gardonyiszinhazblog

   

     

     
Menü
     
search engine by freefind
     

 



Talán csak egyszerű
néző, talán nem. Én az utóbbit gondolom…
Azért, mert 1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is - a rekord 24 alkalom. Azért, mert írásaim hetente jelentek meg a Heves Megyei Nap című újság színházi rovatában. Azért, mert 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői és Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatódtam és büszke vagyok erre. Azért, mert vannak ott barátaim is, de mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik.
Azért, mert magamat is a színház csodálatos világához és ezen belül erős szállal a Gárdonyi Géza Színházhoz tartozónak érzem. 2010.04.05.  J.F.

     
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Napló

NYÁRI ESTE - SZABADTÉR - MINŐSÉG

2018.07.08. 17:44

   Koós János és Dékány Sarolta volt a sztárvendége - gyakorlatilag övék volt a teljes második rész - az Agria Nyári Játékokon látott produkciónak: Csak egy tánc volt… avagy volt egyszer egy táncdalfesztivál. (A cím egyébként megtévesztő is lehet, mert a koncerten felcsendülő dalok korántsem mindegyike az egykori táncdalfesztiválokon vált ismertté.)


 Váradi Eszter Sára

Az első részben azonban a székesfehérvári színház két művésze, Keller János és Váradi Eszter Sára, valamint vendégeik, a veszprémi színház művészei, Halas Adelaida és Szeles József szórakoztatták a közönséget. A 12 fős Alba Stúdió Zenekart Ruff Tamás vezényelte. Kellemes koncert-díszlet, ehhez méltó ruhák – ami a látványvilágot illeti, visszafogott, de egyértelmű elegancia volt a jellemző. Hiába azonban a kellemes látvány, ha a műsor összeállítása vagy az előadók teljesítménye kívánnivalót hagy maga után. Szerencsére ennek ellenkezőjét tapasztalhattuk, a néhol komoly, néhol vidámabb dalokat megejtő, harmonikus előadásmódban kaptuk.


Halas Adelaida

   Mennyire elszokott már (kényszerűen) a közönség attól a dallamvilágtól, attól a hangszereléstől, zenekari hangzástól, amit a nagyszerű Alba Stúdió Zenekar erre az estére visszahozott ide, Egerbe (a Jazzymotions is próbálkozik ezzel, róluk itt írtam korábban a blogon). Az élő zene hangulata egészen más, jóval többet ad, hát még ha – mint ebben az esteben is - a gyakran csak dob-gitár(ok)-billentyűs hármason kívül vonós- és fúvósszekció egészíti ki az együttest. Valamikor, de nem is olyan nagyon régen, még természetes volt, hogy a táncdalok gazdag, ötletekkel, csillogással, élettel teli hangszerelésben szólaltak meg, ma már fájóan hiányzó módon voltak képesek hangulatok, érzelmek keltésére. S hogy akár a mai fiataloktól sem volna idegen mindez, ha egyáltalán belekerülhetnének olyan szituációba, ahol ismerkedhetnének vele, bizonyítja, hogy a társaságunkban huszonéves fiatal hölgy és általános iskolás fiatalember is volt, akik furcsának, számukra szokatlannak találták, de – nem utasították el! A sanzonokról szokás mondani, hogy mindegyik egy-egy kis kerek történet, egy-egy kis dráma vagy vígjáték. A táncdal (ha igényes szerzők zenéje és szövege) igényes előadásban megszólaltatva, tudhatja ugyanezt.


Váradi Eszter Sára, Keller János

A négy színművész mindent megtett a siker érdekében. Mindannyiuknak sajátja a kulturált előadásmód, nagyfokú empátia. Az természetes, hogy magas technikai színvonalon tolmácsolták a dalokat (színházaikban operett és musical szerepeket is játszanak), az is magától értetődik, hogy hozzájuk tudtak tenni színészi eszközeikkel, ők azonban adtak még valamit. Szeretetet e dalok, s egykori előadóik iránt. És a közönség iránt is. Ez a többlet segített igazi élménnyé tenni az estét.  A székesfehérvári művész-páros (a magánéletben nem az) töltött több időt a színpadon. Már csak azért is, mert ez az este, ez a műsor kettőjük korábbi, Domján Editről és Szécsi Pálról szóló előadásából alakult ki. Persze, alaposan megváltozva. Váradi Eszter Sárának inkább a komolyabb hangvételű dalok jutottak, nagyon szépen, meggyőzően, elgondolkodtatóan énekelte ezeket.


Keller János

Keller Jánosról ugyanezt kell elmondani, hozzátéve azt is, hogy övé volt több vidám sláger, s azokat igazi humorral, kedvesen oldotta meg. S még valamit, a közönség megénekeltetése nem egyszer inkább kínos mozzanat szokott lenni, neki köszönhetően itt ízléses része maradt a koncertnek. Rávilágított ez az este arra is (ismét), hogy mennyire nem ismeri a közönség az ország más helyein játszó művészeket, pedig sokan nagyon megérdemelnék!
   Nyári este – szabadtér – minőség! Szívesen hallgattam volna még és színházi előadásokban is szívesen megnézném őket. Nagy kár, hogy messze élnek és dolgoznak…


Váradi Eszter Sára, Halas Adelaida, Keller János, Szeles József
Fotók: Vincze János



 

MÉG ÉL A DÍJ

2018.06.09. 08:56

   1993-ban kigondoltam-alapítottam egy díjat, amelyet azután többen is megkaptak a Gárdonyi Géza Színház társulatából. (Bővebben: itt.) Összefutottam tegnap egyikükkel - aki már évek óta Egertől távol, más városban játszik. Mesélte, egy róla szóló internetes oldalon (amelyet egyébként nem ő szerkeszt) az információk, tények közt ott szerepel, hogy tulajdonosa ennek a díjnak. Lassan negyed százada lesz, s még él a díj...  

 

A PRÁGAI NEMZETI SZÍNHÁZ - NÁRODNÍ DIVADLO - TETŐTERASZÁN

2018.05.12. 17:42












 

EGERBŐL INDULTAK - 3/3. ÁGOSTON KATALIN (CENTRÁL SZÍNHÁZ): SZÍNHÁZI EMLÉKEK...

2018.04.15. 15:29
 
Fotó: Vozáry Dénes
________________
 

   1990 decemberében a 4. születésnapomat ünnepeltük. Volt torta, ajándék, minden, ami lenni szokott. Tudtam, a köszöntés után szüleim dolgozni mennek a színházba, rám pedig a nagyszüleim fognak vigyázni. De ahelyett, hogy "Kati, fogadj szót", meg "feküdj le időben", anyukám azt mondta: "Gyere, öltözzünk fel csinosan, elmegyünk valahová..." Bár hideg volt és nagy hó, akkor nem számított. Kopogós cipőt, szoknyát, szövetkabátot vehettem fel, így indulhattam életem első színházi előadására, a Lili bárónő című operettre. A nézőtér bal oldalán ültem nagymamám és nagyapám között. Csak bámultam a színpad forgatagát, a szépséges ruhákat, hallgattam a gyönyörű zenét, és azt éreztem, ez egy csoda. Hát így kezdődött...
   Az Óz, a csodák csodáján már volt, hogy önállóan ülhettem a nézők közé. Édesapám dobolt, az első felvonás után pedig kijött értem és végigvezetett a különleges folyosókon, ahol gyakran sorakozik egymás mellett egy várfal, egy léghajó, egy cukrászda vagy épp a Smaragdváros, várva a legközelebbi színpadra vitelét. Belepillanthattam a színház egészen abszurd világába, bár ez akkor még csak abban merült ki, hogy a szünetben például láttam Dorkát és Totó kutyát a Nyugati Boszorkánnyal kávézni.
   Szüleim szinte minden zenés darabban játszottak. Csak nem a fönti deszkákon, hanem lent, az akkor még nagy létszámú zenekarnak helyt adó árokban. Édesanyám hegedűs, édesapám ütős. Általuk sok előadást nézhettem meg öcsémmel együtt, főként operetteket. Volt, hogy nem maradt már szabad hely a közönség sorai közt, csak a lépcsőn. És bár minket ez egyáltalán nem zavart, a jegyszedő néni mégis megsajnált és hozott nekünk egy nagy párnát, hogy kényelmesebben ücsöröghessünk.

 

 
János vitéz
________________________

 
 

   Tizennégy éves voltam, mikor meghallgatást tartottak a Líceum udvarán rendezett nyári játékok egyik előadására, a János vitéz statisztaszerepeire, hát elmentem. 2001 nyarán én is egy voltam a tündérek, parasztlányok, francia királyi udvarbeliek csoportjából. Nagyon boldog voltam! Korrepetíciókon, majd színpadi próbákon vehettem részt, felnőttekkel dolgoztam. Már közelebbről figyelhettem, milyen egy próbaidőszak, de így se láttam bele teljesen. Az első hetekben megtanultuk az énekkari anyagot, a szólamokat, ezalatt a színészekkel külön lerendelkezték a jeleneteket. Mire mindenkit összeeresztettek és a próbateremből színpadra kerültünk, már fel volt építve a váz. A színészek már tudták a dolgukat, hozzájuk képest állították be a mi feladatainkat. A színpadi létezés felelősségét nem igazán éreztem. Csináltam, amit mondtak. És figyeltem. Nyár volt, az általánosból elballagtam, a gimiről pedig még nem tudtam semmit. Egyszerűen csak élveztem, hogy énekelek, hogy komoly időbeosztásom, saját keresetem van és vártam a bemutatót. Az volt az első premierbulim. Gyerekként egy felnőtt világban... amiből ki is lógtam, de valahogy helyem is volt, mert elfogadtak. Táncoltam éjjelig, aztán otthon életemben először szakadt rám az a furcsa, ambivalens érzés, az a boldogsággal vegyes üresség. Hogy milyen hat hét alatt létrehozni valamit és pár előadást követően elbúcsúzni az emberektől, a munkától. Nehéz volt elengedni ezt az időszakot, akkor még nem tudhattam, lesz-e hasonlóban részem. Lett...
 

