Az év utolsó napja (a blog első szilvesztere). A Gárdonyi Géza Színház mai műsorán 18.00 órától a Cigánykerék című musical. Nem éppen felhőtlen, könnyű gondolatokkal, ellenkezőleg, súlyos társadalmi mondanivalóval, sőt tragikus végkifejlettel – de kétségtelen, hogy a remek táncbetétek, a vidámabb dalok azért nem teszik teljesen alkalmatlanná szilveszter estéjére sem. Jól fog szórakozni a kedves közönség. Hosszú évek óta szokás – bár néha megfeledkeznek róla, s ez nagy kár -, hogy a szilveszteri előadás végén konfetti-zápor hull a színpadon (és az első sorokban ülőkre is jut belőle). Szeretem ezt a lezárást, aki ezután még mulatni indul, annak átvezetés, aki haza, annak is kedves hangulatú. A színházi év persze nem most zárul. S ez az évad más az egri színház életében, mint a megelőző néhány, hiszen éppen ma van az igazgató-főrendezői posztra kiírt pályázat beadási határideje – nemsokára megtudjuk legalább azt, kik pályáztak… De maradjunk a mai napnál! Ezen az éjszakán - azt mondják - számot kell-lehet vetni az elmúlt évvel vagy évekkel. Nekem most azok az ismerősök, barátok jutnak eszembe, akik néhány (vagy több) éve még felléptek az egri színpadon, s most már - ez a jobb eset - más városok közönsége láthatja őket, vagy elhagyták a pályát - általában kényszerből, megélhetésük biztosítására, de a szívük nem szakadt el, s ma is fájdalmuk, hogy sorsuk így alakult. Többükkel beszélgettem erről mostanában egy a blogra tervezett sorozat apropóján, s van, aki nyíltabban kimondja, van, akinek szavaiból kiérződik, de akit egyszer megfogott a színház varázsa, az valószínűleg soha nem "szabadul" többé. Igaz ez egyébként nem csak a színpadon állókra, hanem a munkájukat a háttérben segítőkre is. És igaz ez - ezen a különös napon, az év utolsó napján hadd mondjam - rám, magamra is. Boldog új évet mindenkinek, színpadon innen és túl!

Sajnos ma sem volt konfetti...
 

Hozzászólások (1)

Van-e most karácsonyi hangulat a Gárdonyi Géza Színház háza táján? Viharos évadkezdés, az első bemutató szinte teljes elutasítása, viták a színház vendégkönyvében, internetes fórumokon, utcán, társaságban – a néző oldaláról… Kiírt pályázat az igazgatói posztra, december 31-e a jelentkezési határidő, változások várhatók – a színház tagjainak oldaláról (bár ez nyilván hatással lesz arra is, amit a néző lát)… De mégis, akárhogy is: ez a mi színházunk! S ha nem látjuk meg értékes törekvésit, a művészek sokszor igen magas színvonalú teljesítményét, ha nem értjük, hogy értünk van, akkor is, ha nem minden produkció van ínyünkre, ha meg sem próbáljuk szeretni, akkor tán nem is érdemeljük meg. Karácsonykor legalább elgondolkodhatunk talán olyan fogalmakról, mint tolerancia és odafigyelés egymásra. Mindkét oldalon! Mert a színház nincs – nem lehet - meg nézői nélkül, a közönségnek pedig tudatában kell lennie, hogy nem vagyunk egyformák - színházi ízlésben sem.
   Kellene valamit kívánni a karácsonyfa alá. Legyen ez a kívánság „csak” annyi: békés, meghitt, nyugodt, de sokszínű, érdekes, változatos és a megszokott magas színvonalból nem engedő legyen a színház! Boldog karácsonyt a Társulatnak, a Színház minden dolgozójának, minden nézőnek!

* Köszönöm szépen az e-mailben és facebook-on érkezett karácsonyi üdvözleteket!

Hozzászólások (1)

   "Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író amikor epigrammát alkot." – mondotta Gobbi Hilda, a díj alapítója. Évente négy művész (2 férfi és 2 nő) kaphatja meg az epizódszereplők díját, egy vidéki, egy budapesti. Gratulálunk!
 

Mit szólsz hozzá?

   Egyetem presszó - a lemez dalainak szövegírója Jónás Péter, a Gárdonyi Géza Színház dramaturgja  (Beszélgetés vele a Színházi emberek retro & ma rovatban!) 

 

„Csillagszemű, félfelnőtt kamaszok!

Szívetekben ketyeg a bomba.

