„A Babszem Jankó Gyermekszínház 1998-ban alakult négy állandó taggal, de produkcióink során gyakran kérünk fel társulatunkon kívüli művészeket is…Szőke Andrea szövegíró és Kalló Zsolt zenepedagógus színházunk “háziszerzői”, mindketten igen jól ismerik a gyerekek életkori sajátosságait, érdeklődési körét…Az előadásokon arra törekszünk, a klasszikus gyermekszínházi hagyományokat figyelembe véve, hogy apró nézőink, (amennyiben az előadás keretei közé szervesen beilleszthető) résztvevőivé váljanak a színpadi eseményeknek.” Részletek a gyermekszínház honlapjáról
   Tegnap megnéztem Az állatok nyelvén tudó juhász című előadásukat az Érsek udvarban. Magával ragadó volt felnőttként is, ahogyan egyszerű, tiszta eszközökkel igazi színházi varázslat jött létre. Gratulálok!
 

   Telefonált délelőtt egy kedves ismerősöm. Hallgatom-e a Rádió Egert? Nem hallgatom, porszívózok... Akkor most már csak figyeljek őrá, "szinkron tolmácsol"...  Rólam beszélnek éppen a rádióban, a Papsajt Estekről (július 14-i bejegyzés) Nádasy Erikával készült riportban…
   Szerencsére este megismételték a műsort. Miért is ne mondanám: jólesett! Köszönöm szépen! Megengedem magamnak azt a hiúságot, hogy itt a saját blogomon idézem a rólam szóló részt a Velem/rólam rovatban.

* Meg is hallgatható az Élő! rovatban.

   Tavasszal a Szervezésen dolgozókat kritizáló beírások jelentek meg a színház vendégkönyvében. Nem vitatom én természetesen, hogy lehetett egyik-másik mögött valami tényleges rossz tapasztalat – ott is emberek dolgoznak, ahogyan mondani szokás -, de azért jellemző, hogy az egyik például egyenesen azt állította: "A színház épületében lévő pénztárnál a hölgy nem tudta merre van a porta". A szervezés dolgozói ülnek este a színház pénztárában. Minden nap a művészbejárónál, a portán át mennek be… ennyit az objektivitásról…
    Voltak, akik kaptak rajta, hogy van egy újabb pocskondiázható része a színháznak, és örömmel tették közzé vélt vagy valódi sérelmüket. Mielőtt bárki félreértené: nem védem, ha bárkivel modortalanok vagy nem úgy intéznek valamit, ahogyan illene. De nem lenne akkor sokkal gerincesebb, ha az érintettnek fejeznék ki – természetesen kellően udvarias és intelligens módon – nemtetszésüket, mint mindent és minden esetet egy kalap alá venni? Még azt is elárulom, hogy velem is esett már meg (igen ritkán), hogy egy-egy mondatot érdesebbnek éreztem a kelleténél, de máskor meg maximális kedvességet tapasztaltam. Sokszor. Számtalanszor. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor picit mordabb vagyok, vagy bánt valami – gondolom, mindenkinek. Lehetnek hibák ott is, mint mindenhol, de fontos munkát végeznek (az ősszel, az új évadban szeretnék majd velük egy beszélgetést készíteni erről), sokszor nehéz körülmények között és sokszor mindenféle kényszer és nyomás alatt, és akkor nem is térek ki bővebben arra, hogy néha egyes oda betérők milyen modorban beszélnek velük, hogyan értetlenkednek a legegyszerűbb dolgokon is, és mekkora türelem kell például, amikor ötödször kezdik újra, hogy akkor hogyan is kaphatnának mégis jegyet arra az előadásra, amire elsőre megmondták nekik, hogy már nincs egy darab sem - vagy más, hasonló szervezőt próbáló esetekre… Mint az talán mindenki számára világos, nem vagyok a Szervezés munkatársa, sem valamelyik dolgozó rokona, barátja – csak van fülem, meg szemem. Igenis korrektek és mindent megtesznek. Hogy nem tudnak mindig mindenkinek kedvére tenni? Ez nyilván bántja az érintettet, de nem is lehetséges. Biztos vagyok benne, hogy Eszter, Tünde, Ildikó és Anett mindig a lehető legtöbbre törekszik (és meg kell említenem Arankát is, aki már a Bábszínháznál van, de kedvessége sokaknak emlékezetes). Most, amikor néhány nap múlva számukra is véget ér az évad és megkezdhetik nyári szabadságukat (nyitás augusztus 16-án), a magam részéről, de remélem, hogy sokunk nevében is megköszönöm ezt nekik!
 

  "A gardonyiszinhazblog.gportal.hu-t köszönettel megnéztem: mindíg  örömmel látom az uptodate, minőségi, online színházi tartalomszolgáltatást."  Herner Dániel - ügyvezető, felelős szerkesztő, www.szinhaz.hu            

   Azt mondja egy újdonsült  kedves ismerősöm (akit egyébként éppen a blognak köszönhetek), hogy „a július-augusztus már mindenki számára a pihenés, a nyaralás ideje. Ilyenkor már az emberek nem a számítógépek előtt ülnek, hanem kimennek a szabadba, színház, mozi, vízpart, stb..., s nem a blogokat, fórumokat fogják olvasgatni”. Ebben persze alighanem  van  igaza, valóban csökkent is az utóbbi 10 napban a látogatottság - de nem drámaian. Őszintén kívánom mindenkinek, hogy legyen nagyon kellemes, változatos nyara, magam is megyek ide-oda, de közben azért a blogot sem hanyagolom el. Hiszen vannak aktuális események, s vannak, akik nem tudnak a nyár örömeinek hódolni, de talán szívesen olvassák. Na meg mi tagadás, önző szempont is vezet, tudniillik élvezet nekem nap mint nap foglalkozni vele. Örülök, hogy van már egy kialakult olvasótábor, bár az sosem árt, ha minél többen vagyunk, hiszen mégsem magamnak csinálom. Ezért kérem, aki úgy gondolja, hogy érdemes, hívja fel mások figyelmét a blogra és ha van saját honlapja, tegyen ki egy linket is.
   Egyúttal emlékeztetek a Fórum vagy a Postaláda rovat lehetőségeire. Akár most, akár csak ősszel, évadkezdéskor, beszélgessünk is, osszuk meg egymással gondolatainkat erről a szerelemről: a színházról!
   Itt nyáron is tart az évad: legfeljebb néhány napos szünetekkel (de törekszem az eddig már megszokott gyakoriságra!) mindig találhatnak majd valami újat a blogon.    
   Köszönettel: J.F.

