Tematikájában a Színháztörténeti  sorozathoz is kapcsolhatóan, de önálló sorozatként egy éven át havonta egyszer, az 1955 és 1966 közötti időszak - ekkor volt Egernek önálló társulata a Miskolccal történt összevonás előtt - aktuális hónapjából olvashatnak változó számú (1 és 5 közötti) szemelvényeket, komolyat, megmosolyogtatót egyaránt, a Népújságból.

1956 nyarán az egyéves társulat munkáját értékelte a lap - dicsérően, azonban a színház és a lap viszonyával gondok adódtak...

1956.07.28.

Kezdettől fogva szívesen és szeretettel foglalkoztunk a színházzal. Egy-egy bemutatója alkalmából külön oldalt kapott a lapban, az évad nagyrészében alig volt olyan lapszám, amelyben a színházról ne esett volna szó; s ami írásainknak hangját, tartalmát illeti, nemegyszer joggal illethettek volna jóindulatú elfogultsággal. Úgy gondoltuk, hogy az új színháznak a szokottnál több bátorításra, elismerésre van szüksége – ez magyarázza a részrehajlást.
   Annál fájóbban érintett bennünket, hogy a színház túlságosan érzékeny, indulatosan fogadta a legenyhébb bíráló megjegyzést is, vagy akár azokat a megállapításokat, amelyeket nem is nevezhetünk bírálatnak. És ez, sajnos, nemcsak a társulat egy-egy tagjára áll, hanem a vezetőségre is, amely vagy kereken visszautasította a bírálatot, mondván, hogy nem értünk a színházhoz, vagy pedig elismerte, hogy igazunk van, de – úgymond – miért kell azt megírni… Még ha tekintetbe vesszük is, akkor sem térhetünk szó nélkül napirendre az ilyen jelenségek fölött. Amennyire méltányoljuk a társulat művészi sikereit, annyira rossznak, károsnak tartjuk az ilyen emberi magatartást. (Gács András)  
 

Hamarosan véget ér a 2015/16-os színházi szezon, ősszel pedig elkezdődik Blaskó Balázs második direktori ciklusának első évada. A blog olvasói számára kért interjú az első ciklus értékelése mellett arról is szól, mi változik, s mi az, ami nem.

   Visszatekintve az elmúlt öt esztendőre, amely 2011.február 1-jével indult és 2016.január 31-ével zárult, azt gondolom, sikerült megvalósítanom mindazt, amit megfogalmaztam elvárásként önmagam és a ciklus felé pályázatomban. Az igazgatói periódusom kezdetén tapasztalt alig hatezres nézőszám mostanra, a ciklus végére 13.500 fölé emelkedett minden zavaró körülmény és minden rendkívüli nehézség ellenére.
   Egy vidéki, kiemelt (nem nemzeti) kategóriájú kőszínház számára mindenféleképpen népszínházi küldetést tudok csak meghatározni. A műfajok sokszínűségét kell kínálnia és ebben egy kiegyensúlyozott arányt kell követnie. Fajsúlyos, komoly előadások mellett színpadra kell állítani a zenés műfajokat, operettet, musicalt, zenés vígjátékot vagy zenével előadott ifjúsági előadásokat és tánc produkciókat és akkor így gyakorlatilag az a bizonyos műfaji kör már meg is fogalmazódott, amit egy vidéki színház vezetőjének meg kell céloznia, ha nem kiszolgálni, de szolgálni szeretné a közönséget.

                                                           
   A kiegyensúlyozott műfaji arányt említette. Az utóbbi években azonban ez eltolódott a zenés produkciók javára…

   Az általam korábban elképzeltekhez képest kellett bizonyos kompromisszumokat tennem. Én nagyobb arányban szerettem volna fajsúlyosabb, komolyabb üzeneteket megfogalmazó drámákat, tragédiákat, középfajú színműveket színpadra állítani, de tudomásul kellett és kell vennem, hogy Eger és a kistérség közönségének ízlésbeli, műfajokat illető elvárásai más jellegűek, mint az én személyes vonzódásaim és természetesen alapvetően a közönség igényeit kell szem előtt tartani.

   Az Ön igazgatását megelőző időszakban mégis több volt a „fajsúlyosabb üzeneteket megfogalmazó” produkció, s kevesebb a zenés.