Felrobbantjátok az univerzumot,

minimum kétszer naponta.

 

Összebújtok kocsmák asztalánál,

madárfészekben, egymáshoz közel.

Szappanbuborékban a megváltás

naponta kétszer nem jön el.

 

Szerelmetek lángoló erdő,

a barátságért meghalni muszáj.

Lelketek feltépett tengeri kagyló,

naponta kétszer is, ha fáj.”

 

1991 és 1996 között Debrecenben jártunk egyetemre. Kamaszok voltunk, vadak és szabadok. Az első szerelmek, barátságok, lázadás és ifjúság.

A dallamos visszaemlékezés dalait megrendelheti itt: kiccsmano@gmail.com. Csak a szerzőktől, magánkiadás!

 

„Volt néhány kocsma, koszos és olcsó

a Lilla, a Fácán, a Makk tíz, a Presszó

a sörfoltokban szerelmek úsztak

a korsók sokszor nők miatt csúsztak

s néha tudni véltük, mit akar Isten

így kavargott a szívünk a szomorú füstben”

 

Hozzászólások (1)

   Pár napja történt, indultam elfoglalni szokott helyemet a nézőtéren – de ott már ült egy hölgy... A helyzet hamar tisztázódott, a jegye eggyel arrébb szólt. Kedvesen mentegetőzött, s váltottunk is pár szót. Nemrég lett egri lakos, másodszor volt a színházban. Az épület maga került szóba, a külső kép után meglepte a kis nézőtér, a családias hangulat. De már kezdődött is a játék. Szünetben nem, de az előadás után még folytattuk a beszélgetést, bemutatkoztunk, s kérdezte, milyen darabokat nézzen meg, mert szeretne most már rendszeresen jönni. Természetesen nem A selyemcipőt ajánlottam elsősorban figyelmébe – bár arról is beszéltem neki -, hanem könnyebb előadásokat. Olyan jó volt látni és érezni, hogy őszintén elbűvöli a színház világa, és azt is, hogy láthatóan nem találkozott az egri színházat folyamatosan leszóló hangokkal. Előítéletek nélkül, nyitottan kezdi az ismerkedést.
            

Mit szólsz hozzá?

  

   Honlapjuk még nincs, csak készülget – ha valaki tudni akar róluk, meg kell keresnie valamelyiküket. Legutóbb egy könyvbemutatón játszottak, december 11-én a színház Páholy Partiján hallhatók, majd 17-én a szihalmi karácsonyi koncerten – ahol már voltak egyszer, és mivel nagyon pozitív volt a visszajelzés, Gulyás László, a zeneiskola igazgatója ismét hívta őket. Azért is szívesen mennek, mert ő fellépés után kedvesen köszönetet mond, és ez is nagyon fontos. Nagy Zoltánnal beszélgettem.   
   - Nem csak udvariasságból mondom, valóban sugárzik rólatok koncert közben, hogy szeretitek, amit csináltok.

