110 éves az egri színház. 10/6.
 

És odabent? Mi várt arra, aki belépett a 110 évvel ezelőtt átadott épületbe? Az Egri Ujság - 1904. augusztus 24-i szám - részletesen leírta (* az eredeti helyesírással):

   

A városi szinház átadása

   Régen-régen, még a 60-as években történt, hogy valakinek eszébe jutott az a csak most testet öltött eszme, hogy Egernek szüksége volna egy állandó szinházra. Azóta ez a gondolat sokszor felébredt és ugyanannyiszor elszunnyadt, mig végre az utolsó esztendőkben akadtak önzetlenül müködő férfiak, kik elhatározták, hogy az állandó szinház eszméjét többé elaludni nem hagyják.
   A husz éven keresztül állott arénára ma már semmi jel sem mutat, legfeljebb gondolatunkba tudjuk visszaidézni azokat a kellemes estéket, melyeket ott eltöltöttünk. Az aréna helyét ma egy diszes csarnok foglalja el, amelyet jól esik szemlélni mindannak, ki a kultura eme fontos tényezőjét tényleg annak ismeri és jól esik szemlélni azoknak is, akik elmondhatják, hogy annak létrehozásában nekik is volt részük. A szinház átvétele csütörtök délután történt, s ezzel a szinház, melynek tervezői Légmán Imre és Bárány Géza mérnökök voltak, a város tulajdonába ment át.
   Tekintettel arra, hogy a terv elkészitésénél a szinházépitésre álló meglehetősen csekély 100-110000 korona mindig kisértett, s igy valami monumentális palotára gondolni sem lehetett, elismerőleg kell kiemelnünk, hogy állandó szinházunk mégis modern, tetszetős hajléka lett a magyar szinészetnek, ami az említett két mérnöknek érdeme.
   A szinház átvételére a szinügyi bizottság egy szükebbkörű bizottságot küldött ki, melynek tagjai Jankovics Dezső polgármester elnöklete alatt Bárány Géza, Bayer Henrik, dr. Pátz Ferenc és dr. Setét Sándor voltak. Ezenkivül az át adásnál jelen volt Balla Kálmán szinigazgató is. A bizottság általában mindent rendben talált s csupán kisebb igazitásokat rendelt el, melyek a most folyó szini saison után fognak végbemenni.
   A szinház 920 méternyi területet foglal el, mely parkkal van körülkeritve. Ha a szinházba belépünk, az u. n. hideg foyerbe jutunk, mely jó szolgálatot tesz nyáron a léghuzam ellen,  télen pedig mintegy átmeneti helyiséget képez a szabadból a fűtött előcsarnokba, ahova a pénztár és a ruhatárak helyeztettek el. Az előcsarnokból léphetünk be a földszinti ülő és állóhelyekre, továbbá a földszinten fekvő páholyokra. A földszinti ülőhelyek száma 160; földszinti páholy pedig van 16. Az előcsarnokból egy lépcső vezet az emeleti páholyokba, számuk 21 és a buffetbe. A karzatra és erkélyre az utcáról vezet fel külön lépcső.
   A szinházba lépőre kellemes hatással van a bordó alapszin; a páholyok bordó tapétával vannak befedve, a földszinti ülések pedig csinos kivitelű karosszékek. A szinház menyezetét csinos freskók diszitik, melyek az ihletet adó muzsát, a dráma allegoriáját, a költészetet és táncot ábrázolják. A szinház összes helyiségébe villamvilágitás és légfűtés van bevezetve és a közlekedés egyik helyiségből a másikba – tekintve a jó ajtókat és a széles folyosókat – teljesen kielégitő.
   A szinházba körülbelül 650-en férnek el; páholy van benne 37, földszinti ülőhely 160, erkély ülőhely 119, vagyis összesen van 427 ülőhely; hozzászámitva ehhez a karzati ülő és álló, továbbá a földszinti állóhelyeket mintegy 650-en férnek a szinházba, kik a szinház minden helyéről jól láthatják a szinpadot.
   A tüzbiztonság szempontjából teljesen megnyugtathat bennünket az, hogy számos kijáró vezet ki a szinházból, melyek egyenesen a szabadba visznek és igy a közönség – bármily nagyszámu legyen is – össze nem torlódhatik, hanem esetleges pánik esetén hamarosan kijuthat a szabadba.
   A szinpad és a zenekar elhelyezését semmiféle kifogás nem érheti. Az akusztika jó, ami pedig szinháznál elengedhetetlen feltételt képez. A zenekar kissé mély s igy a földszinten ülők a zenészeket nem láthatják, ez azonban nem esik a hallás rovására, mert még inkább jó, hogy a katonazenében előforduló erős hangszerek arra a fokra redukáltatnak – a mélység által – amely hallási szempontból a legmegfelelőbb.
   A mellékhelyiségek ugy vannak rendezve, hogy azok a legkényesebb izlést is kielégithetik. Az igazgató irodája mellett balra sorakoznak a könyvtár, kellékes szobája és négy női öltöző; jobbra pedig a társalgó, zeneterem és három férfi öltöző van. Az épület hátsó részében lakik a szinházi felügyelő, azon kivül itt vannak elhelyezve a különböző kellékek, ruhatár, stb.
   A szinház összes helyiségeinél szükséges ipari munkákat egri iparosok végezték, miáltal a szinház épitésével a helybeli ipar támogatása is eléretett. A diszleteket Burghardt és Kéry budapesti festők festették.
   Egyszóval Eger város egy szép és minden tekintetben modern szinházhoz jutott. A közönség érdeklődését a szinház után már ismerjük és szeretjük remélni, hogy az uj, diszes csarnokot még fokozottabb mértékben fogja megjelenésével kitüntetni. Ezzel egyébként tartozik a közönség magának s tartozik a városnak, amely nem tekintve az anyagi áldozatot, létrehozta az állandó szinházat, melynek virágzását mindnyájan ohajtjuk. (B-s.)   
 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 2.

