Szilveszteri előadás természetesen most is van, csakhogy hatvan éve ez - amint a Népújság korabeli számában olvashatjuk - azért más volt:
   "A Dankó Pista bemutatójával búcsúzott a színház az óévtől és ezzel köszöntötte az új esztendőt. Két előadást tartott ugyanis szilveszter estéjén a színház a darabból, a második előadás jóval éjfél után ért véget. Régi, kedves szokásnak megfelelően, éjjel 12 órakor kialudtak a fények, tizenkettőt kongatott az ügyelő és felcsendültek a Himnusz hangjai. Majd a darab vezető művészei a nézőtérre mentek és pezsgővel kívántak boldog új esztendőt a színházban szilveszterező kedves közönségnek. Színpadon és nézőtéren egyaránt igazi szilveszteri hangulat uralkodott."

  Első formájában rádióoperettként ismerhette meg a közönség, azután került színpadra. A Rádió nagyon sokáig játszotta önállóan is dalait, ma is mindenki ismeri legalább a Vén budai hársfákat, a címadó Bástyasétány 77-et. Évek óta tervben volt már az egri bemutató, de a Covid, az energiaválság miatt halasztani kellett. A most látható változat operett helyett zenés vígjáték műfaji megjelöléssel szerepel a színlapon.

* A teljes írás a "2023/24-es évad" rovatban olvasható.
 

Fotó: Gál Gábor  

Fotó: gardonyiszinhazblog. Balra Blaskó Balázs direktor, középen Dalos Dániel.

Eisemann Mihály - Baróti Géza - Dalos László: Bástyasétány 77 című, eredetileg operettjét, a Gárdonyi Géza Színház változatában zenés vígjátékát mutatták be tegnap este. Az előadás előtt kiállítás nyílt a darab magyarországi bemutatóinak képeiből, Dalos Dániel részvételével, aki Dalos Lászlónak, az operett versei írójának unokája.
 

Az utolsó felvonás előtti szünetben a közönség megrohanja a ruhatárat, kimenti a botokat, kalapokat, bundákat és esernyőket, s az utolsó felvonás alatt úgy fest a színház nézőtere, mint egy csatatér. A legkülönbözőbb helyekre aggatott kabát, és egyebek szinte ordítva közlik, hogy tulajdonosukat már csak a hazamenetel érdekli. Nem szabad a ruhákat előbb kiadni. Várja meg mindenki, hogy a művészek befejezzék előadásukat, s ha a színházi előadásra eljöttek, ne sajnálják azt a pár percet, míg a kabát kiadásánál rájuk kerül a sor. ízléstelen és a művészettel szemben tiszteletlenség az ilyesmi! 1963.11.11. (ádám)

Kedves gyászoló családtagok, kollégák, barátok, szeretett nézőink!