Valahol Európában
Kaszás Gergő, Pintér Kristóf, Kovács Patrícia mellett Ágoston Kati
_____________________________________________________

   2002 nyarán részt vettem egy újabb meghallgatáson és augusztus végén már 20 gyerekkel és több, mint 20 felnőttel kezdtem próbálni. Október 4-én mutattuk be a Valahol Európában című musicalt. Nehéz volt 15 évesen a kamaszkor minden súlyával a legkülönbözőbb egyéniségű, tapasztalt és tapasztalatlan színészek, illetve más-más korosztályú, eltérő körülmények közül érkező ismeretlen gyerekek forgatagába kerülni. Egy biztos volt, hogy mindenki előtt ugyanaz a cél, ugyanaz a premier áll és azt közösen kell megvalósítanunk. Ehhez napi két 4 órás – volt, hogy hosszabb – próbán kellett részt venni. Mellette persze az iskolai feladatainkkal se maradhattunk el. Hosszú napjaink voltak. Reggel az első két órára bementem a gimibe, 10-től próba, utána különóra, zenesuli, 6-tól megint próba. Csak késő este, éjszaka jutottam a tanulnivalókhoz.
   Nagyon szerettem figyelni a színészeket. Hogy hogyan készülnek, próbálnak, mit csinálnak a színfalak mögött jelenetre várva, milyen rutinnal sminkelik magukat a fodrásztárban. Néztem, ahogy átalakulnak... Általuk tapasztalhattam meg akkor, azon a próbaidőszakon, hogy a leírt szavak, mondatok hogyan telnek meg élettel, milyen dramaturgiával rendeződnek önálló jelenetek egységes egésszé.
   Más szemmel néztem már a dolgokat. Nemcsak a kész csodát láttam a színházban, hanem azt is, mindez hogyan jöhet létre. Megtanultam, hogy ebben a világban senki nem élhet meg egyedül. Óriási összmunkára van szükség. Az öltöztető, a fodrász, a hangosító, a világosító, a díszítő, a kellékes, az ügyelő, a dramaturg, az asszisztens, a súgó, a karmester, a zenekar, a rendező és a színészek különös együttrezgése ez...
   Tizenöt éves lányként már nem voltam kicsi gyerek, de nagyon távol álltam a felnőttségtől is (bár ez utóbbi nem is tudom pontosan, hol kezdődik...). Szóval, furcsa dolog volt ez a kamaszkor, főleg, hogy felelősségteljes, komoly munkát végeztem, emellett azért jó volt játszani, rosszalkodni a többiekkel, sokszor voltam szórakozott és hirtelen, az én koszos-feketére sminkelt kéznyomom is ott volt a fehér falakon, húztam az időt próba után, hogy késő éjszaka menjek haza. De meg kellett tapasztalni a büfééletet is, ahol gyerekfejjel mi is óriási lekesedéssel elemeztük az aznapi próbát, beszéltünk a civil dolgainkról, hallgattuk az anekdotákat, csocsóztunk, kártyatrükköket tanultunk. Szerelmek, barátságok szövődtek...
   Ekkor kezdtem megtanulni, mit jelent a fegyelem, a komoly koncentráció, az állóképesség, az alázat, a tisztelet, az empátia, mi az, hogy munka, mi az, hogy csapat.
   Vártuk a premiert, hiszen azért dolgoztunk, hogy utána mindezt megmutathassuk a közönségnek. De valahogy furcsa volt, szinte bántott, mikor már n
em egyedül voltunk a színházteremben. Több száz ember jött be a mi kis világunkba. Más jelentése lett minden mondatnak, hangnak, mozdulatnak, amit a színpadon csináltunk. Akkor értettem meg, mit jelentett az a hat hét, amit próbálással töltöttünk. A közönség mindent érez belőlünk. Az előadás egyik jelenetében a Zene az kell című szám alatt leözönlöttünk a színpadról és a széksorok szélére álltunk, úgy énekeltünk. A próbák folyamán sokat kiabálta a rendező, Béres Attila, hogy „Énekeld a széknek úgy, mintha ott ülnének, mintha csak rád figyelnének, magyarázz nekik! Még, még, még jobban!!!!!” Igen, igyekeztünk, de el se tudtuk képzelni, mi lesz ebből. Az első nyilvános próbán kifutottam a helyemre és a széksor legszélén egy színésznő, Bessenyei Zsófi ült. Én énekeltem, ő pedig könnyeivel küzdve a szemembe nézett és megfogta a kezemet. Persze az emberek reakciói nem mindig voltak egyformák. Volt, aki nem mert rám nézni, volt aki mosolygott, volt, aki sírt, volt, aki megölelt. De mindegyikükből kiváltottam valamit, mindegyiküknek tudtam adni valamit, ami lehet, hogy csak abban a pillanatban volt rájuk hatással, de lehet, hogy vittek belőle magukkal haza is.
   2003 nyarán lehetőségem volt néhány hónapot Németországban tölteni, világot látni, ottani suliban tanulni... Közben kiderült, hogy a Hegedűs a háztetőn c. musicalt fogják bemutatni a Líceum udvarán, és én játszanám Tevje egyik kislányát, Sprincét, igen nagy színészek mellett. Óriási döntés volt ez akkor: menjek vagy maradjak? Mert tudtam, hogy a továbbtanulásomhoz talán fontos lenne ez a külföldi út, meg minden szempontból hasznos, de a szívem máshogy döntött. Pár hét múlva elkezdtem a próbaidőszakot, ami az akkori dohánygyár épületében zajlott. Azt a friss dohányillatot sose fogom elfelejteni... Mivel szünidő volt, nem kellett a tanulással foglalkoznom, csak az előttem álló előadásokra koncentráltam. Ez volt az első „nevesített szerepem”, volt jelenet, amiben rajtam kívül csak pár szereplő volt a színpadon, volt egy kevés szövegem, külön koreográfiám, néhány szólósorom. Más volt, mint csapatban létezni. A darab kapcsán egyre jobban érdeklődtem más népek, más vallások hagyományai iránt, kitárult előttem a világ. Egyszercsak a játszás élvezete keveredni kezdett okok, miértek keresésével.
   A 2003/2004-es évadban sok feladatot kaptam. Száz év magány, My Fair Lady, Bors néni… Három teljesen különböző darab, mindegyiknek megvolt a maga izgalma. Márquez művében kevés jelenésem volt, így alkalmam nyílt a nézőtérről figyelni a próbákat, belepillantani egy prózai előadás világába. A My Fair…-ben már nem gyerekszereplőként vettem részt, feladataim nem különböztek a felnőtt színészekétől. Hirtelen megváltoztak az elvárások. És én bizonyítani akartam, hogy így is helyem van ott. De már megjelent bennem valami, amit addig nem igazán éreztem: a kétely. Hogy jó-e, ahogy csinálom...
   A Bors néniben gyerekeknek játszottunk, akiknek az őszintesége megijesztett. Ők nem illedelemből tapsoltak. Nem volt könnyű felkelteni az érdeklődésüket, de ha sikerült, hihetetlenül hálásak voltak és létrejöhetett egy különös interaktív színház – amivel addig még nem találkoztam – és minden játékba bele tudtuk őket vonni. Jó volt látni rajtuk a hatást, az örömöt és érezni, hogy elhalmoznak a szeretetükkel.

 

Pomádé király új ruhája
____________________

 

  Júliusban Venczel Valentin rendezte a Pomádé király új ruháját. Három operaénekes - köztük Gregor József - mellett mi, fiatalok játszhattuk el a főszerepeket ebben a zeneileg nem túl egyszerű Ránki operában. Minden megvolt, amire vágytam... Színház, zene, barátok, szünidő... Szabadnak éreztem magam. Azon a nyáron miénk volt az Érsekkert, sőt az egész város. Talán fel se fogtuk, milyen óriási dolgoknak lehettünk részesei.
   A futó előadásokat a következő évadban is játszottuk, tájelőadásokon és vendégjátékokon is részt kellett venni, ami okozott egy kis nehézséget, ugyanis utolsó éves voltam a gimnáziumban és voltak hiányosságaim. Mikor szüleim beszéltek Béressel, hogy muszáj csökkenteni a munkáim, mert nem fogok tudni leérettségizni, azt mondta, nem gond, segít, majd ő korrepetál matekból. Volt, hogy már egész csoport gyűlt össze a színház büféjében két előadás között, mert annyira érdekes volt, ahogy Attila a szögfüggvényekről beszélt. Így érettségiztem le. Emellett felvételikre is kellett készülnöm, ráadásul már folytak a következő nyári előadás, a Hair próbái is. Az én hangom nyitotta az előadást. Az első komolyabb szólóm volt. Itt hallott először énekelni Kéringer László, aki felajánlotta, hogy tanulhatok nála. Mesterem lett, általa kerültem később Budapestre.

 
Oliver
_____
 

   Szeptemberben a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetén kezdtem tanulni magánénektanár, ének- és kamaraművész szakon. Bár a tanév folyamán nem Egerben laktam, nyáron – volt, hogy évad közben is – játszottam még szülővárosomban. 2006-ban, az Oliverben, ismét másfajta érzésekkel dolgozhattam, mint azelőtt, hiszen főiskolásként léptem a színházba. A gyerekek csapata már nem az én világom volt se a büfében, se a színpadon.
   2007-ben, a West Side Storyban először énekelhettem egyedül teljes számot nagyzenekarral, ráadásul az Egri Szimfonikus Zenekarral, amelyben a szüleim is zenéltek, és amelynek tagjait, mióta az eszemet tudom, ismerem. Ekkor éreztem először, hogy mennyi minden változott bennem a főiskolai évek alatt. Tudatosabb lettem. Nem volt ez egyszerű. Figyelni az énektechnikára, kontrollálni magam, meghallani, majd javítani a hibákat és létezni a színpadon. Míg gyerekként ilyenekkel sose foglalkoztam, kérdések kezdtek feltörni bennem, valamiben biztosabb, sok dologban bizonytalanabb lettem. De már akartam keresni a válaszokat. Ez volt az utolsó előadás a Gárdonyi Géza Színház repertoárjában, amiben részt vettem.
   Sokmindent éltem meg azóta, de ez már egy másik történet. A lényeg, hogy az útravalót Egerben kaptam és ma is táplálkozom belőle. Mert az a színház, illetve azok az emberek, akik akkor körülvettek, megtanítottak arra, ami könyvekből, iskolapadban megtanulhatatlan. 
    

