EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 2.

 

Agárdi Ilona az egri színház alapítótagja volt, Gali László jó szimattal Debrecenből csábította ide.

a kép forrása:              a kép forrása:
terasz.hu                     hirosnaptar.hu

Tapasztalatával, bölcsességével fontos színészszemélyisége volt a társulatnak. Emlékszem, csodálatosan megrendítő Rebeccájára a Salemi boszorkányok-ban és frenetikusan komikus Karnyónéjára. De remek humora volt az Arzén és levendula gyilkos öregasszonyainak egyikeként is.  „Agárdy Gábor nevelt lánya volt – olvasom egy blog-bejegyzésben –, a színmûvészeti fõiskolát 1963-ban végezte el. Pályájának nagy részét vidéki színházakban töltötte, Egerben, Debrecenben, Veszprémben, Kecskeméten, Szolnokon, Békéscsabán, sok-sok főszerepet hagyva maga mögött. Filmekben is játszott, a Pesti háztetõk komoly, nagy szerepét számos epizódfigura követte. Emlékszik rá valaki?” – kérdezi a bejegyzése végén a blogíró... 

A Tehetségek és tisztelők című előadásban

   Hamarosan megismerkedtem férjével is, Pethes Györggyel (1934 – 1999), aki gyakran meglátogatta őt Egerben. „Színházi családba született – írta róla nekrológjában MGP – szülei is színészek voltak. Családjában minden fölmenő színész volt, a magyar színészettörténet dicső nevei. A színművészeti főiskoláról a legreménytelibb rendezőként kikerülten kezdte meg pályáját Debrecenben. Az elsők között rendezett Brechtet (Koldusopera). Elsőként ő adott főszerepet Anouilh: Romeo és Jeanette című darabjában egy debreceni pályakezdőnek, Latinovits Zoltánnak. Szendrő József igazgató a pesti Ódry Színpadon tartotta a bemutatót. Heves szakmai siker. Gyors adminisztratív beavatkozás. Betiltás. Nem dicső, nyílt színi botrány. Csak művelődéspolitikai elsumákolás. Perzekutori elkobzása színpadi szépségeknek. Máig emlékszem egy leleményére: a két szerelmes a szín két oldalán ült kerti székben, s anélkül, hogy közelítettek volna egymáshoz, kitárt karokkal összeforrtak a távolból, érzékibben, mintha egymáshoz tapadva ölelkeztek volna. Vagyis: Pethessel kezdődött egy új színházi nemzedék újat akarása. Leszámolás a szocialista naturalizmussal. Közelítés a szárnyaló képzelet színházához. Évtizedek múltán – akkor éppen Veszprémben – megrendezte ugyanattól a francia szerzőtől az Eurüdiké című darabot. Már nem újító volt. Nem újat akaró színházi borzas. Biztos szaktudású üzemvezetője lett a színháznak. Megbízható szakember. Rendezett Vaszary-bohózatot, Katona József Bánkját, rendezte Hofi estjeit a Madách Kamarában. Sosem adta magát színvonal alatt. Kidolgozottak, végiggondoltak voltak rendezései.”
  Pethes Gyuri kicsit kedvesebben, de hasonló kérlelhetetlenséggel mondta ki mindig, amit gondolt. Valóságos élő színháztörténet volt, de kíváncsi is volt a fiatalokra. Dolgozhattam is vele, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t rendezte Egerben, majd máshová is elhívott. Felnőttként kezelt engem, a pályakezdőt, komolyan érdekelte, miről mit gondolok. Akkor észre sem vettem, milyen sokat köszönhetek neki. Amikor például darabokat kerestünk a következő rendezéséhez, máig tanulságosak azok a szempontok, melyek szerint válogatunk a világirodalomból. Gyakran fölhívtak később is, fölváltva, mindketten, mikor már Budapesten dolgoztam, s rendszeresen megbeszéltük a világ folyását. De még azt sem felejtem el, milyen jókat konyakoztam náluk. Konyak és cigi.
     De nemcsak én voltam az egyetlen fiatal, akire figyeltek. Még azokra is gondoltak, akiket nem is ismertek. Korai halálukban sokan megsirattuk őket, tudtuk, hiányozni fog szeretetük – ám amikor kiderült a végrendeletük ama passzusa, hogy a lakásuk árát mire szánják, annak a lakásét, ahol együtt konyakoztunk és cigiztünk, mégis megleptek bennünket, túlélőket.
   Dudi és Gyuri a végrendeletükben megemlítették, hogy mennyire szerettek utazni, és hogy fiatalon is milyen sokat jelentettek nekik ezek az élmények – ezért úgy döntöttek, hogy haláluk után adják el a Damjanich utcai lakásukat, és „az értékesített lakásingatlan vételárából hozzanak létre alapítványt azért, hogy a szűkös anyagi körülmények között élő fiatal színészházaspárok” külföldön nyaralhassanak. Ez lett a Pethes-Agárdi-díj, az alapítvány elnöke Gali László, és a névsor az írás elején azoké, akik már elnyertek egy-egy ilyen utazást. Az erről készült beszámolók a színházi társaság honlapján olvashatóak – ez az egyetlen kötelező fizetség a díjért.   
   Tudjuk, hogy a színház a pillanat művészete, akiket nem látunk a színpadon, hamar elfeledjük őket. Tényleg, ki emlékszik már Agárdi Ilonára vagy Pethes Györgyre? Akiket egyébként a szívük vitt el…

