ÚJRA CSONGOR VAGYOK - BESZÉLGETÉS BAL JÓZSEF RENDEZŐVEL, AZ 1985-ÖS CSONGOR ÉS   TÜNDE CÍMSZEREPLŐJÉVEL

 A sorozat előző részében részleteket mutattam az előadás fotói alapján készült, keresztmetszet adó képes füzetből és Szikora János rendező ehhez írt bevezetőjét is olvashatták. Azt megelőzően pedig felidéztük a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amely szóba került a most olvasható beszélgetésben is.

Hogyan lett az egyik címszereplő?

   Mint minden az életben, véletlen volt ez is. Az előzménye, hogy Szikora János igazgató felkérte Zsámbéki Gábort, csináljanak egy produkciót Egerben, a Katona József Színház művészeivel. Zsámbéki Pirandello: Az ember az állat és az erény című darabját választotta. 1985 márciusában mutattuk be, lett belőle egy bérletsorozat, 25 előadással, utána került a Katonába. Benedek Miklós, Csonka Ibolya, Újlaki Dénes, Hollósi Frigyes, Szacsvay László, Csomós Mari és két végzős, gyakorlatát töltő főiskolai hallgató, Vajdai Vilmos és én voltunk benne.
   Nagyon szerettünk Egerben lenni. Akkor már Szikora forgatta fejében a Csongor és Tündét és valamiért úgy döntött, hogy ezt a szerepet nekem adja, noha eredetileg Cserhalmi Györggyel képzelte el. Egy előadás után, amikor elmentünk vacsorázni, ott ültünk egy asztalnál, majd félrehívott és megkérdezte: Lenne kedved a Csongorhoz?

Mit lehetett érezni a városban, a közönség hogyan viszonyult a színházhoz, milyen hangulat volt?

   A Pirandello darab idején még  nehéz volt szétválasztani, hogy ha ennyi válogatott, nagynevű színész idejön nekik szól-e az öröm vagy pedig a születő félben lévő színháznak. A Csongor és Tünde alatt már jobban le lehetett mérni, hogy a közönség hogyan viszonyul az állandó előadásokhoz. Nagyon szerettek bennünket.

A két produkció hangulatában nagyon különbözött egymástól.

   Az „Ember az állat és az erény” egy nagy kacagás volt, a Csongor pedig bombasztikus mese - képileg is. Nehéz lett volna nem szeretni. Lement belőle a széria, akkor Szolnokra vitték át az előadást. Én meg oda szerződtem, mint végzett, kezdő diplomás színész. Ott nem lehetett úgy beépíteni a színpadot mint Egerben, ahol egy hétig tartott ez a munka és nem volt szempont, hogy más előadások miatt gyorsan bontható legyen a színpadkép. Ezért például igazi fákat hoztak az erdőből és négy teherautó homokkal szórták föl a lejtőt.

A Színház című folyóirat korbeli kritikájában Reményi József Tamástól ezeket olvashatjuk: „Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne….…a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia.”

   Izgalmas volt ilyen színpadi körülmények között játszani, a bokáig érő homokban mezítláb menni (technikailag nem kedvezett, hogy szállt a por, locsolni is kellett a homokot), az érzet nagyon jó volt. A díszlettel nem küzdöttünk annyit, mint a beszéddel. Nehezen mondható szöveg egy nehezen bebeszélhető térben. Ez a csoda díszlet – három sor lombos fával - nem kedvez a nem közönség felé forduló, félig háttal való szövegmondásnak, mert elnyeli a hangot. De az, hogy fekve, félig fekve… Persze, ezek egy végzős színihallgató problémái voltak. Eszenyi Enikő, Kiss Mari, vagy a Miskolcról jött Polgár Géza nagyon szépen beszéltek. Nekem nincs igazán erős hangom. Ha nem szemben álltam a nézőtérrel, lehettek gondok. Ma szenvedek én is, ha egy gyenge hangú színésszel dolgozom, munkám fele arról szól, hogy pozícióba rakjam a színpadon, hogy hallják.

„……Mégsem lenne méltányos a fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt.”