Fotók: Gál Gábor

* 3/2 Ivanics Tamás: Időutazás
   3/1 Ágoston Péter: Kérdésektől válaszokig 

 

2018.03.29. 12:38


 

 

„Nagyon kötődtünk Jencihez, a színészház gondnokához, aki a színészbüfét is vitte. Jelenség volt! Annyira szeretett minket, hogy szinte nem is értettem, hogy lehet ennyire. Mindent elviselt. A színészházban szinte „lakáskonyhát” üzemeltetett.
Bármikor be lehetett hozzá kopogni: Jenci, van kaja? Nagyon jó ember, csupa szeretet.” (Idézet a Színháztörténeti sorozat 84. fejezetéből, a Ludányi Andreával készült beszélgetésből.)
___________________________

 

            

     

               Báder Jenő

   Volt egy kis konyhánk – igazából csak teakonyha, négylapos gáztűzhely - más nem. Rendes napi menüt főztünk a színháziaknak, levest, másodikat, desszertet. Az igazgatóság nevében megkeresett Balogh Tibor dramaturg, leültünk és megkérdezte, nem tudnék-e esténként visszamenni a büfét ellátni. Sajnos státuszuk ugyan nincsen, fizetni nem tudnak, de csinálunk egy előszerződést, hogy az akkor épülő színészházban annak fejében, hogy bejárok esténként fizetés nélkül, megkapom a gondnoki teendőket és lakást. Elfogadtam az ajánlatot.
   Mindenki szeretett a büfébe járni, nagy élet volt ott.
  Társulati ülésen Gali László direktor elmondta, hogy az épülő színészházban én leszek a gondnok, de amikor ez elhangzott, én akkor is lent voltam, főztem az ebédet. Így csak hallomásból értesültem róla, hogy ováció fogadta a hírt.
   Máig   emlékszem még a lakások beosztására is. A földszinten Kiss Laci bácsi, Fehér Pisti, Faragó András, Szegvári Menyusék, odafent Balogh Andris, Tunyogi Péter, Epres Attila, Cvetkó Sándor, Kocsis Gyuri, a másodikon Bókai Mária, Agárdi Ilona, a harmadikon Fekete Györgyi, Pálfi Zoli, Venczel Valentin...
   A színészházban is főztem. Úgy kezdtem a napot, reggel kis robogóra ültem, ki a piacra, visszafelé be a színházba, a titkárságra, megnéztem a próbatáblát. Két vendégszoba is volt, kellett tudnom, jön-e vendég, s ki az. A hűtő el legyen látva! Kincses Elődtől kezdve, Sík Ferencen, Maros Gáboron át személyesen ismerhettem Hofi Gézát, Solymos Tónit, az Expressz együttes vezetőjét (aki tőlem vett meg egy Ausztriából hozott gitárt), Hegedűs D. Gézát, aki A padlást rendezte itt Egerben. Meghívtam a színészházba egy diétás vacsorára, mert vegetáriánus. Utána felvittem Salgótarjánba, ahol előadása volt.
   Nagyon sok szép élményem volt a színház tagjaival, az igazgatással,  színészekkel, a műszakkal, irodistákkal…



Báder Jenő, Bárdos Margit, Faragó András



Dedikált fényképek - Epres Attila, Dinamopulu Afrodité


 

Lőkös Ildikó dramaturg

 
Szabó Istvánné hivatalsegéd
- mindenki Marika nénije! (középen, állva) - születésnapján

_______________________________

 

 

Oláh Zsuzsival együtt jártunk kocogni naponta a Szépasszonyvölgybe. Én Verpelétre nősültem, s amikor jöttünk vissza a futásból, a Verpelétről bejáró ismerősök mindig láttak is. Csendes Laci jött egyszer talán Gyöngyösről, ahol a Van Gogh estjét játszotta, megkért engem, hogy vigyem már haza Kassára. Teljesen spontán, a váltótársam beállt helyettem a büfébe, és mentünk. Három napig ott maradtunk. Volt egy szőlője a város környékén. Emlékszem a kis fekete pulikutyájára, nagyon okos volt. Laci fia, Csaba zenél valahol (Csendes Csaba Quartet, Prága – J.F.). Nagyon jó barátom volt Tóth Zoli, a nézőtéri felügyelő, sokszor volt úgy, hogy kimaradtunk, átmentünk még este a Grillbe táncolni.
   Szívesen néztem az előadásokat. Nagyon szerettem a Két úr szolgáját, a Figaro házasságát, a Tanítónőt. A Charley nénjét is nem tudom, hányszor láttam. Szerettem a zenés produkciókat.



Stúdiósok vizsgaelőadása - a dobnál Báder Jenő 

 
Momentum zenekar
________________________________

 
 

   Tudni kell rólam, hogy szüleim zenészek voltak, Báder Pál sokáig játszott a Dobó presszóban, azután az Unicornisban, a Belvárosi étteremben, zongorán. Hobbim a zene, ami végigkísérte az életemet, egészen máig. Dob a fő hangszerem. (A seregben gitározni is kezdtem, azután amikor kimentem Ausztriába dolgozni, délutánonként, ha nem volt nagy forgalom, kiültem vele az étterem elé.) Benne voltam a színházban alakult zenekarban. Premier bulikon mindig zenélgettünk, fent a színpadon. De kísértünk divatbemutatón, játszottunk diáknapon a Dobó Gimnáziumban. A házi színpadon volt a másfél órás búcsúkoncertünk. (A Momentum zenekarról a blog a későbbiekben - nem a színháztörténeti sorozatban - külön összeállítást fog közölni, visszaemlékezésekkel és az 1990-es évek legelején készült videofelvételek részleteivel. J.F.)
   Másik hobbim, hogy lefotózom az ételeket, amit készítek és el szoktam ismerőseimnek küldeni.
   Pár évvel ezelőtt hallottam, hogy a büfésnek le fog járni a szerződése. Nagyon szerettem volna visszamenni úgy, hogy az egész vállalkozás az én nevem alatt futna, és megpróbáltam volna visszahozni a régi időszakot, azt a hangulatot is. Sajnos nem sikerült.
   Számtalan élmény, sok-sok sikeres előadás, szűnni nem akaró tapsok, lázas élet a művészbüfében Jozsó (M. Horváth József) utánozhatatlan nevetése, gesztikulációi, Bókai Mária anyáskodása, a stúdiós növendékek, mint leendő színészek tették igazán családdá az akkori társulatot!
   Szeretem versekben is kifejezni érzelmeimet. Közülük azt idézem befejezésül, amelyik bár egy konkrét személyhez íródott, de ha kicsit másképp olvassuk, akár rólam és a színházról is szólhat, hiszen pozitívan gondolkodó, bohém, régi színházi ember voltam és maradtam.
   Szeretlek mert szeretni jó / ez a legszebb útravaló / bárhova lépsz / lépteid nyomában / taposva sárban ingoványban / s a sziget /mely békét s nyugalmat áraszt / ott vársz majd reám / ott nem érhet bánat / s kedvedre játszhatsz / velem / mert játszani jó / s nekem / te vagy a társam / tűzben égek s lázban / örömök, kiváltságok várnak / ha veled vagyok / minden pillanatban / ez állapot leírhatatlan / mert nincs rá szó se beszéd / s szerelmünk hevét / teszi próbára a sors / millió csókod egyetlen korty / mely elűzi / éhségem / szomjúságom / s egyre csak azt látom / s érzem / hogy mennyire jó / mert szeretlek / mert szeretni nagyon jó               

* A sorozat valamennyi már megjelent része megtalálható a Színháztörténeti sorozat menüpontban.
     

 

2018.03.24. 10:34

Az újabb fotók először mindig itt a blog főoldalán, a Naplóban jelennek meg, majd átkerülnek a Galériák menüpont megfelelő képtárába, amely így folyamatosan bővül 50 részessé... (A képek forrása: Heves Megyei Népújság)

 

EGERBŐL INDULTAK - 3/2. IVANICS TAMÁS IDŐUTAZÁSA

2018.03.07. 16:27


Fotó: Bujdosó Zsolt

 

 Eger és az egri színház örök életemre meghatározó marad. Ebben a városban és ebben a színházban értek engem olyan impulzusok, amik nem kis mértékben járultak hozzá egy álom megvalósulásához. Hogy mi ez az álom és miért kezdtem el egyáltalán megálmodni? Próbálom rövidre fogni,  de muszáj visszamennem egészen a gyerekkorig. Szép lassan bújt ki a szög a zsákból. Olyannyira, hogy az óvodában bármi műsor volt, farsang, Anyák napja, stb., a kicsi Tomi mindig elbújt a leghátsó sor mögé és onnan tátogott. Nagyon rosszul éltem meg, hogy meg kell szólalni, neadjisten énekelni és ezt mások nézik, hallgatják. Egyenesen megalázó volt... De befogadóként tökéletesen funkcionáltam. Szerettem járni a bábszínházba és a „nagyszínházba”, szüleim és az óvónénik vittek is rendszeresen. Nagyon rég volt, de még a mai napig is emlékszem képekre, színekre, hangokra a Pinokkióból és a Lúdas Matyiból. Mikor nagyobb lettem, a családdal megnéztük a Mágnás Miskát. Na, itt szabadult el a pokol. Varázslatként éltem meg és végérvényesen színházrajongó lettem. Ekkor voltam 7 éves. Az ugyan eszembe nem jutott, hogy ilyen foglalkozást kéne választanom, de valamiféle vágy a kibontakozásra már ott motoszkált bennem. Verseket kezdtem írni. Aztán mondani. Eljártam versenyekre, még helyezés is lett belőle.

 
Eger kis csillagai  Fotó: Gál Gábor  

 Épp befejeztem az általánost, amikor azt hallottam, hogy Venczel Valentin fiúkat keres az Eger kis csillagai című zenés játékhoz, amit ő rendez és a Dobó téren akarják bemutatni, augusztus 20-án. Itt belém bújt a kisördög… „Mi lenne, ha én is…?” Nem hagyott békén a gondolat, így fel is kerestem egy barátnőmet, aki már a szereplőgárda tagja volt. Kifaggattam, de még mindig nem voltam elég bátor, hogy odaállítsak. Végül abban maradtunk, hogy elkísérem egy próbára, megnézem, mi folyik ott és bemutat Valentinnek. Aztán meglátjuk mi lesz. A nagy bemutatkozás így hangzott a rendezőúr részéről – szó szerint tudom idézni: „Szervusz öcsém, megjöttél? Na ülj le oda a padra, aztán majd beállítalak!” 10 perc elteltével már futottam a gonosz törökök elől a Forrás Szabadidőközpont udvarán…
 

 
Pomádé király új ruhája - Gregor József és Ivanics Tamás Fotó: Gál Gábor  

   Aztán kicsit később, amikor megtudtam, hogy Valentin színjátszócsoportot is vezet a Forrásban Ivády Erikával, már elképzelhetetlenné vált, hogy én ott ne legyek tag. Gyorsan jelentkeztem is. Szép feladatokat kaptam és a mai napig  tartó barátságok szövődtek. Itt már azt mondtam, hogy megvan az utam.
   Egyszercsak meghallgatást hirdettek a színházban. Valahol Európában! Sok gyerekkel. Gondoltam, itt a nagy lehetőség! Nem kerültem be. Ellenben a barátaim szinte mind. Óriási kudarcként éltem meg, gyötrelmes és hónapokig tartó szívfájdalom... Főleg, amikor láttam, hogy milyen jó előadás lett! Persze, örültem a sikerüknek, csodáltam mindenkit, aki színpadon volt, de beletelt egy időbe, mire feldolgoztam, hogy nem vagyok köztük.
   Egy év múlva, 2003-ban elmesélte Kovács Bálint barátom, hogy a „Valaholosok” közül néhányan talán benne lesznek a Mumus című mesemusicalben, de az egyik fiú visszamondta. Akkor kisütöttük, hogy helyette elmegyek én a megbeszélésre, hogy én esetleg nagyon szívesen, ha nincs még más… Jakó Bea asszisztens megmutatott Szabó Máté (akkor még e.h.) rendezőnek, aki azt mondta, ámen. Na, így jutottam fel a Gárdonyi Géza Színház színpadára! Öröm volt reggelente nem az iskola felé venni az irányt, hanem jó korán a színházba menni, ott pedig megcélozni az egyik legfontosabb helyiséget, a büfét! Reggeli szendvics, cappuccino, egy-egy elmaradt lecke megírása. Közben érkeztek a nagyok, a példaképek. Izgalmas volt felfedezni, hogy mi történik a színpad mögött, a folyosókon, az öltözőkben. Egy új világ nyílt meg előttem.

