Szegvári Menyhért rendezése a té­ma, az ábrázolt jelenség időtlenségét, korokon áthaladó jelenva­lóságát hangsúlyozza.
    A színpadtér szinte semleges - lehet bármikor, bárhol. Kivéve az oldalfalakat, amelyeknek le­pusztult freskókra emlékeztető motívumai mégiscsak előhívják bennünk a cári korszak más művekből meglévő emlékeit. ennyi­ben utalva az eredeti cselekmény­időre és helyre. A színpadon egyébként szinte semmi sincsen, csak ajtók sora jobbról is, balról is, időnként egy-egy szék - és elöl középen egyetlen, viszonylag rit­kán játszó, mégis hangsúlyos díszletelem - egy vízzel teli me­dence, jelképeként valóságos fizi­kai és átvitt értelemben egyaránt meglévő édes semmittevésnek (fürdőzés) és megalázásnak (kényszerfürdő). A jelmezekről szólva megvallom, én nem kedvelem azt az aktualizálást, amikor a színészek nem a darab kora-beli öltözé­keket viselnek (Shakespeare XX. századi ruhákban, Bánk bán cilinderben, stb...) s általában nem is igazán tudnak meg­győzni az előadások ennek jogosult­ságáról -  pedig engedném... Az egri Revizor most kivétel. Láthatjuk őket magunk körül is, a­kár a színházból kijövet, rögtön. Di­vatos de mégis csak a tömegkultúrát szolgaian követő - a sorból az istenért valahogyan ki ne lógjunk, inkább vi­seljünk egyéniségünkhöz talán nem is illőt - színes öltönyök, összetartó, zárt érdek- és szellemi (?) közösséget képviselő, korrupt és félénk, de lehetőségeiktől elkábult köztisztviselők sora áll előttünk, élükön a semmivel sem különbül viselkedő polgármesterrel, valamint feleségével és lányával, akik azért a maguk módján és a maguk sajátos érdekeit szem előtt tartva külön kis világot is alkotnak. Nagyvi­lágibbak, s ezt mondén öltözeteikkel is kifejezik. Hlesztakov komikus véletlenséggel csöppen a társaságba, s kihasználja hiszé­kenységüket, félelmükből, a tényeket el­tussolni akaró igyekezetükből adódó sebez­hetőségüket. Becsap mindenkit, s amikor megérkezik az igazi, a városka elöljárói előtt tulajdonképp csak akkor áll a nagy di­lemma. Most már az az egyetlen kiút sincs meg, hiszen azt most járták végig, s csúfo­san ráfizettek. Nem várt, a közönséget meglepô fordulatot tartogat a vég. Kinyíl­nak az ajtók az igazi revizor előtt és megjelenik - egy kisfiú! Lehet gondolkodni,  mit is akar ezzel monda­ni a rendező. Talán azt, csak az lehet a megoldás, ha megkeres­sük lelkünk­ben az egy­kor volt kis­gyereket, an­nak tisztasá­gát, őszinte­ségét, így é­lünk tovább? Vagy épp azt, hogy jelenle­gi környeze­tünk már gyermekeket is hazuggá, önzővé,  ha­szonlesővé tesz? Döntse el ki-ki, melyik értelmezésre hajlik (magam talán mindkettőre együtt), de akár egyik, akár másik, mindenképp el kell  gondolkodnunk egyéni és közös felelősség viszonyáról, kapcsolataink mozgatórugóiról, a társadalmi folyamatok alakulásáról. Várható, hogy nem fog mindenkinek tetszeni ez a rendezés, tán épp azért sem, mert túlságosan rá lehet ismerni saját hétköznapjainkra, én mégis rendkívül sikerültnek tartom. A színészvezetés, a térrel való gazdálkodás, a mozgások, az egyszerűség vélt korlátait meghazudtoló gazdagság - mind érdemei a rendezőnek. A színészi alakítások pedig igazi élettel töltik meg a koncepciót.
    A polgármester szerepében Ujlaki Dénes. Sokat próbált, ravasz vezetője a díszes társaságnak - más körülmények között ő is másra vihette volna... Szinte látjuk, amint ,,jár az agya”, dolgoznak a kerekek, hogyan tudná a bajt elhárítani, később a maga javára fordítani. Van benne okosság, de környezete őt is eltompítja, magához hasonítja. Felesége – Saárossy Kinga - taszítóan számító, s egyben vonzóan szép, dekoratív asszony. Varga Lívia, a lányuk most kevésbé kihívó, mint volt az Anna Kareninában, a kis butuska, de amit akar, arra el van szánva képzetét kelti.  Hlesztakov Görög László. Mintha nem volna olyan dörzsölt, mint szerepe szerint. Több benne az események fölötti naiv csodálkozás. A kisváros előkelőségei, Bregyán Péter a postamester szerepében, Sata Árpád, Venczel Valentin, Pálfi Zoltán, Vókó János, Tunyogi Péter, Rábl Róbert egy-egy ismert, bármikor elébünk toppanható karakternek adnak egyéni ízeket. Csak egy villanás, de emlékezetes Fekete Györgyi panasztevő cigányasszonya. További szereplők Dér Gabriella, Balogh András, Tűzkő Sándor, Podlovics Lajos, Kakó Zsolt, Lisztóczki Péter, Fogarassy Péter és Fehér István. A pergő kísérőzene – Kátai László - egyszerre idéz klasszikusokat és Dáridó-hangulatot. Valóban az is zajlik a színpadon, szélhámosok dáridója. Díszlet-jelmez: Csík György, dramaturg: Durú Győző.
 

