Blaskó Balázs, a Gárdonyi Géza Színház új igazgatója rendkívüli társulati ülésen ismertette elképzeléseit. "180 fokos fordulatot" hajtva végre az eddigi művészi irányvonalban "klasszikus, konzervatív, formailag modern  nemzeti népszínházat" kíván megvalósítani.

  A Mester és Margarita. Az előadás utáni közönségtalálkozók sorozatában került sor tegnap este az alkotókkal való beszélgetésre. Csizmadia Tibor rendező, valamint Bozó Andrea, Hüse Csaba, Kaszás Gergő, Ötvös András, Schruff Milán, Vajda Milán válaszoltak a kérdésekre, de valóban beszélgetés alakult ki, kötetlen, oldott. Szóba került a könyv és a színpadi változat viszonya, a kísérőzene, az alkotói folyamat, az egyes szereplők érzései, gondolatai figurájukkal kapcsolatban, az előadás napjainkban érvényes aktualitása és még sok érdekes kérdés.
 

   Eger után - Egerről
  Sokáig tépelődtem azon, hogy egri éveimről érdemes-e egyáltalán írnom, de a kedves unszolás azt hiszem, meggyőzött. Lehet, hogy az alábbi emlékfoszlányok nem aratnak teljes körű sikert, de azt hiszem, mégiscsak papírra vetem, ha úgy tetszik, terápiás céllal.
   Hiszen miről is írhatnék?
   Másfél évadot töltöttem a Gárdonyi Géza Színház gyakorlatos színészeként Eger városában. Amikor a GNM Színitanodából, a budapesti biztonságból 21 éves éretlenségemmel, de annál nagyobb reményekkel átléptem a küszöböt, nem gondoltam volna, hogy az akkori igazgató elbocsátó szavai mekkora örömet fognak okozni nekem 1995-ben, amikor a szokásos szerződtetéseket tudatták a társulat tagjaival (azaz kire számítanak, kire nem a következő évadban).
  Okkal és joggal bocsátottak el, hiszen valóban használhatatlanná és nélkülözhetővé váltam. Hogy mekkora szerepe is volt ebben a színháznak, és mekkora nekem…
   A debütálásom 1993 őszén a „Svejk a hátországban” című előadásban volt: az I. felvonás 7. jelenetében ordítottam nagy lelkesedéssel: „Háború van! Háború van!”, majd aztán többet nem szóltam, egy-két képben hátul állva nézegettem a többieket és azon gondolkodtam, hogy vajon ez elegendő-e arra, hogy megmutassam, mit tudok. Szembesülnöm kellett azzal, hogy a pesti vendéget nem fogadják kitörő örömmel, de ez természetes, miért is fogadnák, ő a vendég, barátkozzon ő. Ha tud. Érdekes tapasztalat volt tudomásul venni azt, hogy az említett darab rendezője már az első alkalommal úgy fogadott, hogy tulajdonképpen nem fogadott. 1994 márciusáig kellett várnom, amíg egyáltalán visszaköszönt. Nem probléma, nyilván nem voltam szimpatikus. Bár szerettem volna az lenni, de ezt valahogy nem sikerült kivívnom, legalábbis a ’93/94-es évad első felében semmiképp. Jeleznem kellett volna: szeretettelenségben nem működöm. Sem emberként, sem színészként.
   Aztán kaptam szerepet: A pulykában domborítottam az 1. paraszt figuráját. A mai napig hálás vagyok Lengyel Pálnak azért, amiért látta rajtam, hogy nem találom a társulatban a helyem, elvesztem az emberi kapcsolatok útvesztőjében, sokaknak feltűnt, hogy nem jártam le a Bikába, nem nagyon beszélgettem senkivel, nem mertem, hiszen nem bizonyítottam, bár udvariasságom és kedvességem akkor is kedvező visszhangra talált, de ennyi. Pali jól állt hozzám, úgy, ahogy azt egy pályakezdő színész elvárja, hiszen segítség kell neki, és ha ebből barátság nem lett ugyan, de egy örök pozitív tapasztalás: amikor a kis szerepet is fontosnak érezhettem ahhoz, hogy az előadás létrejöhessen. Az alakítás sem sikerült rosszul, hatására már nem volt kellemetlen bemenni az öltözőbe, egyre többen mosolyogtak vissza rám, én pedig kezdtem azt hinni, mégiscsak szükség van a munkámra, és vártam a következő feladatot.
   Nem is kellett sokáig várnom: kaptam egy teljes mondatot a Mária főhadnagyban! A zord rendező valamiért mégiscsak pikkelhetett rám (ugyanaz a hölgy, aki a Svejket rendezte), ugyanis koncepciójában a mondat a következőképp hangzott el: közönség+zenekari árok hangosan játszó zenészekkel, a színpadon ünneplő tömeg, az emelvényen Kossuth és kísérete, közötte egy folyosónyi hely, amelyen peckesen végigvonulva a hangos zene és az ordító tömeg közepette Kossuth felé fordulva, a közönségnek háttal. Azaz nem hallottak és nem is láttak. Az amúgy egyébként teljesen érdektelen jelentés, amelyet a darabbéli Kossuthnak tettem, ismét visszavetette már-már nyiladozó büszkeségemet, mert akár szándékos volt ez a „rendezés”, akár nem, a helyzetből csak a megalázás szándékát tudtam felfogni, azaz ezen gondolkodtam, amikor a próbák és az előadások előtt, után az albérletemben, a Hajdúhegyen lévő, amúgy kedves szuterénben faltam a cigarettákat és ittam literszámra a kávékat, reménykedve, hogy visszamehetek egyszer csak Budapestre.
