"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
(Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 3. 

Menkó Terézia

A Színház egy sokoldalú intézmény. Szakmailag szolgáltatást nyújt a nézők részére, de termelés is folyik, ami a produkció kiszolgálását jelenti. A díszlet- és a jelmezgyártás az első években más-más, kapacitással bíró színházakban bérmunkával került előállításra.
   Amikor a saját műhelyházunk megalakult, egy olyan minőségi csapat állt össze, akik lelkes, magas nívójú szakmai munkát képviseltek és gyakoroltak. Csodákat csináltak!
   A civil foglalkozást gyakorló ember kezdetben nagy kíváncsisággal jár-kel a színházi folyosón. Amennyiben az első két évben nem menekül el, ebből a nem mindennapi közegből, akkor színházi emberré válik, s a Színház viszont a családja része lesz.

"Amikor még én is csak civil foglalkozású színházi néző voltam" - a Háziipari Szövetkezet közgyűlésén a színházban, a kép jobb szélén a szerző

  Amikor még én is csak civil foglalkozású színházi néző voltam, egy hangverseny alkalmával fenn ültem az erkélyen. Hallgatva a zenét, néztem a zenekar tagjait, a függönyt, a reflektorokat, és az a gondolat járt a fejemben, hogy „milyen lehet ez belülről?”  Sokáig nem mertem ezt elmesélni, s amikor erre sor került az idősebb kollégák, Hütter Lajosné,  Szatmári István műszaki vezető megjegyezték: „Látod, ilyen, ha a hóhért akasztják!”
    Aztán belecsöppentem.
  Az Agria két éve alatt nem kerülhettem a sűrűjébe. Viszont dolgozhattam a szakma nagy képviselőivel!
   A második évben elhívtak egy gazdasági igazgatói értekezletre (ekkor már dolgoztunk az alakuló társulaton).   Nagyon idegen volt az egész, épp akkor változott a színművészek díjazási rendszere, volt teljesítménymutató és mennyiségi mutató. Ott vitatkoztak, nekem az egész kínainak hatott és a következő napról eljöttem, mondván: „nem tudom, akarom-e én ezt csinálni ?” Aztán jöttek az évek, az egészen mozgalmas, minden nap új kihívást hozó napok és beletanultam. Szerencsém volt, szerettem a munkámat!  Akkor már akartam csinálni! Szoktuk mondani: a Színház egy szerelem!  Nagy-nagy szerelem! Néha belefárad az ember, de jön a következő nap és ad egy újabb erőt, ami elfeledteti az előzőt. A felújítások, a beszerzések, a hatósági előírások, engedélyek beszerzése, tervelfogadás, főpróbahét, a kötelező záporpróba, ezek nélkül nincs színház.  Változatos, színes, sokoldalú, pörgő. Aki a helyben járást szereti, annak nem lenne jó.
   Ma már lehet hátul „kukucskálni”. Már az sem tabu. Régen pontosan azért, mert a színház kiemelten balesetveszélyes üzem, ez lehetetlen volt.
    Visszatérek kicsit a közönséghez.
   A visszajelzések is átalakultak. Befogadó korunkban csináltuk a József Attila Színházzal közösen a Bocaccio c. darabot. A palotabelsőt nyolc oszlop jelenítette meg. A megvilágításban úgy hatott, mintha márványból készült volna, valójában viszont papírmaséból készült. Az előadás végén megkérdezték tőlem, hogy miből telt ezt kifizetnünk. A forgó színpadunk sem bírta volna el, ha gránitból van. Volt nagy csodálkozás!
   Egy másik alkalommal a kosztüm került górcső alá. Azt kérdezték, hogy az illető színésznőnek miért kell olyan drága jelmezt venni, tisztaselyemből? Meg kellett magyaráznom, hogy az egyszerű napszövet, de a világítással a kollégák csodákat tudnak tenni.
  A csapatmunkában épp olyan fontos a már említett gyártó részlegek munkája, mint a színpadot kiszolgálóké: öltöztetők, kellékesek, bútorosok, díszítők a világosító és hangosító kollégák munkája. Főbb szereplő a háttérkiszolgálók közül az asszisztens, az ügyelő és a súgó. Nélkülük nincs előadás.  Valamennyien az alkotó munka részesei!



