The show must go on! Ezt a mondást nálunk is so­kan így ismerik, és valóban, az „előadásnak” – esetünkben a színháztörténeti sorozatnak – folytatódnia kell. Kezdődjön hát a 6. évad, amely egyelőre talán az utolsó lesz! A későbbi időket ebben az esetben majd némi szünet (néhány évad) elteltével dolgozom fel…

The show must go on – ez volt a címe a kilencvenes évek elején a Heves Megyei Napban megjelent kis írásomnak is:

Váratlan ese­mények bármikor és kivédhe­tetlenül előfordulhatnak. Sze­rencsés esetben órák, de ép­pen a színpadon állva pillana­tok alatt kell olyan megoldást találni, ami a lehető legkisebb feltűnést kelti és biztosítja a zavartalan folytatást. Meg­esik, hogy a színész komolyan megbetegszik, s az utolsó pil­lanatban kell átvenni szere­pét, mint Saárossy Kinga tette Az elveszett levél bemutatója előtt. Vagy ahogyan Szíki Károly - aki egyebként a rendező volt — állt A csábító naplója egyik főszereplőjének helyé­re.
   A hang a színpadon mun­kaeszköz, amelyet sokszor kíméletlenül igénybe kell ven­ni, s felmondhatja a szolgála­tot. A Svejk bemutatóját e ve­szély ellenére sem mondta le Áts Gyula. A Józsefet néhány napja hangszálgyulladással is végig énekelte Szilágyi Olga.
  Az előadást magát kevésbé veszé­lyeztető, de zavarkeltésre azért alkalmas kisebb fenn­akadások is történhetnek. Például akadozva működik a mikroport, az a kis mikrofon, amit a szereplők testére vagy ruházatára erősítve az ének felerősítésére használnak. En­nél kellemetlenebb, ha - ez is közeli példa, a Józsefből -  a szereplők fejére esik egy dísz­letelem. A Liliomfi egyik előa­dásán pedig az történt, hogy a földre dobott levél a kelleté­nél kissé messzebbre vitorlá­zott, be egyenesen a zenekari árokba. Zubornyák Zoltán má­sodpercek alatt találta fel magát, egészen természetesen szólva le a zenészeknek: "Jaj, adjátok vissza! El kell olvas­nom!"
   A színpadi rutin, a lélekje­lenlét, humor segíthet ezekben az esetekben és a minden színművészben mélyen élő tu­dat, hogy bármi történjen is, az előadásnak folytatódnia kell. The show must go on.

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 2.

   Goldoni: Két úr szolgáját játszottuk. Szombat esti előadás, beugrás (betegség miatt), táblás ház.  A Besenyőtelki Szociális Otthonból volt kétsornyi néző, akik életükben először voltak Színházban. A nézők minden szösszenetre figyeltek és reagáltak, a Színészek ettől szárnyakat kaptak, s egy fergeteges előadás kerekedett.
   Egy másik kedves emlékem: A csókos asszony nyári, hatvani előadása. Hatvanban a szabadtéri helyszínnél a színpad előtt volt lehetőség leültetni a zenekart (szintkülönbség nélkül!). Odaértünk után, mint rendesen próbával kezdtünk. Gali direktor próbált s nem értette, hogy miért késik a zenekar a színészek kíséretében. Perceken belül kiderült, hogy a zenekar nem a kottát nézte, hanem a színészeket a színpadon. Először látták az előadást!
  A ZENEKARRÓL is szükséges néhány szót mondanom.  Az Egri Szimfonikusokra épült a mi időszakosan szolgálatot teljesítő zenekarunk. Legalább olyan odaadással, maximalizmussal dolgoztak velünk, mintha ez lenne a főfoglalkozásuk. Ők is a Család része voltak! Többnyire pedagógusok, katonazenészek. Viszont volt olyan hangszer, ami a városban nem volt fellelhető, ezért: Hevesről, Mezőkövesdről, Miskolcról jártak be esténként az előadás kiszolgálására. Emlékszem arra, hogy az egyik előadásra Ágoston Ottó konzultációja alapján az asztalos-tár készített egy hangszert és Ottóval együtt örültünk annak, milyen ügyesek a kollégák.
   Budapesten játszottuk Örkény István: Tóték című darabját, nagy sikerrel. A rákövetkező otthoni előadáson én voltam az igazgatósági ügyeletes. M. Horváth József, mindnyájunk Jozsója azt mondta: „Tudod, azt már megszoktam, hogy itthon nekem tapsol a közönség, de, hogy Pesten is, ezt szinte nem is akarom elhinni”.



