Mindannyiunk életét feldúlta ez a szörnyű helyzet, ami most világunkon söpör keresztül!
   Minket egy intenzív főpróbaidőszak után ért el, épp a második előadás után tájékoztattak, hogy a másnapi már elmarad. Emlékszem, nagyon csalódott volt mindenki, aki a Páratlan párosban dolgozott!
   A színház egy olyan különleges hely és élmény, amit semmi más nem pótolhat, hiszen egy-egy előadás során nézők és színészek közösen hoznak létre, élnek át minden pillanatot! Kialakul egy különleges kapocs a játszók és a nézők között, amit sehol máshol nem tapasztal az ember, hiszen önök is részesei ott ülve minden történetnek!
   Nagyon vágyom már újra játszani, hogy újra átéljük ezt a közös élményt! 
   Előreláthatatlan, meddig fog ez még tartani, de megértettem, hogy most azzal teszem a legjobbat, ha itthon vagyok és a családomra vigyázok. Ez persze egyre nehezebb, de aki csak teheti, tartson ki, tartsunk ki! Azoknak pedig hála, akik értünk dolgoznak ezekben a nehéz időkben!
   Hiszem, hogy hamarosan meggyógyul a világ és mi Páratlan páros-an lehetünk akár Kulcskeresők és nagyon remélem, nem kell A tizenkét hónap-ig áhítozzuk, hogy János vitéz újra megkereshesse az ő Iluskáját!
    Tartsanak ki! Tartsunk ki! Vigyázzunk egymásra!

Szeretettel Misurák Tünde

* Legközelebb Szecskó Andrea gondolatait olvashatják.
 

   „Viszont ezt te sem tudod jól” – mondja majd nekem Terike, sok évvel később, de most még csak a 2000. évet írjuk és én a nézőtéren ülök. Nem a Gárdonyi Géza Színház épületében, mert azt éppen átépítik. Az előadások ideiglenesen több helyszínen folynak, itt, az Ifjúsági Házban átriumában is. Ami persze építésekor nem terveztetett igazi színházi előadások megtartására, színpada is inkább csak pódium. Ahol én ülök, onnan a függöny és a fal közötti résen kicsit be lehet látni a „kulisszák mögé”, s azt is látom innen, amikor az átrium körüli gangról (ahonnan az öltözők nyílnak) a hamarosan színpadra lépő szereplő a lépcsőn már lejött és várakozik. Néhány üléssel odébb vagy hátrébb nem látnám mindezt, de hát nekem ez a törzshelyem a színházban, első sor bal egyes szék, itt is ragaszkodom hozzá minden előadásán a darabnak, amelyet már húszon felüli alkalommal néztem meg. Sőt, nagyjából az előadások felétől, ahogyan a szakzsargon mondja, „benne is vagyok”, a második felvonást kezdő szereplő mindig odajön hozzám, kezet fogunk, beleillik a cselekménybe, aminek a helyszíne akkor egy bár, közönségével együtt. Ez az utolsó előadása a darabnak (bár később mégis bekerül a megnyíló átépített színház Stúdiójába is).
   Furcsa, szokatlan mozgásokat, mozzanatokat, összenézéseket veszek észre ma este. Az egyik szereplő lejön a gangról. A többi néző tehát nem lát oda, csak én, akinek pedig leginkább nem kellene, de ezt most még nem tudom. Kabátja alatt valamit hoz, eltűnik az ügyelő oldalán, majd visszamegy, de akkor már nincs nála semmi. A másik – ez már nyílt színen történik – szerepe szerint támaszkodik a zongorista hangszerére, de az már furcsa, hogy jelentőségteljesen néz a szemébe, s mivel alig egy-két méterre van tőlem, értem is, amit odasúg neki: „Jó, kész.“ S még egyebek is történnek, mire elérkezünk a fináléhoz és a tapsrendhez. A fal és függöny közti résen látom, hogy az ügyelő kezében egy szál vörös rózsa van…
   Nagy siker, többször visszatapsolt szereplők. Egyszer csak a címszereplő előrelép, kezével intve csendet kér a tapsviharban és nagy meglepetésemre ezt mondja:
   -  Kedves közönségünk! Van egy nézőnk, akit nagyon szeretünk, hálásak vagyunk neki és szeretnénk köszönetet mondani.
   Mosolyogva néz rám, fel kell mennem a színpadra, megölel, ezegyszer nekem tapsolnak, művészek és közönség egyaránt és megkapom a gyönyörű szál vörös rózsa (megszárítva, bekeretezve őrzöm azt is) mellé az előadás valamennyi szereplőjének és közreműködőjének sajnos mára már erősen megfakult aláírásával ellátott, stílszerűen a darab címére utaló képeslappal az Örökös Néző címet.
   De csak „hivatalosan“ lettem az most éppen két évtizede, mert ahogyan sok évvel később Terike, a Gárdonyi Géza Színház gazdasági, majd később ügyvezető igazgatója elmondta: - „Papíron” akkor kaptad meg, viszont már régen így emlegettek a Színházban. Még a kilencvenes évek elején, az egyik igazgatósági ülésen nevezett el téged Gali László, azzal, hogy már odaítélhetnénk neked ezt a címet, mert minden előadást többször megnézel.” Így hát valójában nem is húsz, de 27-28 éve vagyok örökös néző, s ezt valamennyi direktor - Gali László, Beke Sándor, Csizmadia Tibor, Blaskó Balázs – respektálta. Ez a blog alapvetően természetesen nem rólam, a személyemről szól, de engedtessék meg nekem, hogy a húsz éves évforduló kapcsán álszerénység nélkül kimondjam, büszke vagyok és mindenkinek köszönöm!
 

