Nagyot néz, aki Csajkovszkij balettjére emlékezve ül be a nézőtérre! Egészen más, sokkal groteszkebb és szürreálisabb ez a világ, nem is lehet véletlen, hogy nem karácsonykor mutatták be. Csodálatos és félelmetes – ahogyan Marika ki is mondja ezt az előadás végén.
  Az első pillanatokban még karácsonyi a hangulat, tökéletes az illúzió, elhittem, hogy Szenteste van, éreztem az ünnep ízeit és illatait, simogatását, de amint megérkezett a türelmetlen, veszekedő, hangos rokonság, felborult minden. A cselekmény elmesélése nem feladata ennek az írásnak, de nem is lenne könnyű feladat! Bár vaslogikával épül, úgy folynak egymásba a jelenetek, és olyan gazdag az elénk táruló látvány, hogy azt sem tudjuk, hová kapjuk a fejünket. Látszólag össze sem illő elemek alkotnak fura, borzongató, lenyűgöző egységet. Igaz ez zenére, koreográfiára, kellékre, jelmezre is. Marika álmában a gyermeki – de kimondva vagy sem felnőttekben is élő – félelmek és vágyak, mese és realitás keveredik. Álma összeköt múltat és jelent…  János vitézt és a Teletubbies angol tévésorozat figuráit… A modern, racionális, már a gyermek asztalán is számítógépes világban nem szabadulhatunk ősi szorongásoktól, örök sóvárgásoktól. Csak küzdhetünk a félelem legyőzéséért, a tisztaszívűség megőrzéséért.
  Hatalmas munka áll az előadás mögött!
  Csizmadia Tibor első egri rendezésében nagyon sok szereplő van egyszerre színpadon, mindegyik egyéniség, üresjáratok nélkül. Kemény, odaadó munkájuk meg is látszik a színvonalon! És akkor még nem szóltunk például a veszélyes akrobatikus ügyességet igénylő mozgásokról, a tér (beleértve a nézőteret is) horizontális és vertikális kihasználásáról, a meglepő és meglepő effektusokat produkáló kellékekről.
  Ez után az előadás után nem szabad alacsonyabbra állítani a mércét. Vitatható, de nívós, érdekes, elgondolkodtató – igazi színház!      

   Figyeljük egymást, Ön és nézők, de arra talán nem gondolt még, hogy ebben a kíváncsi, várakozással teli ismerkedésben nekünk bizony előnyünk van. A nyár folyamán a városban járva-kelve Ön még nem tudhatta, hogy mi volnánk azok, mi viszont már kicsit megismertük Önt. Hozzánk írt nyílt leveléből, lexikonból, hírekből, a nyári játékokon való megjelenéséből, nyilatkozataiból a városi televízióban. Ott mondta a következő mondatot is: „A színház, az szeretetről szól.” Azt hisszük, ez a kulcs. Ha valóban így gondolja, akkor Egerben az elkövetkezendő években jó színház lesz. Mint ahogyan az önálló társulat megalakulása óta eltelt időben nem egyszer volt öröm ebben a városban színházba menni, s nem egy emlékezetes produkció él bennünk. Tagadni ezt hálátlanság lenne. Megkezdődött az új évad, a műsorfüzet érdekes, színes előadásokat, változatosságot, társműfajokat is ígér. Lezajlottak az első bemutatók, a közönséggel – velünk – való szorosabb kapcsolattartás első jelei már tapasztalhatók. Elkezdtük azt a beszélgetést, amelyre levelében felszólított bennünket. Kívánunk a Társulatnak, Önnek, mindenkinek nagyon sok szép estét, vastapsot!    