   Azért igazságtalan lennék, hogy ha arról a maroknyi emberről nem emlékeznék meg, akik szeretettel álltak hozzám, de valójában nem tudtak velem mit kezdeni, mert bár szerettem a társaságukat, problémáimról, beilleszkedési nehézségeimről nem tudtam nekik sem szólni: Horváth Évi, Szecskó Andi, Oskola Zsuzsi, Ivády Erika, Fehér Pisti, Hűse Csabi, Borbás Györgyi, vagy épp az énektanáraim Vass Márti és Dudás Anna, akik tartották bennem a lelket akkor is, amikor már végképp elkeseredtem.
   Kitört a nyár. Úgy mentem el a nyári szünetre, hogy bár a szerződéshosszabbításkor azt mondták nekem, hogy mindenki szeret és elégedettek velem, mégis arra vágytam, hogy valahogy megvethessem a lábam otthonomban, Budapesten. Nem sikerült. Észre kellett vennem, hogy ott sem volt már baráti köröm, hiszen szinte alig voltam elérhető közelségben, az élet meg ott sem állt meg. Mégis hajszoltam, hátha maradhatok. Nem akartam visszatérni a Egerbe, nem hittem abban, hogy könnyedén fogom viselni a következő évad megrázkódtatásait. Várt ugyan egy rövidke szerep a Vőlegényben, de addigra én már nem voltam magamnál nagyon, Budapesten történt nyári talajtalanságom megtapasztalása, amely az „itt sem-ott sem szeretnek” érzést eredményezte, azzal járt, hogy amikor Egerbe visszatérvén az első próba alkalmával, pontosabban próba után bekopogtattam az igazgató úrhoz, hogy „akkor én most elmennék betegállományba”. Addigra én már sajnos olyan állapotba kerültem, amilyenekről addig még csak olvastam: beszéd- és írásproblémák, mozgáskoordinációs zavarok, amelyek ugye, nem feltétlenül előnyösek egy színész számára.
   Itt kap értelmet az a mondat, hogy másfél évig számítottam tagnak: a ’94/95-ös évad első felét vagy kórházban töltöttem, vagy otthon. 1995 januárjában aztán visszatértem, kaptam szerepet A láthatatlan ember-ben, de tulajdonképpen oda sem figyeltem rá, már nem voltam testileg sem, lelkileg sem Egerben. Tudtam, ha meg akarják hosszabbítani a szerződésemet, akkor sem akarok maradni, nem utáltam én már akkor semmit és senkit, nem szerettem már semmit és senkit, üres voltam, és arra gondoltam, nem kell ezt nekem csinálnom.
   „Néma imádságom” meghallgatásra talált: elmondták, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, és kezembe nyújtották a felmondásom. Lementem a Bikába. Részvétnyilvánítás mellett sokan elmondták, hogy higgyek magamban, mert nagyon tehetséges vagyok, M. Horváth Jozsó még a kezeimet is megcsókolta, én pedig úgy mentem haza az albérletembe, hogy valójában szédültem: erről én miért nem tudtam másfél évig??? Hogyhogy nem mondták eddig meg azt, amit gondoltak rólam?
   Azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa ez az élet: egri sikertelenségemet tapasztalva eszembe jutott, hogy miért nem tudtam én megmutatni semmit sem magamból? Több száz előadáson voltam már túl, hiszen 1986-90 között gyerekszínészként bejártam az országot, egész jó szerepekben mutattam meg magam, a Színművészeti – akkor még- Főiskola felvételijének harmadik rostáján estem ki, a Tanodában is nagy reménységnek tartottak, de ebből senki semmit nem tapasztalt meg egri éveim alatt.
   Rájöttem: az ok én voltam, magam. Nem tudtam közlekedni, nem tudtam, milyen szabályok érvényesek egy másik városban, de megkísérelhettem volna legalább a felét megérteni annak, ami történik velem, és elhinni, ezek olyan próbatételek voltak, amelyeken csak át kellett volna esni, és nem azt mondani magamnak már az első „nem visszaköszönés” után, hogy ennek a világon semmi értelme.
   „Eger szelleme” azonban kísért: az egyik legjobb barátomat, Bácsatyai Gergőt mégis ennek a másfél évnek köszönhetem, hiszen a mai napig együtt játszunk egy utazó társulatban, és amikor meglátok egy-egy ismerős arcot valamely közösségi portálon, mindig felvidulok, hogy lám – még él, és jól van! Gali Lacival ha nagy ritkán összefutunk nagy öleléssel üdvözöljük egymást, sőt az egyik színész tanítványom is az ő kezei közé került egy színi iskolában.
   Ami azonban a legfontosabb: még mindig színpadon vagyok! Almássy Bettinának köszönhetően, akit szintén „elbocsátó szép üzenettel” küldtek el Egerből ugyanakkor, amikor engem, ismét túl vagyok pár száz előadáson, amelyeket különböző helyeken játszottunk, a saját független színházi társulatommal pedig időről – időre újabb produkciókat hozunk létre, némelyiknek még tartós sikere is van. Dolgozom rádiónak, televíziónak, sokat hívnak konferálni, valójában azért Budapesten sem lettem adminisztrált színész – rendező. Mégis, a sors furcsa fintora: amikor megpályáztam egy igazgatói állást egy művelődési intézményben (időközben diplomát szereztem művelődésszervezésből, hosszú éveket dolgoztam is a szakmában), az elbíráláskor azt mondták: „fiatalember, semmi kétségünk afelől, hogy jól el tudna vezetni egy közművelődési intézményt, de ismerve színészi kvalitásait, magának inkább a színpadon van a helye! Maradjon, és tegye a dolgát, örülünk, amikor látjuk, és tapsolhatunk magának.”