   Sok mindent viccel próbálok elütni az életemben. Meglátni a jó oldalát a dolgoknak, poént csinálni a rossz eseményekből, kicsit édesebbé tenni ami keserű, azzal, hogy nevetek rajta. Ebben a helyzetben ez nem könnyű, sőt napról napra nehezebb. Az embert hatalmába keríti a szorongás, a félelem, a tehetetlenség, a düh, ami természetes ebben az időszakban. Viszont én hiszem, hogy szeretettel és humorral minden nehézség átvészelhető. Kívánok Önöknek is nevetésben gazdag, vidám napokat! Engedjék meg, hogy egyik kedvenc színészem Robin Williams soraival búcsúzzam: “You’re only given a little spark of madness. You mustn’t lose it.” (Az ember csak egy szikrányi bolondságot kap. Szóval ne veszítsék el!) Találkozzunk mihamarabb! Vigyázzanak magukra, vigyázzunk egymásra!
Nagy Fruzsina Lilla

* Legközelebb Tóth Karolina gondolatait olvashatják.

   A Národní třídá-n a szokásos forgalom zajlott. Jöttek-mentek a piros villamosok a színház előtt, át a Malá Strana-ra.  Kivilágított, bekanyarodó ablakaik egyikében látta meg a lányt. Első pillanatra érezhető légköre volt és ezt olyan kevés lányról lehet elmondani. Nem tudta a szemét levenni róla. Nehezen sikerült jegyet szerezni erre az estére, örömmel készült rá, most mégis elterelődtek a gondolatai. Rádöbbent, hogy délután, éppen valahol Smetana szobránál már látta ezt az arcot. Akkor nem tetszett. Valami furcsa, idegen vonás volt rajta. Valami szabálytalan. Fiatalsága ellenére mintha már igen nagy kort ért volna meg. A szeme pedig mintha azt mondta volna: - Még találkozunk. Dolgunk van egymással. És most megint itt van… Egy járókelő takarta el előle egy pillanatra a villamost, s mire újra rálátás nyílt, üresen bámult rá az ablak. Senki sem ült mögötte. Délután is ilyen hirtelen tűnt el, de most bánta…

Elkezdődött az 1866-ban született cseh nemzeti opera előadása. Szerette a cseh kultúrát, történelmüket, irodalmukat, zenéjüket. Figyelni próbált. A  falu  fiatalsága  a vendégfogadó előtt szórakozott. Csak Mařenka ült szomorúan, mert szülei olyasvalakihez akarják adni, akit nem szeret… Jólestek lelkének ezek a dallamok. Valami mégis zavarta. Mařenka arcvonásaiban meglepve fedezte fel újra Őt. Már így emlegette magában, önkéntelenül is nagybetűvel. De hogyan lehetséges ez?  Hiszen nem szállt le a villamosról, ebben biztos volt. Csak fokozta a rejtélyt, hogy tisztán és határozottan hallotta, amint az ének lélegzetvételnyi szüneteiben őt szólítja a lány, s ettől valami egészen furcsa, még soha el nem hangzott és megismételhetetlen, egyedül erre az estére érvényes és egyedül neki szóló variációi hangzottak el az opera jól ismert áriáinak. Az előadás végén megkereste a művészbejárót. Beszélnie kell vele! Nevetgélve, nagy zajjal jöttek ki az előadás szereplői. Valami ünnepe volt ma egyiküknek és közös ünneplésre készültek, már megelőlegezve a jókedvet. Kis tanakodás után elkanyarodtak a Vencel tér irányába, elkésve futott még utánuk valaki, s azután nincs tovább… Nem volt közöttük. A harmadik eltűnés.  Ekkor már egészen izgatott volt. Prága mindig is hatott rá titokzatos világával, kísérteteivel, látomásaival, s mindazokkal az írókkal, akik fogékonyságát misztikumának szépsége iránt csak fokozták, de ami most történt, az egészen más volt, hisz ezúttal maga is tevékeny szereplőként keveredett érthetetlen, megfejthetetlen és a város eleven lényéből fakadó eseményekbe.  

A rozzant tekintetűnek és kicsit zilált külsejűnek látszó idősebb pár a fogas mellett ült. Nem akarta, mégis hallgatta a beszélgetésüket, de nem értette. Egyáltalán csehül beszéltek?  Fülelt és arra a megállapításra jutott, mintha valami olyan nyelv lenne, ami nagyon hasonlít a csehre, de mégsem értené meg senki, aki ott ül a kávéházban. A nő felállt, elment mellette, ki a mosdóba. Közben hosszasan a szemébe nézett. Elkapta a tekintetét és vigyázott, hogy amikor visszajön, ne nézzen rá. Mégis kénytelen volt. Párja valamit kérdezett tőle és Mařenkának szólította...  Mařenka!  Ismét a párra nézett, de már nem volt sem rozzant tekintet, sem zilált külső, két fiatal ember ült ott, noha az arcvonásaik ugyanazok voltak, mint az előbb és emlékeztették is valakikre…- csak tudná, kire… A nő biztatóan rámosolygott.  Oda kellett volna mennie hozzájuk, de zavarba jött, gyorsan fizetett, elhagyta a kávéházat… S akkor eszébe jutott…

