ÚJRA CSONGOR VAGYOK - BESZÉLGETÉS BAL JÓZSEF RENDEZŐVEL, AZ 1985-ÖS CSONGOR ÉS   TÜNDE CÍMSZEREPLŐJÉVEL

 A sorozat előző részében részleteket mutattam az előadás fotói alapján készült, keresztmetszet adó képes füzetből és Szikora János rendező ehhez írt bevezetőjét is olvashatták. Azt megelőzően pedig felidéztük a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amely szóba került a most olvasható beszélgetésben is.

Hogyan lett az egyik címszereplő?

   Mint minden az életben, véletlen volt ez is. Az előzménye, hogy Szikora János igazgató felkérte Zsámbéki Gábort, csináljanak egy produkciót Egerben, a Katona József Színház művészeivel. Zsámbéki Pirandello: Az ember az állat és az erény című darabját választotta. 1985 márciusában mutattuk be, lett belőle egy bérletsorozat, 25 előadással, utána került a Katonába. Benedek Miklós, Csonka Ibolya, Újlaki Dénes, Hollósi Frigyes, Szacsvay László, Csomós Mari és két végzős, gyakorlatát töltő főiskolai hallgató, Vajdai Vilmos és én voltunk benne.
   Nagyon szerettünk Egerben lenni. Akkor már Szikora forgatta fejében a Csongor és Tündét és valamiért úgy döntött, hogy ezt a szerepet nekem adja, noha eredetileg Cserhalmi Györggyel képzelte el. Egy előadás után, amikor elmentünk vacsorázni, ott ültünk egy asztalnál, majd félrehívott és megkérdezte: Lenne kedved a Csongorhoz?

Mit lehetett érezni a városban, a közönség hogyan viszonyult a színházhoz, milyen hangulat volt?

   A Pirandello darab idején még  nehéz volt szétválasztani, hogy ha ennyi válogatott, nagynevű színész idejön nekik szól-e az öröm vagy pedig a születő félben lévő színháznak. A Csongor és Tünde alatt már jobban le lehetett mérni, hogy a közönség hogyan viszonyul az állandó előadásokhoz. Nagyon szerettek bennünket.

A két produkció hangulatában nagyon különbözött egymástól.

   Az „Ember az állat és az erény” egy nagy kacagás volt, a Csongor pedig bombasztikus mese - képileg is. Nehéz lett volna nem szeretni. Lement belőle a széria, akkor Szolnokra vitték át az előadást. Én meg oda szerződtem, mint végzett, kezdő diplomás színész. Ott nem lehetett úgy beépíteni a színpadot mint Egerben, ahol egy hétig tartott ez a munka és nem volt szempont, hogy más előadások miatt gyorsan bontható legyen a színpadkép. Ezért például igazi fákat hoztak az erdőből és négy teherautó homokkal szórták föl a lejtőt.

A Színház című folyóirat korbeli kritikájában Reményi József Tamástól ezeket olvashatjuk: „Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne….…a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia.”

   Izgalmas volt ilyen színpadi körülmények között játszani, a bokáig érő homokban mezítláb menni (technikailag nem kedvezett, hogy szállt a por, locsolni is kellett a homokot), az érzet nagyon jó volt. A díszlettel nem küzdöttünk annyit, mint a beszéddel. Nehezen mondható szöveg egy nehezen bebeszélhető térben. Ez a csoda díszlet – három sor lombos fával - nem kedvez a nem közönség felé forduló, félig háttal való szövegmondásnak, mert elnyeli a hangot. De az, hogy fekve, félig fekve… Persze, ezek egy végzős színihallgató problémái voltak. Eszenyi Enikő, Kiss Mari, vagy a Miskolcról jött Polgár Géza nagyon szépen beszéltek. Nekem nincs igazán erős hangom. Ha nem szemben álltam a nézőtérrel, lehettek gondok. Ma szenvedek én is, ha egy gyenge hangú színésszel dolgozom, munkám fele arról szól, hogy pozícióba rakjam a színpadon, hogy hallják.

„……Mégsem lenne méltányos a fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt.”

  Tényleg nem volt rendes próbafolyamat, mert öt helyről (Szolnok, Miskolc, Madách Színház, Vígszínház és a Főiskola) jött össze a csapat. Nagyon nehéz volt egyeztetni, 3-4 napra jöttünk Egerbe, reggel-este sőt éjjel is próbáltunk, aztán leálltunk, majd újra. Volt egy szomorú eset is, Zala Márk, aki Balgát játszotta, a próbák idején halt meg, Tardy Balázs vette át a szerepet. Valóban fragmentumokból állt össze a próbaidő, de mindenkinek nagy élmény volt, nagyon szerettük csinálni..

„Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön……….figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé.”

   Amikor egy előadást megnézünk, bármelyik színházban, bármelyik előadást, a legelső benyomás, ami lejön a színpadról, hogy ki lehet a rendező. Bármilyen műhöz nyúl, elsősorban önmagából ad egy darabot. Nincs, aki eltartva magától az anyagot, neutrálisan le tudna bonyolítani egy előadást. Szikora János a mai napig egy kereső ember. Ma másképpen mint annak idején, de valóban filozofikus, önmagát kereső ember volt már akkor is és ezt nagyon pontosan tudta a színpadra fölrakni, nagyszabású „operai” képekben – nem véletlenül Richard Strauss zenéjét használta kísérőzenének.