  Molnár—bemutató az egri gárdonyi Géza Szín­házban...
  Két korábbi előadás jut rögtön eszembe, az Üvegcipő, Csonka Anikó és a Liliom, Nádasy Erika, Sata Árpád főszereplésével. Mennyi finom báj volt mindkettőben! Vajon hogyan fogadja a közönség Az ördögöt? A várakozás nagy, de valljuk be, inkább a két vendégnek szól, Gregor Bernadettnek és Nemcsák Ká­rolynak.
  Azután eljön a bemutató. A két korábbival szemben ez sokkal inkább társalgási darab. Finoman cizellált, többrétegű párbeszédek szellemes sorozata. A történet voltaképp nem több egy banális szerelmi háromszögnél, csakhogy kiegészül egy mindent tudó, mi több mindent a maga szándéka szerint mozgató ti­tokzatos alakkal - a címszereplővel. Nemcsák Károly igazi rezonőrként tartja magabiztosan kézben a szálakat, arcjátékával, de legfőképpen mozgásrendszerével azt a kép­zetet kelti, mintha marionettbábokat mozgatna, dirigálna, s nyilvánvaló, hogy el­lenállásnak a világon semmi értelme. Egyetlen ponton esik ki ebből a pozíciójából adódó élvezettel játszott játékból, s mi más ingathatná meg még magát az ördögöt is, mint egy igazi nő? Ez a  pillanatnyi zavar minden fiú és férfi minden nőkkel kapcsolatos zavarának esszenciája. Gregor Bernadett vonzó hűvössége mögött forróság rej­tőzik, s aki ezt megérzi, s meg is kapja, az bizton megismerheti a poklok minden kinját, de a mennyország minden gyönyörét is. Bregyán Péter érzékeny, belül hatal­masakat, láthatóan finomakat rezdülő festője az előbbiekhez képest visszafogottabb, erősítve ezzel az érzelmeknek, vágyak­nak, erotikának elfojtott, mégis minden pillanatban érezhető jelenlétét. (Ezt erősíti Szlávik István csupa-vörös díszlete is.) Fekete Györgyi az, akinek meg kellene akadályoznia a végül mégis szükségszerűen bekövetkező eseményeket. Tudatában van, hogy ő nem több Jolán és főképp János számára, mint valaki, akinek létével és a tervezett házassággal akarják becsapni, elá­mítani magukat, elhitetni, hogy ami van, az már nincs is... Szemtelenségbe menekül, szenved, végül győz igazi, szelíd, becsületes énje. Venczel Valentin a férj szerepében gyanakvó, de könnyen elámítható. Tatár Gabi Selyem Cinkája, festőmodellje kedves, naiv kislány. Sata Árpád és Kakó Zsolt még az előadás további szereplői. Csiszár Imre vendégrendezése sikeres, de nem homályosította a korábbi egri Molnár bemutatók emlékét. Jelmez Szakács Györgyi, dramaturg Radnóti Zsuzsa, rendezőasszisztens Varga Andrea, zenéjét összeállította Nemessányi Éva.