   Akiben netán felmerül, honnan veszem a késztetést ezekhez a gondolatokhoz, arra kérem, ha még nem tette, olvassa el  a főoldalon a fényképem alatti kis keretes írást. Én a Gárdonyi Géza Színházhoz tartozónak vallom magam két évtizednél több ideje már (akkor is, ha volt idő, amikor ez a kapcsolat a mainál szorosabb volt, s hogy most ilyen, az nem rajtam múlott-múlik), haragszom, ha bántják, s megvédem - de nem elvtelenül -, haragszom, ha törekvésit úgy fogadja elutasítás, hogy meg sem kísérlik megérteni. Örülök, ha jót hallok róla, ha szereti a közönség, a szakma, az ország (vagy még azon is túl). A magam eszközeivel ezt próbálom én is segíteni. Elfogult vagyok a Gárdonyi Géza Színházzal, de nem vagyok elvakult. Látom a hibákat, gondokat is, őszinte szeretet és aggódás vezet egyszerre.
   Ugyanakkor a már régen és ma is jelenlévő és az új nézőrétegekkel is van kapcsolatom, ez az írás tartalmazza az ő véleményüket is.
   Idézni szeretném magam 2001-ből: „Tisztelt Csizmadia Direktor Úr! Figyeljük egymást, Ön és nézők, de arra talán nem gondolt még, hogy ebben a kíváncsi, várakozással teli ismerkedésben nekünk bizony előnyünk van. A nyár folyamán a városban járva-kelve Ön még nem tudhatta, hogy mi volnánk azok, mi viszont már kicsit megismertük Önt. Hozzánk írt nyílt leveléből, lexikonból, hírekből, a nyári játékokon való megjelenéséből, nyilatkozataiból a városi televízióban. Ott mondta a következő mondatot is: „A színház, az szeretetről szól.” Azt hisszük, ez a kulcs. Ha valóban így gondolja, akkor Egerben az elkövetkezendő években jó színház lesz. Mint ahogyan az önálló társulat megalakulása óta eltelt időben nem egyszer volt öröm ebben a városban színházba menni, s nem egy emlékezetes produkció él bennünk. Tagadni ezt hálátlanság lenne. Megkezdődött az új évad, a műsorfüzet érdekes, színes előadásokat, változatosságot, társműfajokat is ígér. Lezajlottak az első bemutatók, a közönséggel – velünk – való szorosabb kapcsolattartás első jelei már tapasztalhatók. Elkezdtük azt a beszélgetést, amelyre levelében felszólított bennünket. Kívánunk a Társulatnak, Önnek, mindenkinek nagyon sok szép estét, vastapsot!”    
   Egy néhány évvel ezelőtti társulati ülésen a színház Direktora félig tréfásan-félig komolyan azt a vágyát fejezte ki, hogy az egri legyen az ország legjobb színháza. Mindenki mosolygott… S mára  az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben egyfelől kritika is éri helyben a Gárdonyi Géza Színházat, másfelől országos orgánumban leírják: „…már régen rászolgált arra, hogy nemhogy a „szeriőz” darabjaihoz, de még a könnyed, szórakoztató, horribile dictu zenés előadásaihoz is maximális bizalommal közelítsen az ember - szó sincs a rossz értelemben használt népszínházról vagy a kompromisszumkeresés közben karakterüket és értelmüket vesztett bemutatókról. Csizmadia Tibor színháza – egyfelől a fantasztikus érzékkel összeválogatott színész- és rendezőgárdával (csak két apróság: 2008-ban igazolt ide Zsótér Sándor, Máté Gábor pedig régóta állandó vendég) és a profi tánctagozattal, másfelől a karakteres, egyértelmű irányba mutató művészi arculattal – az ország egyik legjobbja. (Kovács Bálint)”
   Hogyan jutottunk el idáig, mit gondoljunk a korábbi időkről, s mit mond az egri néző?
   Erre válaszolva először ismét idézni szeretnék magamtól, 1997-ből, Beke Sándor direktorsága idejéből. Az akkori gondolatoknak ma is van aktualitása. (A teljes eredeti írás egyébként megtalálható a Gárdonyi retro 1997 rovatban.)
   „Gyakran fordulok meg az előadásokon. Látok hétköznapi és hétvégi, bérletes és bérletszünetes előadásokat egyaránt. Széles rálátásom, reális képem van tehát. Sok elégedetlenkedő megjegyzést is lehet hallani.
    Az én véleményem szerint van egy öngerjesztő folyamat. A szerzők névsora rangos, egyetlen színháznak sem kellene szégyenkeznie vele, és mégis… Pedig valamennyi produkcióban lehetett találni figyelemre méltót, érdekeset. Csak éppen a kelleténél aprólékosabban kellett keresni. Nem volt azonnal nyilvánvaló, nem jelentkezett átütő erővel, nem vált a széles közönség ügyévé. Értékest – mondom én… de azt is érzem és értem, hogy valóban megszállottnak kell lenni ehhez és a színház-szeretésnek olyan fokával kell bírni, amivel azért a közönség nagyobbik fele – tisztelet, becsület nekik is színházpártolásukért! – nem bír. Így türelme is kevesebb elviselni az évad "megpróbáltatásait." Az említett öngerjesztő folyamatot abban látom, hogy terjed a szóbeszéd és sokan automatikusan, vakon hisznek neki, már esélyt sem adnak az előadásnak, hogy esetleg elnyerhesse tetszésüket. Elkerülik a színházat. Ez a legnehezebben védhető magatartás igazi színházbarát részéről.”
   Azt most teszem hozzá – bár 1997-ben sem volt ismeretlen dolog -, hogy haragszom, ha azok is gerjesztik ezt a folyamatot meggondolatlanul, akiknek belső meggyőződése és jól felfogott érdeke is kellene, hogy legyen az ellenkező attitűd. Mint ahogyan az sem használna - az előadásnak, a sikernek -, ha volna olyan, hogy az alkotók csak nyűgnek tekintenék az adott produkciót, kényszerűen letudandó feladatnak, vagy ha nem becsülnék, nem értékelnék a feladatokat, amelyeket egy vidéki színházban pedig nagyobb számban és gazdagabb műfaji változatosságban tudhatnak magukénak, mint egy pestiben.  
   Nem 1996-ban és nem 2001-ben „kezdődött a színház” Egerben. Az önálló társulat újbóli létrejöttének kezdeteitől sok-sok nagy sikert, értékes produkciót, emlékezetes alakítást őriznek igenis az emlékek.  Nem volt ugyan ekkora híre a Gárdonyinak, sőt volt idő közben, amikor szerették nagyon leszólni, de őszinte hosszú tapsok bizony voltak (ha hiszik, ha nem, emlékszem – néztem az időt – 23 perces vastapsra is) és volt nem egyszer vasfüggöny és állva taps – volt katarzis! Nagy hálátlanság lenne megtagadni, vagy akár csak elfejteni mindezt! És a sikerek kin múltak? Természetesen a színház vezetésétől kezdve a legalacsonyabb „rangú”, de mégis elengedhetetlenül fontos munkát végző embereken át mindenkin, de elsősorban a színészeken, akik közül ma is többen tagjai a társulatnak még – és akiket alig-alig látunk színpadon – szól emlékező nézők vélekedése - vagy ha igen, akkor csak nem túl jelentős mellékszerepekben, holott ők már sokszor bizonyítottak korábban. Nos, nekem magamnak is eszembe jut olykor egy-egy ilyen mellékszereplőt nézve, hogy mire lehetne képes, micsoda nagyszerű alakítást,  vagy egyenesen főszerepet láttam tőle valamikor.  Tény: beszédtéma a közönség egy részének körében, hogy akik ezt a társulatot alapították, mellőzöttek.
   Újak és régiek – szól a felosztás, ami nagyon nem jó, mert bizonyos ellentét cseng ki belőle. Pedig: nagyszerű színészek vannak az utóbbi időkben ide szerződtek között. Akinek van rá füle és szeme, láthatja, hallhatja – aki nem az eleve elutasítás szándékával nézi őket, nem tagadhatja, nem vitathatja.