1995 - Kovács Tímea, Monostori Mary, Molnárné Erzsike, Tunyogi Péter színművésszel

   A műszaki kollégákat a közönség csak akkor látja, ha nyílt színen kell átrendezniük. Egyébként a háttérben maradnak, de gyors öltözés vagy változások alkalmával minden este rajtuk is múlik az előadás ritmusa, ők is a siker részesei.



1995 - Mészáros Sándor, Gornyiczki Szilárd, Molnárné Erzsike

   Néhány évvel ezelőtt, amikor még nem volt mobil telefon, az első figyelmeztetést követően (előadás előtt fél óra) a színészt telefonhoz sem lehetett hívni, mert kaphatott egy rossz hírt, de ugyanúgy fel kellett mennie a színpadra, mintha mi sem történt volna s a munkájának eleget kellett tenni. 
    Egy alkalommal volt kollégám megállított az utcán, érdeklődve az éppen futó produkció felől, némi nem tetszést kinyilvánítva. „Tudom – mondta -, neked nincs rossz előadás!” Tényleg nem volt. Mi belülről látjuk a sok-sok munkát, amit beleölnek egy próbafolyamat alatt.  Higgye el az olvasó is, hogy mindenki a legjobb tudása szerint teljesít.
   Ízlésbeli különbségek adódnak, s van olyan, hogy nem arra gondoltak, másra hangolódva ültek be az előadásra (ilyen volt a Mesél a bécsi erdő című produkció is), vagy épp személyes érintettséget érez a néző a saját életével kapcsolatosan.

 Rózewicz: Fehér házasságát próbáltuk, lengyel rendezővel, aki mindig méltatlankodott, hogy Magyarországon nem is színjátszás folyik, hanem „színházgyár” van a színházakban. Ugyanis náluk három hónap a próbafolyamat (volt akkor!), nálunk pedig csak 6 hét, azaz a fele. Ez alatt az idő alatt szükséges mindenfélét megtanulni, ami a produkcióval kapcsolatos.
   Mi, színházi emberek soha nem egyszer nézünk meg egy előadást. Nekünk is vannak kedvenceink: témában, színészben, rendezőben, tervezőkben. Itt eltekintek a felsorolástól, mert hosszú lenne.

 
Szegvári Menyhért rendezővel

   Én magam sokszor ültem be az előadásra, csak a közönség miatt, reakciókat tapasztalni. Láttam a könnyektől arcukat törölgető embereket, hallottam a vígjátékban a döbbenetet, a drámában a mély csendeket, a kipukkadó kacajokat. S ez jó dolog.  Jó dolog, amikor telt ház van és úgymond „jó a közönség”, együtt lélegzik a színpaddal, veszi a szösszeneteket is. Régen ilyen táblás házakkal játszottunk s a kölcsönhatás nem maradt el.
    Ma már minden más.
   A „bezzeg a mi időnkben” nem ismétlődik. A közönség kritikusabb, ha tetszik igényesebb, fanyalgóbb vagy csak használja az eszközrendszert, amit a technika a kezébe adott.
   Most már nem csak a tapssal lehet kifejezni a véleményt. Lehet írni a Vendégkönyvbe, különböző internetes írások után bejegyzést tenni. Az elmúlt másfél évben a Színháznak és a Színházban dolgozó embereknek volt részük ilyen bejegyzésekben. Kaptak hideget, meleget.
   A vélemény akkor jó, ha építő jellegű.
   Nem kell hozzá pszichológusnak lenni, hogy a mocskolódó, ki ha én nem stílusú bejegyzések, megjegyzések, minden embert megérintenek, még azt is, akiről nem szól. Nekem sokszor fájtak az ilyen bejegyzések, a szándékos elferdítés, a rosszakarat, a valótlan tartalmú újságcikkek. Feltehetné valaki azt a kérdést, hogy már elmentem, akkor miért fáj pont nekem. Alapító tagja vagyok a Színháznak s kicsit olyan, mintha az én gyerekemet szidnák, az én gyermekem lenne veszélyben.
  Így voltam ezzel régebben is. Minden évben volt kétszer szakmai értekezletünk. Azok úgy zajlottak, hogy egy vagy két előadást nézhettünk a fogadó színházban olyankor. Valamennyi  ilyen értekezletről  úgy jöttem haza, mint az elfogult szülő, azzal a gondolattal: jó, jó, DE A MIÉNK MÉGIS JOBB!

Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)