Gyalogos bámészkodók és a villamosok fűtött ülésein utazók egyaránt gyermeki, őszinte rácsodálkozással nézték a megszokott, jól ismert és most mégis annyira más városukat, amely nemcsak pazar ünnepi díszt öltött, de igyekezett, hogy programjait is az alkalomhoz igazítsa.  A templomokban betlehemek álltak - de nem egy helyen kint a szabadban is, a Várban, a Kampa-n… Az utcákon, tereken alkalmi kórusok énekeltek, a vásár házikói közé ékelődő kis színpadon éppen az egyik legismertebb cseh karácsonyi koledát:  Narodil se Kristus Pán – Megszületett az Úr Jézus. A Nemzeti Körútról pillanatok alatt más világba, az Óvárosba vezető, de alig észrevehető, ezért a turisták többsége számára ismeretlen kis átjárón túl, a Falhoz épült Szent Márton templomban Jakub Ryba Cseh karácsonyi miséjének előadására készülődtek.  Estére bekövetkezett az is, amit annyira várt. Szürkületkor eleredt és egyre fokozódó intenzitással esett a hó.  A Vltava jegén az itt telelő, addig egykedvűen a korcsolyázó gyermekeket és felnőtteket bámuló vízimadarak csodálkozva nézték a hatalmas pelyheket, néha megpróbáltak egyet-egyet elkapni közülük. A Petřín lejtői egyre fehérebbé váltak, fehérek voltak már az utánozhatatlan látványt nyújtó cserepes háztetősorok is, a híd szentjei körül kavargó hópelyhek pedig azt a látszatot keltették, mintha a szentek nyújtózkodnának, magasba  próbálnának emelkedni, talán hogy jobban lássák és érezhessék ők is, amint ez a nagy és tiszta fehérség és a karácsonyi kivilágítás az amúgy is fantasztikus prágai estének most még inkább utánozhatatlan hangulatot kölcsönöz.
 

Az Óváros felől egy szerzetes közeledett, fehér-fekete csuhája kavargott, lobogott körülötte, amint sietős léptekkel vágott át a Károly hídon. A kőszobrok a vizet kémlelték.  Talán azon tűnődtek, ne vessék-e le magukat, hisz úgyis minden mindegy és úgysincs értelme örökös ittlétüknek, a világ már csak nélkülük is halad a maga útján...  A hídkorlát köveiből most kétségkívül áradt valami más, az addigitól egészen eltérő hangulat, talán pesszimizmusnak nevezhette volna, de méginkább olyan ismeretlen erő jelenlétének és próbálkozásának, amelynek lételeme a rombolás...  Az egyik szobor szinte teljesen sötétbe borult széles talpazata előtt mocorogni kezdett egy árnyék, majd hatalmas fekete kutya képében megindult az óvárosi hídtorony felé. Valószerűtlenül nagy volt. Leszegett fejjel baktatott, senkivel sem törődve. Amikor már majdnem a toronyhoz ért megtorpant, ugatni  kezdett  –  az  este  különös  hangulata  tehette, hogy ő nevetést hallott ki belőle. A híd vége előtt nemsokkal most is ott látta az öreg kodust, ugyanabban a hihetetlenül fárasztónak tűnő és mégis örök pózban, mint máskor. Könyökére és térdére támaszkodva, két kezével átkulcsolva a kis bádogedényt, amibe az alamizsnát várta, arccal a kövezet felé, soha fel nem nézve, moccanás nélkül, szótlanul. Az elmúlás gondolata érintette meg. Talán a nyár közeledő vége, talán más.

Miközben baktatott fölfelé a meredek Neruda utcán, rádöbbent, hogy ki tudja mióta egy dallamfoszlányt ismételget, dúdolgat magában, nem tudván szabadulni tőle: ti tá ti tá tá tam ti-ram ti-ram ti-ram. Az eladott menyasszony nyitányának első taktusai… A Két Naphoz házhoz érve felnézett az emléktáblára, de nem állt meg. Falak közé ékelt lépcsősor következett. A legalsó lépcsőfokról hatalmas karimájú kalapot, sötét átmeneti kabátja alatt fekete-fehér ruhát viselő hölgy nézett rá – ugyanaz volt, aki a kis kávézóban azon a furcsa, tán nem is létező nyelven beszélgetett társával, és akire alig mert ránézni, amikor elhaladt mellette, csak most sokkal elegánsabb volt és arcvonásai is rendezettebbek. Megtorpant, nem tudta, folytassa-e útját. A hölgy szája sarkában alig láthatóan bujkáló szelíd, jóindulatú és titokzatos mosollyal állt ott, majd megfordult és lassan, de nem nézve hátra elindult a lépcsősoron, mintha azt akarta volna jelezni, hogy kövesse. Felérve megállt várakozóan, és amikor közvetlen közelébe ért egy lépést tett hátra, mintegy utat engedve, megtoldva egy finom, előre mutató kézmozdulattal is.