   - 2007 decemberében merült fel az együttes gondolata, miután előző évben egy Sotto Voce nevű formációval voltunk Marokkóban. Spirituálékat, négyszólamú kórusműveket, könnyűzenét énekeltek és én egyre többet lekísértem őket. Később tagjaikból alakult egy dzsessz-kvartett, kiegészülve basszusgitárossal, akik szintén Marokkóban játszottak, s ez annyira jól sikerült, hogy ismét jött egy felkérés. Csakhogy addigra már a dobost kivéve mindenki kiöregedett,  el is mentek a városból, volt, aki az országból is, munkát vállaltak… A lehetőséget azonban nem akartuk elszalasztani, úgy döntöttünk, hogy alapítunk egy zenekart. Az én hobbim a musical - sok előadás létrejöttében működtem már közre a színházban, tehát elég jó ismereteim vannak -, úgy gondoltam, megpróbálhatnánk ezt a vonalat vinni, kihasználva azt a lehetőséget is, hogy itt a tanszéken vannak jó hangú fiúk és lányok. A fő motiváció azonban mégis az volt, hogy hangszerünkön ugyan valamennyien stabilan játszunk, de egyikünk sem Glenn Gould – a saját hangszeremhez kapcsolódó példát hozva. Szólózenekarként sem lennénk rosszak, de olyan van „százezer”. Hogy valakik kiállnak és énekelnek négy szólamban, esetleg ötben vagy hatban, ebben sem, de ebből is sok van. Olyan azonban, aki meg tud szólaltatni nehéz, váltakozó ritmusú, ostinatos vagy pörgő vagy különböző hangulatú musicaleket és közben énekel több szólamban, nem nagyon akad. Ehhez vagyunk mi heten - Agria Voces, az EKF zenekara:
Balázsi Vivienn Noémi -ének,
Niczky Nikolett - ének,
Cseh András – billentyű, vokál,
Erdész Márton – basszusgitár, ének,
Fehér Sándor Adrián – gitár, vokál,
Klem Dénes – dob,
Nagy Zoltán – zongora.
   - Milyen volt a marokkói fogadtatás?
   - Az arab dallamvilág annyira más, hogy ezt a zenét nem értik. Az ottani skálák a mi fülünknek nemhogy idegennek tűnnek, hanem nálunk nem is léteznek. Másrészt ott a zenészeket ugyan nagyra tartják, de zeneoktatás nem létezik, mert gyakorlatilag a zenélést a vallással kapcsolják össze. Az összes daluk ilyen témájú, akár egyházi jellegű, akár könnyűzene – ezekre tombolnak.
   Az utat a főiskola fizette. Ezután játszottunk évnyitón és évzárón, pályaválasztási fórumon, külföldi vendégek fogadásán – sokat foglalkoztatott az intézmény.
   - De azért nem maradéktalanul felhőtlen a kép, az együttes életében is akadnak kisebb-nagyobb nehézségek – melyek megoldása nem rajtatok múlik.
   - Amit nem akar senki sem megérteni, hogy mi, ha bármilyen koncerten fellépünk, akkor minimum másfél órát ott a helyszínen gyakorolni kell, mert a hét hangszer- és 5 vokálmikrofon beállítása nagyon nehéz. Nem csak kifelé kell jól szólnia mindennek, hanem befelé is, a kontrolloknak. A kettő szorosan összefügg, hiszen ha mi nem halljuk jól magunkat, akkor hamisak leszünk és pontatlanok… És a másfél órában nincs benne a hangszerek odaszállítása, felpakolása a színpadra! A Magyar Dal Napján ez okozott is zavart.
   Mi szeretetből zenélünk, de vannak feltételek – anyagiak is, amelyek nélkül megoldhatatlan. Nem tudnunk mindent ingyen vállalni, hiszen tagjainknak is meg kell élni. Olyan is van közöttünk - a gitárosunk -, aki most már Budapestről jár ide a próbákra és fellépésekre, de nem keresünk mást helyette, mert ez így egy csapat. Egyikünk sem rendelkezik korlátlan anyagi lehetőségekkel. Személy szerint én az együttestől egy fillért sem keresek. Amit fellépésért kapunk, azt mind a „gyerekek” közt osztjuk szét, illetve egy erősítőt vettünk. Van egy emberünk, aki olcsón szállítja a fellépések helyszínére az összes szükséges berendezést, fel is rakja a színpadra, megcsinálja a hangbeállást és levezényli a koncertet, majd összepakol és elszállít mindent. Csak, mert jóban vagyok vele. De ezzel sem szabad visszaélni, s amikor erre való próbálkozást tapasztalunk, az el tudja venni az ember kedvét.
   Megpróbáljuk a lehető legigényesebben csinálni. Nem csak a siker miatt, hanem mert jó együtt lenni, próbálni, játszani. A muzsikus napi szinten gyakorol. Ha egy napig nem gyakorlok, észreveszem, ha egy hétig, észreveszi a közönség – mondta Liszt Ferenc. Az együttes tagjai nagyon jól tudnak együttműködni, nagyon nagy alázattal teszik a dolgukat. Eleinte én hangszereltem, majd jöttek a többiektől is az ötletek. Ez nem az én zenekarom, hanem a mi zenekarunk. Én ugyan a főiskolán tanítok, de abban a pillanatban, amikor próbálni kezdünk, vagy elkezdődik a koncert, egy muzsikus társ vagyok. A próbákon muszáj, hogy legyen egy főnök, aki megmondja, hogyan csináljuk. Annál a számnál, amit én hangszerelek, ez én vagyok, de amit más, már nem. Vagyunk olyan baráti kapcsolatban, hogy ha megkérdezi, mit gondolok, elmondom, esetleg segítek, de akkor ő a főnök!
   - Repertoárotok nagy része ismert musicalek dalaiból áll. Mondanál néhány konkrét példát?
   - Klasszikus és modern rock musical egyaránt szerepel benne - a My Fair Lady vagy az Oliver (az eredendően szimfonikus hangszerelést írtuk át erre a „presszo-musical együttesre” - zenetörténész társunktól származik ez a meghatározás), Chicago, Hair, Jesus Christ Superstar - az utóbbit kivételesen jól énekli basszusgitárosunk, amellett, hogy nem kis szerepe van a számban, mint basszus szólam. Énekelünk magyar darabokból, például A padlásból is. Volt olyan megrendelésünk, amikor egyszerre ünnepelte 60 éves fennállását az ének és a földrajz tanszék, hogy csináljunk egy zenés földkörüli utazást, a kontinensekhez kapcsolódó magyar rock számokból – ebben szerepelt többek közt az Afrika – KFT, Valami Amerika – Bon-Bon, Ausztrál nyár  - Delhusa Gjon, Keleti éj – Karthago vagy Varga   Miklós Európája.
   - Őszintén ajánlom minden olvasó figyelmébe az Agria Vocest. Akinek pedig nincs alkalma élőben meghallgatni őket, talál róluk videofelvételt a Líceum Televízió honlapján.  

