Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész)
 

Charley nénje az egri Gárdonyi Géza Színházban - Beszélgetés Aldobolyi Nagy György zeneszerzővel (részlet a Népújság interjújából)

 - A mostani előadás miben lesz új, egyedi……?
- Újra hangszereltem a darabot az egri viszonyoknak megfelelően. Tekintettel voltam a kíséretre – az Egri Szimfonikusok vállalták – és a színészek adottságaira. Egyébként épp ez adja a dolog eredetiségét, hiszen a szereplők egyénisége formálja az előadást.
- ……Remélem, nem babonás: elárulná, milyenek a benyomásai az egri premiert illetően?
- Nagyon tehetséges, jó szellemű társulatot hozott ide Gali László. Megtaláltuk az összhangot a zenészekkel. Marik Erzsébet korrepetitorral és Gajdos József koreográfussal. Reméljük, hogy siker lesz…

   1988.01.29.

Az örökifjú tanti színre lép

  A könnyű műfaj nevében ellentétben egyáltalán nem egyszerű dolog. Nem elég hozzá a színészi tehetség, az író: a szárnyaló lelek, fegyelmezett és jó összmunka nélkül görcsös erőlködéssé válik az előadás. Az egri együttes éppen ezt értette meg, s legnagyobb erényük az az összhang, az a közös teljesítmény, amelyen nem érződik izzadtságszag. A piruett könnyed, nem botlik meg saját lábában a „táncosnő”, legalább olyan szinten valósítja meg ez a rokonszenves csapat a produkciót, mintha zenés tagozata is volna.
  A habkönnyű történetet szinte mindenki ismeri. Az alakok is sokszorosan ismerőseink: a bohém diákok, a szerelmes, de jól őrzött leánykák, a zord, de becsapható atyák, nosztalgikus kötődések, mind-mind a színházi közhelyek közé tartoznak. Különös dolog ez: korunkban túlságosan is felment az eredetiség ázsiója. Valamikor egyáltalán nem számított az plágiumnak, ha az irodalomban vagy a színpadon régi figurák tűntek fel. Sőt, a mívesség fokmérője volt, hogy ki mennyit tudott beépíteni az alkotásába a hagyományokból. Talán onnan a Charley nénje fantasztikus sikere, hogy írója színész, aki mit sem törődött a literatúra etikettjével, csupán azzal, hogy hatásos legyen a műve. Ez aztán sikerült is.  Legendák szólnak arról, hogy vonaton vetette papírra, netán fogadásból bohózatát. Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyság ez a darab a színpad különleges törvényeire, s az irodalomtól való függetlenségére. Mert nagy valószínűséggel még csak el sem mosolyítaná magát az a néző e poénok olvasása közben, aki a színi látványon hasát fogja a nevetéstől.