   Goldoni: Két úr szolgáját játszottuk. Szombat esti előadás, beugrás (betegség miatt), táblás ház.  A Besenyőtelki Szociális Otthonból volt kétsornyi néző, akik életükben először voltak Színházban. A nézők minden szösszenetre figyeltek és reagáltak, a Színészek ettől szárnyakat kaptak, s egy fergeteges előadás kerekedett.
   Egy másik kedves emlékem: A csókos asszony nyári, hatvani előadása. Hatvanban a szabadtéri helyszínnél a színpad előtt volt lehetőség leültetni a zenekart (szintkülönbség nélkül!). Odaértünk után, mint rendesen próbával kezdtünk. Gali direktor próbált s nem értette, hogy miért késik a zenekar a színészek kíséretében. Perceken belül kiderült, hogy a zenekar nem a kottát nézte, hanem a színészeket a színpadon. Először látták az előadást!
  A ZENEKARRÓL is szükséges néhány szót mondanom.  Az Egri Szimfonikusokra épült a mi időszakosan szolgálatot teljesítő zenekarunk. Legalább olyan odaadással, maximalizmussal dolgoztak velünk, mintha ez lenne a főfoglalkozásuk. Ők is a Család része voltak! Többnyire pedagógusok, katonazenészek. Viszont volt olyan hangszer, ami a városban nem volt fellelhető, ezért: Hevesről, Mezőkövesdről, Miskolcról jártak be esténként az előadás kiszolgálására. Emlékszem arra, hogy az egyik előadásra Ágoston Ottó konzultációja alapján az asztalos-tár készített egy hangszert és Ottóval együtt örültünk annak, milyen ügyesek a kollégák.
   Budapesten játszottuk Örkény István: Tóték című darabját, nagy sikerrel. A rákövetkező otthoni előadáson én voltam az igazgatósági ügyeletes. M. Horváth József, mindnyájunk Jozsója azt mondta: „Tudod, azt már megszoktam, hogy itthon nekem tapsol a közönség, de, hogy Pesten is, ezt szinte nem is akarom elhinni”.



Vendégjátékon Marosvásárhelyen (1995) - előadás után: M. Horváth József, Tunyogi Péter, Bóta Csaba, Bókai Mária, Pálfi Zoltán
 

