Jon Fosse üzenete a Színházi Világnapra

A művészet béke
 

Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk. Hívhatjuk ezt szellemnek vagy léleknek, vagy dönthetünk akár úgy is, hogy nem nevezzük sehogy, csak hagyjuk, hadd létezzen.
   De miközben ennyire különbözünk, azért hasonlítunk is. A világ bármely tájáról származó emberek alapvetően hasonlóak egymáshoz, mindegy milyen nyelvet beszélnek és mindegy, milyen a bőrük vagy a hajuk színe. Ez egyfajta ellentmondás: az, hogy egyszerre hasonlítunk és teljesen különbözőek is vagyunk. Talán mi, emberek lényegében a testünk és lelkünk összeköttetése miatt vagyunk ilyen paradoxonok – mi testesítjük meg a legföldhözragadtabb, legmegfoghatóbb létezést és egyszerre valami mást, ami túllép ennek a létezésnek a határain.
   A művészet, a jó művészet a maga csodálatos eszközeivel képes vegyíteni az egyedit az egyetemessel. Engedi, hogy megértsük, mi az, ami különbözik tőlünk – mondhatni idegen – azzal, hogy univerzálisnak mutatja. Így a művészet képes áttörni a nyelv, a földrajz, az országok határait. Nemcsak a mi egyedi tulajdonságainkat egyesíti, de bizonyos értelemben minden embercsoport, például minden nemzetét is.
   Mindezt a művészet nem úgy éri el, hogy elegyengeti a különbségeket és mindent ugyanolyannak mutat, épp ellenkezőleg; azt mutatja fel nekünk, ami más, mint mi, ami távoli tőlünk és idegen. A jó művészet pont ezt tartalmazza: valami idegent, amit nem tudunk teljesen megérteni, és közben furcsamód mégis értjük valahogy. Ott van benne a rejtély, ami lenyűgöz és a határainkat feszegeti, ezzel pedig megteremt valami földöntúlit, amit minden műalkotásnak tartalmaznia kell, amihez minden mű el kell vezesse a befogadót.
   Nem ismerek jobb módszert az ellentétek egymáshoz való közelítésére. Ez a szemlélet teljességgel szembenáll a világban túlságosan is elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával – mikor az emberek elmerülnek a romboló kísértésben, hogy kiírtsanak mindent, ami idegen, különleges és más, és ehhez gyakran a legembertelenebb találmányokat használják fel, amiket a technológia rendelkezésükre bocsát. Terrorizmus van a világban. Háború. Mert az embernek van egy állatias oldala, amit az az ösztön táplál, hogy az idegent fenyegetésnek érzékelje ahelyett, hogy egy lenyűgöző rejtélyt látna benne.
 Így tűnik el a különlegességünk (látható különbözőségeink) kollektív ugyanolyanságot hagyva maguk után, és minden, ami más, mint mi, az fenyegetés, így hát ki kell irtani. A miénktől különböző vallásokat és politikai ideológiákat le kell győzni és el kell pusztítani. A háború harc a mindegyikünkben ott lakozó egyediség ellen és harc a művészet és a benne lakozó egyediség ellen is.
   Általánosságban beszéltem itt most a művészetről, nem mentem bele a színház vagy a drámaírás szűkebb témakörébe, mert, ahogy mondtam is, minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön.
   A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.

Magyar fordítás: Németh Nikolett

2. rész
3. rész
4. rész

„Szerencsém volt, szerettem a munkámat!”

Még a múlt század vége felé, friss dramaturgdiplomásként szerződtem az akkor újraalakult egri Gárdonyi Géza Színházhoz. A közös akarás, a teremteni vágyás zizegett a levegőben, jó színházat, jó társulatot akart mindenki, a város is, a művészek is és a nem művészek is.
   Az első emeleti folyosó végén volt Menkó Teri szobája. Finom nőiességgel volt berendezve, virág az asztalon, ő pedig, a színház gazdasági igazgatójaként egyszerre volt szigorú és kedves. Akkor észre se vettem, mennyi mindent tudtam meg tőle a működésről, a közös munkáról, sokat beszélgettünk, de sosem okított, mindig kérdezett inkább, kíváncsi volt a véleményemre.
   Karcagi lány volt, három lánytestvére volt, szerető családban nőtt föl – és azt gondolom, különleges intelligenciával, okossággal látta el a sors. Mindig vonzotta a színház, s mikor a nyolcvanas évek közepén megszületett a nyári Agria Játészín, majd hamarosan a háromtagozatos hivatalos színház, gazdasági szakemberként már a dolgok közepében találta magát. Gali László igazgatóval és Szatmári István műszaki vezetővel létrehozták a csodát, nagyszerű színészeket szerződtettek, köztük sok akkor végzett fiatalt, karizmatikus rendezőket hívtak Magyarországról és határon túlról, fantasztikus háttércsapatot szerveztek, a város imádta őket, és a magyarországi színházi palettán is erős színekkel jelentek meg. Abban az időben természetes volt, hogy egy társulat nemcsak „otthon” játszik, hanem sokat utazik, ahogy a színházi szlengben mondjuk: „tájol”. A Gárdonyi Géza Színház Zalaegerszegtől Nyíregyházáig járt tájelőadásokra, Ózdtól Mátészalkáig, de még külföldi meghívások is voltak, a lengyelországi Lublintől az erdélyi Marosvásárhelyen keresztül a vajdasági Újvidékig. Pezsgett, forrt minden. „Minden nap új és új kihívás, és végül beletanultam Szerencsém volt, szerettem a munkámat! Hisz a színház szerelem!  Néha belefárad az ember, a felújítások, a beszerzések, a hatósági előírások, az engedélyek beszerzése, a tervelfogadás, a főpróbahét, a kötelező záporpróba – ezek nélkül nincs színház. De jön a következő nap, ami aztán újabb erőt ad” – írja később visszaemlékezéseiben. A kilencvenes évek derekától új igazgatók jönnek, s Menkó Terit egy budapesti multicég rábeszéli a váltásra. De nem sokáig bírja színház nélkül, s mikor az új évezred hajnalán Csizmadia Tibor lesz az igazgató, ő visszacsábítja ügyvezető igazgatónak. Ekkortájt lesz Menkó Terézia a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja is. A Csizmadia vezette teátrum levegője fölfrissül, országosan elismert előadások születnek, sok pályakezdő színművészt szerződtetnek, neves rendezők, kortárs írók nevei jelennek meg a színlapon. Menkó Teri élvezi az ismét népszerű színházat, egészen a nyugdíjba vonulásáig, ami után nem sokkal fontos állami kitüntetésben, Bánffy Miklós-díjban részesül. De utána sem pihen, színháztörténeti értékű visszaemlékezéseit olvashatni a Gárdonyi Géza Színház fáradhatatlan krónikásának, Juhász Ferencnek a blogjában.

Egy nagyszerű színházi emberrel lettünk kevesebben.