Koncz János fotói

  A helyzetkomikum azért elsősorban a címszereplő érdeme, hiszen férfi bújik asszonyruhába. Örök és megunhatatlan humorforrás a két nem különbözősége és hasonlósága, különösen, ha ez az átváltozás olyan világban játszódik, mint a békebelei Nagy-Britannia. A férfiak és nők közeledése itt szertartásos, így valóban szentségtörésnek számít, ha valaki nadrág helyett szoknyát vesz föl.  Itt nem egyszerűen egy komikus félreértésről van szó, hanem ezek szerint egy álszent erkölcsiség kifigurázásáról is. Ahol voltaképpen nem is az öltözéke adja meg „Charley nénjének” vagyis Lord Frank Babberley-nek a tekintélyét, hanem degeszre tömött pénztárcája.  S ez – valljuk be – még napjainkban is tiszteletet parancsol.
  Az egri előadás édeme az, hogy nagyon is hagyományosan, mégis friss szemlélettel állítja elénk ezt a bohózatot. Már Shakespeare-nél lelkére kötötte Hamlet a színészeknek, hogy a bohóc ne mondjon többet a szerepénél. Vagyis ne próbáljon valaki a maga kovácsolta sikertől megrészegedve a lehetségesnél több elismerést kicsiholni. Ezt az ősi, de mindig megszegett színészparancsot maradéktalanul betartotta az együttes. A címszerepet játszó M. Horváth József sem „radírozta le” a többieket a világot jelentő deszkákról. Pedig mintha egyenesen neki írták volna ezt a szerepet: oly természetes módon illik alkatához. Kiválóan állítja elénk kezdetben a társai által is félreismert, némileg együgyűnek tartott, ám valójában sokarcú, szellemes figurát, akit igazából a szélsősége helyzet jellemez. Azt is megérthetjük, hogy nemcsak a különös helyzet változtatta megunhatatlan sikerdarabbá a Charley nénjét, hanem az is, hogy fölsejlik benne valami fontos tudnivaló az emberi természetről. Lord Frank Babberley arcképéhez újabb és újabb vonások kerülnek, mert M. Horváth József nem tekinti egyszerűen jópofa bemondásoknak szavait. A nevetésen túl a közönség is megérzi, hogy ennek a fiatalembernek kissé valóban megingott nemi szerepe a női öltözékben. Rendkívül kétarcúan parodizál, hangsúlyos gesztusai egyszerre fejezik ki a játék önfeledtségét, s a magára ismerést: jaj, már nem tudok parancsolni sem önmagamnak, sem az eseményeknek!
  Ilyen szempontból fajsúlyosabb is az előadás a szokásosnál, de ez nem megy a szórakozás rovására. Sőt, különös módon még meg is erősíti a nézők önfeledtségét: könnyen belehelyezhetjük magunkat Babberley alakjába, mivel M. Horváth nem egy sematikus karikatúrát, hanem egy teljes embert állít elénk. Még inkább szerencsés, hogy lehetősége van azt az említett „közhelyet”, pontosabban ezt a vázlatot kiszínezni, teljes értékű képpé formálni.
 Társai jól asszisztálnak teljesítményéhez: Szatmári György és Megyeri Zoltán pontosan tükrözi vissza Babberley változásait. Nem értik és nem is érthetik, hogy mi megy végbe barátjukban: a végén is csupán megelégedettségükben fogadják vissza szeretetükbe. Ők a bizonyság arra, hogy az így szerzett tapasztalat nem megosztható, bármenyire is mély, szinte zsigeri. Pontosan beleillenek a képbe, tánc- és énektudásuk nem hagy kívánnivalót maga után.
  A másik páros, Román Judit és Pasqualetti Ilona is állja a tempót. Ügyesen formálják meg az etikett szorításában élő, de természetes vágyaikat nem szégyellő lányokat. It talán érzékelhető különbség van Román Judit javára, mivel mimikája, átélőképessége erőteljesebb, így hatásosabb megjelenése, bármennyire is kiegyensúlyozott a két szerep.
  Meglepetés Kiss László Sir Francis Topplebee szerepében. Nemcsak teljes hitelességgel jeleníti meg a nyugalmazott ezredest, de remek énekhangjával hamar a szívünkbe is lopja magát. A nagy „slágernél”, az Orchideáknál már visszafogottabb, talán ez az ismert dallam gátlásokat kelt benne. Remek társa Ribár Éva, aki kitűnően énekel. Megjelenésével, szerepformálásával tökéletesen illeszkedik az együttesbe. Nem kevésbé kifejező Kőszáli Ibolya alakítása sem, Ella Delehay megszemélyesítése erőteljes, fontos teljesítmény.
  Meghívott vendégként Korcsmáros Jenő játssza Stephen Spittigue szerepét, alkatához igen illeszkedik ez a figura, így jó választás volt rábízni ezt az alakot. Hasonlóan kedves alakítást nyújt Solymosi Tibor, aki a szenvtelen inast szellemesen állítja színre.
  Talán méltatlanul említem a végén a zenét: Aldobolyi Nagy György tanította be és vezényli. Az Egri Szimfonikus Zenekar negyedszázados útján nem kis állomás ez: profi színházi együtteshez méltóan muzsikálnak. Erőteljes, hangsúlyos az általuk teremtett világ: végig dramaturgiai jelentősége van a daloknak, s Szenes Iván szellemes szövegeinek. A végén az egyveleg szinte koronája a kellemes előadásnak.
  A rendező, Kalmár Péter főiskolai hallgató letette a névjegyét, sose állítson ki rosszabb előadást pályáján. Összességében egy hangulatos színházi este bontakozott ki, amely méltán talál közönségsikerre.

