2004. január 31. Valahol Európában - a Magyar Televízió élő közvetítése a Gárdonyi Géza Színházból. A műsorvezető Sugár Ágnes, az ügyelő Ludányi Andrea. * A képre kattintva videó nyílik meg!

   Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen a kezdetekről, a számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

                   II. rész
 

   Különösen közel állt hozzám Jozsó - M. Horváth József (* 1.). A régi műszakból Gróf Gyula, Tóth Ákos, Beksi Balázs. Ica néni, aki korábban fodrász volt, aztán olyan 80 éves koráig portás. Olyan dumája volt - imádtam! Nagyon szerettem Lengyel Pált, aki ugyan „csak” vendégként rendezett nálunk, mert hiszen a bábszínház igazgatója volt, szigorú, de nagyon jó ember. Szeretem a szigorúan következetes embereket, bár egy színházban nehéz annak lenni, főleg egy rendezőnek. Akiket eddig soroltam, azok közül sajnos már senki sem él.
   Menyussal - Szegvári Menyhért rendezővel nagyon sokáig nem találtuk meg a hangot, mert én akkoriban egy „katonatiszt” voltam. Azt hittem, ezt így kell csinálni, amit megmondtam, azt megmondtam! Azóta persze már másképp gondolom, én is idősebb lettem, rengeteget tapasztaltam. Ő meg hozzám képest olyan mértékben volt „szertelen”, hogy… Sokáig nem is dolgoztunk együtt, de most már csak iszonyat nagy szeretettel tudok beszélni róla és csak jót tudok mondani. Vérbeli, igazi, szenzációs színházi ember. Ő volt az egyetlen rendező, aki el tudta engedni a darabjait. Ha ő nem volt kész főpróba héten… A bemutató ugye pénteken van, hétfőn ő már nem ült a próbán. Gyerekek, most kinek próbálunk? Ott volt az asszisztens, a súgó, de ő akkor már bent ült a kelléktárban, a műsorhang bekapcsolva - ezért mindig szólt, hogy így legyen - és mindenkiről tudta így is, hogy mit csinál a színpadon. És utána tartott megbeszélést! Tökéletesen tudta, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy ő kedvesebben állt hozzám, „jó, jó… azt hiszi, hogy majd forradalmat fog itt csinálni” – gondolhatta talán rólam. Sajnálom, hogy én sokáig nem értettem meg – rajtam múlott, nem rajta -, merthogy annyira különböztünk. Sajnálom, hogy elfáradt már, de megértem.
   Volt egy kiváló asszisztensünk, Miskolcról hozták, Szarka János. A nézőtéri dolgozók közül Böbe néni (* 2). Nagyon kötődtünk Jencihez, a színészház gondnokához, aki a színészbüfét is vitte. Jelenség volt! Annyira szeretett minket, hogy szinte nem is értettem, hogy lehet ennyire. Mindent elviselt. (A Színháztörténeti sorozatban nemsokára következik egy beszélgetés „Jencivel”, azaz Báder Jenővel. J.F.) A színészházban szinte „lakáskonyhát” üzemeltetett. Bármikor be lehetett hozzá kopogni: Jenci, van kaja? Nagyon jó ember, csupa szeretet.
   A díszítő fiúktól Csathó Zoli, éppen annyi ideje van itt, mint én…. Fodor Zsolt… Szilágyi Laci, ő most már a bábszínháznál van, kiváló szakember. Oláh Sanyi, aki egy nagyon nyugodt ember, sokszor volt, hogy összekülönböztünk, éppen azért, mert én meg egy pörgős, gyerünk, csináljuk típus vagyok. Ő is kiváló szakember! Egyébként a világosító, az egy egészen különleges „faj”. Bármerre járok az országban, ha betéved egy ember a színpadra, rögtön meg tudom mondani, hogy világosító-e. Mert a világosítóknál kényelmesebb, nyugodtabb emberek nincsenek. 
 Én ügyelőként mindig a műszakkal dolgozom a legszorosabban együtt. Nem egyszer kellett előadás közben váratlan helyzeteket megoldani. Csináltuk például Csiky Gergely darabját, az Ingyenélőket. Forgószínpadra volt rárakva három helyszín és nagyon gyors helyszínváltozások voltak. A színpadmester, Mészáros Sándor forgatta a színpadot, de közben még ajtót is kellett „felfúrni”, mert ki volt támasztva, hogy arra ne nyíljon. Volt olyan is, amikor elfelejtették felfúrni, úgyhogy nem tudtak az ajtón bemenni. Egy előadáson, amikor forgás közben ellenőriztem, hogy minden rendben van-e és már majdnem befordult a szoba, észrevettem, hogy a széken egy hatalmas nagy lámpa van. Valamit még csinált a világosító, lerakta és ott maradt. Mielőtt beforgott volna századfordulós díszletbe, utána nyúltam, úgy húztam ki. Volt súlya – alig bírtam lelökni a forgóról. Vagy például a Fekete esernyőben leszakadt a fal. Tehát vannak esetek… Nagyon nagy kedvencem volt néhány évvel ezelőtt A selyemcipő, Paul Claudel darabja. Zsótér Sándor rendezte és abban olyan megoldások voltak – de rakásra! –, hogy az kihívás volt az ügyelőnek is. A harmadik felvonásban lejöttek a trégerek (díszlettartó), egymás mögé rakva, és erre két művész, Szabó Emília és Dér Gabi ráfeküdtek. Ezt technikailag iszonyat nehéz volt megoldani, a trégereket pontosan kisúlyozni. Négy vagy öt zsinóros volt fönt és mindenkinek egyszerre kellett mozdulni, egyszerre húzni, ugyanazzal az erővel, a művésznek pedig arra vigyázni, hogy hamarabb ne menjen rá, amíg nincs kisúlyozva, mert elszáll az egész. A nézőnek fogalma sem lehetett – lejön az az öt tréger és hintáznak rajta, hát Istenem… Én szeretem, amikor az előadásban kihívás van.       
    Az is nagyon jó, amikor tudok egy ötletet mondani ahhoz, hogy mit hogyan oldjunk meg. Amikor egy végtelenül egyszerű dolog nem jut eszébe esetleg senkinek és mondjuk, azt mondom: „Mi lenne, ha a zongorát leengednénk a zsinórpadlásról? A huzalt el tudjuk tüntetni feketével és világítással.” Apróságok, de amikor elfogadják, nekem az elismerés.
   Sokkal jobban szeretem, ha sok feladatom van egy előadás alatt, mint csak ülni és színpadra kérni a soron következőket. Szeretem, ha van díszletváltozás, színpadmozgás, átkellékezés, mindezt felügyelhetem, s örülhetek, hogy sikeresen megtörtént. Imádom!

