A publikum este megfésülködik szépen
És a színházban leül egy széken.
Pesten épp úgy, mint Eszéken.
Néha úgy ül, mint a vádlott a törvényszéken.

Ha jó a darab, akkor nyugton marad,
Ha azonban rossz, akkor nyikorgatja a széket
És szeretné megrántani a vészféket,
Csakhogy ezek a színésznépek
Huncutabbak, mint a németek,
Mert a publikumnak nem adnak vészféket,
Csak egy széket.

A publikum tehát kénytelen ülni és mindent tűrni.
Néha szeretne fütyülni. De ezt nem teheti,
Mert egy rendőrtisztviselő jönne elő
És az őrszobába kellene menni.
Ott pedig nem jó csücsülni.
Tehát a publikum nem szeret fütyülni.

A publikum nem megy színházba ingyen
És mégsincsen neki megengedve minden
Ha felmegy a függöny mikor a csengettyű csenget,
Neki csak tapsolással szabad megzavarni a csendet.

A publikum azonban mégis kijátssza
A színházaknál uralkodó rendet,
Mert nem fütyüléssel büntet, hanem akként tüntet,
Hogy mikor a leghatásosabb jelenet hallszik,
A publikum a széken csendesen elalszik.
 

   Budapest még viszonylag új (1 éves), nagyon népszerű, színvonalas kulturális helyszíne a Három Holló - ahol Egerben látott művészek is szívesen találkoznak, fellépnek. Megálmodásában, létrehozásában meghatározó szerepe volt Cseh Andrea Izabellának. Az ő - a blog számára írt - karácsonyi gondolatait olvashatják.

   Megtisztelő felkérést kaptam, arra a kérdésre kereshettem a választ - közeli színházi élményeim alapján -, hogy 2018 decemberében milyen kapcsolatot látok a színház és a karácsony között. Az elmúlt hetekben egy Shelley rémdrámát, Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakája című könyvéből készült színpadi adaptációt, Szép Ernő Patikáját és Schwajda György A szent család című komédiáját láttam. A legutóbbi darab a reménytelenség írása. Azt pedig hívők, nem hívők egyaránt tudják, hogy Jézus azért jött a Földre, hogy magára vegye az emberek bűnét és megmentse őket a reménytelenségből.
   A Schwajda-darab címe a karácsonyra utal, egyértelmű a párhuzam a híres Szent családdal: Jézus, Szűz Mária és Szent József, a szeretet kötelékének család-modelljével. Karácsonykor Jézus születésére emlékezünk, ez az öröm, a békesség és a család ünnepe. Schwajda György művében - bár az egy családról szól -, ezeknek a magasztos fogalmaknak, érzéseknek nyoma sincs.
   Nem könnyű darab, még ha az író komédiának kategorizálta is színművét. Schwajda főhőse egy küzdelmes életébe megrokkant munkásanya, aki mosásból négy gyereket nevelt fel. Ennek dacára vénségére mégis egyedül áll a világban. Mindent elkövet, a céltalan bolti lopástól a fogamzásgátló tablettával elkövetett öngyilkossági kísérletig, hogy felhívja fiai és lánya figyelmét arra, hogy ő még van és törődésre szorul. A gyerekek - saját lelkiismeretük megnyugtatására - pénzt ugyan adnak, néha még be is dobják gyorsan a számára vett bontott csirkét és hypot, de idejük, figyelmük az nincs az anyjukra, hiába kuncsorog érte. Nem happy endes a történet, mint az Élet csodaszép, semmi sem fordul jóra a végén. Aki magányosan állt a világban, az továbbra is egyedül marad, aki nemtörődöm, önző volt, azt nem szállja meg a karácsony szelleme.
   Aktuális a darab 2018-ban, Magyarországon, a Családok Évében. Pedig az író az 1980-as években tartotta ezt görbe tükörként a magyar társadalom elé. Közel negyven év, majdnem egy emberöltő, s nem történt semmi. Azaz mégis valami. 2017 óta már törvény kötelezi a nagykorú gyermekeket a rászoruló szüleikről való gondoskodásra. A szeretetet ugyan nem lehet kikényszeríteni, de a tartást igen, a jog eszközével. Kényszeríteni azt, aminek belülről kéne fakadnia. Igaz, ez mégis humánusabb, mint a Sánta Ferenc Sokan voltunk novellájában kínált megoldás. 
   A karácsony már nagyon másról szól 2018-ban, mint amikor Jézus a Földre érkezett. Mondhatni, már a kereskedők nagy ünnepe (is). A hangszórókból áradó, újabb és újabb karácsonyi zenék, a színes üdvözlőlapok gyártása, a karácsonyi vásárok, az ünnepi ételek hozzávalóinak kínálása, a villogó, zenélő díszítés és az ajándékozás fontossága egyenértékű lett a templomi ünnepléssel, a csendes belső áhítattal, sőt. Nem csoda, hogy a karácsony ünnepére esik a legtöbb öngyilkosság, szakítás, családon belüli erőszak. A szeretet és békesség ünnepe sok családot szétránt, megnyomorít, a kivételek pedig erősítik a szabályt.
   Talán nem véletlen, hogy a Pécsi Harmadik Színház bemutatója advent idejére, pár nappal karácsony elé esett. Vincze János rendező szomorú, elgondolkodtató történetet vitt színpadra, igazi figyelmeztetésként, hogy a társadalom legkisebb egysége, a család, aminek védenie, óvnia kéne mindentől, milyen könnyen válik igazi pokollá. 
   És mégis, ettől a borús és kegyetlen képet mutató színházi estétől én most ajándékot kaptam.
   Saint-Exupéry A kis herceg című könyvéből kedvenc idézetem, amikor a kishercegre váró róka arra kéri őt, legközelebb mondja meg, hogy mikor jön: „Tudnom kell, mert akkor jó előre ünneplőbe öltöztetem a lelkemet.” Nekem most a felkészülésre nem volt lehetőségem, csak jött a váratlan meglepetés. Bár a karácsony - nekem - nem az ajándékokról szól, mégis jó volt ez a „nemvárt” meglepetés. Örülök én a materiális javaknak is, de a léleknek szóló ajándéknál - különösen így karácsony táján, ha mégis szívünkben érezzük ezt az ünnepet - nincs szebb. Idén én hitet kaptam. Arról, ha nagyon vágyom valamire - és kiérdemlem -, talán megadja a sors, váratlan meglepetés formájában, éppen karácsonykor.

Vári Éva Fotó: Toldy Miklós

   Ez évben én a színháztól, annak egy jeles képviselőjétől kaptam a nemvárt karácsonyi ajándékot. Nem láthattam kedves színésznőmmel, Vári Évával olyan színházi bemutatót, amely pécsi színházi korszakához kötötte volna. Ahogy nem jártam még soha a Pécsi Harmadik Színházban sem, ahova őt A Boldogtalanok Húberné, a Tóték Mariska, a Kvartett Feleség és a Macskajáték Orbánné szerepe kötötte. De most, Vincze János rendezővel nekifutottak az ötödik közös munkájuknak, A szent család anyafigurájának. Ezt „elcsíptem”, láthattam egy új Vári-premiert, kevéssel karácsony előtt. Igaz, a színésznőt - a sok humoros mozzanat, darabbeli poén ellenére - magam sohasem láttam még ilyen keserűen játszani. De ez nem számított.
   A karácsony ereje az öröm érzése, amit maximálisan megkaptam a színházban, 90 percre elfelejthettem minden gondot, bajt, vitákat, súrlódásokat. Ahhoz képest, ami a színpadon folyt, az én bajaim eltörpültek, elillantak. Ez a színház varázsa. És ez a varázslat minden este megtörténhet, átélhető a nézőtér homályában.
   Hát itt az én a kapcsolódási pontom. A színházban - ha a játék igaz, hiteles - minden este karácsony van. A nemvárt öröm érzésével, békével a lelkünkben távozhatunk. Amíg van színház, van remény, még akkor is, ha a színpadon éppen minden reménytelennek tűnik.   

* Ezt az írást az antropos.hu online kulturális magazin és az Iza & Három Nővér - minden, ami színház Facebook oldal is átvette.

