Beszélgetés SZILÁGYI OLGÁVAL, a kilencvenes évek - kétezres évek elejének egri primadonnájával

1984-től a Dohnányi Ernő Alapfokú Művészeti Iskola tanára. 1988-tól a budapesti Operettszínház szubrettje, 1994-től az Egri Gárdonyi Géza Színház primadonnája. 2013-ban mesterfokozatot és okleveles énektanár szakképzettséget szerzett a Debreceni Egyetemen.

Hogyan került kapcsolatba a Gárdonyi Géza Színházzal?

   Ó, az egy csodálatos dolog volt. Van egy nagyon kedves balettmester ismerősöm, akinek ajándékba adtam egy kazettát. Ő kapcsolatban volt Aldobolyi Nagy György zenei vezetővel, tőle tudta, hogy éppen primadonnát keresnek Egerbe. Odaadta neki a kazettát, meghallgatták, hívtak és leszerződtem. Hét éven keresztül voltam itt és nagyon megszerettem Egert.

Milyen volt akkoriban a hangulat a színházban?

   Nehéz szavakba önteni, nagyon kedvesek voltak a kollégák. Én egy kis hátránnyal indultam, énekesnő vagyok, nem színész mesterséget tanultam, bár néhány évig játszottam szubrett szerepeket az Operettszínházban (érdekes, hogy azokban a darabokban aztán itt Egerben a primadonna szerepet kaptam meg.) A kollégák nagyon segítőkészek voltak, elismerték az énekszakmai tudásomat és segítettek abban, hogy színészileg is felzárkózzam. A Mágnás Miska volt az első darab, amiben szerepeltem. Felejthetetlen az a hangulat, ami itt volt akkor a színészek között, ahogyan előadás után leültünk, megbeszéltük, segítettük egymást, kitaláltunk jó dolgokat, ezt így sehol máshol nem nagyon tapasztaltam. Itt nagyon őszintén dolgoztunk a színpadon és a közös érdek az volt, hogy jó legyen az előadás, nem az, hogy „milyen voltam én benne”. A legtöbbet Moravetz Levente rendezővel dolgoztam, sokat tanultam tőle a színpadi jelenlétről, színpadi gondolkodásról, a darabra való felkészülésről a próbafolyamatokon keresztül. A próbafolyamat a legizgalmasabb, amikor megbeszéljük, hogyan lehetne a legjobb, a premier pedig a legnehezebb, utána kezdjük el igazán élvezni a játékot.

Családi indíttatásának is szerepe van abban, hogy ének, tánc, játék tökéletes, természetes egységben mutatkozott, valahányszor színpadra lépett.

   Édesapám balett-táncos volt az Operaházban, édesanyám balettmesternő (a húgom is balettmester lett) és imádtam a táncot. Három éves korom óta tanultam. A szüleim fegyelemre, illemre tanítottak - illetve nem is tanítottak, ebben nőttünk fel. A vérembe került. A színpad nekem egy templom, egy másik dimenzió. Sok mindent ösztönösen csináltam ugyan, de maximális felkészüléssel. Nagyon sok energiát fektettem abba például, hogy tökéletes legyen a tánc. De a mai napig sportolok, figyelek magamra. Elmentem kurzusokra (továbbképzésekre is járok a mai napig is), meghallgattam mindenki véleményét, tanácsát és nem sértődtem meg, mert a dicséretet jó hallani, de attól nem fejlődik az ember, fejlődni a kritikától lehet. Ezt az utat választottam a növendékeimmel is, őszintén elmondom a véleményemet és maximalista vagyok.

Mondjuk el, kikről is van szó…

   Zeneiskolában tanítok és a növendékeim énekelnek már Szegeden, Debrecenben, az Operaházban. Versenyeken első-második helyezéseket érnek el. Magyar musicalekből és rockoperákból Stuttgartban rendeztem velük gálaestet... Mindez azért is lehet, mert megtanítom a gyerekeket úgy gondolkodni, ahogyan Moravetz Levente tanított meg engem. A növendékeimet mindig megdicsérik, hogy nem csak jól énekelnek, de már ahogyan kiállnak is, oda kell rájuk figyelni és van mondanivalójuk. Ez fontos dolog.

