The show must go on! Ezt a mondást nálunk is so­kan így ismerik, és valóban, az „előadásnak” – esetünkben a színháztörténeti sorozatnak – folytatódnia kell. Kezdődjön hát a 6. évad, amely egyelőre talán az utolsó lesz! A későbbi időket ebben az esetben majd némi szünet (néhány évad) elteltével dolgozom fel…

The show must go on – ez volt a címe a kilencvenes évek elején a Heves Megyei Napban megjelent kis írásomnak is:

Váratlan ese­mények bármikor és kivédhe­tetlenül előfordulhatnak. Sze­rencsés esetben órák, de ép­pen a színpadon állva pillana­tok alatt kell olyan megoldást találni, ami a lehető legkisebb feltűnést kelti és biztosítja a zavartalan folytatást. Meg­esik, hogy a színész komolyan megbetegszik, s az utolsó pil­lanatban kell átvenni szere­pét, mint Saárossy Kinga tette Az elveszett levél bemutatója előtt. Vagy ahogyan Szíki Károly - aki egyebként a rendező volt — állt A csábító naplója egyik főszereplőjének helyé­re.
   A hang a színpadon mun­kaeszköz, amelyet sokszor kíméletlenül igénybe kell ven­ni, s felmondhatja a szolgála­tot. A Svejk bemutatóját e ve­szély ellenére sem mondta le Áts Gyula. A Józsefet néhány napja hangszálgyulladással is végig énekelte Szilágyi Olga.
  Az előadást magát kevésbé veszé­lyeztető, de zavarkeltésre azért alkalmas kisebb fenn­akadások is történhetnek. Például akadozva működik a mikroport, az a kis mikrofon, amit a szereplők testére vagy ruházatára erősítve az ének felerősítésére használnak. En­nél kellemetlenebb, ha - ez is közeli példa, a Józsefből -  a szereplők fejére esik egy dísz­letelem. A Liliomfi egyik előa­dásán pedig az történt, hogy a földre dobott levél a kelleté­nél kissé messzebbre vitorlá­zott, be egyenesen a zenekari árokba. Zubornyák Zoltán má­sodpercek alatt találta fel magát, egészen természetesen szólva le a zenészeknek: "Jaj, adjátok vissza! El kell olvas­nom!"
   A színpadi rutin, a lélekje­lenlét, humor segíthet ezekben az esetekben és a minden színművészben mélyen élő tu­dat, hogy bármi történjen is, az előadásnak folytatódnia kell. The show must go on.

SZERESSÉTEK A VÁNDORSZÍNÉSZEKET!

 Zsúfolásig megtelt a nagyszála a nevezetes Liliomfi úr történetének bemutatásán, ahol ráadásul maga a nevezett aktor is a deszkákra lépett. A helybéli uraságok, asszonyok és kisasszonyok igen óhajtván látni őt, az alkalomhoz illő toalettjeiket felöltve minden helyet jó időben elfoglaltak.  Aldobolyi karnagy úr - ki maga szerzette a zenét - intésére felcsendültek a nyitást jelző dallamok, és mindnyájan izgatottan vártuk a szerencsére városunkban most hosszabb ideje tartózkodó társulat újabb szem- és fülgyönyörködtető felléptét. Néhányan készültek ugyan öszvehasonlítást tenni bizonyos Darvas és Pécsi urak, valamint Dayka és Krencsey kisasszonyok korábbi játéka s ez mai estén tapasztaltak között, de utólagos beismerésük szerint az est folyamán e szándékuk magától elfelejtődött.