   Időnként statisztálok is. Az elején említettem, hogy a titkos vágyaimban színésznőnek készültem. Azután, amikor ide kerültem az egri színházhoz és megtudtam, mit jelent valójában színésznek, színésznőnek lenni, mennyi mindent kell lenyelni, hogy van egy alárendeltségi viszony, akkor rájöttem, hogy már nem is akarom. De megtiszteltetés, ha valaki rám gondol. A kávéház műsorra tűzésekor például Valló Péter azt mondta: - Te leszel itt az utcaseprő, mert pont egy ilyen arc kell nekem ide. Hiába „csak” utcaseprő, nem mindegy, hogy hogyan dolgozol, hogy mikor húzod a seprőt. A Gali időszakban is statisztáltam, bár kevesebbet, Csizmadia Tibor direktorsága idején viszonylag sokat.

 A legnagyobb élményem az Anger Zsolt rendezte Halleluja volt, ahol gyakorlatilag három szereppel kínált meg, kettő néma szerep volt, a harmadik, a takarítónő, szöveges. Máté Gábornál is statisztáltam. Szegvári Menyhért nagyon jó kis szerepet adott nekem a Cigánykerékben. Szerettem azt az előadást. Most éppen, a Lili bárónőben, még éneklek is. De amikor színpadon vagyok, akkor is tudom, hogy az „csak” szerep, az ügyelés – az pedig az életem. Engem biztosan erre teremtett a Jóisten.
 
1. M. Horváth Józsefről lásd a Színháztörténeti sorozat 34. fejezetét!
2. Böbe néniről, Drinovszky Lászlónéról lásd a Színháztörténeti sorozat 29. fejezetét!

* Hozzászólások:

Báder Jenő:
Jó volt akkor ott dolgozni, ott élni, mennyit nevettünk, Jozsó, Dumitra, Epi, Topy, Bregyus, Kéner Gabi, Román Juci, Paszqualetti Ila, Kőszáli Ibi, Bókay Mari, Ági, és persze a műszak, a Színház zenekara, amiben jómagam is kivettem a részem mint dobos! Felejthetetlen volt, örök emlék!!!!!

