Simon Mari

   1989-től voltam egri színész, 1993-ig. Gali László először a Vígszínházból csábított el Debrecenbe, a Hamlet Ophéliájának szerepére, 1986-ban. Egy év után onnan átmentem Nyíregyházára,  majd miután egri direktor lett, újra visszataláltam hozzá. Imádtam Egert. Már korábbról is volt kapcsolatom vele, még főiskolásként játszottam a Várban két darabban is, Carl Zuckmayer: Köpenicki kapitány és Euripidész: Iphigeneia. Az utóbbiban Ruttkai Évával, aki a Nő, a Csoda volt maga (a főiskola után partnere lehettem a Vígben is). A várost kis ékszerdoboznak láttam, szép emlékem a Bazilika, a Dobos cukrászda, a park - biciklis próbálkozásaim helyszíne. Egyedül a pályaudvart nem kedveltem. Jól éreztem magam az egri társulatban, a kollégák között. Epres Attila, Fekete Györgyi barátnőm, Horváth Feri, Losonczi Ariel, a drága M. Horváth Jozsó, Venczel Valentin, Menkó Terike, az ügyelő Rábl Robi, Ludányi Andi, a színészház gondnoka, Jenci (* Báder Jenő), nagyon közeli kapcsolatom volt Lőkös Ildi dramaturggal... Szerettem a színészbüfét, ahol nagyokat beszélgettünk - s a büfés Katikát.

 Egri szerepeimet is imádtam:

Nyikolaj Erdman: A mandátum - Varvara Szergejevna
Bernardo Bibbiena: Calandria - Santilla, Lidió ikerhúga
Molière: úrhatnám polgár - Luci, Jourdainék lánya
Eörsi István: Sírkő és kakaó – Piti Lajosné

Hervé: Nebáncsvirág – Corinna
„Simon Mari bővérű, közönséges nőt formál meg, aki érzelmeiben is csak azért szélsőséges, mert voltaképpen nem is éli át mélyen a dolgokat. Alkoholmámorban és szexuális túlfűtöttségben lebeg a világ fölött, s semmi sem zökkenti ki önhittségéből. Igaz is, miért legyen kishitű ebben a világban egy olyan hölgy, aki egy rúgással lebillenti a férfiak fejéről a kalapot?”
Heves Megyei Hírlap 1991. december

Bakody Józseffel

Carlo Collodi: Pinokkió – Tündér 
Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború – Heléna
„A legendás háború kiváltó oka, Heléna, Simon Mari megformálásában nem csupán könnyed teremtés, sokkal inkább látja a jövőt, mint a közmondásos jósnő, Kasszandra. Nem tudatosan, hanem érzékeivel éli meg az életet. Színeket lát, melyekből világossá válik számára: mi a valóság és az álom.” Heves Megyei Hírlap 1992. október

Vaszary János: Ki a harmadik? - Mari
Frank Baum-Schwajda György: Óz, a nagy varázsló – A gonosz boszorkány

  A Sírkő és kakaó egyik előadása éppen a nagy taxis sztrájk alatt ment Egerben, s napközben én még Budapesten szinkronizáltam. Óriási szervezéssel – mobil akkor még nem volt - tudtam megoldani a helyzetet. Kilométereket gyalogoltam, majd Éry-Kovács András rendezővel, az ő gépkocsijával száguldottunk néhol szántóföldeken át, az utolsó pillanatban estem be az öltöztető és az ügyelő segítségével a színpadra. Legalább negyedóráig remegtem, pokoli volt.
  Máskor meg egy próbára sietve megbotlottam egy kátyúban. Bokaszakadás, gipsz, hosszú kényszerszünet után az előadást cinkcsizmában táncoltam végig. A takarásban ott állt Kiss Sanyi és Menkó Terike, virágcsokorral a kezükben. Boldog voltam, nehéz éjszakám volt utána a fájdalomtól, de megérte!
   Családias, meghitt volt a hangulat az akkori társulatban.
  Édesapám betegsége miatt haza kellett jönnöm Budapestre. Azután rengeteget szinkronizáltam, játszottam sokat Székesfehérvártól kezdve az óbudai nyári játékokig, de örökre emlékezetesek az egri évek, életem fontos része és a fiatalság. Üdv Egernek! KÖSZÖNÖM, EGER !

