Kiss Sándor
Töredékes emlékeim három évtized távlatából - 1.

("... óhatatlanul elő fog fordulni, hogy ugyanarról az eseményről, előadásról, művészről több részben is szó esik, hiszen a visszaemlékezők többször ugyanazokat a pillanatokat tekintik emlékezeteseknek." - írtam a sorozat legelső, bevezető részében, s ahogyan előre látható volt, így is történt. Mégis minden visszaemlékezés újat ad még ezekben az esetekben is, hiszen ki-ki saját szemszögéből, személyes élményeivel láttatja a múltat... J.F.)

  Nem könnyű írni arról, amiről már többen elmondták illetve leírták véleményüket, amivel kapcsolatban idézték emlékeiket., legyen az a szívemhez legkedvesebb téma, életem meghatározó időszaka, a Gárdonyi Géza Színház története, a társulat újjászervezése. Ezzel a megjegyzéssel tamáskodtam, amikor Juhász Ferenc tanár úr, régi barátom felkeresett, hogy kapcsolódjam az általa indított sorozathoz, osszam meg emlékeimet, az én látásmódomban tegyem közzé az akkor történteket.
   Itt szeretném megjegyezni – kapcsolódva Menkó Teri a társulat és a maga nevében megfogalmazott köszönetéhez -, hogy nagyra értékelem ötletét, munkáját, amit a Gárdonyi Géza Színház jelenének dokumentálásában és múltjának feltárásában végez. Nekünk, kortársaknak blogja érdekes olvasmány, a jövő kutatóinak, akik majdan színháztörténettel foglalkoznak, kész anyag, ami alapvetően a személyes élményekre, visszaemlékezésekre épül.
   Visszatérve a felkérésre, köszönettel elfogadtam. Ismételten átolvastam az addig megjelent írásokat, rádöbbentem, hogy egyáltalán nincs könnyű helyzetem, hiszen az adott időszak minden fontos mozzanata ismertté vált. Így hát arra gondoltam, röviden elintézem azzal, én is ott voltam, közreműködtem, ha kellett, az élre álltam. Gondolom, a tanár úr egy ilyen dolgozatra szekundát adna, ezért hát erőt vettem magamon és a gép elé ültem.
  Abban mindannyian egyetértünk, hogy Eger város polgárai mindig megkülönböztetett figyelemmel fordultak a színházművészet felé, minden korban szerették a színházat, tisztelték és megbecsülték a színészt. Színháztörténeti dokumentumok igazolják, hogy több mint két évszázaddal ezelőtt, a magyar nyelvű színjátszás hajnalán, Egerben járt Kelemen László társulata, s Egerben akkor szólaltak meg először színészek magyarul a színpadon.
   Ez a szeretet a későbbiekben is tapasztalható volt, talán ezért is szívesen választották az országot járó színjátszó csoportok, alkalmi társulatok játszóhelyül városunkat, léptek fel a legkülönbözőbb helyeken, szabadtéren, ivókban, ideiglenes építményekben.
   S ez a szeretet és a színházért való tenni akarás évtizedeket, századokat átívelően ma is jellemzi az egri publikumot.
   Mert az egri polgár szerette a színházat, több év előkészülete után, állandó otthont adó épületet emelt Thália papjainak. De bármennyire szerette, önálló társulatot csak 1955-ben kapott és bármennyire szerette, 1965-ben megfosztották az egri színházat önállóságától, és mert kitartóan szerette, sikerült azt 1985-ben visszaszerezni.
   A közönség, a civil szervezetek, az egri értelmiség támogatása, bizalma adta azt az erőt, elszántságot, ami szükséges volt az önállóság visszaszerzéséhez, az önálló társulat kiépítéséhez.
   1965-ben még az Egri Tanárképző Főiskola polgára voltam, kapcsolatomat a színházzal Moliere nevét viselő bérletem jelentette. Akkortájt a főiskola bérlettel rendelkező hallgatói megtöltöttek egy nézőteret, s tanáraikkal együtt - nem felügyeletével, hanem együtt - látogatták az előadásokat. Nem volt ritka, hogy az előadást követő napon az analízis óra az előző estén látottak megbeszélésével kezdődött. A színház összevonásáról, annak előkészítéséről keveset hallottam, főiskolai hallgatóként érdeklődési körömön kívül estek a kultúrpolitika nagy kérdései. Csak akkor tudatosult bennem, amikor híre kelt, hogy Johann Strauss A denevér című nagyoperettje az utolsó olyan előadás, ami az egri színpadon születik meg és a színházat összevonják a miskolci teátrummal.
   Az elmúlt évszázad (!) hatvanas éveinek elején a kulturális ágazat országos irányítói négy körzeti színház kialakítását tervezték, köztük az Észak-Magyarország körzeti színházat a Miskolci Nemzeti Színház és az egri Gárdonyi Géza Színház összevonásával. E döntés célja az volt, hogy egy sokoldalúbb, magasabb művészi színvonalon működő alkotó közösség jöjjön létre.
  A négy közül csak egy öltött testet. Hogy a mi esetünkben ez megtörténhetett, abban nagy szerepet játszott Lendvai Ferenc, a színház akkori igazgatója, aki teljes mellszélességgel támogatta a koncepciót, különböző fórumokon érvelt mellette, ecsetelte annak általa és a döntéshozók által vélt előnyeit és vett részt a végrehajtásban (*1). Ő volt a Gárdonyi Géza Színház utolsó és lett az összevont Miskolci Nemzeti és Egri Gárdonyi Géza Színház első igazgatója.