   Volt idő, mikor azt hittem, hogy Magdika néni örökké él. Ő lesz a kivétel az idő sodrásában, aki kijátssza az elmúlás kérlelhetetlenségét, aki időtlen kortalanságban, kacagtató vidámságban, valami földön kívüli békességben, velünk marad ott… a Tittel Pál utcában, a muskátlikkal megrakott erkélye mögött.
   Aki egykor elment az ablaka alatt, nem is tudta, hogy annak a földszinti lakásnak a néhány négyezetméterén az egyik legszerethetőbb ember lakik. Egy idegen számára kívülről nézve ő sem volt más, mint egy átlagos idős asszony, egy szokásaiban elmerülő, ünnepeken is hétköznapokat élő nyugdíjas. De mi, akik közelebbről ismertük őt, pontosan tudtuk, hogy ebben a muskátlis lakásban egy különleges művésszel, nagyívet bejáró, megpróbáltatásoktól sem mentes élettel találkozhatunk, ahol zenében, versben, vagy éppen prózában szólal meg a történelem Magdika néni hangján, kezének redőiben rejtőző parfümillatú mozdulataiban, mosolyának megnyugtató szelídségében, a képektől roskadozó falak között.
   Életem különleges két évének tartom azt az időszakot, amikor megosztotta velem önként vállalt magányát. Mégis, most azok az évek, mint egy távolinak tűnő múlt, úgy keringenek emlékeimben.
  Tudom, hogy az életidőnk nem végtelen és miként a Zsoltáríró fogalmaz: „,,,megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk… ,Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”
   A távolinak tűnő emlékeiben, Magdika néni egykori életében most ezt a bölcs szívhez jutást látom. Soha nem követelőzött, soha nem tolakodott, csak kért, javasolt, tanácsolt.
   Ezzel együtt eszembe jutnak nagy beszélgetéseink az ebédlőasztalnál, a nappaliban karácsonyfa díszítés közben vagy lecsófőzéskor a konyhában. Mindenütt jelen volt az általa képviselt derű, optimizmus és a végtelen humor. Egyszemélyben volt számomra művész, nagymama és jóbarát. Tiszteletteljes jóbarát. Tőle megtanulhattam, hogyan kell tartással, méltósággal megöregedni, lelki és fizikai kapaszkodókat keresni, hogy az elesettségben való kiszolgáltatottság kevésbé legyen megterhelő testnek és léleknek egyaránt. Megtanulhattam tőle, hogy még az öregedéssel együtt járó korlátok között is lehet másokért létezni, másokra gondolni.
   Élete utolsó éveiben is, amikor már rendszeresen támogatásra szorult, gondoskodó volt. Mindenkit etetett. Madarat… macskát… engem. Ha véletlenül (ami csak ritkán fordult elő) ki kellett dobni egy-egy maradékot, arra gondolt, hogy szegény kis patkánykák mennyire fognak örülni a szeméttelepen. Imádta a macskákat és miután már neki nem volt, az erkélyen egy etetőtálat helyezett el és abba tette az idegen macskáknak szánt ételt (amit gyakran a rigók csipegettek fel). Szegedi lány volt, de gyűlölte a halat. Mégis, ha választani kellett a napi menük között, a rántott halat rendelte meg, mert tudta, hogy én szeretem. Ilyenkor felhívott telefonon és ezt mondta: Van kaja!
   Idős koráig rendszeresen úszott. Ötven évesen tanult meg kerékpározni, egy az utcájukban lakó tizenéves kisfiú segítségével. Több mint két évtized múlva, megszólította a ház előtt egy kedves férfi: tetszik rám emlékezni? Én tanítottam a nénit biciklizni!
   Zolika! – mondogatta gyakran, mi azért értjük meg olyan jól egymást, mert egy fából faragtak bennünket! Mind a ketten színészek vagyunk, mind a kettőnknek ugyanazt jelenti a színpad!
   És a színpadon túl, sok minden más is ugyanazt jelentette nekünk.
   Mesékben élt, akár csak én. A hálószoba ablaka előtt ma is van egy fűzfa, ami egy időben rendkívül megviselt volt, már-már a pusztulás veszélye fenyegette. Kijöttek a kertészek, metszették, formálták, majd a fa új erőre kapott. Sorsát Magdika néni az ablakból kísérte figyelemmel, izgult érte, hogy túlélje, közben zilált ágú barátját Kócos névre „keresztelte” el. Közös volt a zene iránti szeretetünk is. Így kerültek szóba azok a színházi esték, amiket a nagyszerű Latabár Árpáddal vagy Sárdy Jánossal töltött, vagy a vidéki fellépések a hideg pajtákban, fűtetlen művelődési házakban, ahol még olajlámpákkal világították meg a télvíz idején is nyári ruhában játszó színészeket. Mindez ma már színháztörténelem.
   Csiklandósan tudott kacagni… mindenen… akár önmagán is, ha éppen erre volt szükség ahhoz, hogy könnyebb legyen elviselni a hosszú élettel járó testi és fizikai nehézségeket. Figyelem magam, ahogy öregszem – mondta egyszer. Megdöbbentő élni akarás és élni tudás volt benne. Mindenben kapaszkodót talált ahhoz, hogy a lehető legtöbbet ki tudja hozni abból a maradékból, ami egy közel száz éves embernek juthat.
   Közel száz év! De milyen száz év? Világháború, nélkülözés, menekülés, államosítás, rendszerváltás, világjárvány. 1956-ban elszakadás a családtól, a gyermekeitől, (akikre haláláig büszkeséggel gondolt) és akik minden akadály ellenére, amit a történelem rájuk kényszerített, mégis az édesanyjuk közelébe kerültek, gondoskodó szeretettel vették őt körbe és támogatták az utolsó pillanatig, az élettel betelt elkerülhetetlen végig.
   Színészi létezésünk, pillanatművészetünk velejárója, hogy az általunk eljátszott szerepek, elénekelt dallamok, ejtett könnyek, vagy harsány kacajok a múlandóság kincsei közé tartoznak, amit születésük után azonnal elkezd felfalni a felejtés feneketlen hasú démona. Nem marad utánunk más, csak pár megsárgult színházi felvétel, néhány anekdota és egy gondolatban tartott kép a nézők emlékezetében.
   Magdika néni, vagy ahogyan a színházban hívták, Olgyus utolsó szerepe a Csárdáskirálynő Cecíliája volt, hetven éves korában. Emlékszem arra a fegyelmezettségre, ahogy példányát tartva rótta a lap szélére a rendezői instrukciókat. Én zöldfülű kezdőként izgalommal és szorongással tele próbáltam felérni a nagyokhoz. Egyik alkalommal kétszer is bemondtam egy végszót, ami ugye lehetetlen, mert végszóból csak egy van. Ő türelmesen rám nézett és megkérdezte: Ez most kétszer lesz? … mert akkor beírom.
   Nem Magdika néni… egyszer volt. Mert végszót… még a színházban sem ismétlünk.


