OLGYAI MAGDA 90 ÉVES

Kilencvenedik születésnapját ünnepli Olgyai Magda, az egri közönség nagy kedvence, aki 1959-ben szerződött a Gárdonyi Géza Színházba, melynek örökös tagja. A kezdő képen az 1996-os Csárdáskirálynő Cecíliájaként köszöni meg a tapsot. Ma is Egerben él. A blog színháztörténeti sorozatának 74. része néhány korabeli, a Népújságban megjelent kritika-részlettel és két rövid video felvétellel köszönti tisztelettel a művésznőt. 

1959. szeptember
A Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött a kaposvári Csiki Gergely Színház eddigi primadonnája, Olgyai Magda. Miljutyin: Nyugtalan boldogság című operettjében mutatkozik be.

1959. december
Ábrahám Pál: Hawai rózsája című operettjében olyan teljesítményt nyújtott, aminőt vidéki színpadon ma nemigen kapunk ebben a műfajban és az Ábrahám-muzsikában.

1960. február
Lehár: Luxemburg grófja – a kitűnő hangú, dekoratív megjelenésű Olgyai Magda Fleury-je az operett kedves-szellemes szerepe volt. Feladatát magabiztossággal és játékos könnyedséggel oldotta meg.

1960. április

Duett Szabadi Józseffel a gyöngyösi 34. sz. Autóközlekedési Vállalat dolgozóinak ünnepségén. 

1960. december
Strauss: A denevér
 - Én a szegedi színház operatársulatánál kezdtem a pályámat, s mint operaénekes négy évig énekeltem operaszerepeket. Akkor énekeltem a Don Pasquale  Norináját, Figaro Suzanját, a Rigoletto Gildáját, és még néhány jól ismert szerepet, éppen ezért nagyon örülök, hogy most ismét találkoztam kedves műfajommal. Izgalmas, szép szerep és én nagyon szeretem sokrétűsége miatt.
- Nagyszerű mókázó kedvvel és rutinnal eleveníti meg azt a jellegzetesen bécsi és polgári asszonyt, aki nem vesz komolyan semmit, mert környezete, világa erre szoktatta. Levegőt teremt maga körül és hiteles a figura akkor is, amikor a szöveg banalitásai már megölni igyekeznek a hangulatot.

1961. január
Gabriela Zapolska: Dulszka asszony erkölcse - A címszerepben jó prózai színésznőnek bizonyult. Egész megjelenésén, lármás magatartásán uralkodik figurájának mottója: „Ez a ház az enyém és itt minden úgy történik, ahogy én akarom.” Anélkül, hogy a szöveg szerint egyszer is kimondaná, mindenki érzi a nézőtéren, hogy ebben a lakásban, ebben az otthonban minden csak külsőség, a sarokban tanyát vert a piszok, a gyerekek lelkében a romlottság. S ha ezt éreztük – mert éreztük – akkor az alakítása sikerült.      

1962. február
Szigligeti-Tabi-Vincze: Párizsi vendég. Zenés vígjáték. Alispánnéja kedves, doromboló asszonyi megjelenítést hozott, és sikerét kellemes koloratúrszopránja, természetes játéka biztosította.
 

Miután a Miskolccal való összevonást követően újra önálló egri társulat születhetett, 1990-ben visszatért.

1996. február

Személyében (Cilike szerepében) remek primadonnának örülhetett a publikum. A sokszor epizódszerepekbe kényszerült színésznőről ilyenkor derül ki, mennyi mindent tud a szakmáról. Azt gondolom, most jött el ismét az ő ideje, amikor szégyenkezés és lesajnálás nélkül lehet polgári és előkelő. Megjelenései, belépői arányérzékről tanúskodnak, kedves a humora, s játéka elbűvölő. Kiváló partner a színpadon. Kisugárzása van.    

Videók a blog YouTube csatornáján:
1996, Csárdáskirálynő - Hajmási Péter, Hajmási Pál (részlet), Olgyai Magda partnerei M. Horváth József és Vókó János: itt.
Olgyai Magda megköszöni a tapsot az 1996-os Csárdáskirálynő előadás végén: itt.