A megyei közgyűlés Blaskó Balázst választotta a színház igazgatójának.

    Bár nem sok időt töltött Egerben, az operettrajongók biztosan emlékeznek Pille Tamásra a Marica grófnőből vagy a Sybillből.  
   - Az egri évek után Nyáry Dettivel együtt külföldre szerződtünk a Baseli Scala Theaterhez. Utána a Krakkói Operett Színház társulatával jártuk be Skandináviát és a többi helyet. Ezt követően a Tatabányai Jászai Mari Színházhoz mentem öt évre, ahol játszottam, de főleg rendeztem. Közben egy albumot is megjelentettünk, Luxusvonat – Pille operett címmel közösen László Boldizsárral, Nyáry Dettivel és Szilágyi Olgával. Most - ennek is már a hatodik éve - a Komáromi Jókai Színházban játszom, de itt is főleg rendezek - legutóbb Csajkovszkij Diótörőjét.
   A felújított egri színházban a komáromiakkal voltunk vendégszerepelni. Örültem, hogy akkor több régi kollégával találkoztam, ez nagyon jó volt.
   Rendkívül boldogan gondolok vissza az Egri Színházas élményeimre. Örülök, hogy tagja voltam  és hogy azokban az operettekben, amikben ott játszottam, örömet szerezhettünk a nézőknek és magunknak egyaránt. Eger azóta is a kedvenc városom, minden tekintetben szívembe zártam.

 

Marica grófnő – Zsupán (Nyáry Detti), Sybill – Poár (Szilágyi Olga), Komáromi Jókai színház – Chicago – konferanszié (a kép forrása a jókai Színház honlapja). 
 