* Ezt az írást átvette az Eszterházy Károly Főiskola főiskola honlapja is.

* Facebook hozzászólás: ... ezt írták rólunk :) ... Nagyon örülök neki, VÉGRE!!! Cseh András
 

Mit szólsz hozzá?

   A sokakat foglalkoztató kérdésre Szegvári Menyhért rendező válasza a J.F. válaszol rovatban!
 

Mit szólsz hozzá?

December 18. szombat, m2, 21:50
 

Mit szólsz hozzá?

- A Csörgess meg! keletkezésének körülményeiről. Mit nehezebb játszani?
  Shakespeare-t vagy ilyen jellegű darabot?
- Hogyan illeszkedett be Fenyő Iván?
- Mi lesz a folytatás?

Tudósítás a 2010/11-es évad rovatban!

Mit szólsz hozzá?

 

   Természetesen az előadás a legfontosabb, s azzal nem is volt semmi gond, a Csörgess meg! közönsége végig kacagott ma is a két felvonás alatt, jól érezték magukat. 
  De miért kell a néhány napja bevezetett újítással előtte bosszúságot okozni? Arról beszélek, hogy a nézőtéri bejáratok közül mindkét oldalon csak az egyiket nyitják ki. A közönség nagyobb része elindult az első hívó felhangzásakor: „Kérjük foglalják el helyeiket a nézőtéren! Az előadást tíz perc múlva elkezdjük.” Mégis, már „az előadást azonnal elkezdjük”, szólt, amikor még mindig a szűk oldalfolyosókon végig, faltól-falig szorongva  kellett araszolniuk. Ráadásul még a világítást is lekapcsolták – bár azt hallottam, ez talán véletlen volt -, a félhomályban még idegesítőbb volt az egész.    
   Persze nem fogják emiatt tömegesen bombázni  reklamációkkal  vagy a honlapjuk vendégkönyvébe írt bejegyzésekkel a színházat nézői, de nem azért, mert elégedettek ezzel az új renddel is... A nézőknek ez a "beléptetés" nem jó, annyi bizonyos és egyáltalán nem méltó a hely szelleméhez. Akkor mégis miért és kinek jó?
   (Egyébként lehet még továbbfejleszteni is... mi lenne, ha csak az egyik oldalon nyitnának ki egyetlen ajtót?)

* Ezt az írást átvette az egriszin.hu is.
 

Mit szólsz hozzá?

  A Selyemcipő - magára hagyva című bejegyzésre reagáló írást kaptam - elolvasható a Vendégszerzőktől rovatban.
 

Mit szólsz hozzá?

   A Móricz Zsigmond Színház (Nyíregyháza) honlapját nézegettem - szoktam máskor is, más színházakét is, érdemes. Kincsesbánya. Itt tíz évre (!) visszamenőleg videók és 307 képgaléria az előadásokból... stb... stb... ugye, nem is kell mondanom, mire gondoltam közben...

 

Hozzászólások (1)

    

