2004. január 31. Valahol Európában - a Magyar Televízió élő közvetítése a Gárdonyi Géza Színházból. A műsorvezető Sugár Ágnes, az ügyelő Ludányi Andrea. * A képre kattintva videó nyílik meg!

   Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen a kezdetekről, a számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

                   II. rész
 

   Különösen közel állt hozzám Jozsó - M. Horváth József (* 1.). A régi műszakból Gróf Gyula, Tóth Ákos, Beksi Balázs. Ica néni, aki korábban fodrász volt, aztán olyan 80 éves koráig portás. Olyan dumája volt - imádtam! Nagyon szerettem Lengyel Pált, aki ugyan „csak” vendégként rendezett nálunk, mert hiszen a bábszínház igazgatója volt, szigorú, de nagyon jó ember. Szeretem a szigorúan következetes embereket, bár egy színházban nehéz annak lenni, főleg egy rendezőnek. Akiket eddig soroltam, azok közül sajnos már senki sem él.
   Menyussal - Szegvári Menyhért rendezővel nagyon sokáig nem találtuk meg a hangot, mert én akkoriban egy „katonatiszt” voltam. Azt hittem, ezt így kell csinálni, amit megmondtam, azt megmondtam! Azóta persze már másképp gondolom, én is idősebb lettem, rengeteget tapasztaltam. Ő meg hozzám képest olyan mértékben volt „szertelen”, hogy… Sokáig nem is dolgoztunk együtt, de most már csak iszonyat nagy szeretettel tudok beszélni róla és csak jót tudok mondani. Vérbeli, igazi, szenzációs színházi ember. Ő volt az egyetlen rendező, aki el tudta engedni a darabjait. Ha ő nem volt kész főpróba héten… A bemutató ugye pénteken van, hétfőn ő már nem ült a próbán. Gyerekek, most kinek próbálunk? Ott volt az asszisztens, a súgó, de ő akkor már bent ült a kelléktárban, a műsorhang bekapcsolva - ezért mindig szólt, hogy így legyen - és mindenkiről tudta így is, hogy mit csinál a színpadon. És utána tartott megbeszélést! Tökéletesen tudta, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy ő kedvesebben állt hozzám, „jó, jó… azt hiszi, hogy majd forradalmat fog itt csinálni” – gondolhatta talán rólam. Sajnálom, hogy én sokáig nem értettem meg – rajtam múlott, nem rajta -, merthogy annyira különböztünk. Sajnálom, hogy elfáradt már, de megértem.
   Volt egy kiváló asszisztensünk, Miskolcról hozták, Szarka János. A nézőtéri dolgozók közül Böbe néni (* 2). Nagyon kötődtünk Jencihez, a színészház gondnokához, aki a színészbüfét is vitte. Jelenség volt! Annyira szeretett minket, hogy szinte nem is értettem, hogy lehet ennyire. Mindent elviselt. (A Színháztörténeti sorozatban nemsokára következik egy beszélgetés „Jencivel”, azaz Báder Jenővel. J.F.) A színészházban szinte „lakáskonyhát” üzemeltetett. Bármikor be lehetett hozzá kopogni: Jenci, van kaja? Nagyon jó ember, csupa szeretet.