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész)
 

Charley nénje az egri Gárdonyi Géza Színházban - Beszélgetés Aldobolyi Nagy György zeneszerzővel (részlet a Népújság interjújából)

 - A mostani előadás miben lesz új, egyedi……?
- Újra hangszereltem a darabot az egri viszonyoknak megfelelően. Tekintettel voltam a kíséretre – az Egri Szimfonikusok vállalták – és a színészek adottságaira. Egyébként épp ez adja a dolog eredetiségét, hiszen a szereplők egyénisége formálja az előadást.
- ……Remélem, nem babonás: elárulná, milyenek a benyomásai az egri premiert illetően?
- Nagyon tehetséges, jó szellemű társulatot hozott ide Gali László. Megtaláltuk az összhangot a zenészekkel. Marik Erzsébet korrepetitorral és Gajdos József koreográfussal. Reméljük, hogy siker lesz…

   1988.01.29.

Az örökifjú tanti színre lép

  A könnyű műfaj nevében ellentétben egyáltalán nem egyszerű dolog. Nem elég hozzá a színészi tehetség, az író: a szárnyaló lelek, fegyelmezett és jó összmunka nélkül görcsös erőlködéssé válik az előadás. Az egri együttes éppen ezt értette meg, s legnagyobb erényük az az összhang, az a közös teljesítmény, amelyen nem érződik izzadtságszag. A piruett könnyed, nem botlik meg saját lábában a „táncosnő”, legalább olyan szinten valósítja meg ez a rokonszenves csapat a produkciót, mintha zenés tagozata is volna.
  A habkönnyű történetet szinte mindenki ismeri. Az alakok is sokszorosan ismerőseink: a bohém diákok, a szerelmes, de jól őrzött leánykák, a zord, de becsapható atyák, nosztalgikus kötődések, mind-mind a színházi közhelyek közé tartoznak. Különös dolog ez: korunkban túlságosan is felment az eredetiség ázsiója. Valamikor egyáltalán nem számított az plágiumnak, ha az irodalomban vagy a színpadon régi figurák tűntek fel. Sőt, a mívesség fokmérője volt, hogy ki mennyit tudott beépíteni az alkotásába a hagyományokból. Talán onnan a Charley nénje fantasztikus sikere, hogy írója színész, aki mit sem törődött a literatúra etikettjével, csupán azzal, hogy hatásos legyen a műve. Ez aztán sikerült is.  Legendák szólnak arról, hogy vonaton vetette papírra, netán fogadásból bohózatát. Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyság ez a darab a színpad különleges törvényeire, s az irodalomtól való függetlenségére. Mert nagy valószínűséggel még csak el sem mosolyítaná magát az a néző e poénok olvasása közben, aki a színi látványon hasát fogja a nevetéstől.