  Tényleg nem volt rendes próbafolyamat, mert öt helyről (Szolnok, Miskolc, Madách Színház, Vígszínház és a Főiskola) jött össze a csapat. Nagyon nehéz volt egyeztetni, 3-4 napra jöttünk Egerbe, reggel-este sőt éjjel is próbáltunk, aztán leálltunk, majd újra. Volt egy szomorú eset is, Zala Márk, aki Balgát játszotta, a próbák idején halt meg, Tardy Balázs vette át a szerepet. Valóban fragmentumokból állt össze a próbaidő, de mindenkinek nagy élmény volt, nagyon szerettük csinálni..

„Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön……….figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé.”

   Amikor egy előadást megnézünk, bármelyik színházban, bármelyik előadást, a legelső benyomás, ami lejön a színpadról, hogy ki lehet a rendező. Bármilyen műhöz nyúl, elsősorban önmagából ad egy darabot. Nincs, aki eltartva magától az anyagot, neutrálisan le tudna bonyolítani egy előadást. Szikora János a mai napig egy kereső ember. Ma másképpen mint annak idején, de valóban filozofikus, önmagát kereső ember volt már akkor is és ezt nagyon pontosan tudta a színpadra fölrakni, nagyszabású „operai” képekben – nem véletlenül Richard Strauss zenéjét használta kísérőzenének.

A másik címszereplő Eszenyi Enikő volt. Kettejükről ezt írta a kritika: „Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.”

   Enikővel nagyon szerettem játszani. Nem csak szakmailag. Ő érettebb, tapasztaltabb volt. Gyakorlott és gyakorlatias színésznő. Én inkább érzelmes, romantikus, vak kölyökkutya-módon léteztem a színpadon. Ő jelen volt, tudatában volt mindennek. A mai napig tudatos, pontos színésznő. Mai fejemmel, ha olvasom, a „Minden országot bejártam, minden messze tartományt…” monológ nagyon erősen meghatározza Csongor pozícióját. Ő a derekán van az életének, minden tapasztalatával együtt. Ehhez képest sztereotípia, hogy mindig fiatal fiúkkal játszatják. Az eredeti elgondolás, Cserhalmi György kifejezetten jobb választás lett volna... Mai olvasatomnak jobban megfel mint én. Én akkoriban valóban ilyen voltam: méltatlankodtam, nem értettem dolgokat, puffogtam. Valószínűleg sok mondat hiteltelenül hangzott a számból. A szívem vitt, nem az eszem. Márpedig Csongornak, amikor leül és azt mondja, idáig eljutottam, de most hogyan tovább, nem érzelmi szempontok alapján kellene döntenie. Azután persze megpillantja Tündét…
   Már nem játszom, mert nem sikerült olyan színésznek lennem, akit elvártam magamtól. Fölfedeztem saját korlátaimat. Pontosabban: a korlátaim felfedeztették velem, hogy irreális álmokat kergetek.

1985-től máig milyen kapcsolata volt Egerrel?

   A 2000-es  évek elején Csizmadia Tibor hívott rendezni kétszer is egymás után. Igazából háromszor, mert A legkisebbik boszorkányt először nyáron, az Érsek kertben csináltuk meg, hatalmas bábokkal, gólyalábakkal és miután meglepően nagy sikere volt, bekerült a nagyszínházba, ahol újra kellett rendezni. A szívem csücske volt. Előtte pedig egy Tennessee Williams darabot - Macska a forró bádogtetőn - rendeztem itt. Az is nagyon élmény volt,  nagy találkozás a színészekkel és a várossal is újra. 
   Három évvel ezelőtt Lengyel Pál keresett meg, hogy rendezzek egy bábelőadást, nagyon nehezen tudott rávenni, de örülök, hogy végül sikerült.
   A legutóbbi időben a Harlekin Bábszínház megbízott igazgatója voltam. Majd kiírtak egy pályázatot, és a fenntartó úgy döntött, nem annak adja a feladatot, akit felkért arra, hogy rakjon össze egy évadot és rakjon össze egy társulatot.

A jövő?