   Nyílt próba volt ma este a színházban, a Kukucskáló sorozat részeként. Kíváncsian figyeltem, a - leginkább ifjú - közönséget mennyire köti le a Szegvári Menyhért vezette próba, az alkotói folyamatba való betekintés lehetősége. Közönséget írtam, mert úgy nézték, mint egy előadást, amelynek témája-cselekménye történetesen az előadás létrejötte. Illedelmesen, visszafogottan, a próbát nem zavarva, de „vették a poénokat”, amikor valami galiba adódott vagy egy – nem a darab részét képező - humoros megjegyzés elhangzott. Érdekelte őket a dolog.
   Judit? Judit kedves, intelligens ifjú hölgy. Írhattam volna lányt is, hiszen még középiskolás, de az egyéniségéhez ezt illőbbnek találom. (Egy írása is olvasható a Postaláda rovatban: Egy vélemény a Selyemcipő – magára hagyva című bejegyzéshez.) A blognak köszönhető az – eddig virtuális – ismeretségünk, kicseréltük időnként véleményünket egy-egy előadásról. Most a próba előtt és a szünetben személyesen is elbeszélgettünk. Nagyban azonosan gondolkodunk a színházról általában és az egri színházról szorosabban véve. Jó, hogy vannak a fiatalok közt is, akik ilyen komolyan veszik és ennyire szeretik ezt a csodát!  
 

   Ünnepi, meghatott, de vidám, minden szépet és jót remélő hangulat… Attól a perctől várjuk minden évben ezt az estét, amelyikben a műsorvezető elköszönt tőlünk, de ígérte és kérte az újabb találkozást, egy év múlva. Ez a záró mondat az idén – 17 év óta először – nem hangzott el. Vajon miért? Hiányzott…
   A nagyszerű Egri Szimfonikus Zenekar, Szabó Sipos Máté vezénylést színesítő humora, az énekesek,  táncosok emléke fel-felvillan évközben is. Tizenhét évvel ezelőtt talán maguk a szervezők sem lehettek bizonyosak benne, hogy az egri újévi koncert ilyen sikeres, minden évben várva várt rendezvény lesz. Délután és este megtelik a nézőtér, előadás előtt vagy a szünetben egy pohár pezsgő, jófajta bor kíséretében elbeszélgetnek az emberek, s amikor vége sem siet senki, a kellemes program után még maradni volna kedvük – lassan hagyják el a színházat. Ez okoz is némi gondot az előadások között, mert keveredik a két közönség, s a ruhatár nehezen birkózik meg ezzel. Érdemes lenne a délutáni előadást 16.00 óra helyett 15.00-kor kezdeni, megoldaná a problémát – és a fellépőknek is több idejük maradna kicsit pihenni.
   Elhangzik a köszöntő – nem politikáról szól (volt egy év, amikor az is megesett – füttyszó és „nem politikai nagygyűlésre jöttünk” bekiabálás fogadta), s kezdődik a koncert.
   A műsor jellege az utóbbi néhány évben megváltozott. Addig a komolyzenei irodalom erre az estére illő darabjai, operaáriák és operettek, musicalek részletei szerepeltek, most már Strauss-művek mellett csak operett… Én egyértelműen kedvelem ezt a műfajt, mégis azt mondom és érzem, hogy felemelőbb volt, amíg nem így volt – örülnék (és tudom, hogy nem vagyok egyedül), ha visszatérne a korábbi gyakorlat. Tegnap este felmerült bennem egy javaslat a fellépők körére is. Szilágyi Olgát, a színház korábbi primadonnáját Egerben kedves személyiségéért nagyon sokan szerették, ének- és tánctudása is vitathatatlan. Biztosan szívesen látná őt a közönség az újévi koncerten!
   Visszagondolva a korábbi alkalmakra felbukkan most egy fura emlék – úgy 2003 és a megelőző egy-két év tájáról… Egy Feleki Kamillra emlékeztető bácsika, alacsony, szemüveges, ősz hajú emberke, nem az alkalomhoz öltözve, bordó, V-alakú kivágású pulóverével, aki eleinte csak a fejét dugta ki lassan, óvatosan a színpad bal hátsó sarkában a kulisszák mögül, majd felbátorodott és már egyre több volt látható belőle, már a nyak, a pulóver is kikandikált, majd  hamarosan előre is lépett, ott állt teljes valójában a színpad sarkában – szemlélte a közönséget. A földszintről alig volt észrevehető, de a karzatról nagyon… Amikor elunta visszahúzódott, de csak átmenetileg, újra és újra előjött. Nézelődött a frakkos, estélyi ruhás zenekar és énekesek mögül, cseppet sem zavartatva magát attól, mennyire nem illik a képbe, sőt, mintha még beszélt volna is valamit. A zenekar leghátsó sorában ülőkhöz? Vagy csak önmagát szórakoztatta? Szemmel láthatóan azt gondolta, nem látjuk… Ki volt ő? Azóta sem tudom, de barátaimmal – akkoriban még ők is minden évben ott voltak, mára csak én maradtam – néhány évig mindig szóba került, ott lesz-e most is. Kicsit olyan volt ez a jelenség, mintha valami titokzatos figyelmeztetés volna, az este után jönnek megint a hétköznapok.
   De mi inkább elandalodtunk, hittük az álmot, hogy az életben minden elegáns, ragyogó, csupa szépség és öröm, mint ott a teremben. Így volt ez tegnap is – és nagyon jó, hogy így lehetett. 
  Befejezésül ismét elhangzott a Radetzky-induló. Ez olyan hagyománnyá vált – akárcsak Bécsben -, amelyet várunk és nagyon zokon vennénk, ha elmaradna.
   Az idei naptáramba december elejére már bejegyeztem: Újévi koncert – JEGY!