   Kecses selyemcipő a színpad szélén, árván, magára hagyva. Természetes, hogy a nézők elhagyták a termet, szünet van, az első felvonás után mennek kicsit megmozgatni magukat, beszélgetni az eddig látottakról, frissítőt vásárolni a büfében. Csakhogy a szünet után sem lesz sokkal kevésbé magányos az a cipő. Lesznek bőven, akik nem fognak visszatérni, a második részt már nem nézik meg. S bizony már az előadás kezdetekor is nagyon sok volt az üres hely. Nem árulok el titkot, hiszen a Színház honlapjának vendégkönyvében sorjáznak pró és kontra a vélemények Paul Claudel A selyemcipő című darabjának előadásáról és leírják nyíltan, hogy "már kezdéskor üres körülbelül 200 hely, a végére meg jó esetben maradnak kilencvenen”.
   Szomorú látvány.
   Az előadásról írtam a 2010/11-es évad rovatban („…Próbáljátok egy kicsit megérteni, amit nem fogtok érteni, az a legszebb…” – címmel). Nyílván maga a darab és a rendezés egyaránt hozzájárul a fenti jelenséghez. Nagyon nehéz, hallatlan koncentrálást igénylő szöveg (a műsorfüzetben és a ruhatár két oldalán kiragasztva előre vázolják a cselekményt, de úgy látszik, ez sem mindenkinek segít), hosszú játszási idő (a bemutatón még 4 óra 15 perc volt, ma már csak 3 óra 35), súlyos, moralizáló gondolatok, "fura" díszletek– igazából rétegközönség érdeklődését elégíti ki, nem szerencsés bérletben játszani, s ha mégis, nem volt szerencsés ezzel kezdeni az évadot, mert sokakat nagyon felbosszantott és hosszabb időre el is riasztott az egri színház további látogatásától. És azt sem lehet mondani, hogy váratlan ez a fogadtatás. Számítani lehetett rá. Két populárisabb előadás után talán elnézőbben fogadták volna. Most - hírlik -, bármilyen hihetetlen, még bérletét ott a helyszínen eltépő néző is akadt. Nyilván erősen eltúlzott reakció, s ha nem jön többet, csak  saját magát fosztja meg például a Prolik című Csiky Gergely darabtól, amelyen bizonyára ő is jól szórakozott volna. Nem volna szabad egy évadot egy előadás alapján máris előre minősíteni.
   A szereplők (és segítőik) hallatlan nagy munkát végeznek. Minden elismerést megérdemel teljesítményük, a magas színvonal – amit fegyelmezetten tartanak annak ellenére is, hogy félig üres nézőtérnek játszanak, annak ellenére, hogy az előadás még a bemutató után is többször változott, hogy ilyen körülmények között kérdés, mennyire állhat közel hozzájuk.
   De tényleg annyira élvezhetetlen ez a történet? Még egyszer elismerve nehézségeit,  én már négyszer láttam. Ez meg az én „magányosságom” – eléggé egyedül lehetek, aki ezt elmondhatja. Az első természetesen a bemutató volt. Azután kíváncsian vártam, mely részek maradtak ki a rövidítés után és milyen lesz így az előadás hatása. Ezen második alkalommal került helyére néhány kisebb dolog, ami addig nem, köszönhetően az első estén a nagy koncentrálás közbeni akaratlan kis lazításoknak. Harmadszor a szöveg szépségeire – vannak! – figyeltem oda jobban. Negyedszer meg megnéztem – csak úgy… S ha most azokra gondolok, akik szünetben elmennek, akkor számomra furcsa dolog ez – magánvélemény: én ha már félig láttam egy történetet, akkor csak kíváncsi vagyok a folytatásra. Másrészt pedig akik a színpadon vannak, megérdemelnék, hogy kitartsunk, ha nem a darab mellett, akkor mellettük. De ezek a nézők legalább saját tapasztalatuk alapján döntenek. Akik el sem jönnek – szóbeszéd, mások véleménye, internetes közösségi oldalakon olvasottak hatására, azok nem adnak esélyt sem a művészeknek, hogy meggyőzzék őket és maguknak sem – ki tudja, hátha ők mást gondolnának...
 

Mit szólsz hozzá?

   Csiky Gergely darabját november 5-étől láthatja a közönség, de már korábban is bemutatták Egerben, mégpedig 1990. május 11-én,  Ingyenélők címen. Az akkori szereplők: Agárdy Ilona (a képen), Román Judit, Epres Attila (a képen), Kocsis György, Fésűs Tamás, Czvetkó Sándor, Csuja Imre, Pasqualetti Ilona, M. Horváth József, Ribár Éva, Bárdos Margit, Kelemen Csaba, Losonczy Ariel, Nemesházy Beatrix, Szatmári György, Varga Dávid, Csathó Csaba, rendező Valló Péter m.v.
 

Mit szólsz hozzá?