   A magyar színművészet hőskorát magunk is élvén és a nehézségekről jól értesülvén készen lettünk volna bizonyos megbocsátással élni, ha a színpadi ágálás terén néminemű bizonytalanságot, hiányt éreztünk volna, de szerencsére e hajlandóságunk gyakorlatba ültetésére nem volt szükség.  Mind a fő szereplők, mind a mellékesebb alakok takarosan tették a dolgukat. Liliomfi úr például most sem tagadhatta meg önmagát és minden színpadi bohémsága és vidám cselekedet mögül kiérződött a benne meglévő komolyság és megbízhatóság. A színlap által ő – minden bizonnyal egyikeként mókáinak - Tunyoginak neveztetett. Szellemfit a társulat vendégeként adta Zubornyák úr, visszafogottan  idomulva pajtása,  színésztársa  jellemarculatához. Agárdy kisasszony Camilla szerepében a taszító vonásokat is vonzóvá tette, s szerepéből még a végső meghajlás idejére sem lépett ki, az utolsó másodpercig az volt, kinek lennie kellett. Mariskát Csonka kisasszony adta, felmutatva báját, ifjonti kedvességét. Szilvai professzorként Áts urat láttuk, ki korábbi deszkára lépéseivel már Jászai-díjat is kiérdemelt, s valóban, megjelenésekor mindig reá irányult a figyelem.  Igen tetszett még Venczel, Balogh, Sata és Hüse urak, valamint Ivády kisasszony játéka is, s remekül adta a szomszédasszonyt Váli kisasszony.
   Kellemetes volt a színpadi kép mind díszletelemek, eszközök, mind a viselt ruházatok tekintetében. Előbbit Kastner úr, utóbbit Húros kisasszony álmodá az egri szálába.
   Aldobolyi úr zenéje most kevesebb populáris dallamot tartalmazott, mint azt tőle megszoktuk és igen szeretjük,  ám jól szolgálta most is a cselekmény és a hangulat előbbre vitelét, s a darab-eleji keringő, s főképpen a záróénekbe foglalt kérés, miszerint szeressük a vándorszínészeket, mindenképp utat talált fülünkhöz is, szívünkhöz is.  Köszönet illeti ezért a dicséretes buzgalommal működő hangászokat is, kiknek tevékenységéről alig esik szó, holott az egész előadást elronthatnák, ha nem jól tennék dolgukat.   Gali úr - ki maga vállalta a rendezést - társulata a hírek szerint még további estéken szándékszik ezen darabbal a nagyérdemű publikum elé állani, s a színművészet hű krónikása nem tehet mást, mint hogy e tényt az Önök szíves figyelmébe ajánlja. (J.F.)

  1995-ben, a Heves Megyei Napban jelent meg a fenti írás. A blog színháztörténeti sorozatának előző, 72. részében a színház 90-es évekbeli (külföldi) turnéiról esett szó, amelyek során afféle modern vándorszínészekként járták maguk is a világot. Innen jött a gondolat, hogy idézzük fel a vándorszínészet hőskorát bemutató előadásaikat.

   A hivatásos magyar nyelvű színjátszás kezdetének 200. évfordulóját az 1990/91-es évadban a Gárdonyi Géza Színház Jókai Mór: Thália szekerén (Thespis kordéja) című két részes színjátékával köszöntötte, ezzel az előadással már foglalkozott a sorozat 61. része.
    A Liliomfi háromszor szerepelt műsoron, de csak kétszer a saját társulat előadásában (a harmadik az Agria Játékszín 1983-as produkciója volt, nem egri színészekkel). A fenti, 1995-ös bemutatót megelőzte egy 1957-es, erről többek között ezt írta akkor a Népújság:

   A darab szellemes, fordulatokban gazdag, mulatságos – könnyed és játékos. A siker talán magától is adódik, de a színház művészi kollektívája nem elégedett meg ennyivel. Hozzáadta az előadáshoz a maga obulusát. Szinte kacérkodik az ember a gondolattal, hogy ezt írja: Jó darab, jó rendezés és jó játék! De hát ez, amennyire sok, annyira kevés. Ezért megpróbálom – hitem szerint megközelítően – visszaadni a művészi kollektíva munkájának hatását.  …   Mindenekelőtt sikerült megteremteni a kor színjátszásának levegőjét. Teátrális az egész darab (mint ahogy ennek is kell lennie), de egy cseppet sem terhesen. Sőt, ez szinte az előadás első perceiben megteremti a biedermeier-i levegőt, a könnyedséget, a vidámságot, és mi magunk is úgy érezzük, hogy visszamentünk a múlt századba. Nem rendezői fogásnak, de nekünk szóló valóságnak vesszük a gyertyagyújtást, a paravánra festett előadáscímet, s a színészek egyenkénti bemutatását. Az elsőnél még csak figyelünk, de a másodiknál már értjük, hogy közös játékról van itt szó, amelynek mi is részesei vagyunk, amelybe nekünk is bele kell mennünk, hiszen mi most a 19, századbeli közönség vagyunk, s azok ott nem Fontos Magda, Kautczky Ervin és Forgács Kálmán, meg a többi ismert, Gárdonyi Géza Színház művészei  …  s már azon sem csodálkozunk, hogy előadás közben a színészek kedvesen hozzánk, a nézőkhöz kibeszélnek, elmondják titkos gondolataikat, ötleteiket, melyet csak nekünk, a nézőknek szabad tudnunk. (Sima Andor)