Szatmári György - Bárdos Margit - Epres Attila - Román Judit

   Megyeri Zoltán   

 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész)

   1988.01.08.

Komor könnyedség
 

A JÓKÉPŰ, A JÓKEDVŰ, A JÓSZÍVŰ – így jellemezték kortársai Beumarchais-t, az órásmesterből lett udvarfit és drámaírót. S mintha csak ezek a tulajdonságok öltenének testet legsikeresebb vígjátéka hősében, Figaróban is: a csalafinta inasban, aki pajkos csínyek sorozatával kaparintja meg magának szeretett Zsuzsiját – kenyéradó gazdája, a röpke kalandra áhítozó gróf orra elől. Ám egy kicsit mélyebbre látó szem egy másfajta Figarót is megpillanthat Beumarchais komédiájában. A csavaros eszű szolgát, aki egyáltalán nem jókedvből, hanem kényszerűségből agyafúrt csínytevő. A lódoktorsággal, szinimesterséggel, lapkiadással  is megpróbálkozó borbélylegényt, aki tisztességes úton semmire sem vitte. A kudarcból okuló mindenkori kisembert, akinek címmel, ranggal, protekcióval szemben egyetlen fegyvere a furfang. Valószínű, hogy XVI. Lajos sem csak ártatlan tréfák felvonultatásának látta a Figaró házasságát, mert megtiltotta a mű bemutatását. Mindenesetre Valló Péter ezt a meglepően „kortárs” Figarót fedezte fel Beumarchais remekében, melyet az egri Gárdonyi Géza Színházban állított színpadra (Szikora János sokat emlegetett szolnoki rendezésével vállalva a versenyt).

Részlet a műsorfüzetből

 A HÓFEHÉR, ÁTTETSZŐ, FÁTYOLSZÖVÉSÚ falak mögött is „zajlik az élet”: Figaró lapul a szomszéd szobában és hallgatózik; Cherubin bújkál az öltözőfülkében; zenészek gyülekeznek a ház előtt. A kecse, mozgékony díszlet – a rendező munkája – is bizonyítja, hogy Valló Péter nem mondott le a komolyabb hangvétel kedvéért arról a rokokó játékosságról, melyet legutóbb miskolci Marivaux-rendezésében is megcsillogtatott. A szeleburdi ajtók hol a főhős, hol vetélytársa orrára koppintanak; parasztlányok alkalmi kórusa „üldözi” fülsértő produkciójával a grófot; mutáló, csukladozó hangon fakad szerelmi románcra a kis apród, majd álruhás hajadonként, égszínkék tüllruhában masírozik föl és alá. Pergő-forgó mozgalmasságával, sziporkázó ötletességével édestestvére az egri Figaró házassága a miskolci A szerelem és véletlen játékának, mindkettő XVIII. Századi francia komédiát keltve új életre.

   Ám a díszlet makulátlan fehérsége, a kastélybelső törékeny stilizáltsága, vagy a háttérből keresetlen egyszerűséggel Hold gyanánt elővilágító lámpa azt is hangsúlyozza, hogy mesterségesen kifinomult, művi az a könnyedség, mely szemünk elé tárul. További elszórt jelzések, egy-két nyomatékos mondat – „Mi ez? Színházban vagyunk?” -, az előadás vége felé beiktatott bábjáték arra figyelmeztetnek, hogy Valló Péter rendezése egyben a színház játszi, öntükröző vizsgálata is. Nemhiába áll a színpad szélén a nagy, el-elforgatott tükör, mely hol a szereplőkre mered, hol a közönséggel „néz szembe”. Látszat, játék és valóság áttűnései szervesen épülnek be az előadásba. A mesterien megkomponált könnyedség alatt fel-felvillan a szomorú, a súlyos is. Ezt jelzi már Figaró kesernyés hangú monológja is, amely a színmű végéről vándorolt a produkció elejére. Hangsúlyozza, hogy hősünk már túljutott a boldogulás hívságosnak bizonyult ábrándjain, élete utolsó értelmes céljaként csöndes családi meghittségre vágyna Zsuzsival. Így a gróf kijátszása nem pusztán mulattató bolondozás: vérre menő küzdelem, komoly tét – ez mindvégig ellenpontozza a vígjátéki önfeledtséget. Nem borítja fel a komédiát, csak árnyalja és elmélyíti. S bár annak rendje, s módja szerint minden jóra fordul, a félreértések tisztázódnak, ki-ki a saját párja mellett „díszeleg”, a rendezés nem elégedett meg e hagyományosan vidám befejezéssel, újabb variánsokat kínál. A színműben szereplő összkórust helyettesítő bábelőadás leegyszerűsítve újrapergeti a történetet, s itt már tragédiába, gyilkosságba fordítja. A szinte szürrealisztikus zárójelenetben pedig – mely már-már szétfeszíti a komédia kereteit – egy pillanatra végképp szertefoszlik a vígjátéki felszín, nyersen és leplezetlenül válik láthatóvá, ami mindvégig alatta feszült: az elszabadult ösztönök és indulatok. Figaró és Zsuzsi összekapaszkodva menekülnek a sötétben kavargó zűrzavaron keresztül – megintcsak új nézőpontból adva summázatát a történteknek.
   JÓ ISKOLÁNAK bizonyult Valló Péter gondos rendezői munkája a színészeknek, elsősorban a fiataloknak. Arányos, pontos alakítást nyújtott Epres Attila a józan, kemény Figaró szerepében. Az életrevaló, hűséges Zsuzsit is hitelesen, megbízhatóan játszotta Román Judit. Kedves, bájos, inkább kisfiús, mint kamaszos Cherubint alakított Megyeri Zoltán, sikeresen, bár növésre mintha jóval meghaladná a szöveg szerint nála termetesebb Figarót. Kiegyensúlyozott játékot nyújtott Szatmári György is arisztokratikusan könnyűvérű Almaviva grófként. Akadtak hullámzóbb teljesítmények is. Inkább puhán, lágyan szenvelgő, s nem megsebzett, mélyen érző Bárdos Margit grófnéja. Anyaszerepben talált jobban magára Ribár Éva, Marcelinája lángoló szerelmesként eltúlzott. Hatásos figura a náthás fejhangon selypegő, kígyótermészetű énektanár, Bazilio, ám elegánsabb lett volna Tunyogi Péter játéka, ha visszafogottabb. Félreértelmezett vígjátéki bőséggel alakította Bartolót, a doktort M. Horváth József, harsánysága kirítt a produkcióból.
  Többszörös bűvészmutatványt hajtott végre Valló Péter egri rendezésével. Lenyűgöző biztonsággal egyszerre vitte színre a komédiát és az alatta lappangó tragédiát. S végre sikerre segítette a fiatal egri társulatot, mely zökkenőkkel indult útjára.        

                                                              Tegyi Enikő 



Ribár Éva - Kiss László - Pasqualetti Ilona - M. Horváth József - Tunyogi Péter - Solymosi Tibor - Fehér István - Horváth Ferenc - Szász Andrea
 

* Hozzászólások:
- Régi szép idők:) Hevér Zsuzsa
- Láttam, egész jó előadás volt! Verebes István