Menkó Terézia:
Tudjuk: ez a munka egy szerelem. Sokáig csináld és kitölti majd az emlékek zöme az életedet! Én most sajnálom, hogy nem írtam naplót annak idején. Egyszer azt mondtam, jó darabot nem lehet elrontani. Aztán jött egy rendező és neki sikerült. Na és most jártam így, egy másik megye színházában. Mi is játszottuk. Minden eszembe jutott. Csak nálunk nem voltak felesleges jelenetek. Amikor megváltozik a "szerepkör" ( itt magamra utaltam !), nagyon fáj megélni amikor a rendező lenézi a közönséget. Én anno azt tanultam Gali László direktortól, hogy a közönségnek mindig igaza van! Sajnálom, hogy ez nem jutott eszedbe s nem írtál a kölcsönhatásról. Én szerettem megélni a nézőtéren amikor a színészekre nagy hatást gyakoroltak a nézők. Emlékszel az egyik nyári Józsefünk előadására amikor a nézők a színészeket, a színészek a nézőket tapsolták? Élmény volt! Persze mindenről nem lehet írni. A bőség zavara olykor nem igazán jó, ebben az írásban olvasható a szeretet a sorok mögött.

Ágoston Péter:
De jó volt olvasni!!!:)  
 

   Már az előző fejezetben is ismét olyan alkotótársak emlékezéseihez érkeztünk (a sorozatban már korábban is voltak ilyen részek), akiket a közönség nem lát a színpadon. Az előadás létrehozásában azonban mindenki fontos láncszem! Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen ő is a kezdetekről, számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

I.

   1987 őszén – inkább telén - kezdtem el bejárni a színházba, de hivatalosan 1988. január 1-től kerültem állományba.
   Egy irodában dolgoztam, s közben lapozgattam a Népújságot, az álláshirdetéseket. Sofőrt kerestek, személyautóra, az igazgató mellé. Balogh Tibor fogadott, aki akkor dramaturg volt itt és a direktor jobb keze. Beszélgettünk, ki vagyok, honnan jöttem – Gyöngyösről -, miért érdekel a színház. Én otthon színjátszóztam, álmaimban színésznőnek készültem. Tibor meglátott bennem talán valamit és megkérdezte, esetleg más állás érdekel-e, mert itt még annyi minden lehet az ember, kellékestől öltöztetőig, asszisztensig… de az ügyelőt, azt éppen nem említette. Azzal váltunk el, hogy hívni fog majd. Elkönyveltem magamban, hogy ez biztosan egy burkolt elutasítás, sosem fognak hívni, de három nap múlva csörgött a telefon. Menjek be és beszéljünk még! Megkérdezte, érdekel-e az ügyelői állás? – Igen! Tessék mondani, mit kell csinálni! Fogalmam nem volt róla, mint amatőr színjátszó, annyit tudtam, hogy ott a színpad, bizonyos emberek beadják a zenét, kapunk fényt, de többet nemigen. Elmagyarázta, s elmondta, hogy már itt van Rábl Róbert ügyelő (* róla a Színháztörténeti sorozat 40. fejezete szól. J.F.), mellette kellene tanulnom. Ez olyan november táján volt, éppen a Valló Péter rendezte Figaro házassága volt műsoron. Ettől kezdve reggelente elmentem az irodába dolgozni, ott 4 órakor végeztem és 5-kor, fél 6-kor bejöttem a színházba. Gyakorlatilag az összes előadást végigültem Robi mellett, mentem, követtem, figyeltem, amit tett. Természetesen mindent el is magyarázott. Decemberben azt mondta Gali László, a direktor, hogy státusz még nincs, majd csak januártól, de van itt egy mesedarab, arra kiírnának már, mint ügyelőt. Tehát igazából még nem voltam státuszban, de már próbáltam egy produkciót. Ez Jevgenyij Svarc Elvarázsolt testvérek-je volt.
 