Hét év és igazgató váltás után a színház másfajta zenés előadásokat mutatott be, az operett háttérbe szorult. Annyira, hogy a színház primadonnájától és bonvivánjától meg is váltak.

   Nagyon fájt, de addig én itt sok darabban játszottam, igyekeztem minden arcomat megmutatni, s másoknak is kellett alkalmat adni arra, hogy megismerjék őket. Vége lett valaminek, ami nagyon hiányzott, de megnyílt egy másik út. Sokat jártam fellépni külföldre, Amerikába, Kanadába, Németországba, Ausztráliába, elindultam más irányba, koncerteken, operett gálákon énekeltem. De néha játszottam is, például Debrecenben, a Cigányszerelemben Zórikát, Kecskeméten, a Cirkuszhercegnőben Fedorát. Belekóstoltam abba, milyen az élet más városokban, megismertem más próba-hangulatokat, de nagyon őszintén mondom, a szívem húzott vissza Egerbe.

A közönség a mai napig emlegeti Önt

   Éreztem, hogy szerettek, gyakran kedvesen megszólítottak, otthonom volt nekem ez a város. Most néhány éve a Gyertyafény keringő című darabba hívott a direktor, elmondta, hogy nem nagy szerep, de azt válaszoltam, nem baj, csak ezen a színpadon legyek, mert valami olyan volt itt a levegőben, ami máshol nincs. Amikor az első próbán kimentem a színpadra, egyszerűen nem tudtam megszólalni, annyira meghatódtam attól, hogy újra itt vagyok. Nyaranta pedig a Várban az Egri csillagok előadásai jelentettek egy kis fájdalomcsillapítót.


 

Egri csillagok - Vikidál Gyulával

A legkedvesebb egri szerepek?

Az Anna Kareninában Vadász Zsolttal

   Mindig az volt a kedvenc, amelyiket éppen játszottam, de hozzá kell tennem, sokat számított az is, éppen ki volt a partnerem. Legtöbbször Vadász Zsolt, őt nagyon szerettem. Azután is léptünk fel együtt. Mégis, ami mélyebben érintett, az a Marica grófnő operett volt, valamint a Mária evangéliuma és az Anna Karenina musicalek. De szerettem a Cherbourgi esernyőket, a Józsefet, a Viktóriát, a Csárdáskirálynőt… utóbbinak érdekessége az életemben, hogy három szerepét is eljátszottam. Pesten Stázit, Egerben Szilviát (ezt más helyeken több nyelven is, németül, olaszul…) és Cecíliát is eljátszottam már egy társulatnál.



Cherbourgi esernyők


 

Mária evangéliuma, partnere Tóth Sándor



Sybill

Visszanézi időnként az itteni előadások felvételeit?

   Igazából bennem élnek, de jó érzés néha visszanézni, bár most már hibákat is látok. Én akkor itt a maximumot próbáltam adni, de az elmúlt évek alatt fejlődtem sokat és mostanra értek be igazán bennem a dolgok. Például kicsit más technikával éneklek már, találkoztam egy nagyon jó énektanárral, aki megmutatta nekem ezt az utat. Az én hangom jobban illik az operetthez, de mostanában ezzel az újfajta hangképzéssel, amivel gömbölyűbb és nagyobb lett a hangom, az opera felé is elmozdultam koncerteken. Született egy könyv Mozart életéről (Nemeshegyi Péter: Isten szeretetének muzsikusa, Mozart) s ahhoz CD melléklet, azon is énekelek. De változatlanul nagyon szeretem az operettet, ezt a boldogság hormonnal teli zenét. Hálás vagyok Kálmán Imrének, akinek dalait meg sem tudnám számlálni, hány koncerten énekeltem már, Huszka Jenőt is szeretem, de talán Lehár (egyébként nem egyszer már-már operai szintű muzsikája) áll hozzám a legközelebb, a Cigányszerelem, a Mosoly országa, a Víg özvegy…
 

Tehát a (szerintem mondvacsinált) operett vagy musical vitában is kiállna a műfaj mellett.