"KARÁCSONYI KIRAKAT Leszállt a szent est. Hazatért A mohó vásárlók hada. S egy kirakatban szégyenszemre Ott állt két elhagyott baba. A lányka majdnem könnyezett, A szégyentől reszketett a válla, S a fiú szólt: Én megveszem, Hisz régen spórolok magára! A lány Bársony Rózsi, a fiú Dénes György"
"Titkos élő karácsonyfáját Ma sokan irígyen nézik, Mivel idén nem a fák, De az árak nőnek az égig. Titkos Ilona"								"BOHÉMEK KARÁCSONYA A fa dísze egy sósperec, S ők mégis vígak, boldogok, Pedig az ócska vaskályhában Már az utolsó szék lobog. Palló Imre, Malaczky, Laurisin, Tihanyi Vilma"

Halász Vilma felvételei

 

A Színháztörténeti sorozat utolsó része (egy időre mindenképp az - lásd erről az előző fejezetet!) egy olyan írás, amely ugyan 6 évvel ezelőtt egyszer megjelent már a blogon, de amikor a sorozatot elkezdtem, azonnal tudtam, hogy befejezni ennek megismétlésével fogom.  
 

Közvetlenül a  Gárdonyi Géza Színház mögött áll egy 1753-ban épült, "U" alaprajzú, egyemeletes épület, amelyet akkori lakója után Orlandini háznak neveznek. A színházra néző nyugati oldalhomlokzat emeleti fülkéiben szobrokat látunk. A földszinti ablakok az 1987/88-as évadtól a Miskolccal történő kényszerű összevonás után újra önálló társulattal rendelkező színház belső életében fontos szerepet játszó helyiségekből nyílnak. Ott volt ugyanis a nevezetes „Bika”. A színház épületén belül nem volt színészbüfé, ahol előadás után összegyűlhettek volna, feszültséget levezetni, beszélgetni, egymás között lenni. Az általuk Bikának elkeresztelt külső (bár csak néhány méterre lévő) helyszín töltötte be ezt a szerepet. E szárny déli oldalán most, az önálló társulat megalakulásának 25. évfordulóján felirat hirdeti: Színháztörténeti Gyűjtemény.
  A csöppnyi helyiségekből kialakított, a rendelkezésre álló tér korlátozott voltából adódóan csak minimális mértékben kiállító, inkább ismerkedésre, akár kutatásra is alkalmas helyen kincstárát találjuk az egri színjátszás múltjának - a kezdetektől, de egészen napjainkig. A tárlóban található dokumentum-másolatok, a falakon művészek és előadások képei, egy-egy kellék, jelmez – ezek jelentik a kiállítóhely jelleget, de valójában csak hangulati elemek, abból adnak ízelítőt, mi mindennel kapcsolatban böngészhet a látogató. A könyves szekrényben csupa olyan kiadvány, amely színházunkkal foglalkozik részben vagy esetleg teljes egészében, mint Az egri színház anno és ma című, az újjáépített színház 2000-ben történő megnyitására megjelent könyv. Ezek egyelőre csak helyben olvashatók, ha sikerül belőlük több példányt is beszerezni, akkor tervezik kölcsönözhetőségüket is, a könyvtárakban szokásos rendszer szerint. A szekrény melletti szabadpolcon színházi folyóiratok számai. "Lapozható" tartóállványon előadás-plakátok. A számítógépes asztaloknál a digitalizált emlékekhez férhetünk hozzá. Alapos és részletes multimédiás program meséli el az egri színjátszás történetét. Kereshetünk a képanyagban, amelyet, hogy könnyebb dolgunk legyen, nagyobb egységekre bontottak. Egerben játszottak – elsősorban az állandó egri társulati tagokra koncentrál, de feldolgozza a vendégként itt szerepeltek listáját is. Előadások – a név magáért beszél. A harmadik egységben minden más, az egri színjátszással kapcsolatos fotó, például magáról a színház épületéről a korok folyamán. Digitalizált formában megtaláljuk a plakátokat, műsorfüzeteket (bár ezek fizikai mivoltukban is nézegethetők), minden fellelhető előadás-kritikát, az előadások előkészületeiről szóló írást, színész-portrét, más, a színházzal, színházi élettel kapcsolatos írásokat. De audio-vizuális élményekhez is juthatunk. Ahol volt rá mód, hang- és videofelvétel részletekből kapunk ízelítőt egy-egy produkcióból. Kereshetünk a Városi TV és országos médiumok felvételei között. Megtekinthetjük a Színház centenáriumára megjelent DVD-t is. A gyűjtemény láthatóan törekszik az elérhető legnagyobb teljességre, emléket, de nem holt, hanem eleven, velünk élő emléket állítva Eger teátrumi hagyományainak, múltjának miközben a mának is szerves része. Az egyik sarokban parányi pódium – elfér rajta két kényelmes ülő alkalmatosság, más nemigen, de remek meghitt beszélgetésekre, élő színészportrék megrajzolására, sőt még egy vagy kétszemélyes kamara műsorokra is alkalmas, ha a nézők száma ugyancsak korlátozott is (de ez csak még vonzóbbá teszi ezeket az alkalmakat). A tervek közt szerepel egy-egy színházi háttérszakma (ügyelő, súgó, színpadmester, öltöztető…) beszélgetés keretében történő bemutatása is. Ezeket az esteket majd felveszik és máris a digitális archívumot fogják gyarapítani. Apró meglepetésként felelevenítettek egy régi szokást. A hatvanas-hetvenes években még árultak a trafikokban fényképeket a legkedveltebb színművészek portréival. Nos, itt megvehetők a társulat tagjainak fényképei. (Akár lehet visszahozni azt a régi időt is, amikor előadás után a művészbejárónál ezekkel várták őket, hogy autogramot kapjanak rá. Ne tessék azt hinni, hogy ma már nem létezik ilyesfajta rajongás – én ismerek fiatalokat, akik körében ez nagyon is jelen van!) Igyekeznek minden igényt kielégíteni. Ha valaki nem talál információt arról, amit keres, felírják a kérést és megpróbálnak utánanézni. De természetesen nem kell konkrét kérdéssel, „kutatási tárggyal” jönni a gyűjteménybe – bárki betérhet, aki „csak” éppen kíváncsiskodni akar egy kicsit Eger színjátszásának múltja felől.
  A gyűjtemény jelenleg csak bizonyos napokon és csak néhány órát látogatható, ha lehetőség lesz (ez azonban távolabbi jövő) a hely bővítésére és ezzel a kiállító-jelleg erősítésére is, akkor lehet majd gondolkodni bővített nyitva tartáson. Így is sok-sok érdekességet kínál azonban és így is nagy eredmény, hogy a budapesti Bajor Gizi Színészmúzeum és a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum után Egerben jöhetett létre az ország harmadik hasonló jellegű intézménye.

  Ha valaki nem fogott volna gyanút, elmondom, hogy mindez csak fikció. A Gyűjtemény nem létezik és a jelenlegi gazdasági helyzetben nem is sok esélye lenne megvalósítani (a Bika valóság). Én azonban nagyon szeretném, ha létezhetne, s amit pénz nélkül meg lehet tenni (elsősorban gyűjtés), azt talán elkezdhetné egy kis team (magam is szívesen vennék benne részt). Eger színjátszása megérdemelné! Nem új, 2004-ben született egyébként az ötlet, amikor 100 éves évfordulóját ünnepelte az egri színjátszás (pontosabban az első helyi kőszínház). Akiknek akkor megemlítettem, mindenkinek tetszett. Aztán mégis úgy alakult, hogy nem hoztam elő többet mostanáig, de mindvégig bennem motoszkált. Talán most is lesznek, akik szívesen fogadják, talán elindulhatna valami… J.F.

* A sorozat valamennyi korábbi fejezete megtalálható a Színháztörténeti sorozat menüpontban.

 

   Legyen a Horváth-kertben, Budán – éneklik estéről estére a Régi nyár című operett fináléjában a Gárdonyi Géza Színház színpadán. De hol is volt ez a nevezetes hely? A Krisztinaváros parkja egykori tulajdonosáról (Szentgyörgyi Horváth Zsigmond) kapta a nevét. Az Alagút megépültekor megvásárolták tőle és közparkká alakították.
  Itt állt a nem kevésbé nevezetes Budai Színkör (s az 1200 férőhelyes épület mellett a kertvendéglő, hol „sramli szól és ott lehet csak inni jól”).