   A díszítő fiúktól Csathó Zoli, éppen annyi ideje van itt, mint én…. Fodor Zsolt… Szilágyi Laci, ő most már a bábszínháznál van, kiváló szakember. Oláh Sanyi, aki egy nagyon nyugodt ember, sokszor volt, hogy összekülönböztünk, éppen azért, mert én meg egy pörgős, gyerünk, csináljuk típus vagyok. Ő is kiváló szakember! Egyébként a világosító, az egy egészen különleges „faj”. Bármerre járok az országban, ha betéved egy ember a színpadra, rögtön meg tudom mondani, hogy világosító-e. Mert a világosítóknál kényelmesebb, nyugodtabb emberek nincsenek. 
 Én ügyelőként mindig a műszakkal dolgozom a legszorosabban együtt. Nem egyszer kellett előadás közben váratlan helyzeteket megoldani. Csináltuk például Csiky Gergely darabját, az Ingyenélőket. Forgószínpadra volt rárakva három helyszín és nagyon gyors helyszínváltozások voltak. A színpadmester, Mészáros Sándor forgatta a színpadot, de közben még ajtót is kellett „felfúrni”, mert ki volt támasztva, hogy arra ne nyíljon. Volt olyan is, amikor elfelejtették felfúrni, úgyhogy nem tudtak az ajtón bemenni. Egy előadáson, amikor forgás közben ellenőriztem, hogy minden rendben van-e és már majdnem befordult a szoba, észrevettem, hogy a széken egy hatalmas nagy lámpa van. Valamit még csinált a világosító, lerakta és ott maradt. Mielőtt beforgott volna századfordulós díszletbe, utána nyúltam, úgy húztam ki. Volt súlya – alig bírtam lelökni a forgóról. Vagy például a Fekete esernyőben leszakadt a fal. Tehát vannak esetek… Nagyon nagy kedvencem volt néhány évvel ezelőtt A selyemcipő, Paul Claudel darabja. Zsótér Sándor rendezte és abban olyan megoldások voltak – de rakásra! –, hogy az kihívás volt az ügyelőnek is. A harmadik felvonásban lejöttek a trégerek (díszlettartó), egymás mögé rakva, és erre két művész, Szabó Emília és Dér Gabi ráfeküdtek. Ezt technikailag iszonyat nehéz volt megoldani, a trégereket pontosan kisúlyozni. Négy vagy öt zsinóros volt fönt és mindenkinek egyszerre kellett mozdulni, egyszerre húzni, ugyanazzal az erővel, a művésznek pedig arra vigyázni, hogy hamarabb ne menjen rá, amíg nincs kisúlyozva, mert elszáll az egész. A nézőnek fogalma sem lehetett – lejön az az öt tréger és hintáznak rajta, hát Istenem… Én szeretem, amikor az előadásban kihívás van.       
    Az is nagyon jó, amikor tudok egy ötletet mondani ahhoz, hogy mit hogyan oldjunk meg. Amikor egy végtelenül egyszerű dolog nem jut eszébe esetleg senkinek és mondjuk, azt mondom: „Mi lenne, ha a zongorát leengednénk a zsinórpadlásról? A huzalt el tudjuk tüntetni feketével és világítással.” Apróságok, de amikor elfogadják, nekem az elismerés.
   Sokkal jobban szeretem, ha sok feladatom van egy előadás alatt, mint csak ülni és színpadra kérni a soron következőket. Szeretem, ha van díszletváltozás, színpadmozgás, átkellékezés, mindezt felügyelhetem, s örülhetek, hogy sikeresen megtörtént. Imádom!