   Csak a közönség gondolkodásában létezik ez az ellentét vagy van valóságos alapja is? Persze közhely, de a színház csapatmunka. Először is – az imént már utaltam erre egy gondolattal – az előadás létrejöttében, majd a színházi estében mindenkinek van szerepe, a rendezőnek, a művésznek, a súgónak, a világosítónak, jegyszedőnek, de még a takarítónőnek (és mindenkinek, akit most nem soroltam fel) is, és természetesen nem egyenlő súllyal, de mindenki függ valamiben a másiktól. Másodszor: minden színész természetesen megismételhetetlen, egyedi jelenség. Más stílusban, más eszközökkel játszanak ezért - és azért is, mert nem azonos időpontban tanulták a mesterséget. Kicsit – vagy nagyon, nézőpont kérdése - mást tanítottak nekik. De én nem hiszem, hogy szabad volna akár az egyik, akár a másik „iskolát” képviselőknek lenézni, művészileg gyengébbnek értékelni másokat csak azért, mert ők a másik csoportba tartoznak. Alighanem az a természetes, ha mindkét fél próbál engedni, empátiával fordulni a másik felé, megismerni a másikat. Ebből mindenképp korrekt, jó esetben nagyszerű együttműködés születhet. (Az Ötvös Andrással készült beszélgetés - Színművészek retro & ma rovat -  azt hiszem igazolja is ezt.) Természetesen a napi munkából, kapcsolatból elkerülhetetlenül adódhatnak hol kisebb, hol nagyobb összezördülések, konfliktusok, mint bármely más munkahelyen (milyen furcsa munkahelynek nevezni egy színházat, holott persze, hogy az, de aki nem ott dolgozik, annak ez legkevésbé sem jut eszébe), és a színház világában élők fokozott érzékenysége még jó táptalaj is lehet ehhez, de az már intelligencia és emberség kérdése, hogy ezeket hogyan oldják meg, hogyan oldják fel.
   Jó, ha a színháznak van egy határozott karaktere, s ehhez illő egyéniségekből álló társulata, de  nem feltétlenül jó, ha más szín – ebben az esetben a másik „iskola” – az előadásokban nem  is jelenhet meg.  Nyerhet vele a színház, ha a sokszínűség játékstílusban, játékmodorban is megmutatkozik. Nem feltétlenül egy előadáson belül, mert az disszonáns lehet, de az évad egészét tekintve igen.
   A közönség ízlése nem egységes. És lehetnek – mint ahogyan nagyon is vannak Egerben is – olyan nézők szép számmal, akikhez a hagyományosabb színház áll közelebb. Egy városi színháznak pedig ki kell szolgálnia az ő igényeiket is, ha azt akarja, hogy magáénak érezze valóban a város.
    Mit csináljon mást a szerencsétlen néző, aki zavarban van az előadástól, nem érti, nem érintette meg: mégis tapsol. Ez a szokás, az előadás végén tapsolni szoktak. Hát nem? Igen, ez egy cinikus mondat, de még én magam is furcsán érzem magam, ha ott ülök a szokott helyemen, jól láthatóan és nem tapsolok, amikor mellettem mindenki. Megtettem már néhányszor,  de sok évet tekintve is egy kezemen meg tudnám számolni talán, mikor éreztem úgy, hogy most  aztán tényleg nem fogok úgy tenni, mintha tetszett volna ez az előadás vagy ez a szereplő vagy esetleg közben ez a dal. Persze tény, hogy én bolondulok a színházért és hajlamos és hajlandó vagyok megbocsátó szeretettel elnézni dolgokat, de azért van józan ítélőképességem. Azt gondolom, látom és érzem, mi a jó, mi nem, mi csak részben.
   Elismerem és kedvelem azt a munkát, azt a művészi teljesítményt, ami a mai országos hírnevet a Gárdonyi Géza Színháznak kivívta. 
   Az arányokon el lehetne gondolkodni… Legyenek új, kísérletező előadások! Nem szeretnék olyan színházat, ahol minden leragadt egy korábbi állapotban és ízlésben. Élvezem az izgalmas újdonságokat. De legyen hagyományos is, nem szeretnék olyan színházat, ahol kivétel nélkül minden előadás olyan, ami nem is hasonlít a hagyományos színházra! Szeretem azt a „régimódi” függönyös, érzelmes, varázsos világot is. Szerintem az évad egészét – és több évadot - tekintve kell az adott színház karakterét kialakítani, de nem kell elengedni azokat sem teljesen, akiknek más, konzervatívabb az elképzelésük a színházról. A néző a színháznak alap alkotórésze, nélküle a színház nem is az!
   A közönség ítéletének fontos meghatározója, hogy egyáltalán milyen darabokat játszik a színház. Tegyük hozzá, hogy ez önmagában azért lehet csalóka – lásd az egri Mayát! Aki a szerző és cím hallatán egy hagyományos operett előadásra vágyva váltott jegyet, az nagyot csalódhatott, akár becsapva js érezhette magát, miközben pedig izgalmas, több rétegű, valódi különlegességet kapott, színvonalas megvalósításban. Változatos volt az évad - de a konzervatívabb ízlésű nézőréteg gyakorlatilag egy előadást sem kapott. Én külön nagyra értékelem a Tánctagozat önálló munkáit is, de azt is, ahogyan szerves részeivé váltak más produkcióknak – Requiem, Bifidus essensis…, A kaméliás hölgy… A Nagyszínpadon és a Stúdióban is izgalmas, megérintő, elgondolkodtató előadásokat láttam. Volt bár közöttük olyan is, amit a sokadik megnézés során szerettem meg – a legtöbb néző pedig csak egyetlen egyszer lát egy előadást. Nem veszem most sorra mindegyiket. A blog indulása utáni időre már csak egy bemutató esett, a Cigánykerék, erről olvashatnak bővebben is a 2009/10-es évad rovatban. A jövőben a bemutatókat követően nagyon rövid időn belül írni fogok mindegyikről. A prózai előadások közül most egyet választok még néhány mondat erejéig, a Szentivánéji álom című Shakespeare darabot. Azért éppen ezt, mert a vitatottak egyike volt. 1992-ben volt ezt megelőzően Szentivánéji álom bemutató Egerben. A két előadást semmilyen szempontból nem lehet összehasonlítani. Elmondom, én miért szerettem. Az első percekben meghökkentő volt a látvány, a színpadkép, a jelmezek! Az esetek többségében nem szeretem az aktualizálást. Hogy egy képpel megvilágítsam, ha a darab a középkorban játszódik, akkor nekem ne viseljenek a szereplők frakkot és cilindert! De nem vagyok mindenáron és kérlelhetetlenül elutasító, ha az előadás meg tud győzni. Ennek most két nagy érdemét láttam. Az egyik, hogy közel hozta a fiatalokhoz ez a rendezés. Beszéltem többel, tényleg így van. Egy hagyományosabb előadás - ismerve őket - lehet, hogy ezt nem érte volna el. A másik, hogy bármilyen szokatlan és "korhűtlen" is volt, mégis volt valami bája, varázsa az egésznek - ebben meg több felnőtt és színházat szerető emberrel értettünk egyet.
   Az évadzárón elhangzott, hogy Csizmadia Tibor jól menedzseli a színházat. Azt gondolom, hogy ez vitathatatlan.
   Na igen, az itthoni, hát még a külföldi vendégjátékok sok plusz megterheléssel, színésznek és műszaknak egyaránt plusz fáradsággal járnak, sokszor olyan időpontban, amikor már épp legszívesebben „hallani sem akarnak” színházról. És ez természetes, megérthető, ez a színház munkahely voltához tartozik. Az meg a színház Thália temploma voltához, hogy amikor már helyt kell állni, akkor azért félretéve ezeket az érzéseket, mindent tőlük telhetőt megtegyenek. És itt egy percre meg szeretnék állni és egy külön mondatot leírni a színház műszaki dolgozóiról, akikről igen ritkán esik szó, hiszen nem ők vannak sem szó szerint, sem képletesen a fényben, de én tudom, hogy itt Egerben ők különösen minden elismerést megérdemlő munkatársak, akikre mindig bizalommal lehet számítani.
   A Gárdonyi Géza Színháznak ma az országban, a szakmában jó a híre. Ha valaki olvassa a színházi lapokat, szétnéz egy kicsit a neten, akkor erről maga is rövid időn belül meggyőződhet. Nem nevezik az ország legjobb színházának, de egyre gyakrabban és egyre többen nevezik a legjobbak egyikének.
   Hogy a szeretetről szól-e, azt társulati tag és néző ki-ki eldönti magában. Én mindenesetre mindennel együtt nagyon szeretem és szorítok a sikerekért.
 