  
Az Oliverben, mankóval.
* A képre kattintva video nyílik meg a blog YouTube csatornájáról.
 
 

   Aztán sorra jött a többi: hívtak a Bors nénibe, a Legyetek jók, ha tudtok!-ba, a Faustba és az Oliverbe (amiben csak azért volt mankóm, mert az egyik Faust előadáson sikeresen elszakadt egy szalag a térdemben, az Oliverből pedig nem akartam kimaradni, inkább végigsántikáltam az egészet, Bóbis Laci koreográfus pedig megőrült tőlem, hogy velem mindig külön kell foglalkoznia). Az érettségiig minden évadban volt valami feladatom a színpadon. Figyeltem a színészeket, barátkoztam velük, hallgattam a legendás történeteiket. Az összes próbafolyamat alatt azt tapasztaltam és az erősödött meg bennem, hogy a színházcsinálás óriási koncentrációt, alázatot, fegyelmet, energiát követel, ugyanakkor elengedhetetlen egyfajta lazaság, nyitottság, játékkedv. Ezek ötvöződtek nap mint nap a színpadon, én pedig hálás vagyok, hogy ezek égtek belém, mint alapok. Ezeket képviselte a Forrás Diákszínpadi rendezései során Venczel Valentin, a színházban pedig Szabó Máté, Novák János, Csizmadia Tibor és Szegvári Menyhért rendezők, akikkel én dolgoztam.

 
A dedikált kellékpénzt 2006-ban kaptam Tamástól.  

 De ez az igényesség sugárzott más rendezők munkáiból is, mert természetesen mindent megnéztem, ami műsoron volt. Természetesen nem is egyszer. Hanem sokszor. Nagyon sokszor. Az már más kérdés, hogy melyik előadás volt jobb vagy rosszabb, de azt éreztem, hogy ez egy olyan színház, ahol érdemes színésznek lenni, ilyen munkákért érdemes tanulni ezt a szakmát. Dédelgettem is az álmom, hogy egyszer hátha felvesznek az Egyetemre és közéjük tartozhatom. 
   Érettségi után el is kezdtem felvételizni. Először a Hegedűs D. – Marton osztályba, majd a Gálffi – Ács osztályba. Először sikerült az első rosta, aztán még az sem. Reménykedve teltek a hétköznapok az egri főiskola falai között magyar-kommunikáció szakon…
   Aztán Valentin megkeresett, hogy Lengyel Pál fiatalokat keres a Harlekin Bábszínház társulatába. Gondoltam, mit veszíthetek vele, nézzük meg mi van ott. Pali bácsi felvitt a színpadra, a kezembe adott egy bábot és nekem végem volt… Azt hiszem egy pillanat alatt megértettem, mennyire zseniális eszköz színházban a báb és mennyire más szintekre tudja emelni a színművészetet. A mai napig csodaszámba megy nálam az élettelen életre keltése, az animáció a színpadon. Odaszerződtem, elkezdtem a bábszínház stúdióját, aztán már nem is volt kérdés, hogy Meczner János és Csizmadia Tibor bábosztályába akarok kerülni a Színművészetin. A harmadrosta végéig minden nap leírtam egy lapra, hogy „Fel fognak venni a bábosztályba!” Ajánlom mindenkinek, nekem bevált.
   Megfertőzött a báb. Ez nem jelenti azt, hogy „sima” színész mivoltomnak búcsút mondtam volna, ellenkezőleg. Azért volt szerencsés ezt a szakot elvégezni az egyetemen, mert arra készített fel, hogy „ember”- és bábszínpadon is megálljam a helyem.

Beckett: Az utolsó tekercs

Voltak csak színész, csak bábos, és a kettő ötvözetén alapuló vizsgáink is. Végzett színészként pedig arra törekszem, hogy eljusson az emberekhez, egy nagyon fontos üzenet a műfajról: a báb nem a gyerekek kiváltsága. Kiváló eszköz gyermekszínpadon a báb, fantasztikusan láttat és egyedien közelíti a történeteket a gyerekek világához, de fontosnak tartom, hogy a tizenévesek és a felnőttek is felismerjék: a „felnőttszínházban” is ugyanolyan létjogosultsága van. Van prózai színház, zenés színház, mozgásszínház, bábszínház. De végeredményben mindegyik színház. Más műfajokat helyeznek előtérbe, de az alap ugyanaz. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen izgalmas, amikor ezek a különböző műfajok keverednek... Amire napjainkban hálisten egyre több példa van. 
   Jelenleg egy csodálatos bábszínházban vagyok társulati tag, mégpedig Kecskeméten, a Ciróka Bábszínházban. Már hatodik éve, az egyetem után rögtön itt kaptam szerződést. Igyekszem minél színesebbé tenni a palettámat és minél többféle módon színházat csinálni. Ugyanis a sokszínűség az egyik legizgalmasabb tényező számomra a színházban. Az, hogy sokféle lehet. Rengeteg Cirókás előadásban játszom, ovisoknak és iskolásoknak is. Emellett amikor csak tehetem, vállalok vendégszereplést más színházakban is. Vendégeskedtem a kecskeméti Katona két előadásában, Budapesten pedig független társulatokkal dolgoztam idáig. Új szerelem a rendezés. Az anyaszínházam már háromszor is lehetőséget adott, hogy készítsek ifjúsági színházi előadásokat. Fontosnak tartom olyan gondolatokkal, problémákkal megtalálni őket, amik hozzájuk közel állnak. Hiszen országszerte gond, hogy kevés az olyan előadás, ami kifejezetten mai tizenéveseket szólít meg. Jelenleg egy új előadást készítek elő, aminek jövő májusban lesz a bemutatója. Hamlet történetét dolgozzuk fel, amiben fő szempont, hogy egy 21. századi fiatal létezéssel kapcsolatos kérdéseire reflektáljon.
   Velem ez van mostanság. Dióhéjban. Szóval köszi Eger, köszi Gárdonyi Géza Színház! 

 

A SZÍNHÁZ LEGYEN ŐSZINTE! KÁLI GERGELY PORTRÉ - ÚTKÖZBEN

2018.02.26. 13:54


Fotó: Gál Gábor
 

   Mindig bennem volt az a fajta exhibicionizmus, ami sajátja minden színésznek, de sokáig nem mertem belevágni. Korábban számítógépes karakteranimációval foglalkoztam. Ennek azért van némi kapcsolódása a színjátszással, hiszen a figurák egy animációs filmben tulajdonképpen színészként funkcionálnak. Éltem Angliában, ahol egy animációs cégnél játékot készítettünk egy Hollywood-i filmhez, és az abban szereplő karaktereket kellett a játékban életre kelteni. Ennek kapcsán belemélyedtem kicsit a színészmesterségbe. Olvastam Sztanyiszlavszkijt, aki a moszkvai Művész Színház megalapítója volt, s alapvető változásokat hozott a színjátszásba. Amikor visszatértem Angliából, akkor már tudtam, hogy megpróbálkozom ezzel. A Színművészetihez már idősnek éreztem magam, így a Gór Nagy Mária Színitanodába jelentkeztem. Harmincegy éves voltam, amikor elvégeztem. Aztán először Kecskeméten kaptam egy kisebb szerepet a Nyomorultak című musicalben, ami kezdésnek kiváló lehetőség volt. A következő évadban, 2011-ben kerültem Egerbe, haza, a szülővárosomba. Kicsit féltem tőle a nyüzsgő pesti élet után, de hamar megszoktam és élveztem a nyugalmat, a kutyámmal együtt, aki az évek alatt hűséges társammá lett. A színházba is rendszerint velem tart, ahol főleg a büfében vagy az öltözőben várja a próbák végét. A színpad környéke természetesen tiltott terület számára.

   Új tagként bemutatkozni a közönségnek nem feltétlenül könnyű. Ábel szerepe Sütő András Káin és Ábel című drámájában talán egyszerre nehezíthette is a dolgát – mert hiszen nem kis művészi feladat volt –, de ugyanezzel könnyíthette is – azonnal lehetőséget kapott igazán megmutatni színészi kvalitásait. Visszatekintve mennyire érzi sikeresen megoldottnak?

   Utólag nem vagyok teljesen megelégedve. Szeretem a kihívásokat, jó volt, hogy megtalált ez nagy a feladat, de a mai eszemmel sok mindent másképp csinálnék. Mégis, abban a helyzetben, amikor még jóformán nem volt színpadi rutinom, ez is nagy teljesítmény volt tőlem. Az azóta eltelt évek alatt színészként sokat gazdagodtam, színesedtem. Akkor még, mivel sok tapasztalatom és elképzelésem nem volt, szinte csak másokra tudtam hagyatkozni. Ma már jobban a kezembe venném a szerepet, többet tudnék hozzáadni, úgy érzem.

   Említene néhány előadást az elmúlt évekből, amelyek emlékezetesek maradtak, akár mert érzelmileg közel álltak, akár mert a színészi fejlődés szempontjából fontosak voltak?

   Számomra emlékezetes volt a Képzelt riportban Manuel, a főszereplő rossz énje, de szerettem a Buborékokat például, ahol – vicces volt – azt kellett eljátszanom, hogy nem tudok hegedülni, miközben ez így is van, mégis többen azt hitték, hogy valójában tudok. Szerettem nagyon a Herceget a Padlásban. Érdekes feladat volt a Hiú a Kis hercegben, annak ellenére is, hogy kicsit úgy éreztem, valami még bennem maradt, nem sikerült kihoznom magamból a maximumot, bár rendszerint megvan bennem ez a hiányérzet. Szeretem a most futó Két úr szolgáját is. A figura amit ott játszom eléggé közel áll hozzám, de amit általában elmondhatok, feladattól függetlenül próbáltam mindig a tőlem telhető legtöbbet kihozni az adott szerepből és a legtöbbet tanulni belőle.

   A csúcspont azonban az előző évadban bemutatott, de most is műsoron lévő Van Gogh és Gauguin barátságáról szóló darab, Kocsis István tollából, a Tárlat az utcán, Beke Sándor rendezésében. Gauguin szerepében a partnere Tunyogi Péter.

   Valóban, én is csúcspontnak érzem. Van Goghot játszom. Hasonló jelentőségű szerep, mint az Ábel, de ezt már, az azóta eltelt éveknek köszönhetően, jobban magaménak tudom érezni.

   Talált az azonosulást segítő közös pontokat, párhuzamokat Van Gogh személyiségével?
 