   Időnként statisztálok is. Az elején említettem, hogy a titkos vágyaimban színésznőnek készültem. Azután, amikor ide kerültem az egri színházhoz és megtudtam, mit jelent valójában színésznek, színésznőnek lenni, mennyi mindent kell lenyelni, hogy van egy alárendeltségi viszony, akkor rájöttem, hogy már nem is akarom. De megtiszteltetés, ha valaki rám gondol. A kávéház műsorra tűzésekor például Valló Péter azt mondta: - Te leszel itt az utcaseprő, mert pont egy ilyen arc kell nekem ide. Hiába „csak” utcaseprő, nem mindegy, hogy hogyan dolgozol, hogy mikor húzod a seprőt. A Gali időszakban is statisztáltam, bár kevesebbet, Csizmadia Tibor direktorsága idején viszonylag sokat.

 A legnagyobb élményem az Anger Zsolt rendezte Halleluja volt, ahol gyakorlatilag három szereppel kínált meg, kettő néma szerep volt, a harmadik, a takarítónő, szöveges. Máté Gábornál is statisztáltam. Szegvári Menyhért nagyon jó kis szerepet adott nekem a Cigánykerékben. Szerettem azt az előadást. Most éppen, a Lili bárónőben, még éneklek is. De amikor színpadon vagyok, akkor is tudom, hogy az „csak” szerep, az ügyelés – az pedig az életem. Engem biztosan erre teremtett a Jóisten.
 
1. M. Horváth Józsefről lásd a Színháztörténeti sorozat 34. fejezetét!
2. Böbe néniről, Drinovszky Lászlónéról lásd a Színháztörténeti sorozat 29. fejezetét!

* Hozzászólások:

Báder Jenő:
Jó volt akkor ott dolgozni, ott élni, mennyit nevettünk, Jozsó, Dumitra, Epi, Topy, Bregyus, Kéner Gabi, Román Juci, Paszqualetti Ila, Kőszáli Ibi, Bókay Mari, Ági, és persze a műszak, a Színház zenekara, amiben jómagam is kivettem a részem mint dobos! Felejthetetlen volt, örök emlék!!!!!

Menkó Terézia:
Tudjuk: ez a munka egy szerelem. Sokáig csináld és kitölti majd az emlékek zöme az életedet! Én most sajnálom, hogy nem írtam naplót annak idején. Egyszer azt mondtam, jó darabot nem lehet elrontani. Aztán jött egy rendező és neki sikerült. Na és most jártam így, egy másik megye színházában. Mi is játszottuk. Minden eszembe jutott. Csak nálunk nem voltak felesleges jelenetek. Amikor megváltozik a "szerepkör" ( itt magamra utaltam !), nagyon fáj megélni amikor a rendező lenézi a közönséget. Én anno azt tanultam Gali László direktortól, hogy a közönségnek mindig igaza van! Sajnálom, hogy ez nem jutott eszedbe s nem írtál a kölcsönhatásról. Én szerettem megélni a nézőtéren amikor a színészekre nagy hatást gyakoroltak a nézők. Emlékszel az egyik nyári Józsefünk előadására amikor a nézők a színészeket, a színészek a nézőket tapsolták? Élmény volt! Persze mindenről nem lehet írni. A bőség zavara olykor nem igazán jó, ebben az írásban olvasható a szeretet a sorok mögött.

Ágoston Péter:
De jó volt olvasni!!!:)  
 

ÚJRA CSONGOR VAGYOK - BESZÉLGETÉS BAL JÓZSEF RENDEZŐVEL, AZ 1985-ÖS CSONGOR ÉS   TÜNDE CÍMSZEREPLŐJÉVEL

 A sorozat előző részében részleteket mutattam az előadás fotói alapján készült, keresztmetszet adó képes füzetből és Szikora János rendező ehhez írt bevezetőjét is olvashatták. Azt megelőzően pedig felidéztük a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amely szóba került a most olvasható beszélgetésben is.

Hogyan lett az egyik címszereplő?

   Mint minden az életben, véletlen volt ez is. Az előzménye, hogy Szikora János igazgató felkérte Zsámbéki Gábort, csináljanak egy produkciót Egerben, a Katona József Színház művészeivel. Zsámbéki Pirandello: Az ember az állat és az erény című darabját választotta. 1985 márciusában mutattuk be, lett belőle egy bérletsorozat, 25 előadással, utána került a Katonába. Benedek Miklós, Csonka Ibolya, Újlaki Dénes, Hollósi Frigyes, Szacsvay László, Csomós Mari és két végzős, gyakorlatát töltő főiskolai hallgató, Vajdai Vilmos és én voltunk benne.
   Nagyon szerettünk Egerben lenni. Akkor már Szikora forgatta fejében a Csongor és Tündét és valamiért úgy döntött, hogy ezt a szerepet nekem adja, noha eredetileg Cserhalmi Györggyel képzelte el. Egy előadás után, amikor elmentünk vacsorázni, ott ültünk egy asztalnál, majd félrehívott és megkérdezte: Lenne kedved a Csongorhoz?

