„Egyedülálló, ahogyan minden egyes számában komoly, elemző írásokat, gyermekek és felnőttek által írt színikritikákat közöl, sőt színházi különszámot is megjelentet.” - Gali László direktor szavait idéztem.
   1989-2003-ig létezett a Mezőkövesdi Szivárvány (a legutolsó évben neve Örökmozgóra változott), s a kezdetektől mindvégig rendszeresen közölt írásokat az egri színházról. Havonta jelent meg - a három nyári hónapban összevont nyári számmal -, fénymásoló technikával, ezzel a szlogennel: "Gyermekeknek, felnőtteknek, minden érdeklődőnek...". Erős kulturális arculat jellemezte.

 1992 májusában jelentkezett az első színházi különszám, ebből 70 példány ajándékként a Gárdonyi Géza Színház művészeinek. (Ettől kezdve a színházi különszámok rendszeresen jelentkeztek, Szivárvány Teátrum, Thália Magazin, majd Színházi Magazin címmel, illetve voltak egy-egy előadásról szóló különszámok is.)
 

   Gali László direktor: "Olvasom a Szivárványt. Rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Lapszerkesztő voltam magam is az egyetemen, s ez nagyon nagy dolog. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!" Az 1992-es évadzáró társulati ülésen hangzott el a bevezetőben idézett méltatás. 1995-ben a Heves Megyei Napban (a sorozat egy korábbi részében már idéztem) így írt Kelemen Csaba színművész, Közönséget nevelni címmel: "Mezőkövesden olyan példáját találtuk az iskola és a színház kapcsolatának, ami az országban is páratlan. Juhász Ferenc tanár úr segédletével a gyerekek nemcsak rendszeres színházlátogatók lettek, hanem Szivárvány címmel havonta megjelentetnek egy lapot, s ez nagyon kedves, jó visszajelzés nekünk, színészeknek, színházi dolgozóknak."

1999-ben az Észak-Magyarország című lap is írt róla.

    

Minden rendes havi számból és természetesen minden színházi különszámból kapott tiszteletpéldányt a Gárdonyi Géza Színház.

 

  A Szivárvány-díj 1993-tól létezett. Egy emléklap, erkölcsi elismerés volt. Több évben is megkapta maga a Színház. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem készített riportban:
   "- A Gárdonyi Géza Színház igazgatói szobájában találtam a falon egy okiratot, itt van a kezemben, átadom Önnek, kérem mondja el mi ez.
   - A Szivárvány díj. Minden évben kiadjuk azoknak, akik sokat segítik a lap munkáját, valamilyen módon. Nagyon jó a lap kapcsolata a színházzal, ezért most ők is megkapták........"
   A Thália Magazinok létrejöttével a díj átalakult kifejezetten színházi elismeréssé és kategóriákra oszlott, hasonlóan a  Blogolvasók szerint az évad legjobb… szavazáshoz. A kkategóriák győzteseit három tényező határozta meg. Az előadások közben-után tapasztalt nézői reagálások, egy valamennyi előadást megnéző szűkebb csoport álláspontja és a Szivárvány alapító-szerkesztőjének véleménye.



   2003 májusára – 14 év után - meguntam az egyébként hol kevésbé, hol erősebben, de mindvégig jelenlévő ellenvéleményeket, amelyek szerint nem kellene ennyi kultúra, miért nem inkább jópofa dolgozat részleteket, más hasonló, iskolai újságokra jellemző anyagokat közöl az általam alapított és szerkesztett Szivárvány. Én ilyen lapot nem akartam csinálni.
  2004. júliusában - az utolsó szám után egy évvel - "(Kései) Búcsúszám"-mal zártam le magam számára véglegesen a történetet. Részletek Ilosvai Ferenc egri pedagógus, a Szivárvány állandó olvasójának ebben a búcsúszámban – egyetlen anyagként - megjelent írásából:
   Az igényesen szerkesztett, XV. évfolyamába lépő, színvonalas lap máról holnapra megszűnt. A már említett tanárember, aki életre hívója, motorja, szerkesztője, mindenese volt a lapnak, letette a tollat, félretolta a számítógépet, abbahagyta az újságcsinálást (amiért honoráriumot „természetesen” nem kapott, amit önzetlenül szerkesztett szabadidejében). „Azt hiszem, nem lehet azzal vádolni, hogy bármit könnyen feladtam volna. Másfél évtizedig csináltam" – mondja most rezignáltan. Majd hozzáteszi, hogy dolgozott a lap szerkesztésén „havonta, örömmel, szeretettel… Volt már arra példa a hazai sajtó történetében, hogy búcsúbeszédet szerkesszenek egy folyóirat váratlan megszűnése, „elhalálozása” okán. Ezt az írást én annak szánom. Az általam ismert, olvasott és szeretett újság életének 15. évében kimúlt. Béke nyomaira! Örkény István egyik egypercesének csattanója azt hiszem, ideillik. Amikor a proszektúrán a boncmester elé tolnak egy balesetben elhunyt embert, az orvos összecsapja a kezét és felkiált: - Milyen szép, egészséges halott!



