Harminchat éve hunyt el az énekesnő, akinek nevét sohasem feledheti el a világ. A francia sanzon megismételhetetlenül egyedi, csodálatos előadójának dalait a mai napig éneklik szinte minden nyelven. Most egy csokorban hallhatjuk őket Egerben, a darabban, amely megeleveníti Piaf élettörténetét – a címszerepben Nádasy Erikával. Teljesítménye nem érhette váratlanul azokat, akik látták őt az Atyai házban, a Görkorcsolyapályában, a Liliomban… Rég kiérdemelte ezt a nagyon hálás, de igen nagy feladatot. Járt neki, s ezt az előadás igazolja is. Szemünk előtt tör össze és kap új erőre mindannyiszor, amikor megérinti őt a legnagyobb csoda, a szerelem. Kibír minden megpróbáltatást, megaláztatást, élteti őt ez a csudálatos érzés. Szerelem az éppen aktuális kedves iránt (mert Piaf valóban szerette valamennyiüket), szerelem a dalok iránt, amelyek egyébként – nem meglepő – a szerelemről szólnak. Nádasy Erika ha kell, ordenáré, ha kell, angyali, de mindig tiszta Piaf-ja hű ahhoz, akit formál. Ha nem is ismerhettük, tudjuk, hisszük, hogy ilyennek kellett lennie. Kevesebbet figyelünk a többiekre, mert elementáris erő kényszerít, hogy rá koncentráljunk. Mégsem hagyhatjuk említés nélkül a szeretett férfiúkat megtestesítő Venczel Valentint és Tóth Leventét. Érzékeny, minden rezdülésre fogékony partnerek, csakúgy mint Tatár Gabi - Piaf barátnője -, aki hitelesen játssza az alkatával ellentétes szerepet. A számtalan stúdiós, illetve ifjú szereplő szintén méltatást érdemelne, inspirálta, a legjobb felmutatására késztette őket az előadás valóban nagyszerű közege. Szóljunk legalább Nagy Adriennről, aki igen sokoldalú: láttuk már divatbemutatón, vívni, lovagolni, eljátszani mesejátékban a Tej szerepét, s most finom, előkelő és ünnepelt énekesként mutatkozott be, valamint Kakó Zsolt olasz fiújáról! Szegvári Menyhért a rendező. Tiszta, egyszerű, minden fölösleges hókuszpókusztól mentes - de szókimondó, ha kell egészen nyers, ha kell csupa költészet ez a munka (megint csak: olyan, mint volt Piaf élete, s Piaf maga). Ezt a kettősségben gyökeredzett egységet alázattal szolgálja a kevés díszlet és visszafogott világítás is. Utoljára, de kiemelve kell szólnunk a zenekarról, hiszen nélkülük ez az előadás megvalósíthatatlan lett volna. Magas színvonalú kíséretet biztosítanak a dalokhoz és Nádasy Erika hangjához, mely egyéni színekkel, de az illúziót ebben is megteremtve hatol szívünk legmélyéig. 

*  Nyílt levél a Piaf közreműködőihöz (2000 május)

   Hogyan reagáljon az ember bizonyos eseményekre úgy, hogy elkerülje a dicsekvés látszatát?
   Hogyan tehetné meg az ember, hogy ne reagáljon olyan történésre, ami valószínűleg ritkán esik meg, nagyon kedves és megható?
   Az utolsó Piaf végén nagy meglepetésemre a színpadon köszöntöttek a színészek, a közönség előtt, az előadás többi közreműködőinek nevében is. Örökös Néző címet kaptam.
   Az emlék bekeretezve lóg a szobám falán. Szívből köszönöm. Ez az emlék örökre szól!
 

  Azazhogy: bocsánat, Márton! Így hivatalosan illendőbb volna, mert komoly művészi teljesítményt nyújt.
  Mégis illik hozzá ez a „Marci”, hiszen épp azért olyan rokonszenves, mert nem kapatta el a siker (amelyet megérdemelt nemcsak most, hanem már korábban, például a Kék madárban, az Egri csillagokban), szerény, kedves maradt ez a komoly, most éppen hatodik osztályos kisfiú. Akkor is, amikor az előadás után Lisztóczki Péter, a felnőtt Nyilas Misi alakítója, mellesleg Marci nagybátyja társaságában gyermekekkel találkozott és beszélgetett.
 