 

   Szegvári Menyhért meg szokta találni rendezéseiben azt az egyensúlyt, aminek köszönhetően az ordenáré is vonzó, az extrém elfo­gadható, az erkölcstelen sem megbotránkoztató a színpadon, persze a hétköznapi, szokásos társadalomfelfogás szerint használva ezeket a pejorativ jelzőket. De vajon valóban mindig, minden esetben az az erkölcsös, a tisztességes, amit a társadalom egésze vagy egy-egy csoportja annak tekint, vagy fölébe helyezhető ennek a saját erkölcsünk, meggyőződésünk, s ha igen, a többség mennyire képes ezt toIerálni, mennyi s milyen következményét kell vi­selnünk különutasságunknak? Ez a kérdés óhatatlanul felmerül. Merész, sok­koló, megdöbbentő jelenetek sorából áll össze az előadás, de olyan ízléssel, őszinteséggel és empátiával színre állítva s eljátszva, hogy végső érzelme­inket iránta egyetlen szóban öszgezhetnénk: felemelő. Igen sok pedig a lehetseges buktató. Az elmegyógyintézet életének, a bent lakó sokszor igen súlyos állapotú emberek viselkedésé­nek naturális megjelenítése kényes egyensúlyon alapszik. Könnyű lett volna elmenni a felszínesség, sőt a ripacsság irányába.
   McMurphy szerepében Bregyán Péter intellektuális, jobb sorsot érdemlő lázadó. Tragédiája, hogy a - persze nagyon is alappal való - gyávaság, megalkuvás következtében nem talál elegendő követőre, s képtelen sorsfordításra. Pálfi Zoltán hosszú hallgatásában is szug­gesztiv erő, nemesség rejlik. Venczel Valentin másképpen intellektuális, mint McMurphy, nála ez az adottság műveltséggel és a világ bizonyos értelemben felsőbb rendű szemléletével párosul. Lisztóczki Péter, Fehér István, Korica Miklós meggyőzően ábrâzolnak egy-egy (egyébként a köznapi, a ,,kinti” életből is ismerős, hiszen hajszálon múlik a határ normalitás és őrültség közt) típust. Nagy Andrásnak jut az egyik legkényesebb probléma megjelenítése s az előadás legkényesebb jeleneteinek egyike. Dicsérendő, amilyen magától értetődően oldja meg. Rábl Róbert a színház ügyelő­jeként olykor kisebb szerepeket is eljátszik. Most jóval több időt tölt a színpadon, nem kön­nyű, hiszen egy ismételgetett mondat kivételével néma szerepben, s méltó társa tud lenni a töb­bieknek. Szarvassy Csaba Zsolt  a  legsúlyosabb ápoltak egyikeként Jézusnak képzeli magát, s újra meg újra átéli a keresztre feszí­tés kínjait - a többiek  ,,megfeszítését” is jelképezve egyszersmind. Úgy tudja ismételni két felvonáson át azt a néhány egyszerű mozdulatot, járást, arckifejezést, hogy mindvégig érdekes, meghökkentően vonzó marad. Az ápolószemélyzet főnöke, Ratched nővér – Dimanopulu Afrodité. Meg van győződve emberi nagy­szerűségéről, döntéseinek mindig helyes voltáról, magas fokú hivatástudatáról, holott valójá­ban szerelmes a hatalomba, mámorítja a mások feletti uralkodás, s tán rejtett, elfojtott szexu­alitás-hiány is motiválja ezt az attitűdöt, amelyben eleve izgató dolog nőként tejhatalmúlag uralkodni férfiak fölött. Réti Árpád valójában sokkal tisztességesebb orvosa, Jakó Beáta és Varga Orsolya inkább az orvos erkölcsrendjéhez tartozó nővére sem tudja függetleníteni magát Ratched nővér erős egyéniségétől, kötelesség­tudatnak álcázott terror­jától. Tűzkő Sándor és Várhelyi Dénes ápolójában nincs együttérzés, szórakozásuk tárgyának, gúnyolódásuk bármikor rendelkezésre álló céltáblájának tekintik intézetük lakóit. Fogarassy Péter és Bogdán István azok, a­kiknek nincs is igazi vi­szonyuk az ápoltakhoz. Egyszerűen csak végzik a munkájukat, nem különösebben törődve azzal, hogy ,,munkadarabjaik” élő, érző lények. Ketten vannak, akik csak egy látogatás erejéig érkeznek kintről, Candy és Sandra – Varga Lívia és Lehoczky Andrea. Közönségesek, maguk is a társadalom egyik számkivetett rétegéhez  tartoznak, mégis van bennük jóság, együttérzés, segíteni akarás, a maguk módján szimpatikusak tehát.
   Csík György díszlete (a jelmezeket is ő tervezte) feszült, zárt tér, amilyen az a világ maga. Kár, hogy a nézőtér jobb szélső székeiből bizonyos jelenetrészek nem láthatók...
   A színlapok általában nem szólnak a világítás megtervezőiről, megvalósítóiról. Pedig például ebben az esetben is az izgalmas, amikor kell idegesítő, amikor kell lágyuló effektusok nélkül az előadás nem volna az, ami.
   Kátai László zenéje stílusos, szervesen illeszkedő.