 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"

 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 4. 

Menkó Terézia

     Mi ünnep egy színházban?
   Társulati ülések, főként a nyitó és záró, mert van rendkívüli is, de az vagy anyagi természetű (és sohasem pozitív), vagy valami fájdalmas kimenetelű esemény következménye.
   Ünnep az is, amikor a pályán lévő kedves kollégát köszöntjük, mint az elmúlt évben Olgyai Magdát 85. születésnapján! S most, hogy írom ezeket a sorokat,  megnéztem újra a fotókat. A fiatalok szervezték, de sok már más helyen dolgozó volt kolléga is jelen volt ezen a nem mindennapi ünnepen, amint azt a családtagok szokták!

   Még ünnep volt régen minden bemutató. Ma már ez is másként működik. S természetesen ünnep minden kerek évforduló vagy jubiláló év.

   A társulat alapítása az elmúlt évadban volt 25 éves!
  Elfelejtették megünnepelni. Most azt mondják: - nekem utánlövésként hat- „több mint huszonöt éve” vagy ami nyár elején volt hallható és olvasható „fennállásának huszonötödik éve”.  Minden alkalommal, amikor tájékoztatunk valamiről, véleményem szerint FONTOS a PONTOS szövegkörnyezet! Nekem ez a mostani hivatkozás is olyan, mintha a gyermek születésnapját mondjuk a szobatisztaságát követően ünnepelnék, vagy valami máshoz kötve az első négy és fél évet kihagynák az életéből. Tetszik vagy sem, az intézmény - a pontosság kedvéért hozzá kell tenni – hosszú évek után, újra szerveződött. Az újonnan induló színház már huszonkilencedik évadát éli a jelen szezonban.
   A harmincadik évhez közeledvén látszódni kell a változásnak. Más színjátszás, más ízlés, más közvetítési módszerek. Azonban még mindig fontos szereplő a látvány. Nagyon szerettem a régi időkből azokat a premiereket, amikor a függöny nyitását követően a közönség megtapsolta a díszletet.  Fél siker volt!
   Szükséges kitérnem a címre, melyet a visszaemlékezésemnek adtam. Nosztalgia, üzenet, vagy mindkettő? Kár, hogy nem mondhatom azt: tisztelet a legtöbbet játszott előadásnak és az egyik kedvenc előadásnak. A mondat önmagáért beszél és én nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, ezért kölcsönöztem.
   Csizmadia Tibor igazgató-főrendező az előcsarnokban helyet adott a volt igazgatóság tagjainak, alapító tagoknak, és olyan művészek portréinak, akik már nem dolgoztak a Színházban, de a portré a felújítás ellenére megmaradt, fellelhető volt. Elfért! Kik voltak ott? Az alapító tagok közül Bókai Mária, Csendes László, Gali László, Menkó Terézia – továbbá Kiss Sándor, Losonczy Ariel, Olgyai Magda, Pályi András, Réti Árpád  és ott volt Aldobolyi Nagy György és Beke Sándor, ők ketten átkerültek a mostani társulat névsorába, miután dolgoznak a jelenlegi igazgatás alatt is. Mi, a többiek lekerültünk. Az elmúlt évadban észleltem ezt, s a kérdésemre, hogy hol vannak a portrék azt a választ kaptam: „kellettek a keretek, s ha majd lesz pénz, veszünk és kijelölik a helyét”. MÉLTATLAN! A Csizmadia érában sem volt kevesebb alkotó, a tánctagozat már létezett. Lehet, más értékítélettel bírtak? Fontos volt az alapító korszak és azon emberek munkája. 