A páholyokon és ülőhelyeken kívül az állóhelyeken azok is megnézhették az előadásokat, akiknek csak ennyire futotta. Csillogó sikerek sora fűződik a Budai Színkörhöz (s igen komoly darabok is, nem csak operettek – de mi most ezekre fókuszálunk). Amikor 1937 nyarán bezárták, Márai Sándor így írt:
  „A Színkör hozzátartozott a pesti nyárhoz: múltja volt, ha nem is klasszikus, de nem is érdemtelen múltja, a magyar színpad legelső művésznői és művészei szórakoztatták e rozoga deszkákon a nagyváros elárvult nyári közönségét. Az történt – s ez az, amit a laikus nem ért –, hogy a régi színház, amely tavaly még játszott, ez idén már nem játszhatott, az történt, hogy a Színházat, amelyet becsuktak, mert sürgősen le kell bontani, nem bontották le sürgősen, az történt, hogy egy nagy csapat szegény ember: színésznők, színészek, zenészek, rendezők, statiszták, díszletezők, jegyszedők nem kerestek ezen a nyáron egyetlen fillért sem, az történt, hogy a budai kocsmák fölöslegesen elvesztették nyári, pesti közönségük egy részét, az, hogy néhány nyári daljáték, ez a nem valami magas rangú, de nem is értéktelen műfaj, melyhez nálunk zeneszerzők és librettisták kitűnően értenek, nem kerülhetett színre, s végül az, hogy e szegény, poros nagyváros közönsége – legalábbis azok, akik nem mehetnek el nyáron a salzburgi Festspielékre –, egyszóval egymillió ember közül mindazok, akiknek szerény nyári mulatságához hozzátartozott egy este a Budai Színkörben, ahol hangulat, zene, atmoszféra az ifjúságra emlékeztette őket, ez évben nem mehetett el a Budai Színkörbe. Miért? Csak.”
   Lajtai Lajos közgazdasági akadémiára járt, de otthagyta, s előbb táncdalokat kezdett írni, majd sikeres színházi szerzővé vált, operettjeinek legnagyobb részében barátja, Békeffy István volt a szerzőtársa. A Régi nyár bemutatójának is a Színkör adott otthont. A Színházi Élet 1928. évi 32 száma már az 50. előadást köszöntötte, így:

A nagy siker az ügyesen bonyolított történeten és a szereplőkön kívül elsősorban Lajtai zenéje biztosította. (Az egri előadásban elhangzó szerzemények nem mindegyike ebben az operettjében szerepelt eredetileg.) Hol van az a nyár, hol a régi szerelem, Hétre ma várom a Nemzetinél, A régi mániám, A Horváth-kerti fák alatt, Jöjjön ki Óbudára és még sok más, míg eljutunk a fináléig: Legyen a Horváth-kertben, Budán! Olyan dalok ezek, amelyek kiállták az idők próbáját, élnek máig is, s nem is csak az idősebb korosztály körében. Az ember hallgatja őket, s tán még a régi Horváth-kert hangulatát is képesek felidézni.      

   Amint nyilván észrevették, kicsit "lelassult" egy ideje a blog, a szokásosnál kevesebb írás jelent meg és nagyobb időközönként. Köszönöm, hogy az érdeklődés ebben az időszakban sem lanyhult - amint a napi látogatottsági adatokból látom. Két-három hétig talán még tartani fog ez a technikai okokra visszavezethető állapot, de azután újra a megszokott ritmus tér vissza, és a "napi" történések mellett újra - remélem - igazán érdekes anyagokkal is készülök ebben a színházi évadban is. Csak néhányat említve:
- Tervezek egy sorozatot, amelyben a színpadon nem látható, de a színházban ugyanolyan fontos háttérmunkát mutatom be, azokat, akik nélkül nem jöhetne létre az előadás.
- Folytatódik, de hamarosan be is fejeződik (talán nem örökre, valamikor lesz még folytatása) a csaknem hét éve tartó Színháztörténeti sorozat.  
- Az 1990-es évek legelején létezett színházi zenekart, a Momentumot tagjainak visszaemlékezéseivel és eredeti videofelvételek részleteivel idézzük meg.

   Lassan három hónapja már, hogy kedves ismerősöm kérdezte, hallottam-e a hírt. Ő akkor értesült róla, bizonyosat azonban nem tudott. Nem írtam meg a blogon, mert bár teltek a hetek, nem találkoztam sehol megerősítéssel, egészen nem sokkal ezelőttig. Pár napja kaptam néhány fényképet (köszönöm Kósa Zsoltnak), s köztük az egyiken éppen Fésűs Tamás, a Gárdonyi Géza Színház Gali László vezette korszakában,  vidáman, egy tájelőadás után hazatérőben a buszon. A blog Színháztörténei sorozatát böngészve több helyen is találkozhatnak a nevével...



 

   Koós János és Dékány Sarolta volt a sztárvendége - gyakorlatilag övék volt a teljes második rész - az Agria Nyári Játékokon látott produkciónak: Csak egy tánc volt… avagy volt egyszer egy táncdalfesztivál. (A cím egyébként megtévesztő is lehet, mert a koncerten felcsendülő dalok korántsem mindegyike az egykori táncdalfesztiválokon vált ismertté.)


 Váradi Eszter Sára

Az első részben azonban a székesfehérvári színház két művésze, Keller János és Váradi Eszter Sára, valamint vendégeik, a veszprémi színház művészei, Halas Adelaida és Szeles József szórakoztatták a közönséget. A 12 fős Alba Stúdió Zenekart Ruff Tamás vezényelte. Kellemes koncert-díszlet, ehhez méltó ruhák – ami a látványvilágot illeti, visszafogott, de egyértelmű elegancia volt a jellemző. Hiába azonban a kellemes látvány, ha a műsor összeállítása vagy az előadók teljesítménye kívánnivalót hagy maga után. Szerencsére ennek ellenkezőjét tapasztalhattuk, a néhol komoly, néhol vidámabb dalokat megejtő, harmonikus előadásmódban kaptuk.


Halas Adelaida

   Mennyire elszokott már (kényszerűen) a közönség attól a dallamvilágtól, attól a hangszereléstől, zenekari hangzástól, amit a nagyszerű Alba Stúdió Zenekar erre az estére visszahozott ide, Egerbe (a Jazzymotions is próbálkozik ezzel, róluk itt írtam korábban a blogon). Az élő zene hangulata egészen más, jóval többet ad, hát még ha – mint ebben az esteben is - a gyakran csak dob-gitár(ok)-billentyűs hármason kívül vonós- és fúvósszekció egészíti ki az együttest. Valamikor, de nem is olyan nagyon régen, még természetes volt, hogy a táncdalok gazdag, ötletekkel, csillogással, élettel teli hangszerelésben szólaltak meg, ma már fájóan hiányzó módon voltak képesek hangulatok, érzelmek keltésére. S hogy akár a mai fiataloktól sem volna idegen mindez, ha egyáltalán belekerülhetnének olyan szituációba, ahol ismerkedhetnének vele, bizonyítja, hogy a társaságunkban huszonéves fiatal hölgy és általános iskolás fiatalember is volt, akik furcsának, számukra szokatlannak találták, de – nem utasították el! A sanzonokról szokás mondani, hogy mindegyik egy-egy kis kerek történet, egy-egy kis dráma vagy vígjáték. A táncdal (ha igényes szerzők zenéje és szövege) igényes előadásban megszólaltatva, tudhatja ugyanezt.


Váradi Eszter Sára, Keller János

A négy színművész mindent megtett a siker érdekében. Mindannyiuknak sajátja a kulturált előadásmód, nagyfokú empátia. Az természetes, hogy magas technikai színvonalon tolmácsolták a dalokat (színházaikban operett és musical szerepeket is játszanak), az is magától értetődik, hogy hozzájuk tudtak tenni színészi eszközeikkel, ők azonban adtak még valamit. Szeretetet e dalok, s egykori előadóik iránt. És a közönség iránt is. Ez a többlet segített igazi élménnyé tenni az estét.  A székesfehérvári művész-páros (a magánéletben nem az) töltött több időt a színpadon. Már csak azért is, mert ez az este, ez a műsor kettőjük korábbi, Domján Editről és Szécsi Pálról szóló előadásából alakult ki. Persze, alaposan megváltozva. Váradi Eszter Sárának inkább a komolyabb hangvételű dalok jutottak, nagyon szépen, meggyőzően, elgondolkodtatóan énekelte ezeket.