   Az én ciklusomat megelőző időszaknak, különösen elődöm második periódusának természetesen voltak rendkívüli értékei abban a kategóriában, amelyet az ember egyfajta művészszínházként fogalmaz meg. Ezeket az értékeket képviseli Budapesten például az Örkény Színház, a Katona József Színház vagy kisebb formációk, amelyek telt házzal játszanak, hiszen Budapest főváros kétmilliós lakossága mindig megadja azt a fajta telítettséget. Egy vidéki színház, egyetlen az egész megyében, ilyen célokat természetesen nem tűzhet maga elé vagy ha igen, akkor számolnia kell azzal, hogy bizonyos közönségrétegeket elveszít. Márpedig a mai magyar színházi életben az állami támogatás lehívási rendszerét tekintve ezzel elveszíthet támogatási forrásokat is, amelyek nagyon fontosak a fenntartást és működtetést illetően. 
   Újjá kellett szervezni a színház társulatát, elődömmel az a csapat, az a színészgeneráció eltávozott, amely addig megszokottan, közel tíz éven keresztül működtette a színházat és szolgálta azt a célt, amelyet elődöm követendő művészi elképzelésként kitűzött. Én mind a prózai mind a tánctagozat esetében más ízlésvilágot, eszményt, elvárásokat fogalmaztam meg önmagam és a társulat számára.
   Az elmúlt öt évről azt is el kell mondani, hogy ebből több mint két év a színház működési körülményeinek normalizálásával telt, kevésbé az elmélyült művészi munkával. 2011 májusában az addigi fenntartó Heves Megyei Önkormányzatot egy adósságrendezési procedúra érte, csődbiztost neveztek ki és ebbe az eljárási körbe a színház május végére mintegy 75 millió forintos számlatartozást volt kénytelen bevinni, hiszen az egész 2010/11-es évadot gyakorlatilag megyei önkormányzati támogatás nélkül volt kénytelen végigcsinálni. A bemutatókat úgy hoztuk létre, hogy az alkotókat, a művészeket - nem a közalkalmazottakat, az ő bérüket az állam garantálja, hanem az úgynevezett számlás, megbízási szerződéssel foglalkoztatott rendezőket, díszlet- és jelmeztervezőket, zenei munkatársakat, dramaturgokat, színházunkhoz nem közalkalmazottként kötődő művészkollégákat – gyakorlatilag nem tudtuk kifizetni. Új fenntartónk Eger MJV Önkormányzata szigorral és drákói megvonásokkal vette körül a színházat – azonnal megszüntette gazdasági önállóságát és beintegrálta az Egri Közszolgáltatások Városi Intézményének fennhatósága alá. Ez olyan lépés volt, amelyhez sem mi nem voltunk hozzászokva, sem a város. Azt szokták mondani, hogy aki színházat akar fenntartani, arra kell felkészülnie, hogy egy éhes kistigrist vesz a szárnyai alá és azt folyamatosan etetnie kell. Igen, tulajdonképpen így van, tudomásul kell venni, hogy a magyar színházi struktúrában két zenés intézmény, az önmagát eltartó Madách Színház és a Budapesti Operettszínház tudja talán egyedülien megtenni, hogy gazdaságosan és nyereségesen működjön. Ezt rajtuk kívül – vidéken különösen! – még a nemzeti kategóriához tartozóak (mint a Miskolci, Győri, Szegedi, Debreceni Csokonai, Pécsi Nemzeti Színház…) sem. Még akkor sem, ha nem költségvetési intézményként, hanem gazdasági társaságként, nonprofit közhasznú kft-ként működnek, mint például a Pécsi Nemzeti, a Szolnoki Szigligeti, a Kaposvári Csiky Gergely Színház. A magyarországi bérlet és jegybevételek – megint csak különösen vidéken – gyakorlatilag köszönő viszonyban sincsenek a bekerüléssel. Egy-egy produkció bekerülési költsége az abból a produkcióból befolyó bevételeknek akár még ötszöröse is lehet.
   Az összes nehézséget figyelembe véve mondom azt, hogy sikeresnek, a társulat szempontjából előremutatónak és minőségileg sok nagyjelentőségű eredményt hozónak tekintem az első igazgatói periódusomat.

   Mennyire fedi egymást az Ön által elmondott értékelés és a „külső”, szakmai megítélés és ha van eltérés, miben látja az okát?