Koncz János fotói

  A helyzetkomikum azért elsősorban a címszereplő érdeme, hiszen férfi bújik asszonyruhába. Örök és megunhatatlan humorforrás a két nem különbözősége és hasonlósága, különösen, ha ez az átváltozás olyan világban játszódik, mint a békebelei Nagy-Britannia. A férfiak és nők közeledése itt szertartásos, így valóban szentségtörésnek számít, ha valaki nadrág helyett szoknyát vesz föl.  Itt nem egyszerűen egy komikus félreértésről van szó, hanem ezek szerint egy álszent erkölcsiség kifigurázásáról is. Ahol voltaképpen nem is az öltözéke adja meg „Charley nénjének” vagyis Lord Frank Babberley-nek a tekintélyét, hanem degeszre tömött pénztárcája.  S ez – valljuk be – még napjainkban is tiszteletet parancsol.
  Az egri előadás édeme az, hogy nagyon is hagyományosan, mégis friss szemlélettel állítja elénk ezt a bohózatot. Már Shakespeare-nél lelkére kötötte Hamlet a színészeknek, hogy a bohóc ne mondjon többet a szerepénél. Vagyis ne próbáljon valaki a maga kovácsolta sikertől megrészegedve a lehetségesnél több elismerést kicsiholni. Ezt az ősi, de mindig megszegett színészparancsot maradéktalanul betartotta az együttes. A címszerepet játszó M. Horváth József sem „radírozta le” a többieket a világot jelentő deszkákról. Pedig mintha egyenesen neki írták volna ezt a szerepet: oly természetes módon illik alkatához. Kiválóan állítja elénk kezdetben a társai által is félreismert, némileg együgyűnek tartott, ám valójában sokarcú, szellemes figurát, akit igazából a szélsősége helyzet jellemez. Azt is megérthetjük, hogy nemcsak a különös helyzet változtatta megunhatatlan sikerdarabbá a Charley nénjét, hanem az is, hogy fölsejlik benne valami fontos tudnivaló az emberi természetről. Lord Frank Babberley arcképéhez újabb és újabb vonások kerülnek, mert M. Horváth József nem tekinti egyszerűen jópofa bemondásoknak szavait. A nevetésen túl a közönség is megérzi, hogy ennek a fiatalembernek kissé valóban megingott nemi szerepe a női öltözékben. Rendkívül kétarcúan parodizál, hangsúlyos gesztusai egyszerre fejezik ki a játék önfeledtségét, s a magára ismerést: jaj, már nem tudok parancsolni sem önmagamnak, sem az eseményeknek!
  Ilyen szempontból fajsúlyosabb is az előadás a szokásosnál, de ez nem megy a szórakozás rovására. Sőt, különös módon még meg is erősíti a nézők önfeledtségét: könnyen belehelyezhetjük magunkat Babberley alakjába, mivel M. Horváth nem egy sematikus karikatúrát, hanem egy teljes embert állít elénk. Még inkább szerencsés, hogy lehetősége van azt az említett „közhelyet”, pontosabban ezt a vázlatot kiszínezni, teljes értékű képpé formálni.
 Társai jól asszisztálnak teljesítményéhez: Szatmári György és Megyeri Zoltán pontosan tükrözi vissza Babberley változásait. Nem értik és nem is érthetik, hogy mi megy végbe barátjukban: a végén is csupán megelégedettségükben fogadják vissza szeretetükbe. Ők a bizonyság arra, hogy az így szerzett tapasztalat nem megosztható, bármenyire is mély, szinte zsigeri. Pontosan beleillenek a képbe, tánc- és énektudásuk nem hagy kívánnivalót maga után.
  A másik páros, Román Judit és Pasqualetti Ilona is állja a tempót. Ügyesen formálják meg az etikett szorításában élő, de természetes vágyaikat nem szégyellő lányokat. It talán érzékelhető különbség van Román Judit javára, mivel mimikája, átélőképessége erőteljesebb, így hatásosabb megjelenése, bármennyire is kiegyensúlyozott a két szerep.
  Meglepetés Kiss László Sir Francis Topplebee szerepében. Nemcsak teljes hitelességgel jeleníti meg a nyugalmazott ezredest, de remek énekhangjával hamar a szívünkbe is lopja magát. A nagy „slágernél”, az Orchideáknál már visszafogottabb, talán ez az ismert dallam gátlásokat kelt benne. Remek társa Ribár Éva, aki kitűnően énekel. Megjelenésével, szerepformálásával tökéletesen illeszkedik az együttesbe. Nem kevésbé kifejező Kőszáli Ibolya alakítása sem, Ella Delehay megszemélyesítése erőteljes, fontos teljesítmény.
  Meghívott vendégként Korcsmáros Jenő játssza Stephen Spittigue szerepét, alkatához igen illeszkedik ez a figura, így jó választás volt rábízni ezt az alakot. Hasonlóan kedves alakítást nyújt Solymosi Tibor, aki a szenvtelen inast szellemesen állítja színre.
  Talán méltatlanul említem a végén a zenét: Aldobolyi Nagy György tanította be és vezényli. Az Egri Szimfonikus Zenekar negyedszázados útján nem kis állomás ez: profi színházi együtteshez méltóan muzsikálnak. Erőteljes, hangsúlyos az általuk teremtett világ: végig dramaturgiai jelentősége van a daloknak, s Szenes Iván szellemes szövegeinek. A végén az egyveleg szinte koronája a kellemes előadásnak.
  A rendező, Kalmár Péter főiskolai hallgató letette a névjegyét, sose állítson ki rosszabb előadást pályáján. Összességében egy hangulatos színházi este bontakozott ki, amely méltán talál közönségsikerre.