   A „csongori” döntések azt hiszem, egy férfi életében olyan tíz évente előjönnek. Életemben most éppen az aktuális helyzet az, hogy újra Csongor vagyok. Előttem van legalább három különböző út, ezek között kell döntenem. Sajnálom, hogy Egerrel megszakad a kapcsolat, Sok városban éltem, dolgoztam, Kecskeméttől Szegedig, Zalaegerszegtől Debrecenig, Nyíregyházáig, de sehol sem éreztem ilyen jól magam, ilyen magától értetődően itthon. Mindenhol lehet találni okot, szépséget, de itt nem kellett keresnem sem. Nota bene, nem adta könnyen magát a város, de árad belőle valami rezgés, ami nagyon harmonizál az enyémmel. El tudtam volna képzelni, hogy életem nagyrészt itt töltöm el, valóban úgy, hogy minden egyéb elfoglaltságot kizárok, nem mentem volna vendégrendezni sem, s ezt mindenféle áldozat hozatali érzés nélkül. El tudtam volna képzelni…

Jelenet és díszletfotó: Kőhiidi Imre

* Ezt az írást közölte a polusonline.com is.
 

A sorozat 14-15. részében az 1985-ös Csongor és Tünde korabeli, a Színház című foylóiratban megjelent kritikáját idéztük. Az előadás (fekete-fehér) fotóiból készült egy keresztmetszetet adó képes füzet, ehhez Szikora János rendező írt bevezetőt, amelyet itt olvashatnak - és a képekből is láthatnak néhányat. A 17. részben pedig beszélgetés következik Bal Józseffel,aki Csongor szerepét alakította.


Ezerkilencszáznyolcvanöt késő őszén kis alkalmi társulat verbuválódott Egerben. Az ő munkájuk nyomait őrzik ezek a képek. Már amit megőrizhet egyáltalán a fénykép. Persze mindig ezt szoktuk mondani: a színház élő varázslatát úgysem lehet semmiféle technikai berendezéssel visszaadni. Hiányos és szegényes csontváz a film, a rádió, a videofelvétel, töredékes morzsák a fotók, és mégis, nekünk szükségünk van ezekre a csontvázakra. Miért? Talán mert minden, ami tűnő, nyomot szeretne hagyni. De micsoda távolság feszül testünk valósága és jelenlétünk széthullajtott cserepei között! Tudjuk, ha nem maradtak volna csontvázak, ha nem őrizte volna meg lépéseik nyomát a megkövesedett anyag, sohasem lehetne képzetünk arról, hogyan néztek ki az őshüllők, sárkányok vagy az őskor egyéb szörnyetegei. Így bontakozhat ki az ember fejében valami olyasminek a képe, amit maga sosem látott és ő ezt mégis valóságnak hiszi. Nem zavartatja magát attól, hogy a csontváz alapján elképzelt szörnyeteg erősen különbözik a szörnyetegtől magától. De ez talán már nem is érdekes. Az emberiség emlékezete képzeletével teremti újra nyomaiból a múlt valóságát. E tekintetben kiadványunk célja sem más, mint hozzásegíteni az olvasót, hogy kialakuljon benne egy kép arról a „Csongor és Tünde” előadásról, amelyet ez a maroknyi ember elképzelt, átélt és megteremtett Egerben.

Más az egri Csongor mint a romantikus közfelfogás árvalányhajasra egyszerűsített tündérmeséje. Más az a Vörösmarty kép, amely az irodalmi szöveg nyomaiból bennünk kialakult. Ez nem a XIX. század, ez a középkor és a még régebbi pogány évszázadok. A dráma szövege nemcsak a reformkorral, hanem annak a régi, kegyetlen, démonikus valóságnak az emlékeivel is tartja eleven kapcsolatát, amelyből évszázadokkal korábban Bosch és Grünewald merítették víziójuk ihletét. Milyen is hát akkor az a világ, ahol a Csongor és Tünde játszódik? Hol van a helyes kapcsolat a talaj és a rajta járó ember álmai között?
   E kérdésre adott válaszunk öntötte színpadi formába a költő szövegét. Egyszerre lenni valóságosnak és elvontnak! Ezt a célt szolgálták a díszlet igazi fái, lombjai és ezért lebegtek az igazi homokon is talajtalanul a figurák, ezoterikus, korokat és stílusokat épp csak a felületen érintő kosztümjeikben. Így bomlott ki élő gesztusok, formák és a nyelv ölelkezéséből a történet, amelyet most a sorba rendezett fényképek és szövegek kísérelnek meg felidézni. És miközben nincs e füzetben egyetlen sor, egyetlen kép, amely ne a SZÍNHÁZ-ról szólna, mi, akik csináltuk ezt, tudjuk, hogy az erdőt lebontották, a hangunk elszállt és az a színház már örökre elveszett.
  Nem született még olyan berendezés, amely képes volna a maga tökéletes sűrűségében megörökíteni jelenlétünk minden pillanatát. Szerencsénkre. Mert ami két rögzíthető pillanat közé esik, ott kezdődik v a l a m i, amiért mi itt voltunk egykor.
                                                                                                     Szikora János      