Nem tudta, miért kell itt ülnie, csak nézte a Vitus hátsó falait, a rafináltan megvilágított kőcsipkéket, az égbe törő pilléreket, falakat és várt… Az alsó támpillérek feletti tetőrészen valami mozgást látott. Egyszerű lett volna felállni, odamenni és közelebbről megnézni, de nem akaródzott felkelnie.  A mozgás lassan egyre határozottabbá vált, de még mindig nem tudta, mi lehet az. A levegő kavargott szokatlan hullámokban, s ebből a kavargásból egy alakzat kezdett kibontakozni és egyre inkább emberi formához, egy karcsú lányalakhoz kezdett hasonlítani, aki neki int…  Hitetlenül nézte a jelenséget, de semmi kétség, egy a semmiből egyszer csak azon a fantasztikus, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyen lányalak termett és integetett, mintha üdvözölni akarná … Lassan mégis erőt vett magán és odaindult.  Már közel ért, amikor egy erősebb széllökés megállásra késztette.  Mire felnézett, senkit sem látott.  Még közelebb ment. A támpillérek felett a díszvilágítás reflektorainak fényében éjszakai lepkék táncoltak…

A két napja alatt azért mégis próbálta még megfejteni a titkot,  mert úgy érezte, amit megtudhat, az befolyással lehet egész jövendő életére. De többé nem bukkant fel a lány… Nem tehette meg, hogy marad, de nem érzett erőt ahhoz, hogy elutazzon. Fásultan nézett és csak egyetlen gondolata volt: most megint vége… és azonnal elkezdte várni azt az időt, amikor újra Prágába jöhet. Odahaza éjszakákat töltött a hintaszékben, Smetana zenéjével, gondolkodva. S végül megtalálta az egyetlen lehetséges magyarázatot...

Ezt a magyarázatot azonban csak azok ismerhetik meg, akik elolvassák azt a regényt, amelyből a fenti szemelvények származnak. J. Ferenczi Andor: Prága-Színház-Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból. A könyvről bővebben (recenzióval, véleményekkel) és a megrendelés lehetőségeiről a könyv címével azonos menüpontban tájékozódhatnak.
 

   Mit csinál egy színházi rendezőasszisztens a korona vírus miatt kialakult karantén alatt? Jó kérdés.
   Március elején alig vártam, hogy bemutassuk a Páratlan páros stúdiószínpadi előadást, ami nagyon pörgős, koncentrált, mind a színészek, mind a súgó és az én részemről is. Hogy miért is vártam a bemutatót? Egész évadom nehéz volt, fárasztó. Ez volt a 4. darab, ami a „gondjaimra” volt bízva.  Az előző kettő zenés, sokszereplős, külsősökkel, zenészekkel, gyerekszereplőkkel, minden lehető nehézséggel „megáldva”. Nagyon észnél kellett lennem, hogy csúnya szóval élve, össze tudjam „logisztikázni” ki, mikor, hova, mit.
   Szóval azt gondoltam, március 10. után végre egy kis levegőhöz jutok, lesz időm megcsinálni az elmaradt dolgaimat, amire augusztus óta nem volt lehetőségem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan napok, hetek következnek, hogy semmit sem kell csinálni, nem kell egyik helyről a másikra futnom, hogy kiszállok, jobban mondva kirepülök a mókuskerékből.
   Olyanok a napjaim, mint egy nyaralás vagy egy előrehozott nyugdíj.  Furcsa is volt az első pár napban, hogy nincs szoros menetrend, nem kell reggel 5-től este 10-ig topon lennem, olyan érzéseim voltak, hogy biztos elfelejtettem valamit elintézni vagy elkéstem valahonnan. Lassan az agyam is felfogta, hogy ezután – ki tudja meddig – más életritmus vár rám.    
   De most ez van, ezt kell elfogadni, ebből kell a legtöbbet kihozni!                                            
   Természetesen van napirendem, persze nem olyan szoros, mint a bezártság előtt. Egyáltalán nem unatkozom, mindig van mit csinálni: házimunka, segítek anyukámnak, szortírozás + más elnapolt munka, tanulás, torna és kutyasétáltatás. Ez utóbbi azért jelentős, mert ki tudok menni az utcára. Élvezem, hogy egyedül sétálok a kutyáimmal. Sosem szerettem a tömeget, szeretek egyedül lenni, sétáim során alig-alig akadok össze valakivel. Nyilván nem ilyen áron akartam, de mégis élvezem ezeket a perceket. Süt a nap, énekelnek a madarak, érzem a tavasz közeledtét.
   Az itthoni teendőkön kívül vállaltam Sziráki Márta barátnőmmel önkéntes munkát egy fertőtlenítő állomáson. Fontosnak tartottuk, hogy segítsünk és ha más ilyen munka adódik, azt is örömmel elvállalom.
   Természetesen hiányzik az úszás, a színház.  Az uszoda is zárva és az én életem szerves része a sport, lételemem az úszás. A színház nem csak azért hiányzik, hogy előadásokat hozzunk létre, hogy találkozzam a kollégákkal, hanem az is elmarad mostanában, hogy más vidéki vagy pesti színházakban nézzek meg előadásokat. Sokat járok a MŰPA-ba, az Operába, a Zeneakadémiára. Több jegyem is volt koncertekre, előadásokra – hát most ezt elbuktam. De ilyen az élet. Most más féle szórakozás van. Olvasok, nyelveket tanulok, zenét hallgatok, kertészkedem.
   És ha visszatér az élet a normális kerékvágásba én kész leszek rá, hogy belevessem magam megint a munkába. De addig fő az egészség, vigyázzunk egymásra!