  Égi társulat – mondják egy-egy színház örökre eltávozott művészeiről, munkatársairól. Találóan, hiszen ha van lét valahol a földin túl, akkor ők ott sem lehetnek meg a Játék nélkül, aki egyszer a színház világába tartozott, nem tud, nem is akar szabadulni tőle többé. Tudják ők is, mint mi mindannyian, hogy elkövetkezik az idő, de addig szeretnének adni – minél többet – nekünk, s fájdalmuk, hogy a színház illékony műfaj.
   "A színész műve a hang és a mozdulat, ezek pedig múlandóak, mint a pillanat. A jelennek él, mohón nyitja rá a száját, hogy legalább a taps és dicsőség jutalmát elnyerje, mert ezek olyat hazudnak, ami nincs, sóvárgó ajka tehát mindig epedőn nyitva van, kitárt karja örökké arra készül, hogy megragadja a megfoghatatlan árnyékot. Ez a színész fájdalma, ez rejlik a mögött, amit a világ becsvágynak, hiúságnak, féltékenységnek nevez. Pedig a szívét, amelyet az állandó várakozás oly érzékennyé tesz, bárkinél jobban izgalomba hozza a művészet. Megmámorosodik tőle, hálás érte, s arra a pillanatra, amely számára az életet jelenti, hajlandó egészen átadni magát annak, akinek játszik." Olbracht cseh író regényéből idéztem.
   Nem is oly rég még ott álltak a színpadon, s ma ki tudja, ismerik-e még a nevüket. M. Horváth József, az egri színház szeretett és nagyon népszerű művésze mondta mindig a társulat egy másik, már szintén eltávozott tagjának: belőlem előbb lesz bérlet. Ott lehetett ebben a bolondozásban a félelem is, hogy elfelejtik őket. S bizony, a fiatal közönség ma tartok tőle, hogy alig tud már róluk, de szerencsére sokunk emlékezete, s képek, előadás-felvételek azért őrzik az arcokat, neveket, színpadon és azon túl elhangzott mondatokat is. Őrzik Agárdy Ilona emlékét is, Bessenyei Zsófiáét, Győrváry Jánosét, Kiss Lászlóét, Ribár Éváét,  Váli Zitáét,  s azokét, akik e percben talán nem jutnak eszembe – bocsássanak meg nekem érte, és őrzik Beksi Balázsét, akit a nagyközönség színpadmester lévén, nem színész, nem ismerhetett.
   Ha fentről lenéznek ránk az égi társulat tagjai, szeretném, ha tudnák, hogy vagyunk még sokan, akik - máskor is, de ezen a napon különösen – gondolunk rájuk.
 

Mit szólsz hozzá?

   Október 28-án a lengyelországi ŁódĽ városában lép fel a Gárdonyi Géza színház társulata Visky András: Alkoholisták című darabjával, Szegvári Menyhért rendezésében. A Teatr Nowy idén hatodszor rendezi meg azt a fesztivált, amelynek díszvendége ebben az évben  a világhírű litván Dráma Színház Vilniusból, valamint rajtuk és rajtunk kívül az újvidéki Szerb Nemzeti Színház és Lengyelországból Lwów és Wroczlaw egy-egy társulata látható. 

* Képek a Galéria menüpontban!
 

Hozzászólások (2)

   1967-ben az egri színház önálló társulata megszűnt - befogadó színház lett. A város és környéke lakói azonban ebbe a veszteségbe nem akartak belenyugodni, s 1980-ban elkezdődött a folyamat, amelynek köszönhetjük, hogy ma ismét van egri társulat. A sikerhez kellettek olyan emberek, akik vállalták ennek az ügynek a képvisele­tét. Egyikük Kiss Sándor, később a színház ügyvezető igazgatója.
  - Úgy éreztem, ha semmi mást nem hagyok magam után az életben, csak elérem, hogy a színházunk újra önálló lesz, akkor nem dolgoztam hiába – mondta egy korábbi beszélgetésünkkor.
   Gazdasági oka volt, hogy 1985-től, tehát éppen 25 évvel ezelőttől az első két évben még egyszerre befogadó és bemutató jelleggel működött a színház, Szikora János vezetésével. Az ő rendezésében 1985. december 12-én bemutatták Vörösmarty Csongor és Tündéjét, nagy országos visszhanggal.
   1986 őszén Gali László került a színház élére, megnyerve a kiírt pályázatot. Az 1987/88-as évad elején már egy új egri társulat mutatta be Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját.
   - A közönség érezte: ez a mi társulatunk, ami színészeink! Nekem ma is meggyőződésem, hogy ahol csak befogadnak előadásokat, az nem igazi alkotóműhely. Nemigen különbözik egy művelődési háztól, ahol többéle szakkör és szórakozási lehető­ség között a színjátszásnak is helyet biztosíta­nak. Ez a mi “Nemzeti Színházunk" – idézek ismét egy korábbi beszélgetést.
   Mostanában ismét el-elhangzik, leírják netes fórumokon, hogy mennyire nem lenne jó, ha megint befogadó színházzá válna. Az évadnyitó társulati ülésen Homa János, Eger Kulturális Bizottságának (akkori) elnöke azt mondta, értékekben kell gondolkodniuk a politikusoknak és fontosnak tartja, hogy Egernek önálló színháza és társulata legyen.
   Mi is annak tartjuk!
 