Ludányi Andrea, Gali László direktor és Húros Annamária jelmeztervező

   Többen jöttek ide Debrecenből, Gali Lászlóval, elsősorban színészek (de azok máshonnan is érkeztek az országból), az új műszaki személyzet, más színházi dolgozók pedig többnyire egriek voltak. Tehát az egyik csoport abszolút tudta már, miről szól mindez és hogyan kell csinálni, a másik csoport pedig akkor tanulta. Nagyon jó hangulat volt. Mindenki mindenkivel ismerkedett, összetartóak voltunk, ez azzal is járt, hogy nagy büfé-élet volt. Próba után mindent ott megbeszélni, nagy viták, nevetések, minden pontosan úgy, ahogyan egy színházban jó esetben működni kell. A feszültséget kiadjuk a büfében, igenis megmondva egymásnak, ha valami nem jó, de utána már puszi, ölelés. Arról beszéltünk, ami történt a próbán vagy az előadáson, és arról, hogyan lehetne jobban. Mindenki ott volt, a teljes stáb, a súgótól kezdve mindenki, pedig nem volt kötelező.
   A közönség körében óriási várakozás volt érezhető. Mindig tele volt a színház, s nagyon értékes darabokat csináltunk. Ugyanez jellemezte a nyári Agria előadásokat is.
   Emlékszem, 1987 nyarán – még nem voltam a színház tagja, de már itt „tébláboltam” a városban - Tamási Áron Énekes madara ment a Líceum udvarán. Jártamban-keltemben láttam bizonyos embereket, annyira lehetett ismeretlenül is tudni, hogy ők a színházhoz tartoznak. Szöcskézik, viszi magával a díszletelemet, kelléket - csak színházi ember lehetett. Be-beszöktem, ha tehettem és figyeltem az előadást. Tehát azért „be voltam oltva”.      
  Horváth Éva súgó volt nálunk (ma Budapesten dolgozik). Lexikon-agya van. A mai napig el tudja mondani, ki, mikor, mit mondott a büfében egy adott előadással kapcsolatban, vagy éppen mikor volt esetleges baki. Az én agyam olyan, hogy azt az élményt, ami nem volt jó, nem szerettem, azonnal törli. De például, ha meghallom Robbie Williams dalát, ami az Elveszett Paradicsom végén hangzott el vagy Sosztakovics zenéjét - Mester és Margarita (ugyan mindkettő már sokkal későbbi előadás, nem a Gali-korszak idejére esett), azt mondom magamban, „itt indult a függöny”. Vagy térjünk akkor vissza a Gali László idejére, Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjére, azt a zenét hallva is pontosan tudom, mit, hol indítottam, ki jött be.
 

Bereményi Gézával

   Én a műhelymunkát kedvelem, jó csapattal. Nagyon szerettem A kávéházat (Goldoni, rendezte Valló Péter), a Kutyákat (Bereményi Géza, rendezte Lengyel Pál), a már említett Csárdáskirálynőt. Az volt az első operettem. Bor József rendezte, aki engem Gyufának hívott, mert akkor lángoló vörös hajam volt. Valahogy mindig elneveztek… Lúdanyó sokáig voltam, Dudus – így Horváth Feri hívott, Molnár Piroska Ludinak. Meg ne feledkezzem első nagyszínpadi előadásomról! 1988 májusában Show Pygmalionjáról, Szőke István rendezésében. Nem volt igazán sikere Osztrovszkij Tehetségek és tisztelők című darabjának, de én imádtam. Nagyon szeretem az orosz szerzőket, bár túl sokat nem csináltam… Még az elején Füst Milán: A zongora, Szép Ernő: Május (Szőke István)! Olyan emberekkel dolgoztam együtt, mint Bregyán Péter, Fráter Kata – aki hatalmas tehetség volt és ennek ellenére valahogy mindig árnyékban maradt -, Román Judit, akivel most újra találkozhattunk a Pinceszínház érsekkerti előadásain és sokat nosztalgiáztunk.

Folytatás a következő részben!

Turnék, együttműködés külföldi színházakkal a 90-es években

Idézzük fel azt a tényt is, hogy a kilencvenes években élő kapcsolat volt a Gárdonyi Géza Színház és határon túli – elsősorban erdélyi, de kassai, lengyelországi – színházak között. Az egriek is turnéztak külföldön és onnan is jöttek vendégjátékra. Íme, néhány rövid újságcikk idézet és néhány fénykép mindezek illusztrálására.

1989 - Lengyelország



Gali László direktor a kép jobb szélén, jobbján Erdélyi Eszter (itt még a Megyei Tanács Művelődési Osztályától, később a Színház szervezésének vezetője lett), Menkó Terézia, Kaposi Levente (Népújság), Győrvári János színművész és felesége és ketten Lublinból, a vendéglátók közül.  

1990



Fotó: Heves Megyei Hírlap  – Gál Gábor

1992 - az 1991/92-es évad második felében itt vendégszerepelt az egri színház:



1992 - Tennessee Williams:A vágy villamosa – a Kassai Thália Színház vendégjátéka

„Miután legördült a függöny, az értő, lelkes egri  közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a színvonalas produkciót. A feszített tempójú játékban elfáradt színészek arcán szemel láthatóan tükröződött az elérzékenyülés, az őszinte meghatottság” Részlet a Heves Megyei Hírlapból, Hekli József írásából.