   Hét év telt az utolsó egri Tennessee Williams bemutató, A vágy villamosa óta, s azóta világunk bizonyosan mélyebbre merült a csak magunkkal törődés, a hazugságok és elhallgatások, az anyagiasság szövevényébe. Az elfojtott feszültség, a titkok, leplezések kényszere mozgat mindennapi cselekedetet és hosszútávú terveket egyaránt, de néha törvényszerűen kitörnek az indulatok, hisztéria, kegyetlenség élvezete önkontroll nélkül, önmarcangolás, önsajnálat. Közben körülöttünk minden a ragyogás, a kitűnés, a siker nagyszerűségét, prioritását, sőt felsőbbrendűségét sugallja, még idegesebbé téve a gondok és korlátok közé szorított életének szürkeségéből szabadulni nem képes embert. Hogyan lehet ezt a feszültséget legkönnyebben levezetni? Egymáson! Nosza, nem is kíméljük a másikat, fájdalmát idegennek kijáró távolságtartással kezeljük, gunyorosan, színjátékként nézzük. Hogy - jótét helyébe jót várj...? – mi sem kapunk mást, s akkor meg mi szenvedünk? Ez része a játékszabályoknak. Egyszer neki, egyszer nekem - ha már egyszer össze vagyunk zárva életünk ,,közös ketrecébe”, kiszolgáltatottan, pőrén. Apropó, pőreség. Amikor az előadás elején felmegy a függöny, az alvó Brick-et látjuk, aki ébredezvén lassan kászálódik ki a takaró alól, álomtól és részegségtől kábultan - és meztelenül. Ennek a meztelenségnek azonban - bár a darab egészét átfogja valami rejtett, mégis mindenhol jelen lévő szexualitás - nincs erotikus tartalma. A néző (lásd még Színpadi meztelenség című írásunkat) e pillanatban talán még nem tudja, nem érti, de ahogyan halad előre a cselekmény egyre inkább megérzi, bogy ez a testi kiszolgáltatottság előrevetett és az előadás egésze alatt ható jelképe a lelki kiszolgáltatottságnak - elsősorban Brick-ének, de nem csupán övének. Neve egyébként úgynevezett beszélő név. Ha felütünk egy angol szótárt, ezeket a jelentéseket találjuk mellette: 1. tégla, 2, derék fickó. Mindkettő ráillik. Az első azért, mert kemény, szögletes, de megfelelő eszközökkel mégis formálható ember. A második azért, mert van benne tisztesség, lelkiismeret, ha kimutatni csak a maga módján, késve, sajátosan képes is. S bogy mi lehet az a bizonyos megfelelő eszköz? Mi adhatna megoldást, még inkább mi előzhetné és akadályozhatná meg a bevezetőben leírt életérzés, életmód kialakulását? Csak a minden körülmények közt megőrzött belső tisztaság. “Mindenkinek van egyetlen tiszta dolog az életében” – mondja Brick, s ha nem volt tartásunk, szerencsénk -, ha hagytuk, eltűrtük bemocskolását, akkor ennek fájdalmától már sohasem szabadulhatunk.
  Felmerül a kérdés, ki ennek a darabnak egyáltalán a főszereplője? Brick? Big Daddy? Margaret? Mindhárman, azt hiszem, de az előadás minden szereplő számára fontos feladat és nagy lelki teher. Menszátor Héresz Attila (m.v.) részegsége mindvégig őriz annyi józanságot, hogy titka őrzésére képes legyen, magát mindentől és mindenkitől elszigetelje. Amikor – egyetlen egyszer – mégis megnyílik, megkönnyebbülése csak ennek az egyszeri alkalomnak szól, de tudjuk: ott fogja folytatni, ahol abbahagyta. Van benne szeretet apja iránt - aki most meg fog halni -, talán épp azért gyűlöli mégis, mert viszonyuk sohasem engedte, hogy ez a szeretet kifejezésre juthasson. Big Daddy – Csendes László – fojtott idegességgel elegy bölcs, leplező nyugalommal viseli a bizonytalanságot, majd a rövid megkönnyebbülést követő szörnyű valóságot, s legalább most, élete végén rendezni akarja viszonyát a családhoz, további képmutatás nélkül, tárgyilagos őszinteséggel. Kalmár Zsuzsa – Margaret - az, aki joggal érzi magát a leginkább becsapottnak. Ő nem láthatta napok, évek során át a viszonyok alakulását, lassan, keservesen kellett rádöbbennie a család és férje hazugságaira, s akkor, amikor már nem volt lehetősége megfontolásokra. Csapdában vergődik, vagdalkozik, kér, rimánkodik, kecsegtet - mindhiába. Big Mama – Bessenyei Zsófia - gyanútlan egyszerűsége, naivitása, a család szentségének bűvöletéből eredő értetlensége szánalmas és megindító. A másik testvér és felesége –Lamanda László és Saárossy Kinga - irányítója a racionalitás, hideg számítás, s bár igyekeznek úgy tenni, érzelmek igen kevéssé vezetik őket.
  További szereplők Pálfi Zoltán (Tooker tiszteletes) és Fehér István (Baugh doktor).
  Bátonyi György díszlete első pillantásra tágasnak tűnő, mégis önmagába zárt, függőleges és vízszintes elemekkel ketrecszerűen tagolt tér. Itt is, ott is nyílnak ablakok, ajtók, közelíthetsz erről-arról, kedved szerint, de végül mindig ugyanoda jutsz vissza: nincs kiút.
  Bal József (m. v.) rendezése hangsúlyozza a feszültséget, erősítve a minden elismerést megérdemlő színészi játékot. Az elkapott beszélgetések, utólagos vélemények tanusítják, hogy zaklatottan jönnek ki a nézők az előadásról, foglalkoztatja, nem hagyja nyugodni őket amit láttak. Vagyis tovább él bennük...

