Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 1.


 

Lőkös Ildikó

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Különös névsor: Jelinek Erzsébet, Tóth Máté, Némethy Zsuzsa, Nagy Csongor Zsolt, März Fruzsina, Zayzon Zsolt, Kató Emőke, Szűcs Ervin, Mórocz Adrien és Kovács Lehel. Valamennyien magyar nyelvű színházakban játszó fiatal színészek, az életben összerakhatóak házaspároknak és csodálatos utazások vannak mögöttük.

De hogy kapcsolódik mindez az egri Gárdonyi Géza Színház történetéről szóló sorozathoz?

   A válaszhoz hadd kezdjem személyes emlékkel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán (akkor még főiskola) 1988-ban végeztem, és az előző évadban megalakult Gárdonyi Géza Színház állandó társulatának igazgatója, Gali László igent mondott bejelentkezésemre. Azért választottam a Heves megyei színházat, mert sok barátom, iskolatársam – Román Judit, Epres Attila, Kocsis György, Dimanopulu Afrodité, Megyeri Zoli, Czvetkó Sándor már az előző évben ideszerződött, láttam őket előadásokban, úgy éreztem, itt, ebben a friss közegben szívesen dolgoznék. Nagyszerű rendezők fordultak meg itt, Valló Pétertől a lengyel Andrzej Rozinig, ez is csábító volt.



Lengyelországi turnén (balra Ludányi Andrea ügyelő)

Az első munkám Szőke István mellett volt, a Tehetségek és tisztelők című Osztrovszkij műben. Szőke Pista ugyan nem sokat tudott mit kezdeni egy pályakezdő „mindenlébenkanállal”, de elviselt maga mellett. A színészekkel hamar összebarátkoztam, Gali is finoman elkezdett nevelgetni – arany életem volt – legalábbis úgy éreztem. De nem mindenki bánt velem ilyen kesztyűs kézzel. Ott volt az a színésznő, aki gyakran leült mellém beszélgetni vagy baktattunk együtt haza a színészházba – miközben mesélt és engem is meséltetett. Ezeken az alkalmakon szinte többet tanultam színházról, elhivatottságról, szenvedélyről, mint a főiskola négy éve alatt. Pedig jóformán minden mondatomban belekötött, mindent megkérdőjelezett. Lehűtött, ha valamiért nagyon rajongtam, kérdéseket tett föl, ha valamit szapultam. És izgalmas volt látni, ahogy próbált, ahogy egy szerepet elemzett, ahogy a szöveghez viszonyult. Dudit – vagyis Agárdi Ilonát (1940 – 2001) – mindnyájan becsültük, tiszteltük, a „nagy öregek” közt tartottuk számon, pedig ahogy most számolom, akkoriban nem volt még ötven se. 

Az írás folytatása a következő részben!