   Ne tessék sem felhördülni, sem örvendezni a cím láttán! Nem arról lesz szó, amire mindenki gondol, hanem valóságosan élő és érvényes – figyeled a második jelzőt, Erika? – barátokról. (Ami azt illeti tény, hogy Erika abban a címben idézettben is jelen van, de sem ő sem én nem gondoljuk, hogy innen kellene ismerni tehetségét, művészi képességeit.)
   Két napig tartó Tücsök és Hangya Fesztiválon jártam Egerszalókon (lásd Az országban és külföldön rovatot). Nappali és éjszakai programok – valahol ideiglenes otthonra is szert kell tenni a közbeeső időkre. Az én házigazdáim ő és párja, Géza voltak. Nádasy Erikát jó másfél évtizede ismerem, előbb csak a színpadról, később már személyesen is, beszélgettünk is, még  később leveleztünk is - hála az internetnek. Párjával sem most találkoztam először, de ez volt az első alkalom, hogy hárman „együtt laktunk”. Beszélhetnék vendégszeretetükről, mindarról, amitől tényleg otthon érezhettem magam, de inkább azt mondom el, milyen jó volt belelátni, erre az időre beilleszkedni és feloldódni laza, de a másikra mégis minden pillanatban odafigyelő, kedvesen és vonzóan „őrült”, felelősen bohém (tudom, fából vaskarikának tűnik, de ez esetben nem az) világukba. Jó volt azt érezni, hogy azon ritka szituációk egyike ez, amelyben ott lehet akár a barátság kiteljesedésének lehetősége is. A fesztiváli programok utáni hajnalig tartó beszélgetéseink során nagyon komoly témák is előkerültek. Ilyen (közhely) az élet, meg ilyen a színház, ilyen volt ez a két nap is – és nagyon jó volt így! Erika, Géza, mindent köszönök!