 

Nem először hozok szóba a színházi etikett körébe tartozó témákat, nyilván – sajnos – nem is utoljára.
1. Ha a mellettem lévő hely gazdája már a helyén ül, amikor megérkezem, természetesen köszönök. „Szép” pillanat, amikor felnéz rám és – nem, hogy szóban nem viszonozza, még csak egy fejbiccentésre sem telik.
2. PET palack. Márpedig előadás közben nem illik sem enni sem inni és ez egyike az alapvető színházi illemszabályoknak! Nem igaz, hogy nem lehet egy órát kibírni anélkül. Legutóbb konkrétan 5 (nem egymás társaságában lévő nézőt (egyébként hölgyeket mind) láttam műanyag palackkal bevonulni a nézőtérre, ahová azt nem is szabad bevinni és volt bizony, aki a legnagyobb nyugalommal iszogatott is nem egyszer az előadás alatt, ráadásul az első sorban ülve. (Egyébként ugyanaz a hölgy, akiről ezt egyszer már megírtam .) Mielőtt csak a nézőtéri dolgozóknak szedné le bárki is a fejét, hogy miért engedik, szögezzük le, hogy előadás közben nyilván nem tudnak – pláne nem az első sorban ülő nézőhöz odamenni, szólni, de a beengedésnél sincs könnyű dolguk, mert bizony a kedves néző – ebből arra lehet következtetni, sejti talán mégis, hogy nem kellene – félrefordulva, rejtve a palackot vonul be, illetve a táskájában viszi, s csak előadás közben kerül elő.  
3. A cukorkapapír hosszas zörgését ("természetesen" a legcsendesebb jelenet alatt) most hagyom is...

Évek óta tartó tendencia a Gárdonyi Géza Színházban, hogy az új évad nyitó darabja egy prózai előadás – hol fajsúlyosabb (Csehov: Sirály), hol könnyedebb (Csiky Gergely: A nagymama), azután már zenés produkciók következnek, operett, musical, zenés vígjáték, táncjáték… Az idén sincs ez másképp, bár az évadkezdő komédia, A házasságszerző (Thornton Wileder darabja) átmenetet képez, amennyiben énekes és táncos betétek is vannak benne. Ebből a műből született a Hello, Dolly! című musical .......... Az előadás egyébként – amint a nézőtéren is hallottam kifelé menet: „egész kedvesre sikerült”.

* A teljes írás a 2023/24-es évad rovatban olvasható! Az előadás plakátján Dimanopulu Afrodité, a címszerepben.