Keller János

Keller Jánosról ugyanezt kell elmondani, hozzátéve azt is, hogy övé volt több vidám sláger, s azokat igazi humorral, kedvesen oldotta meg. S még valamit, a közönség megénekeltetése nem egyszer inkább kínos mozzanat szokott lenni, neki köszönhetően itt ízléses része maradt a koncertnek. Rávilágított ez az este arra is (ismét), hogy mennyire nem ismeri a közönség az ország más helyein játszó művészeket, pedig sokan nagyon megérdemelnék!
   Nyári este – szabadtér – minőség! Szívesen hallgattam volna még és színházi előadásokban is szívesen megnézném őket. Nagy kár, hogy messze élnek és dolgoznak…


Váradi Eszter Sára, Halas Adelaida, Keller János, Szeles József
Fotók: Vincze János

* Ezt az írást a Veszprémi Petőfi Színház honlapja és hivatalos Facebook-oldala is átvette.
 

   1993-ban kigondoltam-alapítottam egy díjat, amelyet azután többen is megkaptak a Gárdonyi Géza Színház társulatából. (Bővebben: itt.) Összefutottam tegnap egyikükkel - aki már évek óta Egertől távol, más városban játszik. Mesélte, egy róla szóló internetes oldalon (amelyet egyébként nem ő szerkeszt) az információk, tények közt ott szerepel, hogy tulajdonosa ennek a díjnak. Lassan negyed százada lesz, s még él a díj...  

 

 Eger és az egri színház örök életemre meghatározó marad. Ebben a városban és ebben a színházban értek engem olyan impulzusok, amik nem kis mértékben járultak hozzá egy álom megvalósulásához. Hogy mi ez az álom és miért kezdtem el egyáltalán megálmodni? Próbálom rövidre fogni,  de muszáj visszamennem egészen a gyerekkorig. Szép lassan bújt ki a szög a zsákból. Olyannyira, hogy az óvodában bármi műsor volt, farsang, Anyák napja, stb., a kicsi Tomi mindig elbújt a leghátsó sor mögé és onnan tátogott. Nagyon rosszul éltem meg, hogy meg kell szólalni, neadjisten énekelni és ezt mások nézik, hallgatják. Egyenesen megalázó volt... De befogadóként tökéletesen funkcionáltam. Szerettem járni a bábszínházba és a „nagyszínházba”, szüleim és az óvónénik vittek is rendszeresen. Nagyon rég volt, de még a mai napig is emlékszem képekre, színekre, hangokra a Pinokkióból és a Lúdas Matyiból. Mikor nagyobb lettem, a családdal megnéztük a Mágnás Miskát. Na, itt szabadult el a pokol. Varázslatként éltem meg és végérvényesen színházrajongó lettem. Ekkor voltam 7 éves. Az ugyan eszembe nem jutott, hogy ilyen foglalkozást kéne választanom, de valamiféle vágy a kibontakozásra már ott motoszkált bennem. Verseket kezdtem írni. Aztán mondani. Eljártam versenyekre, még helyezés is lett belőle.

Eger kis csillagai  Fotó: Gál Gábor

 Épp befejeztem az általánost, amikor azt hallottam, hogy Venczel Valentin fiúkat keres az Eger kis csillagai című zenés játékhoz, amit ő rendez és a Dobó téren akarják bemutatni, augusztus 20-án. Itt belém bújt a kisördög… „Mi lenne, ha én is…?” Nem hagyott békén a gondolat, így fel is kerestem egy barátnőmet, aki már a szereplőgárda tagja volt. Kifaggattam, de még mindig nem voltam elég bátor, hogy odaállítsak. Végül abban maradtunk, hogy elkísérem egy próbára, megnézem, mi folyik ott és bemutat Valentinnek. Aztán meglátjuk mi lesz. A nagy bemutatkozás így hangzott a rendezőúr részéről – szó szerint tudom idézni: „Szervusz öcsém, megjöttél? Na ülj le oda a padra, aztán majd beállítalak!” 10 perc elteltével már futottam a gonosz törökök elől a Forrás Szabadidőközpont udvarán…
 

Pomádé király új ruhája - Gregor József és Ivanics Tamás Fotó: Gál Gábor

   Aztán kicsit később, amikor megtudtam, hogy Valentin színjátszócsoportot is vezet a Forrásban Ivády Erikával, már elképzelhetetlenné vált, hogy én ott ne legyek tag. Gyorsan jelentkeztem is. Szép feladatokat kaptam és a mai napig  tartó barátságok szövődtek. Itt már azt mondtam, hogy megvan az utam.
   Egyszercsak meghallgatást hirdettek a színházban. Valahol Európában! Sok gyerekkel. Gondoltam, itt a nagy lehetőség! Nem kerültem be. Ellenben a barátaim szinte mind. Óriási kudarcként éltem meg, gyötrelmes és hónapokig tartó szívfájdalom... Főleg, amikor láttam, hogy milyen jó előadás lett! Persze, örültem a sikerüknek, csodáltam mindenkit, aki színpadon volt, de beletelt egy időbe, mire feldolgoztam, hogy nem vagyok köztük.
   Egy év múlva, 2003-ban elmesélte Kovács Bálint barátom, hogy a „Valaholosok” közül néhányan talán benne lesznek a Mumus című mesemusicalben, de az egyik fiú visszamondta. Akkor kisütöttük, hogy helyette elmegyek én a megbeszélésre, hogy én esetleg nagyon szívesen, ha nincs még más… Jakó Bea asszisztens megmutatott Szabó Máté (akkor még e.h.) rendezőnek, aki azt mondta, ámen. Na, így jutottam fel a Gárdonyi Géza Színház színpadára! Öröm volt reggelente nem az iskola felé venni az irányt, hanem jó korán a színházba menni, ott pedig megcélozni az egyik legfontosabb helyiséget, a büfét! Reggeli szendvics, cappuccino, egy-egy elmaradt lecke megírása. Közben érkeztek a nagyok, a példaképek. Izgalmas volt felfedezni, hogy mi történik a színpad mögött, a folyosókon, az öltözőkben. Egy új világ nyílt meg előttem.

Az Oliverben, mankóval. * A képre kattintva video nyílik meg a blog YouTube csatornájáról.

   Aztán sorra jött a többi: hívtak a Bors nénibe, a Legyetek jók, ha tudtok!-ba, a Faustba és az Oliverbe (amiben csak azért volt mankóm, mert az egyik Faust előadáson sikeresen elszakadt egy szalag a térdemben, az Oliverből pedig nem akartam kimaradni, inkább végigsántikáltam az egészet, Bóbis Laci koreográfus pedig megőrült tőlem, hogy velem mindig külön kell foglalkoznia). Az érettségiig minden évadban volt valami feladatom a színpadon. Figyeltem a színészeket, barátkoztam velük, hallgattam a legendás történeteiket. Az összes próbafolyamat alatt azt tapasztaltam és az erősödött meg bennem, hogy a színházcsinálás óriási koncentrációt, alázatot, fegyelmet, energiát követel, ugyanakkor elengedhetetlen egyfajta lazaság, nyitottság, játékkedv. Ezek ötvöződtek nap mint nap a színpadon, én pedig hálás vagyok, hogy ezek égtek belém, mint alapok. Ezeket képviselte a Forrás Diákszínpadi rendezései során Venczel Valentin, a színházban pedig Szabó Máté, Novák János, Csizmadia Tibor és Szegvári Menyhért rendezők, akikkel én dolgoztam.

A dedikált kellékpénzt 2006-ban kaptam Tamástól.