A másik címszereplő Eszenyi Enikő volt. Kettejükről ezt írta a kritika: „Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.”

   Enikővel nagyon szerettem játszani. Nem csak szakmailag. Ő érettebb, tapasztaltabb volt. Gyakorlott és gyakorlatias színésznő. Én inkább érzelmes, romantikus, vak kölyökkutya-módon léteztem a színpadon. Ő jelen volt, tudatában volt mindennek. A mai napig tudatos, pontos színésznő. Mai fejemmel, ha olvasom, a „Minden országot bejártam, minden messze tartományt…” monológ nagyon erősen meghatározza Csongor pozícióját. Ő a derekán van az életének, minden tapasztalatával együtt. Ehhez képest sztereotípia, hogy mindig fiatal fiúkkal játszatják. Az eredeti elgondolás, Cserhalmi György kifejezetten jobb választás lett volna... Mai olvasatomnak jobban megfel mint én. Én akkoriban valóban ilyen voltam: méltatlankodtam, nem értettem dolgokat, puffogtam. Valószínűleg sok mondat hiteltelenül hangzott a számból. A szívem vitt, nem az eszem. Márpedig Csongornak, amikor leül és azt mondja, idáig eljutottam, de most hogyan tovább, nem érzelmi szempontok alapján kellene döntenie. Azután persze megpillantja Tündét…
   Már nem játszom, mert nem sikerült olyan színésznek lennem, akit elvártam magamtól. Fölfedeztem saját korlátaimat. Pontosabban: a korlátaim felfedeztették velem, hogy irreális álmokat kergetek.

1985-től máig milyen kapcsolata volt Egerrel?

   A 2000-es  évek elején Csizmadia Tibor hívott rendezni kétszer is egymás után. Igazából háromszor, mert A legkisebbik boszorkányt először nyáron, az Érsek kertben csináltuk meg, hatalmas bábokkal, gólyalábakkal és miután meglepően nagy sikere volt, bekerült a nagyszínházba, ahol újra kellett rendezni. A szívem csücske volt. Előtte pedig egy Tennessee Williams darabot - Macska a forró bádogtetőn - rendeztem itt. Az is nagyon élmény volt,  nagy találkozás a színészekkel és a várossal is újra. 
   Három évvel ezelőtt Lengyel Pál keresett meg, hogy rendezzek egy bábelőadást, nagyon nehezen tudott rávenni, de örülök, hogy végül sikerült.
   A legutóbbi időben a Harlekin Bábszínház megbízott igazgatója voltam. Majd kiírtak egy pályázatot, és a fenntartó úgy döntött, nem annak adja a feladatot, akit felkért arra, hogy rakjon össze egy évadot és rakjon össze egy társulatot.

A jövő?

   A „csongori” döntések azt hiszem, egy férfi életében olyan tíz évente előjönnek. Életemben most éppen az aktuális helyzet az, hogy újra Csongor vagyok. Előttem van legalább három különböző út, ezek között kell döntenem. Sajnálom, hogy Egerrel megszakad a kapcsolat, Sok városban éltem, dolgoztam, Kecskeméttől Szegedig, Zalaegerszegtől Debrecenig, Nyíregyházáig, de sehol sem éreztem ilyen jól magam, ilyen magától értetődően itthon. Mindenhol lehet találni okot, szépséget, de itt nem kellett keresnem sem. Nota bene, nem adta könnyen magát a város, de árad belőle valami rezgés, ami nagyon harmonizál az enyémmel. El tudtam volna képzelni, hogy életem nagyrészt itt töltöm el, valóban úgy, hogy minden egyéb elfoglaltságot kizárok, nem mentem volna vendégrendezni sem, s ezt mindenféle áldozat hozatali érzés nélkül. El tudtam volna képzelni…

Jelenet és díszletfotó: Kőhiidi Imre

* Ezt az írást közölte a polusonline.com is.
 

