A Csongor és Tünde Egerben - folytatás

  1985. december 14-én Szikora János rendezésében mutatta be a színház Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát, miután előzőleg január 1-jétől megszüntették a Gárdonyi Géza Színház Miskolci Nemzeti Színházzal való összevonását és befogadó intézmény lett az egri, társulat nélkül, de önálló bemutató joggal, az ő vezetésével. Mivel a színházakban két naptári évet érintő periódusokban gondolkodnak, ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. 1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt. Az előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak számít. A sorozat előző részében elolvashatták a Színház című folyóirat korabeli kritikájának első részét, most pedig itt a folytatás.
  Felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan eldöntött.

Reményi József Tamás: "BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben - 2.

   Szikora Csongor és Tündéje az „érett" korba lépő férfi számvetése. A kitűnően összeállított és illusztrált műsorfüzet, Kozma György szerkesztésében, joggal idézi az Isteni színjáték kezdő sorait; az egri színpadon nem a szentivánéji káprázatok sűrűjét láthatjuk, hanem a mélysége persze a kétféle felfogásnak egyformán lehetne, csakhogy - az egri produkció bizonyítja - Vörösmarty művének életre keltéséhez az utóbbi alkalmasabb.
   Mind ez idáig nem így volt: hálásabbnak l á t s z o t t Tamási Áronba oltott Shakespeare-t játszani, mint értelmezni a szöveg költői képeit. Ezek a képek „sajnos" nagyon szépek, mintha funkciójuk csupán a fülek gyönyörködtetése volna. Pedig nem az. Amikor Csongor Tündéről, Tündéhez beszél, szövege nem szóvirágos udvarlás, hanem egy-egy világállapot árnyalt kifejtése. Ha ezek a szavak nem kerülnek szituációba, nem támogatja meg őket pontos ritmusban színpadi akció és látvány, hasztalan röpülnek el, marad csupán a szerző seregnyi dramaturgiai ügyetlensége. A három vándor monológja például az előadások nagy zökkenője. Hogyan is szoktuk meg? Ezek az allegorikus figurák a darab elején egyszer csak előttünk teremnek, elszavalják nézeteiket az álmok hiábavalóságáról, majd a finálé előtt visszatérnek, hogy számot adjanak a hívságos földi célok csődjéről. A néző elégtétellel s némi türelmetlenséggel hallgatja, amit már amúgy is tud: a pénz, a hatalom, a meddő ész mit sem ér. Szikoránál ellenben a három figurának sorsa van, s e sorsoknak tétje. Mindhárman munkálkodó emberek, a pénz, a hatalom, a tudomány jegyében. Vándorok valóban, akik megpihennek a kútnál, a „jövendő vizéből" merítenek, isznak belőle, tisztálkodnak. S amikor visszatérnek majd, kudarcukat bevallani, a rendező eljátszatja pusztulásukat. Mert a megjelenített Halál iszonyata é s elfogadása, a három ember saját drámája előkészíti, fölerősíti Csongor és Tünde záró dialógusát (Csongor: „Mondd ki bátran, és ne késsél / Megnyugtatni lelkemet. / Mondj halált rám, s ajkaidról / Azt öröm lesz elfogadnom." Tünde: „A halál nem büntetése f Annak, aki halni vágy. Várj egyébre, s óva válassz, / Mert választanod szabad."). Nagy kár, hogy a három színész alig él a rendező adta lehetőségekkel, színtelenül, a régi felfogásban monologizálnak.