Mit lehetett érezni a városban, a közönség hogyan viszonyult a színházhoz, milyen hangulat volt?

   A Pirandello darab idején még  nehéz volt szétválasztani, hogy ha ennyi válogatott, nagynevű színész idejön nekik szól-e az öröm vagy pedig a születő félben lévő színháznak. A Csongor és Tünde alatt már jobban le lehetett mérni, hogy a közönség hogyan viszonyul az állandó előadásokhoz. Nagyon szerettek bennünket.

A két produkció hangulatában nagyon különbözött egymástól.

   Az „Ember az állat és az erény” egy nagy kacagás volt, a Csongor pedig bombasztikus mese - képileg is. Nehéz lett volna nem szeretni. Lement belőle a széria, akkor Szolnokra vitték át az előadást. Én meg oda szerződtem, mint végzett, kezdő diplomás színész. Ott nem lehetett úgy beépíteni a színpadot mint Egerben, ahol egy hétig tartott ez a munka és nem volt szempont, hogy más előadások miatt gyorsan bontható legyen a színpadkép. Ezért például igazi fákat hoztak az erdőből és négy teherautó homokkal szórták föl a lejtőt.

A Színház című folyóirat korbeli kritikájában Reményi József Tamástól ezeket olvashatjuk: „Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne….…a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia.”

   Izgalmas volt ilyen színpadi körülmények között játszani, a bokáig érő homokban mezítláb menni (technikailag nem kedvezett, hogy szállt a por, locsolni is kellett a homokot), az érzet nagyon jó volt. A díszlettel nem küzdöttünk annyit, mint a beszéddel. Nehezen mondható szöveg egy nehezen bebeszélhető térben. Ez a csoda díszlet – három sor lombos fával - nem kedvez a nem közönség felé forduló, félig háttal való szövegmondásnak, mert elnyeli a hangot. De az, hogy fekve, félig fekve… Persze, ezek egy végzős színihallgató problémái voltak. Eszenyi Enikő, Kiss Mari, vagy a Miskolcról jött Polgár Géza nagyon szépen beszéltek. Nekem nincs igazán erős hangom. Ha nem szemben álltam a nézőtérrel, lehettek gondok. Ma szenvedek én is, ha egy gyenge hangú színésszel dolgozom, munkám fele arról szól, hogy pozícióba rakjam a színpadon, hogy hallják.

„……Mégsem lenne méltányos a fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt.”

  Tényleg nem volt rendes próbafolyamat, mert öt helyről (Szolnok, Miskolc, Madách Színház, Vígszínház és a Főiskola) jött össze a csapat. Nagyon nehéz volt egyeztetni, 3-4 napra jöttünk Egerbe, reggel-este sőt éjjel is próbáltunk, aztán leálltunk, majd újra. Volt egy szomorú eset is, Zala Márk, aki Balgát játszotta, a próbák idején halt meg, Tardy Balázs vette át a szerepet. Valóban fragmentumokból állt össze a próbaidő, de mindenkinek nagy élmény volt, nagyon szerettük csinálni..

„Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön……….figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé.”

   Amikor egy előadást megnézünk, bármelyik színházban, bármelyik előadást, a legelső benyomás, ami lejön a színpadról, hogy ki lehet a rendező. Bármilyen műhöz nyúl, elsősorban önmagából ad egy darabot. Nincs, aki eltartva magától az anyagot, neutrálisan le tudna bonyolítani egy előadást. Szikora János a mai napig egy kereső ember. Ma másképpen mint annak idején, de valóban filozofikus, önmagát kereső ember volt már akkor is és ezt nagyon pontosan tudta a színpadra fölrakni, nagyszabású „operai” képekben – nem véletlenül Richard Strauss zenéjét használta kísérőzenének.

