Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész)
 

Charley nénje az egri Gárdonyi Géza Színházban - Beszélgetés Aldobolyi Nagy György zeneszerzővel (részlet a Népújság interjújából)

 - A mostani előadás miben lesz új, egyedi……?
- Újra hangszereltem a darabot az egri viszonyoknak megfelelően. Tekintettel voltam a kíséretre – az Egri Szimfonikusok vállalták – és a színészek adottságaira. Egyébként épp ez adja a dolog eredetiségét, hiszen a szereplők egyénisége formálja az előadást.
- ……Remélem, nem babonás: elárulná, milyenek a benyomásai az egri premiert illetően?
- Nagyon tehetséges, jó szellemű társulatot hozott ide Gali László. Megtaláltuk az összhangot a zenészekkel. Marik Erzsébet korrepetitorral és Gajdos József koreográfussal. Reméljük, hogy siker lesz…

   1988.01.29.

Az örökifjú tanti színre lép

  A könnyű műfaj nevében ellentétben egyáltalán nem egyszerű dolog. Nem elég hozzá a színészi tehetség, az író: a szárnyaló lelek, fegyelmezett és jó összmunka nélkül görcsös erőlködéssé válik az előadás. Az egri együttes éppen ezt értette meg, s legnagyobb erényük az az összhang, az a közös teljesítmény, amelyen nem érződik izzadtságszag. A piruett könnyed, nem botlik meg saját lábában a „táncosnő”, legalább olyan szinten valósítja meg ez a rokonszenves csapat a produkciót, mintha zenés tagozata is volna.
  A habkönnyű történetet szinte mindenki ismeri. Az alakok is sokszorosan ismerőseink: a bohém diákok, a szerelmes, de jól őrzött leánykák, a zord, de becsapható atyák, nosztalgikus kötődések, mind-mind a színházi közhelyek közé tartoznak. Különös dolog ez: korunkban túlságosan is felment az eredetiség ázsiója. Valamikor egyáltalán nem számított az plágiumnak, ha az irodalomban vagy a színpadon régi figurák tűntek fel. Sőt, a mívesség fokmérője volt, hogy ki mennyit tudott beépíteni az alkotásába a hagyományokból. Talán onnan a Charley nénje fantasztikus sikere, hogy írója színész, aki mit sem törődött a literatúra etikettjével, csupán azzal, hogy hatásos legyen a műve. Ez aztán sikerült is.  Legendák szólnak arról, hogy vonaton vetette papírra, netán fogadásból bohózatát. Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyság ez a darab a színpad különleges törvényeire, s az irodalomtól való függetlenségére. Mert nagy valószínűséggel még csak el sem mosolyítaná magát az a néző e poénok olvasása közben, aki a színi látványon hasát fogja a nevetéstől.