   Feri, magának ez az élete – mondta nekem egyszer valaki a színház világához fűződő érzéseimre, kapcsolatomra utalva. Nem mondtam ellent…
   A 2012. szeptember 17-én elkezdődött színháztörténeti sorozat most elérkezett 1985. januárjához, amikor megszüntették a Miskolccal történt összevonást, 1-jétől befogadó színház lett az egri, még társulat nélkül, de már önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. A következő írások tehát ezzel az időszakkal foglalkoznak.
   Ebben a közbevetett részben azonban a fent említett kapcsolatról lesz szó (s természetesen egyúttal a Gárdonyi Géza Színházról). Nem terveztem ilyen részt, de meggyőztek a kérdések, érdeklődések, jóleső üzenetek, amelyeket a sorozat eddigi részei után kaptam – valamint Menkó Terike írásába belefoglalt (12. rész) kedves és megtisztelő szavai.
   Kérem, nézze el kedves Olvasó, így döntöttem!
  Gyermekkoromban igazi színházat csak a televízióban láthattam, az akkori helyszíni közvetítésekben. És ma is jól emlékszem a Színházi Album című rendszeresen jelentkező műsorra, Váradi György vezette és ugyanúgy ott ültem a készülék előtt, mint az előadásoknál. Hogy honnan ered az akkortól máig tartó töretlen szerelem, nincs rá magyarázat – ösztönös, ezzel születtem.
   Gimnazistaként már élőben is részese lehettem előadásoknak, a helyi művelődési házban a Miskolci Nemzeti Színház bérletrendszerben tájolt, de más előadások is helyt kaptak, neves fővárosi színészekkel. Máig elismeréssel gondolok rá, hogy a színpadméretében ugyan megfelelő (tán még valamivel nagyobb, mint az egri), zenekari árokkal rendelkező, de sem oldalszínpaddal, sem zsinórpadlással, sem szükséges világítás- és hangtechnikával nem bíró helyszínen milyen előadásokat láthattunk, a Bánk bán című operától, a Haway rózsája című nagyoperetten át az Ármány és szerelemig, Németh László darabokig…
   Felnőttként élhettem meg az egri színház újjászületését. Izgalommal figyeltem a történéseket. Ott voltam, amikor csak tudtam.
   Munkahelyemen iskolai lapot alapítottam, szerkesztettem. 1989-től 2003-ig létezett. Havonta jelent meg  fénymásolt technikával, de nem a szokásos iskolai lap volt, sokkal inkább erős kulturális arculat jellemezte. A kezdetektől mindvégig rendszeresen közölt írásokat az egri Gárdonyi Géza Színházról, kritikákat az előadásokról, majd külön színházi mellékletekkel jelentkezett. Gali László direktor: "Olvasom, rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!" Azóta is meghívnak az évadnyitókra, évadzárókra. A lapnak volt egy színházi díja. Nem járt kézzelfogható jutalommal, csak erkölcsi elismerés. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem készített riportban.
  1993. májusában a Magyar Televízió Színházi Napló című, mindig egy-egy színházat bemutató sorozata Egerből jelentkezett. Tény, hogy én írtam a szerkesztőknek, kérve, jöjjenek el Egerbe. Levelemre az akkori Rádió- és Televízió Újságban kaptam válaszüzenetet, s nemsokára a Színház titkárságáról kerestek telefonon. Itt vannak a tévések, forgatnak, szeretnének találkozni velem. Így kerültem be az adásba, amelynek néhány részletével egyébként a sorozatban majd találkozhatnak.
   Színházi tárgyú írásaim kezdtek megjelenni az 1994. március 15-én induló és 1999. január 31-én megszűnő Heves Megyei Nap című napilapban. 1995. április közepétől minden második héten színházi melléklettel jelentkezett 1996. szeptember végéig, amikor a Színház saját lapot és egyben műsorfüzetet indított, s emez megszűnt. (De közölte írásaimat rajtuk kívül az Egri Riport, Gárdonyi Napló, Mezőkövesdi Újság, Prágai Tükör, Premier Plan.) Az újjáépített színház 2000 nyarán történő megnyitására jelent meg egy reprezentatív kötet, Az egri színház anno és ma címmel. Fotók, tények, adatok, visszaemlékezések, műsortervek, újságcikekk, kritikák – de csakis  a másik egri napilap írásaiból váligatott…
  Természetesen a legnagyobb és örök örömforrást az előadások jelentették. Számtalan egri nagy siker, egykori vasfüggönyös, percekig, sőt negyedórákig tartó vastapsok jutnak eszembe, utazások előadás után haza, miközben az átélt valódi katarzistól, nagy élménytől még megszólalni sem nagyon tudtunk. Ezeket az előadásokat, a művészeket, a hangulatot majd idézik a sorozat további részei.
   Nem hagyhatok ki ebből az írásból olyan alkalmakat, amikor a szeretet - amelyet én is megkaptam - megkapok azoktól, akik tudják és látják, hogy őszintén szeretem ezt a világot, őket, a munkájukat –, az elismerés valamilyen konkrét cselekvésben öltött testet. Ilyen volt például, amikor egy darab utolsó előadásán egyszer csak váratlanul a színpadra szólítottak, virággal, pezsgővel, mindnyájuk által aláírt képeslappal köszöntöttek ott a közönség előtt az előadás szereplői és alkotói, és Tiszteletbeli Örökös Néző címmel. Máig eleven és megható élmény ez számomra.  
   Vagy amikor a színház társulatától távozó művész egy külön nekem szóló meghajlással búcsúzott előadás végén. Ez már a blog létezésének idején történt, ezt írta nekem utána az esemény egyik szemtanúja: „ahogy meghajolt Ön előtt - na, az torokszorító érzés volt.” Nekem is…
  A blog színháztörténeti sorozata kapcsán pedig legutóbb ezt írták: összegyűjti azokat az értékeket, amelyek másoknak már fel sem tűnnek”.
   Köszönöm ezt a mondatot, igen, valami ilyesmi a célom.