A másik címszereplő Eszenyi Enikő volt. Kettejükről ezt írta a kritika: „Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.”

   Enikővel nagyon szerettem játszani. Nem csak szakmailag. Ő érettebb, tapasztaltabb volt. Gyakorlott és gyakorlatias színésznő. Én inkább érzelmes, romantikus, vak kölyökkutya-módon léteztem a színpadon. Ő jelen volt, tudatában volt mindennek. A mai napig tudatos, pontos színésznő. Mai fejemmel, ha olvasom, a „Minden országot bejártam, minden messze tartományt…” monológ nagyon erősen meghatározza Csongor pozícióját. Ő a derekán van az életének, minden tapasztalatával együtt. Ehhez képest sztereotípia, hogy mindig fiatal fiúkkal játszatják. Az eredeti elgondolás, Cserhalmi György kifejezetten jobb választás lett volna... Mai olvasatomnak jobban megfel mint én. Én akkoriban valóban ilyen voltam: méltatlankodtam, nem értettem dolgokat, puffogtam. Valószínűleg sok mondat hiteltelenül hangzott a számból. A szívem vitt, nem az eszem. Márpedig Csongornak, amikor leül és azt mondja, idáig eljutottam, de most hogyan tovább, nem érzelmi szempontok alapján kellene döntenie. Azután persze megpillantja Tündét…
   Már nem játszom, mert nem sikerült olyan színésznek lennem, akit elvártam magamtól. Fölfedeztem saját korlátaimat. Pontosabban: a korlátaim felfedeztették velem, hogy irreális álmokat kergetek.

1985-től máig milyen kapcsolata volt Egerrel?

   A 2000-es  évek elején Csizmadia Tibor hívott rendezni kétszer is egymás után. Igazából háromszor, mert A legkisebbik boszorkányt először nyáron, az Érsek kertben csináltuk meg, hatalmas bábokkal, gólyalábakkal és miután meglepően nagy sikere volt, bekerült a nagyszínházba, ahol újra kellett rendezni. A szívem csücske volt. Előtte pedig egy Tennessee Williams darabot - Macska a forró bádogtetőn - rendeztem itt. Az is nagyon élmény volt,  nagy találkozás a színészekkel és a várossal is újra. 
   Három évvel ezelőtt Lengyel Pál keresett meg, hogy rendezzek egy bábelőadást, nagyon nehezen tudott rávenni, de örülök, hogy végül sikerült.
   A legutóbbi időben a Harlekin Bábszínház megbízott igazgatója voltam. Majd kiírtak egy pályázatot, és a fenntartó úgy döntött, nem annak adja a feladatot, akit felkért arra, hogy rakjon össze egy évadot és rakjon össze egy társulatot.

A jövő?

   A „csongori” döntések azt hiszem, egy férfi életében olyan tíz évente előjönnek. Életemben most éppen az aktuális helyzet az, hogy újra Csongor vagyok. Előttem van legalább három különböző út, ezek között kell döntenem. Sajnálom, hogy Egerrel megszakad a kapcsolat, Sok városban éltem, dolgoztam, Kecskeméttől Szegedig, Zalaegerszegtől Debrecenig, Nyíregyházáig, de sehol sem éreztem ilyen jól magam, ilyen magától értetődően itthon. Mindenhol lehet találni okot, szépséget, de itt nem kellett keresnem sem. Nota bene, nem adta könnyen magát a város, de árad belőle valami rezgés, ami nagyon harmonizál az enyémmel. El tudtam volna képzelni, hogy életem nagyrészt itt töltöm el, valóban úgy, hogy minden egyéb elfoglaltságot kizárok, nem mentem volna vendégrendezni sem, s ezt mindenféle áldozat hozatali érzés nélkül. El tudtam volna képzelni…

Jelenet és díszletfotó: Kőhiidi Imre

* Ezt az írást közölte a polusonline.com is.
 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"

 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 4. 