Üdvözlettel: Lázár Rita

* Legközelebb Nagy Fruzsina Lilla gondolatait olvashatják.

 

   A párizsi Theatre du Campagnol egyik színdarabja és a nyomán 1983-ban született film, A bál, melynek egyetlen helyszíne egy bálterem, a francia történelem 50 évét mutatja be, szavak nélkül, csak a zene és a tánc eszközével. Gondolom, a filmnek is szerepe volt abban, hogy más országok színpadain is megjelent a hasonló előadás, természetesen mindenhol aktualizálva, az adott ország történelméhez igazítva a megidézett eseményeket, felhasználva ott népszerű zenéket. Három változatot volt szerencsém színpadon látni, az egyik a Gárdonyi Géza Színház produkciója volt – Dezsavű, össztánc két részben címmel, a másik kettőt Prágában láttam, két különböző színházban. Az alábbi részlet a 2005-ben bemutatott Dezsavűből való, a képre kattintva nyílik meg a blog Youtube csatornájáról.



 

   A Magyar Táncművészek Szövetsége idei díjazottja Az évad legjobb női táncművésze kategóriában a színházi táncosok közül Törteli Nadin, a GG Tánc Eger művésze. Gratulálunk!

  A blog megszületésének 10. évfordulóját korábban a nézők, egyben blogolvasók részéről Chászár Alice, nyugdíjas könyvkiadói szerkesztő , a szakma részéről Lőkös Ildikó, Jászai Mari-díjas dramaturg írása  köszöntötte. Néhány kiragadott példa a 10 év alatt érkezett olvasói visszajelzésekből (a hasonló című menüpontban továbbiak is találhatók):

2010 - "Mindig örömmel látom a minőségi, online színházi tartalomszolgáltatást." 
2011 - "Csodálatos és nagyon ritka szerintem. Nem is hallottam hasonlóról. Fontosnak tartom azt is, hogy mennyire naprakész a blog és hogy pozitív hozzáállás érződik rajta, jó ránézni."
2012 - "Ön összegyűjti azokat az értékeket, amik másoknak már fel sem tűnnek."
2014 - "Mindig örömmel olvasom, másoknak is többször ajánlottam ezt a színháztörténeti különlegességet."
2015 - "Ezúton kérnék engedélyt, hogy egyes megállapításait, illetve képanyagot az esszémhez használhassak, természetesen a források között ezt megjelenítve."
2019 - "Sok sikert ehhez a nagyszerű bloghoz! Tisztelem a hasonló törekvéseket!"
2020 - "Egyszerre könyvtár, múzeum, színháztörténeti intézmény és színvonalas bulvársajtó… oldalain, a cikkeiben, az interjúiban összehozza a múltat, a jelent s talán a jövőt is."

 

   Színház, mint második otthon!? Azt hiszem ezekben a nehéz időkben kezdek rájönni, mit is jelent igazán ez a mondat. Nem az ott töltött idő miatt válik fontossá, hanem az érzés miatt, amit csak az otthontól kaphat az ember. Nyugalmat biztonságot, szeretetet. Szeretet, amit Önöktől, nézőktől kapunk. És most olyan, mintha nem mehetnék haza. Hiányzik. Hiányoznak Önök, a játék öröme, a családom. De tudom, hogy ez a hiány, és ez a nélkülözés kell ahhoz, hogy minél hamarabb láthassuk egymást. Várom azt a napot. Hiszem, hogy ettől a helyzettől egy még szorosabb kapcsolat szövődik, hiszen már pontosan tudjuk, milyen egymás nélkül. Vigyázzanak magukra, és egészségükre, mert ez most a legfontosabb.
Csathó Norbert

* Legközelebb Lázár Rita gondolatait olvashatják.
 

   Negyvenkét napja nem voltam színházban. Tudom, sokaknak ennél sokkal nagyobb gondja van most, dehát ez egy színházi blog, én erről írok. Évtizedekre visszamenőleg nem volt hasonlóra példa, még a nyári szünet, a szabadtéri előadások időszakában sem nagyon, de évad közben biztosan nem. Persze nem maradtam teljesen színház nélkül most sem, a Facebook-on remek előadásokat lehet megtekinteni, magyar és külföldi teátrumok olyan produkcióit, amelyeknek közzétételét (általában néhány napra mindössze) csak a járványnak köszönhetjük – ha furcsán is hangzik a járvánnyal összefüggésben a köszönet szó. Így láttam magyarországi előadásokon kívül például a párizsi Operából Offenbach Hoffmann meséi című művét.
   A Gárdonyi Géza Színház is bemutatja hetente egyszer, pénteken este egy-egy produkcióját. Nagyon jó, hogy igyekeznek tartani a kapcsolatot közönségükkel a bezárt színházak, de az lenne az igazi öröm, ha megszűnhetne rövid időn belül ez az állapot és ott ülhetnénk újra a nézőtéren.
   Nem irigylem a direktorokat, a vezetőket, ők is csak a bizonytalanságot vehetik biztosra, de nyilván van több tervük, a lehetséges nyitási időpontokra készített megoldások variációi. Blaskó Balázs, egri direktor pár napja azt mondta, most augusztus 21-re tervezi az évadnyitó társulati ülést és szeptemberben már játszanának. (Októberben szokták kezdeni az előadásokat, de vannak elmaradt és pótlandó bérletes előadások, ez indokolja a korábbi, szeptemberi időpontot.) A soproni Petőfi Színház pedig már ki is tűzte a szeptemberi napokat az elmaradt előadások pótlására. A Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, Béres Attila azt nyilatkozta, úgy számolnak, s úgy készülnek mindennel, hogy amint feloldják a zárlatot, ők másnap játszani fognak.
   Megnyílnak a színházak – de lesz-e közönség?
   Két vélemény ütközik laikusok közt és szakmai körökben egyaránt, az első szerint még hosszabb ideig nem lesz kedvük – vagy nem lesz merszük ehhez az embereknek, a másik nézet azt mondja (és én is ebben bízom!), hogy örülni fognak a visszakapott lehetőségnek, örömmel foglalják el újra bérletes helyüket, vesznek jegyet egy-egy estére. Őszintén kívánom, hogy mielőbb így legyen!  