97 évesen, családja körében elhunyt Olgyai Magda. Nyugodjon békében! Az 1959-ben készült fényképen férjével, Füzessy Ottóval látható. A Gárdonyi Géza Színház örökös tagjaként nyugdíjba vonulásától egy évvel ezelőttig Egerben élt, akkor fiához költözött. Amint korábban már megírtam, rám bízta - Baráth Zoltán közvetítésével, köszönöm szépen neki! - egy bőröndnyi emlékét, újságkivágásokat, kritikákat, műsorfüzeteket és rengeteg fényképet, családiakat is, de főként fellépésekről, előadásokról. Emlékeit a későbbiekben a blogon is meg fogom osztani. (A 90. születésnapjára neki adott szerenádon Gál Gábor készített videófelvételt, nézhető meg a blog YouTube csatornáján.)

A 2023/24-es színházi szezon már hagyományosan a Stúdiószínházi Táncfesztivállal indul, az idei már a tizenkettedik lesz.  Kiemelt partnere a Nemzeti Táncszínház. Minden korosztály találhat neki megfelelő táncprodukciót, öt nap alatt nyolc előadást lehet megtekinteni, s közel kétszáz táncos lép színre.

Az M5 kulturális csatorna ma élő bejelentkezésben tudósított Thornton Wilder: A házasságszerző című darabjának próbájáról, majd az M1 programajánlójában is szerepelt a Gárdonyi Géza Színház. A premier október 6-án lesz.



 

Blaskó Balázs direktor a mai társulati ülésen megnyitotta az új évadot.
Fotó: gardonyiszinhazblog. A bejegyzés végén található képeket Gál Gábor készítette.

A direktor nézőkhöz szóló szavait az évadhirdető műsorfüzetből idézem:
 
TISZTELT NÉZŐINK, KEDVES KÖZÖNSÉGÜNK!

   Zavaros kusza éveket éltünk és élünk közösen, mi előadóművészek, Önökkel, közönségünkkel együtt. Covid 19, hosszúra nyúlt veszélyhelyzet, orosz-ukrán háború, energiaválság, infláció… és még mindig nem járunk a végén, csak reménykedünk a gyors és szerencsés kibontakozásában.
   Egy befejezetlen (2019/2020), egy alig elkezdett, teljesületlen (2020/2021), egy kínban fogant, akadozó (2021/2022) és egy gyökeresen felforgatott (2022/2023) évad áll mögöttünk. Több mint 3 év. Sok-sok nehézséggel, akadállyal küzdve hirdeti meg teátrumunk most a 2023/2024-es színházi évadot. Közös reményeink szerint legyen ez egy új kezdet! Ez a kifejezés akár a már megszokott, az évadot meghatározó tematikus mottó is lehet: ÚJ KEZDET!
  Újítsuk meg szövetségünket! Szükségünk van egymásra, hiszen a színház megtisztító kisugárzása, a vágyott katarzis újra és újra egybeforraszt bennünket, előadókat, Önökkel, közönségünkkel. Csak úgy létezünk, csak úgy tudunk fennmaradni, csak úgy él tovább a Gárdonyi Géza Színház társulata, ha Önök bérletes nézőként, minél nagyobb számban vannak jelen nézőterünkön. A bérletvásárlással a bizalmukat fejezik ki törekvéseink iránt, hitelt nyújtanak munkánk folytatásához! Lehetőséget teremtenek számunkra egy-egy bemutatónk minél több előadásban történő lejátszására. Bizonyítják létjogosultságunkat.
   Új évadunk ismét a műfajok sokszínűségét kínálja Önöknek, elgondolkodtató komolysággal, kacagtató vidámsággal, zenével, tánccal, sok-sok élményt adó, közös együttléttel. Hálásan köszönjük kitartó, régi bérleteseink ragaszkodását, figyelmét, szeretetét!
   Jöjjenek továbbra is, újítsák meg bérleteiket, s hozzák el rokonaikat, ismerőseiket, barátaikat!
Legyen ez valóban új kezdet!
FOGLALJANAK HELYET!

Augusztus 20-a alkalmából Magyar Bronz Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést kapott Engler Imre, a Gárdonyi Géza Színház műszaki vezetője! Gratulálunk!