                                                              Gábor László    



 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"

 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 4. 

Menkó Terézia

     Mi ünnep egy színházban?
   Társulati ülések, főként a nyitó és záró, mert van rendkívüli is, de az vagy anyagi természetű (és sohasem pozitív), vagy valami fájdalmas kimenetelű esemény következménye.
   Ünnep az is, amikor a pályán lévő kedves kollégát köszöntjük, mint az elmúlt évben Olgyai Magdát 85. születésnapján! S most, hogy írom ezeket a sorokat,  megnéztem újra a fotókat. A fiatalok szervezték, de sok már más helyen dolgozó volt kolléga is jelen volt ezen a nem mindennapi ünnepen, amint azt a családtagok szokták!

   Még ünnep volt régen minden bemutató. Ma már ez is másként működik. S természetesen ünnep minden kerek évforduló vagy jubiláló év.

   A társulat alapítása az elmúlt évadban volt 25 éves!
  Elfelejtették megünnepelni. Most azt mondják: - nekem utánlövésként hat- „több mint huszonöt éve” vagy ami nyár elején volt hallható és olvasható „fennállásának huszonötödik éve”.  Minden alkalommal, amikor tájékoztatunk valamiről, véleményem szerint FONTOS a PONTOS szövegkörnyezet! Nekem ez a mostani hivatkozás is olyan, mintha a gyermek születésnapját mondjuk a szobatisztaságát követően ünnepelnék, vagy valami máshoz kötve az első négy és fél évet kihagynák az életéből. Tetszik vagy sem, az intézmény - a pontosság kedvéért hozzá kell tenni – hosszú évek után, újra szerveződött. Az újonnan induló színház már huszonkilencedik évadát éli a jelen szezonban.
   A harmincadik évhez közeledvén látszódni kell a változásnak. Más színjátszás, más ízlés, más közvetítési módszerek. Azonban még mindig fontos szereplő a látvány. Nagyon szerettem a régi időkből azokat a premiereket, amikor a függöny nyitását követően a közönség megtapsolta a díszletet.  Fél siker volt!
   Szükséges kitérnem a címre, melyet a visszaemlékezésemnek adtam. Nosztalgia, üzenet, vagy mindkettő? Kár, hogy nem mondhatom azt: tisztelet a legtöbbet játszott előadásnak és az egyik kedvenc előadásnak. A mondat önmagáért beszél és én nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, ezért kölcsönöztem.
   Csizmadia Tibor igazgató-főrendező az előcsarnokban helyet adott a volt igazgatóság tagjainak, alapító tagoknak, és olyan művészek portréinak, akik már nem dolgoztak a Színházban, de a portré a felújítás ellenére megmaradt, fellelhető volt. Elfért! Kik voltak ott? Az alapító tagok közül Bókai Mária, Csendes László, Gali László, Menkó Terézia – továbbá Kiss Sándor, Losonczy Ariel, Olgyai Magda, Pályi András, Réti Árpád  és ott volt Aldobolyi Nagy György és Beke Sándor, ők ketten átkerültek a mostani társulat névsorába, miután dolgoznak a jelenlegi igazgatás alatt is. Mi, a többiek lekerültünk. Az elmúlt évadban észleltem ezt, s a kérdésemre, hogy hol vannak a portrék azt a választ kaptam: „kellettek a keretek, s ha majd lesz pénz, veszünk és kijelölik a helyét”. MÉLTATLAN! A Csizmadia érában sem volt kevesebb alkotó, a tánctagozat már létezett. Lehet, más értékítélettel bírtak? Fontos volt az alapító korszak és azon emberek munkája. 