   Egerben az Éj sem pusztán arra szolgál, hogy operai hókuszpókuszokkal kiűzze Tündét „a Paradicsomból". Egyrészt az a „szegény bús asszony" ő, „furcsa álmokkal", akinek Ilma látja. A teremtés szomorúságával, az ősesendőséggel. Másrészt kitüntetett pillanatot teremt a cselekmény menetében, megállítja azt ő mércéjével mérve parányi ügyek makacs körforgását, s nagyobb távlatokban újrafogalmazza az addig látottakat. Az előadás egyik legfeszültebb mozzanata ez; Bajcsay Mária egyszerre méltóságteljes és lebegtetett figurát játszik, ünnepélyes, de befelé figyelő, kristálytiszta szövegmondással.
   A zárójelenetet már Valló is idézőjelbe tette annak idején, a boldog vég tablójáról eltüntetve Tündét: tán csak álom volt a beteljesülés, a küzdelem véget nem ér. Szikora továbblép ennél, a darab szellemében. Nem vonja kétségbe a boldog találkozás vigasztaló erejét, de nem engedi feledni „elmúlt napok keservét", mely - Tünde jövendölő búcsúszavai szerint „Boldogságba eltemetve, / Mint regényben ó csoda / Vissza fog mosolygani". És nem andalodik el a nevezetes zárósor szépségén - „Ébren maga van csak az egy szerelem" -, hiszen hőseink rideg, szomorú és gyászos égbolt alatt találnak egymásnál menedéket. Ezért e szakaszt Ledér, a sodródó, szinte öntudatlan lélek dúdolja el nekünk. Á majdani hétköznapok földi józanságát pedig a régi épület romjai fölött megjelenő lakásmakett jelzi. (Okkal, bár az addig használt színpadi elemeket némileg túlcifrázva használta föl újra Szikora néhány évvel korábbi ötletét: a Joyce Ulysseséből készített monodrámában [ P e n elopé] analóg módon jelenik meg s ég le végül a babaház.)
   A színészi teljesítményekről részletesebben szólni hálátlan feladat. Többségük elmarad Szikora elképzeléseitől: nem az eredményt látom, hanem azt, hogy mit szeretne játszatni a rendező. Ennél nagyobb baj, hogy a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia, s bizony a gyatra artikuláció végképp megbosszulja magát. Mégsem lenne méltányos a fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt. Így tehát inkább azt illik észrevennünk, milyen mértéktartóan, ugyanakkor roppant energiával, összehangoltan viszi színre az ördögfiakat Mucsi Zoltán, Mészáros István és Tóth József; mennyi érdes fájdalmat képes hordozni Mirigy szerepében Sólyom Kati; mennyi tétova emberséget sugároz Ilma - Balga kettősében Kiss Mari és Tardy Balázs. Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.
   Az egri Gárdonyi Géza Színháznak, a produkció horderejét tekintve, mintha társulata lett volna. Azaz: lehetett volna. Mert úgy hírlik, Egerben mégsem lesz önálló színház. Kár. Öröm volt ott nézőnek lenni.
 

