2004. január 31. Valahol Európában - a Magyar Televízió élő közvetítése a Gárdonyi Géza Színházból. A műsorvezető Sugár Ágnes, az ügyelő Ludányi Andrea. * A képre kattintva videó nyílik meg!

   Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen a kezdetekről, a számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

                   II. rész
 

   Különösen közel állt hozzám Jozsó - M. Horváth József (* 1.). A régi műszakból Gróf Gyula, Tóth Ákos, Beksi Balázs. Ica néni, aki korábban fodrász volt, aztán olyan 80 éves koráig portás. Olyan dumája volt - imádtam! Nagyon szerettem Lengyel Pált, aki ugyan „csak” vendégként rendezett nálunk, mert hiszen a bábszínház igazgatója volt, szigorú, de nagyon jó ember. Szeretem a szigorúan következetes embereket, bár egy színházban nehéz annak lenni, főleg egy rendezőnek. Akiket eddig soroltam, azok közül sajnos már senki sem él.
   Menyussal - Szegvári Menyhért rendezővel nagyon sokáig nem találtuk meg a hangot, mert én akkoriban egy „katonatiszt” voltam. Azt hittem, ezt így kell csinálni, amit megmondtam, azt megmondtam! Azóta persze már másképp gondolom, én is idősebb lettem, rengeteget tapasztaltam. Ő meg hozzám képest olyan mértékben volt „szertelen”, hogy… Sokáig nem is dolgoztunk együtt, de most már csak iszonyat nagy szeretettel tudok beszélni róla és csak jót tudok mondani. Vérbeli, igazi, szenzációs színházi ember. Ő volt az egyetlen rendező, aki el tudta engedni a darabjait. Ha ő nem volt kész főpróba héten… A bemutató ugye pénteken van, hétfőn ő már nem ült a próbán. Gyerekek, most kinek próbálunk? Ott volt az asszisztens, a súgó, de ő akkor már bent ült a kelléktárban, a műsorhang bekapcsolva - ezért mindig szólt, hogy így legyen - és mindenkiről tudta így is, hogy mit csinál a színpadon. És utána tartott megbeszélést! Tökéletesen tudta, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy ő kedvesebben állt hozzám, „jó, jó… azt hiszi, hogy majd forradalmat fog itt csinálni” – gondolhatta talán rólam. Sajnálom, hogy én sokáig nem értettem meg – rajtam múlott, nem rajta -, merthogy annyira különböztünk. Sajnálom, hogy elfáradt már, de megértem.
   Volt egy kiváló asszisztensünk, Miskolcról hozták, Szarka János. A nézőtéri dolgozók közül Böbe néni (* 2). Nagyon kötődtünk Jencihez, a színészház gondnokához, aki a színészbüfét is vitte. Jelenség volt! Annyira szeretett minket, hogy szinte nem is értettem, hogy lehet ennyire. Mindent elviselt. (A Színháztörténeti sorozatban nemsokára következik egy beszélgetés „Jencivel”, azaz Báder Jenővel. J.F.) A színészházban szinte „lakáskonyhát” üzemeltetett. Bármikor be lehetett hozzá kopogni: Jenci, van kaja? Nagyon jó ember, csupa szeretet.
   A díszítő fiúktól Csathó Zoli, éppen annyi ideje van itt, mint én…. Fodor Zsolt… Szilágyi Laci, ő most már a bábszínháznál van, kiváló szakember. Oláh Sanyi, aki egy nagyon nyugodt ember, sokszor volt, hogy összekülönböztünk, éppen azért, mert én meg egy pörgős, gyerünk, csináljuk típus vagyok. Ő is kiváló szakember! Egyébként a világosító, az egy egészen különleges „faj”. Bármerre járok az országban, ha betéved egy ember a színpadra, rögtön meg tudom mondani, hogy világosító-e. Mert a világosítóknál kényelmesebb, nyugodtabb emberek nincsenek. 
 Én ügyelőként mindig a műszakkal dolgozom a legszorosabban együtt. Nem egyszer kellett előadás közben váratlan helyzeteket megoldani. Csináltuk például Csiky Gergely darabját, az Ingyenélőket. Forgószínpadra volt rárakva három helyszín és nagyon gyors helyszínváltozások voltak. A színpadmester, Mészáros Sándor forgatta a színpadot, de közben még ajtót is kellett „felfúrni”, mert ki volt támasztva, hogy arra ne nyíljon. Volt olyan is, amikor elfelejtették felfúrni, úgyhogy nem tudtak az ajtón bemenni. Egy előadáson, amikor forgás közben ellenőriztem, hogy minden rendben van-e és már majdnem befordult a szoba, észrevettem, hogy a széken egy hatalmas nagy lámpa van. Valamit még csinált a világosító, lerakta és ott maradt. Mielőtt beforgott volna századfordulós díszletbe, utána nyúltam, úgy húztam ki. Volt súlya – alig bírtam lelökni a forgóról. Vagy például a Fekete esernyőben leszakadt a fal. Tehát vannak esetek… Nagyon nagy kedvencem volt néhány évvel ezelőtt A selyemcipő, Paul Claudel darabja. Zsótér Sándor rendezte és abban olyan megoldások voltak – de rakásra! –, hogy az kihívás volt az ügyelőnek is. A harmadik felvonásban lejöttek a trégerek (díszlettartó), egymás mögé rakva, és erre két művész, Szabó Emília és Dér Gabi ráfeküdtek. Ezt technikailag iszonyat nehéz volt megoldani, a trégereket pontosan kisúlyozni. Négy vagy öt zsinóros volt fönt és mindenkinek egyszerre kellett mozdulni, egyszerre húzni, ugyanazzal az erővel, a művésznek pedig arra vigyázni, hogy hamarabb ne menjen rá, amíg nincs kisúlyozva, mert elszáll az egész. A nézőnek fogalma sem lehetett – lejön az az öt tréger és hintáznak rajta, hát Istenem… Én szeretem, amikor az előadásban kihívás van.       
    Az is nagyon jó, amikor tudok egy ötletet mondani ahhoz, hogy mit hogyan oldjunk meg. Amikor egy végtelenül egyszerű dolog nem jut eszébe esetleg senkinek és mondjuk, azt mondom: „Mi lenne, ha a zongorát leengednénk a zsinórpadlásról? A huzalt el tudjuk tüntetni feketével és világítással.” Apróságok, de amikor elfogadják, nekem az elismerés.
   Sokkal jobban szeretem, ha sok feladatom van egy előadás alatt, mint csak ülni és színpadra kérni a soron következőket. Szeretem, ha van díszletváltozás, színpadmozgás, átkellékezés, mindezt felügyelhetem, s örülhetek, hogy sikeresen megtörtént. Imádom!