A Csongor és Tünde Egerben - folytatás

  1985. december 14-én Szikora János rendezésében mutatta be a színház Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát, miután előzőleg január 1-jétől megszüntették a Gárdonyi Géza Színház Miskolci Nemzeti Színházzal való összevonását és befogadó intézmény lett az egri, társulat nélkül, de önálló bemutató joggal, az ő vezetésével. Mivel a színházakban két naptári évet érintő periódusokban gondolkodnak, ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. 1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt. Az előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak számít. A sorozat előző részében elolvashatták a Színház című folyóirat korabeli kritikájának első részét, most pedig itt a folytatás.
  Felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan eldöntött.

Reményi József Tamás: "BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben - 2.

   Szikora Csongor és Tündéje az „érett" korba lépő férfi számvetése. A kitűnően összeállított és illusztrált műsorfüzet, Kozma György szerkesztésében, joggal idézi az Isteni színjáték kezdő sorait; az egri színpadon nem a szentivánéji káprázatok sűrűjét láthatjuk, hanem a mélysége persze a kétféle felfogásnak egyformán lehetne, csakhogy - az egri produkció bizonyítja - Vörösmarty művének életre keltéséhez az utóbbi alkalmasabb.
   Mind ez idáig nem így volt: hálásabbnak l á t s z o t t Tamási Áronba oltott Shakespeare-t játszani, mint értelmezni a szöveg költői képeit. Ezek a képek „sajnos" nagyon szépek, mintha funkciójuk csupán a fülek gyönyörködtetése volna. Pedig nem az. Amikor Csongor Tündéről, Tündéhez beszél, szövege nem szóvirágos udvarlás, hanem egy-egy világállapot árnyalt kifejtése. Ha ezek a szavak nem kerülnek szituációba, nem támogatja meg őket pontos ritmusban színpadi akció és látvány, hasztalan röpülnek el, marad csupán a szerző seregnyi dramaturgiai ügyetlensége. A három vándor monológja például az előadások nagy zökkenője. Hogyan is szoktuk meg? Ezek az allegorikus figurák a darab elején egyszer csak előttünk teremnek, elszavalják nézeteiket az álmok hiábavalóságáról, majd a finálé előtt visszatérnek, hogy számot adjanak a hívságos földi célok csődjéről. A néző elégtétellel s némi türelmetlenséggel hallgatja, amit már amúgy is tud: a pénz, a hatalom, a meddő ész mit sem ér. Szikoránál ellenben a három figurának sorsa van, s e sorsoknak tétje. Mindhárman munkálkodó emberek, a pénz, a hatalom, a tudomány jegyében. Vándorok valóban, akik megpihennek a kútnál, a „jövendő vizéből" merítenek, isznak belőle, tisztálkodnak. S amikor visszatérnek majd, kudarcukat bevallani, a rendező eljátszatja pusztulásukat. Mert a megjelenített Halál iszonyata é s elfogadása, a három ember saját drámája előkészíti, fölerősíti Csongor és Tünde záró dialógusát (Csongor: „Mondd ki bátran, és ne késsél / Megnyugtatni lelkemet. / Mondj halált rám, s ajkaidról / Azt öröm lesz elfogadnom." Tünde: „A halál nem büntetése f Annak, aki halni vágy. Várj egyébre, s óva válassz, / Mert választanod szabad."). Nagy kár, hogy a három színész alig él a rendező adta lehetőségekkel, színtelenül, a régi felfogásban monologizálnak.