 * Ezt az írást átvette az  egriszin.hu és az  agria.hu is.

 

Mit szólsz hozzá?

   Kálmán Imre születésének és Lehár Ferenc halálának napja, október 24. a Magyar Operett Napja.

   Divat lenézni ezt a műfajt, de én nem állok be a sorba, s hogy miért, arra három érvet sorakoztatok fel. 1. Ez is a színházi kultúra szerves része, nem rossz műfajok vannak, hanem  jó vagy rossz előadások. 2. Mondják, s én egyetértek ezzel, hogy a látszattal ellentétben ez a „könnyű” műfaj nehéz csak igazán, hiszen prózai színészként, énekesként és táncosként egyként kell helytállni. 3. Emlékszem sikeres és színvonalas egri előadásokra.
   Egy olyan városban, ahol csak egyetlen színház van, minden műfajjal ki kell szolgálni a közönséget. Budapesten lehet szakosodni, a néző talál másik színházat, itt nem.
   Az újra induló önálló társulat Gali László direktorsága idején minden évadban mutatott be operettet, kezdve mondjuk a Csókos asszonytól (Zerkovitz) a Nebáncsvirágon (Hervé) át a Csárdáskirálynőig (Kálmán Imre). És ezek igenis jó előadások voltak, a Csárdáskirálynő például egyenesen drámai mélységeket mutatott fel, köszönhetően elsősorban Edvin szerepében László Boldizsárnak.
   Gali Lászlót Beke Sándor követte az igazgatói székben, s bár az előzetes hírek és az első évad másról szóltak, újra kerültek műsorra operettek.
   Ez történt Csizmadia Tibor direktor úr idejében is, kezdeti nyilatkozataiban elmondta, hogy másfajta zenés darabok lesznek (meg is váltak Szilágyi Olgától és Vadász Zsolttól, a színház nagyon népszerű primadonnájától és bonvivánjától). Később azonban csak megjelent a Mágnás Miska és követték mások is… A legutóbbi  évadzárón – a Maya kapcsán – maga is utalt rá, hogy az a híre, nem szereti ezt a műfajt, de ez nem így van - mondta…
   Fényes Szabolcs Maya című darabját az elmúlt évadban Zsótér Sándor rendezésében mutatták be. Utoljára most szeptemberben Budapesten, a Thália Színházban játszotta a Gárdonyi Géza Színház társulata. A meghívást még a POSZT-on kapták. Akkor, a szakmai megbeszélésen csupa jót hallottam: „Gyönyörűséges volt - színészileg nagyon magas szinten megoldva - koherens jelrendszer (képzőművészet, koreográfia, hangszerelés) – az operett apoteózisa - nagyságot, erőt prezentált…”
   Az előadást jelölték a Színikritikusok idei díjára is.
   Nos, igen, egy másik szintre emelte a darabot, de az is igaz, hogy ezt a magasságot nem minden néző tudta követni. Aki hagyományos előadásra vágyott, nézhetett bizony nagyot. Tagadhatatlan, hogy sok néző csalódott volt.
   Magamnak nincsenek ellenemre rendhagyó produkciók sem, de egyáltalán nem restellem, hogy szeretem a hagyományos operettet, s hogy miért, arra három érvet sorakoztatnék fel…    
   Ebben az évadban Huszka Jenő Gül baba című operettje-daljátéka lesz műsoron, Szegvári Menyhért rendezésében.

Mit szólsz hozzá?

 Október 23-a alkalmából a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemrend kitüntetést kapta Bókai Mária színművész.
1987 és 1997 közt volt tagja – alapító tagja - az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának (bár már a 60-as években is játszott itt). Láthatták többek között az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, a Tévedések vígjátékában, a Görkorcsolyapályában,  a Svejkben, a Csárdáskirálynőben… A társulat örökös tagja.
   Szeretettel gratulálunk.

 

 

Mit szólsz hozzá?

