Egy kis cigaretta, valódi, finom – Tündérkirálynő, légy a párom –Szellő szárnyán  jöjj velem, repülj velem –Gyere, csókolj meg szaporán, tubicám…
   Aldobolyi Nagy György zenei vezető írja a műsorfüzetben: „… a színházban otthon van a zene….segíthet prózát, szerényen a háttérben maradva… tüzelhet táncra, koreografált mozgásra adhat alkalmat egy erőtérbe vonva színpadot és nézőteret. Átveheti azonban a főszerepet is, operett, opera, musical ha hív a színházba a zenéért megyünk el. A zene, a dal szolgálóleányból háziasszonnyá válik és ünnepi lakomát kínál. Lakoma a Lili bárónő is: a magyaros operett egyik klasszikusa.”
   Biztos sikerre számíthatott a Színház, mindamellett ezúttal van kritikai észrevételem is. Az első az előadás, pontosabban az első felvonás sodrára vonatkozik, kevésbé lendületesnek találtam, mint szerintem kellett volna. A második a koreográfia. El tudom képzelni, hogy nincs könnyű dolga a koreográfusnak (Kelemen Márta), amikor a díszletek még jelentősen szűkítik is az amúgy sem nagy helyet, mégis úgy gondolom, hogy bátrabban kellett volna gazdálkodni ezzel a térrel, s a táncok jobban hasonlíthattak volna arra, amit e szó alatt általában értünk. 
   Báró Malomszeghy – M. Horváth József. Igazi clown, a szó legnemesebb értelmében. A címszerepben Sivók Irén vendégként, legmeggyőzőbb a második felvonás fináléjában. Gróf Illésházi – Pálfi Zoltán. Férfias báj, szép beszéd, kár hogy énekhangját néha elnyomja a zenekar. Sasváry Clarisse, színésznő – Dimanopulu Afrodité. A második részben válik igazán felszabadulttá, könnyeddé. Remeteházi Galambos Frédi – Tunyogi Péter. Felfogásában a figura nem annyira félkegyelmű, maibb.

Jelenésre várva

   Üzen nekünk a színház, s akinek van füle rá, érti miért, s mit. Hektor (Giraudoux: Trójában nem lesz háború) minden eszközzel igyekszik megakadályozni a háborút, mégis a hőzöngők akarata teljesedik, mert a többiek Hektor körül mit sem tesznek. Nincs hát remény, hogy elkerüljük, megoldjuk a bajokat, gondokat? Godot-ra eddig ugyan hiába vártunk (Becket: Godot-ra várva), nem jött el, de nem hiú ábránd, hogy egyszer eljő, hogy létezik, hiszen fizikai bizonyíték rá az igazgyöngy, amit az előadás végén a nevében adtak át nekünk. Feladni nem szabad!

   Milyen szép és a társulat számára milyen ritka látvány a nézőtérről nézve a színpad – kezdte értékelését Gali László direktor.
   Néhány részlet az elhangzottakból: A kisebb-nagyobb gondok ellenére egyértelműen pozitív az évad (és az elmúlt évek) mérlege. A maguk elé állított művészi és erkölcsi mércétől nem tértek el, a közönség szereti, magáénak érzi a színházat. A következő évadra máshová szerződött Román Judit és Solymosi Tibor. Szponzorokat keresnek ahhoz a tervükhöz, hogy a jövő nyártól évenként játszhassák Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének dramatizált változatát, az eredeti helyszínen, az egri vár falai közt (* nem valósult meg).
   Igen jó érzés volt hallani azokat a szavakat, amelyekkel Gali László a Szivárvány című lapról szólt a társulati ülésen. Hangsúllyal említette, egyedülálló, ahogyan ez az általános iskolában megjelenő lap „minden egyes számában komoly, elemző írásokat, gyermekek és felnőttek által színikritikákat közöl., sőt színházi különszámot is megjelentet.”, s ezért a Színház nevében köszönetet mondott.