 De ez az igényesség sugárzott más rendezők munkáiból is, mert természetesen mindent megnéztem, ami műsoron volt. Természetesen nem is egyszer. Hanem sokszor. Nagyon sokszor. Az már más kérdés, hogy melyik előadás volt jobb vagy rosszabb, de azt éreztem, hogy ez egy olyan színház, ahol érdemes színésznek lenni, ilyen munkákért érdemes tanulni ezt a szakmát. Dédelgettem is az álmom, hogy egyszer hátha felvesznek az Egyetemre és közéjük tartozhatom. 
   Érettségi után el is kezdtem felvételizni. Először a Hegedűs D. – Marton osztályba, majd a Gálffi – Ács osztályba. Először sikerült az első rosta, aztán még az sem. Reménykedve teltek a hétköznapok az egri főiskola falai között magyar-kommunikáció szakon…
   Aztán Valentin megkeresett, hogy Lengyel Pál fiatalokat keres a Harlekin Bábszínház társulatába. Gondoltam, mit veszíthetek vele, nézzük meg mi van ott. Pali bácsi felvitt a színpadra, a kezembe adott egy bábot és nekem végem volt… Azt hiszem egy pillanat alatt megértettem, mennyire zseniális eszköz színházban a báb és mennyire más szintekre tudja emelni a színművészetet. A mai napig csodaszámba megy nálam az élettelen életre keltése, az animáció a színpadon. Odaszerződtem, elkezdtem a bábszínház stúdióját, aztán már nem is volt kérdés, hogy Meczner János és Csizmadia Tibor bábosztályába akarok kerülni a Színművészetin. A harmadrosta végéig minden nap leírtam egy lapra, hogy „Fel fognak venni a bábosztályba!” Ajánlom mindenkinek, nekem bevált.
   Megfertőzött a báb. Ez nem jelenti azt, hogy „sima” színész mivoltomnak búcsút mondtam volna, ellenkezőleg. Azért volt szerencsés ezt a szakot elvégezni az egyetemen, mert arra készített fel, hogy „ember”- és bábszínpadon is megálljam a helyem.

Beckett: Az utolsó tekercs

Voltak csak színész, csak bábos, és a kettő ötvözetén alapuló vizsgáink is. Végzett színészként pedig arra törekszem, hogy eljusson az emberekhez, egy nagyon fontos üzenet a műfajról: a báb nem a gyerekek kiváltsága. Kiváló eszköz gyermekszínpadon a báb, fantasztikusan láttat és egyedien közelíti a történeteket a gyerekek világához, de fontosnak tartom, hogy a tizenévesek és a felnőttek is felismerjék: a „felnőttszínházban” is ugyanolyan létjogosultsága van. Van prózai színház, zenés színház, mozgásszínház, bábszínház. De végeredményben mindegyik színház. Más műfajokat helyeznek előtérbe, de az alap ugyanaz. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen izgalmas, amikor ezek a különböző műfajok keverednek... Amire napjainkban hálisten egyre több példa van. 
   Jelenleg egy csodálatos bábszínházban vagyok társulati tag, mégpedig Kecskeméten, a Ciróka Bábszínházban. Már hatodik éve, az egyetem után rögtön itt kaptam szerződést. Igyekszem minél színesebbé tenni a palettámat és minél többféle módon színházat csinálni. Ugyanis a sokszínűség az egyik legizgalmasabb tényező számomra a színházban. Az, hogy sokféle lehet. Rengeteg Cirókás előadásban játszom, ovisoknak és iskolásoknak is. Emellett amikor csak tehetem, vállalok vendégszereplést más színházakban is. Vendégeskedtem a kecskeméti Katona két előadásában, Budapesten pedig független társulatokkal dolgoztam idáig. Új szerelem a rendezés. Az anyaszínházam már háromszor is lehetőséget adott, hogy készítsek ifjúsági színházi előadásokat. Fontosnak tartom olyan gondolatokkal, problémákkal megtalálni őket, amik hozzájuk közel állnak. Hiszen országszerte gond, hogy kevés az olyan előadás, ami kifejezetten mai tizenéveseket szólít meg. Jelenleg egy új előadást készítek elő, aminek jövő májusban lesz a bemutatója. Hamlet történetét dolgozzuk fel, amiben fő szempont, hogy egy 21. századi fiatal létezéssel kapcsolatos kérdéseire reflektáljon.
   Velem ez van mostanság. Dióhéjban. Szóval köszi Eger, köszi Gárdonyi Géza Színház! 
 

A beszélgetés a Színészportrék az egri társulatból rovatban olvasható.
Fotó: Gál Gábor

   Ozsgyáni Mihály A fátylam kicsit oldalra billent című regényének bemutatója március 11-én, 15.00 órakor lesz Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban. Közreműködnek Pogány Judit, Udvaros Dorottya, Koltai Lajos.
   A szerző több évig volt tagja a Gárdonyi Géza Színház társulatának. Megkaptam tőle elolvasásra a kézíratot, így a regényről a blogon,  olvashattak először, az elmúlt év júliusában. 
 

Már az általános iskola első osztályában bekerültem egy gyermek színjátszó csapatba. Nyolc éven keresztül folyamatosan dolgoztam ott egy magyartanárral, akinek segítségével minden évben színvonalas előadásokat csináltunk. Eljutottunk Zánkára, a nagy színjátszó fesztiválokra is. Hatalmas színpad és nézőtér fogadott ott minket, varázslatos volt. Ott éreztem meg először, kell, hogy nekem valami közöm legyen majd a színpadhoz.
   Miután elkerültem az általános iskolából, Duvalovszky Éva, a Miskolci Nemzeti Színház rendezőasszisztense vezetett egy középiskolás színjátszó csoportot. Ő ajánlott be engem egy színházi meghallgatásra. Salinger Zabhegyezőjét  Békés Pál átírta Habhegyező címmel, Lengyel Pál rendezte. Elmentem a szereplőválogatásra és megkaptam Sally Hayes szerepét. Tizenhat éves voltam. Nagyra becsült színészekkel egy színpadon lenni, látni a rengeteg próbát és előadást, azt a pezsgő művész életet - nem lehetett nem megfertőződni. Csodálatos volt, de közben éreztem azt az alázatot is, amit sugároztak az ottani művészek. Mi fiatalként legutolsók voltunk a sorban - de nagyon kedvesen fogadtak minket. Abban az időben, 1993-ban, a színjátszó körből beajánlottak egy másik, ma már drámatanár kolléganőhöz, ő volt Szeszák Szilvia. Az országos diákszínjátszó fesztiválra mindenképpen egy kétszemélyes darabot akart rendezni, én voltam az egyik szereplő, a másik Kisházy Eszter, a miskolci színház akkori stúdiósa lett. Egy éven át dolgoztunk vele. Ő volt az, aki megtanított arra, hogyan kell nyitottabbnak lenni a világra. Nekem mindenről megvolt a saját elképzelésem és jött egy nő, aki folyamatosan „a képembe vágta”, hogy amit gondolok, nem biztos, hogy jó vagy nem biztos, hogy csak úgy lehet. Az identitás keresés időszakában éltem, s ez hatalmas fejlődés volt számomra emberileg. Azóta is mindig van Szilvivel kapcsolódási pontom, már én is drámatanár vagyok, de ma is sokat tanulok tőle. Ő ajánlotta azt is, hogy menjek el felvételizni a Színművészetire az érettségim évében. Nem sikerült, de azt gondolom, jogosan, mert én abszolút felkészületlen voltam még mentálisan, tudásban, érzelmileg. Olyan két-három évvel ezelőtt mondtam valakinek egy beszélgetés alkalmával, hogy talán most érzem magam úgy, hogy most már tudom, hogyan kellene teljesítenem ahhoz, hogy felvegyenek. Máig nem vagyok az a fajta ember, aki két perces meghallgatásokon tudna bizonyítani. Én egy vita során is az vagyok, akinek mindig csak utólag jutnak eszébe jó válaszok, ötletek. Nem próbáltam meg újra a felvételit, nem tudom, miért. Most már nagyon bánom.
 