  A POSZT-on találkoztam Géczy Dorottya művésznővel -  POSZT rovat: Villámtudósítás 2010.06.11-, s nagy örömömre meg is érkezett a kedvesen megígért lemez. Már sokadszor hallgatom újra és újra. A dedikációt lásd a Dedikálások rovatban!

   Társulat… Művészek, kik hosszabb-rövidebb időre - jó esetben - igazi közösségé válnak. Van, ki évtizedeken át kitart, van, ki azt vallja, 3-4 évenként váltani kell. S van, kinek sorsa, magánélete kívánja meg a váltást. A néző - szintén jó esetben - megkedvel egy-egy színészt, táncost, s örül, ha darabról darabra színpadon látja. (Kevésbé szerencsés esetben örül, ha nem – de ezt most hagyjuk.) Eltelnek az évek, s egyszer csak azt halljuk, elmennek, nem tagjai többé a Gárdonyi Géza Színház társulatának.
   Bányai Miklós – kevés igazi lehetőséget kapott, de például az Equus-ban látott érzékeny alakításával egyszerű eszközökkel, mégis érthetően és sokoldalúan mutatta meg a belső folyamatokat.
   Mészáros Máté – sok nagy feladat után most a Vígszínházban folytatja, de ősszel – már vendégként – újra láthatják kedvelői Csiky Gergely: Prolik (Ingyenélők) című tragikomédiájában.
  Túri Lajos táncos-koreográfus, aki minden feladatában meggyőzően, magas színvonalon teljesített.
   Kívánjunk nekik sok sikert, minden jót!

    Tatár Gabival találkoztam össze. Nemcsak színpadon láttam rég, de egyébként is. Örültem, hogy kicsit beszélgethettünk - annak is, hogy a Kis-Dobó téren játszani fognak egy alkalmi társulattal a nyáron egy zenés előadást).
 

   A POSZT ideje alatt tudósításaim itt a főoldalon, a Naplóban szerepeltek, most átkerültek végleges helyükre a Pécsi Országos Színházi Találkozó menüpontba. A helyszíni és későbbi villámtudósításokat követően megtalálják a fényképeket is, azoknál pedig jelzem, ha valamelyikhez video is tartozik. Végezetül annyit mindazoknak, akik kicsit csalódottak (magam is közéjük tartozom), hogy a POSZT-ra eljutni már önmagában is olyan dicsőség, ami után sok színház évről-évre hiába vágyik. A Gárdonyi Géza Színház pedig két előadást is vihetett (nem is első ízben történt, hogy kettőt) és többször vett részt, mint például a Vígszínház. Igenis van mire büszkének lenni!

* Ötvös András elnyerte a legjobb 30 év alatti férfi színész díját (bővebben a POSZT menüpontban)! Amint a Pécsi Televíziónak adott interjújában is elmondta "ez az első idáig és egyetlen zenés dolog" amit csinált. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a Maya szakmai beszélgetésén "igazi vérbeli táncoskomikusnak" nevezték, aki  "tüneményesen táncoló energiabomba a színpadon". Őszintén gratulálok.

* A Maya meghívást kapott vendégjátékra a Thália Színházba.

A Színház Vendégkönyve többnyire fórumként működik. Ritkán, de megszólaltam ott én is. Ha igen, akkor mindig valami erős érzelmi töltés késztetett rá. Gondoltam, áthozom ezeket ide is, hogy legyen együtt minden a blogon… Némelyik hozzászólás hangneméért én kérek elnézést, de szó szerint idézem a hűség kedvéért.

2008.10.19.
 

"Hát ilyen szarság mint pénteken láttam az Akliz-darabbal az egri szinházban, már rég lattam. Blamázs volt a szinház számára, hogy még a taps alatt, még a szinézek is a szinpadon álltak, ki mentek a nézőtérből. Kár a pénz és a szinézek munkaért. Sajnálom a szinézeket, sajnos nincs jobb, és hogy legyen pénzük, ilyen szarságot is el kell vállalnuk. Nem lenne már itt az ideje egy igazgató cserére? Kiváncsi vagyok mi másnak a véleménye ehhez a darabhoz."

2008.10.20.
 

"Blamázs volt a szinház számára, hogy még a taps alatt, még a szinézek is a szinpadon álltak, ki mentek a nézőtérből."
Eddig az idézet. Nos én voltam az, aki pénteken még a taps alatt kiment. Olvasva az előző két hozzászólást és főleg annak a hangneme miatt, amelyikből itt most idéztem, megteszem, hogy nyilvánosan elnézést kérek ezért a szereplőktől és a színháztól és elmondom, hogy nem az előadás miatt tettem ezt - mellesleg életemben először - hanem objektív ok miatt, el KELLETT érnem az 5 perc múlva induló buszt. Az természetesen mindenkinek szíve joga, hogy tetszik-e egy előadás vagy nem és nyilvánvaló volt nekem is, hogy nagy vitákat fog az Aliz kavarni és szélsőséges véleményeket kiváltani, de azért a hangnem normális volta mindenkitől elvárható lenne. (Nekem már van újra jegyem egy következő Aliz-ra.) Tisztelettel: J.F.
_____________________________________________________

2009.04.26.
 

Mi egyszer egy Nézőt már "Örökös Néző"-vé avattunk. Remélem, emlékszik még valaki.

2009.04.28.
 

"Remélem, emlékszik még valaki."

- Én mindenképp! Hogyne emlékeznék... A lapon az aláírások sajnos teljesen kifakultak, olvashatatlanná váltak, de azért őrzöm. A rózsaszál pedig még be is van keretezve (préselve). A pezsgőt megittam :) Kétszeresen szép volt az a tavaszi este. Egyrészt az előadás, másrészt utána, amikor egyszer csak ott találtam magam én is a színpadon és a közönség nekem is tapsolt. Nagyon meghatott amit csináltatok és - nem akarok szerénytelen lenni, de büszke vagyok rá, hogy átélhettem és megkaptam tőletek ezt az "Örökös néző" címet. Köszönöm. Remélem látjátok, hogy azóta is igyekszem méltó lenni hozzá. Ha össze kellene szednem életem legszebb pillanatait, az az este előkelő helyen állna.

2009.05.16.

J.F.- nek Örülök, hogy marandandó az élmény, mi is sokat emlegetjük. És figyeljük, mikor vagy a "helyeden" a nézőtéren. Minden jót Neked! Nádasy
_____________________________________________________

2009.05.14.