Koncz János fotói

  A helyzetkomikum azért elsősorban a címszereplő érdeme, hiszen férfi bújik asszonyruhába. Örök és megunhatatlan humorforrás a két nem különbözősége és hasonlósága, különösen, ha ez az átváltozás olyan világban játszódik, mint a békebelei Nagy-Britannia. A férfiak és nők közeledése itt szertartásos, így valóban szentségtörésnek számít, ha valaki nadrág helyett szoknyát vesz föl.  Itt nem egyszerűen egy komikus félreértésről van szó, hanem ezek szerint egy álszent erkölcsiség kifigurázásáról is. Ahol voltaképpen nem is az öltözéke adja meg „Charley nénjének” vagyis Lord Frank Babberley-nek a tekintélyét, hanem degeszre tömött pénztárcája.  S ez – valljuk be – még napjainkban is tiszteletet parancsol.
  Az egri előadás édeme az, hogy nagyon is hagyományosan, mégis friss szemlélettel állítja elénk ezt a bohózatot. Már Shakespeare-nél lelkére kötötte Hamlet a színészeknek, hogy a bohóc ne mondjon többet a szerepénél. Vagyis ne próbáljon valaki a maga kovácsolta sikertől megrészegedve a lehetségesnél több elismerést kicsiholni. Ezt az ősi, de mindig megszegett színészparancsot maradéktalanul betartotta az együttes. A címszerepet játszó M. Horváth József sem „radírozta le” a többieket a világot jelentő deszkákról. Pedig mintha egyenesen neki írták volna ezt a szerepet: oly természetes módon illik alkatához. Kiválóan állítja elénk kezdetben a társai által is félreismert, némileg együgyűnek tartott, ám valójában sokarcú, szellemes figurát, akit igazából a szélsősége helyzet jellemez. Azt is megérthetjük, hogy nemcsak a különös helyzet változtatta megunhatatlan sikerdarabbá a Charley nénjét, hanem az is, hogy fölsejlik benne valami fontos tudnivaló az emberi természetről. Lord Frank Babberley arcképéhez újabb és újabb vonások kerülnek, mert M. Horváth József nem tekinti egyszerűen jópofa bemondásoknak szavait. A nevetésen túl a közönség is megérzi, hogy ennek a fiatalembernek kissé valóban megingott nemi szerepe a női öltözékben. Rendkívül kétarcúan parodizál, hangsúlyos gesztusai egyszerre fejezik ki a játék önfeledtségét, s a magára ismerést: jaj, már nem tudok parancsolni sem önmagamnak, sem az eseményeknek!
  Ilyen szempontból fajsúlyosabb is az előadás a szokásosnál, de ez nem megy a szórakozás rovására. Sőt, különös módon még meg is erősíti a nézők önfeledtségét: könnyen belehelyezhetjük magunkat Babberley alakjába, mivel M. Horváth nem egy sematikus karikatúrát, hanem egy teljes embert állít elénk. Még inkább szerencsés, hogy lehetősége van azt az említett „közhelyet”, pontosabban ezt a vázlatot kiszínezni, teljes értékű képpé formálni.
 Társai jól asszisztálnak teljesítményéhez: Szatmári György és Megyeri Zoltán pontosan tükrözi vissza Babberley változásait. Nem értik és nem is érthetik, hogy mi megy végbe barátjukban: a végén is csupán megelégedettségükben fogadják vissza szeretetükbe. Ők a bizonyság arra, hogy az így szerzett tapasztalat nem megosztható, bármenyire is mély, szinte zsigeri. Pontosan beleillenek a képbe, tánc- és énektudásuk nem hagy kívánnivalót maga után.
  A másik páros, Román Judit és Pasqualetti Ilona is állja a tempót. Ügyesen formálják meg az etikett szorításában élő, de természetes vágyaikat nem szégyellő lányokat. It talán érzékelhető különbség van Román Judit javára, mivel mimikája, átélőképessége erőteljesebb, így hatásosabb megjelenése, bármennyire is kiegyensúlyozott a két szerep.
  Meglepetés Kiss László Sir Francis Topplebee szerepében. Nemcsak teljes hitelességgel jeleníti meg a nyugalmazott ezredest, de remek énekhangjával hamar a szívünkbe is lopja magát. A nagy „slágernél”, az Orchideáknál már visszafogottabb, talán ez az ismert dallam gátlásokat kelt benne. Remek társa Ribár Éva, aki kitűnően énekel. Megjelenésével, szerepformálásával tökéletesen illeszkedik az együttesbe. Nem kevésbé kifejező Kőszáli Ibolya alakítása sem, Ella Delehay megszemélyesítése erőteljes, fontos teljesítmény.
  Meghívott vendégként Korcsmáros Jenő játssza Stephen Spittigue szerepét, alkatához igen illeszkedik ez a figura, így jó választás volt rábízni ezt az alakot. Hasonlóan kedves alakítást nyújt Solymosi Tibor, aki a szenvtelen inast szellemesen állítja színre.
  Talán méltatlanul említem a végén a zenét: Aldobolyi Nagy György tanította be és vezényli. Az Egri Szimfonikus Zenekar negyedszázados útján nem kis állomás ez: profi színházi együtteshez méltóan muzsikálnak. Erőteljes, hangsúlyos az általuk teremtett világ: végig dramaturgiai jelentősége van a daloknak, s Szenes Iván szellemes szövegeinek. A végén az egyveleg szinte koronája a kellemes előadásnak.
  A rendező, Kalmár Péter főiskolai hallgató letette a névjegyét, sose állítson ki rosszabb előadást pályáján. Összességében egy hangulatos színházi este bontakozott ki, amely méltán talál közönségsikerre.