   A házasság, mint köztudott nem vált be. A frigy hátrányait nézőként, majd kultúrával foglalkozó politikusként is tapasztaltam.  E fórum korábbi írásaiban többen is kifejtették erről véleményüket. Általában azt szoktuk hangsúlyozni, hogy az összevont színház vezetői nem tartották be az egyesülést megelőzően elfogadott alapelveket, az akkor tett ígéreteket, nem hajtották végre azokat a feladatokat, amelyek az egyesülés során rögzítésre kerültek. Leggyakrabban a műsorpolitika átgondolatlanságát, az előadásszám csökkenését, a tájelőadások drasztikus megfogyatkozását említik, s azt,, hogy Eger város is tájhellyé vált, a színészek busszal jöttek, s busszal távoztak, a színház tárai kiürültek, azok a színházi szakemberek, akik nem kerültek át Miskolcra, távozni kényszerültek a színháztól, adott esetben a városból. Nézetem szerint ennél több történt. Károsan hatott Eger társadalmi életére, az itt lévő kulturális, művelődési és oktatási intézmények munkájára is. A színházat, mint sajátos profilú, több művészeti ágat szintetizáló alkotó műhelyt a közönségén túl, egy aktív szellemi közösség ölelte körül, sokaknak munkát is adva. Zenészek, énekesek, ének- és tánctanárok, grafikusok, statiszták, amatőr együttesek vettek részt a színház munkájában, működtek közre az előadásokon. Kritikák jelentek meg egri újságírók, főiskolai tanárok, jogászok tollából. S a színész is jelen volt a város közéletében, iskolai pódiumokon, közösségi rendezvényeken aktív résztvevőként, piacokon, éttermekben az utcán ismerősként, barátként. A színház művész klubja a város értelmiségének élő, eleven fóruma volt.
   Mindez az összevonással megszűnt. Ez is felírandó a veszteségek listájára.
   A felismerésből következett a változás igénye, de a húszévi házasság után a válás nem ment egyszerűen. Figyelmükbe ajánlom azoknak a - mai és a majdani - döntéshozóknak, akik vélt, vagy valós nehézségeket átszervezéssel intézmények összevonásával kívánnak leküzdeni, hogy könnyű egy tollvonással dönteni, de nagyon nehéz a téves döntést beismerni, és hosszú évek munkája kell annak korrigálására.
   Ez a mi színházunk esetében is így volt. Közel két évtized összefogása, munkája hozta meg az eredményt. A színház szerető közönség mellett nagy szerepe volt ebben az akkori megyei lap, a Népújság szerkesztőségének, Gyurkó Géza főszerkesztő helyettesnek, majd főszerkesztőnek és Márkusz Lászlónak, a lap kulturális rovatvezetőjének, akik teret adtak az egri véleményeknek, az egri közönség elégedetlenségének, és írásaikban számon kérték a színház vezetését, szembesítették a korábbi ígéretekkel, azok be nem tartásával. Nagy volt a nyomás az akkori színházi vezetésen, akik kezdetben védték a mundér becsületét, magyarázták a magyarázhatatlant, objektív okokra hivatkozva a teljesítés elmaradását. A hetvenes évek végén azonban már részükről is hangot kaptak olyan vélemények, amelyek az akkori állapot fenntarthatatlanságára utaltak.
   Márkusz László 1978-ban készített egy interjút Sallós Gábor igazgatóval (*2), aki megpróbálta az újságíró kérdéseire válaszolva a műsorpolitikával kapcsolatos kifogásokat megmagyarázni, utalva azokra az ellentmondásokra, amelyek a miskolci és az egri közönségigény különbözőségében, a darabok utaztatásában rejlik. Ebben az írásban a cikk írója egyértelműen tolmácsolta azt a véleményt, hogy „ a rosszul sikerült színházi házasság, amely ma már egyértelműen gátolja a társulat művészeti munkáját korlátozza a színház miskolci és egri, Borsod és Heves megyei jelenlétét.” A színigazgató válasza erre az volt: „Meggyőződésünk, hogy a fejlődés az önálló egri színház felé vezet.” Ezen véleményét alátámasztandó jegyezte meg korábban, hogy az egri kötelezettségek ellátása kedvezőtlenül hat a színészek szerződési kedvére is. Többen az adott évben távoztak a színháztól. E nyilatkozat birtokában bíztunk abban, hogy önállósodási tervünket a színház vezetői nem akadályozzák, az nem ütközik a miskolci színház ellenállásába.
   A hetvenes évek végén kerültem a megyei pártbizottságra, kezdetben, mint osztályvezető, később a pártbizottság döntéshozatali testületének tagjaként, titkáraként – mai szóval élve – lobbyztam annak érdekében, hogy az akkor arra hívatott fórumok hozzanak politikai döntést, értsenek egyet a miskolci színháztól való elszakadási törekvéseinkkel. Bár voltak kételkedők, akik az akkor is nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva óvtak a terv megvalósításától, mondván minek ennyi pénzt és energiát ölni egy önálló színházba, hiszen akadnak ennél fontosabb feladatok is, vagy azzal, hogy a színház nehezen irányítható üzem. Úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy egy színház, mint alkotóműhely létét vagy nem létét nem az alapján kell megítélni, hogy fenntartása mennyibe kerül, hanem az alapján, hogy milyen értékeket hordoz, ad át közönségének. Ami pedig a nehezen irányítható üzemet illeti, a politika szereplőinek, fenntartó szervezeteknek a feladata abban merül ki, hogy biztosítsa az intézmény működéséhez szükséges feltételeket, a műsorpolitika alakítása a színházra, mint alkotóműhelyre, annak vezetőire tartozik. Ennek szellemében készítettük elő, majd vezettük le a különválást, az önálló intézmény létrehozását.
   A nyolcvanas évek elején gyorsultak fel az események. Sikerült olyan gazdasági, társadalmi pozíciót kialakítani a megyében, amire alapozva megszületett az alábbi állásfoglalás. „Heves megye párt és állami vezetői, a művészetpolitika irányítói a Művelődési Minisztériumnál kezdeményezik a színház különválását, s megkezdik egy önálló társulat megteremtése érdekében a szükséges intézkedéseket egyetértve a Borsod - Abaúj - Zemplén megyeiekkel.” Ez a politikai döntés szabad kezet adott a szakmai szervezeteknek, intézményeknek a konkrét tárgyalások megkezdésére, folytatására, a különválás technikai, szervezeti előkészítésére, lebonyolítására, a működés gazdasági hátterének biztosítására, a források megjelölésére.  Ezek a beszélgetések, viták nem voltak minden esetben egyszerűek. Voltak kik naivnak tartottak minket, voltak kik egyenesen őrültnek, többségében azonban becsülték eltökéltségünket, kitartásunkat, jó szándékkal segítették munkánkat. dr. Kovács János visszaemlékezéseiben részletesebben szólt erről. E jó szándékú segítség köszönhető volt talán annak is, hogy látták, az ügyben eljárók minden fórumon egységesen lépnek fel, Heves megye és Eger város testületei, munkatársai, tanácsi és politikai vezetői, a városi és a megyei intézmények dolgozói munkakörükből egymást segítve végzik munkájukat. Egységes akarattal Eger város és Heves megye polgárainak támogatásával teszik dolgukat.
   Végül is bekövetkezett, amit kezdetben kevesen hittek, 1985. január elsején önállóvá vált az egri Gárdonyi Géza Színház.
   Igazgató-főrendezője Szikora János, aki Miskolcról érkezett Egerbe. Fiatal, addig csak rendezéseiről ismert és elismert színházi szakember. Az általa még Miskolcon rendezett Rómeó és Júlia előadás óriási szakmai és közönségsikert aratott. Örömmel vettük, hogy elfogadta a fenntartó szervezet felkérését és vállalta az igazgatói teendőket, annak ellenére, hogy prognosztizálható volt a rá váró feladat nehézsége. Úgy emlékszem, szívesen jött a hívó szóra, mert lehetőséget látott, hogy színházvezetőként is kipróbálja magát. Ehhez talán jobb iskolát nem is lehetett volna találni, az egri teátrum újjászervezésénél.
  Vezetése alatt sikerült az elválással, az önállóság megalapozásával összefüggő feladatokat többé-kevésbé - inkább többé, mint kevésbé - zökkenőmentesen elvégezni. Ebben a munkában nagy segítséget kapott azoktól az egri szakemberektől, akik az Agria Játékszín nyári színház munkatársai voltak, gondolok itt Menkó Terézre, a gazdasági ügyek kérlelhetetlen szakértőjére, Jónás Zoltánra a játékok igazgatójára és Szatmári István műszaki vezetőre, aki munkatársaival együtt kitartott az egri színházban. Komoly támogatást kapott a társintézményektől, a döntéshozó és az intézményt fenntartó testületek képviselőitől - Kertészné Angyal Mária, Ivádyné Both Éva, Haffnerné dr.Miskolczi Margit -, akik néha szürke eminenciásként tették dolgukat, segítették a döntéshozók munkáját.
   Igazgatása alatt igazi befogadó, bemutatási joggal felruházott színházzá vált az intézmény. Ismert vidéki és budapesti társulatok feledhetetlen előadásokkal örvendeztették meg az egri közönséget. Neves, közkedvelt színészekkel találkozhattunk. És önálló bemutatóra is sor került. A Csongor és Tünde (*3) színrevitele óriási sikert aratott, minket pedig, kik az önállóság mellett kardoskodtunk némi büszkeség, elégedettség töltött el. Érdemes volt. Ez az előadás irányította igazán a szakma figyelmét Egerre és Szikora Jánosra, mint rendezőre, és mint színház szervezőre, színház vezetőre.
   Szikora János másfél év után megvált az egri teátrumtól, Budapestre került, a Vígszínházhoz. (*4) Elmenetele nagy megdöbbenést keltet színházi berkeken belül és kívül egyaránt. Újságírók keresték az okát és tették fel a kérdést, hogy ezután mi történik az újjászületett intézményben. Egerbe jött a televízió A HÉT című kulturális magazinjának stábja, és az akkor még a mainál kisebb számban lévő országos médiumok jelentős része is érdeklődött a részletek után.
   Mi, akik felelősséggel tartoztunk a színház akkori jelene és jövője iránt, sajnáltuk, hogy ilyen rövid ideig tartott a közös munka, de megértettük, hogy egy jobb lehetőség reményében Szikora János így döntött.
  Egy vele 1986-ban készült interjúban fogalmazott úgy, hogy az ideszerződése idején tett ígéretet, miszerint 1987-től már társulatot igazgathat, színészházba költözhetnek az ideszerződtetett művészek és színházi szakemberek, nem látta megvalósíthatónak, úgy érezte, hogy a kezdeti lendülethez képest megtorpanás tapasztalható. Ez is hozzájárult döntéséhez.
   Szerencsére nem történt megtorpanás. 1987 szeptemberében, a korábbi terveknek megfelelően létrejött az önálló társulat, az ideérkező színészek megfelelő elhelyezést kaptak, szíves fogadtatásban részesültek, és néhány éven belül felépült a színészház is.
   A Megye Tanács pályázatot írt ki a megüresedett igazgató főrendezői állásra. Gali László, a Debreceni Csokonai Színház igazgató főrendezője pályázatát fogadta el a kinevező szervezet.
   A munka az ő igazgatásával folytatódott, aki 1986 őszén került a színház élére, irányításával lépett új fázisába a színház szervezése, kezdődött el az önálló társulat kiépítése.

                                       (Folytatás a következő részben!)

* 1. Beszélgetés Lendvai Ferenccel. A sorozat 3. része.
   2. Beszélgetés Sallós Gáborral. A sorozat 6. része.
   3. Csongor és Tünde. A sorozat 14., 15., 16., és 17. része
   4. Szikora János elhagyja Egert. A sorozat 20. része     
          

   A sorozat 3. részében Lendvai Ferenc egri direktor, a Miskolccal történő összevonás nagy hívének 1965-ös nyilatkozatát olvashatták arról, miért nem kell tartania az egri közönségnek ettől a tervtől, a 4. részben pedig Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja mesélt az egri és miskolci színházak 1966-ban bekövetkezett összevonásának időszakáról. Most, a 6. részben már 1978-ban járunk, amikor már meglehetősen nagy volt az elégedetlenség a fennálló helyzettel, nem csak az egri közönség, de a Miskolci Nemzeti Színház részéről is. A Népújság májusban két részes interjút közölt a „miskolci-egri színház” igazgatójával és főrendezőjével, amelynek már a címe kijelenti: A „házasság” rosszul sikerült. Az ebből a kettős interjúból közölt részletek (a dőlt betűvel szedett részek nem önkényesek, az írásban is így szerepelnek) után a sorozat 7. részében majd Dr. Kovács János visszaemlékezési következnek az önálló társulat megszületését megelőző és követő időkről, aki a Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán dolgozott. Az 1978-as cikkben szerepelnek ezek a szavak: „…a fejlődés az önálló egri színház felé vezet. Ez egészséges törekvés…” és „megéri, mert négy-öt év alatt kialakulhat egy erős társulat, és létrejöhet az önálló egri színház, amelyet bizony megérdemel a város.” Fura érzés olvasni ezeket a gondolatokat – amelyekkel én tökéletesen egyetértek, hiszen erről és ezért szól az egész sorozat is – most, amikor az egri színház helyzete olyan, amilyen és úgy tűnik, teljes a bizonytalanság, ilyen-olyan hírek keringenek, köztük még a befogadó színház is tartja magát a remélhetőleg teljesen alaptalan szóbeszédekben. Negyedszázadnál több éves működés után ez évtizedekre halála lenne az „önálló egri színháznak, amelyet bizony megérdemel a város” – ráadásul másodszor történne meg azzal a várossal, amely két évvel ezelőtt a Kultúra Magyar Városa rangot is elnyerte.

1978. május

Az aggódás sürgette ezt a találkozást Sallós Gáborral, a miskolci-egri színház igazgatójával, valamint Illés István főrendezővel. A beszélgetés nyitányaként szerkesztőségünk véleményét tolmácsoltam, miszerint Egerből nézve vitatható az elmúlt évtized műsorpolitikája: a társulat elhanyagolja, mellőzi a magyar klasszikusok, nemzeti értékeink bemutatását, nem törekszik nevéhez és rangjához méltó, sajátos profil kialakítására.

   - Mi a véleménye a színház vezetőinek?

