Évekkel ezelőtt még kitűzőt viseltek, először nevükkel, azután a színház emblémájával, majd az is eltűnt a nézőtéri dolgozók ruhájáról. A formaruha lenne a legjobb megoldás - de persze nem a sok évvel ezelőtti, leginkább takarítónőkre emlékeztető, hanem olyan egyszerű, de elegáns, a helyhez illő kosztüm, amilyet például a miskolci színház nézőtéri dolgozói viselnek. Egyébként: akárhány színházban fordultam meg, külföldön vagy itthon, mindenütt volt ilyen. Csak épp kedves színházamban nincsen. Tudom, hogy pénzhiány van, mégis adni kellene erre is!

Gyermekkoromban igazi színházat csak a televízióban láttam. Emlékszem a Színházi Album című rendszeresen jelentkező műsorra, amit Váradi György vezetett és sok-sok előadásra, amit már akkor is nagyon szerettem. Kedves emlékem az a mód,  ahogyan kezdődtek. Gong - függöny. Később élőben is átélhettem ezt a csodát. Mert az volt, valami bizsergető, izgalmas csúcspontja a várakozásnak a háromszor elhangzó gongütés. Most, most kezdődik végre - és már vált is ketté a bordó drapéria és mögötte kitárult egy másik világ. Azután lassan kiment a divatból a gong és sokszor nem is a hagyományos módon megy fel a függöny. Vasfüggöny van, vagy már nyitott a színpad amikor a közönség elfoglalhatja helyét. Egerben utoljára Moravetz Levente ,,operettszínháza” őrizte (A montmartre-i  ibolya, 1997) a - biztos vagyok benne, hogy nem csak az én szá­momra kedves - régi hagyományt.

   A Gárdonyi Géza Színházba látogattam a színházi szakkör gyerekeivel, de ezúttal nem előadásra. Kiss Sándor ügyvezető kalauzolta végig őket az épületen. Megnézhették a színpad mögött világot, az esti előadás díszleteinek felállítását, ismerkedtek a színpadi gépek, berendezések működésével, jártak a forgószínpad alatt és a zenekari árokban is – és mesélt nekik az egri színház történetéről. Ezután átmentek a Harlekin Bábszínházba (ami a Gárdonyi Géza Színház egyik tagozata), ahol Demeter Zsuzsa művészeti vezető és Lovassy László bábtervező művész mutatta meg a legújabb bemutatóra készülő bábok terveit, kipróbálhatták a bábok mozgatását és bekukkanthattak egy próbára is.     

   Elszoktunk már az előadás kezdetét nem is olyan régen még általánosan jelző háromszoros gongütéstől. Most ez az első a meglepetések sorában, s egyben jelzi azt is, hogy igazi kellemes, nosztalgiával várt estet kapunk. Az előadás minden szereplője és alkotója külön méltatást érdemelne, hogy most mégsem teszem, annak oka egyedül terjedelmi korlátokban keresendő. A sok kedvencet felvonultató szereplőgárdából (Bakody József, Dimanopolu Afrodité, Egri László m.v., Ivády Erika, Nyáry Bernadett, Pálfi Zoltán, Réti Árpád, Sata Árpád, Szilágyi Olga, Tunyogi Péter, Vókó János) így most kényszerűen azokat emelem ki, akiktől valami eddig kevésbé szokottat láttunk. Bessenyei Zsófiát sodró humorával, magával ragadó felejthetetlen epizód-szereplőként. Horváth Ferencet – komikusként. Zám Andreát, akinek ez az első igazán nagy lehetősége. A kettős szereposztás bármelyikéhez van is szerencséje a nézőnek, valóban szerencséje van, színvonalas és vidám előadást lát. Kedvelt dallamok, jó zenekarral és karmesterrel, sztepptáncos-karral (ez is meglepetés), hangulatos díszlet és jelmezek, ötletes koreográfia, a közönség igényeire is messzemenően figyelő rendezés (Moravetz Levente), a könnyedséget biztos szakmai háttérre, felkészültségre építő színészek. Kell ennél több? Hálás a közönség és láthatóan jól érzik magukat a színpadon lévők is. Siker!