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig - Viola szerepében _________________________

   1994-ben kaptam egy fülest, hogy Egerben megpróbálhatnék bejutni a Kelemen László színészképző stúdióba, amelyet Gali László, akkori Igazgató Úr hirdetett meg újra. Miskolcon is indult stúdiós képzés – de én úgy éreztem, ahogyan a mondás is tartja, senki sem lehet próféta a saját hazájában, valahol máshol kell próbálkoznom. Nem ismertem a várost, nem ismertem Egerben senkit, de éppen ez volt benne az izgalmas. Felvettek és nagyon szép stúdiós évek következtek, izgalmas szerepek vártak rám. (* Erről az időről a visszaemlékezést majd külön, a blog Színháztörténeti sorozatában olvashatják. J.F.) A két éves Színész Stúdió befejezésével már Beke Sándor Igazgató Úr kezei közé kerültem, mint gyakorlatos színész.
   Minden évben a szerződtetési időszak egy „rémálom” a színészek számára. Emlékszem, beültünk a Hársfa nevű kocsmába, a színház közelében. Sorban - 20 percenként voltunk beosztva ezekre a szerződtetési tárgyalásokra - onnan indult el mindig a következő ember. Visszajött, elmesélte, miről beszéltek, mit ajánlottak neki, mi vár rá a következő időszakban és voltak bizony, akik úgy jöttek, hogy adjatok egy féldecit, mert kirúgtak. Nyár végétől már nem volt a színház tagja.
   Beke Sándort követően Csizmadia Tibor lett a színházunk vezetője. Ő színészként nem akart alkalmazni, viszont felajánlotta, hogy rendezőasszisztensként szívesen dolgozna velem. Rettentően nehéz helyzet volt, hiszen nem tudtam, az miről is szól. Hiába voltam a színházban 7 éve, nem ezt csináltam, én a színpadon álltam, most pedig arra kértek, álljak a színpad elé. Meg kellett birkóznom önmagammal, legyűrni a félelmemet, de rá is voltam kényszerítve, hogy elvállaljam, hiszen akkor már jártam az Eszterházy Károly Főiskolára, fejlesztőpedagógia szakirányra, nem akartam elhagyni Egert. Felmerül a kérdés, miért választottam ezt a szakot. A színház még stúdiós korunkban elküldött mindannyiunkat logopédushoz. Pető Teodórához jártunk heti rendszerességgel és egyszer panaszkodtam neki, hogy nagyon izgulok, ha olvasópróbán mindenki előtt olvasnom kell. Sokat hibázok. Tessék olvass! – mondta. Elkezdtem, rontottam. Tizenkilenc éves voltam akkor és azt mondta: Bea! Te diszlexiás vagy. Fel nem foghattam, hogyan lehetséges, hogy ez addig nem derült ki. Annyira dühített, hogy ezért felvételiztem a fejlesztőpedagógia szakra. Meg akartam tudni, hogyan tudok segíteni magamon, másokon. Én hiszek abban, hogy a sors valahogyan úgy irányítja az embert és oda sodor, ahol a helyed van. Én általában mindenre kíváncsi vagyok, mindenről tudni akarom, miért történik velem.
   2014 óta már nem vagyok a színháznál, de nem gondolom, hogy letértem az útról, inkább úgy mondanám, hogy valamikor elkezdtem gyöngyszemeket fűzni egy fonálra. Az első gyöngyöm a Kelemen László Stúdió volt, a tudás, amit ott kaptam. A második az itt eltöltött gyakorlati évek, a szerepek egy nagyon jó társulatban. A következő, hogy elvégeztem a pedagógia szakot, fejlesztőpedagógus specializációval. Szültem két kisfiút, azalatt természetesen nem sokat dolgoztam, viszont akkor kerültem kapcsolatba Csizmadia Tibor révén a színházpedagógiával. Mi nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Szinte az összes rendezésében engem kért fel asszisztensének. Becsülte, hogy igyekszem pontosnak, precíznek lenni. Azt is tudta, hogy egyik alapítója vagyok a Kisötlet Gyermekszínpadnak (2011 óta már alapítványként működünk) és mesejátékokat készítünk óvodásoknak, kisiskolásoknak, mely előadások interaktivitásra épülnek, drámapedagógiai módszerek felhasználásával dolgozunk. El akart indítani Színház az osztályban – osztály a színházban címmel egy drámapedagógiai, színházpedagógiai projektet, ami vidéken akkor még nem volt jellemző, de Budapesten már virágzott. Úgy éreztem, hogy érdemes drámapedagógusnak képeznem magam. El is végeztem a Magyar Drámapedagógiai Társaságánál, s ez lett a következő gyöngyszem a fonálon. Erre jött 2016-ban a mesepedagógia, ami most nagyon fontos az életemben, hisz több óvodás, kisiskolás drámaórát tartok. Bajzáth Máriánál, a Budapesti Meseközpont vezetőjének továbbképzésén vettem részt. A mesepedagógia nem más, mint nevelés és oktatás a népmesékkel, újabb gyöngyszemre találtam, és ezután éreztem meg, hogy minden kiteljesedett, készen van a gyöngysor.

   Színész - drámatanár - fejlesztőpedagógus - mesepedagógus. Soknak hangzik, de ezek összefüggnek és szépen egymásra épülnek a munkámban. Húsz évig voltam a színház tagja, most a saját lábamon állok, mint vállalkozó és a jó munkám újabb munkát szül. Szerencsésnek érzem magam, mert élvezem minden percét annak, amit csinálok… és aki ezt a mesét meghallgatta, aranyalma pottyanjon a tenyerébe!
 

Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján az egri városi ünnepségen országgyűlési képviselői elismerésben részesült Ludányi Andrea ügyelő. Gratulálunk! A blog Színháztörténeti sorozatának két fejezetében olvashatták korábban a vele készült beszélgetést,  és .

Ágoston Péter - Fotó: Zsigmond László

   Ágoston Péter írása elé el kell mondanom, hogy az én kérésemre született, a gardonyiszinhazblog.gportal.hu színháztörténeti sorozata számára – immár öt évvel ezelőtt. Az eredetileg csak egyetlen évadra tervezett sorozat részének szántam olyan fiatal művészek bemutatását is, akik Egerből indultak. Az anyaggyűjtés során azonban nagy örömömre olyan sok emberrel sikerült beszélnem, olyan sok érdekességet, archív anyagot sikerült összegyűjtenem, hogy az egy évadból hat lett, s a fiatal művészek egyszerűen máig nem kerültek sorra. Írásaik azonban, amint mindjárt látni fogják értékes, komoly gondolatok hordozói (és ezt köszönöm szépen), mindenképp nyilvánosságot érdemelnek. Ezért úgy döntöttem, a színháztörténeti sorozattól független formában, itt a Napló rovatban közlöm őket. Az eltelt évekre tekintettel természetesen mindenkinek felajánlottam előzetesen a lehetőséget, hogy ha kívánja, módosítson rajta vagy egészítse ki. Péter, aki 2014 óta a Magyar Színház társulatának tagja, a következő Előszót szánta most akkori írása elé: „A 2012/ 2013-as évadban érkezett a felkérés, hogy írjak az egri Gárdonyi Géza Színház önálló társulatának 25. évfordulójára. Megtisztelő kérés volt ez. Azonnal tollat ragadtam és írtam. Öt év telt el azóta, sok minden történt velem. Az egri önálló társulat már 30 éves. Mégis úgy gondoltam, hogy az az írás jelenjen meg, ami a 25. évfordulón született, hisz abból egyetlen gondolatom sem évült el az elmúlt öt év alatt. Íme:” 

KÉRDÉSEKTŐL VÁLASZOKIG

- az egri színház, mint vírusgazda -                    

Egyszer valaki azt mondta a színház büféjében, hogy „aki ide belép, azt megette a fene”. Igaza volt. Olyan súlyosan képes megfertőzni embereket ez a kis épület, hogy van, aki egész életében emlegeti. Megnyugtató mégis, hogy mindannyian tudjuk honnan indult, ki a vírusgazda.
   Ma kezdem éppen utolsó évemet a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán, zenés színész szakirányon Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Aktív színházi életem 2002-ben, szinte pontosan tíz éve kezdődött el a Hatvani kapu téren. 2008-ban volt utoljára jelenésem az egri színpadon. Az itt eltöltött hat év rengeteg kérdést vetett fel, amit néha az élet megválaszolt, néha nem, volt, amire a válasz a későbbiek során egyszer csak szembejött velem, volt, amire a választ máig sem tudom. Ma is sokat kérdezek. Van, amikor már magam is tudom a választ és előfordult már, hogy én válaszolok kérdésekre. Ez az én írásom témája. Célja nincs.