 

Mikó Istvánnal

   Igenis, ezt is lehet nagyon magas színvonalon csinálni. Akkor van baj, ha visszaélnek azzal, hogy például Kálmán Imre muzsikája - de másoké is - annyira megejti az embert, hogy még ha rosszul éneklik is van sikere. Ha vannak kollégák, akik nem kottából tanulják meg, hanem hallás után és a rossz dolgokat utánozzák le, és ettől az egész elértéktelenedik. Én úgy gondolom, nagy szükség van rá, s a világon bárhol léptem fel vele, mindenhol nagyon szerették az emberek. Amerikában, Kanadában például 30 nagyvárosban van újévkor operett gála. Chicago, Los Angeles, Winnipeg, Vancouver átlag 3000 fős koncerttermeiben akkora siker volt, hogy nem akartam elhinni…

Kár, hogy az egri újévi koncerteken nem hallhatjuk.

   Ha hívnak és meg tudom oldani, akkor szívesen jövök…
 

Egri bemutatói:

1994 Mágnás Miska – Rolla
1995 József és a színes, szélesvásznú álomkabát  - Narrátor
1996 Csárdáskirálynő – Szilvia
1997 Montmartre-i ibolya – Violetta
1997 Mária evangéliuma – Mária
1997 Marica grófnő – Marica grófnő
1998 Egri csillagok – Izabella királynő
1998 Sybill – Sybill
2000 Cherbourgi esernyők – Emery
2000 Anna Karenina – Anna Karenina
2001 Viktória – Viktória
2001 János vitéz – Francia királykisasszony
2011 Gyertyafény keringő - Pipi  



Klingler Katalin és Szilágyi Olga

   „Egyedülálló, ahogyan minden egyes számában komoly, elemző írásokat, gyermekek és felnőttek által írt színikritikákat közöl, sőt színházi különszámot is megjelentet.” - Gali László direktor szavait idéztem.
   1989-2003-ig létezett a Mezőkövesdi Szivárvány (a legutolsó évben neve Örökmozgóra változott), s a kezdetektől mindvégig rendszeresen közölt írásokat az egri színházról. Havonta jelent meg - a három nyári hónapban összevont nyári számmal -, fénymásoló technikával, ezzel a szlogennel: "Gyermekeknek, felnőtteknek, minden érdeklődőnek...". Erős kulturális arculat jellemezte.

 1992 májusában jelentkezett az első színházi különszám, ebből 70 példány ajándékként a Gárdonyi Géza Színház művészeinek. (Ettől kezdve a színházi különszámok rendszeresen jelentkeztek, Szivárvány Teátrum, Thália Magazin, majd Színházi Magazin címmel, illetve voltak egy-egy előadásról szóló különszámok is.)
 

   Gali László direktor: "Olvasom a Szivárványt. Rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Lapszerkesztő voltam magam is az egyetemen, s ez nagyon nagy dolog. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!" Az 1992-es évadzáró társulati ülésen hangzott el a bevezetőben idézett méltatás. 1995-ben a Heves Megyei Napban (a sorozat egy korábbi részében már idéztem) így írt Kelemen Csaba színművész, Közönséget nevelni címmel: "Mezőkövesden olyan példáját találtuk az iskola és a színház kapcsolatának, ami az országban is páratlan. Juhász Ferenc tanár úr segédletével a gyerekek nemcsak rendszeres színházlátogatók lettek, hanem Szivárvány címmel havonta megjelentetnek egy lapot, s ez nagyon kedves, jó visszajelzés nekünk, színészeknek, színházi dolgozóknak."

1999-ben az Észak-Magyarország című lap is írt róla.

    

Minden rendes havi számból és természetesen minden színházi különszámból kapott tiszteletpéldányt a Gárdonyi Géza Színház.