   - A színház műsorpolitikájáról nekem más a véleményem – kezdi az igazgató. Meggyőződésem ugyanis, hogy az elmúlt években is érezhető bizonyos fejlődés, noha az említett sajátos profil kialakítása valóban nem sikerült úgy, ahogyan mi azt szeretnénk, s ahogyan azt a nevünk is megkövetelné. Hogy miért? Nos, elsősorban az egri színház miatt, pontosabban a rosszul sikerült házasság miatt. Ez a kettősség sajnos nem teszi lehetővé sem egy miskolci, sem egy egri profil kialakítását. Mi már több alkalommal elmondtuk, hogy egyazon műsorral nem lehet két különböző összetételű várost kiszolgálni. A két színház, a két színpad különböző mérete már egymagában indokolttá tenné az önálló műsor kialakítását. Amely oda illik az egri színházba és megfelel az egri közönségnek, s így jobban szolgálná a közművelődés céljait is.
  - Elégedetlenségünket az évad során több alkalommal is megfogalmaztuk. Sajnálattal tapasztaljuk azonban, hogy a színház nem reagál írásainkra, válasz nélkül hagyja a véleményeinket, amelyeket pedig olykor talán lehetne vitatni is. A megyei lap mintegy százhúszezer olvasója és a Gárdonyi Géza Színház majd kilencvenezer nézője joggal elvárhatja, hogy a társulat vezetői válaszoljanak a műsorpolitikát, vagy a színház és közönség kapcsolatát érintő cikkeinkre.
   - Egy-egy kritikára, bíráló cikkre, vagy a műsortervet elemző írásra mi mindig a következő bemutatóval illetve évaddal válaszolunk – mondja a főrendező. Mi tiszteljük a sajtót, amelynek az a feladata, hogy írjon, közöljön, cikkeivel elgondolkodtasson bennünket – ezt meg is teszi a Népújság -, a mi dolgunk pedig az, hogy jó és színvonalas előadásokat vigyünk színpadra. Ez a munkamegosztás. A kritikákat persze érdeklődéssel, sőt izgalommal olvassuk, meg is vitatjuk, olykor neheztelünk a bírálatért - különösen, ha nem értünk vele egyet -, ám mindig tudomásul vesszük az újság véleményét..........nekünk sem közömbös, hányan ülnek a nézőtéren. A színház a közönségért van, s már csak ezért sem mondhatunk le arról, hogy széles ablakot nyissunk a világ drámairodalmára. Így műsorunkban jogosan kapott helyet a csehszlovák Hornicek és az angol Pinter is. Most amolyan vesszőparipaként emlegeti a sajtó ezt a két bemutatót, kifogásolva, hogy miért a nagyszínházban és miért bérletben játsszuk Egerben A gondnokot, amikor Miskolcon a hatvan személyes zsebszínházban mutatjuk be. Véleményem szerint az írók nem kísérleti színpadra írják műveiket, s ez a stúdiószínház tulajdonképpen egy magyar találmány. A stúdió miskolci premierje után Egerben a nagyszínpadon mutattuk be a Két férfi sakkban című komédiát, s mert sikere volt, s mert a közönség jól szórakozott, most Miskolcon is a nagyszínpadon játsszuk.   M i é r t   b a j   e z?.........igazságtalan lenne az olyan vélemény, amely csak a színház hibáit hangoztatja és megfeledkezik a közönség magatartásáról, tényleges igényeiről.
   - A közönségről valóban nem szabad megfeledkezni. De arról sem, hogy a színház is fejleszti az ízlést, alakítja a nézők igényét, s az említett érdektelenséget éppen a reális igényektől elszakadó műsorterv is fokozhatja.........És még sok minden. Például az a sajnálatos körülmény is, hogy gyengül a társulat, s egymás után más színházakhoz távoznak az egri közönség kedvencei..........
   A főrendező véleménye szerint nem gyengül a társulat.
   - Arról van szó inkább, hogy az utóbbi években színházunk is belekerült az egyre dinamikusabban cserélődő, változó magyar színházi áramlatba..........Győrben például új színház épült, ott most bőkezűbb a város, így Bács Ferenc és felesége, Tanay Bella – akiket tavaly Erdélyben fedeztünk fel -, háromszobás lakást kap, de oda szerződött Kovács Mária is, akinek távozását őszintén sajnáljuk. Beke Sándort Kecskemétre hívták művészeti vezetőnek, s vele megy Blaskó Péter, Blaskó Balázs és Reviczky Gábor is. Gyöngyössy Kati is bejelentette távozását, bár döntése még nem végleges..........
   - Vajon sikerül-e a távozók helyére a megfelelő szerepkörökre alkalmas, jó képességű színészeket szerződtetni?
   - Reméljük, igen – válaszolja az igazgató. Bár megmondom őszintén, hogy a tájelőadások, az egri utazások nagy száma – majd kétszázszor játszunk a Gárdonyi Géza Színházban – befolyásolja a színész szerződési kedvét..........
   - Többször szóba került a rosszul sikerült színházi házasság, amely ma már egyértelműen gátolja a társulat művészi munkáját, korlátozza színház miskolci és egri, Borsod, illetve Heves megyei jelenlétét. Mi a megoldás?
   - Meggyőződésünk, hogy a fejlődés az önálló egri színház felé vezet. Ez egészséges törekvés, s megvalósítására Egerben megvannak a feltételek. Átmeneti megoldásként mi azt javasoljuk, hogy telepítsünk le Egerben 15-20 tehetséges művészt, s ez a prózai társulat - amely egyelőre a Miskolci Nemzeti Színházhoz tartozna – ott élne, próbálna és játszana a városban, sőt járna Gyöngyösre, Hatvanba és a megye néhány nagyobb községébe is. Ily módon megoldódna a rég hiányolt jelenlét és ugyanakkor a város, a megye igényeihez alkalmazkodó önálló műsort látna a közönség. A zenés műveket, valamint a nagy kiállítású előadásokat – mint például a Lorenzaccio vagy a Monna Vanna volt – továbbra is Miskolcról importálnánk. Mindehhez persze néhány lakás kell, de megéri, mert négy-öt év alatt kialakulhat egy erős társulat, és létrejöhet az önálló egri színház, amelyet bizony megérdemel a város.      
   - Köszönöm a beszélgetést.
                                                            Márkusz László 

 Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja mesél az egri és miskolci színházak 1966-ban bekövetkezett összevonásának időszakáról. Köszönöm az általa rendelkezésemre bocsátott fotókat is.

* A művésznővel 50 éves jubileuma alkalmából készült beszélgetés a blog Miskolci Nemzeti Színház rovatában olvasható.

 1966-ban a Miskolci Nemzeti Színház társulatának lettem tagja. A színház éppen akkor egyesült az egri Gárdonyi Géza színházzal, anyagi okokból, hogy csak egy vezetés, egy társulat legyen és egy szabó-, festő-, lakatos-, fodrász-, asztalos tár, mindenből egy és így olcsóbb lehessen a működtetés. Lendvai Ferenc volt a direktor, aki az összevonás nagy híve volt. Egerben alig maradt valaki a régiek közül, talán csak a portás, néhányan műszakiak, mert az előadásokhoz még őket is Miskolcról vittük. Az egri közönség – természetesen – nem fogadta mindezt jó szívvel. Ezen azzal próbáltak enyhíteni, hogy a darabok egy részét ott mutattuk be.
   Volt, hogy ideig-óráig ott is laktunk. Nekem rokonaim voltak az Almagyar utcában, Kalló Laciék. Náluk is aludhattam. Kedvesek, aranyosak voltak, még vadászni is elvittek. Felejthetetlen volt, amikor reggel húztak a szalonkák, vagy amikor vaddisznót lőttek 24 centis agyarral. Amikor a Potyautast játszottuk Bodrogi Gyulával, bemutattam a rokonaimnak és elvitték őt is vadászni. Azóta is emlegeti.
   Amikor egymást érték a próbák délelőtt, délután, néha a színház alagsorában aludtunk. Nagyon szörnyű hely volt, féltünk is, meg akkor még szénnel tüzeltek és néha erős széndioxid illat volt és nem lakások voltak azok, hanem kis vacak szobák.  
   A várost nagyon szerettem. Nekem egy gyönyörű meseváros volt. A Széchenyi utcán a Dobos cukrászdában nagyon finom süteményeket ettünk. Finom étterem volt a bazilika alatt - Isten lábának hívtuk, ahol egri Bikavért, Medoc noir-t ittunk. A színház mellett volt a Kacsa, ott volt a legolcsóbb egy ebéd, egy kávé, fröccs – a színészt már akkor sem fizették túl jól. A Park szállóba és a Fehér Szarvasba nagyon ritkán jutottunk el, mert drágák voltak.
   A város is szerette az ő színészeit. Imádtam az egri közönséget, aranyosak voltak és nagyon szerettek minket. Megbeszélték velünk az előadást, mi tetszett, mi nem. Ha vasárnap játszottunk aznap sütött süteményt hoztak be nekünk. Virágot dobáltak fel a színpadra. Történt egy eset, amikor feldobtak nekem egy csokrot – én azt hittem azt, hiszen úgy volt becsomagolva, masnival - és majdnem levert a lábamról, amikor eltalált, ugyanis egy nagy sonka volt. A bokám bánta. Ilyesfajta „őrjöngő” kedves szeretetről Déryné naplójában olvastam…
   Eger mellett jártunk még tájelőadásokra, Gyöngyösre, Mezőkövesdre, Ózdra, Nyíregyházára, sokat, sokat…
 

  
A legemlékezetesebb akkori  előadások? Rögtön 1966-ban Németh László Csapdájának ősbemutatója – Polgár Géza játszotta Puskint és én a feleségét.

Márkusz László írt róla kritikát a Népújságban, aki engem annyira szeretett, hogy utolsó kívánságai egyike az volt, én mondjak majd verset a végső búcsúztatásán. Így is történt. Emlékezetes, szép előadás volt Brecht Kaukázusi krétaköre, Csiszár Imre vizsgaelőadása, amiben én a kormányzónét játszottam. Blaskó Péter volt a bíró, Lázár Kati Gruse, a jó anya. A Potyautas, Bodrogival. Nem tartom magam igazán énekesnek - bár tanultam énekelni -, viszont jó mozgású voltam, táncolni is tanultam, szteppelni. Ulmann Mónika, fiatal kolléganőm nagyanyja, Igaz Lucy, Ulmann Ottó zeneszerző felesége tanított.

   Legutóbb Olgyai Magda 85 éves születésnapján jártam Egerben, a színházban szerveztek neki ünnepséget és én is felköszöntöttem. Nagyon szerettem őt, sokat lehetett tőle tanulni. Régen divat volt hasonló kerek évfordulókon a jutalomjáték, amikor az aznapi előadás bevételét az ünnepelt kapta meg – ma már ez sajnos nem szokás... Nagyon nagy dolog volt régen az összetartás, az, hogy a társulat egy csapat, egy család és egymást támogatva, szeretetben él és dolgozik. Nézem a televízióban a régi nagy színészekkel készült portréműsorokat – Gobbi Hilda, Márkus László, Ráday Imre, Tolnay Klári – sugárzik szavaikból ez a mentalitás.

Az 1955-ben megnyílt színház fölött már 2 évvel később gyülekezni kezdtek a sötét fellegek.

1957.06.01.
 