 
Van Gogh szerepében
Fotó: Gál Gábor
 

 Sokat olvastam róla, tanulmányoztam őt a szerepre való felkészülés során. Az a fajta „őrület”, ahogyan ő egy dologra tudott koncentrálni, szerintem kevés emberben van meg. Nemigen hajlott kompromisszumokra. Azért is élte úgy az életét, ahogyan, mert csak egy dologra fókuszált, más nem számított. Ettől lehetett igazán nagy, viszont emiatt is volt olyan hányatott a sorsa. Én több kompromisszumot kötök nap mint nap. Az életben is, de akár egy-egy szerep kapcsán is. Abból a fajta furaságból viszont bennem is van, ami miatt Van Gogh kicsit kívülállónak érezte magát a világban. Én is gyakran érzem ezt, és rám is jellemző az a fajta szenvedély, érzékenység, ami őbenne állandóan tombolt, és lehetővé tette számára az alkotást, és ami miatt sajnos elég hamar meg is halt. Azt hiszem, én ennyire nem vagyok szélsőséges ember, lehet még egy pár évem…

    Az előadás a Stúdiószínpadon látható. Ez intimebb viszonyt tesz lehetővé néző és színész között, ugyanakkor a nagyszínpadhoz képest jóval kevesebb nézőt is jelent alkalmanként. Megérdemelné pedig, hogy sokkal többen lássák, a szenvedély és érzékenység megjelenítése valóban belülről jövő, őszinte, igazi katarzist vált ki, a néző fejében még hosszan zsongó élmény.

   Igazából nagyon kevés visszajelzést kapunk, legalábbis én, személy szerint. Pedig ez fontos minden színész életében. Így néha elbizonytalanodom - mintha nem volna siker. Én szeretem és szeretem azt, amit meg tudok élni benne, de persze jönnek kétségek is. Ezért köszönöm ezt az értékelést. Megnyugtató, hogy azért van értelme a munkánknak.
 

   Hogyan foglal állást, a szórakoztatás vagy kérdések felvetése, a valósággal való szembesítés a színház igazi feladata?

   A szórakoztató vonal is nagyon fontos és ezt is lehet sokféle szinten, ízléssel űzni, de az is igaz, hogy ez a szakma nagyon szubjektív. Igazából mindenre rá lehet sütni, hogy zseniális és az ellenkezőjét is. Nagyon ritka az, hogy az egész szakma egységesen azt mondja valamire, hogy az szuper. Az emberben kialakul egy ízlésvilág és ahhoz képest helyezi el a dolgokat. Én, amit a színházról gondolok - nekem az a fontos, hogy őszinte legyen. Azt a színházat szeretem, ahol a történteket úgy tudja megfigyelni a néző, hogy egy idő után „átbillen” teljesen, mintha nem a színpadon, hanem a mi világunkban történő eseményt látna, amikor már nem a színész van jelen, hanem olyan a közönségnek, mintha csak az utcán szemlélődne. Ha nekem sikerül úgy viselkedni a színpadon és a néző olyannak lát, akkor tud azonosulni, és akkor juthat el hozzá az üzenet, akár szórakoztatás, akár mélyebb gondolatoknak a továbbadása a cél. Az ilyen előadások érintenek meg igazán. Örökös dilemma, hogy mennyire kell kiszolgálni meglévő igényeket és kell-e az értékrendeket befolyásolni. Lehet és kell is! A médián keresztül sok helyről áramló ízléstelenséggel, kifordult értékrenddel kevéssé veheti fel a versenyt a színház, mert szűkebb réteghez szól, viszont fontosnak tartom, hogy legalább próbálja meg ellensúlyozni még akkor is, ha sokszor falakba ütközik, és az emberek nagy része nem vevő az ilyen fajta inspirációra. 

   Beszélgetésünk elején említette, hogy a Színművészetire már idősnek érezte magát. Most azonban, jónéhány évvel később mégis oda jár.

   Az előadóművészeti törvényt néhány éve úgy módosították, hogy előírták, hány százalékban kell a kiemelt színházaknak diplomás színészeket alkalmazni, s a Színművészetin indult egy három éves képzés a már évek óta színházban dolgozó színészek számára, egy szakirányú diploma megszerzésére, amivel azután a rendszerbe diplomásként lehet beilleszkedni. Szeretem csinálni, jó nyitni kicsit, hiszen vidéken eléggé elzárt az ember a szakma többi részétől. Jó élmény találkozni más színházakban dolgozó emberekkel és olyan tanárokkal, akik értékes tudást, sokféle szemléletet adhatnak át nekünk.

   Beszéljünk egy kicsit a zenével való kapcsolatáról is! Egy televíziós tehetségkutató révén sokan megismerték a nevét.

   Most is keresem az utamat és valószínűleg eltart ez még egy ideig, de az X-Faktor talán még a bekötőút keresésének időszaka volt. Pesten volt egy zenekarunk és azt láttam körülöttem, hogy akik szerepeltek már a tévében, azoknak koncertjeikre bementek az emberek, ránk viszont alig kíváncsiak. Bár mindig is volt bennem ellenérzés a kereskedelmi televíziózással kapcsolatban, akkor úgy döntöttem, kipróbálom magam. Igaz, szakmailag sem voltam igazán felkészülve, arra jó volt, hogy testközelben megtapasztaljam azt a világot és ez megerősítsen abban, hogy ehhez nekem semmi közöm nincs.

   Viszont itt van a Jazzymotions…
 

 
Jazzymotions - Farkas Antal és Káli Gergely - a képre kattintva video nyílik meg a blog Youtube csatornájáról!   

   Ezzel egy régi álmom vált valóra. Szerencsés találkozás volt Toncsival (Farkas Antal) minden szempontból, és nagy öröm, hogy létrejött ez a műsor. Sajnos továbbra is nehéz a közönséget becsalogatni úgy, hogy az embernek nincsenek lehetőségei a médiában. Ha több energiát fordítanánk arra, hogy akár csak itt a városban jobban megismerjenek, az javíthatna a helyzeten. Sajnos ebben mindketten elég visszafogottak vagyunk. Talán egy újabb tehetségkutató... Természetesen csak vicceltem!

   Ebben az évadban még egy bemutatóban láthatjuk, A férjvadászban. Lehet, hogy ez egyfajta búcsú is lesz?

A kérdés nyilván arra vonatkozik, hogy megválok-e a társulattól. Igen, visszaköltözöm Pestre és próbálkozom másfele is, igaz, de a direktor úr ezt nagyon rugalmasan kezelte, és meghagyta a lehetőséget, hogy vendégként visszatérjek egy-egy darabra, így remélhetőleg láthat a jövő évadban is a kedves közönség. Tudom, hogy nehéz érvényesülni a szakmában, nem lesz könnyű dolgom Pesten, de azért is tudtam meghozni ezt a döntést, mert annak ellenére, hogy nem minden alakult mindig úgy az elmúlt évek alatt, ahogyan szerettem volna, nagyon hasznos volt számomra ez a hat év, és felvértezett annyi tapasztalattal, amivel neki merek indulni a világnak.

 

KÖNYVBEMUTATÓ A RÓZSAVÖLGYI SZALONBAN

2018.02.11. 00:29
 

   Ozsgyáni Mihály A fátylam kicsit oldalra billent című regényének bemutatója március 11-én, 15.00 órakor lesz Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban. Közreműködnek Pogány Judit, Udvaros Dorottya, Koltai Lajos.
   A szerző több évig volt tagja a Gárdonyi Géza Színház társulatának. Megkaptam tőle elolvasásra a kézíratot, így a regényről itt a blogon olvashattak először, az elmúlt év júliusában. 

 

A GYÖNGYSOR - PORTRÉ JAKÓ BEÁTÁRÓL

2018.02.05. 12:42

Már az általános iskola első osztályában bekerültem egy gyermek színjátszó csapatba. Nyolc éven keresztül folyamatosan dolgoztam ott egy magyartanárral, akinek segítségével minden évben színvonalas előadásokat csináltunk. Eljutottunk Zánkára, a nagy színjátszó fesztiválokra is. Hatalmas színpad és nézőtér fogadott ott minket, varázslatos volt. Ott éreztem meg először, kell, hogy nekem valami közöm legyen majd a színpadhoz.
   Miután elkerültem az általános iskolából, Duvalovszky Éva, a Miskolci Nemzeti Színház rendezőasszisztense vezetett egy középiskolás színjátszó csoportot. Ő ajánlott be engem egy színházi meghallgatásra. Salinger Zabhegyezőjét  Békés Pál átírta Habhegyező címmel, Lengyel Pál rendezte. Elmentem a szereplőválogatásra és megkaptam Sally Hayes szerepét. Tizenhat éves voltam. Nagyra becsült színészekkel egy színpadon lenni, látni a rengeteg próbát és előadást, azt a pezsgő művész életet - nem lehetett nem megfertőződni. Csodálatos volt, de közben éreztem azt az alázatot is, amit sugároztak az ottani művészek. Mi fiatalként legutolsók voltunk a sorban - de nagyon kedvesen fogadtak minket. Abban az időben, 1993-ban, a színjátszó körből beajánlottak egy másik, ma már drámatanár kolléganőhöz, ő volt Szeszák Szilvia. Az országos diákszínjátszó fesztiválra mindenképpen egy kétszemélyes darabot akart rendezni, én voltam az egyik szereplő, a másik Kisházy Eszter, a miskolci színház akkori stúdiósa lett. Egy éven át dolgoztunk vele. Ő volt az, aki megtanított arra, hogyan kell nyitottabbnak lenni a világra. Nekem mindenről megvolt a saját elképzelésem és jött egy nő, aki folyamatosan „a képembe vágta”, hogy amit gondolok, nem biztos, hogy jó vagy nem biztos, hogy csak úgy lehet. Az identitás keresés időszakában éltem, s ez hatalmas fejlődés volt számomra emberileg. Azóta is mindig van Szilvivel kapcsolódási pontom, már én is drámatanár vagyok, de ma is sokat tanulok tőle. Ő ajánlotta azt is, hogy menjek el felvételizni a Színművészetire az érettségim évében. Nem sikerült, de azt gondolom, jogosan, mert én abszolút felkészületlen voltam még mentálisan, tudásban, érzelmileg. Olyan két-három évvel ezelőtt mondtam valakinek egy beszélgetés alkalmával, hogy talán most érzem magam úgy, hogy most már tudom, hogyan kellene teljesítenem ahhoz, hogy felvegyenek. Máig nem vagyok az a fajta ember, aki két perces meghallgatásokon tudna bizonyítani. Én egy vita során is az vagyok, akinek mindig csak utólag jutnak eszébe jó válaszok, ötletek. Nem próbáltam meg újra a felvételit, nem tudom, miért. Most már nagyon bánom.