LÉPEGETÉSEK

   2002-ben részt vettem tehát egy meghallgatáson. Ekkor már ismertem a színház folyosóit. Édesapám, Ágoston Ottó, a zenekari árok legfülledtebb pontján ül, ütős. Édesanyám már néha fel-fellát a színpadra; a második sorban ül egy hegedűvel a kezében. Zenészpedagógusok ők, én általában úgy szoktam mondani, hogy apukám zenész, aki tanít, anyukám tanár, aki zenél. Nekik köszönhetően nagyon sok előadást láttam itt. Életem első élménye is ide köt. Az Óz, a nagy varázslón ültem egyedül életemben elsőként a „nagy” nézőtéren.
   Tehát a meghallgatás eredménye, hogy 2002. augusztusában a Valahol Európában c. darab olvasópróbáján találtam magam. Ekkor érkezett végzős hallgatóként – mint most én - gyakorlatra Kovács Patrícia, Mészáros Máté. A stúdiószínpadon ültünk nagy körasztalnál. Mátéék, Béres Attila, a rendező, Szabó Csongor - koreográfus, Sirokay Bori - dramaturg, több színész, akiket gyerekkoromból ismertem, persze jómagam és rajtam kívül még közel húsz gyerek. Félelmetesebb volt, mint az első nap az iskolában. Pár nap múlva már nem csak húsz gyereknek láttam őket.
   Amíg miattunk az intézmény a kínok kínját élte át, addig mi a csodák csodáját. Ott indult, hogy sokat lehetett hiányozni az iskolából, ami (valljuk be) egy tizenkét éves fiúnak lehet szempont. Nálam és társaimnál is komoly szempont volt ugyan, de ahogy teltek a napok, rövid időn belül utolsó szemponttá vált. Ez már az említett vírusfertőzés első jelei. Nem a lógás öröme miatt volt jó bejönni reggel. Sőt! Azért, hogy holnap is bejöhessünk, szinten kellett tartani az iskolai munkát is, tehát esélyünk sem volt butáknak maradni. Sokkal hosszabb napjaink lettek, de sokkal gyorsabban teltek, mint korombelieknek, ebben biztos vagyok. Reggel nyolctól iskola, tíztől próba kettőig, kettőtől tanulni kellett, este hattól próba tízig, utána vagy hazasétáltunk páran, akik egyfelé mentek, vagy siettünk, mert nem volt elég a délután a tanulásra (ez utóbbi ritkább volt, ezt bevallom). Utólag nézve óriási felelősség hárult ránk... Olyan fegyelemre és munkabírásra volt szükség, ami felnőtt embert is megvisel olykor. Elég ritkán is sikerült. Mert mit is művelünk mi, tizenéves gyerekek, ha bekerülünk a színházba? Rohangálunk a folyosón, fekete sminkkel összekenjük a falakat, pofázunk a színpadon, elbámuljuk a zsinórpadlást, miközben a rendező beszél, játszunk a forgószínpaddal, miközben majdnem a lábunkat törjük, bujkálunk a sötét járásokban, felmászunk a világítási toronyba, beleszólunk a hívóba, incselkedünk az öltöztetőkkel, szórakozunk a díszítőkkel, beleszeretünk az ügyelőnőbe. Ami a legfontosabb, hogy rövidesen szembetalálkozunk azzal a rémes ellentmondással, mely szerint „a színház nem játszótér”. Szembetalálkozunk, de nem hisszük el. És mentségünkre váljék, valóban nagy ellentmondás.
   2002. október 4-én volt a bemutató. Akik ismernek, mind tudják, hogy dátumok megjegyzésére alkalmatlan vagyok, de ez valahogy nem törlődött. Különböző korú, mentalitású, fiatal emberek. Fizikailag és testi fejlettségben is más szinteken, ami egy ilyen fiatal közösségnél nagyon számít. Személyiségük kiforratlan, de olyan hatások érik őket, hogy azonnal csapattá válnak. Megkockáztatom, hogy sok olyan ember van, akiknek évtizedeket kell próbálkozniuk azért, hogy annyi impulzus érje őket, mint minket ez alatt a pár hónap alatt. Nem hallok ilyen vértestvérségről gyakran, mint ami itt kialakult. A közösségben való létezés magasiskolája volt ez. Nemcsak első részegségemet, az első cigarettát, az első meztelen lány látványát, az első barátságot és az első szerelmet, hanem az első igazán fontos szellemi igénybevételt, felelősségtudatot, az első fizetést (az érzést, hogy megdolgoztál ezért), az első tartozást (az érzést, hogy ezért dolgozol), az első igazán nagy izgalmat, a kedvet és az érdeklődést köszönhetem a vírusgazdának. És ne hagyjuk ki az első igazán nagy űrt, ami akkor keletkezett bennem, amikor a premier harmadnapján felkeltem.

VALAMIHEZ TARTOZNI

A Valahol Európában a következő évben is ment. Visszanézve olyan volt, mintha egy kis társulat működne egy nagy társulatban. Nálunk is kialakultak hierarchiák. Kialakultak kiközösítések is, de klikkek is. Voltak árulások és igazi nagy szövetségek. Mindenki tudta, hogy mivel kell megküzdenie: az elmaradásával, a figyelmetlenségével, a csalódottságával, a fanatizmusával, a rossz ízlésével, a kedvetlenségével, az elkeseredettségével, a nagyképűségével, a sikertelenségeivel, a sikereivel, a túlzott energiáival, a szorongásaival, a bizonyítási kényszerével, a feltűnési viszketegségével… Volt, aki nagyon tehetséges volt és nem hitte el, volt, aki egyáltalán nem volt tehetséges és nem hitte el. Rengeteg mindent sorolhatnék még. Izgatott is a kérdés, hogy hogyan nincsenek összeférhetetlenségek a „felnőtt színészeknél”, vagy ha vannak, hogyan tudják kezelni? Említettem az elején, hogy előfordul, amikor egyszer csak szembejön velem egy régi kérdésre a válasz; nincs olyan az eddig felsoroltak és a még felsorolandók között, ami egy igazi színházi társulatban nincs jelen nap mint nap. A „felnőtt színészek” pedig egyáltalán nem tudják jobban kezelni, csak van nekik két dolog, ami nekünk nem volt: az évek és a rutin.
   Közben persze nőttünk, alakultunk. Ki így, ki úgy. Később sokat beszélgettünk, kritizáltuk egymást, együtt jártunk előadásokra, amikbe nem voltunk benne, majd utána órákig tárgyaltuk. Véleményeztünk mindent egymás között. Vártuk, ha új rendező jött, kíváncsiak voltunk, ha új színész jött és vártuk, örültünk, ha hívtak valamibe. De ne szaladjunk nagyon előre. Gyerekként sokat civódtunk egymással. Előfordultak faji megkülönböztetések is, persze csak szeretetből. Arról a gyermeki, meggondolatlan megkülönböztetésről beszélek, ami később károssá válhat. A Valahol Európában-ban (ezzel a fogalmazási gikszerrel tíz éve küzdök) volt egy jelenet, amikor a háború alatt meghal egy társunk. Béres azt találta ki, hogy cigány imákat, zsidó imákat is tanuljunk meg és azt ugyanúgy mormoljuk a jelenet alatt. Sokat beszéltünk erről, hogy miért fontos ez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az én életemben nincs helye faji és vallási megkülönböztetésnek. És ha egy tizenkét éves ember ezt megtanulja, érdeklődik és nyitott más vallású, más gondolkodású és meggyőződésű emberek felé is. Ezért tanultam és kaptam sokat a 2003-ban jött Hegedűs a háztetőn próbafolyamata alatt is. Annyit tanultam egy más vallásról, egy más kultúráról, hogy tudtam értékelni. És ekkor találkoztunk azzal, hogy milyen, ha csak a színházzal foglalkozunk, hisz ez egy nyári előadás volt, tanítási szünetben. Ekkor már csapat voltunk és persze a hülyeség sem csökkent. Majdnem felgyulladt a Líceum.
   Ezután már aktívan részt vettem Venczel Valentin előadásaiban is. Valentin nagyon sokat segített nekem, formált rajtam. Mai napig hasznát veszem az együtt eltöltött időnek.
   A My fair lady alatt már azt éreztem, hogy tartozom valahová. Többen örömmel fogadtak és kevesebben voltak olyanok (ma már mély együttérzésemet élvező emberek), akik úgy fogadtak: „Na ne, már megint egy gyerek!”. Innentől viszont más volt a fontos. Azért kellett küzdeni, hogy olyan megítélési körbe tartozzak, ami nem a lógást és a fegyelmezetlen nagyképűséget látja rajtam. Fontossá vált, hogy mit gondolnak rólam mások. Hogy azt lássák rajtam, hogy megbízható vagyok, hogy amit rám bíznak, azt meg tudom csinálni újból és újból, esetleg még adok is hozzá. De ehhez nagyon oda kellett figyelnem. Patrícia és Máté mellé többen érkeztek még: Vajda Milán, Jordán Adél, Gál Kristóf, Görög László. Kritikusoknak láttam őket és nem túl megbocsátóknak. Szóval olyanoknak, akikre szükség van egy alakuló társulatnak. Akkor nem értettem ezt, ma csodálom. Ahhoz, hogy egy komoly helyen kivívjam, hogy befogadjanak tizenévesként, komolyan kellett dolgoznom. Megtűrtek és én ezt befogadásnak tekintettem, most is így gondolom. Megtanultam, mi az, hogy dolgozni. Megtanultam, hogy különbözőek az emberek, máshonnan jönnek, másfelé mennek. Megtanultam, hogy segítséget, vagy partnerkapcsolatot, csak az arra érdemes emberek kapnak, hogy oda kell figyelni a másikra, mert másképp nincs színház. Ezt a leckét itt tanultam meg és az egyetemem ehhez adott hozzá még. Megtanultam, hogy hol a helyem és határozottan rájöttem, hogy hová szeretnék jutni. Ez utóbbi felé még mindig csak a kezdeti lépések vannak meg.