A Hétfői Hírek május 20-i száma „Több és jobb színházi előadást a következő évadban" - címmel egy kedvesnek aligha mondható meglepetést tartogatott a Heves megyeiek, elsősorban az egriek számára. Mint a lap írta: „Az egri színház megerősödését várják attól az intézkedéstől, hogy a nagyhírű, nagy múltú miskolci Nemzeti Színháznak lesz a kamaraszínháza.” E meghökkentő hír nem sajtóhiba útján került a lap hasábjaira, hanem az illetékes felsőbb szervek elgondolásait tükrözte. Mert nem másról, mint arról van szó, hogy bizonyos „gazdasági és művészeti" meggondolások alapján a következő színházi évadban a Művelődésügyi Minisztérium - a Művészeti Tanács javaslatára - meg akarja szüntetni az egri Gárdonyi Géza Színházat, illetőleg egy prózai részleg meghagyásával, mint kamaraszínházat kívánja Miskolchoz csatolni. 
   A Hétfői Hírek munkatársát erről Kenyeres Ágnes osztályvezető tájékoztatta, s csak utólag, majdnem hogy az újságból értesültek erről az elgondolásról a színház vezetői, s maga a megyei tanács is.             
   Melyek azok az okok, amelyek állítólag szükségessé teszik az egri színház önállóságának megszüntetését?             
  Igen alacsony az egri színház művészeti színvonala, gazdaságilag is ráfizetéses, országos érdek, hogy az ilyen színházakat megszüntessük, hisz például Miskolc „olcsóbb és jobb színházat" tud biztosítani a Heves megyeieknek.
   Vegyük boncolóra ezeket az érveket, amelyek egy fiatal, de máris szép eredményeket felmutatni tudó színház felett lennének hivatva elmondani az utolsó ítéletet.                 
   Tény és való, hogy az ország gazdasági helyzete nagyarányú takarékosságot követel minden vonalon, még a kultúra, ezen belül a színház   területén is. Az egri színház évi 2.2 millió forint állami támogatást kapott, s megszüntetése - a prózai részleg meghagyásával - tetemes költségmegtakarítást jelentene, legalábbis látszólag. A helyzet azonban az, hogy a megyei   tanács illetékesei, a színház vezetői már tárgyaltak arról, hogy helyes átcsoportosítással, bizonyos takarékossági rendszabályok életbeléptetésével 700 ezer forint évi megtakarítást tudnának elérni, az elmúlt évekhez viszonyítva, hozzátéve, hogy a megyei tanács költségvetésében is keresnének szükség esetén lehetőséget a színház „hazai" erőből történő támogatására.
   Ha alaposabban utána nézünk a dolognak, az is kiderül, hogy a Miskolchoz való csatolás egyáltalán nem gazdaságos. Az egri színház évi 450 előadást tartott a megyében, megszokták, megszerették, a megye, az üzemek, falvak dolgozói is igénylik a mind gyakoribb és gyakoribb színházi előadásokat. Legalább ennyi előadást kellene tehát tartani a miskolci együttes tájrészlegének is. Nem kell különösebb számolási tehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: a meglehetősen messze eső Miskolcról ennyi kiutazás milyen jelentős anyagi befektetést igényel, nem beszélve arról, hogy a miskolci díszletek nem megfelelők az egri színpadra. Egy héten túl, márpedig egy-egy operett hosszabb ideig van műsoron, az operett-társulat tagjainak 120 forintos házbér hozzájárulást kell fizetni, számos egyéb más költség mellett. Már ennyiből is kiviláglik, hogy a gazdasági okok nem okok ebben az esetben, hogy a Miskolchoz csatolás nem megtakarítást, ellenkezőleg, további költségemelkedést eredményezne.
   Itt is van ok és lehetőség a vitára. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a fiatal, alig két éves múltra visszatekintő egri társulat nem ért el, mert nem is érhetett el olyan művészi színvonalat, mint a nagymúltú Miskolci Nemzeti Színház. De az elmúlt két év sem múlt el nyomtalanul: bátor kezdeményezés, a művészi színvonal egyenletes és állandó emelkedése - ez jellemzi a fiatal társulat életét és munkáját. A megye dolgozói, ezen belül is  az egriek, megszerették és megszokták a színházat, amely mind jobban szerves egészévé    vált a város életének. „Csak szervezeti változás lesz, megyei helyett területi színház, legfeljebb a patriotizmust sértheti ez az intézkedés" – mondották az elgondolással kapcsolatban a minisztériumban.
   Ez a „legfeljebb" elég komoly dolog. A város és a megye történelmi és kulturális hagyományai hosszú évek óta szinte követelően írták elő: állandó színházat Egernek! Az átlagember számára a kultúrforradalom győzelmének legkézzelfoghatóbb jele, éppen e színház létrejötte és működése. Kultúrpolitikailag sem volna tehát helyes az előbbre lépés helyett visszalépni, mert ez nem egyszerűen a patriotizmus - bár a jól értelmezett lokálpatriotizmus egyáltalán nem elítélendő valami - megsértését, hanem kulturális vívmányaink egy részének felszámolását jelentené.
  Két éven keresztül agyba-főbe dicsérték az egri színház munkáját a miniszteriális szervek, ez történt a budapesti fesztiválon is. Nem egyszer  kellett felemelniük a megye vezetőinek tiltakozó szavukat, hogy nem helyes ez a túl gazdagon osztogatott dicséret, mert helytelen irányba befolyásolhatja az itt folyó színészi munkát. Két éven keresztül ez történt, most a Művészeti Tanács - amelynek összesen két vidéki tagja van, abból is az egyik éppen a miskolci színház igazgatója - elmarasztalja az egrieket - a harmadik esztendőben. Pedig, mint már elmondottuk, azóta csak fejlődik az együttes. Eléggé érthetetlen és furcsa tény ez, amelyet ismét nem lehet,  „országos érdekkel" igazolni, legfeljebb azzal, hogy kellenek, az érvek az egri színház felszámolásához.  
   Egyébként is helytelennek tartjuk az országos és az úgynevezett helyi érdek szembeállítását, különösen akkor, ha tudjuk, vagy legalább is alapos a gyanú, hogy többek között az egri színház megszüntetésével akarják egyrészt a miskolci színház rentabilitását fokozni, másrészt új színházat szervezni a Dunántúlon. Arra van szükség, hogy a megye vezetőinek, a színház művészeinek alapos bevonásával, alapos és kellő megfontoltsággal tegyék mérlegre az egri színház ügyét, mely nemcsak egyszerűen néhány színész ügye, hanem egy megye kulturális életének, s ezen keresztül valóban az országnak az ügye is.

(GY. G.) 


Népújság, 1963.03.31.

Kedves Barátom!

   Többször előfordult már az utóbbi időben, hogy társaságban tettél néhány kijelentést a színházról, pontosabban véleményedet summázva, „Egernek nem kell színház!” felkiáltással zártad le a vitát. Sajnos akadtak többen is, akik neked adtak igazat, sőt, véleményedet megtoldva, mint jól értesültek, holmi kulisszatitkokról, az egri színház belső válságáról, személyi ellentétekről szónokoltak, mégpedig flegmán, hányaveti módon, a művészetnek kijáró minden tisztelet nélkül.  
   Bizton tudom, csupán felületesen ismered a színházat, ritkán látlak csak egy-egy előadáson, képtelen vagy átérezni – de még csak megérteni is – az alkotás lázas izgalmát. Innen a vállveregető hang, a lekicsinylő megjegyzések zuhataga. A te stílusodban nem bírom a vitát, neked nagy hangod, szavad van – melyre talán sokan hallgatnak, nekem érvem a tollam, s ha ezt jól forgatom, másokat feltétlenül, de talán még téged is meggyőzlek a magam igazáról. A színház igazáról!
    A kultúrforradalom ellen – úgy általában – még sohasem emeltél szót. Azt helyesled, azzal egyetértesz. Hát a színház nem egy része az egésznek, a mi kultúrforradalmunknak? Dehogynem! Nagyon is az! Mégpedig – mindjárt látni fogod – jelentős része.
    Ne mondj ellent! Mindent bizonyítok!
   Majd nyolc színházi évad munkáját jelző aadatok sorakoznak előttem. Igaz, puszta számok csupán, de nézz mögéjük és próbálj érteni a számok nyelvén!
   Bizonyítékaim sorát a 120-as számmal kezdem. Ugye, szimpla számnak tűnik így első látásra, pedig nagyon sokat lehetne mesélni történetéről? Jól figyelj!
   1955 őszén nyitotta meg kapuit az egri Gárdonyi Géza Színház, azóta már a nyolcadik évadban járunk, és százhúsz a bemutatott színpadi művek száma. S ezen belül minden számnak külön története van. Gárdonyi Annuskájától a nemrég játszott Csehov drámáig sorolhatnám a bemutatók címeit, szerzők nevét, rendezőket, színészeket. Százhúsz dráma, operett, vígjáték vagy színmű, megannyi izgalmas premier; az ügyelő suttogó hangja, rivaldafény, gong és függöny. És taps. Nagy, kicsi, vagy esetleg néha semmi. Siker és balsiker, mert ez utóbbi is található a színház leltárában.
   Ezerszínű világ. mennyi vidámság, muzsika, régi századok igazságai és a mi világunk küzdelme fér meg a százhúsz színpadi műben, amelyeket különböző nemzetek fiai álmodtak színpadra a valóság vagy a mesék világából.
   A következő számok, amelyek már jóval nagyobbak az előbbinél, azt jelzik, hogy a nyolc év alatt Egerben 1800, a megye községeiben 1200 előadást tartott a színház. Összesen tehát 3000-et. És most ugrásszerűen még tovább emelkednek a számok. A 3000 előadást több mint egymillió ember nézte meg, Egerben 580 ezren, a többiek a községi kultúrotthonokban váltak színházi közönséggé.    
   Igen, barátom, ez is perdöntő érvnek számít. Kialakult a megyében a színházi közönség, s egymillió a számuk, még akkor is, ha hódít a televízió, vagy marad még itt-ott jócskán a közönyből, a meg nem értésből is. Hát mindez nem kultúrforradalom?
   Ötszáznyolcvanezer jegy fogyott el Egerben, ennyien érezték és hallgatták Ibsen Nóráját, Szent Johanna szabadságért kiáltó szavait, Shakespeare csodálatos nyelvét, Gorkij igazságát, Moliere-t, Móricz Zsigmondot, Heltai Jenőt, a mai magyar írók drámáit és az operettek, zenés vígjátékok fülbemászó muzsikáit.
   S túl a megyeszékhelyen, eljutott a színház falvakba is, ahol ünneplő ruhás, munkás és paraszt emberek töltötték meg a nézőteret, s ismerkedtek a színház világával, több mint félszáz olyan községben, ahol eddig soha nem járt színház. Igaz, a kis színpadon nem mindig mutattak jól a díszletek, s halványabban világított a rivalda fénye is, de a drámák, a dialógusok egyre értőbb fülekre találtak. Ha semmi más egyéb nem írható e színház javára, csupán 400 ezres közönséggel az 1200 falusi előadás, már nem volt hiába a színház nyolc esztendeje!
   A százhúsz bemutató sorában operettek, vígjátékok, szí művek és drámák váltották egymást, igaz, nem egyenlő színvonalon és sikerrel. A bemutatott színpadi művek egy része már talán túl is jutott emlékezetünkön, vagy igazabb ez így fogalmazva: ki-ki őrzi kedves előadásának emlékét.
   Az Annuskára mindannyian emlékezünk, hisz ez volt az első előadás. De ki felejtheti el Nórát, az Ilyen nagy szerelmet, a Makrancos hölgyet, a Tanítónőt, az Úri murit, a Szélvihart, a Hajnali tüzet, a könnyebbek közül a Csárdáskirálynőt, a Sybillt vagy a Bál a Savoyban modern felfogású előadását?
   És az ősbemutatók útkereső izgalmait. Tucatnyi szerző, ugyanannyi dráma, s ezek itt, Egerben kaptak először színpadot! Lorca Don Perlimpin-je, a román Szarkafészek, a csehszlovák Szemtől szembe, a magyar Nyomozás, a francia A Föld gömbölyű, s most legutóbb a csaknem ismeretlen Csehov dráma, hogy csak egynéhányat említsek az ősbemutatók sorából.   
   Tudom jól, sok a gond a színház környékén. Gazdasági, személyi problémák, gyakran váltják egymást a rendezők és a színészek is. S a közönség, a nagyérdemű, nem mindig érti a színház törekvéseit, műsorpolitikáját, de való az is, hogy a színház vezetői sem követik mindig a közönség igényeit.
   Sok mindent fel lehet róni a színház hibájául, de egy bizonyos: az egri Gárdonyi Géza Színház az elmúlt nyolc év alatt háromezer előadásban, százhúsz színpadi mű tolmácsolásával egymillió embert szórakoztatott, tanított, városban és falun, s ezzel közönséget, színházat szerető, a művészethez értő közönséget nevelt.
   Ez tény! Ez elvitathatatlan.
   Épül már az új színház, s már most türelmetlenül várjuk az ottani premiert jelző gongütést. A megyének van színháza! S lesz is!
   Hogy még jobb legyen, azzal mindenki egyetért: a közönség, a színház vezetői, színészei és remélem te is, kedves barátom!
   Én feltétlenül!
                                               Márkusz László            