Menkó Terézia

     Mi ünnep egy színházban?
   Társulati ülések, főként a nyitó és záró, mert van rendkívüli is, de az vagy anyagi természetű (és sohasem pozitív), vagy valami fájdalmas kimenetelű esemény következménye.
   Ünnep az is, amikor a pályán lévő kedves kollégát köszöntjük, mint az elmúlt évben Olgyai Magdát 85. születésnapján! S most, hogy írom ezeket a sorokat,  megnéztem újra a fotókat. A fiatalok szervezték, de sok már más helyen dolgozó volt kolléga is jelen volt ezen a nem mindennapi ünnepen, amint azt a családtagok szokták!

   Még ünnep volt régen minden bemutató. Ma már ez is másként működik. S természetesen ünnep minden kerek évforduló vagy jubiláló év.

   A társulat alapítása az elmúlt évadban volt 25 éves!
  Elfelejtették megünnepelni. Most azt mondják: - nekem utánlövésként hat- „több mint huszonöt éve” vagy ami nyár elején volt hallható és olvasható „fennállásának huszonötödik éve”.  Minden alkalommal, amikor tájékoztatunk valamiről, véleményem szerint FONTOS a PONTOS szövegkörnyezet! Nekem ez a mostani hivatkozás is olyan, mintha a gyermek születésnapját mondjuk a szobatisztaságát követően ünnepelnék, vagy valami máshoz kötve az első négy és fél évet kihagynák az életéből. Tetszik vagy sem, az intézmény - a pontosság kedvéért hozzá kell tenni – hosszú évek után, újra szerveződött. Az újonnan induló színház már huszonkilencedik évadát éli a jelen szezonban.
   A harmincadik évhez közeledvén látszódni kell a változásnak. Más színjátszás, más ízlés, más közvetítési módszerek. Azonban még mindig fontos szereplő a látvány. Nagyon szerettem a régi időkből azokat a premiereket, amikor a függöny nyitását követően a közönség megtapsolta a díszletet.  Fél siker volt!
   Szükséges kitérnem a címre, melyet a visszaemlékezésemnek adtam. Nosztalgia, üzenet, vagy mindkettő? Kár, hogy nem mondhatom azt: tisztelet a legtöbbet játszott előadásnak és az egyik kedvenc előadásnak. A mondat önmagáért beszél és én nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, ezért kölcsönöztem.
   Csizmadia Tibor igazgató-főrendező az előcsarnokban helyet adott a volt igazgatóság tagjainak, alapító tagoknak, és olyan művészek portréinak, akik már nem dolgoztak a Színházban, de a portré a felújítás ellenére megmaradt, fellelhető volt. Elfért! Kik voltak ott? Az alapító tagok közül Bókai Mária, Csendes László, Gali László, Menkó Terézia – továbbá Kiss Sándor, Losonczy Ariel, Olgyai Magda, Pályi András, Réti Árpád  és ott volt Aldobolyi Nagy György és Beke Sándor, ők ketten átkerültek a mostani társulat névsorába, miután dolgoznak a jelenlegi igazgatás alatt is. Mi, a többiek lekerültünk. Az elmúlt évadban észleltem ezt, s a kérdésemre, hogy hol vannak a portrék azt a választ kaptam: „kellettek a keretek, s ha majd lesz pénz, veszünk és kijelölik a helyét”. MÉLTATLAN! A Csizmadia érában sem volt kevesebb alkotó, a tánctagozat már létezett. Lehet, más értékítélettel bírtak? Fontos volt az alapító korszak és azon emberek munkája. 