 

   Játsszák: Fekete Györgyi, Bessenyei Zsófia, Tatár Gabi, Váli Zita, Saárossy Kinga, Blaskó Balázs, Nagy Adri­enn. Zene:    Agoston Ottó, Benyó Tibor és Tóth Benedek m. v. Díszlet: Dér Denissza m. v., Bátonyi György m.v. Jelmez: Benedek Mari m. v.  Mozgás:  Szögi Csaba m. v. Rendezőasszisztens: D. Katona Mária. Rendezte: Dér András m. v.
   Kétségtelen, hogy elmondhat valamit a hír, az ilyen-olyan terjedő vélemény is egy-egy produkcióról, adhat valamiféle támpontot arról, miyen lesz a közönség véleménye, én azonban szeretem magam eldönteni, tetszik-e nekem az adott előadás - s számomra nyilvánvaló, hogy e döntésnek előfeltétele az, hogy megnézzem...! Sajnos, bármennyire magától értetődő, nem mindeki számára az. Bizony sokan döntenek csak szóbeszéd alapján. Erről a stúdióelőadásól még olyan hír is járja, hogy azt kell beülteni rá, akivel ki akarnak tolni. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy sem nem könnyed, sem nem köznapi értelben véve szórakoztató. Bár tele van fülledt erotikával, mégsem pikáns, csiklandozó, ellenkezőleg, nagyon is komoly kérdéseket feszeget. Aki ismeri Sade márki, a szadizmus névadója nevét, annak kell valami elkézeléssel rendelkeznie a boncolgatott témáról, ami az ego és a másokhoz való egoista viszonynak erőszakkal, mások megalázása, felettük való uralkodás iránti vággyal átitatott változata. A kérés, hogy ez a fajta boldogság elfogadható-e, esetleg meg is osztható-e, bevonhatóak-e szeretteink, ismerőseink tevékenyen abba a körbe, amelyben nekik is alá kell vetniük magukat ezen akaratnak, akár az uralkodó oldalon, akár szenvedő félként. Hat nő vergődik ezen kérdések hálójában, következetesen kitartva álláspontja mellett, vagy ellenkezőleg, sorsának, korának, jellemének alakulásával viszonyulását is változtatva, de végig vággyal a Férfi iránt.
   A zárt, határaival díszes kalickaként fogva tartó, fizikai és szellemi értelemben is korlátok közé szorító díszletben, a természet hangjait idéző, ólomkiristályokból, dobból, csengettyűből, kavicsokból, gongból kicsalt, elővarázsolt hanghatásokból összeálló, a földi szférából elemelő zenével kísért játékban a legátütőbb a címszereplő (Fekete Györgyi) játéka.  Eljut a megadó, előbb titkon, később bevallottan is élvezetet okozó azonosulásól a poklok háborgásán át az elutasítás adta újabb, más minőségű nyugalomig.
   Érdekes megoldással a rendező két, ráadásul ellenkező nemű színészre (Blaskó Bálint és Saárossy Kinga)osztotta az egyik szerepet. Nem esténként váltva, hanem egy előadáson belül! Számomra ez a megoldás azt jelezte, hogy nemtől függetlenül alakulhat ki ugyanolyan attitüd, magatartás- és viselkedéskultúra, az átlagostól, a társadalom által befogadottól eltérő jellem, deviancia.         