Art Eger néven született újjá a Coviddal kezdődött több éves kényszerű kihagyás után a Pinceszínház. Az új névhez új helyszín is társult, az Érsekkert egyedülálló hangulatú szabadtéri színpada után most a Líceum udvarán láthatók a produkciók. Mégpedig két nagy csoportra oszthatóan. Az egyik csoportba tartoznak az igazából tényleg csak szórakoztatni akarók, mint pédául a Kölcsönlakás, a másikba azok, amelyek jobban illenek az "art koncepcióba". Már az Érsekkertben is voltak példák ilyen próbálkozásra - Sullivan: Esküdtszéki tárgyalás, vígopera, Szép Ernő: Kávécsarnok - most egész sorozat várta a nézőket. Edith Piaf-est Varga Klári és Rusz Milán előadásában, Sághy Tamás önálló estje, És Rómeó és Júlia - Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, Frank Sinatra-est Bakos-Kiss Gáborral, Fesztbaum Béla Seress Rezső estje.
   A Singin' in The Rain című dal (az azonos című amerikai filmből) azért került a címbe, mert a tegnap esti előadáson a kezdés előtt öt perccel zuhogni kezdett az eső, szó szerint akkor állt csak el, amikor a tapsrend véget ért. De senkinek sem kellett eláznia, mert mindenki kapott esőkabátot. Nagyon jó megoldás! Így zuhé ide vagy oda (a színpad eleve fedett, tehát ott sem ázott senki) meg lehetett tartani az előadást, amelyben a tapsrend végén, előre nyilván nem tervezetten, de utalva az aktuális helyzetre elhangzott ez a dal is és a közönség együtt énekelte Bakos-Kiss Gáborral.

110 évvel ezelőtt, 1913-ban, június 22-én ért véget az évad, a "szezon". Az Eger című, "hetenkint szerdán és szombaton megjelenő politikai és társadalmi lap" Szezon után című írásában fejtette ki véleményét.

"Vasárnap este zsúfolt ház, rengeteg sok taps, izzó lelkesedés, virágeső, stb., stb. között záródott színházunk idei szezonja. Ez a szokatlan, majdnem páratlan szezonzárás minden embert megmozgatott és hiteles helyről tudjuk, hogy azon a napon legalább annyi ember távozott jegy nélkül a színházi pénztártól, mint amennyi boldogan mosolygott a künnrekedtek tehetetlen bosszankodásán.
   Ez a zajos szezonzáró hűséges fokmérője a mai színháznak és közönségnek egyaránt. Anélkül, hogy a Palágyi-társulat volt szubrett primadonnájának értékét, tehetségét, kedvességét, játékát, temperamentumát kisebbíteni akarnók, megállapíthatjuk, hogy komoly darab és a legnagyobb művésznő sem tudott volna Egerben fél akkora házat összehozni mint amilyen a vasárnapi volt.
   Dicsekszünk folyton fokozódó műveltségünkkel … de közben nem vesszük észre, hogy mennyire lecsúsztunk a jó ízlés útjáról. Egy évszázaddal ezelőtt a magyar nemzeti nyelv mentsvára volt minden összetákolt színpad. … Azután iskola lett a színházból … az élet iskolája, ahová tanulni járt a művelt és kevésbé művelt ember egyaránt. Ma: csupán vagy legalábbis javarészt szórakozó hely. … A darabok többnyire értéktelen sikamlósságok, vagy legalábbis tiszavirág életű, egyenesen csak egy esti szórakozásra szánt, tartalmatlan alkotások. … az üzlet telt házakat követel, telt házak pedig csak a könnyű és többnyire léha darabok után várhatók. És a most elmúlt szezon is csak ebben az irányban haladt."

Lássuk ezek után, mi volt a szezonzáró időszak műsora:



 

A Kulturális és Innovációs Minisztérium pályázatán 77 millió forintot nyert a Gárdonyi Géza Színház, 58 milliót kiegészítésként az alapműködéshez, 19 milliót pedig szakmai, gyermek és családi, valamint kiemelt művészi program megvalósítására.

Beszélgetésünk apropója a 2022/23-as évad utolsó bemutatója, az évadzárás – és némi előretekintés. Tóth-Máthé Miklós Aranyrandevú című romantikus retró-komédiájának mai  előadásán történetesen nyugdíjas nézők voltak jelen.