   Érdekes kérdés. Érdemes volna alapvetően tisztázni, kit értünk szakma alatt. Van két színházi szervezet. Az egyik a Magyar Színházi Társaság, a másik a Magyar Teátrumi Társaság. A Gárdonyi Géza Színház mindkettőnek tagja. Én azt gondolom, ennek a - nyugodtan kijelenthetjük - megosztott szakmának mindkét oldalról minket becsülő és minket kevésbé kedvelő résztvevői is vannak, és azt gondolom, ez teljesen természetes. Mindabból következően, amit első ciklusomat illetően elmondtam, és amelyet a megtartva továbblépni elv alapján egyfajta permanencia elvet követve szeretnék a második periódusban továbbvinni, tehát mindenképpen építeni az eredményekre, a lelki tényezőket és a dolgok humán oldalát véve alapul, nagy változásokat a következőkben sem kívánok végrehajtani. Így ugyanarra számítok a szakmai értékelés, elismerés, megítélés szempontjából is. Igazándiból, megmondom őszintén, ennél számomra sokkal többet jelent a közönség megítélése. De a szakmai érdeklődést az kelti fel, aki a művészszínház irányába mozdul, különösen a Magyar Színházi Társaság köré kapcsolódó kritikusi céh és egyáltalán a kritikusi szakma érdeklődését. Aki egyfajta népszínházi küldetést, a közönség megszólítását tűzi maga elé, elveszti ennek a körnek az érdeklődését. Ez jól elkülöníthető kétfajta világ. Sajnos ez a realitás. A különböző küldetéseket teljesítő budapesti (nagyon ritka  vidéki) vagy határon túli, erdélyi és különösen vajdasági, de akár felvidéki színházak is nagyon erősen orientálódnak a művészszínházi irányba, mert hiszen innen számíthatnak szakmai elismerésre, publicitásra, sajtó megjelenésre, amelyre nekik  abban az anyaországi miliőben, mint kisebbségi színházaknak, szükségük van. Én ezt értem és elfogadom, mégis az volna jó, ha egységes, elsősorban a közönség igényeit szem előtt tartó, nem pedig egy bizonyos fajta ízlés-orientált megítélés venné körül általában a színházi világot. Balogh Tibor a 2015-ös POSZT-tal összefüggésben, egy szakmai beszélgetés alkalmával a következőképpen fogalmazott: Talán jó volna egy közönség-orientált fesztivál is. Ezzel azt is mondta, hogy a POSZT szakmai, bizonyos kritikusi kör megítélése alatt szerveződik, még akkor is, ha mindkét színházi szervezet delegáltja válogatja az ott nyilvánosságot kapó előadásokat. Alapvető ízlésbeli megosztottságról van itt szó. Bizonyos színházszakmai körök alapvetően elfogadják a német orientáltságú liberális színházeszmény színpadi látvány- és színpadi hatáseszményeit és a másik oldalról egy kifejezetten nemzetinek mondható, klasszikusan konzervatív színházeszmény köré szerveződik az a fajta világ, amely nem tud vegyülni a másikkal. 

   A Gárdonyi Géza Színházban ennek a kifejezetten nemzeti, klasszikusan konzervatív színházeszménynek legmarkánsabb megjelenítője az a vonulat, amelynek előadásaiból emlékeztetőnek én talán leginkább A fény éjszakáját és a Héthavas gyermekeit emelném ki. Miért tartotta fontosnak ezek bemutatását? 