1994 - Marosvásárhelyen



Szeredi Attila öltöztető és Rábl Róbert ügyelő

1995 - Marosvásárhely



Az öltözőben Bókai Mária és M. Horváth József

Kiss Sándor
Töredékes emlékeim három évtized távlatából - 2.

   Gali László felkéréséhez egy számomra kedves történet fűződik. Debrecenben, egy rendezvényen, és az azt követő fogadáson hozott össze vele a véletlen. Mint az utóbb kiderült, szerencsés találkozás volt. Pezsgős pohárral a kezemben őgyelegtem a teremben, amikor is felfigyeltem egy többségében hölgyek alkotta kis társaságra. Nem volt nehéz, mert üde színfoltot alkottak a többnyire meglett korú, öltönyös, nyakkendős, kitüntetésekkel teleaggatott egyenruhás urak között. Odakeveredtem hozzájuk, kiderült, hogy a Csokonai Színház művészei verődtek egy csoportba középpontban direktorukkal. Miután kiderült, hogy én az ország mely városából jöttem, érdeklődni kezdtek az egri színházzal kapcsolatos hírekről, útkeresésünkről, az önállóság eléréséről, a kezdeti nehézségekről, további elképzeléseinkről. A fesztelen beszélgetés végén Gali László, a rá jellemző mosollyal az arcán csendesen megjegyezte, hogy neki nagyon tetszik Eger, mindaz, amit a színházért tesz a megye, a város. Ha szükség lenne rá, szívesen jönne segíteni. Ezzel el is váltunk, beszélgetésünk homályba veszett. Mikor kitudódott Szikora János döntése, Budapestre történő távozása, felidéződött bennem a debreceni találkozás, az ottani beszélgetés, amit megosztottam kollégáimmal, a megyei tanács osztályvezetőjével, munkatársaival.
  Gondoltuk, megér egy találkozást. Az említettekkel egyetértésben elutaztam Debrecenbe, ahol találkoztam Gali Lacival és csak annyit mondtam, most van szükség rád. És ő hajlandóságot mutatott. Hazatérvén tájékoztattam a színház fenntartójának, kinevezési jogkörrel rendelkező testületének képviselőjét, dr. Kovács Jánost, a művelődési osztály vezetőjét a debreceni beszélgetésről (*1). Miután Gali László beadta pályázatát „háztűznézőbe” mentek, tárgyalást folytattak Hajdú megyei partnereikkel. Nem voltak könnyű helyzetben, hiszen a debreceniek nem adták egykönnyen beleegyezésüket.
   De Gali László jött és követte őt egy tehetséges, az új társulat magját alkotó csapat.
  1987 őszén megszületett és bemutatkozott a Gárdonyi Géza Színház önálló társulata. Emlékezetes nap volt a bemutató napja. Izgatottan vártuk az estét. Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja (*2) című darabjának bemutatóját, Gali László rendezésében. És boldogan tapsoltunk az előadás végén. Fergeteges siker volt, az új társulat és a közönsége együtt ünnepelt. És mi, akik élére álltunk a függetlenségi törekvéseknek, boldogan mondtuk egymásnak, sikerült, megvan, ez a miénk, és mindent megteszünk megmaradásáért. Úgy gondolom, rajtunk kívül ugyanígy érzett a darabot vastapssal jutalmazó publikum is.
   Az induló darab választása, bemutatása, az évadra szóló műsorterv érzékeltette azt, amit Gali László kinevezése idején megfogalmazott, majd a követő években munkájával, nyilatkozataival megerősített. Az egri színház arculatának népszínházinak kell lenni. Irányítása alatt a független színház azzá is vált.