   Nagy igazság egy színházban, hogy a közönség mindig, minden este annak tapsol, aki azon az estén a tudása, tehetsége legjavát nyújtja. Ez ma is így működik!
   Az országos hírnevet mi sem bizonyítja jobban, mint a TV-felvételek vagy közvetítések. Sok szép előadásunk került ilyen formán „dobozba”.
  Biztosan bocsánatos, hogy inkább az emlékeket idézem fel s nem a szakmám rejtelmeiről írok.
  Ugyanakkor nem hagyhatom ki, hogy a színház költséges műfaj. A látványhoz technika kell, ami hamar amortizálódik. A látvány része a díszlet és a kosztüm, ha úgy jobb: a jelmez is. A színházba járók biztosan megfigyelték, hogy ma már a rendezés inkább aktualizálja a produkciót és korhű ruhákban már nem terveznek bemutatót. A munkám ideje alatt – ugyancsak összefügg a fejlesztéssel - a férfi szabótárba felvettünk egy fiatal fiút, aki épp Erdélyből települt át. Kezdő emberke lévén a tervezők minden segítséget megadtak neki. Majd jött a következő darab, amikor rokokó ruhát kellett szabni. A tervező azt kérdezte a Direktortól, honnan szereztük ezt az embert, aki a szabótárban úgy szabja a korhű jelmezeket, mintha valaki origamizna. Ő volt Benedek Attila, aki a Színházunkból az Operaházba szerződött tovább.  
  Jópofa dolgok születtek, viszont az is igaz, hogy az emberek humorérzéke más volt akkor és más most. Az első olyan évben, amikor már Gali László volt az igazgató, a városban azt mondták a Színházra, hogy „Gali Baba és a 40 rabló”. Valóban 41-en dolgoztunk akkor. A humor mindennapos volt. Külső emberek mindig mondták, hogy a Színház az első embernél kezdődik. Az ELSŐ EMBER - nek a portásokat hívták.
   Fantasztikus kolléganőnk Mikó Lászlóné Ica néni volt az egyik, aki olyan volt, mint egy jó tündér, mint mindenki nagymamája vagy édesanyja. Mindent tudott, mindent elintézett és mellette tekintélytisztelő és korrekt volt. Az elődeink „Mata Hari”-nak nevezték. Mindenki kedvence volt Szabó Istvánné Marika néni, a kedves ősz hajú néni, aki nagyon sokat tudott a Színházról, az emberekről. Féltő, anyai szeretettel viszonyult mindenkihez. A Színház volt az élete. Minket és a nálunknál fiatalabbakat is tanítgatta a színházi rendre, az életre. Örültem, amikor kedves barátnőm (volt kolléganőnk), Erdei Petra így vélekedett róla: „Ő, aki fiatalon már a színházi kórusban énekelt, idős korára is abba az „elvarázsolt birodalomba” tért vissza, mely ŐT egész élete végéig EMBER-ré tette: mert az ember nem más, mint a kultúra közvetítője. És legnagyobb mondása, ami nekem megmaradt, és bátran idézem, ha „helyzet” van: az igazságnak be van kötve a szeme, de én mindig azt gondolom, talán le kellene venni …”
    Milyen kár, hogy ma már nincsenek ilyen, ÜGYET szerető EMBEREK! 
   Persze ne túlozzam el, akadnak, csak a környező világ nem előnyére változott, s a mai JÓ EMBEREKNEK a saját közegükkel is meg kell vívni a napi csatájukat.
   Nekem az első időben furcsa volt, hogy a művészállomány tagjait évados szerződéssel foglalkoztattuk. Nekik ez természetes volt. Azt mondták, ez ad nekik szabadságot, mert ha nem lesz jó, akkor egy év után elszerződhetnek.

Az írás szerzője Marosvásárhelyen Áts gyula színművésszel (1995)

Marosvásárhelyen: Rábl Gabriella, valamint Olgyai Magda és Fekete Györgyi színművészek

  Régen én az idősebbektől mindig azt hallottam: „bezzeg az én időmben”. Most, hogy visszatekintek, én meg megállapítom: „semmi nem az, aminek látszik”. Ma már más fogalmak szerepelnek, például az évados szerződés még létezik, de már az évadonkénti nagy cserék nem, a művészállomány letelepedett, itt van otthon, Egerben.  A kezdetekben fiatal kollégák sminkelve játszották az idősebb szerepeket. Most meg már a Színháznak saját „öregjei” vannak.
   Gondunk volt az első időben a statisztálással is. A tánckar és a statisztáló kisebb szerepek megformálására hoztuk létre a Színházi Stúdióképzést. Olyan tehetséges fiatalok jártak hozzánk, akik ma már középkorúak, s a pályán maradva szép sikert könyvelhetnek el maguknak. Van közöttük színész, rendező, színpadi műveket és meséket szerző.



Menkó terézia és M. Horváth József Marosvásárhelyen, 1995-ben: "...amikor a marosvásáhelyi vendégszerplésen gipsz került a lábamra.." - a képről a baleset oka is kiderül.

Imádtuk a zenésmesterség vizsgákat, évadok végén.  Emlékszem, minden iroda zárva volt s a Színészek, irodisták, mint a házi főpróbán nézték a kezdő, botladozó majd később magabiztosan dolgozó fiatalokat. Egyik ilyen vizsgán Lisztóczki Péter stúdiós begipszelt lábbal (rendezés szerint) adta elő az énekszámát. Mi, akik a nézőtéren ültünk, ezt nem tudtuk s vegyes gondolatokkal néztük a teljesítményét. Hatalmasat kacagva rajta. Persze, évekkel később, amikor a marosvásárhelyi vendégszereplésen nekem is gipsz került a lábamra nem nevettem olyan jót, mint Liszi szereplésén tettem anno.

Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)