Akiket célközönségének is nevezhetnénk, az előadás zenei környezetével és azzal a világgal, amelyről a szerző beszél, ami az ő fiatalkoruk, a hatvanas évek, hetvenes évek eleje, családalapításuk időszaka. Erre nyilván mindenki szívesen emlékszik vissza, idéz fel különböző, akár olyan kapcsolatokat is, amelyekből nem született házasság. Természetesen, azért a fiatalabb korosztályoknak is kellemes szórakozás lehet az előadás. Nagy öröm volt, hogy ma gyakorlatilag minden jelenet végén, sőt közben is tapsoltak.

Hogyan került – ősbemutatóként – egri színpadra az Aranyrandevú?

A szerzőhöz személyes ismeretség fűz. Ez 1988-ra datálódik vissza, akkor szerződtünk ide feleségemmel, Saárossy Kingával, Kecskemétről. Az évadot megelőzően, nyáron már játszottunk az Agria Játékszín előadásaiban, én Jékely Zoltán: Mátyás király juhásza című zenés mesejátékában. Az előadást Csendes László rendezte, aki a burkus király szerepére meghívta Kóti Árpádot Debrecenből, aki nagyszerű és ismert vidéki színész volt. Az ő barátjaként ismertem meg Tóth-Máthé Miklóst. Egy időszakban jártak a Színház és Filmművészeti Főiskolára, de Miklós, miután kilenc évet töltött színészként különböző színházakban, a jelmezeket írótollra cserélte.  Szó szerint Ady-arcú színész volt, s ez, amennyire érdekessége, pechje is volt szegénynek, mert hiszen ki akarja állandóan Adyt látni a színpadon. Talán ez is egyik oka volt a színészi pálya elhagyásának. Református lelkészcsaládba született, a református vallás és a hit története rendkívüli módon izgatta. Több, Debrecenhez kötődő darabja született, amelyeket Gali László ottani igazgatása és főrendezősége alatt be is mutattak.
   1988-ban megjelent egyik könyvében, a Tapshoz kérem a szereplőket–ben az akkori vidéki színházi világ esszenciáját írta le. Megismerkedésünkkor kaptam tőle egy példányt, s már akkor nagyon megtetszett, mivel sokféle megközelítésben vázolja a vidéki színészélet rejtelmeit, a színházi büfék, színészklubok világát, amelyhez abban az időben nekem még, mint színésznek volt szerencsém. Később is tudtunk egymásról, üzeneteket váltottunk ismerősökön keresztül, időnként felhívtuk egymást.  
   2019-ben a Dankó Rádió egy műsorfolyamot készített Kingával és velem vidéki városokban eltelt éveinkről, magánéleti és színházi történésekről, tapasztalatainkról. Az anyagot több órán keresztül, zenei betétekkel megszakítva vették fel, s adták le. Az egyik adás közben, amikor éppen zene ment, csörgött a telefonom. Tóth-Máthé Miklós volt: Éppen hallgatlak benneteket, olyan jó visszaemlékezni a közös emlékekre! Van egy darabja, mondta, amit szeretne elküldeni. Aztán, még mielőtt megkaptam volna, Szakonyi Károly is figyelmembe ajánlotta, úgyhogy nagy kíváncsisággal vártam. Elolvasva rögtön felhívtam Miklóst, hogy be fogjuk mutatni, mert ez egy színházi csemege. Nagyon örült, azt mondta, ez lesz a hattyúdala. Sajnos egy hónap múlva eltávozott közülünk.

Így az előadást már csak gyermekei láthatták.

Igen, a bemutatón itt volt mindhárom gyermeke. A banketten ők is megszólaltak, nagyon tetszett nekik az előadás.
   Szeretném műsoron tartani s elvinni több városba, úgy gondolom, különleges színházi világát mindenhol élvezné a közönség. Tervben van, hogy megmutassuk például Debrecenben, Nagyváradon, s Budapesten a József Attila Színházban, az  Újszínházban, vagy  a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán.

Viszontagságos volt az út a bemutatóig.