   Az elmúlt hetekben mind gyakrabban beszéltek róla. Egyre többen voltak, akik már a részleteket is tudni vélték. Egészen bizonyos, hogy néhány profi mellett elsősorban amatőrökre épít a produkció. Kevés a főszerep, sok a statiszta – de nélkülözhetetlenek. A cselekmény? Ma még csak sejtések, kósza hírek, pletykák szólnak egy-egy epizódról. Úgy lesz-e valóban? – meglátjuk. Minden forrás egyetért azonban abban, hogy a címválasztás igazi telitalálat! Egészen egyedi, soha sehol ezzel a címmel (és tartalommal) bemutatót még nem tartottak. A cím: 2011!
 

   Az év utolsó napja (a blog első szilvesztere). A Gárdonyi Géza Színház mai műsorán 18.00 órától a Cigánykerék című musical. Nem éppen felhőtlen, könnyű gondolatokkal, ellenkezőleg, súlyos társadalmi mondanivalóval, sőt tragikus végkifejlettel – de kétségtelen, hogy a remek táncbetétek, a vidámabb dalok azért nem teszik teljesen alkalmatlanná szilveszter estéjére sem. Jól fog szórakozni a kedves közönség. Hosszú évek óta szokás – bár néha megfeledkeznek róla, s ez nagy kár -, hogy a szilveszteri előadás végén konfetti-zápor hull a színpadon (és az első sorokban ülőkre is jut belőle). Szeretem ezt a lezárást, aki ezután még mulatni indul, annak átvezetés, aki haza, annak is kedves hangulatú. A színházi év persze nem most zárul. S ez az évad más az egri színház életében, mint a megelőző néhány, hiszen éppen ma van az igazgató-főrendezői posztra kiírt pályázat beadási határideje – nemsokára megtudjuk legalább azt, kik pályáztak… De maradjunk a mai napnál! Ezen az éjszakán - azt mondják - számot kell-lehet vetni az elmúlt évvel vagy évekkel. Nekem most azok az ismerősök, barátok jutnak eszembe, akik néhány (vagy több) éve még felléptek az egri színpadon, s most már - ez a jobb eset - más városok közönsége láthatja őket, vagy elhagyták a pályát - általában kényszerből, megélhetésük biztosítására, de a szívük nem szakadt el, s ma is fájdalmuk, hogy sorsuk így alakult. Többükkel beszélgettem erről mostanában egy a blogra tervezett sorozat apropóján, s van, aki nyíltabban kimondja, van, akinek szavaiból kiérződik, de akit egyszer megfogott a színház varázsa, az valószínűleg soha nem "szabadul" többé. Igaz ez egyébként nem csak a színpadon állókra, hanem a munkájukat a háttérben segítőkre is. És igaz ez - ezen a különös napon, az év utolsó napján hadd mondjam - rám, magamra is. Boldog új évet mindenkinek, színpadon innen és túl!

Sajnos ma sem volt konfetti...
 

Van-e most karácsonyi hangulat a Gárdonyi Géza Színház háza táján? Viharos évadkezdés, az első bemutató szinte teljes elutasítása, viták a színház vendégkönyvében, internetes fórumokon, utcán, társaságban – a néző oldaláról… Kiírt pályázat az igazgatói posztra, december 31-e a jelentkezési határidő, változások várhatók – a színház tagjainak oldaláról (bár ez nyilván hatással lesz arra is, amit a néző lát)… De mégis, akárhogy is: ez a mi színházunk! S ha nem látjuk meg értékes törekvésit, a művészek sokszor igen magas színvonalú teljesítményét, ha nem értjük, hogy értünk van, akkor is, ha nem minden produkció van ínyünkre, ha meg sem próbáljuk szeretni, akkor tán nem is érdemeljük meg. Karácsonykor legalább elgondolkodhatunk talán olyan fogalmakról, mint tolerancia és odafigyelés egymásra. Mindkét oldalon! Mert a színház nincs – nem lehet - meg nézői nélkül, a közönségnek pedig tudatában kell lennie, hogy nem vagyunk egyformák - színházi ízlésben sem.
   Kellene valamit kívánni a karácsonyfa alá. Legyen ez a kívánság „csak” annyi: békés, meghitt, nyugodt, de sokszínű, érdekes, változatos és a megszokott magas színvonalból nem engedő legyen a színház! Boldog karácsonyt a Társulatnak, a Színház minden dolgozójának, minden nézőnek!