   Jónás Pétert, a Gárdonyi Géza Színház dramaturgját sok éve ismerem. Ifjúkori verseiből egy különszáma is készült annak a lapnak, amelyről az És… rovatban olvashatnak (Mezőkövesdi Szivárvány). A felnőtt-versekből most íme három, amelyek mindegyike kapcsolatba hozható valamiképp a színház világával. A dramaturgi munkájáról tervezett interjú pedig néhány hét múlva várható.
 

„Dalszöveg egy lányról, aki egy kicsit megkattant attól, hogy nem lett belőle színésznő, szegény...” Hosszú utcák (Brechti ballada egy színésznőről, aki soha nem lett színésznő, de mégis) Hosszú utcák és lámpaoszlopok. A lány mindig magában motyog. Langyos szavakat rejteget a sál, a buszmegálló s a koszlott sarki bár.   Monológok a nedves sál mögött, a buszmegálló s a sarki bár között. Hajtja egy hang, hogy mondja még tovább szép szavaknak meleg gyöngysorát.   (Áll a lány, a sál két szára leng. Függöny zizzen és szétgördül a csend. A csend mögött egy néző kuporog. Sálában gyűrött leheletnyomok.)   A sarki bárból patakzik a zaj. Virágszirmok, vizen lengő haj, lámpafényben fuldokló szavak. Ophélia az utcán áthalad.   A Sirály a busszal Moszkvába megy. Szárnya alatt mondatnyi meleg. Párás szavak, gőzölgõ magány. A megállóból hazamegy a lány.   (Száll a lány, a sál két szára leng. Függöny zizzen és szétgördül a csend.)    „Ars poetica, aminek köze van a művészetről való gondolkodásomhoz is.” Az én könyvtáram Az én könyvtáramban nincsenek fontos dolgok. Csak középen egy ártatlan, bolond ember, háttal a tűznek. A barlang falán lilás-bíbor árnyéktánc, sörgető röptető forgató, altató, elnyelő emelő leejtő megejtő ringató, rígató, elvesztő teremtő vétető, létező nemlét-emlék   (Csak parázs a nyelv alatt Isten a kalapban véren vett mátkaság Hosszú utcák és lámpaoszlopok. ördög száz alakban mellbimbó fogak közt utak a tenyérben szájban az anyanyelv napfény a kenyérben esőcsík ablakon hiányzó létrafok eltörött szemüveg elkurvult angyalok sárral telt szemgödör virágos földverem homu por világa siralom szerelem)   Az én könyvtáramban nincsenek fontos dolgok. Csak középen egy ártatlan, bolond ember, háttal a tűznek.

„Arról, hogy a könyvek, fikció, történetek által megnyitott másik világ mit jelent nekem."

FÜSTBEBURKOLTSÁG

 Mindig azt kereste.  A füstbeburkoltságot.

Amikor mindegy, hogy hol van. Amikor nincs

sehol. Amikor ott van mindenütt. Felhúzott

térd, egy könyvnyi hely, égboltbúra, csillagáramlás,

körhintarepülés, fejes egy hídról, és a pillanat

gyönyöre, mikor a fej a végtelen víztömeg időtlen

puhaságába csusszan, a vonat az alagútból a

mélykék tengeri szélbe robban, a felkelő nap

aranyló mézet zúdít az alvó folyóra.

 

Gondolatkocsonyában rezeg a test, mint harmat

a virágkehelyben, és jönnek a hangok, a színek,

a szagok, az ízek, narancszöld lombkupola, csupasz

comb alatt ránduló musztángizom, tenyérben szitált

forró homok, arcbőrön száradó agyag, meztelen

felsőtesten a napmeleg, hajnaltól táguló tüdő,

földszagú istenek visszhangja a hullámzó prérin

a szél, mint a szavak képpé nyílása a fejben, mint

a medvetalp ízének szétáramlása a nyelv alól.

 

A porhanyós medvetalp íze mindig ott bújkált

nyelve alatt, mikor az indiánregényeket olvasta

megszámlálhatatlan délutánokon, és nem hallotta

meg apu huszadik felszólítását sem, hogy kész a

vacsi, és nem hallotta az öccse kiabálását sem a

szomszéd szobából, aki kétségbeesve kereste az

egész lakásban terjengő sűrű füst forrását, csak

olvasott egy párnával a radiátornak támasztva hátát,

a párna már parázslott, háta mögül ömlött a füst, és ő

azóta is ezt keresi, ezt a füstbeburkoltságot, amikor

mindegy, hogy hol van, amikor nincs sehol, amikor

egy könyvnyi helyen ott van mindenütt.

 

Mit szólsz hozzá?