  

Iskolások a színházban - színház az iskolában, egy személyes hangvételű fejezet
 

1990-2006

  Magyar szakos pedagógusként igyekeztem a színház világával megismertetni, szeretetére rávezetni tanítványaimat. Saját osztályomban szakirányú szakkör is indult, ennek keretében például Kiss Sándor ügyvezető igazgató kalauzolta végig őket az épületen. Megnézhették a színpad mögött világot, az esti előadás díszleteinek felállítását, ismerkedtek a színpadi gépek, berendezések működésével, jártak a forgószínpad alatt és a zenekari árokban is – és mesélt nekik a színház történetéről. Ezután átmentünk a Harlekin Bábszínházba (ami akkor a Gárdonyi Géza Színház egyik tagozata volt), ahol Demeter Zsuzsa művészeti vezető és Lovassy László bábtervező művész mutatta meg a legújabb bemutatóra készülő bábok terveit, kipróbálhatták a bábok mozgatását és bekukkanthattak egy próbára is. Volt olyan év is, amikor az osztályterem dekorációjának vezérmotívuma a színház volt, tárlóban képekkel, a falon plakátokkal. Az általam alapított és szerkesztett, erősen kulturális töltetű iskolai lapban természetesen gyakran szerepelt ez a téma, a havonta megjelenő számokban, de színházi különszámokban is. A Heves Megyei Napban így írt erről 1995-ben Kelemen Csaba színművész, Közönséget nevelni címmel: "Mezőkövesden olyan példáját találtuk az iskola és a színház kapcsolatának, ami az országban is páratlan. A mezőkövesdi Szent Imre Általános Iskolában Juhász Ferenc tanár úr segédletével a gyerekek nemcsak rendszeres színházlátogatók lettek, hanem Szivárvány címmel havonta megjelentetnek egy ... lapot, s ez nagyon kedves, jó visszajelzés nekünk színészeknek, színházi dolgozóknak." (Ezzel a lappal a sorozat egy későbbi fejezete még foglalkozik.) Több évtized után, ma is előfordul régen látott tanítványaimmal találkozva, hogy néhány mondat után arra térnek rá, rendszeres színház látogatók, ők, akiket én vittem el életükben először. Nagy többségüknek volt valóban teljesen új, ismeretlen ez az élmény. Az első alkalom előtt kis szituációs játékokban tanultuk meg a színházi viselkedés illemtanát is, megbeszéltük, hogyan illik oda öltözködni.

1991



1995

A görkorcsolyapálya



1997



"Kedves Csaba és Zoltán bácsi!
Mi a 6.b osztály színházi szakkörének tagjai vagyunk. Legutóbb a Kutyakomédia című előadást néztük meg. Nagyon tetszett a színészi alakítás és a parádés, olykor mókás előadásmód. A két kutya barátsága, ahogyan egymásra voltak utalva, nagyon megható volt. Csaba és Zoltán bácsit mi már láttuk más darabokban is, mindig nagyon tetszettek. Hallottuk, hogy pénteken este az iskolánkban is fel tetszenek majd lépni, de azt mi sajnos nem fogjuk látni. Szeretnénk, ha egyszer majd az osztályunkhoz is el tetszenének jönni. Addig is szeretettel küldjük ezt a rajzot az előadásról (aminek egyébként a zenéje is megragadó volt)." 