* Köszönöm szépen az e-mailben és facebook-on érkezett karácsonyi üdvözleteket!

   "Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író amikor epigrammát alkot." – mondotta Gobbi Hilda, a díj alapítója. Évente négy művész (2 férfi és 2 nő) kaphatja meg az epizódszereplők díját, egy vidéki, egy budapesti. Gratulálunk!
 

   Egyetem presszó - a lemez dalainak szövegírója Jónás Péter, a Gárdonyi Géza Színház dramaturgja  (Beszélgetés vele a Színházi emberek retro & ma rovatban!) 

„Csillagszemű, félfelnőtt kamaszok!

Szívetekben ketyeg a bomba.

Felrobbantjátok az univerzumot,

minimum kétszer naponta.

Összebújtok kocsmák asztalánál,

madárfészekben, egymáshoz közel.

Szappanbuborékban a megváltás

naponta kétszer nem jön el.

Szerelmetek lángoló erdő,

a barátságért meghalni muszáj.

Lelketek feltépett tengeri kagyló,

naponta kétszer is, ha fáj.”

1991 és 1996 között Debrecenben jártunk egyetemre. Kamaszok voltunk, vadak és szabadok. Az első szerelmek, barátságok, lázadás és ifjúság.

A dallamos visszaemlékezés dalait megrendelheti itt: kiccsmano@gmail.com. Csak a szerzőktől, magánkiadás!

„Volt néhány kocsma, koszos és olcsó

a Lilla, a Fácán, a Makk tíz, a Presszó

a sörfoltokban szerelmek úsztak

a korsók sokszor nők miatt csúsztak

s néha tudni véltük, mit akar Isten

így kavargott a szívünk a szomorú füstben”

 

   Pár napja történt, indultam elfoglalni szokott helyemet a nézőtéren – de ott már ült egy hölgy... A helyzet hamar tisztázódott, a jegye eggyel arrébb szólt. Kedvesen mentegetőzött, s váltottunk is pár szót. Nemrég lett egri lakos, másodszor volt a színházban. Az épület maga került szóba, a külső kép után meglepte a kis nézőtér, a családias hangulat. De már kezdődött is a játék. Szünetben nem, de az előadás után még folytattuk a beszélgetést, bemutatkoztunk, s kérdezte, milyen darabokat nézzen meg, mert szeretne most már rendszeresen jönni. Természetesen nem A selyemcipőt ajánlottam elsősorban figyelmébe – bár arról is beszéltem neki -, hanem könnyebb előadásokat. Olyan jó volt látni és érezni, hogy őszintén elbűvöli a színház világa, és azt is, hogy láthatóan nem találkozott az egri színházat folyamatosan leszóló hangokkal. Előítéletek nélkül, nyitottan kezdi az ismerkedést.
            

   Honlapjuk még nincs, csak készülget – ha valaki tudni akar róluk, meg kell keresnie valamelyiküket. Legutóbb egy könyvbemutatón játszottak, december 11-én a színház Páholy Partiján hallhatók, majd 17-én a szihalmi karácsonyi koncerten – ahol már voltak egyszer, és mivel nagyon pozitív volt a visszajelzés, Gulyás László, a zeneiskola igazgatója ismét hívta őket. Azért is szívesen mennek, mert ő fellépés után kedvesen köszönetet mond, és ez is nagyon fontos. Nagy Zoltánnal beszélgettem.   
   - Nem csak udvariasságból mondom, valóban sugárzik rólatok koncert közben, hogy szeretitek, amit csináltok.