  Szerintem a színház (színházi előadás) akkor jó, ha betölti a kultúrateremtő, és közvetítő feladatát, tükröt tartva a közönség elé, amikor az aktualitást fogalmazza meg. A Színháznak nem szabad politizálnia. A műsorterv összeállításával teszi azt. A megírt darabokban a szerző üzen az utókornak. Minden más erőltetésnek hat. A közönség meg eldönti, mit akar kihallani belőle, és dönt minden este.
   Emlék akad bőven. A régi nóta is azt fogalmazza meg, hogy „csak a szépre emlékezem”. Nekem viszont volt részem másban is, amikor először lecsökkentették a költségvetési keretünket és nem tudtuk belőle kiállítani az évadot.
   Mi tisztában voltunk azzal, hogy tartozunk a közönségnek és ÉRTÜK, vállalva a következményeket, a műsortervhez tartottuk magunkat. Majd kaptuk a „feketelevest” be- és feljelentéseket, revíziót. Aztán jött a sajtó és abban olvastuk, hogy fegyelmit kap a gazdálkodásért Gali László és Menkó Terézia. A füst nagyobb volt, mint a láng, helyesebben láng nem volt. Nem kaptunk fegyelmit.
   Az én életemben ez a „fejezet” ennek ellenére sem volt könnyű. Az új igazgató mellett helyt kellett állnom a munkámban, szakmai és emberi hitelemnek eleget téve. Szerencsére a városi ismerőseim, támogatásukkal ekkor is sokat segítettek.
    Az ezt követő időszak hozott nekem változást.  Kaptam egy felkérést egy budapesti céghez. Olyan érveket soroltak fel, amik észérvek voltak, amiken el kellett gondolkodnom, s a végén hosszas vajúdás után „beadtam a derekamat”, igent mondtam. Megváltam a SZÍNHÁZ-tól.  Nem volt könnyű! Budapesten is lépten-nyomon szemrehányást kaptam volt kollégáktól az elmenetelem miatt.
   Időközben felújították a Színházat. Szívet melengető volt, amikor 2000-ben az átadáshoz közelítvén, a fenntartó Heves megyei Önkormányzattól kerestek és meghívtak az átadó ünnepségre. (Csak zárójelben utalok rá, hogy a felújítási munkálatokat még a Gali érában kezdtük el, tanulmányterv szintig jutottunk, több évben pályáztunk a felújítási keretre, de valamennyiszer meghiúsult az önerő hiánya miatt.)
  Majd 2001-ben, amikor Csizmadia Tibor megnyerte az igazgatói pályázatot, a fenntartó részéről és a színházon belülről is utalást tettek rám a munkám miatt. Visszahívott és visszajöttem. Más munkakörbe, mint előtte. Amikor a budapesti cégnél bejelentettem a visszajöveteli  szándékomat, az egyik tulajdonos megkérdezte mi az ára a maradásomnak, a másik pedig azt mondta: „igen megértelek (!), gondolom: hiányzik az ügyelői hívó”.
   S hát mi tagadás, tényleg hiányzott.
   Sok-sok ügyelet lement úgy, hogy a hívón keresztül, mintha rádiójátékot hallgatnék, hallgattam az előadásokat. Az előbbiekben már utaltam rá, hogy vannak kedvencek. Amikor a hívón keresztül hallgattam az előadásokat, a kedvenc jelenetekhez mindig le lehetett érni a nézőtérre, mérve a közönség reakciót is.
   A fentiek alapján lett az én életemben is „három felvonás” a színházi munkásságom (Agria Játékszín – 2 év, Színház - első etap több mint 12 év, Színház második etap – több mint 5 év). Összesen szűk 20 esztendő. Ebből a húsz évből én most töredékeket, emlékeket és érzéseket, érzelmeket ragadtam ki. Akikkel együtt dolgoztam és olvassák a blog írásait, emlékezni fognak, s remélem emlékeket idézek meg vele, de talán azoknak sem lesz unalmas, akik színház szeretőként olvasnak bele.