  Már rég nem szokatlan látvány – kisebb vidéki színházakban meglepetést jelenthet mégis.
  Egerben megjelent már az elmúlt évadban – bár sokkal régebbi példaként eszünkbe juthat a Fehér házasság című előadás is 1987/88-ból – most pedig Az ördögben meztelen női keblek, a Macska a forró bádogtetőnben ruhátlan fiatalember botránkoztatja vagy örvendezteti meg a nézőt…
  Vitatkozni helyességén nem érdemes. Egyetlen kérdés tehető fel, van-e funkciója, ad-e valami pluszt az előadáshoz?   Sokkal inkább a reakciók vizsgálata lehet érdekes, amihez álljon itt egyetlen példa:
  Macska a forró bádogtetőn… A mögöttem ülő két idősebb hölgy suttogását tisztán értem: „Hű! Nézz oda! Már érdemes volt eljönni.” És tart még egy ideig a kuncogással kísért örvendezés, pedig a fiatalember közben már fel is öltözött. Szünetben azután véletlenül ismét mellém kerülnek a hölgyek, de most egy harmadikkal, akinek ugyanők most meg így összegzik véleményüket: „Felháborító! Hogy szabad ilyesmit egyáltalán megengedni?”   

    A ”bábszí­nészek” megérkeztek u­gyan a helyszínre, de bábuik útközben valahol elkevered­tek, s most nem tudják, mit tegyenek. A közönség, a gye­rekek várják őket - csalódást okozni nem szeretnének. Megpróbálnak pusztán ujja­ikkal, kezeikkel illúziót kelte­ni, de nem igazán sikerül. Ek­kor jön a mentő gondolat. Mi lenne, ha most az egyszer teljes mivoltukban, egész a­lakjukkal és arcukkal a kö­zönség elé állnának, a bábfi­gurák helyett maguk szere­pelnének? Ez az előadás  alapötlete. Az első feladat a szereposztás. A véletlen dönt, egy kisgyereket kérnek kiszámolóra. Valamennyi színésznek meg kellett tehát tanulnia mind a hat szerepet, hiszen csak abban a pillanat­ban tudja meg, kit is kell ép­pen alakítania. Maguk is kíváncsian - és élvezettel - vár­ják, mit hoz a szerencse. Hátra vannak még a jelme­zek, a smink. A “bábszíné­szek” személyes holmijából kerül ki minden, kellékké lép elő fogkefe, léggömb... S a keretjáték után elkezdődik maga a mese, csaknem végig interak­tív előadásban. Mindig is há­lás dolog az  előadásba be­vonni a gyermekközönséget, itt azonban ez a szokásosnál jóval nagyobb teret kap, valóban szerves részévé válva a produkciónak. A gyermekek sminkelhetnek, díszletelemeket formálnak, kérdésekre felelhetnek, énekelhetnek – észre sem veszik, olyan magától értetődően lesznek passzív nézőből aktív résztvevővé. És szeretik az előadást! Láttam hetedikes kamasz fiúkat is szájtátva, örömmel kísérni minden mozzanatát és a hivatalos szereplőgárda (Horváth Ferenc, Nagy Adrienn, Rácz János, Szarvassy Csaba Zsolt, Topolcsányi Laura, Tóth Levente) igazi, vidám felszabadultságát.   