 

szinhaz.online
szinhaz.org

Mindkét portálon megjelent a blog 10. születésnapjára Lőkös Ildikó, Jászai Mari-díjas dramaturg tollából született köszöntő. (Eredeti megjelenés: ) Természetesen nagyon örülök ennek, de nem egyedi eset, hogy egyes írások már az első évtől máig, más online és nyomtatott médiumokban is helyet kaptak. "A blog más médiumokban" című menüpontban felsorolásuk megtekinthető.



Link: 

Link: 

 

Kedves Nézők! Nem könnyű időszak ez egyikünknek sem. Itthon ülök, főzök, olaszt tanulok, játszom a kutyámmal, olvasok és gitározom. És nem tudom színésznek érezni magam, mert igazán színésszé a színpad és a közönség emeli az embert. A világ megy tovább, a boltokban most is nagy a nyüzsgés, az autók is mennek ide-oda, a tévében is a filmek, a sorozatok, a fák sem felejtettek el kivirágozni. Megy minden tovább. Színház nélkül is. Nélkülünk. Nélkülem. Néha fáj. Néha attól félek, talán nincs is szükség ránk? Talán nincs is szükség rám? Nincs szükség a pillanat varázsára? A vörös függönyre? A közös létezés energiáira? Hiszen így is boldogulunk, nem haltunk bele. Néha ilyen gondolatok gyötörnek itthon. De reményt ad mindig, ha az Önökkel megélt közös pillanataimra gondolok. Remélem, sőt hiszem, hogy azok igazak voltak, őszinték, és ha kikecmergünk ebből a szakadékból, újra találkozhatunk bölcsebben, okosabban, több szeretettel és megértéssel a szívünkben, mint valaha.
Nagy Barbara

* Legközelebb Csathó Norbert gondolatait olvashatják.

  Kálmán Imre operettjének, a Montmartre-i ibolyának Művészhimnusza nem csak csodálatos dallam, hanem szövege nagyon is aktuális napjainkban, amikor a járvány következtében a színházak zárva, művészek és a háttérben dolgozók tétlenségre kárhoztatva, sokan közülük egyre nagyobb anyagai gondokkal küzdenek, azt sem látják, mikor lehet vége ennek a helyzetnek és ráadásul novembertől elveszik a színházak dolgozóitól (is) a közalkalmazotti státuszt, holott a közt kultúrával szolgálni nemes küldetés. Ez a dal semmit nem old meg a gondjaikból. Mégis itt van a helye, hogy szóljon, emlékeztesse a nézőket: akik a színház csodálatos világához kötötték sorsukat, azok legyenek bár színpadon, szem előtt vagy legyenek a közönség számára személyükben láthatatlanok, különleges emberek. És nekik pedig üzenjen: a nézők szeretik őket és várják türelmetlenül azt az időt, amikor újra megtelhet a nézőtér. A Gárdonyi Géza Színház 1997-es előadásának felvételén Sata Árpád, Egri László, Szilágyi Olga, Vókó János és Tunyogi Péter énekel - a videó a fényképre kattintva nyílik meg a blog Youtube csatornájáról. (Megható lenne egy, a karanténban virtuálisan szervezett kórussal megalkotott felvétel is, a Művészhimnusz a társulat mai tagjainak előadásában.)


Művész, ha gyötör a szegénység,
Ha elhagy a reménység,
Ne add el a lelkedet!
Hogyha látod, a tehetség semmit nem ér,
Csak harcolj szüntelen a jobb holnapért..

Ne sírd el, a gyávák buta könnyét,
Az életben a gyöngék szánalmasan hullnak el...
Ám ha bátran szembeszállsz az árral,
Életednek célját így éred el...

Hát minden akadályon,
Hát harcolj, minden áron
A művészetedért!