(Katona Mária, Vókó János) a szerző

   Egyszer mindennek vége van! A színházi előadás is véget ér. A produkciót egyszer leveszik műsorról, az utolsó előadást mi színházi emberek a darab temetésének hívjuk. A régi érában az ilyen alkalmakkor szinte mindenki benn volt a Színházban. Ma már a tapsrendnél a szereplőket sem láthatja a közönség maradéktalanul. Épp nem régen kérdezte egy pedagógus másik megye Színházára utalva, hogy az első részben látták és a tapsnál a végén nem voltak ott, vajon mi lehet az oka?  Más a rend, mint régen.
  Nekem szerencsém volt, a pályafutásom idején mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol szerettem dolgozni, jó kollektíva volt, s közülük is a Színházat szerettem a legjobban.  Sok-sok tapasztalat, sok-sok öröm, természetesen sok-sok üröm is. Az idő viszont mindent megszépít.
   Amikor elbúcsúztam, akkor vezette be a Színház az Örökös tagság rendszerét, s örültem annak, hogy mint alapító tag Gali László igazgató-főrendező, Csendes László színművész, és Rábl Róbert ügyelő mellett én is az elsők között vehettem át az örökös tagságomat jelentő oklevelet.

   Eljövetelem után tavasszal meglepetés volt számomra, amikor március 15-e alkalmával a Gárdonyi Géza Színházban való tevékenységemért Bánffy Miklós díjjal tüntettek ki. 

 

 
 A kitüntetés után Iglódi Istvánnal - Sata Árpáddal és Csendes Lászlóval - Hüse Csabával
 

   A díj mindig egy csapat munkáját  is fémjelzi. A színházi munka, bármely részét is nézzük, csak kollektív munka eredménye lehet. „Magányos farkas” vagy „Robinson Crusoe -ként” dolgozni Színházban nem lehet! Nekem szerencsém volt ebben is. Szakmailag, emberileg olyan jó kis csapatot alkottunk a Gazdasági Hivatalban (2012. április 1-vel már ez sem létezik – döbbenet!), hogy most, amikor írom ezt az anyagot, mindenkire kellemesen gondolok vissza.  Több volt kollégával máig is baráti kapcsolatban állunk.

A Gazdasági Hivatal munkatársaival: Szűcs Katalin, Orosz Csilla, Gulyás István, Vargáné H. Mária, Perge Jánosné, Bartuskáné Bakos Ágnes, Albach Anett, Csákvári Mária, Pap Lajosné, Verébné Kovács Katalin,

    Még mielőtt unalmassá válnék, befejezem.

  Köszönetet mondok Juhász Ferencnek, a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket!!
    Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm!

   Most, hogy már nem vagyok egri lakos, mindig felkapom a fejem és minden figyelmemet odafordítom, ha hallok, látok valamit, ami a volt „szűkebb hazám”-ról szól. Természetesen ebben a Gárdonyi Géza Színház különleges helyet foglal el. Nekem a Színház a munkahelyen kívül, egy híd is volt sok-sok barát és ismerős között – ott EGERBEN!
    Márai Sándor szavaival fejezem be az emlékezést:
   „Akárhová is menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reményeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől. Bele kell nyugodnod – s ha művész vagy, gondolkodó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! -, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.”

Budapest, 2012. november 10.

                                  Menkó Terézia,
                                  a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja

(A kiemelések a szerzőtől származnak.)

* Hozzászólás: Drága Teri, olyan jó volt olvasni a visszaemlékezéseidet.Kicsit elszomorít, hogy nálunk még senkinek nem jutott eszébe az örökös tagság sem egy kicsi időre se.A sok változás miatt azt is elfelejtik kik azok akiknek több évtizedes munkája van abban hogy valami létre jöhetett. Azzal szoktam vígasztalni magam, hogy megkérdeztek fiatalokat ki az a Dayka Margit nem tudták ...én még porszem sem tudnék lenni a cipőjén és lám őt is elfelejtik.De a saját emlékeinket nem veheti el senki,hogy 85-99-ig Egerben jó volt a bábszínházban dolgozni!!! Lovasy Erzsi