   - 2007 decemberében merült fel az együttes gondolata, miután előző évben egy Sotto Voce nevű formációval voltunk Marokkóban. Spirituálékat, négyszólamú kórusműveket, könnyűzenét énekeltek és én egyre többet lekísértem őket. Később tagjaikból alakult egy dzsessz-kvartett, kiegészülve basszusgitárossal, akik szintén Marokkóban játszottak, s ez annyira jól sikerült, hogy ismét jött egy felkérés. Csakhogy addigra már a dobost kivéve mindenki kiöregedett,  el is mentek a városból, volt, aki az országból is, munkát vállaltak… A lehetőséget azonban nem akartuk elszalasztani, úgy döntöttünk, hogy alapítunk egy zenekart. Az én hobbim a musical - sok előadás létrejöttében működtem már közre a színházban, tehát elég jó ismereteim vannak -, úgy gondoltam, megpróbálhatnánk ezt a vonalat vinni, kihasználva azt a lehetőséget is, hogy itt a tanszéken vannak jó hangú fiúk és lányok. A fő motiváció azonban mégis az volt, hogy hangszerünkön ugyan valamennyien stabilan játszunk, de egyikünk sem Glenn Gould – a saját hangszeremhez kapcsolódó példát hozva. Szólózenekarként sem lennénk rosszak, de olyan van „százezer”. Hogy valakik kiállnak és énekelnek négy szólamban, esetleg ötben vagy hatban, ebben sem, de ebből is sok van. Olyan azonban, aki meg tud szólaltatni nehéz, váltakozó ritmusú, ostinatos vagy pörgő vagy különböző hangulatú musicaleket és közben énekel több szólamban, nem nagyon akad. Ehhez vagyunk mi heten - Agria Voces, az EKF zenekara:
Balázsi Vivienn Noémi -ének,
Niczky Nikolett - ének,
Cseh András – billentyű, vokál,
Erdész Márton – basszusgitár, ének,
Fehér Sándor Adrián – gitár, vokál,
Klem Dénes – dob,
Nagy Zoltán – zongora.
   - Milyen volt a marokkói fogadtatás?
   - Az arab dallamvilág annyira más, hogy ezt a zenét nem értik. Az ottani skálák a mi fülünknek nemhogy idegennek tűnnek, hanem nálunk nem is léteznek. Másrészt ott a zenészeket ugyan nagyra tartják, de zeneoktatás nem létezik, mert gyakorlatilag a zenélést a vallással kapcsolják össze. Az összes daluk ilyen témájú, akár egyházi jellegű, akár könnyűzene – ezekre tombolnak.
   Az utat a főiskola fizette. Ezután játszottunk évnyitón és évzárón, pályaválasztási fórumon, külföldi vendégek fogadásán – sokat foglalkoztatott az intézmény.
   - De azért nem maradéktalanul felhőtlen a kép, az együttes életében is akadnak kisebb-nagyobb nehézségek – melyek megoldása nem rajtatok múlik.
   - Amit nem akar senki sem megérteni, hogy mi, ha bármilyen koncerten fellépünk, akkor minimum másfél órát ott a helyszínen gyakorolni kell, mert a hét hangszer- és 5 vokálmikrofon beállítása nagyon nehéz. Nem csak kifelé kell jól szólnia mindennek, hanem befelé is, a kontrolloknak. A kettő szorosan összefügg, hiszen ha mi nem halljuk jól magunkat, akkor hamisak leszünk és pontatlanok… És a másfél órában nincs benne a hangszerek odaszállítása, felpakolása a színpadra! A Magyar Dal Napján ez okozott is zavart.
   Mi szeretetből zenélünk, de vannak feltételek – anyagiak is, amelyek nélkül megoldhatatlan. Nem tudnunk mindent ingyen vállalni, hiszen tagjainknak is meg kell élni. Olyan is van közöttünk - a gitárosunk -, aki most már Budapestről jár ide a próbákra és fellépésekre, de nem keresünk mást helyette, mert ez így egy csapat. Egyikünk sem rendelkezik korlátlan anyagi lehetőségekkel. Személy szerint én az együttestől egy fillért sem keresek. Amit fellépésért kapunk, azt mind a „gyerekek” közt osztjuk szét, illetve egy erősítőt vettünk. Van egy emberünk, aki olcsón szállítja a fellépések helyszínére az összes szükséges berendezést, fel is rakja a színpadra, megcsinálja a hangbeállást és levezényli a koncertet, majd összepakol és elszállít mindent. Csak, mert jóban vagyok vele. De ezzel sem szabad visszaélni, s amikor erre való próbálkozást tapasztalunk, az el tudja venni az ember kedvét.
   Megpróbáljuk a lehető legigényesebben csinálni. Nem csak a siker miatt, hanem mert jó együtt lenni, próbálni, játszani. A muzsikus napi szinten gyakorol. Ha egy napig nem gyakorlok, észreveszem, ha egy hétig, észreveszi a közönség – mondta Liszt Ferenc. Az együttes tagjai nagyon jól tudnak együttműködni, nagyon nagy alázattal teszik a dolgukat. Eleinte én hangszereltem, majd jöttek a többiektől is az ötletek. Ez nem az én zenekarom, hanem a mi zenekarunk. Én ugyan a főiskolán tanítok, de abban a pillanatban, amikor próbálni kezdünk, vagy elkezdődik a koncert, egy muzsikus társ vagyok. A próbákon muszáj, hogy legyen egy főnök, aki megmondja, hogyan csináljuk. Annál a számnál, amit én hangszerelek, ez én vagyok, de amit más, már nem. Vagyunk olyan baráti kapcsolatban, hogy ha megkérdezi, mit gondolok, elmondom, esetleg segítek, de akkor ő a főnök!
   - Repertoárotok nagy része ismert musicalek dalaiból áll. Mondanál néhány konkrét példát?
   - Klasszikus és modern rock musical egyaránt szerepel benne - a My Fair Lady vagy az Oliver (az eredendően szimfonikus hangszerelést írtuk át erre a „presszo-musical együttesre” - zenetörténész társunktól származik ez a meghatározás), Chicago, Hair, Jesus Christ Superstar - az utóbbit kivételesen jól énekli basszusgitárosunk, amellett, hogy nem kis szerepe van a számban, mint basszus szólam. Énekelünk magyar darabokból, például A padlásból is. Volt olyan megrendelésünk, amikor egyszerre ünnepelte 60 éves fennállását az ének és a földrajz tanszék, hogy csináljunk egy zenés földkörüli utazást, a kontinensekhez kapcsolódó magyar rock számokból – ebben szerepelt többek közt az Afrika – KFT, Valami Amerika – Bon-Bon, Ausztrál nyár  - Delhusa Gjon, Keleti éj – Karthago vagy Varga   Miklós Európája.
   - Őszintén ajánlom minden olvasó figyelmébe az Agria Vocest. Akinek pedig nincs alkalma élőben meghallgatni őket, talál róluk videofelvételt a Líceum Televízió honlapján.  