Közbejött egyrészt az író halála, másrészt a pandémia és a veszélyhelyzet kihirdetése, le is álltunk. A 2021/22-es évadban a tavaszi időszakban próbáltam műsorra tűzni. A díszlet, s a jelmezek elkészültek, az a fajta környezet, látványvilág, amelyet megálmodtam. Jó ideig zajlottak már a próbák is, de kiderült, sajnos nem igazán mértem fel azokat a (negatív) lehetőségeket, amelyek a főszerepre felkért kolléga személyiségével jártak. Nem vált be a dolog. A meglehetősen szép pályázati összeggel azonban, amelyet a darab bemutatásához nyertünk, határidőre kellett elszámolni. Igen rövid idő alatt kellett megtanulni a szöveget, s egy előadást rendezni és a főszerepet játszani egyszerre nonszensz, de nem volt más megoldás, minthogy ebben a kritikus helyzetben magam lépjek színpadra, egy úgynevezett házi bemutató, szakmai bemutató erejéig. A bérletes közönség előtti bemutatót a következő évadra csúsztattuk át, így került most végre a nézők elé a darab.  Sikerült megtalálnom azt a már egyébként korábban is felkért főszereplőt, aki előzőleg a pandémiával összefüggésben nem tudta vállalni a feladatot. Csernák János kifejezetten alkalmas a szerep megformálására.

Azt szokták mondani, ha jön egy új ember, megindul valamiféle pezsgés, nem csak a társulat hat rá, hanem ő is a többiekre.

Ez így van! Nyilván a frissítésnek, új kollégák, új erők beépítésének a társulatba, számtalan az összetevője, amelyek között akadályok is vannak. Ilyen elsősorban az anyagi források megléte, vagy meg nem léte. Sajnos a mi színházunkban a fenntartói intézkedések következtében olyan helyzet alakult ki, hogy jelen pillanatban a kötelező bérminimumon kívül nem tudok fizetést ajánlani, így nem tudok hozni új erőket. Ezekből a fizetésekből nem lehet megélni egy idegen városban, miközben valaki elhagyja a normál életterét, kilép abból és elmegy valahová, ahol életvitelszerűen élnie kell és gyakorolni a hivatását. Nyilván én is pontosan tisztában vagyok azzal, hol, milyen pontokon kellene új erőket beépíteni, felpezsdíteni a belső viszonyokat, új művészi impulzusokat adni egymásnak, de költségvetési intézmény vagyunk, amelyben a státuszok száma és a státuszok mellé rendelt fizetési besorolások is meghatározottak. Emellett önálló gazdálkodás nélkül, s a vezetői döntés alapján adható juttatás lehetősége nélkül vagyok kénytelen, gyakorlatilag 2012. január elseje óta, vezetni a Gárdonyi Géza Színházat.

Mindez azt is jelenti, hogy Csernák János nem lesz társulati tag az új évadtól?

Érdekes kérdés, hogy milyen működési forma mellett, kit nevezünk társulati tagnak. Korábban az volt az elfogadott álláspont, hogy a közalkalmazotti – illetve, miután az előadó-művészeti szférában megszűnt a közalkalmazotti státusz – alkalmazotti minőségben a társulathoz tartozókat. Manapság kicsit árnyaltabb a helyzet: gyakorlatilag az egy évadban a színházban munkát, szerepet vállalók közössége az adott évad társulata. Vannak kollégáink, akik életkoruknál fogva nem alkalmazottak, hanem bérszámfejtett gázsit felvéve, tiszteletdíjért végzik a munkájukat.

Akkor másként teszem fel a kérdést. Ha a néző ránéz ősszel a színház honlapjára, ott fogja látni az ő arcképét is a többi művész között?

Igen, szeretném – és már meg is állapodtunk benne –, hogy szerepet vállaljon egy-egy bemutatónkban. Az életkora és színészi habitusa hiányzik a társulatból. Nem titok, hogy amikor az Aranyrandevút terveztem, Kelemen Csabával képzeltem a szerepet. Sajnos a Covid következtében tragikus hirtelenséggel eltávozott közülünk. Az a fajta szerepkör és színészi attitűd, amelyet évtizedeken keresztül képviselt, hiányzik. Ezt a hiátust szeretném hosszútávon betölteni Csernák Jánossal.

Szokatlan módon – mint az első alkalommal ez el is hangzott, az elmúlt 35 évben (1988/89 volt az újra megalakult Gárdonyi Géza Színház első teljes önálló évada) nem volt ilyesmire példa –, az évad utolsó bemutatója, az Aranyrandevú minden bérletes előadása előtt színpadra lépett a színház igazgatója, hogy szóljon a közönséghez.