  Szerintem a színház (színházi előadás) akkor jó, ha betölti a kultúrateremtő, és közvetítő feladatát, tükröt tartva a közönség elé, amikor az aktualitást fogalmazza meg. A Színháznak nem szabad politizálnia. A műsorterv összeállításával teszi azt. A megírt darabokban a szerző üzen az utókornak. Minden más erőltetésnek hat. A közönség meg eldönti, mit akar kihallani belőle, és dönt minden este.
   Emlék akad bőven. A régi nóta is azt fogalmazza meg, hogy „csak a szépre emlékezem”. Nekem viszont volt részem másban is, amikor először lecsökkentették a költségvetési keretünket és nem tudtuk belőle kiállítani az évadot.
   Mi tisztában voltunk azzal, hogy tartozunk a közönségnek és ÉRTÜK, vállalva a következményeket, a műsortervhez tartottuk magunkat. Majd kaptuk a „feketelevest” be- és feljelentéseket, revíziót. Aztán jött a sajtó és abban olvastuk, hogy fegyelmit kap a gazdálkodásért Gali László és Menkó Terézia. A füst nagyobb volt, mint a láng, helyesebben láng nem volt. Nem kaptunk fegyelmit.
   Az én életemben ez a „fejezet” ennek ellenére sem volt könnyű. Az új igazgató mellett helyt kellett állnom a munkámban, szakmai és emberi hitelemnek eleget téve. Szerencsére a városi ismerőseim, támogatásukkal ekkor is sokat segítettek.
    Az ezt követő időszak hozott nekem változást.  Kaptam egy felkérést egy budapesti céghez. Olyan érveket soroltak fel, amik észérvek voltak, amiken el kellett gondolkodnom, s a végén hosszas vajúdás után „beadtam a derekamat”, igent mondtam. Megváltam a SZÍNHÁZ-tól.  Nem volt könnyű! Budapesten is lépten-nyomon szemrehányást kaptam volt kollégáktól az elmenetelem miatt.
   Időközben felújították a Színházat. Szívet melengető volt, amikor 2000-ben az átadáshoz közelítvén, a fenntartó Heves megyei Önkormányzattól kerestek és meghívtak az átadó ünnepségre. (Csak zárójelben utalok rá, hogy a felújítási munkálatokat még a Gali érában kezdtük el, tanulmányterv szintig jutottunk, több évben pályáztunk a felújítási keretre, de valamennyiszer meghiúsult az önerő hiánya miatt.)
  Majd 2001-ben, amikor Csizmadia Tibor megnyerte az igazgatói pályázatot, a fenntartó részéről és a színházon belülről is utalást tettek rám a munkám miatt. Visszahívott és visszajöttem. Más munkakörbe, mint előtte. Amikor a budapesti cégnél bejelentettem a visszajöveteli  szándékomat, az egyik tulajdonos megkérdezte mi az ára a maradásomnak, a másik pedig azt mondta: „igen megértelek (!), gondolom: hiányzik az ügyelői hívó”.
   S hát mi tagadás, tényleg hiányzott.
   Sok-sok ügyelet lement úgy, hogy a hívón keresztül, mintha rádiójátékot hallgatnék, hallgattam az előadásokat. Az előbbiekben már utaltam rá, hogy vannak kedvencek. Amikor a hívón keresztül hallgattam az előadásokat, a kedvenc jelenetekhez mindig le lehetett érni a nézőtérre, mérve a közönség reakciót is.
   A fentiek alapján lett az én életemben is „három felvonás” a színházi munkásságom (Agria Játékszín – 2 év, Színház - első etap több mint 12 év, Színház második etap – több mint 5 év). Összesen szűk 20 esztendő. Ebből a húsz évből én most töredékeket, emlékeket és érzéseket, érzelmeket ragadtam ki. Akikkel együtt dolgoztam és olvassák a blog írásait, emlékezni fognak, s remélem emlékeket idézek meg vele, de talán azoknak sem lesz unalmas, akik színház szeretőként olvasnak bele.