 

Gali László és Kiss Sándor - a háttérben Ivádyné Both Éva, Farkas Piroska, Menkó Terézia, Sebestyén János

   A Gárdonyi Géza Színház három tagozattal alakult meg. A kőszínház mellett a Harlekin Bábszínház és az Agria Játékszín alkottak egy intézményi egységkeretet. Ez a döntés akkor nagyon jónak bizonyult.
    Az Agria Játékszín (*3) az önállósági törekvések egyik állomásaként jött létre. Az évek során sok neves színész vállalt munkát Egerben, nyáron városunkban éltek, szinte családtagként érezték vendégszeretetünket. A produkciók a kíváncsi egriek szeme előtt készültek a várban. És remek, a közönség által kedvelt, a szakkritika által is elismert, az idegenforgalom szempontjából vonzó előadások születtek. Egy erős szellemi bázisra épülő, egyre gazdagabb technikai háttérrel rendelkező, jól vezetett intézménnyé vált az Agria Játékszín. Tagozatként való integrálása nagyban segítette a már önálló színház munkájának beindítását. Felkészült színházi szakemberek kerültek a már független intézmény vezetésébe. Jónás Zoltán a nyári színház igazgatója ügyvezető igazgatóként, Menkó Teréz (*4) pedig gazdasági vezetőként folytatta korábbi munkáját.
   A nyári színház tagozatként való működtetése kedvezően hatott annak további munkájára. Gazdaságosabbá vált működtetése, olyan darabok is bemutatásra kerültek, amelyeket a színház a kőépületében még nem játszott ki, és olyanok születtek a szabadban, amelyek még magas előadásszámban arattak sikert a Hatvani kapu téren. Ilyen volt például Webber: József és a színes szélesvásznú álomkabát című musical. A Líceum udvarán tűhegynyi hely sem maradt üresen. Volt eset, amikor az előadást nem kezdhettük el, mert az emeleti ablakokban is ültek és álltak az emberek, mi pedig tartottunk a balesettől.
   Sajnáltam, amikor ez a közös munka megszűnt. Abban az időben nehéz időszaka volt a színháznak, a teátrum vezetésének egy sor újabb kihívással kellett szembenéznie. A kilencvenes évek elején megváltozott a támogatási rendszer, komoly viták alakultak ki a városi és a megyei önkormányzat között abban, hogy az állami támogatás mellett milyen arányban járuljanak hozzá a színház működéséhez. A döntéshozó testületek egynémely tagja részéről elhangzott olyan vélemény, hogy vissza kellene térni a befogadó-bemutató működési formára. Volt, ki azt fogalmazta meg, míg az ő településén nem építik meg a járdát, nem szavazza meg a színház támogatását. Természetesen nem ez volt a jellemző, de terhelte az együttműködést. Ezekben az években kemény tárgyalások folytak a költségvetésről. Gali Lászlónak nem volt könnyű dolga, még be sem fejezte a társulat építését, máris elvonásokkal szembesült az intézmény. Ez vezetett oda, hogy a nyári színházi tagozatunk finanszírozhatatlanná vált. Sokat veszített ezzel a színház, veszítettek a nézők, és szegényebb lett Eger város idegenforgalmi kínálata.
   A Harlekin Bábszínház tagozattá válása szükségszerű volt, mert a már két évtizede eredményesen, magas művészi színvonalon működő, itthon és külföldön egyaránt elismert amatőr művészeti együttes hivatásossá válása, csak a kőszínházhoz való csatlakozással valósulhatott meg (*5). Az együttes művészei e keretek között, Egerbe kihelyezett tagozaton szerezték meg végzettségüket, váltak okleveles bábszínésszé. A három tagozat eredményesen működött együtt, különösen az indulás idején. Bábszínészek vettek részt nagyszínpadi produkciókban és fordítva. Közös rendezésekkel, előadásokkal találkozhatott a közönség. Sikeres időszak volt. De szűknek bizonyult már ez a keret is a bábtagozat számára, sikereik alapján vágytak az önállóságra, és ez bekövetkezett. Erre akkor nyílt alkalom, amikor Eger város és Heves megye önkormányzatai megállapodtak abban, hogy megszüntetik az egyes intézmények kettős finanszírozását. Így a színházét is. De módosult a felállás. A Harlekin Bábszínház, mint tagozat megszűnt és önálló intézményként Eger városhoz került, a Gárdonyi Géza Színház maradt a Megyei Önkormányzat irányítása alatt, tagozat nélkül folytatta munkáját.
   Erről az időszakról, az indulás éveiről még sok mindent lehetne írni. Gondolom így vannak ezzel azok a barátaim is, akik már helyet kaptak e fórumon.
   Szólhattam volna a színház berkeiben folyó színészképzésről, Bókai Mária és művésztársai gondos, követelményeket támasztó munkájáról. Arról, hogy személyes példájuk, színészi és oktató munkájuk eredményeképpen hányan választották hivatásuknak a színházi munkát, váltak elismert színésszé, énekessé, rendezővé, színházalapítóvá, meseíróvá, ügyelővé, rendezőasszisztenssé és még sorolhatnám.
   Írhattam volna a nemzetközi kapcsolatokról, amelyek kiépítése már a kezdetekkor megkezdődött. Vendégjátékokról, vendégrendezésekről. Marosvásárhely, Nagyvárad, Újvidék, Lublin, Kassa megannyi helyszín, megannyi élmény.