                                                              Gábor László    



 

Szatmári György - Bárdos Margit - Epres Attila - Román Judit

   Megyeri Zoltán   

 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész)

   1988.01.08.

Komor könnyedség
 

A JÓKÉPŰ, A JÓKEDVŰ, A JÓSZÍVŰ – így jellemezték kortársai Beumarchais-t, az órásmesterből lett udvarfit és drámaírót. S mintha csak ezek a tulajdonságok öltenének testet legsikeresebb vígjátéka hősében, Figaróban is: a csalafinta inasban, aki pajkos csínyek sorozatával kaparintja meg magának szeretett Zsuzsiját – kenyéradó gazdája, a röpke kalandra áhítozó gróf orra elől. Ám egy kicsit mélyebbre látó szem egy másfajta Figarót is megpillanthat Beumarchais komédiájában. A csavaros eszű szolgát, aki egyáltalán nem jókedvből, hanem kényszerűségből agyafúrt csínytevő. A lódoktorsággal, szinimesterséggel, lapkiadással  is megpróbálkozó borbélylegényt, aki tisztességes úton semmire sem vitte. A kudarcból okuló mindenkori kisembert, akinek címmel, ranggal, protekcióval szemben egyetlen fegyvere a furfang. Valószínű, hogy XVI. Lajos sem csak ártatlan tréfák felvonultatásának látta a Figaró házasságát, mert megtiltotta a mű bemutatását. Mindenesetre Valló Péter ezt a meglepően „kortárs” Figarót fedezte fel Beumarchais remekében, melyet az egri Gárdonyi Géza Színházban állított színpadra (Szikora János sokat emlegetett szolnoki rendezésével vállalva a versenyt).

Részlet a műsorfüzetből

 A HÓFEHÉR, ÁTTETSZŐ, FÁTYOLSZÖVÉSÚ falak mögött is „zajlik az élet”: Figaró lapul a szomszéd szobában és hallgatózik; Cherubin bújkál az öltözőfülkében; zenészek gyülekeznek a ház előtt. A kecse, mozgékony díszlet – a rendező munkája – is bizonyítja, hogy Valló Péter nem mondott le a komolyabb hangvétel kedvéért arról a rokokó játékosságról, melyet legutóbb miskolci Marivaux-rendezésében is megcsillogtatott. A szeleburdi ajtók hol a főhős, hol vetélytársa orrára koppintanak; parasztlányok alkalmi kórusa „üldözi” fülsértő produkciójával a grófot; mutáló, csukladozó hangon fakad szerelmi románcra a kis apród, majd álruhás hajadonként, égszínkék tüllruhában masírozik föl és alá. Pergő-forgó mozgalmasságával, sziporkázó ötletességével édestestvére az egri Figaró házassága a miskolci A szerelem és véletlen játékának, mindkettő XVIII. Századi francia komédiát keltve új életre.