 

Színház és szenvedély egymás nélkül nem él meg. Aki a színház közelébe kerül, olyan mámoros érzés – szenvedély – ragadja el, amitől többé nem tud szabadulni. Mindegy, hogy a főbejáraton, vagy hátul, a művészbejárón lép be – többé nem szabadulhat innen. Ahogy nem tud ettől szabadulni Juhász Ferenc sem, aki immáron tíz éve nemcsak a maga örömére gondolván létrehozta és működteti a gardonyiszinhazblog-ot és az azóta megszületett kistestvérét, a gardonyiszinhazblog facebook oldalát. Az egri Gárdonyi Géza Színház több mint száz éves, de szinte minden fontos életrajzi momentumot meg lehet tudni ennek a blognak a segítségével. De nemcsak színháztörténeti jelentősége van az oldalnak, hanem izgalmas interjúk, visszaemlékezések is olvashatóak – sőt, naprakészen követi azt is, mi történik a színház falain belül. Egyszerre könyvtár, múzeum, színháztörténeti intézmény és színvonalas bulvársajtó. Hogy mennyire fontos a küldetése, azt a friss hozzászólásokból is látni, követhetni, hogy milyen sokan olvassák, használják. Mindemellett remek találkozóhely is – én magam ugyan rövid ideig, négy évig, de a pályám fontos szakaszában, az indulásomkor dolgozhattam a Gárdonyi Géza Színházban. Gali László hívásnak köszönhetően tanulhattam a dramaturg szakmám alapjait, szagolhattam a színházi légkört, közelről figyelhettem, milyen egy próbafolyamat, hogyan áll össze az évad műsorterve. De hogy a mai napig otthon érzem magam benne, barátokra találok – ebben a gardonyiszinhazblog-nak is része van, afféle kapocsként, hisz az oldalain, a cikkeiben, az interjúiban összehozza a múltat, a jelent s talán a jövőt is.

Születésnapi ajándékul pedig kis részletet mellékelek Hatházi András kolozsvári színész, rendező, drámaíró, egyetemi tanár kollégánk Színház című művéből. Remélem, nem kell magyaráznom, miért ezt a részletet választottam, köszöntőnek. Szeretettel gratulálok, kedves Juhász Ferenc, és kívánom, hogy még sokáig őrizze meg a színház iránti szenvedélyét mindannyiunk örömére!

AZ EGYIK: Mi mégis kérjük. Hogy fogják meg egymás kezét. És köszönjük.
A MÁSIK: Ilyenkor derül ki, hogy jó, ha van az ember mellett valaki.
AZ EGYIK: Nyugodtan, bátran fogják meg, nincs ebben semmi beugratás.
A MÁSIK: Tudom, kényelmetlen, mert nem igazán szoktunk a mellettünk lévő kezét fogdosni.
AZ EGYIK: És most elmondjuk önöknek, hogy mi a színház.
A MÁSIK: A színház egy tündérkert.
AZ EGYIK: A színház egy csillagkapu.
A MÁSIK: A színház egy szent és profán misszió.
AZ EGYIK: A színház porból, sárból, lélekből és szeretetből van.
A MÁSIK: A színház a mi mentsvárunk.
AZ EGYIK: A színház a mi menedékünk.
A MÁSIK: A színház a nyelv fellegvára.
AZ EGYIK: A színház a nemzet találkozóhelye.
A MÁSIK: A színház a hit, a szenvedély, a fanatizmus és az esztétikum oltára.
AZ EGYIK: A színház az elillanó pillanat művészete.
A MÁSIK: A színház az egész világ.
AZ EGYIK: Istenem! Nem érdekes? Önök hallgatják ezt a hülye, közhelyes szöveget.
A MÁSIK: Mert a színházról csak közhelyeket lehet összehordani.
AZ EGYIK: És közben fogják egy eleven ember kezét.
A MÁSIK: Köszönjük szépen. A viszontlátásra.
AZ EGYIK: Viszontlátásra. És ne engedjék el egymás kezét.

Lőkös Ildikó

* Ez az írás a szinhaz.online és a szinhaz.org portálokon is megjelent.

 

Kedves Olvasó!

Ebben a furcsa, „idegen”, rendkívüli helyzetben nagyon szívet melengető volt a kérés, hogy írjunk néhány gondolatot.
  Bevallom őszintén – ahogy Petőfi írja a Táblabíró című versében:

„Régi példabeszéd: „nehéz minden kezdet”,
De én csak most kezdem tapasztalni eztet;
Amidőn kezdeni kellene dalomat,
Tollnak rágásában gyakorlom magamat.”

- mintegy fél órája én is a klaviatúrát „rágom”. Törlöm a sorokat – amiket írok – minduntalan, és most érzem igazán mennyire hiányzik a beszéd. Mennyivel könnyebb lenne elmondani mindazt, amit most érzek, mint leírni…
   Ebben a bizonytalanságban nem tehetünk mást, minthogy a digitális világba költözünk, és reménykedünk, hogy mihamarabb a világot jelentő deszkákra léphetünk, találkozhatunk újra személyesen és átélhetjük együtt az élő pillanat varázsát.
Addig is vigyázzanak magukra!

Barátsággal: Tóth Levente

* Legközelebb Nagy Barbara gondolatait olvashatják.
 