Lengyelország - turnén a társulat

     És még, és még…
   És még arról, hogy szerencsés és boldog embernek érzem magam. Szerencsésnek, mert munkatársaimmal együtt részt vehettem, adott esetben vezető szerepet vállalhattam a Gárdonyi Géza Színház önállóságáért folyó küzdelemben. És boldog, hogy amit célul tűztünk ki, megvalósult. És boldog, mert a színház közössége, elismerve a színházért és a színházban végzett munkámat örökös tagjává választott.
   Boldogan és büszkén viselem a „Gárdonyi Géza Színház Örökös Tagja” címet.

* 1. Dr. Kovács János visszaemlékezése. A sorozat 7. és 8. része.
     2. Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. A sorozat 27. része.
     3. Agria Játékszín. A sorozat 5. része
   4. Menkó Terézia visszaemlékezései. A sorozat 9., 10., 11. és 12. része
   5. Harlekin Bábszínház. A sorozat 18. és 19. része.
         

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 1.


 

Lőkös Ildikó

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Különös névsor: Jelinek Erzsébet, Tóth Máté, Némethy Zsuzsa, Nagy Csongor Zsolt, März Fruzsina, Zayzon Zsolt, Kató Emőke, Szűcs Ervin, Mórocz Adrien és Kovács Lehel. Valamennyien magyar nyelvű színházakban játszó fiatal színészek, az életben összerakhatóak házaspároknak és csodálatos utazások vannak mögöttük.

De hogy kapcsolódik mindez az egri Gárdonyi Géza Színház történetéről szóló sorozathoz?

   A válaszhoz hadd kezdjem személyes emlékkel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán (akkor még főiskola) 1988-ban végeztem, és az előző évadban megalakult Gárdonyi Géza Színház állandó társulatának igazgatója, Gali László igent mondott bejelentkezésemre. Azért választottam a Heves megyei színházat, mert sok barátom, iskolatársam – Román Judit, Epres Attila, Kocsis György, Dimanopulu Afrodité, Megyeri Zoli, Czvetkó Sándor már az előző évben ideszerződött, láttam őket előadásokban, úgy éreztem, itt, ebben a friss közegben szívesen dolgoznék. Nagyszerű rendezők fordultak meg itt, Valló Pétertől a lengyel Andrzej Rozinig, ez is csábító volt.



Lengyelországi turnén (balra Ludányi Andrea ügyelő)

Az első munkám Szőke István mellett volt, a Tehetségek és tisztelők című Osztrovszkij műben. Szőke Pista ugyan nem sokat tudott mit kezdeni egy pályakezdő „mindenlébenkanállal”, de elviselt maga mellett. A színészekkel hamar összebarátkoztam, Gali is finoman elkezdett nevelgetni – arany életem volt – legalábbis úgy éreztem. De nem mindenki bánt velem ilyen kesztyűs kézzel. Ott volt az a színésznő, aki gyakran leült mellém beszélgetni vagy baktattunk együtt haza a színészházba – miközben mesélt és engem is meséltetett. Ezeken az alkalmakon szinte többet tanultam színházról, elhivatottságról, szenvedélyről, mint a főiskola négy éve alatt. Pedig jóformán minden mondatomban belekötött, mindent megkérdőjelezett. Lehűtött, ha valamiért nagyon rajongtam, kérdéseket tett föl, ha valamit szapultam. És izgalmas volt látni, ahogy próbált, ahogy egy szerepet elemzett, ahogy a szöveghez viszonyult. Dudit – vagyis Agárdi Ilonát (1940 – 2001) – mindnyájan becsültük, tiszteltük, a „nagy öregek” közt tartottuk számon, pedig ahogy most számolom, akkoriban nem volt még ötven se. 

Az írás folytatása a következő részben!
  

Van néhány írás, amely már megjelent itt a blogon, akkor, amikor a színháztörténeti sorozat ötlete még nem fogant meg, de mindenképp illenek a sorozatba. Ezért a megfelelő helyeken ide is átemelem őket.  Sorukban ez a második. A beszélgetés 2001-ben történt.
 