 

  A Szivárvány-díj 1993-tól létezett. Egy emléklap, erkölcsi elismerés volt. Több évben is megkapta maga a Színház. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem készített riportban:
   "- A Gárdonyi Géza Színház igazgatói szobájában találtam a falon egy okiratot, itt van a kezemben, átadom Önnek, kérem mondja el mi ez.
   - A Szivárvány díj. Minden évben kiadjuk azoknak, akik sokat segítik a lap munkáját, valamilyen módon. Nagyon jó a lap kapcsolata a színházzal, ezért most ők is megkapták........"
   A Thália Magazinok létrejöttével a díj átalakult kifejezetten színházi elismeréssé és kategóriákra oszlott, hasonlóan a  Blogolvasók szerint az évad legjobb… szavazáshoz. A kkategóriák győzteseit három tényező határozta meg. Az előadások közben-után tapasztalt nézői reagálások, egy valamennyi előadást megnéző szűkebb csoport álláspontja és a Szivárvány alapító-szerkesztőjének véleménye.



   2003 májusára – 14 év után - meguntam az egyébként hol kevésbé, hol erősebben, de mindvégig jelenlévő ellenvéleményeket, amelyek szerint nem kellene ennyi kultúra, miért nem inkább jópofa dolgozat részleteket, más hasonló, iskolai újságokra jellemző anyagokat közöl az általam alapított és szerkesztett Szivárvány. Én ilyen lapot nem akartam csinálni.
  2004. júliusában - az utolsó szám után egy évvel - "(Kései) Búcsúszám"-mal zártam le magam számára véglegesen a történetet. Részletek Ilosvai Ferenc egri pedagógus, a Szivárvány állandó olvasójának ebben a búcsúszámban – egyetlen anyagként - megjelent írásából:
   Az igényesen szerkesztett, XV. évfolyamába lépő, színvonalas lap máról holnapra megszűnt. A már említett tanárember, aki életre hívója, motorja, szerkesztője, mindenese volt a lapnak, letette a tollat, félretolta a számítógépet, abbahagyta az újságcsinálást (amiért honoráriumot „természetesen” nem kapott, amit önzetlenül szerkesztett szabadidejében). „Azt hiszem, nem lehet azzal vádolni, hogy bármit könnyen feladtam volna. Másfél évtizedig csináltam" – mondja most rezignáltan. Majd hozzáteszi, hogy dolgozott a lap szerkesztésén „havonta, örömmel, szeretettel… Volt már arra példa a hazai sajtó történetében, hogy búcsúbeszédet szerkesszenek egy folyóirat váratlan megszűnése, „elhalálozása” okán. Ezt az írást én annak szánom. Az általam ismert, olvasott és szeretett újság életének 15. évében kimúlt. Béke nyomaira! Örkény István egyik egypercesének csattanója azt hiszem, ideillik. Amikor a proszektúrán a boncmester elé tolnak egy balesetben elhunyt embert, az orvos összecsapja a kezét és felkiált: - Milyen szép, egészséges halott!



  