   Nagyon hiányzik a magyar színházi életből a nemzetünk sorsát, kultúránkat példaértékűen meghatározó személyiségeknek az életműve – gondolok itt például elsősorban Németh Lászlóra -, valamint történelmünket és nemzeti karakterünk kialakulását elősegítő körülmények színpadi megjelenítése.
   Igazgatóm, főrendezőm volt a 70-es évek végén, 80-as évek elején Kecskeméten Beke Sándor, akinek rendezői munkásságát már a 70-es évek elejétől, Miskolctól kezdődően követtem. Rendkívüli módon becsültem, nem is véletlen, hogy ő aztán Egerben működött a későbbiekben igazgatóként, főrendezőként és nagyon sok közös munkánk volt. Az én igazgatói megjelenésemet követően minden korábban az életemben meghatározó rendező, színházi ember, kolléga valamilyen formában alkotó lehetőséghez jutott. Első ciklusom kezdetén a Beke Sándorral való egyeztetések során vetődött fel a gondolat, hogy egy olyan sorozatot kellene indítani a magyar nemzeti karaktert érintő közös gondolataink alapján, amelyben meghatározó irodalmi művészeti szellemiségű emberek kapnak hangsúlyt. Ennek első momentuma volt a Madách Imre életének egy periódusát feldolgozó Vesztett éden című darab, amely Egressy Zoltán kortárs drámaíró egy korábbi alkotása és Az ember tragédiája című mű megszületésének körülményeit tárja fel, és azt az emberi vívódást és sorsszerű meghasonlást, eleve elrendeltetett gondolati kört érinti, amely Madáchot egyrészt Éva karakterének megfogalmazására és árnyalására késztette másrészt Ádám belső világának mozgatóit érinti. Rendkívül izgalmas darab. A második lépés volt, hogy felkértük Kocsis Istvánt egy olyan mű megfogalmazására, amely Németh László és drámai hőseinek ambivalens kapcsolatát boncolgatja, Németh egyéni sorsa, személyiségének alakulása és a politikai-társadalmi körülmények ütközését, a hatalom és egyén, alkotó, művész, filozófus, gondolkodó kapcsolatának nagyon egyénített lehetőségeit. Ebből a gondolatkörből született A fény éjszakája című drámai mű. Ennek bizonyos fajta következménye tulajdonképpen a Héthavas gyermekei is, de mondhatnám azt is, hogy ez a fajta színházirányító gondolat hozta létre a Csongor és Tünde olyatén bemutatását, mint amilyen látványvilágban, akusztikus világban megszületett az előadás 2014-ben. De ebbe a körbe tartozott Kocsis: A megkoszorúzott - Jászai Mari című monodrámája, Görgey Gábor: Görgey című drámája, és valamilyen szinten ide sorolható Páskándi Géza: Vendégség című drámájának idei bemutatása.
   Ez egy olyan sorozat, amelyet természetesen folytatni szeretnénk. A jövő évadban Kocsis István: Tárlat az utcán című darabja ugyan nem magyar sorsokat idéz, hanem Van Gogh és Gauguin nagyon furcsa emberi kapcsolatát boncolja, emberi és művészi összefüggésben a fénnyel, a Nappal, de gondoljunk csak a Napra mint életadóra és mint a magyarság sorsát is meghatározó szimbólumra - a csángó magyarok napba öltözött asszonyára (Szűz Mária)… Ezek a dolgok valamilyen szinten összekapcsolhatók. Szükségességét érzem annak, hogy nemzeti karakterünket meghatározó gyökereinket illető szimbolikus jelképeink használatára, jelentésére és jelentőségére előadásainkban fölhívjuk a közönség figyelmét, hogy olyan összefüggéseket tudjanak keresni a mindennapi életben, az irodalomban, más színházi előadásokban, más művészeti ágakban, amelyek mindezt összekötik.

   A második ciklusra vonatkozó igazgatói pályázatában kiemelten foglalkozott a társulatépítésben elkerülhetetlenül szükségessé vált feladatokkal:
   „Az a valamikori „derékhad”, amely ma is a társulat magját képezi, 50 – 65 éves, „idősebb generációvá” nemesedett. Rendkívüli tapintattal és empátiával kell és szabad csak társulatvezetőként az együttes szerkezeti átalakításába kezdeni. Alapvetően meghatározza a társulati mozgás, átalakítás kérdését a 2012-ben módosított Előadó-művészeti törvény, amely a kiemelt kategóriájú színházak számára minimum 60%-ot elérő, felsőfokú szakirányú végzettséggel (diploma) rendelkező művészeti állományt ír elő, 2018-ig terjedő türelmi idővel. A drámairodalom és a zenés műfajok szerepkínálatának döntő hányada fiatal férfi és női szerep, számos esetben két-két pár (pl.: Shakespeare vígjátékok, Moliere művei). Egyre nehezebb színházunkban megtalálni azt, a műsorszerkezethez illeszkedő műsortervet, amely a meglévő erőket mozgatja alapvetően. Egyre követelőbben merül fel a prózai tagozat szerkezeti átalakításának szükségszerű igénye, amely társulatfejlesztést, új társulati mag építésének szükségességét veti fel. Alapvetően át kell gondolni a művész közalkalmazottak foglalkoztatásának életkor és iskolai végzettség szerinti racionalizálását … ki kell választani legalább öt új művész munkatársat, 3 férfi és két női kolléga személyében.”
 