Diótörő 2009. május 14. – 15.00 órás előadás
1. Nem tudom ugyan, hogy a színpadra mennyi hallatszott, de minden részvétem azoké a művészeké, akik ilyen közönség előtt „teszik ki a lelküket”… Jó - gyerekekkel telt meg a nézőtér – na de hol voltak a kísérők? Költői kérdés – ott ültek közöttük. A világért rájuk nem szóltak volna, sem akkor, amikor éktelen sikítozást rendeztek a nézőtér elsötétülésekor (de még ez „hagyján”), sem amikor gyakorlatilag az egész második részt hangosan végigbeszélték, röhögték, stb… Ja és az erkélyről meg ruhadarabokat lengettek… De az legalább csendes tevékenység volt… Senki sem magyarázta meg nekik még, hogyan illik színházban viselkedni? Érthetetlen. Persze mit is várok… mögöttem két kísérő ült. Ha éppen nem beszéltek, akkor cukorkás papírral zörögtek. Minek megy színházba, akit minden érdekel, csak az előadás nem? És miért teheti tönkre azoknak az élményét is, akiket viszont igen? Nem csak én voltam felháborodva….! Én bizony ilyen eset után egy udvarias, de határozott levélben tájékoztatnám azt az iskolát, ahonnan a renitens csoport érkezett (hiszen ez könnyen beazonosítható) és kedvesen megkérném, hogy legközelebb mielőtt jönnek kicsit beszélgessenek már el minderről. Ja és még mielőtt valaki pedagógus-ellenességgel vádolna, elmondom, hogy magam is az vagyok, én is hoztam már nem egy csoportot, de azok tudtak viselkedni, mert megtanítottam velük, hogy itt mi illik. Nem egy tanítványom van, ma már felnőtt is köztük, aki azóta is rendszeres színházba járó, mert akkor megszerette. De nem azért, mert itt jókat lehetett üvöltözni, meg csevegni előadás közben.
2. Miért jövök gyerekelőadásra? Hát nem jövök, ha nem „muszáj” – épp ezért, mert sajnos nem egyedi a tapasztalat. Csak sajnos a Diótörőt szinte csak gyermekelőadásként tűzte műsorra a színház. Ami egyrészt ezért probléma (nekem), másrészt meg a kezdési időpontok miatt. Délelőtt 10 óra, délután 15 óra… Ütközik a munkaidővel. Így sajnos kevesebbszer láthattam, mint szerettem volna, de nagyon remélem, hogy a jövő évadban lesznek ismét előadásai – este is! Ugyanis nyugodtan kezelhető felnőtteknek szóló előadásnak. Természetesen mást ért belőle a gyerek és mást a felnőtt. De az előadás színvonalas, szép élmény.
3. És akkor szeretném még azt is elmondani, hogy természetesen olvastam a tánctagozat megalakulásáról szóló híreket, meg előadásaik kritikáit is, tehát tudom, hogy nem maradtak dicséret nélkül, de mégis úgy érzem, még több méltatást is megérdemelne, hogy vannak és ilyen színvonalon működnek (Diótörő, Chicago, Három az egyben). Már Gali László direktor úr idején, az önálló társulat megalakulásakor a törekvések közt szerepelt egy saját tánckar – elég sokat kellett várni, míg megvalósult, de most igazán lehet örölni neki. (És gratulálok Túri Lajosnak – ezzel sem vagyok egyedül -, aki ma a címszerepet táncolta.)
_____________________________________________________

2010.03.21.  kiscsillag

………én azért tudnám bírálni az egész közönségszervezést is,rosszul összeválogatott bérletek,életunt dolgozók,száz éve ott porosodó asszonyok,akik soha nem mennek el az előadásokat megnézni,nem is tudom, hogy így hogyan lehet valamit népszerűsíteni,ha nem is ismerjük.Én tavaly vagy előtte voltam személyesen jegyirodában(mert azóta be sem megyek),mikor beléptem senki sem köszönt,úgy néztek rám mint a véres rongyra és amikor kérdeztem,az előadásokról fogalmuk sem volt, hogy mi miről szól és úgy érezetem magam,mint ha valami csavargó lennék……..

2010.03.21.

Nagyon meglepett "kiscsillag"-nak a Szervező irodáról írt véleménye, mert én hosszú évek óta ennek mindig csak az ellenkezőjét tapasztaltam személyesen is és ismerőseim elmondásából is, kedvességet, készségességet (hú, de érdekesen hangzó szó)... talán egy olyan időpontot fogott ki, amikor valakinek nagyon rossz napja volt - nem helyes akkor sem, de ott is emberek dolgoznak... Én nem érzem, hogy ez lenne a jellemző! J.F.

2010.03.21.

Megfordítanám a dolgot. J.F.-nek nyilván nagyon pozitív kisugárzása lehetett a jegyirodában korábban dolgozó hölgyekre, mert a személyzet megújítása előtt ugyanaz volt a tapasztalatunk, BÁRMIKOR is mentünk be vagy hívtuk Őket telefonon, mint kiscsillagnak.

2010.03.21.

Tisztelt Hölgyek és Urak, Kisasszonyok és Ifjak!
Úgy látszik, sokan kapva kapnak rajta, hogy van egy újabb pocskondiázható része a színháznak, és örömmel teszik közzé vélt vagy valódi sérelmüket. Mielőtt bárki félreértené: NEM, nem védem azt, ha bárkivel modortalanok voltak, vagy nem úgy intéztek valamit, ahogyan ő elképzelte. Helytelen! De nem volna (lett volna!) sokkal gerincesebb, ha akkor melegében az érintettnek kifejezik – természetesen kellően udvarias és intelligens módon – nemtetszésüket, minthogy most mindent és minden esetet egy kalap alá véve „a szervezést” szapulják? Még azt is elárulom, hogy velem is esett már meg, hogy egy-egy mondatot érdesebbnek éreztem a kelleténél, de máskor meg maximális kedvességet tapasztaltam, sokszor. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor picit mordabb vagyok, vagy bánt valami – gondolom, mindenkinek. Vannak hibák ott is, mint mindenhol, de nagyon fontos munkát nagyon nehéz körülmények között és sokszor mindenféle kényszer és nyomás alatt végeznek, s az egyszerűen nem igaz, hogy velük mindenkinek csak rossz tapasztalata van. És most akkor nem is térek ki arra, hogy néha egyes oda betérők milyen modorban beszélnek velük és hogyan értetlenkednek a legegyszerűbb dolgokon is, és mekkora türelem kell például, amikor ötödször kezdik újra, hogy akkor hogyan is kaphatnának mégis jegyet arra az előadásra, amire már elsőre megmondták nekik, hogy már nincs egy darab sem, vagy hasonló szervezőt próbáló esetekre… (Ja! Én NEM vagyok a szervezés munkatársa, sem valamelyik dolgozó rokona, barátja, sem a Színház dolgozója – csak van fülem, meg szemem!) És igenis a Szervezés vezetője is nagyon korrekt és a munkatársai is mindent megtesznek. Hogy nem tudnak mindig mindenkinek kedvére tenni? Ez nyilván bántja az érintettet, de nem is lehetséges. Hogy néha gond van (volt) a modorral? Biztos vagyok benne, hogy ezután még jobban igyekeznek majd udvariasnak lenni mindenkivel – de abban is, hogy eddig is erre törekedtek.
 