                                                              Gábor László    



 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 2.

   Goldoni: Két úr szolgáját játszottuk. Szombat esti előadás, beugrás (betegség miatt), táblás ház.  A Besenyőtelki Szociális Otthonból volt kétsornyi néző, akik életükben először voltak Színházban. A nézők minden szösszenetre figyeltek és reagáltak, a Színészek ettől szárnyakat kaptak, s egy fergeteges előadás kerekedett.
   Egy másik kedves emlékem: A csókos asszony nyári, hatvani előadása. Hatvanban a szabadtéri helyszínnél a színpad előtt volt lehetőség leültetni a zenekart (szintkülönbség nélkül!). Odaértünk után, mint rendesen próbával kezdtünk. Gali direktor próbált s nem értette, hogy miért késik a zenekar a színészek kíséretében. Perceken belül kiderült, hogy a zenekar nem a kottát nézte, hanem a színészeket a színpadon. Először látták az előadást!
  A ZENEKARRÓL is szükséges néhány szót mondanom.  Az Egri Szimfonikusokra épült a mi időszakosan szolgálatot teljesítő zenekarunk. Legalább olyan odaadással, maximalizmussal dolgoztak velünk, mintha ez lenne a főfoglalkozásuk. Ők is a Család része voltak! Többnyire pedagógusok, katonazenészek. Viszont volt olyan hangszer, ami a városban nem volt fellelhető, ezért: Hevesről, Mezőkövesdről, Miskolcról jártak be esténként az előadás kiszolgálására. Emlékszem arra, hogy az egyik előadásra Ágoston Ottó konzultációja alapján az asztalos-tár készített egy hangszert és Ottóval együtt örültünk annak, milyen ügyesek a kollégák.
   Budapesten játszottuk Örkény István: Tóték című darabját, nagy sikerrel. A rákövetkező otthoni előadáson én voltam az igazgatósági ügyeletes. M. Horváth József, mindnyájunk Jozsója azt mondta: „Tudod, azt már megszoktam, hogy itthon nekem tapsol a közönség, de, hogy Pesten is, ezt szinte nem is akarom elhinni”.



Vendégjátékon Marosvásárhelyen (1995) - előadás után: M. Horváth József, Tunyogi Péter, Bóta Csaba, Bókai Mária, Pálfi Zoltán
 