Ha arra gondolok, mi okoz örömet egy színházigazgatónak, a legfontosabb az, hogy olyan színházat irányít-e, ahová jár a közönség. Ha ezt tekintem, akkor egri színházigazgatónak lenni nagy öröm. A gazdasági bajok, költségvetési visszafejlesztések bennünket nagyon megkínoztak. A tavalyi évadban a dolgozók 16 százalékát el kellett küldeni. Még az a veszély is felmerült, hogy megszűnik az önálló társulat. Ez a tendencia azonban nem lehetett, nem lehet komoly. Ez a város nem ajándékba kapta a színházát. Megküzdött érte. A lakosság túlnyomó többsége akarta, sok ember tett nagyon sokat érte. Ez a régió évtizedekre visszamenően híres a színházszeretetéről. Miközben a fővárosban arról panaszkodnak, hogy 40-50 százalékkal esett vissza a látogatottság és miközben ez az arány országosan is 20-25 százalék, nálunk gyakorlatilag emelkedett. Amikor én idekerültem, öreg kollégáim azt mondták, hogy ez egy fantasztikus közönség. Jó, jó, majd meglátjuk – gondoltam, de valóban így van. Az alaparculat, amit megpróbálunk, hogy művészszínháznak és népszínháznak kell lennie, populárisnak és érthetőnek, minden műfajt magába foglalónak, s el kell találnunk, hogy melyik közönségréteget mivel kínáljuk meg. Én erre esküszöm, azt gondolom, ez a titka mindennek, s hogy ez nem megalkuvás.  Amikor egy darabhoz fogunk, mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy az első pillanattól tisztázni kell, mit akarunk mondani a közönségnek, meg kell tudnunk közelíteni őket. Én nem hiszek abban a tendenciában, amely nem a közönségnek akar játszani, hanem üzen egy másik színháznak, kritikusi elvárásnak, divatnak.

  Gali László direktor: "Olvasom a Szivárványt. Rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Lapszerkesztő voltam magam is az egyetemen, s ez nagyon nagy dolog. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik. A Szivárványt is várjuk!"

 

  Gali László direktor: "A darab szerzői azt mondták, s ezt szerénytelenség nélkül elmondhatom, mert nyilatkozták is, hogy az országban ez volt a legjobb előadás, mert itt lelke volt… Enélkül, ha a színészből nem sugárzik a hit, nem megy! Arról szólt ez az előadás, hogy el akarják vinni a fejünk fölül a tetőt – ne engedjük! Egy társulat nagyon megérzi, hogy a darab miről szól."

   Ez a harmadik évadom itt, korábban a Radnóti Színpadon voltam. Itt kialakult  a szó pozitív értelmében klasszikus színház. Nekem mindenképpen megérte ide jönni. Ebben az évadban játszottam például a Godot-ra várva című darabban. Nagyon izgalmas színház a Godot, s igen komoly színészi feladat. A színpadon ülő közönség közelsége teljesen más eszközöket igényel, de engem ez nem zavar. Jó, hogy egészen közvetlen módon lehet játszani.

  Ezt a mesét sokáig nem feleded. Idilli dallamok keringő, zongoraszó kíséri végig a történetet (zene: Aldobólyi Nagy György), de csak látszólagos ez a kellemes hangulat, mint ahogyan még a Duna hullámzása sem lehet valódi élmény ezeknek a keservesen élő kisembereknek: a díszletfalon a hullámokból téglák tűnnek elő. Még a kirándulásra is elkíséri őket a nyomor, a gond, ami lelküket is megnyomorítja. Milyen megrázó, ahogyan a nagymama (Ribár Éva) a kisbaba életére tör. Mennyire nincs kiút Marianne (Román Judit) számára sem, aki pedig megingásaiban is tiszta lelkű. A történet a végén visszakanyarodik oda, ahonnan indult, de ha lehet még reménytelenebb, sivárabb az élet. Szájtátva figyeltük a mesét, de ha jó éjszakát akarsz kívánni, ahhoz válassz inkább másikat!