* Lőkös Ildikó a blog számára született írása a gardonyiszinhaz.hu-n, a theater.hu-n és a  zsambekinyariszinhaz.hu-n (amelyek a sorozatot teljes egészében átveszik) kívül megjelent a polusonline.com-on is.

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 1.


 

Lőkös Ildikó

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Különös névsor: Jelinek Erzsébet, Tóth Máté, Némethy Zsuzsa, Nagy Csongor Zsolt, März Fruzsina, Zayzon Zsolt, Kató Emőke, Szűcs Ervin, Mórocz Adrien és Kovács Lehel. Valamennyien magyar nyelvű színházakban játszó fiatal színészek, az életben összerakhatóak házaspároknak és csodálatos utazások vannak mögöttük.

De hogy kapcsolódik mindez az egri Gárdonyi Géza Színház történetéről szóló sorozathoz?

   A válaszhoz hadd kezdjem személyes emlékkel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán (akkor még főiskola) 1988-ban végeztem, és az előző évadban megalakult Gárdonyi Géza Színház állandó társulatának igazgatója, Gali László igent mondott bejelentkezésemre. Azért választottam a Heves megyei színházat, mert sok barátom, iskolatársam – Román Judit, Epres Attila, Kocsis György, Dimanopulu Afrodité, Megyeri Zoli, Czvetkó Sándor már az előző évben ideszerződött, láttam őket előadásokban, úgy éreztem, itt, ebben a friss közegben szívesen dolgoznék. Nagyszerű rendezők fordultak meg itt, Valló Pétertől a lengyel Andrzej Rozinig, ez is csábító volt.



Lengyelországi turnén (balra Ludányi Andrea ügyelő)

Az első munkám Szőke István mellett volt, a Tehetségek és tisztelők című Osztrovszkij műben. Szőke Pista ugyan nem sokat tudott mit kezdeni egy pályakezdő „mindenlébenkanállal”, de elviselt maga mellett. A színészekkel hamar összebarátkoztam, Gali is finoman elkezdett nevelgetni – arany életem volt – legalábbis úgy éreztem. De nem mindenki bánt velem ilyen kesztyűs kézzel. Ott volt az a színésznő, aki gyakran leült mellém beszélgetni vagy baktattunk együtt haza a színészházba – miközben mesélt és engem is meséltetett. Ezeken az alkalmakon szinte többet tanultam színházról, elhivatottságról, szenvedélyről, mint a főiskola négy éve alatt. Pedig jóformán minden mondatomban belekötött, mindent megkérdőjelezett. Lehűtött, ha valamiért nagyon rajongtam, kérdéseket tett föl, ha valamit szapultam. És izgalmas volt látni, ahogy próbált, ahogy egy szerepet elemzett, ahogy a szöveghez viszonyult. Dudit – vagyis Agárdi Ilonát (1940 – 2001) – mindnyájan becsültük, tiszteltük, a „nagy öregek” közt tartottuk számon, pedig ahogy most számolom, akkoriban nem volt még ötven se. 

Az írás folytatása a következő részben!