Rábl Róbert ügyelő már színpadra szólította a kezdőkép szereplőit. A monitor segítségével vet még egy pillantást az előtérre. Nem érkezik már közönség. Hamarosan megnyom egy gombot, felgördül a függöny, indul az előadás... Munkája persze ma este is előbb kezdődött. Sokfelé kell figyelnie. Azt mondja, olyan ez, mint egy nagy pókháló közepén lenni, ahol a háló minden rezdülését lehet és kell is érezni. De azt is mondhatnánk, úgy kapcsolódik és van itt egymásra utalva minden, mint egy precíz óramű fogaskerekei. Nem véletlenül kívánkozik ez a másik hasonlat, hiszen órásmester volt huszonöt évig. Az a tanult szakmája, annak ellenére, hogy szülei hivatása a színház felé orientálhatta volna. Édesapja a régi Nemzeti Színház főügyelôje volt, édesanyja a Madách Színház súgója. Sokat forgott tehát már gyermekként is a színház világában, mégsem gondolt arra, hogy édesapja nyomába lépjen. Ifjúkorában statisztált is, Rátonyi Róberttel, Rozsos Istvánnal, Kovács Károllyal egy színpadon. Mégis órásnak ment, s tulajdonképpen csak gazdasági kényszer ,,segítette” az új választáshoz. Egerben akkoriban épp ügyelőt kerestek a Gali László-szervezte társulathoz. A feladat nem volt ismeretlen számára, úgy döntött, megpróbálja. Barócsi Diana, Ludányi Andrea és ő- hárman vanak. Felelôsek a próbák, az elôadások fegyelméért, természetesen nem a művészi, hanem a technikai oldalért. A balesetek elkerüléséért, a váratlan helyzetek lehetőleg zökkenő- és feltűnésmentes megoldásáért. Azt gondolhatnánk, az ügyelő nem túl népszerű ember, hiszen - épp a felelősség miatt - a szigor képviselôje. Kétféle jellem létezik ezen a poszton, aki a katonai drillt alkalmazza és - ahogyan őt itt nevezik - a nagy olajozó. Az alárendeltségi viszonyok szorítását emberi hanggal oldja. Számít munkatársaira, bízik bennük és meggyőződéssel állítja: itt a legjobbak dolgoznak. ,,Azért van jó dolgom, mert profi kollégákkal dolgozhatom együtt, akik valamennyien magas fokon végzik feladatukat”. Napi munkájához tartozik figyelemmel kísérni, megérkezett-e az előadás minden szereplője, megfelelő időben szólítani őket a színpadra, ,,levezényelni a változások szabatos lebonyolítását”, állandó kapcsolatot tartva a színpadmesterrel, műszakkal, nézőtéri ügyelővel. Segíti munkáját az ügyelőpult. Mikrofon, kapcsolók, képernyő, amelyen négy kamera képét tudja váltani. Kettő a földszinti, illetve emeleti előteret, egy a teljes színpadot a nézőtér felől, egy pedig ugyanazt felülnézetből mutatja. Utóbbi kettô segítségével láthatja azt is, amit pultja mellől - ami az egri színházban a jobb oldali kulisszák között helyezkedik el - nem. A felújított színházban új ez a pult is. Egyszerűbb a réginél, kezelése könnyebb, de továbbra sem mindenható. A személyes kapcsolat nélkülönözhetetlen egy-egy váratlan helyzet során. Például amikor minden gondos előkészület ellenére sincs ott a színpadon álló színésznél az a gyűrű, amelynek mérgét mindjárt magához kellene vennie, vagy ha egy pisztoly nem akar elsülni. Pillanatok alatt kell ilyenkor megoldást találnia, s hamar megugrik bizony a vérnyomás. A mai ügyelőpultok azért már nem hasonlíthatóak a régiekhez. Édesapja még olyannal dolgozott, amellyel csak csengőjelet tudott adni az öltözőkbe. Máig él azokból az időkből az ,,első csengetés” kifejezés... Akkor jó, ha a közönség nem is tudja, bogy van ügyelő - vallja. Mégis ismerősnek tűnhet. Rövidebb szerepekben a színpadon is előfordul. Nem a személyes ambíció okán, inkább azért, hogy a színháznak ne kelljen arra a néhány mondatra egy külön színészt felkérnie. Igazán otthon a pultjánál érzi magát. Nyugalma, embersége mindenkinek biztonságérzetet ad. Szeretik a színházban, bárkivel beszélgettem, mindenkitől így hallottam.