TÁVOLODÁS

Oliver! A képen tőle jobbra testvére, Ágoston Katalin, akinek írását szintén olvashatják majd. Fotó: Gál Gábor

2006-ban gyönyörű feladatot kaptam. A nyári színházban (immáron nem felgyújtván a Líceumot) szép nagy szerep az Oliver-ben. Itt tudtam meg igazán, mennyire fontos önmagam. Mindenhez én kellek: ha ötletem van, ha folytatnék egy gondolatmenetet, ha nem értek egyet, ha nem sikerül valami… Én kellek, mert végig kell gondolnom mi az oka. Működik, vagy nem. Ezekre a kérdésekre, viszont csak és kizárólag önmagamban kellett megtalálnom a választ. Megoldást kellett találnom. Kérdeznem kellett és válaszolnom is, ha kérdeztek és ebbe nem fér bele semmiféle szorongás. Tizenhat éves voltam. Nem voltam színész, de ez nem érdekelt senkit és én se nyugtathattam magam ezzel, hiszen színészi feladat várt rám, amit színészként kellett, hogy elvégezzek, mert másképp nem ment volna. Sok hülyeséget tettem, vagy mondtam tudatlanságomból fakadva, a színház, pedig nem mindig demokratikus és nem mindig túl türelmes intézmény. Na meg a mondatok: „Négy éve itt lopod a napokat, ezt akartad, vagy nem? Oldd meg!”. Ezek éppen annyira fájtak, mint amennyire inspiráltak és erősítettek. Ezen kívül válasz is rejlett benne; valóban ide tartozom.
   Miért félek próbák előtt? Miért vagyok ideges két próba között? Miért vagyok ingerültebb és türelmetlenebb? Miért vagyok rosszkedvű egynéhány próba után? Miért nem tudok kikapcsolni és aludni éjszaka? Miért vagyok sebezhető? Ezek lettek az újabb kérdések, amire később szembejött a válasz; először értek valós színészi problémák. Itt azonban nem volt idő kitárgyalni. Nem volt idő pedagógiára, amit Valentintől mindig megkaptam. Itt én kellettem mindenhez. Ahhoz is, hogy színészt csináljak magamból, ha arra volt szükség. Ami tőlem tellett, megtettem.
   2008-ban érettségiztem és ekkor felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. A vírusgazda megtette a hatását. Máté Gábor Konyha c. rendezése volt az utolsó előadás, amiben részt vettem Egerben. Egyik legfontosabbnak gondolom. Színházi ízlésemben, gondolkodásomban, munkamorálomban és annak mélységeiben is nagy alakulás ment végbe rajtam. Itt már nem csak tartoztam valahová, de apró fogaskeréknek éreztem magam az előadásban. Komoly felkészítő volt ez a felvételire is és az egyetemre is. Ekkor reggel nyolcra színházban voltam és a felvételi repertoáromon dolgoztam a balett teremben, tíztől próbáltam kettőig, két próba között szintén a felvételi anyag, este hattól tízig próba. Ajándék volt egy napvégi pohár sör. Gyönyörű napok voltak. Semmi más nem érdekelt.    

EGY ÚJ KORSZAK

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) harmadrostája alatt is volt Konyha előadás. Abban az igazán nem könnyű egy hétben, ami a harmadrostát jelenti, inspiráló és üdítő volt Egerbe utazni és Konyhát játszani. Annyi erőt gyűjtöttem ebben a pár órában és ezért nagyon nagy hálát érzek mai napig. Onnantól, hogy Novák Eszter az Ódry Színpadon felolvasta a 2008/2009-es év elsőéves színész osztályának névsorát és hallottam a nevemet, több éves válaszáradat indult meg. Abban viszont biztos voltam, hogy egy korszak lezárul. Ezt jól láttam.
   A SZFE első három éve alatt teljesen bezárult előttem a külvilág. Éjjel nappal dolgoztunk, rengeteget tanultam, újratanultam, nagyon jól éreztem magam. Minden jót, amire számítottam megkaptam tőle. De ugyanúgy kaptam bánatot, kudarcot, sikert, szorongást, elmaradást, figyelmetlenséget, a csalódottságot, fanatizmust, ízlést, ízléstelenséget, kedvetlenséget, elkeseredettséget, a nagyképűséget, sikertelenséget, túlzott energiákat, bizonyítási kényszert, feltűnési viszketegséget is. Volt, amikor nagyon tehetséges voltam és nem hittem el, volt, amikor egyáltalán nem voltam tehetséges és nem hittem el. (Ez a felsorolás némiképp ismerősnek kell legyen a kedves olvasómnak…)
   A 2011/2012-es évadot a Vígszínházban töltöttem gyakorlaton. Puskás Zoltán Csongor és Tünde rendezésében nagyon szép feladatot kaptam, igazán jó próbafolyamat volt. Dolgozhattam még Gothár Péterrel és Eszenyi Enikővel is. Fontos volt ez az év a Vígben. Nagyon megszerettem a társulatot, ha valami miatt igazán nehéz volt eljönnöm onnan, akkor az miattuk van. Azóta csak egy nyár telt el, de gyakran jutnak eszembe. Úgy gondoltam viszont, hogy el kell jönnöm, hogy lássak még színházakat, társulatokat, hangulatokat. Ezt az évadot a Bárka Színházban kezdem, a folytatást még nem tudom, de kíváncsian várom.

  
Valahol Európában - Szegedi Szabadtéri Játékok

Van egy különleges visszaigazolása az egri éveimnek, ami talán megérdemel egy külön bekezdést. 2011-ben, a Víg előtt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon kezdtem a negyedéves szakmai gyakorlatomat Béres Attila Valahol Európában című rendezésében. Szerintem ez önmagáért beszél. Nem huszonöt, hanem hetvennégy gyerekkel voltam egy színpadon és komoly, általam nagyra becsült színészekkel. Sok-sok tíz évvel ezelőtti önmagammal találkozhattam és mindenre választ kaptam, amit nem értettem akkor. És hát 25 helyett 74 gyerek? Mintha a vírusgazda, kendek, azt háromszor verte volna vissza.

KONKLÚZIÓ (MERT CÉLJA NINCS)

Sajnos le is kell zárni, amire nem jut túl sok vidám dolog az eszembe. Engem arra tanítottak, hogy bármilyen jó hangulatú visszaemlékezésbe rejteni kell egy kis jövőképet is. A színházak helyzete romlik. Annyira morálisan, mint amennyire gazdaságilag. Tudom, ha azt mondanám, hogy a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika pusztuljon a színházak falai közül, akkor az most a forrongó ifjúság tüzes szenvedélyének hatna. Senki nem fűzne ehhez reményeket.
   Ezért máshogy fogalmazok.
  Amennyire tőlünk, színházat csinálni akaró emberektől függ, annyira legalább pusztuljon ki a színházak falai közül a művészeti kérdéseket nem érintő, egyéni önzés és az értelmetlenül megosztó és kártékony politika.
   Azt gondolom, hogy ez lenne a legnagyobb ajándék, ami adható.

 

Köszönöm szépen a blog címére érkezett valamennyi karácsonyi és újévi jókívánságot! J.F.