 

 
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig - Viola szerepében
_________________________

 


   1994-ben kaptam egy fülest, hogy Egerben megpróbálhatnék bejutni a Kelemen László színészképző stúdióba, amelyet Gali László, akkori Igazgató Úr hirdetett meg újra. Miskolcon is indult stúdiós képzés – de én úgy éreztem, ahogyan a mondás is tartja, senki sem lehet próféta a saját hazájában, valahol máshol kell próbálkoznom. Nem ismertem a várost, nem ismertem Egerben senkit, de éppen ez volt benne az izgalmas. Felvettek és nagyon szép stúdiós évek következtek, izgalmas szerepek vártak rám. (* Erről az időről a visszaemlékezést majd külön, a blog Színháztörténeti sorozatában olvashatják. J.F.) A két éves Színész Stúdió befejezésével már Beke Sándor Igazgató Úr kezei közé kerültem, mint gyakorlatos színész.
   Minden évben a szerződtetési időszak egy „rémálom” a színészek számára. Emlékszem, beültünk a Hársfa nevű kocsmába, a színház közelében. Sorban - 20 percenként voltunk beosztva ezekre a szerződtetési tárgyalásokra - onnan indult el mindig a következő ember. Visszajött, elmesélte, miről beszéltek, mit ajánlottak neki, mi vár rá a következő időszakban és voltak bizony, akik úgy jöttek, hogy adjatok egy féldecit, mert kirúgtak. Nyár végétől már nem volt a színház tagja.
   Beke Sándort követően Csizmadia Tibor lett a színházunk vezetője. Ő színészként nem akart alkalmazni, viszont felajánlotta, hogy rendezőasszisztensként szívesen dolgozna velem. Rettentően nehéz helyzet volt, hiszen nem tudtam, az miről is szól. Hiába voltam a színházban 7 éve, nem ezt csináltam, én a színpadon álltam, most pedig arra kértek, álljak a színpad elé. Meg kellett birkóznom önmagammal, legyűrni a félelmemet, de rá is voltam kényszerítve, hogy elvállaljam, hiszen akkor már jártam az Eszterházy Károly Főiskolára, fejlesztőpedagógia szakirányra, nem akartam elhagyni Egert. Felmerül a kérdés, miért választottam ezt a szakot. A színház még stúdiós korunkban elküldött mindannyiunkat logopédushoz. Pető Teodórához jártunk heti rendszerességgel és egyszer panaszkodtam neki, hogy nagyon izgulok, ha olvasópróbán mindenki előtt olvasnom kell. Sokat hibázok. Tessék olvass! – mondta. Elkezdtem, rontottam. Tizenkilenc éves voltam akkor és azt mondta: Bea! Te diszlexiás vagy. Fel nem foghattam, hogyan lehetséges, hogy ez addig nem derült ki. Annyira dühített, hogy ezért felvételiztem a fejlesztőpedagógia szakra. Meg akartam tudni, hogyan tudok segíteni magamon, másokon. Én hiszek abban, hogy a sors valahogyan úgy irányítja az embert és oda sodor, ahol a helyed van. Én általában mindenre kíváncsi vagyok, mindenről tudni akarom, miért történik velem.
   2014 óta már nem vagyok a színháznál, de nem gondolom, hogy letértem az útról, inkább úgy mondanám, hogy valamikor elkezdtem gyöngyszemeket fűzni egy fonálra. Az első gyöngyöm a Kelemen László Stúdió volt, a tudás, amit ott kaptam. A második az itt eltöltött gyakorlati évek, a szerepek egy nagyon jó társulatban. A következő, hogy elvégeztem a pedagógia szakot, fejlesztőpedagógus specializációval. Szültem két kisfiút, azalatt természetesen nem sokat dolgoztam, viszont akkor kerültem kapcsolatba Csizmadia Tibor révén a színházpedagógiával. Mi nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Szinte az összes rendezésében engem kért fel asszisztensének. Becsülte, hogy igyekszem pontosnak, precíznek lenni. Azt is tudta, hogy egyik alapítója vagyok a Kisötlet Gyermekszínpadnak (2011 óta már alapítványként működünk) és mesejátékokat készítünk óvodásoknak, kisiskolásoknak, mely előadások interaktivitásra épülnek, drámapedagógiai módszerek felhasználásával dolgozunk. El akart indítani Színház az osztályban – osztály a színházban címmel egy drámapedagógiai, színházpedagógiai projektet, ami vidéken akkor még nem volt jellemző, de Budapesten már virágzott. Úgy éreztem, hogy érdemes drámapedagógusnak képeznem magam. El is végeztem a Magyar Drámapedagógiai Társaságánál, s ez lett a következő gyöngyszem a fonálon. Erre jött 2016-ban a mesepedagógia, ami most nagyon fontos az életemben, hisz több óvodás, kisiskolás drámaórát tartok. Bajzáth Máriánál, a Budapesti Meseközpont vezetőjének továbbképzésén vettem részt. A mesepedagógia nem más, mint nevelés és oktatás a népmesékkel, újabb gyöngyszemre találtam, és ezután éreztem meg, hogy minden kiteljesedett, készen van a gyöngysor.

 

 



   Színész - drámatanár - fejlesztőpedagógus - mesepedagógus. Soknak hangzik, de ezek összefüggnek és szépen egymásra épülnek a munkámban. Húsz évig voltam a színház tagja, most a saját lábamon állok, mint vállalkozó és a jó munkám újabb munkát szül. Szerencsésnek érzem magam, mert élvezem minden percét annak, amit csinálok… és aki ezt a mesét meghallgatta, aranyalma pottyanjon a tenyerébe!
 

 




 

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA - LUDÁNYI ANDREA ÜGYELŐ

2018.01.23. 08:55

Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján az egri városi ünnepségen országgyűlési képviselői elismerésben részesült Ludányi Andrea ügyelő. Gratulálunk! A blog Színháztörténeti sorozatának két fejezetében olvashatták korábban a vele készült beszélgetést, itt és itt.

 

EGERBŐL INDULTAK - 3/1. ÁGOSTON PÉTER

2018.01.02. 15:42
 
Ágoston Péter - Fotó: Zsigmond László  

   Ágoston Péter írása elé el kell mondanom, hogy az én kérésemre született, a gardonyiszinhazblog.gportal.hu színháztörténeti sorozata számára – immár öt évvel ezelőtt. Az eredetileg csak egyetlen évadra tervezett sorozat részének szántam olyan fiatal művészek bemutatását is, akik Egerből indultak. Az anyaggyűjtés során azonban nagy örömömre olyan sok emberrel sikerült beszélnem, olyan sok érdekességet, archív anyagot sikerült összegyűjtenem, hogy az egy évadból hat lett, s a fiatal művészek egyszerűen máig nem kerültek sorra. Írásaik azonban, amint mindjárt látni fogják értékes, komoly gondolatok hordozói (és ezt köszönöm szépen), mindenképp nyilvánosságot érdemelnek. Ezért úgy döntöttem, a színháztörténeti sorozattól független formában, itt a Napló rovatban közlöm őket. Az eltelt évekre tekintettel természetesen mindenkinek felajánlottam előzetesen a lehetőséget, hogy ha kívánja, módosítson rajta vagy egészítse ki. Péter, aki 2014 óta a Magyar Színház társulatának tagja, a következő Előszót szánta most akkori írása elé: „A 2012/ 2013-as évadban érkezett a felkérés, hogy írjak az egri Gárdonyi Géza Színház önálló társulatának 25. évfordulójára. Megtisztelő kérés volt ez. Azonnal tollat ragadtam és írtam. Öt év telt el azóta, sok minden történt velem. Az egri önálló társulat már 30 éves. Mégis úgy gondoltam, hogy az az írás jelenjen meg, ami a 25. évfordulón született, hisz abból egyetlen gondolatom sem évült el az elmúlt öt év alatt. Íme:” 


KÉRDÉSEKTŐL VÁLASZOKIG

- az egri színház, mint vírusgazda -                    

 

Egyszer valaki azt mondta a színház büféjében, hogy „aki ide belép, azt megette a fene”. Igaza volt. Olyan súlyosan képes megfertőzni embereket ez a kis épület, hogy van, aki egész életében emlegeti. Megnyugtató mégis, hogy mindannyian tudjuk honnan indult, ki a vírusgazda.
   Ma kezdem éppen utolsó évemet a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán, zenés színész szakirányon Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Aktív színházi életem 2002-ben, szinte pontosan tíz éve kezdődött el a Hatvani kapu téren. 2008-ban volt utoljára jelenésem az egri színpadon. Az itt eltöltött hat év rengeteg kérdést vetett fel, amit néha az élet megválaszolt, néha nem, volt, amire a válasz a későbbiek során egyszer csak szembejött velem, volt, amire a választ máig sem tudom. Ma is sokat kérdezek. Van, amikor már magam is tudom a választ és előfordult már, hogy én válaszolok kérdésekre. Ez az én írásom témája. Célja nincs.

LÉPEGETÉSEK

   2002-ben részt vettem tehát egy meghallgatáson. Ekkor már ismertem a színház folyosóit. Édesapám, Ágoston Ottó, a zenekari árok legfülledtebb pontján ül, ütős. Édesanyám már néha fel-fellát a színpadra; a második sorban ül egy hegedűvel a kezében. Zenészpedagógusok ők, én általában úgy szoktam mondani, hogy apukám zenész, aki tanít, anyukám tanár, aki zenél. Nekik köszönhetően nagyon sok előadást láttam itt. Életem első élménye is ide köt. Az Óz, a nagy varázslón ültem egyedül életemben elsőként a „nagy” nézőtéren.
   Tehát a meghallgatás eredménye, hogy 2002. augusztusában a Valahol Európában c. darab olvasópróbáján találtam magam. Ekkor érkezett végzős hallgatóként – mint most én - gyakorlatra Kovács Patrícia, Mészáros Máté. A stúdiószínpadon ültünk nagy körasztalnál. Mátéék, Béres Attila, a rendező, Szabó Csongor - koreográfus, Sirokay Bori - dramaturg, több színész, akiket gyerekkoromból ismertem, persze jómagam és rajtam kívül még közel húsz gyerek. Félelmetesebb volt, mint az első nap az iskolában. Pár nap múlva már nem csak húsz gyereknek láttam őket.
   Amíg miattunk az intézmény a kínok kínját élte át, addig mi a csodák csodáját. Ott indult, hogy sokat lehetett hiányozni az iskolából, ami (valljuk be) egy tizenkét éves fiúnak lehet szempont. Nálam és társaimnál is komoly szempont volt ugyan, de ahogy teltek a napok, rövid időn belül utolsó szemponttá vált. Ez már az említett vírusfertőzés első jelei. Nem a lógás öröme miatt volt jó bejönni reggel. Sőt! Azért, hogy holnap is bejöhessünk, szinten kellett tartani az iskolai munkát is, tehát esélyünk sem volt butáknak maradni. Sokkal hosszabb napjaink lettek, de sokkal gyorsabban teltek, mint korombelieknek, ebben biztos vagyok. Reggel nyolctól iskola, tíztől próba kettőig, kettőtől tanulni kellett, este hattól próba tízig, utána vagy hazasétáltunk páran, akik egyfelé mentek, vagy siettünk, mert nem volt elég a délután a tanulásra (ez utóbbi ritkább volt, ezt bevallom). Utólag nézve óriási felelősség hárult ránk... Olyan fegyelemre és munkabírásra volt szükség, ami felnőtt embert is megvisel olykor. Elég ritkán is sikerült. Mert mit is művelünk mi, tizenéves gyerekek, ha bekerülünk a színházba? Rohangálunk a folyosón, fekete sminkkel összekenjük a falakat, pofázunk a színpadon, elbámuljuk a zsinórpadlást, miközben a rendező beszél, játszunk a forgószínpaddal, miközben majdnem a lábunkat törjük, bujkálunk a sötét járásokban, felmászunk a világítási toronyba, beleszólunk a hívóba, incselkedünk az öltöztetőkkel, szórakozunk a díszítőkkel, beleszeretünk az ügyelőnőbe. Ami a legfontosabb, hogy rövidesen szembetalálkozunk azzal a rémes ellentmondással, mely szerint „a színház nem játszótér”. Szembetalálkozunk, de nem hisszük el. És mentségünkre váljék, valóban nagy ellentmondás.
   2002. október 4-én volt a bemutató. Akik ismernek, mind tudják, hogy dátumok megjegyzésére alkalmatlan vagyok, de ez valahogy nem törlődött. Különböző korú, mentalitású, fiatal emberek. Fizikailag és testi fejlettségben is más szinteken, ami egy ilyen fiatal közösségnél nagyon számít. Személyiségük kiforratlan, de olyan hatások érik őket, hogy azonnal csapattá válnak. Megkockáztatom, hogy sok olyan ember van, akiknek évtizedeket kell próbálkozniuk azért, hogy annyi impulzus érje őket, mint minket ez alatt a pár hónap alatt. Nem hallok ilyen vértestvérségről gyakran, mint ami itt kialakult. A közösségben való létezés magasiskolája volt ez. Nemcsak első részegségemet, az első cigarettát, az első meztelen lány látványát, az első barátságot és az első szerelmet, hanem az első igazán fontos szellemi igénybevételt, felelősségtudatot, az első fizetést (az érzést, hogy megdolgoztál ezért), az első tartozást (az érzést, hogy ezért dolgozol), az első igazán nagy izgalmat, a kedvet és az érdeklődést köszönhetem a vírusgazdának. És ne hagyjuk ki az első igazán nagy űrt, ami akkor keletkezett bennem, amikor a premier harmadnapján felkeltem.