   Darabtemetéssel zárta a társulat az évadot - és a régi épületet. Sok-sok apró ötlet, váratlan fordulat követte egymást, bár egy részüket csak az vehette észre, aki látta már az előadást. Időnként alig tudták folytatni, annyira nevettek maguk is… Nem volt baj ez a kis móka, felszabadultság az évad végén. Az azonban kár, hogy az utolsó függöny után senki sem állt ki a közönség elé, két mondatra: Köszönjük, hogy itt voltak, ne feledkezzenek meg rólunk a jövőben sem! Most egy időre elbúcsúzunk az épülettől, de az új évadban, az átépítés alatti mostoha körülmények közt is szeretettel várjuk Önöket.
   Semmiség, mégis kedves gesztus lett volna.

  Valami igen hiányzott. Ott motoszkált ez az érzés, nem hagyott nyugton, mígnem rájöttem: a nyáreste fűszeres illatú, simogató szellője! Ez az előadás sokkal inkább illene szabadtérre.
   Mátyás király – műfajként revü – és Szent Martin zenéje. Hogyan lehetséges ezeket egységes egésszé formálni? Nem is ment könnyen…
   Sokféle műfaj elemeire ismerhetünk. Eszünkbe juthat valóban a látványos táncoknak köszönhetően a revü, de éppúgy a vásári komédia, a bohózat, musical.
   Az alaphangulat vidám, nevetésre sokszor van mód. Ennek egyik forrása Kinizsi Pál szerepében Pálfi Zoltán kedves bumfordisága, marcona lágysága, különösen a törökkel táncoló jelenet előtt és alatt. A darab kulcsfigurája Sió. Anyja sellő, apja ember volt. Olyasféle szerepe van, mint Puck-nak Shakespeare Szentivánéji álomjában, keveri, bonyolítja, de végül rendezi is a dolgokat. Tunyogi Péter mint mindig, most is pontosan, fegyelmezetten építi fel a figurát. Mátyás szerepében Vókó János derűs, a kínálkozó alkalmakat el nem szalasztó, de ugyanakkor bölcs, rezignált humorú népmesei király. Felesége – Lehoczky Andrea – sértett, büszke, urát nem igazán kimutatva szerető nő. A „célba vett” hölgy, végül Kinizsi felsége Zám Andrea. A három nemes Nagy András, Rácz János, Tóth Levente. Ide-oda, de leginkább mindig a hasznot hozó helyre hajló talpnyalók, egyazon típuson belül is eltérő karakterek. A két sellő szerepében Dér Gabriella és Kascsák Dóra szép, kedves, naiv. Mátyás bolondja, Pipacs – Bácsatyai Gergely. Királyához illően népmesei. Balogh András várnagya egészíti ki a fontosabb szereplők sorát.
   Szent Martin zenéje olyan mint az egész előadás: eklektikus. Sokféle-fajta, semmi esetre sem az, amit lemezei alapján gondolhatnánk. Dallamai szépen alkalmazkodnak az adott jelenetekhez.
   A koreográfia (Demcsák Ottó) igyekszik pontosan leképezni minden hangulatot és kihasználni a meglehetősen behatárolt teret. A díszlet Pilínyi Márta munkája. Egyszerű, a letisztult mondavilághoz illő formák és színek. Moravetz Levente rendezőtől igényességet, kidolgozottságot szoktunk meg. Tetemes érdeme van most is abban, hogy a bemutató fenntartások mellett is sikeresnek mondható.