* Ezt az írást átvette az Eszterházy Károly Főiskola főiskola honlapja is.

* Facebook hozzászólás: ... ezt írták rólunk :) ... Nagyon örülök neki, VÉGRE!!! Cseh András
 

   A sokakat foglalkoztató kérdésre Szegvári Menyhért rendező válasza a J.F. válaszol rovatban!
 

December 18. szombat, m2, 21:50
 

- A Csörgess meg! keletkezésének körülményeiről. Mit nehezebb játszani?
  Shakespeare-t vagy ilyen jellegű darabot?
- Hogyan illeszkedett be Fenyő Iván?
- Mi lesz a folytatás?

Tudósítás a 2010/11-es évad rovatban!

   Természetesen az előadás a legfontosabb, s azzal nem is volt semmi gond, a Csörgess meg! közönsége végig kacagott ma is a két felvonás alatt, jól érezték magukat. 
  De miért kell a néhány napja bevezetett újítással előtte bosszúságot okozni? Arról beszélek, hogy a nézőtéri bejáratok közül mindkét oldalon csak az egyiket nyitják ki. A közönség nagyobb része elindult az első hívó felhangzásakor: „Kérjük foglalják el helyeiket a nézőtéren! Az előadást tíz perc múlva elkezdjük.” Mégis, már „az előadást azonnal elkezdjük”, szólt, amikor még mindig a szűk oldalfolyosókon végig, faltól-falig szorongva  kellett araszolniuk. Ráadásul még a világítást is lekapcsolták – bár azt hallottam, ez talán véletlen volt -, a félhomályban még idegesítőbb volt az egész.    
   Persze nem fogják emiatt tömegesen bombázni  reklamációkkal  vagy a honlapjuk vendégkönyvébe írt bejegyzésekkel a színházat nézői, de nem azért, mert elégedettek ezzel az új renddel is... A nézőknek ez a "beléptetés" nem jó, annyi bizonyos és egyáltalán nem méltó a hely szelleméhez. Akkor mégis miért és kinek jó?
   (Egyébként lehet még továbbfejleszteni is... mi lenne, ha csak az egyik oldalon nyitnának ki egyetlen ajtót?)

* Ezt az írást átvette az egriszin.hu is.
 

  A Selyemcipő - magára hagyva című bejegyzésre reagáló írást kaptam - elolvasható a Vendégszerzőktől rovatban.