   A pandémia következtében kialakult életvitelváltozásban az emberek döntő többsége arra kényszerült, hogy a négy fal között próbálja meg kielégíteni a kulturális igényeit. Ez nyilván különböző híradástechnikai eszközök beszerzése által volt megvalósítható. Megfigyeltem, hogy egyre nagyobb, szélesebb dobozokkal mentek haza a plázából meg a különböző híradástechnikai boltokból az emberek. Gyakorlatilag beálltak egyfajta pótlásra, és ez a színházba járási szokásokon is látszik. Döntően és nagy százalékban csökkent a bérletes nézőszámunk. Ez nem egri specialitás, de kevésbé jellemző a vidéki nagyvárosokra, a vidéki nemzeti színházakkal rendelkező nagy megyeszékhelyekre, Miskolc, Debrecen, Győr, Pécs, Kecskemét… Az úgynevezett szegényebb megyeszékhelyek, Salgótarján, Eger, Veszprém, Kaposvár és sorolhatnám, mind-mind, köztük még fővárosi színházak is, jobban megérezték. A Covid miatti veszélyhelyzetet kisvártatva követte az energiaválság.  Mindez szorító prés alá helyezte, egyfajta döntési kényszer elé állította a közönséget. A nagyobb családdal rendelkezőknek, a kisebb jövedelműeknek nagyon meg kellett fontolniuk, tudnak-e a kultúrára áldozni. Az sem segített, hogy a most befejezett színházi évadunk kezdete előtt mindenfajta előzetes egyeztetés nélkül bejelentésre került, hogy Egerben októbertől több intézmény bezár, köztük a színház is. Ebből végül is akkor nem lett semmi, de a sajtóban nagy visszhangot kiváltó, bezárással kapcsolatos bejelentés a színháznak nagyon sokat ártott.  A hatásához ismerni kell a nézők bérletvásárlási szokásait, a bérleteladási rendszert. Május közepén meghirdetjük a következő évadot, s a bérletet vásárlóknak többféle lehetőségük van: részletfizetési lehetőséggel, illetve bizonyos időintervallumon belül kedvezménnyel válthatnak bérletet, és megvan az a lehetőség, hogy valaki eltetesse a bérletét. Miután bejelenti, hogy meg kívánja újítani, a Szervezés tartja a helyet. Az volt a gyakorlat, hogy sokan csak közvetlenül a bérletük első előadása előtt vették át és fizették ki a bérletet.  A zárás bejelentésének - ami akkor nem is valósult meg, mert a közgyűlés leszavazta - az lett a következménye, hogy sokan már az évad megkezdése előtt lemondták eltetetett bérleteiket.
   Kimutathatóan jóval több mint ezer bérletes nézőt veszítettünk.  Ez a mi nézőtéri befogadó képességünket tekintve - mivel általában 75 százalékos telítettséggel adunk ki egy bérletet, hogy a spontán jegyvásárlásra is legyen lehetőség - azt eredményezte, hogy 6-7 bérletfajtát nem tudtunk kiadni. Ennek következtében pedig egy új bemutatót követően gyakorlatilag 8-9 előadást tudunk lejátszani, rendkívül keveset a megszokott, 18-20-22 előadás helyett. Ráadásul az esetleges pályázati források lehetősége is nagyon lecsökkent. Hetven-nyolcvan millió forint között mozog egy évben az az összeg, amit pótolnunk kellene.
   Nos, ezért fordultam az évad utolsó előadásain személyesen a nézőkhöz. Kizárólag a nagyszámú bérletes nézőszám tudja biztosítani a produkciók létrehozásának feltételeit, anyagi hátterét. Szinte csak az így befolyt összegből tudunk díszleteket, jelmezeket és egyáltalán, látványt produkálni, a zenekart foglalkoztatni, a rendezők, tervezők, vendégművészek tiszteletdíját fizetni. Arra kértem a közönséget, hozzák el rokonaikat, barátaikat, családtagjaikat, ismerőseiket, tegyék egyfajta társasági eseménnyé a színházba járást.