…25…26…29…
  Ezzel a bevezető résszel – amelyben az előbbi számsornak is magyarázatát adom – elkezdem a sorozatot, amelynek előkészítésével hónapokat töltöttem, s a munka még nem is ért véget…
   Gárdonyi Géza Színház... Vissza...! Vissza...! Hogy volt! (És hogy van...) Visszaemlékezések, gondolatok, vélemények, kritikák, fotók…
   Sok embert kerestem meg az elmúlt időszakban, s vannak, akikhez – nem a tiszteletlenség vagy kevésbé fontosság, csak a véges idő okán - még ezután próbálok eljutni. Mindenkit arra kértem, akár gondolatainak leírásával, akár személyes beszélgetés során idézze fel emlékeit. Most, amikor belevágok és az olvasók számára is elérhetővé teszem ezeket a gondolatokat, mégis azt kell mondanom, magam sem tudom teljes bizonyossággal, mivel és kikkel találkozhatnak, akik mindezt figyelemmel fogják kísérni. A megkeresések során mindössze két elutasítással találkoztam. Néhány helyről pedig – még? - nem kaptam választ. A többség vagy némi gondolkodás után vagy azonnal, örömmel elvállalta a felkérést. Így nagyon komoly, érdekes, meglepetéseket is tartalmazó névsor állt össze. A beszélgetések egy része megtörtént, az írásokat többektől megkaptam, de még korántsem mindenkitől, aki ígérte. Ezeknek sorsát e pillanatban magam sem tudom. Egyelőre bízom az ígéretekben...
   Köszönöm azoknak, akiknek gondolatai már itt vannak, várják, hogy sorra kerüljenek – és külön köszönöm, hogy színházszervezőtől alapító tagig, primadonnától nézőig, direktortól a Színművészeti Egyetemre járó ifjú tehetségig komolyan vették a „feladatot”, nem csak visszatekintettek, hanem a hivatásról, a színházról megfogalmazott gondolataikat is megfogalmazták, vagy éppen érdekességeket, kulisszatitkokat is elárultak. Remélem, érdeklődve és örömmel olvassák majd!
   Próbálom újságcikkekkel és képekkel is felidézni az elmúlt időt.
   Az egyes részek terveim szerint néhány hetente követik egymást. Ha mégis hosszabb idő telne el, annak bizonyára oka lesz – kérem az Olvasó megértését. A színháztörténeti sorozat egy-egy új fejezete mindig a főoldalon olvasható először, de amikor új rész jelenik meg, akkor az előző átkerül a sorozat saját menüpontjába (baloldali menüsor). Ott tehát mindig megtalálható lesz együtt minden korábbi fejezet.
   Mit szeretnék a sorozattal kifejezni, támogatni? Talán azt, hogy a színháznak Eger városában élnie kell! Ezt alapnak tekintve, abba itt és most nem szeretnék belemenni, hogy milyen színháznak. Egy tény: Eger volt az a város, ahol - az országban egyedüliként - már egyszer megszüntették az önálló társulatot, összevonva a Miskolci Nemzeti Színházzal. Nagyszerű időszak volt, amikor újra megalakulhatott és sok-sok emlékezetes estét szerezhetett Eger és környéke nézőinek „a mi színházunk” – amint arról majd olvashatnak.
   Szeretném azt is megjegyezni, óhatatlanul elő fog fordulni, hogy ugyanarról az eseményről, előadásról, művészről több részben is szó esik, hiszen a visszaemlékezők többször ugyanazokat a pillanatokat tekintik emlékezeteseknek.
   Miért éppen most, és mire utal a 25-26-29? Olvasni mostanában több helyen a „már 25 éve ismét önálló társulattal rendelkező” Gárdonyi Géza Színházról. Ez azonban így nem pontos. Nézzük csak meg a kronológiát, kezdve – kihasználva az alkalmat - egy a távoli kezdetektől induló, de legkevésbé sem a teljességre törekvő, csak nagyon nagy vonalakban vázolt áttekintéssel!                 
1754 - az első magyar nyelvű színielőadás a városban a jezsuita gimnázium diákjaihoz fűződik.
1815 – az első magyar nyelvű, immár színészek (vándortársulat) által játszott előadás Egerben.
1884 – felépül az Aréna, fából készült színházépület.
1904 – megnyílik az egri Városi Színház, de nincs a városnak saját társulata. (* Utólagos megjegyzés: Ezzel az eseménnyel a 44-53. fejezetek foglalkoznak részletesen, amelyek a sorozat 2. és 3. évada között, 2014-ben jelentek meg, amikor a megnyitás 110. évfordulóját ünnepeltük)
1945 – a város képviselő-testülete állandó színtársulat létesítésére kér engedélyt, de ez csak tíz évvel később valósul meg.
1955 – önálló társulat.
1965–66-os évad a Miskolccal történő összevonás előtti utolsó évad.
1985-ben megszüntették az összevonást. Január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. De a színházakban két naptári évet érintő évadokban gondolkodnak, tehát ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. Ha innen számolunk, akkor a 2012/13-as a 29. évad az összevonás megszűnte után. Ebben az évadban indul a sorozat.
1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt.
1986/87-  Gali László a direktor – de még mindig csak befogadó színház.
1987/88 – Már önálló társulat, de még vannak befogadott produkciók is. Innen kezdve a számolást, a 2012/13-as a 26. évad.



Perl Márton fotója - 1987

1988/89 – az első teljes önálló évad. A számolást innen kezdve mondhatjuk, hogy a 2012-13-as évad a 25.
  Hajdanán, a vándorszínészet korában egy-egy játszási helyre megérkezvén a színi direktorok magukat és társulatukat a közönség kegyes pártfogásába ajánlották. Én is ezt teszem ezzel a sorozattal.
                                                  
                                                             Juhász Ferenc