(Katona Mária, Vókó János) a szerző

   Egyszer mindennek vége van! A színházi előadás is véget ér. A produkciót egyszer leveszik műsorról, az utolsó előadást mi színházi emberek a darab temetésének hívjuk. A régi érában az ilyen alkalmakkor szinte mindenki benn volt a Színházban. Ma már a tapsrendnél a szereplőket sem láthatja a közönség maradéktalanul. Épp nem régen kérdezte egy pedagógus másik megye Színházára utalva, hogy az első részben látták és a tapsnál a végén nem voltak ott, vajon mi lehet az oka?  Más a rend, mint régen.
  Nekem szerencsém volt, a pályafutásom idején mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol szerettem dolgozni, jó kollektíva volt, s közülük is a Színházat szerettem a legjobban.  Sok-sok tapasztalat, sok-sok öröm, természetesen sok-sok üröm is. Az idő viszont mindent megszépít.
   Amikor elbúcsúztam, akkor vezette be a Színház az Örökös tagság rendszerét, s örültem annak, hogy mint alapító tag Gali László igazgató-főrendező, Csendes László színművész, és Rábl Róbert ügyelő mellett én is az elsők között vehettem át az örökös tagságomat jelentő oklevelet.

   Eljövetelem után tavasszal meglepetés volt számomra, amikor március 15-e alkalmával a Gárdonyi Géza Színházban való tevékenységemért Bánffy Miklós díjjal tüntettek ki. 

 

 
 A kitüntetés után Iglódi Istvánnal - Sata Árpáddal és Csendes Lászlóval - Hüse Csabával
 

   A díj mindig egy csapat munkáját  is fémjelzi. A színházi munka, bármely részét is nézzük, csak kollektív munka eredménye lehet. „Magányos farkas” vagy „Robinson Crusoe -ként” dolgozni Színházban nem lehet! Nekem szerencsém volt ebben is. Szakmailag, emberileg olyan jó kis csapatot alkottunk a Gazdasági Hivatalban (2012. április 1-vel már ez sem létezik – döbbenet!), hogy most, amikor írom ezt az anyagot, mindenkire kellemesen gondolok vissza.  Több volt kollégával máig is baráti kapcsolatban állunk.

A Gazdasági Hivatal munkatársaival: Szűcs Katalin, Orosz Csilla, Gulyás István, Vargáné H. Mária, Perge Jánosné, Bartuskáné Bakos Ágnes, Albach Anett, Csákvári Mária, Pap Lajosné, Verébné Kovács Katalin,

    Még mielőtt unalmassá válnék, befejezem.

  Köszönetet mondok Juhász Ferencnek, a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket!!
    Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm!

   Most, hogy már nem vagyok egri lakos, mindig felkapom a fejem és minden figyelmemet odafordítom, ha hallok, látok valamit, ami a volt „szűkebb hazám”-ról szól. Természetesen ebben a Gárdonyi Géza Színház különleges helyet foglal el. Nekem a Színház a munkahelyen kívül, egy híd is volt sok-sok barát és ismerős között – ott EGERBEN!
    Márai Sándor szavaival fejezem be az emlékezést:
   „Akárhová is menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reményeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől. Bele kell nyugodnod – s ha művész vagy, gondolkodó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! -, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.”

Budapest, 2012. november 10.

                                  Menkó Terézia,
                                  a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja

(A kiemelések a szerzőtől származnak.)

* Hozzászólás: Drága Teri, olyan jó volt olvasni a visszaemlékezéseidet.Kicsit elszomorít, hogy nálunk még senkinek nem jutott eszébe az örökös tagság sem egy kicsi időre se.A sok változás miatt azt is elfelejtik kik azok akiknek több évtizedes munkája van abban hogy valami létre jöhetett. Azzal szoktam vígasztalni magam, hogy megkérdeztek fiatalokat ki az a Dayka Margit nem tudták ...én még porszem sem tudnék lenni a cipőjén és lám őt is elfelejtik.De a saját emlékeinket nem veheti el senki,hogy 85-99-ig Egerben jó volt a bábszínházban dolgozni!!! Lovasy Erzsi

 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 2.