  Találkozót, előadás utáni beszélgetést is többször szerveztem a gyerekeknek. 1998-ban a Rómeó és Júlia előadás után Balogh Csilla, Bessenyei Zsófia, Kalmár Zsuzsa, Kascsák Dóra, Kelemen Csaba, Nagy András, Podlovics Lajos, Réti Árpád, Tóth Levente, Tunyogi Péter, Tűzkő Sándor nagyon kedvesen, türelmesen válaszolgattak, komolyan véve a gyerekek könnyedebb és komolyabb kérdéseit egyaránt. S hogy ők mit mondtak mindezek után?
- Nagyon jó dolognak tartom, hogy a színészek igazi énjét is megismerhettük.
- Feri bácsi elintézte nekünk, hogy feltehessük a bennünk felmerült kérdéseket. Kedvesek voltak, néhány dolgon még együtt is nevettek velünk, sőt, ők is kérdeztek bennünket, közvetlenül, nem úgy vettek minket, mint gyerekek, hanem mint embert. Ez nagyon jólesett.
 

Színház az iskolában

Az osztályomhoz eljött osztályfőnöki óra keretében Bácsatyai Gergely és Jakó Beáta, elbeszélgettek, játszottak velük. Felnőtteknek is volt program – talkshow. Baráth Zoltánnal és Hüse Csabával beszélgettem, videobejátszással és élő dalbetétekkel színesítve.

  

   Sok éven át nagy kedvvel csinált munkám volt a tavaszi iskolai gálaest, a Művelődési Ház színpadán. Magam találtam ki, írtam, tanítottam be és rendeztem az egy-másfél órás programot. Később a karácsony előtti jótékonysági Luca bál egy-egy témára (varázslat, a cirkusz világa, karácsonyi revü...) felépített műsorát is, az iskola tornatermében. Mindkét fajta műsorban együtt szerepeltek gyerek, pedagógusok és külső emberek is – az előadásokat a Városi Televízió is közvetítette. Többek között éppen a színházlátogatásoknak is volt köszönhető, hogy könnyű volt rávenni a gyerekeket a szereplésre.  2000-ben az Észak-Magyarország című lap Szentimrések színháza címmel így tudósított a gálaestről: "...valódi színházat varázsoltak ... eredeti, mozgalmas, rendkívül ötletes műsort adtak, melyet a közönség vastapssal jutalmazott."