1965.08.29.

Lendvai Ferenc egri direktor, a Miskolccal történő összevonás nagy híve nyilatkozott arról, miért nem kell tartania az egri közönségnek ettől a tervtől. (Hogy a gyakorlatban – az országban egyedüliként megvalósultan - mit jelentett ez Eger számára, arra a sorozat következő, 4. részében Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja fog emlékezni, felidézve az egri próbákat, előadásokat, a várossal való kapcsolatukat, az egri közönséget...) 

Beszélgetés az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatójával
A színház és a közönség kapcsolatáról – az új bemutatókról . a színházak összevonásáról

   Évad eleji beszélgetésre kértük Lendvai Ferencet az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatóját, hogy választ kapjunk néhány olvasóinkat érdeklő kérdésre. 
   Az első kérdés az elmúlt évadról szól: milyennek ismerte meg az egri közönséget?
   - Jómagam egy Egernél kisebb városból, a 28 ezer lakosú Veszprémből jöttem ide. Ebben a dunántúli kisvárosban sikerült olyan színházat csinálnunk, amely felkeltette a város közönségének érdeklődését. Bízom abban, hogy Egerben is lehet ilyen színházat csinálni. Alkalmas erre a színház művészgárdája, de a város közönsége, lakóinak összetétele is.
   - Mintha az elmúlt színházi évadban az egri közönség nem igazolta volna teljes egészében ezt a megállapítást? Gyakran voltak olyan előadások, amelyeket elég gyéren látogatott a közönség.
   - Ez igaz, de az elmúlt évadot nem szabad teljes értékűnek venni. A sok huzavona, késés a színház avatásával, befolyásolta a közönséget. Nem beszélve arról, hogy Egerben csupán egy fél szezonnyi időt játszott a színház.
   - De ennek a fél szezonnak sem volt szerencsés a műsor-összeállítása. Három próza egymás után…
   - Ez is igaz. De én elsősorban nem a közönség számát keveslem. Nemcsak az dönti el egy színház létét, sikerét, hogy hányszor játszanak egy darabot. Inkább az, hogyan hat az emberekre a bemutatott mű, a színészek játéka. Tudja-e formálni a színház a közvéleményt és szívügye-e a városnak, közügy-e a városban a színház. Elmondok egy példát. Rendeztünk mi Egerben egy jó Tragédia-előadást. Igaz, többen is megnézhették volna. De én mégsem ezt kifogásolom. Jobban fáj, hogy nem kavart megfelelő vitát. Eger iskolaváros. Milyen jó alkalom lett volna ez az előadás arra, hogy diákok, pedagógusok, a színészek és a nagyközönség kicseréljék véleményeiket Madáchról, a Tragédiáról s magáról az előadásról is.
   Szerintem itt kezdődik az érdeklődés. Ez lenne az igaz színházi közvélemény. Hiszen a színház mindig alkalmas arra, hogy felpezsdítse a várost. Meggyőződésem, hogy Eger is alkalmas arra, hogy színházi város legyen. Lehet Egerben olyan színházi közvéleményt kialakítani, ahol vitát, sőt vihart is kavar egy-egy bemutató. És őszintén megmondom – s gondolom, ezt a véleményemet osztja valamennyi színházi szakember -, ilyen színházi közhangulatban még megbukni is érdemes egy-egy darabbal.
   - Az idei évad műsortervét remélhetőleg nem a bukások jegyében állították össze.
   - Nem, legalábbis remélem, hogy nem. Idei műsortervünkkel szélesebb igényt akarunk kielégíteni. Bevallom, közönségsikerre is számítunk, de elsősorban kíváncsian várjuk, hogyan fogadja a közönség az egyes bemutatókat, mi lesz a véleménye. Mit szól például Németh László A nagy család című drámájához vagy Tennessee Williams A vágy villamosához, hogyan fogadja majd a közönség Csehov Sirályát, Gárdonyi Géza Fehér Annáját vagy Rostand Cyranóját.     
   Helyi ősbemutatót is tartunk ebben az évadban. Bemutatjuk Gyurkó Géza Vannak még csodák című szatíráját, amelyben az író szellemesen figurázza ki az élet apró, groteszk megnyilvánulásait. A színház legjobb erőit csoportosítja ehhez a bemutatóhoz és kíváncsian várjuk, hogyan fogadják az egriek egy helyi író szatíráját.    
   A most következő évadban, bevallom, nemcsak a színház vizsgázik, de a közönség is. Vannak már biztató jelek. Eddig már közel 400 felnőtt bérletesünk van. Az elmúlt négy esztendőben még nem volt több ennél. Reméljük az idén elérjük a ötszázat is és diákbérletünk is lesz vagy kétezer. De hangsúlyozom, számunkra nem mindegy, hogy milyen közönség ül a nézőtéren. Az a közönség, amely a harmadik felvonás után már elfelejti az egész előadást, amelynek nincs véleménye a bemutatott drámákhoz, az annyi, mintha nem is lenne.
   - Ebben nem értünk teljesen egyet. Hisz színház és közönség jó kapcsolata hosszabb, állandó folyamat eredménye és hogy a közönség hogyan távozik a színházból, az elsősorban a bemutatott drámától, az előadástól függ. Elsősorban az előadástól függ, milyen maradandó élménnyel távozik a közönség, megérintette-e őt a színház varázsa.
   - Ezt nem tagadhatjuk. Hiszen már Petőfi is megírta színész korában: Pártolj közönség és mi majd haladunk. Mire a közönség: Haladjatok és mi majd pártolunk.
   Mi, a magunk részéről mindenesetre elkezdjük: igyekszünk jól játszani. Mi sugározzuk majd a színpadról a művészet impulzusait, csak legyenek megfelelő „antennák”, amelyek felfogják ezeket.
   - Ismét visszakanyarodtunk az előbbi témához. Az értő közönség nem születik. A színháznak az is a feladata, hogy nevelje saját közönségét, és meg kell mondani, hogy e téren évekre menő a színház adóssága. A könyvtár például már a kis iskolásokkal igyekszik megszerettetni a meséskönyveket, miért nem teszi ugyanezt a színház? Miért nem iktat be gyermekelőadásokat? A mesejátékoknak nagy a közönségük és sikerük lenne. Nem beszélve arról, hogy ezrek és ezrek már a gyermekkorban megszoknák, megszeretnék a színházat.
   - Ezzel egyetértek, Csakhogy egyetlen színház sem iktat be hivatalos programjába gyermekelőadásokat. De a gyermekek számára nem az a fontos, hogy hivatalos-e az előadás vagy sem. Itt a színház, itt vannak a színészeink. Tessék! Kezdeményezzen a szakszervezet, a KISZ vagy az úttörők! Akár minden vasárnap délelőtt is rendezhetnek ifjúsági matinét. Színészeink szívesen vállalják ezt a feladatot.
   - Ha már az adósságnál tartunk, érdemes megemlíteni azt is, hogy évekkel ezelőtt működött Egerben a Kelemen László Irodalmi Színpad. Sok hibával, de mégis volt. Most egyáltalában nincs. Aztán a kabarészínpadnak is vannak hívei. Alkalmanként érdemes volna egy-egy kabaré előadást tartani. Miért ne lehetne a programot úgy összeállítani, hogy – számítva a nagy idegenforgalomra – augusztusban rendszeres szabadtéri előadásokat rendezzen a színház.
   - Mindez lehetséges. De ismét hangsúlyozom, ehhez igény, érdeklődés, megfelelő színházi közvélemény kell. Ha például az irodalmi színpadot kezdeményezné, mondjuk a TIT, esetleg más szerv, vagy intézmény, színészeink, rendezőink örömmel rendelkezésükre állnának. Mi hivatalosan csak kétszáz előadást tartunk. Az év többi napja szabad! Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem az anyagiakon múlik.
   A kabarénál már más a helyzet. Ezt már a színház is vállalhatja, sőt még ebben az évadban is műsorra tűzhetünk egy kabarét, ha vannak a városban olyan emberek, akik meg tudnak írni egy műsort, aki szellemesen tollhegyre mernek tűzni olyan sajátságosan helyi, aktuális problémákat, amelyek foglalkoztatják a város közvéleményét. Enélkül nincs kabaré, mert ezt a műfajt nem szabad Budapestről adoptálni.
   Ami a várjátékokat és a nyári programokat illeti, ez nem csak színházi, ez elsősorban egri ügy. Ha a város rendezni akar ilyen játékokat, akkor a színháznak lesznek elképzelései, s együtt, közösen meg is valósíthatjuk azokat. Én is megvalósítható, jó ötletnek tartok a várban megrendezendő nyári programot. Úgy gondolom, Eger méltó egy ilyen nagyszabású nyári program megrendezéséhez. Híre is indokolja ezt.
  - Beszélgetésünk során többször említette, hogy bízik az egri közönségben, és hogy Eger jó színházi város lehetne. Ugyanakkor pedig köztudott, hogy egyik lelkes híve az egri és a miskolci színház egyesítésének.
   - Igen, híve vagyok, de ez nem jelent semmiféle ellentmondást. Tulajdonképpen úgy is mondhatnám, hogy nem az egyesítésnek vagyok a híve, hanem a jó színháznak. A jó színház egyik előfeltétele pedig, hogy összevonjuk erőinket. Ezt a célt szolgálja a színházak összevonásáról szóló határozat is.
   - Az egri közönség bizonyára nem fogadja lelkesedéssel a színház összevonásáról szóló hírt. Eger város rangjához a színház is hozzátartozik.
   - Nem az adja a rangot, hogy kié a színház, hanem az, hogy valóban jó színház legyen. A közönség számára nem az a döntő, hogy Miskolcon, vagy Egerben van-e a színházigazgató irodája, vagy melyik városban laknak a színészek. A művészi színvonal a fontos. És ha megvalósul a két színház teljes összevonása, akkor nemcsak Egernek, hanem Miskolcnak sem lesz külön-külön önálló színháza, hiszen az új színház a két városé lesz.
   - A közönség joggal tarthat attól, hogy a Miskolcról „kiránduló” színészek csupán tájszékhelynek tekintik majd a várost.
   - Ettől nem kell félni. Az új, összevont színháznak két egyenrangú központja lesz: Miskolc és Eger. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a két város rendelkezik az ország két legújabb, legmodernebb, s hozzátehetem: legszebb színházépületével. S nem szabad azt gondolni, hogy majd a Miskolcon már lejátszott darabokat hozzuk Egerbe. Megosztva tartjuk a premiereket. Amíg a színház próza gárdája mondjuk Miskolcon játszik, addig Egerben operettbemutatót tartunk. És a színház itt marad Egerben, és Gárdonyi Géza Színház lesz a neve, bármilyen összevonás után, mint ahogy a miskolci is megmarad Nemzeti Színháznak. A változás csupán annyi lesz – és hangsúlyozom, ez a legfontosabb -, hogy egyformán jobb színházat, jobb előadást kap mind a két város közönsége. Nem nehéz elképzelni, mennyivel jobb lehet például egy Németh László-dráma előadása, ha a két színház nem külön-külön rendezi meg, hanem a szereposztásnál a két társulat színészei közül válogathatjuk ki a szereplőket. Vagy mennyivel fényesebb, gazdagabb lesz egy revüoperett kiállítása, ha nem külön-külön csináltatjuk a díszleteket és a jelmezeket.
   - Tudomásunk szerint a megyei tanács vb. hozzájárult a két színház összevonásához.
   - Igen, kísérletképpen egy esztendőre. De ebben az évadban már lényegében semmi nem változik: nem tudjuk megvalósítani a teljes összevonást. Egerben is, Miskolcon is külön-külön szerződtettük a színészeket, külön hirdettük meg a színház műsorát, így a két színház összevonásának csupán gazdasági előnyei mutatkozhatnak meg ebben az évadban.
   - A színház programját ismeri a közönség. Szeretnénk hallani, mi lesz a bemutatók sorrendje.
   - Gárdonyi Fehér Annájával nyit a színház, majd a Mágnás Miska következik. November 6-án bemutatjuk Csehov Sirály című drámáját, november végén pedig Fényes Szabolcs Maya című nagyoperettjét. A primadonna-szerepet Petress Zsuzsa játssza. December közepén Simon György Jászai-díjas művészünkkel a címszerepben színre kerül a Cyrano. Majd január elején Lőrinczy Éva főszereplésével egy zenés vígjáték: Nádas-Maugham: Imádok férjhez menni. Gyurkó Géza szatíráját január végén mutatjuk be. Februárban pedig Kovács Mária Jászai-díjas művésznőnk és Huszár László főszereplésével A vágy villamosát. A további bemutatók sorrendjét még nem állítottuk össze.
   - Reméljük, Eger és a környék közönsége jól vizsgázik az új színházi évadban. S a gyönyörű színházi épület valóban Thália otthona, sőt több annál, a város kulturális központja lesz.