   Goldoni: Két úr szolgáját játszottuk. Szombat esti előadás, beugrás (betegség miatt), táblás ház.  A Besenyőtelki Szociális Otthonból volt kétsornyi néző, akik életükben először voltak Színházban. A nézők minden szösszenetre figyeltek és reagáltak, a Színészek ettől szárnyakat kaptak, s egy fergeteges előadás kerekedett.
   Egy másik kedves emlékem: A csókos asszony nyári, hatvani előadása. Hatvanban a szabadtéri helyszínnél a színpad előtt volt lehetőség leültetni a zenekart (szintkülönbség nélkül!). Odaértünk után, mint rendesen próbával kezdtünk. Gali direktor próbált s nem értette, hogy miért késik a zenekar a színészek kíséretében. Perceken belül kiderült, hogy a zenekar nem a kottát nézte, hanem a színészeket a színpadon. Először látták az előadást!
  A ZENEKARRÓL is szükséges néhány szót mondanom.  Az Egri Szimfonikusokra épült a mi időszakosan szolgálatot teljesítő zenekarunk. Legalább olyan odaadással, maximalizmussal dolgoztak velünk, mintha ez lenne a főfoglalkozásuk. Ők is a Család része voltak! Többnyire pedagógusok, katonazenészek. Viszont volt olyan hangszer, ami a városban nem volt fellelhető, ezért: Hevesről, Mezőkövesdről, Miskolcról jártak be esténként az előadás kiszolgálására. Emlékszem arra, hogy az egyik előadásra Ágoston Ottó konzultációja alapján az asztalos-tár készített egy hangszert és Ottóval együtt örültünk annak, milyen ügyesek a kollégák.
   Budapesten játszottuk Örkény István: Tóték című darabját, nagy sikerrel. A rákövetkező otthoni előadáson én voltam az igazgatósági ügyeletes. M. Horváth József, mindnyájunk Jozsója azt mondta: „Tudod, azt már megszoktam, hogy itthon nekem tapsol a közönség, de, hogy Pesten is, ezt szinte nem is akarom elhinni”.



Vendégjátékon Marosvásárhelyen (1995) - előadás után: M. Horváth József, Tunyogi Péter, Bóta Csaba, Bókai Mária, Pálfi Zoltán
 