   Első pillantásra egy formai elem tűnik szembe, a színpadot övező égősor (utalva a valamikori gyertyás megvilágításra) – ebből arra következtet a néző, hogy Beke Sándor rendezése meglehetős hűséggel fogja követni a korabeli színjátszást, vagy legalábbis ami abból mai eszközökkel, mai közönséggel követhető. De nem, talán egy-két jelenet harsányságát, alantasabb humorra építő hatásmechanizmusát kivéve a rendezés inkább visszafogott, s ezt mondhatjuk a színészi játékról is. Harsányság, külsőséges eszközök helyett a jó vagy rossz ügy érdekében, de töprengő, vívódó, ravaszkodó, mindenesetre intellektuális képességeit valami módon hasznosítani próbáló ember áll előttünk. Különösen igaz ez a címszerepet, Harpagont adó Blaskó Balázsra. Fia, Cléante, Nagy András kamaszos hévvel, az ifjúság mindent elérni akaró lendületével. Lánya, Elíz szerepében Lehoczky Andrea számítóbb, kevésbé ösztön-lény. Szerelmese, Valér Baranyi Péter. Nyeresége a társulat bővítésének. Marianna, Cléante imádottja és Harpagon titkos szerelmese Ráduly Katalin kicsit elfogódott. Anzelm szerepében Venczel Valentin biztos színvonalat képvisel. Bessenyei Zsófia házasságszerzője okos, ravasz, bölcs életderűvel teli, kedvvel formált. Emlékezetes Tűzkő Sándor – Cléante inasa – epizód alakítása.

   Kutyakomédia – az előadás emlékezetes kudarc volt. Csalóka bár, de ha valamihez hasonlítani szeretném emezt, a néző emlékezetébe kell idéznem, mert mindkettő egészen eltérő minden hagyományos ízlés által megszokottól. Akinek nem tetszett a Kutyakomédia, biztosan nem fogja szeretni a Godspell-t sem. Akinek tetszett (kevesen voltak – magam hozzájuk tartozom) – azok sem feltétlenül fogják kedvelni. Itt is klipszerűen egymás mellé rakott képek követik egymást, közben zene, ének, tánc. A téma ezúttal a Biblia, példázatok, intelmek, felfűzve egy laza szálra. Jó, de nem első hallásra megjegyezhető számok, remek koreográfia. Közben azonban érdektelen részek is. Annak ellenére, hogy rengeteg igazán jól ülő poén, nagyszerű rendezői - Dávid Zsuzsa m.v. - ötlet, humoros pillanat követi egymást. Kastner Péter hangulatos díszlete talán leginkább – cirkuszi? – padlást idéz, ahová a lyukas tetőn becsöpög a víz. Felhalmozott régi tárgyak, emlékek közt a sors – Isten – által mozgatott marionett figurák az emberek, akik megértve a szót azért mégis szabadulhatnak béklyóiktól és legalább bizonyos mértékig maguk alakíthatják jövendőjük fordulatait. Jelmez: Fekete Györgyi, koreográfia: Boros István m.v. Bácsatyai Gergely, Dér Gabriella, Fekete Györgyi, Halmi Zoltán m.v., Horváth Ferenc, Ivády Erika, Kakó Zsolt, Nádasy Erika, Pintér Borus Sándor m.v., Pomlényi Péter, Rácz János, Vókó János, Zám Andrea mindent megtesznek, nem rajtuk múlik, ha mégsem lenne igazán siker.

   A címben megfogalmazott kérdésben kétség kívül ott a tartalom, de a stílus kívánnivalót hagy maga után. Szépség, báj, költészet, az nincs benne. Mindezek belezsúfolását egyetlen kérdő mondatba – ezt elvárni persze túlzó igény volna. De szépséget és költészetet várni egy Andersen mese előadásától azt hiszem magától értetődő, ezúttal mégis kielégítetlenül maradt igény. Való igaz, hogy a gyerekek élvezték az előadást! Nevettek, jól szórakoztak. Hogyne, hiszen egészen ismerős volt nekik ez a világ, elemei, megoldásai, magatartási modelljei – csak sajnos nem anyuka-apuka esti meséiből, hanem futószalagon gyártott és többnyire értéktelen videofilmek egyáltalán nem szépséget és humanitást sugárzó világából. Olyan volt az egész mint – sajnos – korunk, felületes, önző, másikra nem figyelő. Ez talán egyesek szemében még dicséretként is hangozhatna, hiszen a produkció kielégítette a nézői igényt. Hurrá! Én azonban úgy gondolom, a fogyasztó ízlése függvénye sajnos a választéknak is. Ha kevésbé értékeset kap csak, akkor nem is ismerheti és szeretheti meg a más minőséget képviselő „árut”. Ez az előadás létező erényei, elsősorban több szereplőjének az egészen mint egységen messze túllépő és túlmutató játéka ellenére nem volt méltó az elmúlt évad Kék madarához és főleg nem Andersenhez!