  Szerintem a színház (színházi előadás) akkor jó, ha betölti a kultúrateremtő, és közvetítő feladatát, tükröt tartva a közönség elé, amikor az aktualitást fogalmazza meg. A Színháznak nem szabad politizálnia. A műsorterv összeállításával teszi azt. A megírt darabokban a szerző üzen az utókornak. Minden más erőltetésnek hat. A közönség meg eldönti, mit akar kihallani belőle, és dönt minden este.
   Emlék akad bőven. A régi nóta is azt fogalmazza meg, hogy „csak a szépre emlékezem”. Nekem viszont volt részem másban is, amikor először lecsökkentették a költségvetési keretünket és nem tudtuk belőle kiállítani az évadot.
   Mi tisztában voltunk azzal, hogy tartozunk a közönségnek és ÉRTÜK, vállalva a következményeket, a műsortervhez tartottuk magunkat. Majd kaptuk a „feketelevest” be- és feljelentéseket, revíziót. Aztán jött a sajtó és abban olvastuk, hogy fegyelmit kap a gazdálkodásért Gali László és Menkó Terézia. A füst nagyobb volt, mint a láng, helyesebben láng nem volt. Nem kaptunk fegyelmit.
   Az én életemben ez a „fejezet” ennek ellenére sem volt könnyű. Az új igazgató mellett helyt kellett állnom a munkámban, szakmai és emberi hitelemnek eleget téve. Szerencsére a városi ismerőseim, támogatásukkal ekkor is sokat segítettek.
    Az ezt követő időszak hozott nekem változást.  Kaptam egy felkérést egy budapesti céghez. Olyan érveket soroltak fel, amik észérvek voltak, amiken el kellett gondolkodnom, s a végén hosszas vajúdás után „beadtam a derekamat”, igent mondtam. Megváltam a SZÍNHÁZ-tól.  Nem volt könnyű! Budapesten is lépten-nyomon szemrehányást kaptam volt kollégáktól az elmenetelem miatt.
   Időközben felújították a Színházat. Szívet melengető volt, amikor 2000-ben az átadáshoz közelítvén, a fenntartó Heves megyei Önkormányzattól kerestek és meghívtak az átadó ünnepségre. (Csak zárójelben utalok rá, hogy a felújítási munkálatokat még a Gali érában kezdtük el, tanulmányterv szintig jutottunk, több évben pályáztunk a felújítási keretre, de valamennyiszer meghiúsult az önerő hiánya miatt.)
  Majd 2001-ben, amikor Csizmadia Tibor megnyerte az igazgatói pályázatot, a fenntartó részéről és a színházon belülről is utalást tettek rám a munkám miatt. Visszahívott és visszajöttem. Más munkakörbe, mint előtte. Amikor a budapesti cégnél bejelentettem a visszajöveteli  szándékomat, az egyik tulajdonos megkérdezte mi az ára a maradásomnak, a másik pedig azt mondta: „igen megértelek (!), gondolom: hiányzik az ügyelői hívó”.
   S hát mi tagadás, tényleg hiányzott.
   Sok-sok ügyelet lement úgy, hogy a hívón keresztül, mintha rádiójátékot hallgatnék, hallgattam az előadásokat. Az előbbiekben már utaltam rá, hogy vannak kedvencek. Amikor a hívón keresztül hallgattam az előadásokat, a kedvenc jelenetekhez mindig le lehetett érni a nézőtérre, mérve a közönség reakciót is.
   A fentiek alapján lett az én életemben is „három felvonás” a színházi munkásságom (Agria Játékszín – 2 év, Színház - első etap több mint 12 év, Színház második etap – több mint 5 év). Összesen szűk 20 esztendő. Ebből a húsz évből én most töredékeket, emlékeket és érzéseket, érzelmeket ragadtam ki. Akikkel együtt dolgoztam és olvassák a blog írásait, emlékezni fognak, s remélem emlékeket idézek meg vele, de talán azoknak sem lesz unalmas, akik színház szeretőként olvasnak bele.