                                                             Márkusz László  

Népújság, 1965.12.05.

 Ahogy mondani szokás, „alulról jövő kezdeményezés” indult útjára az egyik egri üzemben. Írást szerkesztettek hat példányban és több mint három és fél száz aláírással pecsételve a sorokat, elküldték felsőbb fórumokhoz: maradjon Egerben a színház, ne vigyék Miskolcra, hiszen Eger városa megérdemli az önálló színházi társulatot! – így lehet summázni az aláírók akaratát. És mint hírlik, másik két üzemben is készül hasonló kezdeményezés.
   Nemes szándék, igaz lelkesedés, és nem utolsósorban jó adag lokálpatriotizmus vezette az aláírók tollát, s jólesik tudni: az egriek ragaszkodnak színházukhoz, szót emelnek érte -, ha kissé megkésve is.
   Mert későn jött kissé ez a ragaszkodás. Előbb kellett volna!
  Elgondolkoztató, hogy ami évek óta nem sikerült, most kezd valóra válni: közüggyé lett Egerben a színház. Milyen kár, hogy nem a bemutatott művek, csupán az összevonás híre emelte erre a rangra és állította a város érdeklődésének középpontjába.
   Egy színházat sokféleképpen lehet szeretni, de a támogatás legbiztosabb és legkézzelfoghatóbb formája, ha látogatjuk is a színházat. Milyen furcsa ellentmondás: azokban a napokban, amíg gyűltek az aláírások a papíron, ötvenen-százan ültek csak a drámairodalom egyik nagyszerű alkotásának, Csehov Sirályának előadásain. Háromezer-háromszázan nézték meg a tizennégy előadást. Említhetnénk ezt a számadatot tele optimizmussal is: igazán nagyszerű, több mint háromezren nézték meg a Sirályt! Ez igazán szép és biztató eredmény. Csakhogy milyen sokan voltak a közönség soraiban a „csak” nézők, s mily kevesen a színházat értő közönség!
  Elég lett volna a Sirályból nyolc vagy tíz előadás is – felvetődhet az ellenvélemény. Igaz, elég lett volna. De, ha egy drámát nem lehet tizennégyszer eljátszani, akkor nem szabad bemutatni, akkor nem érdemes betanulni. És itt nem az anyagiaké a döntő szó, inkább a művészeté.
   De szólhatunk a könnyű műfajról is. Vasárnap délután nyolcvanan ültek a Maya előadásán és este is csupán háromszáz jegyet adott el a pénztár. Pedig ez ének-zene-tánc: fényes kiállítású revü és nem mélyen szántó gondolatokat hordozó dráma.        
   Nem tagadjuk, a színházért aggódó aláírók sorait mi is örömmel megtoldanánk néhány érvet hordozó számadattal. Csakhogy a statisztika ellenünk beszél. S a tények makacs dolgok, nehéz velük vitába szállni.
   Tíz bemutatót rendez Egerben évente a színház, s kétszáz előadást tart. Durván számítva, évente százezer néző kellene, egy-egy bemutatott művet – drámát vagy operettet – tízezer embernek kellene megnéznie. Nem lehet vitás, hogy ilyen nagy számú színházlátogató közönség nincs Egerben. És ha nincs igény a kétszáz előadásra, ha a közönség nem tölti meg a nézőteret rendszeresen még 70 százalékban sem, akkor szembe kell nézni a tényekkel és fel kell tenni a kérdést: vagy nagy Egernek ez a színház vagy a színháznak kicsi ez a város?!
   (Miskolcon sem jobb a helyzet. Ott ugyan háromszáz előadást tart a színház, de a város lakóinak számarányához mérten még kevesebben járnak színházba, mint Egerben.)
   A statisztika száraz, sokatmondó számadatai bizonyára befolyásolták a döntést, de az összevonás gondolata nem anyagi, hanem elsősorban művészi elképzelésekben gyökeredzett. Jobb színházat, színvonalasabb előadásokat! – ez a két színház összevonásának indítóoka. És ez a célja is. Hogy valóban jobb lesz-e a színház, hogy valóban emelkedik-e a művészi színvonal? – csak a következő évad igazolhatja. De bizonyos jelek már sejtetni engedik az összevonás művészi hasznát.   
   Néhány példa csupán: a Mágnás Miska pazar díszletét Miskolcról hozták Egerbe. A Maya fényűző kiállítása kereken százezer forintba került. Az egri színháznak sohasem lett volna ennyi pénze egy bemutatóra, de külön a miskolci színháznak sem! Ilyen nagyszabású díszletekre és jelmezekre csak az összevont színház vállalkozhatott. Mert így az egri előadások után Miskolcra utaznak a Maya díszletei és kosztümei.
   De szólhatunk a tegnap esti tévé-bemutatóról is. Miskolcon vagy Egerben, külön-külön nehezen lehetett volna kiosztani Scribe Egy pohár víz című vígjátékának szerepeit, de így, a két színház művészeiből alakult szereplőgárda méltán képviselte mindkét város színeit az egész ország közönsége előtt.
   Ne vigyék el Egerből a színházat! – ezt kérik az aláírók. Bizony, ne vigyék el! – mi is ezt mondjuk, bár sietünk hozzátenni, senki nem akarja Miskolcra gurítani a színház épületét. A színház tehát marad. S mivelhogy a miskolciak sem akarják megváltoztatni színházuk nevét, az egri színház Gárdonyi nevével a homlokzatán várja a közönséget az összevonás után is. És továbbra is az egrieknek játszik a színház, ugyanúgy, mint eddig: évenként kétszáz előadást. Csak jobban, mint eddig! Maradnak kedvenc színészeink is, csakhogy ezután több kedvencünk lesz, mint eddig…
   Nem titkoljuk, a művészi színvonal emelésének ígéretével egyesítették az egri és a miskolci színházat. És a közönség Egerben is, Miskolcon is számon kéri majd ezt az ígéretet. Hisszük, hogy a leghívebb lokálpatrióták – ha színházat szerető és értő közönség is egy személyben – elsősorban a produkciót nézik majd. Azt, hogy mit látnak a színpadon és nem azt, hogy Miskolcon egy gazdasági iroda íróasztal-fiókjának mélyén, az ott heverő bélyegzőn milyen felirat olvasható.
  Jól mondják a levél aláírói: Eger megérdemli az önálló színházat. Egy kis módosítással ezt mi is aláírjuk, így: Eger megérdemli a jó színházat! És az is igaz, hogy a város rangjához hozzátartozik a színház is. De így igaz a másik mondás is: a színházhoz hozzátartozik a közönség is! Mert közönség nélkül nincs színház…
   Nem csökken az előadások száma, emelkedik a színvonal, jobb lesz a színház – így szólt az ígéret. Ha mások lennének a tapasztalataink, a közönséggel együtt mi is mondjuk majd: nem így szólt az egyezség!
   De addig nincs okunk kételkedni…
  
                                                       Márkusz László     

1955-ben Eger önálló társulatot kapott. A Népújság október 23-i száma így írt:

Kezdődjék a játék!