Vendégjátékon Marosvásárhelyen (1995) - előadás után: M. Horváth József, Tunyogi Péter, Bóta Csaba, Bókai Mária, Pálfi Zoltán
 

   Nagy igazság egy színházban, hogy a közönség mindig, minden este annak tapsol, aki azon az estén a tudása, tehetsége legjavát nyújtja. Ez ma is így működik!
   Az országos hírnevet mi sem bizonyítja jobban, mint a TV-felvételek vagy közvetítések. Sok szép előadásunk került ilyen formán „dobozba”.
  Biztosan bocsánatos, hogy inkább az emlékeket idézem fel s nem a szakmám rejtelmeiről írok.
  Ugyanakkor nem hagyhatom ki, hogy a színház költséges műfaj. A látványhoz technika kell, ami hamar amortizálódik. A látvány része a díszlet és a kosztüm, ha úgy jobb: a jelmez is. A színházba járók biztosan megfigyelték, hogy ma már a rendezés inkább aktualizálja a produkciót és korhű ruhákban már nem terveznek bemutatót. A munkám ideje alatt – ugyancsak összefügg a fejlesztéssel - a férfi szabótárba felvettünk egy fiatal fiút, aki épp Erdélyből települt át. Kezdő emberke lévén a tervezők minden segítséget megadtak neki. Majd jött a következő darab, amikor rokokó ruhát kellett szabni. A tervező azt kérdezte a Direktortól, honnan szereztük ezt az embert, aki a szabótárban úgy szabja a korhű jelmezeket, mintha valaki origamizna. Ő volt Benedek Attila, aki a Színházunkból az Operaházba szerződött tovább.  
  Jópofa dolgok születtek, viszont az is igaz, hogy az emberek humorérzéke más volt akkor és más most. Az első olyan évben, amikor már Gali László volt az igazgató, a városban azt mondták a Színházra, hogy „Gali Baba és a 40 rabló”. Valóban 41-en dolgoztunk akkor. A humor mindennapos volt. Külső emberek mindig mondták, hogy a Színház az első embernél kezdődik. Az ELSŐ EMBER - nek a portásokat hívták.
   Fantasztikus kolléganőnk Mikó Lászlóné Ica néni volt az egyik, aki olyan volt, mint egy jó tündér, mint mindenki nagymamája vagy édesanyja. Mindent tudott, mindent elintézett és mellette tekintélytisztelő és korrekt volt. Az elődeink „Mata Hari”-nak nevezték. Mindenki kedvence volt Szabó Istvánné Marika néni, a kedves ősz hajú néni, aki nagyon sokat tudott a Színházról, az emberekről. Féltő, anyai szeretettel viszonyult mindenkihez. A Színház volt az élete. Minket és a nálunknál fiatalabbakat is tanítgatta a színházi rendre, az életre. Örültem, amikor kedves barátnőm (volt kolléganőnk), Erdei Petra így vélekedett róla: „Ő, aki fiatalon már a színházi kórusban énekelt, idős korára is abba az „elvarázsolt birodalomba” tért vissza, mely ŐT egész élete végéig EMBER-ré tette: mert az ember nem más, mint a kultúra közvetítője. És legnagyobb mondása, ami nekem megmaradt, és bátran idézem, ha „helyzet” van: az igazságnak be van kötve a szeme, de én mindig azt gondolom, talán le kellene venni …”
    Milyen kár, hogy ma már nincsenek ilyen, ÜGYET szerető EMBEREK! 
   Persze ne túlozzam el, akadnak, csak a környező világ nem előnyére változott, s a mai JÓ EMBEREKNEK a saját közegükkel is meg kell vívni a napi csatájukat.
   Nekem az első időben furcsa volt, hogy a művészállomány tagjait évados szerződéssel foglalkoztattuk. Nekik ez természetes volt. Azt mondták, ez ad nekik szabadságot, mert ha nem lesz jó, akkor egy év után elszerződhetnek.

Az írás szerzője Marosvásárhelyen Áts gyula színművésszel (1995)

Marosvásárhelyen: Rábl Gabriella, valamint Olgyai Magda és Fekete Györgyi színművészek

  Régen én az idősebbektől mindig azt hallottam: „bezzeg az én időmben”. Most, hogy visszatekintek, én meg megállapítom: „semmi nem az, aminek látszik”. Ma már más fogalmak szerepelnek, például az évados szerződés még létezik, de már az évadonkénti nagy cserék nem, a művészállomány letelepedett, itt van otthon, Egerben.  A kezdetekben fiatal kollégák sminkelve játszották az idősebb szerepeket. Most meg már a Színháznak saját „öregjei” vannak.
   Gondunk volt az első időben a statisztálással is. A tánckar és a statisztáló kisebb szerepek megformálására hoztuk létre a Színházi Stúdióképzést. Olyan tehetséges fiatalok jártak hozzánk, akik ma már középkorúak, s a pályán maradva szép sikert könyvelhetnek el maguknak. Van közöttük színész, rendező, színpadi műveket és meséket szerző.



Menkó terézia és M. Horváth József Marosvásárhelyen, 1995-ben: "...amikor a marosvásáhelyi vendégszerplésen gipsz került a lábamra.." - a képről a baleset oka is kiderül.

Imádtuk a zenésmesterség vizsgákat, évadok végén.  Emlékszem, minden iroda zárva volt s a Színészek, irodisták, mint a házi főpróbán nézték a kezdő, botladozó majd később magabiztosan dolgozó fiatalokat. Egyik ilyen vizsgán Lisztóczki Péter stúdiós begipszelt lábbal (rendezés szerint) adta elő az énekszámát. Mi, akik a nézőtéren ültünk, ezt nem tudtuk s vegyes gondolatokkal néztük a teljesítményét. Hatalmasat kacagva rajta. Persze, évekkel később, amikor a marosvásárhelyi vendégszereplésen nekem is gipsz került a lábamra nem nevettem olyan jót, mint Liszi szereplésén tettem anno.

Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)