   Feri, magának ez az élete – mondta nekem egyszer valaki a színház világához fűződő érzéseimre, kapcsolatomra utalva. Nem mondtam ellent…
   A 2012. szeptember 17-én elkezdődött színháztörténeti sorozat most elérkezett 1985. januárjához, amikor megszüntették a Miskolccal történt összevonást, 1-jétől befogadó színház lett az egri, még társulat nélkül, de már önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. A következő írások tehát ezzel az időszakkal foglalkoznak.
   Ebben a közbevetett részben azonban a fent említett kapcsolatról lesz szó (s természetesen egyúttal a Gárdonyi Géza Színházról). Nem terveztem ilyen részt, de meggyőztek a kérdések, érdeklődések, jóleső üzenetek, amelyeket a sorozat eddigi részei után kaptam – valamint Menkó Terike írásába belefoglalt (12. rész) kedves és megtisztelő szavai.
   Kérem, nézze el kedves Olvasó, így döntöttem!
  Gyermekkoromban igazi színházat csak a televízióban láthattam, az akkori helyszíni közvetítésekben. És ma is jól emlékszem a Színházi Album című rendszeresen jelentkező műsorra, Váradi György vezette és ugyanúgy ott ültem a készülék előtt, mint az előadásoknál. Hogy honnan ered az akkortól máig tartó töretlen szerelem, nincs rá magyarázat – ösztönös, ezzel születtem.
   Gimnazistaként már élőben is részese lehettem előadásoknak, a helyi művelődési házban a Miskolci Nemzeti Színház bérletrendszerben tájolt, de más előadások is helyt kaptak, neves fővárosi színészekkel. Máig elismeréssel gondolok rá, hogy a színpadméretében ugyan megfelelő (tán még valamivel nagyobb, mint az egri), zenekari árokkal rendelkező, de sem oldalszínpaddal, sem zsinórpadlással, sem szükséges világítás- és hangtechnikával nem bíró helyszínen milyen előadásokat láthattunk, a Bánk bán című operától, a Haway rózsája című nagyoperetten át az Ármány és szerelemig, Németh László darabokig…
   Felnőttként élhettem meg az egri színház újjászületését. Izgalommal figyeltem a történéseket. Ott voltam, amikor csak tudtam.
   Munkahelyemen iskolai lapot alapítottam, szerkesztettem. 1989-től 2003-ig létezett. Havonta jelent meg  fénymásolt technikával, de nem a szokásos iskolai lap volt, sokkal inkább erős kulturális arculat jellemezte. A kezdetektől mindvégig rendszeresen közölt írásokat az egri Gárdonyi Géza Színházról, kritikákat az előadásokról, majd külön színházi mellékletekkel jelentkezett. Gali László direktor: "Olvasom, rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!" Azóta is meghívnak az évadnyitókra, évadzárókra. A lapnak volt egy színházi díja. Nem járt kézzelfogható jutalommal, csak erkölcsi elismerés. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem készített riportban.
  1993. májusában a Magyar Televízió Színházi Napló című, mindig egy-egy színházat bemutató sorozata Egerből jelentkezett. Tény, hogy én írtam a szerkesztőknek, kérve, jöjjenek el Egerbe. Levelemre az akkori Rádió- és Televízió Újságban kaptam válaszüzenetet, s nemsokára a Színház titkárságáról kerestek telefonon. Itt vannak a tévések, forgatnak, szeretnének találkozni velem. Így kerültem be az adásba, amelynek néhány részletével egyébként a sorozatban majd találkozhatnak.
   Színházi tárgyú írásaim kezdtek megjelenni az 1994. március 15-én induló és 1999. január 31-én megszűnő Heves Megyei Nap című napilapban. 1995. április közepétől minden második héten színházi melléklettel jelentkezett 1996. szeptember végéig, amikor a Színház saját lapot és egyben műsorfüzetet indított, s emez megszűnt. (De közölte írásaimat rajtuk kívül az Egri Riport, Gárdonyi Napló, Mezőkövesdi Újság, Prágai Tükör, Premier Plan.) Az újjáépített színház 2000 nyarán történő megnyitására jelent meg egy reprezentatív kötet, Az egri színház anno és ma címmel. Fotók, tények, adatok, visszaemlékezések, műsortervek, újságcikekk, kritikák – de csakis  a másik egri napilap írásaiból váligatott…
  Természetesen a legnagyobb és örök örömforrást az előadások jelentették. Számtalan egri nagy siker, egykori vasfüggönyös, percekig, sőt negyedórákig tartó vastapsok jutnak eszembe, utazások előadás után haza, miközben az átélt valódi katarzistól, nagy élménytől még megszólalni sem nagyon tudtunk. Ezeket az előadásokat, a művészeket, a hangulatot majd idézik a sorozat további részei.
   Nem hagyhatok ki ebből az írásból olyan alkalmakat, amikor a szeretet - amelyet én is megkaptam - megkapok azoktól, akik tudják és látják, hogy őszintén szeretem ezt a világot, őket, a munkájukat –, az elismerés valamilyen konkrét cselekvésben öltött testet. Ilyen volt például, amikor egy darab utolsó előadásán egyszer csak váratlanul a színpadra szólítottak, virággal, pezsgővel, mindnyájuk által aláírt képeslappal köszöntöttek ott a közönség előtt az előadás szereplői és alkotói, és Tiszteletbeli Örökös Néző címmel. Máig eleven és megható élmény ez számomra.  
   Vagy amikor a színház társulatától távozó művész egy külön nekem szóló meghajlással búcsúzott előadás végén. Ez már a blog létezésének idején történt, ezt írta nekem utána az esemény egyik szemtanúja: „ahogy meghajolt Ön előtt - na, az torokszorító érzés volt.” Nekem is…
  A blog színháztörténeti sorozata kapcsán pedig legutóbb ezt írták: összegyűjti azokat az értékeket, amelyek másoknak már fel sem tűnnek”.
   Köszönöm ezt a mondatot, igen, valami ilyesmi a célom.