Ma nyitja kapuit az Egri Gárdonyi Géza Színház és stílszerűen, szép és nemes érzésektől vezérelve Gárdonyi: Annuska című színművével örvendezteti meg közönségét. A megnyitó s az azt követő előadások közönsége, a város, megyénk dolgozói egyszerű, nemes gráciával - amilyen egyszerű és nemes csak a dolgozó ember tud lenni - ül le a helyére, örvendezik a színészek játékán, sír és nevet, lelkesedik és tapsol - egyszóval birtokába veszi a színházat. Hetek, hónapok óta készülődtek a színészek, s a közönség egyaránt erre a bemutatóra. A város. a megye közügyévé vált, hogy Eger állandó színházat kap, de rögtön tegyük hozzá: magánüggyé is. Azelőtt is volt Egernek színháza, ezt bizonyítják a régi újságcikkek is: az „Eger" című lap például 1930. július 6-án a következőket írja a „Szökik az asszony" című operettről: „Tegnap este Balázs István vendégfelléptével mutatta be a Városi Színház Kardos és Harmath slágeroperettét. Nyári operettrevű, látványosság, vagy amit akarsz. Sokat adott a nemnek, tarka volt, muzsikája sok helyt bájos és vidám." Átlapozva az említett újság lapjait 1930. júniusában s júliusában az Egerben tartózkodó debreceni társulat a következő darabokat adta: „Miss Amerika, Tomi és Társa, Két lány az utcán, Szökik az asszony, Rézágy, Matyika színésznő szeretne lenni" stb. Ugye, ehhez nem kell kommentár. S ez megkímél bennünket attól, hogy mindezt mi mondjuk el. ... S most nagyon örülünk, s nagyon büszkék vagyunk új, állandó színházunkra. Nem apátlan-anyátlan árvák már a színház dolgozói sem, együtt fejlődtek, nőttek az egész dolgozó néppel. Munkájuk most lett igazán hivatás, mert érzik: most érdemes Magyarországon színésznek, embernek lenni. Érzik, mert anyjuk helyett anyjuk lett a nép, a közönség, amely máris barátságot kötött velük itt a városban, s velük együtt élte át a megnyitót megelőző kellemes izgalmakat, s tapsol ma önfeledten, egybeforrva a művészek játékával. De érzik hivatásuk nagyszerűségét azért is, mert tudják, s látják, hogy államunk, mely apjuk helyett apjukká vált, igazi apai büszkeséggel s jósággal támogatja őket. A párt javaslatára, s segítségével szervezték a színházat, újították fel az épületet egymilliós költséggel, s talán prózainak tűnik, de mi egriek tudjuk, milyen nagy dolog: a tanács lakást biztosított a színészek számára. A multban Völker József színigazgató Egerbe akart jönni társulatával, Eger város tanácsa a következő levéllel válaszolt: „Mivel Eger városában... a nemesek tavasszal birtokaikon vannak, nem tanácsos, hogy egy színigazgató a városba jöjjön, mert vállalkozása kudarcot vallana. Ezért a tanács, sajnálattal bár, de mégis kénytelen az engedély megadását megtagadni." Hát most „tanácsos" volt, hogy ide jöjjenek Egerbe. Igaz, a nemesek 1945 tavaszán ismét elköltözködtek, de nem a birtokaikra, hanem a birtokairól. Most a dolgozó  nép a közönség. S mi, télen-nyáron s tavasszal is színházba akarunk járni, jó darabokat látva, szórakozva tanulni. A vállalkozás most nem vall kudarcot. De ehhez komolyan hozzá kell járulniuk a színház dolgozóinak is. Soha sem felejtsék: a dolgozó nép gyermekei, de egyben nevelői is. Munkájukkal az ember fejlődését, országunk építését segítik. Mi szép, mi szép, mi szép - A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. De amit színpadon - A népnek hirdetünk, - Ne hazudtolja meg - A cselekedetünk. (Petőfi.) Mi eddig is szerető, féltő, de ugyanakkor büszke érzéssel figyeltük a Miskolci Déryné Színház szereplését a vidéki színházak ünnepi hetén. Nagyon örültünk, ha kitüntettek közülük valakit. Lelkesedéssel tapsoltunk előadásaikon, mert úgy éreztük, ők egy kicsit a mieink, egrieké is. S most, hogy igazán a mi színházunk, az Egri Gárdonyi Géza Színház életéről, munkájáról. fejlődéséről lesz szó, ami tőlünk, a közönségtől telik, mindent megteszünk. Ma este kőművesek, villanyszerelők, festők, lakatosok, orvosok, tanárok, tsz-tagok, szőlősgazdák, iparosok, SZTK tisztviselők elegánsan, ünneplőbe öltözve, feleségeikbe karolva bemennek a színházba megnézni, meghallgatni benneteket. Kezdődjék hát elvtársak, mondjátok el messze csengő, szép hangotokon, milyen szép a mi életünk, s hogy még szebb legyen, még több üzem, lakás, kenyér. s színház legyen hazánkban, érdemes élni, dolgozni, harcolni.
                                                    Sima Andor
              

Az 1904-ben felavatott színházban az 1960/61-es évadban tartottak utoljára előadásokat, majd elkezdődött az átépítés, amelynek "eredménye" képpen (az idézőjellel személyes sajnálkozásomat szerettem volna érzékeltetni) olyan modern épület jött létre, amelyben nem volt nyoma már a hagyományos és hangulatos páholysornak - s ez már a későbbi átépítések után is, máig így maradt. A Népújságban Hevesy Sándor írta meg a régi épület - és elődei - történetét. A sorozat 2. részében elolvashatják ezt az írást, majd néhány évet átugorva az 1965/66-os évad terveit beharangozó cikk első bekezdését, utalással az új épületre. Azért is érdekes ez az évad, mert - bár a cikk megszületésekor még nem tudták, legalábbis teljes bizonyossággal még biztosan nem -, de az utolsó volt az önálló társulat megszüntetése előtt. 1966/67 már a miskolci színházzal történt összevonás kezdete. Amint a bevezetőben jeleztem is, a 2. rész után a 3. is korabeli újságcikken fog alapulni, Lendvai Ferenc egri direktor, az összevonás nagy híve (majd az összevont színház igazgatója) nyilatkozik arról, miért nem kell tartania az egri közönségnek ettől a tervtől. Hogy a gyakorlatban mit jelentett ez Eger számára, arra nemsokára a Miskolci Nemzeti Színház ma is aktív művésznője fog emlékezni, felidézve az egri próbákat, előadásokat, a várossal való kapcsolatukat, az egri közönséget... 
      

1961. augusztus 16.

BÚCSÚ AZ EGRI SZÍNHÁZTÓL

   A Gárdonyi Színház művészei – a színi évad utolsó előadásaként – 1961. június 30-án a Denevér című operettet adták elő. A darab végén, amikor összecsapódott a bársonyfüggöny, a hálás közönség nagy tapssal köszöntötte az ismerős színészeket. Azután lassan kiürült a nézőtér, eloltották a villanyokat – csend borult az épületre.   
   Az öreg színház magára maradt.
  Akkor még nem gondolta senki, hogy ez az előadás volt az utolsó, amelyik elhangzott a több mint fél évszázados falak között. Azóta megjött az Országos Tervhivatal hozzájárulása,hogy átalakíthatjuk, bővíthetjük az egri színházat. Megváltozik itt minden. Ezek után talán illik is, talán jól is esik elbúcsúzni attól az épülettől, amelyik olyan sokáig Eger kultúrájának egyik kedvelt központja volt. 