VALAMIHEZ TARTOZNI

A Valahol Európában a következő évben is ment. Visszanézve olyan volt, mintha egy kis társulat működne egy nagy társulatban. Nálunk is kialakultak hierarchiák. Kialakultak kiközösítések is, de klikkek is. Voltak árulások és igazi nagy szövetségek. Mindenki tudta, hogy mivel kell megküzdenie: az elmaradásával, a figyelmetlenségével, a csalódottságával, a fanatizmusával, a rossz ízlésével, a kedvetlenségével, az elkeseredettségével, a nagyképűségével, a sikertelenségeivel, a sikereivel, a túlzott energiáival, a szorongásaival, a bizonyítási kényszerével, a feltűnési viszketegségével… Volt, aki nagyon tehetséges volt és nem hitte el, volt, aki egyáltalán nem volt tehetséges és nem hitte el. Rengeteg mindent sorolhatnék még. Izgatott is a kérdés, hogy hogyan nincsenek összeférhetetlenségek a „felnőtt színészeknél”, vagy ha vannak, hogyan tudják kezelni? Említettem az elején, hogy előfordul, amikor egyszer csak szembejön velem egy régi kérdésre a válasz; nincs olyan az eddig felsoroltak és a még felsorolandók között, ami egy igazi színházi társulatban nincs jelen nap mint nap. A „felnőtt színészek” pedig egyáltalán nem tudják jobban kezelni, csak van nekik két dolog, ami nekünk nem volt: az évek és a rutin.
   Közben persze nőttünk, alakultunk. Ki így, ki úgy. Később sokat beszélgettünk, kritizáltuk egymást, együtt jártunk előadásokra, amikbe nem voltunk benne, majd utána órákig tárgyaltuk. Véleményeztünk mindent egymás között. Vártuk, ha új rendező jött, kíváncsiak voltunk, ha új színész jött és vártuk, örültünk, ha hívtak valamibe. De ne szaladjunk nagyon előre. Gyerekként sokat civódtunk egymással. Előfordultak faji megkülönböztetések is, persze csak szeretetből. Arról a gyermeki, meggondolatlan megkülönböztetésről beszélek, ami később károssá válhat. A Valahol Európában-ban (ezzel a fogalmazási gikszerrel tíz éve küzdök) volt egy jelenet, amikor a háború alatt meghal egy társunk. Béres azt találta ki, hogy cigány imákat, zsidó imákat is tanuljunk meg és azt ugyanúgy mormoljuk a jelenet alatt. Sokat beszéltünk erről, hogy miért fontos ez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az én életemben nincs helye faji és vallási megkülönböztetésnek. És ha egy tizenkét éves ember ezt megtanulja, érdeklődik és nyitott más vallású, más gondolkodású és meggyőződésű emberek felé is. Ezért tanultam és kaptam sokat a 2003-ban jött Hegedűs a háztetőn próbafolyamata alatt is. Annyit tanultam egy más vallásról, egy más kultúráról, hogy tudtam értékelni. És ekkor találkoztunk azzal, hogy milyen, ha csak a színházzal foglalkozunk, hisz ez egy nyári előadás volt, tanítási szünetben. Ekkor már csapat voltunk és persze a hülyeség sem csökkent. Majdnem felgyulladt a Líceum.
   Ezután már aktívan részt vettem Venczel Valentin előadásaiban is. Valentin nagyon sokat segített nekem, formált rajtam. Mai napig hasznát veszem az együtt eltöltött időnek.
   A My fair lady alatt már azt éreztem, hogy tartozom valahová. Többen örömmel fogadtak és kevesebben voltak olyanok (ma már mély együttérzésemet élvező emberek), akik úgy fogadtak: „Na ne, már megint egy gyerek!”. Innentől viszont más volt a fontos. Azért kellett küzdeni, hogy olyan megítélési körbe tartozzak, ami nem a lógást és a fegyelmezetlen nagyképűséget látja rajtam. Fontossá vált, hogy mit gondolnak rólam mások. Hogy azt lássák rajtam, hogy megbízható vagyok, hogy amit rám bíznak, azt meg tudom csinálni újból és újból, esetleg még adok is hozzá. De ehhez nagyon oda kellett figyelnem. Patrícia és Máté mellé többen érkeztek még: Vajda Milán, Jordán Adél, Gál Kristóf, Görög László. Kritikusoknak láttam őket és nem túl megbocsátóknak. Szóval olyanoknak, akikre szükség van egy alakuló társulatnak. Akkor nem értettem ezt, ma csodálom. Ahhoz, hogy egy komoly helyen kivívjam, hogy befogadjanak tizenévesként, komolyan kellett dolgoznom. Megtűrtek és én ezt befogadásnak tekintettem, most is így gondolom. Megtanultam, mi az, hogy dolgozni. Megtanultam, hogy különbözőek az emberek, máshonnan jönnek, másfelé mennek. Megtanultam, hogy segítséget, vagy partnerkapcsolatot, csak az arra érdemes emberek kapnak, hogy oda kell figyelni a másikra, mert másképp nincs színház. Ezt a leckét itt tanultam meg és az egyetemem ehhez adott hozzá még. Megtanultam, hogy hol a helyem és határozottan rájöttem, hogy hová szeretnék jutni. Ez utóbbi felé még mindig csak a kezdeti lépések vannak meg.

TÁVOLODÁS

Oliver! A képen tőle jobbra testvére, Ágoston Katalin, akinek írását szintén olvashatják majd. Fotó: Gál Gábor

2006-ban gyönyörű feladatot kaptam. A nyári színházban (immáron nem felgyújtván a Líceumot) szép nagy szerep az Oliver-ben. Itt tudtam meg igazán, mennyire fontos önmagam. Mindenhez én kellek: ha ötletem van, ha folytatnék egy gondolatmenetet, ha nem értek egyet, ha nem sikerül valami… Én kellek, mert végig kell gondolnom mi az oka. Működik, vagy nem. Ezekre a kérdésekre, viszont csak és kizárólag önmagamban kellett megtalálnom a választ. Megoldást kellett találnom. Kérdeznem kellett és válaszolnom is, ha kérdeztek és ebbe nem fér bele semmiféle szorongás. Tizenhat éves voltam. Nem voltam színész, de ez nem érdekelt senkit és én se nyugtathattam magam ezzel, hiszen színészi feladat várt rám, amit színészként kellett, hogy elvégezzek, mert másképp nem ment volna. Sok hülyeséget tettem, vagy mondtam tudatlanságomból fakadva, a színház, pedig nem mindig demokratikus és nem mindig túl türelmes intézmény. Na meg a mondatok: „Négy éve itt lopod a napokat, ezt akartad, vagy nem? Oldd meg!”. Ezek éppen annyira fájtak, mint amennyire inspiráltak és erősítettek. Ezen kívül válasz is rejlett benne; valóban ide tartozom.
   Miért félek próbák előtt? Miért vagyok ideges két próba között? Miért vagyok ingerültebb és türelmetlenebb? Miért vagyok rosszkedvű egynéhány próba után? Miért nem tudok kikapcsolni és aludni éjszaka? Miért vagyok sebezhető? Ezek lettek az újabb kérdések, amire később szembejött a válasz; először értek valós színészi problémák. Itt azonban nem volt idő kitárgyalni. Nem volt idő pedagógiára, amit Valentintől mindig megkaptam. Itt én kellettem mindenhez. Ahhoz is, hogy színészt csináljak magamból, ha arra volt szükség. Ami tőlem tellett, megtettem.
   2008-ban érettségiztem és ekkor felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. A vírusgazda megtette a hatását. Máté Gábor Konyha c. rendezése volt az utolsó előadás, amiben részt vettem Egerben. Egyik legfontosabbnak gondolom. Színházi ízlésemben, gondolkodásomban, munkamorálomban és annak mélységeiben is nagy alakulás ment végbe rajtam. Itt már nem csak tartoztam valahová, de apró fogaskeréknek éreztem magam az előadásban. Komoly felkészítő volt ez a felvételire is és az egyetemre is. Ekkor reggel nyolcra színházban voltam és a felvételi repertoáromon dolgoztam a balett teremben, tíztől próbáltam kettőig, két próba között szintén a felvételi anyag, este hattól tízig próba. Ajándék volt egy napvégi pohár sör. Gyönyörű napok voltak. Semmi más nem érdekelt.    