(Katona Mária, Vókó János) a szerző

   Egyszer mindennek vége van! A színházi előadás is véget ér. A produkciót egyszer leveszik műsorról, az utolsó előadást mi színházi emberek a darab temetésének hívjuk. A régi érában az ilyen alkalmakkor szinte mindenki benn volt a Színházban. Ma már a tapsrendnél a szereplőket sem láthatja a közönség maradéktalanul. Épp nem régen kérdezte egy pedagógus másik megye Színházára utalva, hogy az első részben látták és a tapsnál a végén nem voltak ott, vajon mi lehet az oka?  Más a rend, mint régen.
  Nekem szerencsém volt, a pályafutásom idején mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol szerettem dolgozni, jó kollektíva volt, s közülük is a Színházat szerettem a legjobban.  Sok-sok tapasztalat, sok-sok öröm, természetesen sok-sok üröm is. Az idő viszont mindent megszépít.
   Amikor elbúcsúztam, akkor vezette be a Színház az Örökös tagság rendszerét, s örültem annak, hogy mint alapító tag Gali László igazgató-főrendező, Csendes László színművész, és Rábl Róbert ügyelő mellett én is az elsők között vehettem át az örökös tagságomat jelentő oklevelet.

   Eljövetelem után tavasszal meglepetés volt számomra, amikor március 15-e alkalmával a Gárdonyi Géza Színházban való tevékenységemért Bánffy Miklós díjjal tüntettek ki. 

 

 
 A kitüntetés után Iglódi Istvánnal - Sata Árpáddal és Csendes Lászlóval - Hüse Csabával
 

   A díj mindig egy csapat munkáját  is fémjelzi. A színházi munka, bármely részét is nézzük, csak kollektív munka eredménye lehet. „Magányos farkas” vagy „Robinson Crusoe -ként” dolgozni Színházban nem lehet! Nekem szerencsém volt ebben is. Szakmailag, emberileg olyan jó kis csapatot alkottunk a Gazdasági Hivatalban (2012. április 1-vel már ez sem létezik – döbbenet!), hogy most, amikor írom ezt az anyagot, mindenkire kellemesen gondolok vissza.  Több volt kollégával máig is baráti kapcsolatban állunk.

A Gazdasági Hivatal munkatársaival: Szűcs Katalin, Orosz Csilla, Gulyás István, Vargáné H. Mária, Perge Jánosné, Bartuskáné Bakos Ágnes, Albach Anett, Csákvári Mária, Pap Lajosné, Verébné Kovács Katalin,

    Még mielőtt unalmassá válnék, befejezem.

  Köszönetet mondok Juhász Ferencnek, a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket!!
    Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm!

   Most, hogy már nem vagyok egri lakos, mindig felkapom a fejem és minden figyelmemet odafordítom, ha hallok, látok valamit, ami a volt „szűkebb hazám”-ról szól. Természetesen ebben a Gárdonyi Géza Színház különleges helyet foglal el. Nekem a Színház a munkahelyen kívül, egy híd is volt sok-sok barát és ismerős között – ott EGERBEN!
    Márai Sándor szavaival fejezem be az emlékezést:
   „Akárhová is menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reményeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől. Bele kell nyugodnod – s ha művész vagy, gondolkodó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! -, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.”

Budapest, 2012. november 10.

                                  Menkó Terézia,
                                  a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja

(A kiemelések a szerzőtől származnak.)

* Hozzászólás: Drága Teri, olyan jó volt olvasni a visszaemlékezéseidet.Kicsit elszomorít, hogy nálunk még senkinek nem jutott eszébe az örökös tagság sem egy kicsi időre se.A sok változás miatt azt is elfelejtik kik azok akiknek több évtizedes munkája van abban hogy valami létre jöhetett. Azzal szoktam vígasztalni magam, hogy megkérdeztek fiatalokat ki az a Dayka Margit nem tudták ...én még porszem sem tudnék lenni a cipőjén és lám őt is elfelejtik.De a saját emlékeinket nem veheti el senki,hogy 85-99-ig Egerben jó volt a bábszínházban dolgozni!!! Lovasy Erzsi