   Nagy igazság egy színházban, hogy a közönség mindig, minden este annak tapsol, aki azon az estén a tudása, tehetsége legjavát nyújtja. Ez ma is így működik!
   Az országos hírnevet mi sem bizonyítja jobban, mint a TV-felvételek vagy közvetítések. Sok szép előadásunk került ilyen formán „dobozba”.
  Biztosan bocsánatos, hogy inkább az emlékeket idézem fel s nem a szakmám rejtelmeiről írok.
  Ugyanakkor nem hagyhatom ki, hogy a színház költséges műfaj. A látványhoz technika kell, ami hamar amortizálódik. A látvány része a díszlet és a kosztüm, ha úgy jobb: a jelmez is. A színházba járók biztosan megfigyelték, hogy ma már a rendezés inkább aktualizálja a produkciót és korhű ruhákban már nem terveznek bemutatót. A munkám ideje alatt – ugyancsak összefügg a fejlesztéssel - a férfi szabótárba felvettünk egy fiatal fiút, aki épp Erdélyből települt át. Kezdő emberke lévén a tervezők minden segítséget megadtak neki. Majd jött a következő darab, amikor rokokó ruhát kellett szabni. A tervező azt kérdezte a Direktortól, honnan szereztük ezt az embert, aki a szabótárban úgy szabja a korhű jelmezeket, mintha valaki origamizna. Ő volt Benedek Attila, aki a Színházunkból az Operaházba szerződött tovább.  
  Jópofa dolgok születtek, viszont az is igaz, hogy az emberek humorérzéke más volt akkor és más most. Az első olyan évben, amikor már Gali László volt az igazgató, a városban azt mondták a Színházra, hogy „Gali Baba és a 40 rabló”. Valóban 41-en dolgoztunk akkor. A humor mindennapos volt. Külső emberek mindig mondták, hogy a Színház az első embernél kezdődik. Az ELSŐ EMBER - nek a portásokat hívták.
   Fantasztikus kolléganőnk Mikó Lászlóné Ica néni volt az egyik, aki olyan volt, mint egy jó tündér, mint mindenki nagymamája vagy édesanyja. Mindent tudott, mindent elintézett és mellette tekintélytisztelő és korrekt volt. Az elődeink „Mata Hari”-nak nevezték. Mindenki kedvence volt Szabó Istvánné Marika néni, a kedves ősz hajú néni, aki nagyon sokat tudott a Színházról, az emberekről. Féltő, anyai szeretettel viszonyult mindenkihez. A Színház volt az élete. Minket és a nálunknál fiatalabbakat is tanítgatta a színházi rendre, az életre. Örültem, amikor kedves barátnőm (volt kolléganőnk), Erdei Petra így vélekedett róla: „Ő, aki fiatalon már a színházi kórusban énekelt, idős korára is abba az „elvarázsolt birodalomba” tért vissza, mely ŐT egész élete végéig EMBER-ré tette: mert az ember nem más, mint a kultúra közvetítője. És legnagyobb mondása, ami nekem megmaradt, és bátran idézem, ha „helyzet” van: az igazságnak be van kötve a szeme, de én mindig azt gondolom, talán le kellene venni …”
    Milyen kár, hogy ma már nincsenek ilyen, ÜGYET szerető EMBEREK! 
   Persze ne túlozzam el, akadnak, csak a környező világ nem előnyére változott, s a mai JÓ EMBEREKNEK a saját közegükkel is meg kell vívni a napi csatájukat.
   Nekem az első időben furcsa volt, hogy a művészállomány tagjait évados szerződéssel foglalkoztattuk. Nekik ez természetes volt. Azt mondták, ez ad nekik szabadságot, mert ha nem lesz jó, akkor egy év után elszerződhetnek.

Az írás szerzője Marosvásárhelyen Áts gyula színművésszel (1995)

Marosvásárhelyen: Rábl Gabriella, valamint Olgyai Magda és Fekete Györgyi színművészek

  Régen én az idősebbektől mindig azt hallottam: „bezzeg az én időmben”. Most, hogy visszatekintek, én meg megállapítom: „semmi nem az, aminek látszik”. Ma már más fogalmak szerepelnek, például az évados szerződés még létezik, de már az évadonkénti nagy cserék nem, a művészállomány letelepedett, itt van otthon, Egerben.  A kezdetekben fiatal kollégák sminkelve játszották az idősebb szerepeket. Most meg már a Színháznak saját „öregjei” vannak.
   Gondunk volt az első időben a statisztálással is. A tánckar és a statisztáló kisebb szerepek megformálására hoztuk létre a Színházi Stúdióképzést. Olyan tehetséges fiatalok jártak hozzánk, akik ma már középkorúak, s a pályán maradva szép sikert könyvelhetnek el maguknak. Van közöttük színész, rendező, színpadi műveket és meséket szerző.



Menkó terézia és M. Horváth József Marosvásárhelyen, 1995-ben: "...amikor a marosvásáhelyi vendégszerplésen gipsz került a lábamra.." - a képről a baleset oka is kiderül.

Imádtuk a zenésmesterség vizsgákat, évadok végén.  Emlékszem, minden iroda zárva volt s a Színészek, irodisták, mint a házi főpróbán nézték a kezdő, botladozó majd később magabiztosan dolgozó fiatalokat. Egyik ilyen vizsgán Lisztóczki Péter stúdiós begipszelt lábbal (rendezés szerint) adta elő az énekszámát. Mi, akik a nézőtéren ültünk, ezt nem tudtuk s vegyes gondolatokkal néztük a teljesítményét. Hatalmasat kacagva rajta. Persze, évekkel később, amikor a marosvásárhelyi vendégszereplésen nekem is gipsz került a lábamra nem nevettem olyan jót, mint Liszi szereplésén tettem anno.

Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)