   Szokatlan, váratlan dolgok sorozataként is jellemezhetnénk.
   Szokatlan a darab maga. A cselekrnénv egy hadifogoly táborban indul. Nem ez jutna   eszünkbe, operettre gondolván... (Később persze hagyományosnak mondható helyszínek is következnek.) Vá1tozatos a földrajza: Szentpétervár, Peking és egy kis magyar falu, Dorozsma.
   Meglepő megoldással a primadonna mellett két bonviván és őket kiegészítendő két szubrett és két táncoskomikus szerep is akad. Ennek köszönhető az is. Hogy bár a cselekmény a primadonna sorsa körül forog, mégsem olyan központi súlyú az alakja, mint más operettek esetében.
   Szokatlan, a műfaj hagyományait csak részben követő a muzsika. Az andalitó, elringató dallamok különös, lüktető ritmusokkal párosulnak, izgalmas és vonzó zenei világgá fonódva. Ábra­hám Pál mesterien teremt egyéget a már csak a rendkívül eltérő karakterű helyszínek által is megkövetelt változatosságon belül.
  Bényei Miklós (m.v.) díszleteiben játsszák az előadást. Jó a jelzésszerű és részletesen kidolgoztt elemek térkihasználása, illúzió keltése.
   Pilínyi Márta jelmezei nagyon szépek. Színvilágukkal, fromáikkal, anyagaikkal valóban gyönyörködtetnek, s (úgy gondolom) jól is hordhatók.
   Mint már oly sokszor, Csala Benedek (m.v.) vezényel. A műszak mellett a zenekar az, amely­nek munkájáról a kritikák sokszor nem vesznek tudomást, pedig ha hibázik, az a színészi munkára is rányomhatja bélyegét. Ők, s a korrepetitorok, Marik Erzsébet, Kalló Zsolt is megérdemelnek tehát mi­den elismerést és tisztele­tet a jól végzett munkáért.
    Dévényi Ildikó (m.v.) koreográfiája invenciózus. helyenként egészen káprá­zatos, láthatóan örömmel is táncolják.
  A címszerepben Szilágyi Olga. Mint mindig, egyenletes, magas színvo­nalú ének- és tánctudás, hi­teles jellemábrázolás. Meg­jelenésekor a legreményte­lenebb helyzetekben is élettel telik meg a színpad. Jelen esetben két férfi - egyikük a sors szeszélye folytán rég halottnak hitt - közül kell választania, s ezze1 egyszersmind a másik kettő sorsát is eldönti. A hála megkövetelte hűség és az érzelmek közti vívódás, felelősség nem könnyű teher. Sok mindent kell átél­nie, s számunkra átadnia, amíg - ahogyan az az operettekben azért általában mégiscsak lenni szokott - boldog lehet. John Webster nagykövet Kincses Károly (m.v.) Az események sodrában egyre inkább a sértett hiúság irányítja, de alapvető és meghatározó korrektsége megérteti vele, hogy az igazi szerelem fájó áldozatokra is képes. Nagyon szép első felvonás beli jelenete, amikor visszagondol az első találkozásra a bécsi bálon, s arcán tükröződik annak minden boldogsága. Viktória halottnak hitt régi kedvese, Koltaí László főhadnagy Vadász Zsolt. A szín­ház fiatal  bonvivánja szintén meggyőzően sokoldalú. Az Anna Ka­renina után most ismét új színekkel gazdagítja, hozza közel figuráját.  