   Barátaim, személyes ismerőseim körében ismert, mennyire mély és bensőséges az a kapcsolat, amely egy év híján fél évszázada fűz Prágához. (Lásd regényem ismertetését a „Prága – Színház – Szerelmek / Séta-regény egy misztikus városból” menüpontban!) Évente többször is ott vagyok és olyankor mindig járok koncertekre, színházba, operába is. Elindult egy kezdeményezés, a „Nic festival / Nothing Festival 2020”, amelyhez sorra csatlakoztak a járvány miatt bezárt színházak (de koncerttermek és más művészeti intézmények is). A lényege, hogy ezeknek elő(nem)adásaira jegyet lehet váltani az interneten, május 1-re. A kultúrát kedvelő cseh közönség pedig támogatásul ezrével teszi ezt meg, beleértve olcsóbb és a legdrágább jegyeket egyaránt. Magam is megtettem, Puccini Tosca című operájának elő nem adását fogom meg nem nézni. (Itthon pedig nem kérem vissza a már kifizetett, de elmaradt 3 előadás árát.)
 

 Azt hiszem, ez az időszak nehezebbnek bizonyul a vártnál mindenki számára. Míg az első napokban könnyedén buzdítottuk egymást az otthon maradásra és bizonygattuk, hogy a dolog súlyának fényében ez igazán kibírható, mostanra rájöttünk, hogy bár szükségszerű, de korántsem olyan egyszerű, mint azt gondoltuk. Be kell látnunk, hogy kapaszkodó nélkül kétszer olyan nehéz túljutni ezen. A közeledő Húsvét ráadásul egy újabb indok, hogy befelé forduljunk a most lecsendesülő világunk közepén. Nincsen társasági élet, nincsenek koncertek, nincs színház, nincsenek meccsek és még ki tudja, mennyi minden. De lehet hit és lehet béke. „Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.” (Reményik Sándor)
Babócsai Réka

A legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetünk, az az, hogy várunk, és közben nagyon oda figyelünk a magunk, és a környezetünk egészségére is, és készen állunk arra - ahogy az élet is szépen visszatér majd a rendes kerékvágásba, és a színházba is visszaköltözik az élet - hogy ugyanott folytassuk, ahol abbahagytuk.
Kós Mátyás



* Legközelebb Tóth Levente gondolatait olvashatják.

 

Élő szobakoncertet adott ma este Török Tamás, a Gárdonyi Géza Színház Társulatának tagja, hivatalos Facebook-oldalán. A háromnegyed órás koncerten többnyire (de nem kizárólag) a színház zenés produkcióból énekelt. A videón az a részlet látható, amikor a Fly Me To The Moon a blog tulajdonosának kérésére hangzott el. A felvétel a képre kattintva nyílik meg a blog YouTube csatornájáról. (A teljes koncert megtekinthető Török Tamás hivatalos oldalán.)
 

Így járvány és szobafogság idején több időm jutott az internet böngészésére, mint a munkás hétköznapokban.  Volt időm rá, hogy egyik kedvelt blogomat, a Juhász Ferenc által vezetett Gárdonyi Géza Színház Blogot is jobban átnézzem.
   Mit is mondjak először? A bloggal való találkozásomkor mindjárt megfogott a mottó, a Művelt úr a színházban, mely Márkus László (1881-1948) az író, színház- és filmrendező,  Operaház-igazgató és színikritikus  írásából idéz. „A művelt úriember nem a bírálatban, hanem a megértésben bennfentes, nem a hibát keresi, hanem a tehetséget, amit meglelni nehezebb és méltóbb teljesítmény.”
    Ez a bennfentesség, műveltség érződik a Juhász Ferenc blogjában.
   Szinte elvesztem abban a gazdag tartalomban, amely jellemzi a blogot. Új és új tartalmakat fedezek fel benne, új és új linkek nyílnak meg.  A blog címe a portál indulására emlékeztet (2010) és arra, hogy szerzője ezer szállal kapcsolódik az egri színházhoz, de ma már sokkal kiterjedtebben, szélesebb körben mutatja be a színházi eseményeket. Nem csak Egerből, hanem Miskolcról és más helyszínekről is olvashatunk kritikákat, vagy ha nem is színikritikát, akkor érdekes, figyelemfelhívó tudósítást egy-egy jelentős színházi eseményről.  Mennyire jó a színháztörténeti rész, mely az egri színház működését tekinti át 1884-től! És akkor még nem is beszéltem a színészportrékról! Sok színész – sok szín! Sata Árpád, Ötvös András, Dimanopulu Afrodité, Mészáros Sára és még sokan jelenlegi és volt egri színészek közül. Itt sokáig el tudok időzni.
   És a menüben mennyi, mennyi érdekességet találtam! A Prága – Színház – Szerelmek könyv bemutatóját, melyet, ha jól következtettem ki, maga a blog szerzője írt, aki köztudottan Prága szerelmese. És a bemutatón belül egy gyönyörű hangfelvétel, Szegvári Menyhért mondja el Nezval versét, Prága az eső ujjaival. Erre mondják: Ha ma csak egy vers, akkor ez!
   Miért is kedvelem ezt a blogot?  Mert szeretem sokoldalúságát, szeretem egyéni hangját, szeretem, hogy nem egy színikritikus fensőbbségével nyilatkozik a színházi bemutatókról, hanem színház- és színészkedvelő módon, egy „művelt úr” alapállásából mutatja meg és érteti meg velünk az eseményt.
   A blog menüjét elnézve még van mit nézegetnem, böngésznem, kutakodnom!
   Sok sikert kívánok a blog írójának és magának a blognak az elkövetkező évekre!