    A múlt század hetvenes éveinek elején vetődött fel Egerben az állandó színház gondolata. Azelőtt a hozzánk jött színtársulatok a legkülönfélébb helyeken voltak kénytelenek előadásokat tartani, így játszottak az egykori Szarvas-vendéglő nagytermében, a „város házának” (ma Széchenyi utca 12.) udvarán felállított Arénában, az „Ó-Casino” (ma Szakszervezeti Székház) „szálájában” és talán fel sem tudnánk sorolni, még merre mindenütt. Igy nem csoda, hogy állandó a panasz: a kicsi termekben csak kevés közönség fér el, ezért a belépődíjak nem fedezik a nagyobb társulatok fenntartási költségeit, a szabadban az előadások gyakran elmaradnak az eső, a rossz időjárás miatt. Ezeket a bajokat látva lelkes egri emberek már 1878. április 14-én megtartották az „Egri színkör részvénytársulat” alakuló ülését, majd ennek céljaira „egyesek és intézmények 501 részvényt jegyeztek 10 frtjával”. A társaság elnöke az Egerben jól ismert és nagyrabecsült Csíky Sándor képviselő volt.
   Megindult a tervezgetés; Kovách Kálmán államépítészeti főmérnök egy nagyobb színház terveit készítette el. Amikor azonban a pontosabb számítások megmutatták, hogy a rendelkezésre álló pénzösszeg nem elegendő a megvalósításhoz, letettek a tervezett színház építéséről, és mindinkább előtérbe került egy kisebb „színkör” létesítésének gondolata. A színházépítő bizottság kérelmére 1881 tavaszán a város képviselőtestülete először az un. „Hosszú pince” épületét (ma Dózsa György tér 2.) adta oda színház céljaira, de ezt a határozatot a belügyminiszter formai okokból megsemmisítette.
   A színház végleges helyének  a kérdése az 1882. évben dőlt el.  Az 1882. április 30-án tartott „képviselő ülés” Krecsányi Ignác színigazgatónak engedélyt adott, hogy az akkori Hunyadi téren (a mai színház helyén) színkört építhessen. A munka gyorsan haladt és 1882. július 8-án megtarthatták az első előadást. A megnyitó prológot Somló Sándor (a Nemzeti Színház későbbi igazgatója) írta. „Ez egy egyfelvonásos drámai mű, tárgya Eger város történetéből, Dobó István idejéből  való, amidőn az egri hős nők  annyira kitűntek.”
   Az ezer forint költséggel felépített első nagyobb méretű egri színkört (16 öl hosszú volt és 18 páholyt is kialakítottak benne…) a következő évben: 1883 őszén lebontották. Indokolás: „mivel minden szilárdabb építkezés nélkül emeltetett, semmi biztonságot nem nyújt arra nézve, hogy a szél viharát több időre is kiállja vagy hogy télen át magasabb hóréteg alatt… esetleg össze ne zúzatnék de mert anyaga könnyen gyúlékony… végre semmi külcsínnel nem bír… következőleg szépészeti szempontból sem engedélyezhető”.
   A második egri színkör már hosszabb életű és komolyabb volt. A közönség addigra úgy megszokta a színkör helyét, hogy szóba sem jött a kivitelezés céljára más mint a Hunyadi tér. Az építkezést 14 tagú bizottság irányította. A terveket az Egerben azután sokat szereplő építész-család egyik tagja: Wind István készítette. A színkör nagyobb részt most is fából épült – és így végeredményben csak nyáron lehetett használni, de már 500 személy befogadására volt alkalmas.
  A második színkört 1884. augusztus 6-án Zalár Józsefnek, Heves vármegye „aranytollú alispánjának” (ma utca van róla elnevezve) erre az alkalomra írt megnyitójával adták át hivatásának.
   Ez a színkör közel húsz éven át szolgálta Eger kultúráját.
   Mégis az egriek úgy érezték: a város többet érdemel, és megmaradt a törekvés, hogy egy végleges kőszínház legyen itt is a színművészet otthona. A fentiekben már említett - azóta persze átalakult és tagjaiban változott – színházépítő bizottság a második színkör működése idején is folytatta tevékenységét a „nagy” színház biztosítása érdekében.
   1903-ban végre siker koronázta a kitartó igyekezetet: lehetővé vált az új színház megépítése. Amikor Németh József színtársulata 1903. szeptember 27-én a Rákóczi-ünnep díszelőadásával befejezte a színi-szezont, másnap már megkezdték a húszéves színkör (vagy amint itt még mindig nevezték: „aréna”) szétbontását és pár nap múlva üres lett a Hunyadi tér, hogy lassanként mind magasabbra emelkedjenek rajta a mai meglevő színház falai!
   Az új épületet Légmann Imre állami főmérnök és Bárány Géza városi mérnök (Bárány István híres úszónk édesapja) tervezték. Az építési összeg közel 100000 koronát tett ki, ami bizony akkor igen tekintélyes összeg volt. A kivitelezést Mátray Sándor egri építőmesterre bízták.
   A színház eredetileg közel 600 néző befogadására volt alkalmas, ezeket a 37 földszinti és emeleti páholyban, valamint  a földszinti és karzati ülő, illetve állóhelyeken lehetett elhelyezni. „Jól fűthető és kitűnő akusztikájú” állapította meg az egykori méltatás.   
   Ma már időszerűtlen volna az épület felett kritikát gyakorolni. „Az elhúnytakról vagy jót vagy semmit”- állapítja a régi mondás, és valóban, az egykori tervezők: gyerekkorom kedves Légmann Imre és Bárány Géza bácsija nyugodjanak békességben! Nem akarom bírálni őket: fő az, hogy volt „a színház” és jelentős bázisává válhatott Eger kultúréletének.
   Az új színházat 1904. augusztus 20-án nyitották meg ünnepélyesen, Gárdonyi Gézának „Dobó István szelleme” című hatásos prológjával, utána pedig az „István, első magyar király” című színdarabot adták elő.
    Ötvenhét év futott el a megnyitó óta a színház felett. Itt-ott napsütéses idők, majd a két világháború viharai túnnek elő a múlt ködéből. Az első híres színtársulatra: Palágyi Lajos művészeire emlékezünk,  Thália műkedvelő-társulat és Kardos Géza színészei hangját véljük hallani.
  1955 augusztus 1-től állandó színtársulat működik a falak között: megalakult a Gárdonyi Géza Színház…

   Még néhány hét és a csákányok bontani kezdik a tetőt, az öreg köveket. Eltűnik Eger egy jellegzetes, több mint fél évszázadig fennállott épülete. Tudjuk, hogy szebb,  jobb színház létesül helyette, és ennek szívből örülünk is, de a régi kis színháznak is tartozunk annyival, hogy legalább most elmondottuk történetét.
                                                                                                                                                                                                      Hevesy Sándor     

1965. június 20.

KÉSZÜL AZ ÚJ SZÍNHÁZI ÉVADRA AZ EGRI GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ

   Még nem volt meg az évadzáró társulati ülés, s bár a tábla kint van Egerben, hogy „Nyári szünet”, - a tájelődások utolsó programjai most zajlottak, illetve zajlanak le. Néhány nap azonban és az egri Gárdonyi Géza Színház befejezi az 1964-65-ös ünnepi esztendőt. Az ü n n e p alatt az új színházat, a Thália új és rendkívül korszerű hajlékát értjük elsősorban, bár a csonka év műsorprogramja – az adott lehetőségeket figyelembe véve -  azon belül is néhány kiemelkedő rendezés, alakítás és dráma méltán járult hozzá, hogy az épület mellett a műsor is aláhúzza az ünnep fogalmát.  (-)

                 
 

…25…26…29…
  Ezzel a bevezető résszel – amelyben az előbbi számsornak is magyarázatát adom – elkezdem a sorozatot, amelynek előkészítésével hónapokat töltöttem, s a munka még nem is ért véget…
   Gárdonyi Géza Színház... Vissza...! Vissza...! Hogy volt! (És hogy van...) Visszaemlékezések, gondolatok, vélemények, kritikák, fotók…
   Sok embert kerestem meg az elmúlt időszakban, s vannak, akikhez – nem a tiszteletlenség vagy kevésbé fontosság, csak a véges idő okán - még ezután próbálok eljutni. Mindenkit arra kértem, akár gondolatainak leírásával, akár személyes beszélgetés során idézze fel emlékeit. Most, amikor belevágok és az olvasók számára is elérhetővé teszem ezeket a gondolatokat, mégis azt kell mondanom, magam sem tudom teljes bizonyossággal, mivel és kikkel találkozhatnak, akik mindezt figyelemmel fogják kísérni. A megkeresések során mindössze két elutasítással találkoztam. Néhány helyről pedig – még? - nem kaptam választ. A többség vagy némi gondolkodás után vagy azonnal, örömmel elvállalta a felkérést. Így nagyon komoly, érdekes, meglepetéseket is tartalmazó névsor állt össze. A beszélgetések egy része megtörtént, az írásokat többektől megkaptam, de még korántsem mindenkitől, aki ígérte. Ezeknek sorsát e pillanatban magam sem tudom. Egyelőre bízom az ígéretekben...
   Köszönöm azoknak, akiknek gondolatai már itt vannak, várják, hogy sorra kerüljenek – és külön köszönöm, hogy színházszervezőtől alapító tagig, primadonnától nézőig, direktortól a Színművészeti Egyetemre járó ifjú tehetségig komolyan vették a „feladatot”, nem csak visszatekintettek, hanem a hivatásról, a színházról megfogalmazott gondolataikat is megfogalmazták, vagy éppen érdekességeket, kulisszatitkokat is elárultak. Remélem, érdeklődve és örömmel olvassák majd!
   Próbálom újságcikkekkel és képekkel is felidézni az elmúlt időt.
   Az egyes részek terveim szerint néhány hetente követik egymást. Ha mégis hosszabb idő telne el, annak bizonyára oka lesz – kérem az Olvasó megértését. A színháztörténeti sorozat egy-egy új fejezete mindig a főoldalon olvasható először, de amikor új rész jelenik meg, akkor az előző átkerül a sorozat saját menüpontjába (baloldali menüsor). Ott tehát mindig megtalálható lesz együtt minden korábbi fejezet.
   Mit szeretnék a sorozattal kifejezni, támogatni? Talán azt, hogy a színháznak Eger városában élnie kell! Ezt alapnak tekintve, abba itt és most nem szeretnék belemenni, hogy milyen színháznak. Egy tény: Eger volt az a város, ahol - az országban egyedüliként - már egyszer megszüntették az önálló társulatot, összevonva a Miskolci Nemzeti Színházzal. Nagyszerű időszak volt, amikor újra megalakulhatott és sok-sok emlékezetes estét szerezhetett Eger és környéke nézőinek „a mi színházunk” – amint arról majd olvashatnak.
   Szeretném azt is megjegyezni, óhatatlanul elő fog fordulni, hogy ugyanarról az eseményről, előadásról, művészről több részben is szó esik, hiszen a visszaemlékezők többször ugyanazokat a pillanatokat tekintik emlékezeteseknek.
   Miért éppen most, és mire utal a 25-26-29? Olvasni mostanában több helyen a „már 25 éve ismét önálló társulattal rendelkező” Gárdonyi Géza Színházról. Ez azonban így nem pontos. Nézzük csak meg a kronológiát, kezdve – kihasználva az alkalmat - egy a távoli kezdetektől induló, de legkevésbé sem a teljességre törekvő, csak nagyon nagy vonalakban vázolt áttekintéssel!                 
1754 - az első magyar nyelvű színielőadás a városban a jezsuita gimnázium diákjaihoz fűződik.
1815 – az első magyar nyelvű, immár színészek (vándortársulat) által játszott előadás Egerben.
1884 – felépül az Aréna, fából készült színházépület.
1904 – megnyílik az egri Városi Színház, de nincs a városnak saját társulata. (* Utólagos megjegyzés: Ezzel az eseménnyel a 44-53. fejezetek foglalkoznak részletesen, amelyek a sorozat 2. és 3. évada között, 2014-ben jelentek meg, amikor a megnyitás 110. évfordulóját ünnepeltük)
1945 – a város képviselő-testülete állandó színtársulat létesítésére kér engedélyt, de ez csak tíz évvel később valósul meg.
1955 – önálló társulat.
1965–66-os évad a Miskolccal történő összevonás előtti utolsó évad.
1985-ben megszüntették az összevonást. Január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. De a színházakban két naptári évet érintő évadokban gondolkodnak, tehát ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. Ha innen számolunk, akkor a 2012/13-as a 29. évad az összevonás megszűnte után. Ebben az évadban indul a sorozat.
1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt.
1986/87-  Gali László a direktor – de még mindig csak befogadó színház.
1987/88 – Már önálló társulat, de még vannak befogadott produkciók is. Innen kezdve a számolást, a 2012/13-as a 26. évad.



Perl Márton fotója - 1987

1988/89 – az első teljes önálló évad. A számolást innen kezdve mondhatjuk, hogy a 2012-13-as évad a 25.
  Hajdanán, a vándorszínészet korában egy-egy játszási helyre megérkezvén a színi direktorok magukat és társulatukat a közönség kegyes pártfogásába ajánlották. Én is ezt teszem ezzel a sorozattal.
                                                  
                                                             Juhász Ferenc