A főhadnagyot már megedzette az élet, de a keserűség nem uralkodott el rajta. Méltányosságban, nagylelkűségben, szeretetben is méltó  párja a nagykövetnek. Ott a­zonban mindez az érett férfi böLcsességének,  itt az ifjúság vonzásának e­rejével párosul. s mindkettő nagy érték. Többek között ezért is nehéz döntenie Viktóriának. s bizony nem egyértelmű, kit választ. Riquette Zám Andrea. Tűzrőlpattant magyar - eleinte elkényeztetett francia lányt majmoló - menyecske. Aki végigkísérte nagyobb feladatot jelentő szerepeiben az elmúlt években, tapasztalhatta a fejlődést. Éneklésével mindig csodálatot kelt a nézőkben. Az előadás egyik nagy meglepetése Jancsi szerepében Rácz János. Nem kapott még ilyen súlyú feladatot. Epizód-alakításaiban azonban igenis figyelmet keltett, például a Rómeo és Júliában, vagy a Piaf-ban. Most kirobbanó sikert arat és ez nem csak a hálás szerepnek, a szövegben lévő sok poénnak köszönhető, hanem annak a fantasztikusan kidolgozott, teljesen testhezálló figurának, amivel elénk áll. Mozgás, hanghor­dozás, arckifejezés mind remek és egyik sem konvencionális. Egri József - Miki, Viktória öccse az Anna Kareninában mutatkozott be Egerben. Ez most egész más karakter - hagyomá­nyos táncoskomikus szerep. És az előzőben megismert őszinte, mély érzésű ember mellett most egy nagyszerű humorú, életkedv­vel teli, a melódiát valóban élvezni tudó, könnyedén, magától értetődően táncoló egyéniséggel találkozunk. Partnere Ah Wong sze­repében Dér Gabriella, a másik nagy és igen-igen kellemes meglepetés. Ő sem kapott eddig ilyen lehetőséget, s most megkockáztatnám azt az állítást, hogy személyében egy újabb vérbeli szubrettet avatott a színház. Nem lehet nem érezni, mennyire élvezi, amit csinál és nem lehet nem észre venni, mennyire jól is áll neki ez a szerep! Szóljunk végül Balogh András kereskedőjéről, akit keserű humorral, fennsőséges öngúnnyal formál emlékezetesre! Nem alakításuk minősége, csak szerepük terjedelmének, a darab adta le­hetőségeknek korlátai azok, amiért csak a nevét említjük a követke­zőknek: Berzéki Krisztina, Kakó Zsolt, Podlovics Lajos, Tóth Levente. Közreműködnek még Csül­ög Judit, Jakó Beáta, Kascsák Dóra, Kovács Viktória, Nagy Adrienn, Nagy Lívia, Papp Gabriella, Sáfár Kata, Kalló Zsolt, Koncsos Gergely, Nagy Zoltán és a Lajtha László Néptánc Együttes tagjai. Az előadást Moravetz Levente rendezte.