EGY ÚJ KORSZAK

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) harmadrostája alatt is volt Konyha előadás. Abban az igazán nem könnyű egy hétben, ami a harmadrostát jelenti, inspiráló és üdítő volt Egerbe utazni és Konyhát játszani. Annyi erőt gyűjtöttem ebben a pár órában és ezért nagyon nagy hálát érzek mai napig. Onnantól, hogy Novák Eszter az Ódry Színpadon felolvasta a 2008/2009-es év elsőéves színész osztályának névsorát és hallottam a nevemet, több éves válaszáradat indult meg. Abban viszont biztos voltam, hogy egy korszak lezárul. Ezt jól láttam.
   A SZFE első három éve alatt teljesen bezárult előttem a külvilág. Éjjel nappal dolgoztunk, rengeteget tanultam, újratanultam, nagyon jól éreztem magam. Minden jót, amire számítottam megkaptam tőle. De ugyanúgy kaptam bánatot, kudarcot, sikert, szorongást, elmaradást, figyelmetlenséget, a csalódottságot, fanatizmust, ízlést, ízléstelenséget, kedvetlenséget, elkeseredettséget, a nagyképűséget, sikertelenséget, túlzott energiákat, bizonyítási kényszert, feltűnési viszketegséget is. Volt, amikor nagyon tehetséges voltam és nem hittem el, volt, amikor egyáltalán nem voltam tehetséges és nem hittem el. (Ez a felsorolás némiképp ismerősnek kell legyen a kedves olvasómnak…)
   A 2011/2012-es évadot a Vígszínházban töltöttem gyakorlaton. Puskás Zoltán Csongor és Tünde rendezésében nagyon szép feladatot kaptam, igazán jó próbafolyamat volt. Dolgozhattam még Gothár Péterrel és Eszenyi Enikővel is. Fontos volt ez az év a Vígben. Nagyon megszerettem a társulatot, ha valami miatt igazán nehéz volt eljönnöm onnan, akkor az miattuk van. Azóta csak egy nyár telt el, de gyakran jutnak eszembe. Úgy gondoltam viszont, hogy el kell jönnöm, hogy lássak még színházakat, társulatokat, hangulatokat. Ezt az évadot a Bárka Színházban kezdem, a folytatást még nem tudom, de kíváncsian várom.


  
Valahol Európában - Szegedi Szabadtéri Játékok


Van egy különleges visszaigazolása az egri éveimnek, ami talán megérdemel egy külön bekezdést. 2011-ben, a Víg előtt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon kezdtem a negyedéves szakmai gyakorlatomat Béres Attila Valahol Európában című rendezésében. Szerintem ez önmagáért beszél. Nem huszonöt, hanem hetvennégy gyerekkel voltam egy színpadon és komoly, általam nagyra becsült színészekkel. Sok-sok tíz évvel ezelőtti önmagammal találkozhattam és mindenre választ kaptam, amit nem értettem akkor. És hát 25 helyett 74 gyerek? Mintha a vírusgazda, kendek, azt háromszor verte volna vissza.

KONKLÚZIÓ (MERT CÉLJA NINCS)

Sajnos le is kell zárni, amire nem jut túl sok vidám dolog az eszembe. Engem arra tanítottak, hogy bármilyen jó hangulatú visszaemlékezésbe rejteni kell egy kis jövőképet is. A színházak helyzete romlik. Annyira morálisan, mint amennyire gazdaságilag. Tudom, ha azt mondanám, hogy a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika pusztuljon a színházak falai közül, akkor az most a forrongó ifjúság tüzes szenvedélyének hatna. Senki nem fűzne ehhez reményeket.
   Ezért máshogy fogalmazok.
  Amennyire tőlünk, színházat csinálni akaró emberektől függ, annyira legalább pusztuljon ki a színházak falai közül a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika.
   Azt gondolom, hogy ez lenne a legnagyobb ajándék, ami adható.


 

KÖSZÖNET

2018.01.01. 12:30

Köszönöm szépen a blog címére érkezett valamennyi karácsonyi és újévi jókívánságot! J.F.

 

KARÁCSONYI DÍSZLETTERVEK 1934-BŐL

2017.12.23. 11:31

"Hálás, de nehéz feladatot adtunk a legismertebb pesti díszlettervezőknek: megkértük őket, hogy rajzoljanak olyan karácsonyi díszletet, amely legjobban kifejezi az emberiség legszebb ünnepének áhítatos mesehangulatát. Hiszen a színpad maga is gyakran felhasználja ezt a szívhezszóló motívumot, amely örök forrása marad a vallásos érzésnek és a tiszta poézisnak. Díszlettervezőink szívesen vállalták a szép házidolgozatot, amelynek eredményeivel úgy lehet, a pesti színpadokon is találkozhatunk még." (Forrás: Színházi Élet)

Oláh Gusztáv: Karácsony a faluban



Eric: Karácsony kunyhóban és palotában



Gara Zoltán: Az utca karácsonya

 

CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ MIKROPORT NÉLKÜL

2017.11.19. 16:29

   Kedves barátommal beszélgettem a Csárdáskirálynő bemutatója előtt. Valamivel idősebb tőlem, sok mindent láttunk már különböző színházakban ő is, én is, emlékszünk arra az időre, amikor még nem volt oly gyakori szokás már nyitott függönyű nézőtérre beengedni a közönséget. Bár rákérdezésre sorolja (és igaza van), mi mindent lehet kifogásolni az utóbbi évtizedek megfogalmazás módjának, kifejező eszközeinek változásaiból, amikor belemerül a színházról való beszélgetésbe, hamarosan csillogni kezd a szeme és sugárzik belőle, mennyire szereti mégis ezt a világot. Az a legszebb, mondta egyszerre csak, amikor kihunynak a fények, csak a vörös bársonyfüggöny megvilágítása él, a zenekari árokban a karmester emeli pálcáját, s felcsendül a nyitány. Valóban így van, Kálmán Imre halhatatlan muzsikája pedig méltó ehhez a szépséghez. És az este kínált egy olyan meglepetést is, amit én igazán örömmel fogadtam, a mikroportok nélküli éneklést. Szinte teljesen elszokott már ettől a közönség, legyen az musical vagy operett (az előbbinél valóban indokoltabb), ott van a színészeken a kis mikrofon, az erősíti fel éneküket, de egyben ad is hozzá egy kis „gépi” érzést is. Igazán csak leheletnyit, mégis picit más, mint a természetes énekhang. A célja persze az, hogy a zenekar ne nyomjon el semmit, minden szót tisztán lehessen hallani a nézőtér minden pontján. Csakhogy azokban a már emlegetett régi időkben (igazából nem is volt az olyan régen) is játszottak a színházak nagyoperetteket és akkor is „át kellett énekelnie” a primadonnának, a bonvivánnak, a szubrettnek és a táncoskomikusnak – az egri színház méreténél sokszor jóval nagyobb! – nézőteret. Nem minden pillanatban sikerült ez most, de valóban ritkán fordult csak elő, hogy a zenéhez képest elhalkult az ének, nem volt igazán zavaró. Jó, hogy vállalták a művészek, vállalta a színház!  
 

TÓTÉK A PORONDON

2017.10.23. 12:27

   „A cirkusz világa nagyon hasonló akusztikai megjelenésében, látványvilágában a Tótékban ábrázolt groteszk élethelyzethez.” Blaskó Balázs rendező szavait hallva az a gondolatom támadt, kíséreljük meg akkor az előadást többé-kevésbé megfeleltetni egy cirkuszi produkciónak...
   Bővebben a 2017/18-as évad rovatban!

 

AZ ÉVAD ELSŐ BEMUTATÓJA ELŐTT

2017.10.13. 12:50

Ma este mutatja be a Gárdonyi Géza Színház Örkény István: Tóték című darabját. A bemutató előtt néhány rövid részlet emlékezésül az 1993-as előadásra. A videó a blog YouTube csatornájáról a képre kattintva indul.



Az akkori szereposztás:

Az őrnagy - Áts Gyula
Tót - Csendes László
Tótné - Bessenyei Zsófia
Ágika - Csonka Anikó
A postás - M. Horváth József
Tomaji plébános - Kiss László
Cipriáni professzor - Venczel Valentin
Dr.Eggenberger Alfred hétéves kisfiú - Venczel Valentin
Gizi Gézáné, egy rosszhírű nő - Saárossy Kinga
A lajt tulajdonosa - Altorjai Attila
Lőrincke, szomszéd - Ittes József
Elegáns őrnagy - Győrvári János

 

A BLOG BEMUTATJA... 2.

2017.09.27. 16:46

A Gárdonyi Géza Színház társulatának új tagja:

Szeverényi Balázs


 

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője - Müncz Móricz szerepében

1992. november 25-én születtem, Békéscsabán. Általános és középiskolai éveimet Békésen töltöttem. Amatőr szinten ekkor kezdtem el foglalkozni a színészettel, kisebb színjátszói alakulatok közreműködésével. Magával ragadott és megszerettem, így 2012-től 2015-ig a Békéscsabai Jókai Színházban tanultam. A következő egy évet élettapasztalat gyűjtésére szántam, hogy megismerhessem a különböző embereket, érzéseket. Most ebben az évben eljött az ideje, hogy tovább tápláljam nárcisztikus énemet és a színpad szeretetemet.  Rendkívül várom, hogy újra részese legyek ennek az életnek! 




 

A BLOG BEMUTATJA... 1.

2017.09.21. 17:08


A Gárdonyi Géza Színház társulatának új tagja:

Nagy Fruzsina Lilla

Nyíregyházán születtem, 1995. május 19-én. A volt osztályom jóvoltából sokan hívnak Fruzsillának is, ez egyfajta becenévvé vált. Nyíregyházán végeztem az általános és középfokú tanulmányaimat. 9 éves koromtól foglalkozom színházzal és énekléssel. 2014-ben nyertem felvételt a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahol Gémes Antos és Király Attila osztályába jártam. 2017 júniusában végeztem itt, ezután kerültem az egri Gárdonyi Géza Színházhoz, ahol ez év szeptemberével kezdtem meg első évadomat. Bár még csak ismerkedem a várossal és a színházzal, mindkettő gyönyörű, a társulat tagjai, a színház dolgozói pedig nagyon kedvesek és segítőkészek. Először Örkény István Tóték című darabjában leszek látható Ágika szerepében, melynek bemutatója október 13-án lesz, mindenkit sok szeretettel várok!

 

STÍLUS

2017.09.17. 14:24

   Az egyik televízió rendszeresen jelentkező műsorában ismert kritikus beszélget élőben a közönség által kedvelt, szeretett emberekkel. Nem tudom közvetlenül nézni ezt a csatornát, de az internetre felkerülnek utólag az adások, megnéztem sokat, hiszen a vendégek valóban kedvesen, érdekesen mesélnek életükről, pályájukról, gondolataikról. Intelligens emberek, tiszteletre méltó művészek - többnyire, de nem kizárólagosan művészek - ők. Nem értem, hogyan engedheti meg magának a kérdező, hogy az egyik Kossuth-díjas színésznőnkkel beszélgetve valakiről azt mondja, az illetőnek f...ja sincs valamiről, a másik Kossuth-díjas színésznőnek meg úgy fogalmaz, hogy a színészek egy bizonyos helyzettől már előre f...nak a színpadon. Lehet, hogy a kérdező és a kérdezett a magánéletben közvetlen viszonyban, hangnemben szokott társalogni (de én az említett művésznőkről nem tételezem fel ezt a stílust), a képernyőn akkor is mindenképp tiszteletlenség, oda a legkevésbé sem való ez a beszéd.     

 

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
     
Ön szerint?
Lezárt szavazások
     

     
Plusz
Friss hozzászólások
     
Mobilblog