   Egerben az Éj sem pusztán arra szolgál, hogy operai hókuszpókuszokkal kiűzze Tündét „a Paradicsomból". Egyrészt az a „szegény bús asszony" ő, „furcsa álmokkal", akinek Ilma látja. A teremtés szomorúságával, az ősesendőséggel. Másrészt kitüntetett pillanatot teremt a cselekmény menetében, megállítja azt ő mércéjével mérve parányi ügyek makacs körforgását, s nagyobb távlatokban újrafogalmazza az addig látottakat. Az előadás egyik legfeszültebb mozzanata ez; Bajcsay Mária egyszerre méltóságteljes és lebegtetett figurát játszik, ünnepélyes, de befelé figyelő, kristálytiszta szövegmondással.
   A zárójelenetet már Valló is idézőjelbe tette annak idején, a boldog vég tablójáról eltüntetve Tündét: tán csak álom volt a beteljesülés, a küzdelem véget nem ér. Szikora továbblép ennél, a darab szellemében. Nem vonja kétségbe a boldog találkozás vigasztaló erejét, de nem engedi feledni „elmúlt napok keservét", mely - Tünde jövendölő búcsúszavai szerint „Boldogságba eltemetve, / Mint regényben ó csoda / Vissza fog mosolygani". És nem andalodik el a nevezetes zárósor szépségén - „Ébren maga van csak az egy szerelem" -, hiszen hőseink rideg, szomorú és gyászos égbolt alatt találnak egymásnál menedéket. Ezért e szakaszt Ledér, a sodródó, szinte öntudatlan lélek dúdolja el nekünk. Á majdani hétköznapok földi józanságát pedig a régi épület romjai fölött megjelenő lakásmakett jelzi. (Okkal, bár az addig használt színpadi elemeket némileg túlcifrázva használta föl újra Szikora néhány évvel korábbi ötletét: a Joyce Ulysseséből készített monodrámában [ P e n elopé] analóg módon jelenik meg s ég le végül a babaház.)
   A színészi teljesítményekről részletesebben szólni hálátlan feladat. Többségük elmarad Szikora elképzeléseitől: nem az eredményt látom, hanem azt, hogy mit szeretne játszatni a rendező. Ennél nagyobb baj, hogy a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia, s bizony a gyatra artikuláció végképp megbosszulja magát. Mégsem lenne méltányos a fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt. Így tehát inkább azt illik észrevennünk, milyen mértéktartóan, ugyanakkor roppant energiával, összehangoltan viszi színre az ördögfiakat Mucsi Zoltán, Mészáros István és Tóth József; mennyi érdes fájdalmat képes hordozni Mirigy szerepében Sólyom Kati; mennyi tétova emberséget sugároz Ilma - Balga kettősében Kiss Mari és Tardy Balázs. Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.
   Az egri Gárdonyi Géza Színháznak, a produkció horderejét tekintve, mintha társulata lett volna. Azaz: lehetett volna. Mert úgy hírlik, Egerben mégsem lesz önálló színház. Kár. Öröm volt ott nézőnek lenni.
 