   Na ezért érdemes színházat csinálni! Idézet „kicsiguppy” (lásd jobboldali menüsor, friss hozzászólások!) szavaiból: „…nagyon szeretem őket nézni jövőre amennyit csak tudok buli helyett inkább színházjegyre gyűjtök.”

   Tudom, hogy a legnagyobb jószándék mellett sem lehet tökéletesen egyforma mindig az előadás, hiszen sok tényező befolyásolhatja akarva-akaratlanul, de a Maya szerintem soha nem volt még ilyen jó, mint ma este, nemcsak fegyelmezettségében, de többek játékában eddig nem látott színekkel. Most igazán éltek az egyes figurák. Egészen új dimenziókat nyitott, sokkal drámaibbnak és bár ellentmondásnak tűnhet, so   Mivel az évadzáró társulati ülés később lesz az eredetileg tervezettnél, az évad legjobbjainak közönségdíjára való szavazást is meghosszabbították június 14-ig! "Tizennegyedik éve a közönség döntheti el, kit látott a legjobb színésznőnek, színésznek, illetve mely előadás volt az, amely leginkább elnyerte a publikum tetszését az elmúlt színházi évadban. Idén hűséges nézőink közül Juhász Ferenc, valamint a különböző médiumok színházi újságírói: Barna Béla – Líceumi Paletta; Bujdos Attila – Észak-Magyarország; Egres Béla -  Heves Megyei Hírlap, HEOL.hu; Farkas Éva – Magyar Rádió; Nagypál Ákos – TvEger; Ugrai István – szinhazajanlo.hu és Weil Zoltán – EgriSzín által kiválasztott színművészekre és a legjobbnak ítélt előadások rendezőire lehet szavazni – az évad végéig – a Heves Megyei Hírlapban és a Grátiszban megjelenő szavazólapon, illetve - naponta 6 óránként - a HEOL.hu-n." 

* A felkérésben táncművész jelölése is szerepelt (én meg is tettem erre is a javaslatomat.), a HEOL-on a szavazásban nem látom...

   Tudom, hogy a legnagyobb jószándék mellett sem lehet tökéletesen egyforma mindig az előadás, hiszen sok tényező befolyásolhatja akarva-akaratlanul, de a Maya szerintem soha nem volt még ilyen jó, mint ma este, nemcsak fegyelmezettségében, de többek játékában eddig nem látott színekkel. Most igazán éltek az egyes figurák. Egészen új dimenziókat nyitott, sokkal drámaibbnak és bár ellentmondásnak tűnhet, sokkal szórakoztatóbbnak éreztem, mint bármikor korábban és az egész hevesen vitatott rendezői koncepciót is sokkal inkább igazolta. Kívánom, hogy a POSZT-on is majd így sikerüljön!
   Amit viszont ma este sem értettem az, hogy a fináléban felszólítják a közönséget, hogy miközben egyvelegbe foglalva elhangzik a darab összes dala szavazzanak kézfelemeléssel és akkor a legtöbb szavazatot kapott dalt majd újra meghallgathatják. Nem mindig „jön be” – igaz. Van, amikor csak legfeljebb egy-két kéz emelkedik bátortalanul a magasba. De mindegy is, mert amikor komolyan veszik a felszólítást, akkor sem teljesül az ígéret. Voltam előadáson, amikor több dal is kapott elég sok szavazatot, de a "Jön a lux"-ra gyakorlatilag a földszinten mindenki keze fent volt, és ezek után - nem játszották el újra... Ha ez a felszólítás ott van a fináléban, a közönség pedig partner a játékban, akkor nem kellene komolyan is venni?
 

E-mailt kaptam Prágából:

  „Megnéztem és olvastam néhány cikket a színházi blogon. Természetesen nem hagyhattam ki a Prágára vonatkozókat…  Az oldal érdekes, tartalmas. Le a kalappal!”

   A Színház honlapjának vendégkönyvében folyik egy vita. Kiindulásul ebből idézek részleteket:

   -  „Nem tudom, másnak is feltűnt-e a pénteki Maya előadásban, hogy Túri Lajos nevettette a táncosokat…Felháborító volt. Elvonta a figyelmet a többi szereplőről, semmibe vette azok munkáját, akik komolyan vették a nézők szórakoztatását, és nem tartotta tiszteletben a nézőt…És ez nem csak pár perc volt, ami esetleg még tűréshatáron belül lett volna, hanem a darab elejétől a végéig tartott. Szomorú, hogy megengedheti magának egy "művész" (?), hogy ezt tegye.”
   - „…a táncosok valóban el-elvigyorodtak, de szerintem ez nem olyan égbekiáltó probléma. Engem egyáltalán nem zavart, csupán láttam, hogy ők is élvezik a darabot…Ha valakit előadás közben az foglalkoztat, hogy egy táncos vigyorog vagy sem, akkor nem biztos, hogy a művészekben keresendő a hiba.”
   - „…azért az nem úgy van, bármennyire is színház párti vagyok, hogy amit a színpadon tesznek, az automatikusan rendben van és az a hibás, akinek feltűnt, amint az utolsó mondata sugallja. Hallott már a színpadi fegyelemről?!...A színház szeretete pedig nem egyenlő a kritikátlan rajongással.”
   - „…Nem kell hozzá különösen figyelmesnek lenni, hogy feltűnjön, ha valami egyéb magánprodukció is folyik az előadás közepette.”
   - „…Persze nem gyakoroltak elég színpadi alázatot, ez valóban hiba volt, de engem ez addig nem zavar, amíg nem megy a darab kárára.”