   Ám a díszlet makulátlan fehérsége, a kastélybelső törékeny stilizáltsága, vagy a háttérből keresetlen egyszerűséggel Hold gyanánt elővilágító lámpa azt is hangsúlyozza, hogy mesterségesen kifinomult, művi az a könnyedség, mely szemünk elé tárul. További elszórt jelzések, egy-két nyomatékos mondat – „Mi ez? Színházban vagyunk?” -, az előadás vége felé beiktatott bábjáték arra figyelmeztetnek, hogy Valló Péter rendezése egyben a színház játszi, öntükröző vizsgálata is. Nemhiába áll a színpad szélén a nagy, el-elforgatott tükör, mely hol a szereplőkre mered, hol a közönséggel „néz szembe”. Látszat, játék és valóság áttűnései szervesen épülnek be az előadásba. A mesterien megkomponált könnyedség alatt fel-felvillan a szomorú, a súlyos is. Ezt jelzi már Figaró kesernyés hangú monológja is, amely a színmű végéről vándorolt a produkció elejére. Hangsúlyozza, hogy hősünk már túljutott a boldogulás hívságosnak bizonyult ábrándjain, élete utolsó értelmes céljaként csöndes családi meghittségre vágyna Zsuzsival. Így a gróf kijátszása nem pusztán mulattató bolondozás: vérre menő küzdelem, komoly tét – ez mindvégig ellenpontozza a vígjátéki önfeledtséget. Nem borítja fel a komédiát, csak árnyalja és elmélyíti. S bár annak rendje, s módja szerint minden jóra fordul, a félreértések tisztázódnak, ki-ki a saját párja mellett „díszeleg”, a rendezés nem elégedett meg e hagyományosan vidám befejezéssel, újabb variánsokat kínál. A színműben szereplő összkórust helyettesítő bábelőadás leegyszerűsítve újrapergeti a történetet, s itt már tragédiába, gyilkosságba fordítja. A szinte szürrealisztikus zárójelenetben pedig – mely már-már szétfeszíti a komédia kereteit – egy pillanatra végképp szertefoszlik a vígjátéki felszín, nyersen és leplezetlenül válik láthatóvá, ami mindvégig alatta feszült: az elszabadult ösztönök és indulatok. Figaró és Zsuzsi összekapaszkodva menekülnek a sötétben kavargó zűrzavaron keresztül – megintcsak új nézőpontból adva summázatát a történteknek.
   JÓ ISKOLÁNAK bizonyult Valló Péter gondos rendezői munkája a színészeknek, elsősorban a fiataloknak. Arányos, pontos alakítást nyújtott Epres Attila a józan, kemény Figaró szerepében. Az életrevaló, hűséges Zsuzsit is hitelesen, megbízhatóan játszotta Román Judit. Kedves, bájos, inkább kisfiús, mint kamaszos Cherubint alakított Megyeri Zoltán, sikeresen, bár növésre mintha jóval meghaladná a szöveg szerint nála termetesebb Figarót. Kiegyensúlyozott játékot nyújtott Szatmári György is arisztokratikusan könnyűvérű Almaviva grófként. Akadtak hullámzóbb teljesítmények is. Inkább puhán, lágyan szenvelgő, s nem megsebzett, mélyen érző Bárdos Margit grófnéja. Anyaszerepben talált jobban magára Ribár Éva, Marcelinája lángoló szerelmesként eltúlzott. Hatásos figura a náthás fejhangon selypegő, kígyótermészetű énektanár, Bazilio, ám elegánsabb lett volna Tunyogi Péter játéka, ha visszafogottabb. Félreértelmezett vígjátéki bőséggel alakította Bartolót, a doktort M. Horváth József, harsánysága kirítt a produkcióból.
  Többszörös bűvészmutatványt hajtott végre Valló Péter egri rendezésével. Lenyűgöző biztonsággal egyszerre vitte színre a komédiát és az alatta lappangó tragédiát. S végre sikerre segítette a fiatal egri társulatot, mely zökkenőkkel indult útjára.        

                                                              Tegyi Enikő 



Ribár Éva - Kiss László - Pasqualetti Ilona - M. Horváth József - Tunyogi Péter - Solymosi Tibor - Fehér István - Horváth Ferenc - Szász Andrea
 

* Hozzászólások:
- Régi szép idők:) Hevér Zsuzsa
- Láttam, egész jó előadás volt! Verebes István