   Időnként statisztálok is. Az elején említettem, hogy a titkos vágyaimban színésznőnek készültem. Azután, amikor ide kerültem az egri színházhoz és megtudtam, mit jelent valójában színésznek, színésznőnek lenni, mennyi mindent kell lenyelni, hogy van egy alárendeltségi viszony, akkor rájöttem, hogy már nem is akarom. De megtiszteltetés, ha valaki rám gondol. A kávéház műsorra tűzésekor például Valló Péter azt mondta: - Te leszel itt az utcaseprő, mert pont egy ilyen arc kell nekem ide. Hiába „csak” utcaseprő, nem mindegy, hogy hogyan dolgozol, hogy mikor húzod a seprőt. A Gali időszakban is statisztáltam, bár kevesebbet, Csizmadia Tibor direktorsága idején viszonylag sokat.

 A legnagyobb élményem az Anger Zsolt rendezte Halleluja volt, ahol gyakorlatilag három szereppel kínált meg, kettő néma szerep volt, a harmadik, a takarítónő, szöveges. Máté Gábornál is statisztáltam. Szegvári Menyhért nagyon jó kis szerepet adott nekem a Cigánykerékben. Szerettem azt az előadást. Most éppen, a Lili bárónőben, még éneklek is. De amikor színpadon vagyok, akkor is tudom, hogy az „csak” szerep, az ügyelés – az pedig az életem. Engem biztosan erre teremtett a Jóisten.
 
1. M. Horváth Józsefről lásd a Színháztörténeti sorozat 34. fejezetét!
2. Böbe néniről, Drinovszky Lászlónéról lásd a Színháztörténeti sorozat 29. fejezetét!

* Hozzászólások:

Báder Jenő:
Jó volt akkor ott dolgozni, ott élni, mennyit nevettünk, Jozsó, Dumitra, Epi, Topy, Bregyus, Kéner Gabi, Román Juci, Paszqualetti Ila, Kőszáli Ibi, Bókay Mari, Ági, és persze a műszak, a Színház zenekara, amiben jómagam is kivettem a részem mint dobos! Felejthetetlen volt, örök emlék!!!!!

Menkó Terézia:
Tudjuk: ez a munka egy szerelem. Sokáig csináld és kitölti majd az emlékek zöme az életedet! Én most sajnálom, hogy nem írtam naplót annak idején. Egyszer azt mondtam, jó darabot nem lehet elrontani. Aztán jött egy rendező és neki sikerült. Na és most jártam így, egy másik megye színházában. Mi is játszottuk. Minden eszembe jutott. Csak nálunk nem voltak felesleges jelenetek. Amikor megváltozik a "szerepkör" ( itt magamra utaltam !), nagyon fáj megélni amikor a rendező lenézi a közönséget. Én anno azt tanultam Gali László direktortól, hogy a közönségnek mindig igaza van! Sajnálom, hogy ez nem jutott eszedbe s nem írtál a kölcsönhatásról. Én szerettem megélni a nézőtéren amikor a színészekre nagy hatást gyakoroltak a nézők. Emlékszel az egyik nyári Józsefünk előadására amikor a nézők a színészeket, a színészek a nézőket tapsolták? Élmény volt! Persze mindenről nem lehet írni. A bőség zavara olykor nem igazán jó, ebben az írásban olvasható a szeretet a sorok mögött.

Ágoston Péter:
De jó volt olvasni!!!:)