   Nagy igazság egy színházban, hogy a közönség mindig, minden este annak tapsol, aki azon az estén a tudása, tehetsége legjavát nyújtja. Ez ma is így működik!
   Az országos hírnevet mi sem bizonyítja jobban, mint a TV-felvételek vagy közvetítések. Sok szép előadásunk került ilyen formán „dobozba”.
  Biztosan bocsánatos, hogy inkább az emlékeket idézem fel s nem a szakmám rejtelmeiről írok.
  Ugyanakkor nem hagyhatom ki, hogy a színház költséges műfaj. A látványhoz technika kell, ami hamar amortizálódik. A látvány része a díszlet és a kosztüm, ha úgy jobb: a jelmez is. A színházba járók biztosan megfigyelték, hogy ma már a rendezés inkább aktualizálja a produkciót és korhű ruhákban már nem terveznek bemutatót. A munkám ideje alatt – ugyancsak összefügg a fejlesztéssel - a férfi szabótárba felvettünk egy fiatal fiút, aki épp Erdélyből települt át. Kezdő emberke lévén a tervezők minden segítséget megadtak neki. Majd jött a következő darab, amikor rokokó ruhát kellett szabni. A tervező azt kérdezte a Direktortól, honnan szereztük ezt az embert, aki a szabótárban úgy szabja a korhű jelmezeket, mintha valaki origamizna. Ő volt Benedek Attila, aki a Színházunkból az Operaházba szerződött tovább.  
  Jópofa dolgok születtek, viszont az is igaz, hogy az emberek humorérzéke más volt akkor és más most. Az első olyan évben, amikor már Gali László volt az igazgató, a városban azt mondták a Színházra, hogy „Gali Baba és a 40 rabló”. Valóban 41-en dolgoztunk akkor. A humor mindennapos volt. Külső emberek mindig mondták, hogy a Színház az első embernél kezdődik. Az ELSŐ EMBER - nek a portásokat hívták.
   Fantasztikus kolléganőnk Mikó Lászlóné Ica néni volt az egyik, aki olyan volt, mint egy jó tündér, mint mindenki nagymamája vagy édesanyja. Mindent tudott, mindent elintézett és mellette tekintélytisztelő és korrekt volt. Az elődeink „Mata Hari”-nak nevezték. Mindenki kedvence volt Szabó Istvánné Marika néni, a kedves ősz hajú néni, aki nagyon sokat tudott a Színházról, az emberekről. Féltő, anyai szeretettel viszonyult mindenkihez. A Színház volt az élete. Minket és a nálunknál fiatalabbakat is tanítgatta a színházi rendre, az életre. Örültem, amikor kedves barátnőm (volt kolléganőnk), Erdei Petra így vélekedett róla: „Ő, aki fiatalon már a színházi kórusban énekelt, idős korára is abba az „elvarázsolt birodalomba” tért vissza, mely ŐT egész élete végéig EMBER-ré tette: mert az ember nem más, mint a kultúra közvetítője. És legnagyobb mondása, ami nekem megmaradt, és bátran idézem, ha „helyzet” van: az igazságnak be van kötve a szeme, de én mindig azt gondolom, talán le kellene venni …”
    Milyen kár, hogy ma már nincsenek ilyen, ÜGYET szerető EMBEREK! 
   Persze ne túlozzam el, akadnak, csak a környező világ nem előnyére változott, s a mai JÓ EMBEREKNEK a saját közegükkel is meg kell vívni a napi csatájukat.
   Nekem az első időben furcsa volt, hogy a művészállomány tagjait évados szerződéssel foglalkoztattuk. Nekik ez természetes volt. Azt mondták, ez ad nekik szabadságot, mert ha nem lesz jó, akkor egy év után elszerződhetnek.

Az írás szerzője Marosvásárhelyen Áts gyula színművésszel (1995)

Marosvásárhelyen: Rábl Gabriella, valamint Olgyai Magda és Fekete Györgyi színművészek

  Régen én az idősebbektől mindig azt hallottam: „bezzeg az én időmben”. Most, hogy visszatekintek, én meg megállapítom: „semmi nem az, aminek látszik”. Ma már más fogalmak szerepelnek, például az évados szerződés még létezik, de már az évadonkénti nagy cserék nem, a művészállomány letelepedett, itt van otthon, Egerben.  A kezdetekben fiatal kollégák sminkelve játszották az idősebb szerepeket. Most meg már a Színháznak saját „öregjei” vannak.
   Gondunk volt az első időben a statisztálással is. A tánckar és a statisztáló kisebb szerepek megformálására hoztuk létre a Színházi Stúdióképzést. Olyan tehetséges fiatalok jártak hozzánk, akik ma már középkorúak, s a pályán maradva szép sikert könyvelhetnek el maguknak. Van közöttük színész, rendező, színpadi műveket és meséket szerző.



Menkó terézia és M. Horváth József Marosvásárhelyen, 1995-ben: "...amikor a marosvásáhelyi vendégszerplésen gipsz került a lábamra.." - a képről a baleset oka is kiderül.

Imádtuk a zenésmesterség vizsgákat, évadok végén.  Emlékszem, minden iroda zárva volt s a Színészek, irodisták, mint a házi főpróbán nézték a kezdő, botladozó majd később magabiztosan dolgozó fiatalokat. Egyik ilyen vizsgán Lisztóczki Péter stúdiós begipszelt lábbal (rendezés szerint) adta elő az énekszámát. Mi, akik a nézőtéren ültünk, ezt nem tudtuk s vegyes gondolatokkal néztük a teljesítményét. Hatalmasat kacagva rajta. Persze, évekkel később, amikor a marosvásárhelyi vendégszereplésen nekem is gipsz került a lábamra nem nevettem olyan jót, mint Liszi szereplésén tettem anno.

Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)