   Én a vendégkönyvben említett két napból a szombat délutáni előadást láttam. Tény, hogy akkor is  volt nevetgélés. Nem tudom, nem láttam, mi váltotta ki, gondolom másfelé figyeltem, csak az eredményt vettem észre. És én sem örültem neki, hiszen tényleg nyilvánvaló „magánprodukció” volt, ami zavarta igenis az összképet.
   De azért nem csak ennyi a reakcióm a fent idézettekre.
   Kezdem Túri Lajossal. Személyesen nem ismerem (csak színházi barátaim véleményét tudom), de egy valamit nem tudok elképzelni semmiképpen, azt, hogy szándékosan tönkre akarná tenni a művésztársak munkáját. Elmondom, miért nem. A Diótörő idején figyelhettünk fel rá (igen, tudom, a Megatánc… nem néztem, bocsánat… azokon az estéken is inkább színházban voltam…), de akkor rögtön nagyon. Az a fokú komolyan vétele feladatának, amit ott tanúsított és az a nívó, amelyen teljesített, számomra meggyőző volt. És azóta is ezt látom, amikor színpadon van és koreográfiáiban is. Ha pedig valaki ennyire magáénak érzi a művészi munkát, nyilván nagyon zokon venné, ha mások tönkretennék, s gondolom ő sem tenné ezt másokkal. (Egyébként kedvelem a Tánctagozatot, nagyra értékelem amit csinálnak, s nem csak őt! Van is egy külön topic számukra itt a blog Fórumában.)  
   Azután: az előadás természetesen estéről-estére változik, nem steril, minden egyes pillanatában egyszer s mindenkorra beállt. S még olyasmiktől is függ, hogy a szereplőknek aznap ép milyen a hangulatuk. Más kérdés, hogy nekik a hangulatokat tudni kell kordában tartani. A nézőnek nagyjából minden este ugyanazt kell kapnia, s abba magánprodukció nem férhet bele, különösen ha a színpadon egyébként zajló történéstől feltűnően független. Nyilván adódhatnak kivédhetetlen, nevetést, más reakciót kiváltó váratlan dolgok, ha ezt a néző is észlelte, együtt nevet a szereplőkkel, s nincs is semmi baj. Ha nem érti, mi történt, akkor már kicsit problémásabb a helyzet, de van, amit nem lehet kikerülni. (Néhány példa erre a Gárdonyi retro 1995 rovatban: The Show Must Go On – Az előadásnak folytatódnia kell.) Az viszont számomra elképzelhetetlen, hogy bármelyik művész - akár színész, akár táncos - előadás közben szándékosan idézzen elő ilyen helyzeteket, mert igen, a művészi alázat és a többiek valamint a közönség iránti felelősség ezt nem szabad, hogy megengedje, a többiek részéről pedig nem szabad, hogy eltűrje!
   Zárójelben: ide tartozik a darabtemetés is, amit én kedvelek, s jól szórakozom a kis finomságokon, de ott is kell lenni egy határnak! És idetartozik akár az is, ha a tapsrend alatt, miközben mi lelkesen csapkodjuk össze a tenyerünket, a színpadon meg beszélgetnek, nevetgélnek, mintha nem is érdekelné őket az ünneplésünk.   
   Ezek jutottak eszembe a Színház vendégkönyvében zajló vitát olvasva. Na meg az, hogy nem igazán Vendégkönyvbe való, sokkal inkább Fórumba – a Színház honlapján az nincs. Itt a blogon van – lehet használni!

   A színház átriumában ülök, történetesen egészen egyedül. Odajön egy kislány, mint később kiderül, negyedikes csak még.
   - Csókolom!
   - Szervusz!
   - Olyan gyönyorű itt minden. A bácsi itt dolgozik?
   - Nem, de ismerős vagyok itt. Szeretnél talán kérdezni valamit? Biztosan tudok segiteni.
  És megindul a kérdések sora, az épületről, hova nyílnak az ajtók, merre lehet bemenni a színpadra, a színészekről, a kislányt minden érdekli, és közben az is eszébe jut: ,,Bocsánat, nem mutatkoztam be.” Megmondja a nevét. Én is a legnagyobb komolysággal bemutatkozom. Volt már színházban Debrecenben és Budapesten is, itt Egerben még nem. Eddig csak  mesejátékokat látott, ez az előadás lesz az első komolyabb. Megegyezünk, hogy a végén elmondja, hogyan tetszett. Nem is feledkezik el róla... De jó, hogy ilyen érdeklődő és ilyen udvarias, az illemszabályokat már egész fiatalon ismerő és be is tartó gyerekek is akadnak még - ha már csak mutatóban is...!

  Semmi kifogásom a darabtemetés ellen (lásd például: Gárdonyi retro 1999 – Darabtemetés és búcsú az épülettől). Ellenkezőleg! Hiányolni szoktam, ha nincs semmi nyoma. De amit ma láttam, az azért finoman fogalmazva is sok volt!  

   A ma esti Csörgess meg! előtti percekben eldöntöttem, hogy akkor ma írok erről – terveimben szerepelt amúgy is… Azután eszembe jutott egy bejegyzés, amit magam követtem el  2009.12.28-án a Színház Vendégkönyvébe – amit szinte szóról szóra írhatnék meg ma is: akkor is a Csörgess meg! volt műsoron, akkor is és ma is „még a csilláron is lógtak”, akkor is azt tapasztaltam, amit ma, még baseball sapkás is volt ma is (nem ugyanaz a néző, mint akkor). Úgyhogy nem írom meg újra, hanem idézem önmagam: "Még a csilláron is lógnak..." mondta valaki mellettem egy (pót)széken ma este a Csörgess meg! előadása előtt. Csillár ugyan nincs az egri színházban, de ha volna, valóban még azon is lógtak volna, zsúfolt volt a ház. És nagy a siker. Az előadás értékéből semmit sem von le, de nekem elkeserítő (és nem csak nekem, hiszen hallottam a szünetben és az előadás után mások megjegyzéseit, amelyek egybevágnak az én gondolataimmal), hogy a színházat (vesd össze Thália temploma) egyesek mennyire nem tisztelik meg öltözékükkel. Volt, aki baseball sapkában ült végig - nem, nem gyerek (az se tegye!), hanem középkorú férfi... Volt sok pesti vendég... Tudom ott ez sikk (?) egyes körökben, hogy hétköznapi, vagy lompos ruhában mennek színházba, de szerintem (szerintünk) meg - és ha ezért konzervatívnak bélyegeznek, akkor azt büszkén vállalom - inkább tiszteletlenség a színházzal, a művészekkel és a közönséggel szemben is. Egy ismert pesti kritikus (akinek egyébként én mindig élvezettel olvasom és nagyra becsülöm az írásait) például fekete pólóban, világos nadrágban volt jelen, a nadrág egyik szára bokáig felhajtva... Én is szoktam néha Miskolcra, Pestre utazni színházba. Fárasztó, gyűrődik a ruha, stb... mégis mindig felveszem az öltönyt.” Eddig tartott az idézet. Azt most teszem hozzá, hogy – bocsánat őszintén és szeretve tisztelt művészek! – én azt is gondolom, hogy ha egy társulati tag beül a nézőtérre, akkor ott és addig ő is néző. Tehát neki sem kellene teljesen hétköznapi, nem színházba illő ruhában lennie. Inkább példát mutatnia. Már csak azért sem, mert higgyék el, a nézők ezt is szóvá szokták tenni…