* Kapcsolódó írás: "Zuper" (2002)

  Baráth Zoltán volt Gyuri pincér a Liliomfiban, Micimackó, a tábori lelkész segédje a Svejkben és sorolhatnánk, de leginkább a Csárdáskirálynő egyik Bónija tűnik alkalmasnak, hogy emlékeztessünk arra az időszakra, amikor még a társulat tagja volt. Azután csak különféle rendezvényeken lépett fel, sokat szerepelt viszont külföldön. Most a Megyei Művelődési központban mutatta be önálló estjét. Örömmel láttuk ott egykori közvetlen kollégáit is. Összeállítása darabjait egy laza szálra fűzve kínált kellemes szórakozást, „békebeli” táncoskomikusként, humorral, könnyed eleganciával. Egyszerre nagyvilági és meghitt hangulattal. Úgy vonzott a színpad – énekelte a fináléban kicsit szomorkásan, de mégis életörömet sugározva.
 

   A színház homlokzatára kikerült a nemzeti mellé a megye és a város zászlója is. Jó. Csakhogy ezzel egyidejűleg az emeleti teraszt pedig lezárták. Nem lehet előadás előtt vagy szünetben kisétálni, nézelődni, friss levegőt szívni. Állítólag azért, nehogy valaki elvigye a zászlókat. Túl azon, hogy eleve sértő a  feltételezés, hogy a színház közönsége zászlót fog lopni – de ha akadna is ilyen, miatta akkor most kollektív büntetés szenvedője minden néző -, felmerül a kérdés: komolyan gondolható-e, hogy nem fog feltűnni amint ekkora méretű zászlókat cipelve valaki megpróbál észrevétlenül kisurranni.

 

   Így becézték M. Horváth Józsefet. Nagyon szerették kollégái és a közönség is – egy ideje sajnos már nincs köztünk. A minap a színházi fotók kiállításán elment arcképe mellett az egyik öltöztetőnő. Láttam, amint odalépett és szeretettel megsimogatta. Ugye, hogy nem is olyan mulandó az igazi művész – és ember – emléke…

   Görgey szemszögéből, lélektani drámaként ábrázolja a szabadságharc bukásának következményeit. Kiérlelt, alapos, elemző alakításokat látunk Beke Sándor rendezésében. Szinte újdonságként nézzük Sata Árpád legutóbbi szerepeitől egészen eltérő karakterének komoly sokszínűségét...