   1985-ben megszüntették a Gárdonyi Géza Színház Miskolci Nemzeti Színházzal való összevonását. Január 1-jétől befogadó intézmény lett az egri, társulat nélkül, de önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. Mivel a színházakban két naptári évet érintő periódusokban gondolkodnak, ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. 1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt.
 

 1985. december 14-én az ő rendezésében mutatta be a színház Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát. Ez az előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak számít. Olvassuk el a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amelyet majd egy Bal Józseffel, az előadás Csongorával készült beszélgetés is követ, amelyben többek között erről a kritikáról is szót ejtettünk!
   Már most felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan eldöntött.
    Mielőtt elkezdenénk, ismerkedjünk meg még a teljes szereposztásal:
 
Csongor: Bal József f. h
Tünde: Eszenyi Enikő
Mirigy: Sólyom Kati
Ilma: Kiss Mari
Balga: Tardy Balázs
Kurrah: Mucsi Zoltán
Berreh: Mészáros István
Duzzog: Tóth József
Ledér: Leviczky Klára
Éj: Bajcsay Mária
Kalmár: Csapó János
Tudós: Philippovich Tamás
Fejedelem: Polgár Géza
 

Reményi József Tamás

"BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben - 1.
 

   Talán nem kortársi elfogultság mondatja: Vörösmarty Mihály műve, másfél évszázad alatt először, egy 1970-es években kiforrott művésznemzedék jóvoltából találta meg helyét a magyar színpadon. A nagy világégéseken túli idő rezignációja, a mesékhez, álmokhoz való viszonyunk átértékelődése, posztmodern érzékenység kellett hhoz, hogy a játszhatatlannak ítélt, mégis ezerszer játszott darab valóban életre keljen.
   1974-ben Valló Péter veszprémi rendezése kibontotta a Csongor és Tünde életfilozófiáját, anélkül, hogy "szavalatokra" hagyatkozott volna, elhárította a mézelgő tündérieskedést, kiiktatta a népieskedő hancúrozást. Álomvilág helyett az álmok racionális, mégsem gyöngédtelen magyarázatát adta. Most pedig, Egerben, Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön. Ehhez olyan művészektől kapott segítséget, mint a színpadképet megalkotó Jovánovics György vagy a jelmezeket tervező El Kazovszkij, akik rendkívül tárgyias és így elvonatkoztató látvány-világot teremtettek a játékhoz.
   Szikora mindig is szerette impozáns terekbe helyezni hőseit: figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé. Ezt láthattuk egykor Pécsett, Kafka Perében, ezt Győrben, a Bambini di Prágában, vagy újabban Miskolcon, a Karamazov testvérekben. Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne; ahol a homok buckát vet, valaha épület állott (az elődök otthona), egy öreg karosszék már félig betemetve, arrébb egy rokkant zongora, megfeneklett, mozdíthatatlan roncs. (De: a szék még előásható, használható, s a zongora is megszólal ...) Hátul az erdő igazi vadon, aligha lehet utat lelni benne. Az „örök bujdosás" színhelye, valóban. Elöl a csodálatos almafa, a szerelem fája, vékonyka csemete még, egy kidőlt tönk sarjadéka csupán, amilyennek azt Vörösmarty leírta a néző nem is igen érti, hogyan lehetett a reménynek s korántsem a beteljesülésnek e szimbóluma oly sok előadásban égig érő monstrum. Mellette a kút, a jövendőmondó, amelynek vize azonban szomjat oltani s mosdani is alkalmas. A jelen küzdelmes terepe tehát a múlt kézzelfogható rekvizitumaival és a talányos jövő tárgyias jelképeivel telített. Ezen a terepen hitelesen, sokszorozott erővel hat a költő minden szava időről, elmúlásról, végzet és esély kérdéseiről. Ahogyan Jovánovics György színpadképe nem csupán díszlet, hanem önmagában is egész gondolat, úgy El Kazovszkij jelmezei sem öltözékek, hanem önjáró kompozíciók, amelyek bábuszerű, sosem volt figurákat elevenítenek meg a színpadon, miközben egy-egy részletük rusztikusságával, groteszk vonalaival (egy zöldségestálat idéző kalappal, lecsatolható tündérszárnnyal) a hétköznapi valóság banalitásait adják. Időtlenek, de magunkra ismerünk bennük, akár egy utópisztikus regény alakjaiban. S nem véletlen, hogy az utópiák világa jut eszünkbe. Ahogyan az előadás alkotói az időt látványként megjelenítik, az a művészi utópiák módszerét idézi: egy időn kívüli pillanatban vizsgáljuk, éljük át, sűrítetten, „minden idők" folytonosságát. Szikora így megtalálja a módját, hogy a mesebeli lények tündérek, boszorkányok, ördögfiak) és a földiek sorsa egybefonódjék. Valamennyíen ebben az időn kívüli pillanatban kerülnek elénk. Az ördögfiak varázslatos képességeinél hangsúlyosabb tény, hogy mindhárman verejtékes „munkával" küzdenek a puszta életükért, legelemibb vágyaikat igyekeznek, többnyire hasztalan, kielégíteni. A pokol árva proletárjai ők. Mirigy, a vén boszorkány, akár egy végsőkig elkeseredett házmesterné, arról álmodozik, hogy legalább az utóda királynő lehessen a tündérbirodalomban. Gyermekének pusztulása után már csak a bosszúvágy élteti az egész világgal szemben.
   Tünde annyiban tündér (még), amennyiben minden ártatlan leány az, mielőtt nővé s anyává lesz. A mesefigurák élete csupa keserű realitás, a földieké ugyanakkor csupa kétely, talány. Itt is, ott is: k ö z ö s csalódások sorozata.