Egy csók és más semmi,
A vágyam csak ennyi,
És csendben elmenni tovább.

Csak egy perc, csak álom,
De én azt sem bánom,
Ha itt ég a számon a szád.

Hisz máma nincs dráma
S nem kell a nagy regény,
Szívünk most már oly szerény.

Egv csók és más semmi,
A vágyam csak ennyi,
És csendben elmenni tovább.

Aztán meg Egy kis édes félhomályban..., Hallod-e Rozika, te?...,  Pá, kis aranyom..., Paplak mellett lakik a Katika... Ismerősek ezek a dalszövegek? Nagy szerencse, mert ha nem, akkor bajba kerül az ember, ugyanis időnként egyszerűen még a színpad közelében sem lehet hallani az éneket, máskor meg hallani ugyan, de nem lehet érteni. Ami egy jelentős mértékben zenére-dalokra épülő előadás esetében meglehetősen bosszantó lehet. S ezzel meg is jelöltük az előadás nagy gyengéjét — az énekes teljesítmények feltűnő egyenetlenségét. Pedig:  Korrepetitor Marik Erzsébet - ,,az ország Iegjobb kor­repetitora” — hallottam róla egyszer! A dallamok persze elviszik az előadást és a végére érve megfeledkezünk a bosszúságról, mert egyébként nagyon kellemes, szórakoztató estében lehet részünk.
  Bregyán Péter (tulajdonképp a bonviván) - Sándor szerepében -  bájos, kisfiús huncutságú, ha kell mégis érett megfontoltságú szerelmes férfi. El sem tudjuk képzelni azt, hogy Annie ellenállhatna neki. Kedvesen félszeg és ravaszul - de a jó ügy érdekében - számító, valóban vonzó egyéniség.
  Vásári Mónika (primadonna) — Annie — játéka színes, a - bár a témához és a darab könnyedségéhez illően nem túl bonyolult - belső folyamatokat sokoldalúan ábrázoló, drukkolunk neki is, hogy a szerelem és a boldogság megszülessen.
  Zám Andrea (a szubrett) és Podlovics Lajos (a táncoskomikus) harmonikusan egészítik ki egymást. Utóbbi talán még nem is kapott ekkora lehetőséget. 
  Fekete Györgyi és Vókó János kettőse biztos színvonalat képvisel, humorukat hálásan fogadja a közönség. Blaskó Balázsra szívesen emlékszünk más operett illetve zenés játék szerepeiből is (Sybill...) — fanyar humorára, bumfordira formált kedvességére. Kelemen Csaba - elsősorban a rendezésnek köszönhetően - nagyon hálás feladatot kapott és a helyzetet nagy derültségünkre és örömünkre alaposan ki is használja. Ivády Erika, Poczik Andrea, Varga Lívia, Kakó Zsolt, Lisztóczky Péter, Várhelyi Dénes a kisebb szerepekben láthatóan jól érzik magukat. Fogarassy Peter egy egészen kis epizód-figurát old meg nagyszerűen.
  Nagy érdeme az előadásnak Papp csaba koreográfiája.
  Pilinyi Márta díszletei és jelmezei sokadszor mu­tatják meg, hogy a jó tervezői munka az, ha a látvány nem hivalkodó, de figyelünk rá.
  A rendező Pécsi Ildikó, aki játszik is az előadásban, játéka és rendezése egyaránt finom, kicsit nosztalgikus — ahogyan az illik is a korhoz, életformához (a frivol téma ellenére is), amit a színpad­ról megismerhetünk.
 

   Az első felvonás végén hozzám fordul a meIlettem ülő úr, ekkor hangzik el a címben idézett szó. Így, idegenszerű kiejtéssel, de automatikusan magyarul reagálok: Tetszik? Nem érti, kérdezem hát angolul, s kis társalgás alakul ki. Németországból érkezett, s egyáltalán nem beszéli a nyelvünket. Ez annál is érdekesebb mert eddig is feltűnt nekem, mennyire élvezi az előadást. Mondom, hogy én is sokadszor nézem már meg. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy talán közelebbről is ismerős vagyok a színházban. Hát mitagadás, hál’ istennek... Átadnám-e a művészeknek gratulációját? Íme, megtettem. 

* Az előadásról a 2001-es cikkek között!