   Kedves Táltos Tücsök! Téged kérlek, add át az üdvözletemet mindenkinek! Megsúgom neked, hogy – persze a gonoszakat kivéve – valamennyien a szívemhez nőttetek, de a legjobban téged szeretlek. Tudod, miért? Mert te olyan okos vagy és mégsem nézed le a kisebbeket. Láttam a szemedben – még akkor is, amikor éppen zsörtölődtél, hogy szereted a gyerekeket és igazándiból Pinokkiót is rögtön megszeretted. És amikor a tengerbe dobtak, nagyon féltettelek. Már majdnem könnyezni is kezdtem – tudom: H2O+NaCl -, de szerencsére megmenekültél. Ugye mindenkinek segítesz, akkor is, ha nem értik meg rögtön a szándékodat? Tudom, hogy a barátunk  vagy… (Tücsök – Deák Éva)

"Történik napjainkban, Nápolyban" – mondja színlap, s mi belátjuk, hogy Leonidának  (Csendes László), a hivatásos vendégnek naprakészen kell csevegnie a világ eseményeiről, azt az egészen napjainkig ható aktualizálást mégis feleslegesnek éreztük, kizökkentőnek a darab hangulatából. Más akadékoskodni valót viszont nem is találtunk az előadásban, s üzenjük Matildének (Agárdy Ilona), hogy itt sem ment ki senki, míg a vasfüggöny is le nem ment, hiszen itt is többen "egyszerűen lehengerelték a közönséget", nem utolsósorban éppen ő, s Csendes László. (A képen Bakody József és Agárdy Ilona) 
 

   Hosszasan elgondolkodtunk főszerep, mellék- vagy epizódszerep darabon belüli viszonyáról. A két főszereplőn (Fésűs Tamás és Saárossy Kinga) kívül is remek alakításokat láthattunk. Kiemelésre kívánkozik a nénik hármasa (Olgyai Magda, Bókai Mária, Ribár Éva), Kisvicákné – Fekete Györgyi – és külön említést érdemel BIRI - Csonka Anikó! A színlap csak hetedikként tűnteti fel, de nem tudja a néző kiverni fejéből ezt a nem túlságosan jóindulatú, szemtelen, de vonzó, fiatalságot, derűt árasztó bakfist, szertelen mozdulatait, arcrezdüléseit, kíváncsi izgalomtól pimasz vihogását és ártatlanul kerekedő szemeit. Ha színen van, akkor főszereplő ő is.
 

   Szórakoztató, időnként harsányan nevettető, de ugyanakkor romantikus, érzelmeket keltő és gondolkodásra késztető élményben volt részünk. Mindez természetesen benne van a darabban, de ahhoz, hogy minden elem felszínre is kerüljön, a színészi játéknak, díszleteknek és jelmezeknek olyan összhangja kell, ami nem mindig valósul meg úgy, mint most.
  A díszlet kifejezetten egyszerű, mégis jól szolgálja a cselekményt és a nézi figyelem összpontosítását. Nagyon tetszett, ahogyan az első felvonás végén pillanatok alatt mozgalmas, felfokozott érzelmeket kifejező és keltő tér kerekedett az addig statikus elemekből.
  A jelmezek túlzásoktól mentesen illúziókeltők, egyszerűséget, tisztaságot sugallva. Bármennyi bonyodalom, féltékenység, intrika jelenik is meg a színen, ez végső soron mégis kedves világ, ahol nem fordulhat elő, hogy a dolgok végül ne rendeződjenek, s azzal az érzéssel távozunk, hogy jó lenne közelebbi, még alaposabb ismeretségbe kerülni vele.
 

Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck,
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó’tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavítja magát.

(Arany János fordítása)