   Éles elutasítás és igen közelinek érzés - - mindkettő hallható.
A Bánk bánról mindenkinek van némi fogalma, de többnyire az operaváltozat alapján, még annak is, aki sohasem jár operába. A dráma maga kevésbé ismert. (Keletkezésének körülményei szépen megismerhetőek Jókai Mór És mégis mo­zog a föld című regényéből...) A kérdés az, megszerethető-e az egri produkció segítségével.
  Pályi András dramaturg tömörítésre irányuló tevékenysége rövidítette a körmondatokat, könnyíti a koncentrálást. A rendezés úgy közelít korunk életér­zéséhez, naponta érő aktuális benyomásaihoz, hogy eljuthassunk az alapállás­ként felvett gyanakvó távolságtartástól az azonosulásig. A mozgalmas nyitó­kép -  Ivády Erikának és a Fiatalok Táncszínházának közreműködésével -nem enged sokat gondolkodni. Gertrud udvarának mulatozása, közben a közönség folyamatos érkezése, a későbbi fontos szereplők feltűnése le­köti a figyelmet. Azután lassan elkalandozik tekintetünk a díszleten, az ősi és modern anyagok felhasználásával létrehozott, jelzésszerű elemekkel tagolt, mélységében és magasságában is tágas téren, amelyet jól használnak ki a játék során. Korokon át ívelnek, múltat és mát kötnek össze a hangeffektusok és a Gajdos együttes nagyszerű kísérőzenéje. A világítást vetített képek, sőt lézer­effektek is kiegészítik. Utóbbiak akkor jelennek meg, amikor az elme erősen há­borog, vagy már meg is bomlott. Az első gondolat érdekességük, ritkaságuk mellett az volt, hogy talán túlságosan direkten igyekeznek erősíteni a szavakat, gesztusokat, de végül is nem zavaróak, talán valóban szegényebb lenne nélkü­lük az összkép.
  A matt háttérbe szépen illeszkednek a jelmezek színei, a füstszürkék, moha­zöldek, óaranyak, s Melinda ruhájának pirosa, Izidóra öltözetének kékje. Érde­kes ez a színválasztás. Valamikor alapszabály volt a festészetben - elsősorban a vallási tárgyú képeknél -, hogy a nők kék köntöse a szűzi, ártatlan lélekjellem­zését szolgálta, a vörös a szabadosan gondolkodó, kikapós hölgyeknek járt. Melinda (Kalmár Zsuzsa) ,,együgyü” - vélik az udvarban. S annyiban talán va­lóban az, hogy későn ismeri fel a reá leselkedő veszedelmet, s talán mégis van benne egy adag rejtett kacérság, kiváncsiság. Későbbi határozott szembenál­lása tán önnön gyengesége, meggondolatlansága elutasításából táplálkozik, tragédiája, bogy már későn. Otto behálózta, tőrbe csalta, lecsapott rá mint a hálójában vergődő áldozatra. Ottónak torz, púpos a lelke, a gondolkodása, kis­szerű, gyáva, igazából gátlásos figura. Nagy Andrásnak ez egyike eddigi leg­jobb alakításainak. Mimikája, mozgása tökéletesen jellemzik ezt az embert, lelki púposságán túl időnként szinte valóságos púpot is látni vélünk a hátán, amikor görcsbe rándult elméje testét is összehúzza. Izidóra (Lehoczky Andrea) sze­reme iránta tiszta, akkor is, ha látja jellemének hibáit. Kész lenne ezekkel együtt is övé lenni, de sértett büszkesége s a gonoszság elviselhetetlenné váló mélysé­ge végül mégis a szeretett férfi elárulására készteti, reménytelenségbe taszítja. Otto két bujtogatója, segítője közül Biberach Venczel Valentin megformálásá­ban az előadás egyik legfajsúlyosabb alakja. Cinizmusa, érdekorientáltsága haj, de emlékeztet sok kortársunkra... A másik maga a királyné. Gertrudis - Jónás Gabriella - itt egyszerre határozott uralkodó és (ritkábban) esendő nő. Mono­lógja az uralkodásról lenyűgöző, a mégiscsak ébredező lelkiismeret tekinteté­ben már-már együttérzést keltene. Bánk maga nem heroikus, megközelíthetetlen ideál, hanem nagyon emberi, nagyon közeli lény, aki szereti es félti feleségét, nemkülönben hazáját, mindket­tőt védené, s a két kötelesség közti őrlődés, cselekvési és időkényszer szinte elviselhetetlen terhet ró rá. Bregyán Péter játéka kidolgozott, szép, néha a léleg­zetet is visszafojtani késztető. Tiborc - Várhelyi Dénes. Sorsával nincs - nem lehet - megbékülve, mégis ere­jén felül tűri azt. Nyíltsága egyszerű okossága az első pillanatokban pártjára ál­lít bennünket. Hevességével, (jogos) türelmetlenségével ellentéte Petur bán –Pálfi Zoltán. Rokonszenvünket ő is elnyeri, annyira nyilvánvalóan igaza van, annyira egyértelműek az indulatai. Réti Árpád Mikháljának kezdeti gyengesége után az események által kiköve­telt bátorsága tiszteletet ébreszt. Emlékezetesen játszik. Endre szerepében La­manda László a királynak arra a mondatára épít - talán erősebben is, mint a tra­gikus események indokolnák -, amely szerint neki minden alattvalójának kön­nyeit meg kell látnia, de az ő könnyeit ne lássa senki sem. Említsük még meg Sata  Árpád, Balogh András, Tűzkő Sándor nevét is! A kezdő mozgalmasság után a játék fokozatosan egyre intimebb lesz, kettősök, monológok, a lélek háborgásai és vívódásai veszik át a főszerepet. S hogy a közönség körében kinek-kinek saját lelkéhez milyen utat találnak, az eldől minden este... Rendezte Beke Sándor.

 

   Rossz volt a kedvünk, mert megnéztük persze így is több estén, hallgattuk a kedves dallamokat, de ami a játékot illeti, egészen furcsa, érthetetlen dolgokat láttunk. Mintha szándékosan önmaga paródiája felé akarták volna közelíteni az előadást. A közönség tetszésnyilvánítása legőszintébb a bárányokat adó gyermekek és a seprőnyélen lovagló boszorkány láttán volt...