   Átlag hetente fordulok meg a Gárdonyi Géza Színház előadásain. Széles rálátásom, reális képem van tehát az évad alakulásáról. Látok hétköznapi és hétvégi, bérletes és bérletszünetes előadásokat egyaránt. Van valami, amiben sajnos egyre inkább hasonlítanak ezek az esték, a félig telt házban. Azt is egyre többször látom, hogy szünetben elmegy a közönség, sőt újabban már megesik felvonás közben is. Szomorú az, amikor egy színházban – ahol a néző az előadás szerves része – nagyon kevesen vannak. Akarva-akaratlanul, de biztos, hogy befolyásolja a színészi játékot is. Lehet, hagy a statisztikák szerint nagyobb az érdeklődés a látott képnél. Bérletes előadásokon kiváltképp, hiszen a bérleteket megvásárolják még az évad elején. Papíron tehát van közönség, de a valóságban nem jönnek el! Vannak bérletes ismerőseim Egerben is, vidéken is. Mind többüktől hallom, hogy jövőre nem kellene megújítani, majd vesznek jegyet egy-egy estére, illetve hogy a miskolci színházhoz pártolnak át. Szünetekben is sok elégedetlenkedő megjegyzést lehet hallani.
   Az én véleményem szerint van igazság ebben is, de van egy öngerjesztő folyamat. A viták elsősorban (de nem egyedül) a Caliguló és a Kutyakomédia körül dúlnak. A szerzők névsora az évadban – Barta Lajostól Háy Gyulán és Gyurkovicson át Schillerig rangos, egyetlen színháznak sem kellene szégyenkeznie vele, és mégis… Pedig valamennyi produkcióban lehetett találni figyelemre méltót, érdekeset. Csak éppen a kelleténél aprólékosabban kellett keresni. Nem volt azonnal nyilvánvaló, nem jelentkezett átütő erővel, nem vált a közönség ügyévé. Értékest – mondom én… de azt is érzem és értem, hogy valóban megszállottnak kell lenni ehhez és a színház-szeretésnek olyan fokával kell bírni, amivel azért a közönség nagyobbik fele – tisztelet, becsület nekik is színházpártolásukért! – nem bír. Így türelme is kevesebb elviselni az évad megpróbáltatásait. Az említett öngerjesztő folyamatot pedig abban látom, hogy terjed a szóbeszéd és sokan automatikusan, vakon hisznek neki, már esélyt sem adnak az előadásnak, hogy esetleg elnyerhesse tetszésüket. Elkerülik a színházat. Ez a legnehezebben védhető magatartás igazi színházbarát részéről.
   A műsorrend ebben az évadban a korábbiakétól markánsan eltérő értékeket preferál.  Tegye, ha a színháznak az a meggyőződése, hogy ezeket kell előtérbe helyeznie, de a néző kegyeinek elnyeréséhez akkor igen magas színvonalú előadásokat kell produkálni ahhoz, hogy ezek meggyőző ereje segítsen őt a maga oldalára állítani. Sajnos azonban most, amikor lassan már vége felé közeledik az évad, és még nem volt közönségsikert aratott produkció (a nagyszínpadon, mert a stúdióról külön kellene beszélnünk), általános elégedetlenség a jellemző. Ez nem jó. Félek, sokan valóban elpártolhatnak.
   Talán segíthetne egy beszélgetés a legrendszeresebb nézők, közönségszervezők részvételével, ahol kötetlenül, a színház vezetésének és a másik oldalnak jószándékú, a közös célért és szerelemért , a Színházért folytatott eszmecseréje során meg lehetne mindezt beszélni, s a levonható konzekvenciákat – elvek feladása nélkül, de valahogyan érvényesíteni.