   1985-ben megszüntették a Gárdonyi Géza Színház Miskolci Nemzeti Színházzal való összevonását. Január 1-jétől befogadó intézmény lett az egri, társulat nélkül, de önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. Mivel a színházakban két naptári évet érintő periódusokban gondolkodnak, ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. 1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt.
 

 1985. december 14-én az ő rendezésében mutatta be a színház Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát. Ez az előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak számít. Olvassuk el a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amelyet majd egy Bal Józseffel, az előadás Csongorával készült beszélgetés is követ, amelyben többek között erről a kritikáról is szót ejtettünk!
   Már most felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan eldöntött.
    Mielőtt elkezdenénk, ismerkedjünk meg még a teljes szereposztásal:
 
Csongor: Bal József f. h
Tünde: Eszenyi Enikő
Mirigy: Sólyom Kati
Ilma: Kiss Mari
Balga: Tardy Balázs
Kurrah: Mucsi Zoltán
Berreh: Mészáros István
Duzzog: Tóth József
Ledér: Leviczky Klára
Éj: Bajcsay Mária
Kalmár: Csapó János
Tudós: Philippovich Tamás
Fejedelem: Polgár Géza
 

Reményi József Tamás

"BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben - 1.
 

   Talán nem kortársi elfogultság mondatja: Vörösmarty Mihály műve, másfél évszázad alatt először, egy 1970-es években kiforrott művésznemzedék jóvoltából találta meg helyét a magyar színpadon. A nagy világégéseken túli idő rezignációja, a mesékhez, álmokhoz való viszonyunk átértékelődése, posztmodern érzékenység kellett hhoz, hogy a játszhatatlannak ítélt, mégis ezerszer játszott darab valóban életre keljen.
   1974-ben Valló Péter veszprémi rendezése kibontotta a Csongor és Tünde életfilozófiáját, anélkül, hogy "szavalatokra" hagyatkozott volna, elhárította a mézelgő tündérieskedést, kiiktatta a népieskedő hancúrozást. Álomvilág helyett az álmok racionális, mégsem gyöngédtelen magyarázatát adta. Most pedig, Egerben, Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön. Ehhez olyan művészektől kapott segítséget, mint a színpadképet megalkotó Jovánovics György vagy a jelmezeket tervező El Kazovszkij, akik rendkívül tárgyias és így elvonatkoztató látvány-világot teremtettek a játékhoz.
   Szikora mindig is szerette impozáns terekbe helyezni hőseit: figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé. Ezt láthattuk egykor Pécsett, Kafka Perében, ezt Győrben, a Bambini di Prágában, vagy újabban Miskolcon, a Karamazov testvérekben. Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne; ahol a homok buckát vet, valaha épület állott (az elődök otthona), egy öreg karosszék már félig betemetve, arrébb egy rokkant zongora, megfeneklett, mozdíthatatlan roncs. (De: a szék még előásható, használható, s a zongora is megszólal ...) Hátul az erdő igazi vadon, aligha lehet utat lelni benne. Az „örök bujdosás" színhelye, valóban. Elöl a csodálatos almafa, a szerelem fája, vékonyka csemete még, egy kidőlt tönk sarjadéka csupán, amilyennek azt Vörösmarty leírta a néző nem is igen érti, hogyan lehetett a reménynek s korántsem a beteljesülésnek e szimbóluma oly sok előadásban égig érő monstrum. Mellette a kút, a jövendőmondó, amelynek vize azonban szomjat oltani s mosdani is alkalmas. A jelen küzdelmes terepe tehát a múlt kézzelfogható rekvizitumaival és a talányos jövő tárgyias jelképeivel telített. Ezen a terepen hitelesen, sokszorozott erővel hat a költő minden szava időről, elmúlásról, végzet és esély kérdéseiről. Ahogyan Jovánovics György színpadképe nem csupán díszlet, hanem önmagában is egész gondolat, úgy El Kazovszkij jelmezei sem öltözékek, hanem önjáró kompozíciók, amelyek bábuszerű, sosem volt figurákat elevenítenek meg a színpadon, miközben egy-egy részletük rusztikusságával, groteszk vonalaival (egy zöldségestálat idéző kalappal, lecsatolható tündérszárnnyal) a hétköznapi valóság banalitásait adják. Időtlenek, de magunkra ismerünk bennük, akár egy utópisztikus regény alakjaiban. S nem véletlen, hogy az utópiák világa jut eszünkbe. Ahogyan az előadás alkotói az időt látványként megjelenítik, az a művészi utópiák módszerét idézi: egy időn kívüli pillanatban vizsgáljuk, éljük át, sűrítetten, „minden idők" folytonosságát. Szikora így megtalálja a módját, hogy a mesebeli lények tündérek, boszorkányok, ördögfiak) és a földiek sorsa egybefonódjék. Valamennyíen ebben az időn kívüli pillanatban kerülnek elénk. Az ördögfiak varázslatos képességeinél hangsúlyosabb tény, hogy mindhárman verejtékes „munkával" küzdenek a puszta életükért, legelemibb vágyaikat igyekeznek, többnyire hasztalan, kielégíteni. A pokol árva proletárjai ők. Mirigy, a vén boszorkány, akár egy végsőkig elkeseredett házmesterné, arról álmodozik, hogy legalább az utóda királynő lehessen a tündérbirodalomban. Gyermekének pusztulása után már csak a bosszúvágy élteti az egész világgal szemben.
   Tünde annyiban tündér (még), amennyiben minden ártatlan leány az, mielőtt nővé s anyává lesz. A mesefigurák élete csupa keserű realitás, a földieké ugyanakkor csupa kétely, talány. Itt is, ott is: k ö z ö s csalódások sorozata.