   Ezt a folyamatot már éljük, már a most véget érő szezonban voltak jelei. Így került a társulatba Nagy Lóránt, aki musical szakot végzett, nagyszerűen énekel, jó színész. Így került színházunkhoz Török Tamás, a József és a színes szélesvásznú álomkabát címszereplője vagy Babócsai Réka, akinek szintén jelentős feladatokat szánok a következő évadban. És természetesen így kaptak egyre jelentősebb szerepeket meglévő kollégáink, Radvánszki Szabolcstól kezdve Káli Gergelyen át Nagy Barbaráig. De ugyancsak természetesen, továbbra is cél a 40-45 és 65 közötti (ez egy elég széles életkori spektrum) művészeink foglalkoztatása, hiszen a legérettebb színészi állapotba kerül ez a generáció, különösen ennek fiatalabb ága. Gondolok például Nagy Andrásra, aki a leginkább kiteljesedő művészi, színészi periódusába kerül. Az utóbbi évek során Tóth Levente karakterszínészből igen jó jellemszínésszé vált, s Nagy Adrienn és Dér Gabi karakterteremtő ereje is sokat fejlődött. De azt is elmondhatom, hogy Kelemen Csaba másodvirágzását éli, jelentős alkotóként, s ugyanezt mondhatom Saárossy Kingára, aki egyre dúsabb, érettebbé váló eszközökkel alakítja azokat az asszonyokat, anyákat, drámai hősnőket, akiknek ábrázolására felkérem.
   Ha nem a színészi vonalra gondolok, Nagy Zoltán személyében zenei vezetőnk lépett olyan alkotói életperiódusába, amikor önálló zenei alkotások létrehozására, önálló alkalmazott zenei produkciók létrehozására képes, mint amilyen például a Vendégség című dráma kísérőzenei, bevezető, átvezető, lezáró zenei megfogalmazása volt, ami szerves részévé válhatott az előadásnak. Alapvetően számítok a munkájára, amint számítok Topolánszky Tamás fiatalos lendületére, az általa Egerbe hozott és vonzott táncpedagógus tanárok, koreográfusok személyére.
 

   A jövő évad tervét nézve feltűnt, hogy vannak olyan előadások, amelyek párhuzamosan lesznek műsoron közeli vagy viszonylag közeli más színházakban is, Miskolcon például.
 

   Kecskemét két hónapja mutatta be a Hamletet, Székesfehérvár is nemrégen, mi most készülünk rá. A La Mancha lovagja Miskolcon  meghirdetésre került az új évad elejére, mi az évad végén mutatjuk be. Van, amikor évekig nem megy Magyarországon egyik darab sem, most így alakult. Magyarázhatja a színházszakmai tartalmi lehetőség. Én úgy hirdetem meg a következő évadot beharangozó műsorfüzetünkben, a szokásos igazgatói expozéban, hogy a „színház a színházban gondolat köré” építjük. A Hamletben például van egy drámai-drámapedagógiai töltetű színházi előadás, darab a darabban – az egérfogó jelenet -, amely gyakorlatilag egy provokatív jellegű, akár azt is mondhatnám, interaktív lehetőségeket magában hordozó kis előadás. A La Mancha lovagjában a búsképű  lovag története mint színházi előadás szolgál drámai alapul és bizonyítékul egy idealisztikus emberi eszmény bizonyítására, arra, hogy van értelme megváltani az embert, van értelme a remény irányába mozdítani az erővonalakat. Mindkét előadás a nagyszínpadon lesz látható, csakúgy, mint a Lili bárónő című operett, a Black Comedy című vígjáték, a Legyetek jók, ha tudtok című, a nagysikerű film alapján készült színmű és az Anna Karenina című táncjáték-ősbemutató. A stúdiószínpadon a már említett Tárlat az utcán című drámán kívül egy másik táncjáték ősbemutatót kínálunk, Kamaszok címmel. Gyermekeknek szól majd három mesejáték, valamennyi koprodukció a Babszem Jankó gyermekszínházzal: Tündér Míra, Az ördög három aranyhajszála, Öreg néne őzikéje.
   A magyar színházi életben a Gárdonyi Géza Színházat jellemző szellemiséget lehet nézni innen és onnan, a megítélés lehet pozitív vagy kevésbé az, de hogy létező és működő karakter, azt gondolom, tagadhatatlan. Mi szeretettel várunk és hívunk mindenkit. 
 

  Tematikájában a Színháztörténeti  sorozathoz is kapcsolhatóan, de önálló sorozatként egy éven át havonta egyszer, az 1955 és 1966 közötti időszak - ekkor volt Egernek önálló társulata a Miskolccal történt összevonás előtt - aktuális hónapjából olvashatnak változó számú (1 és 5 közötti) szemelvényeket, komolyat, megmosolyogtatót egyaránt, a Népújságból.

1956.04.04.

A Gárdonyi Géza Színház igazgatóságához többször érkezett panasz a közönség részéről, hogy a szélső helyekről nem lehet jól látni az előadást. A panasz most orvoslást nyert azzal, hogy az igazgatóság a színházban a középjáratot megszüntette, s mindkét oldalról a székeket középre tömörítette.

* A színháztörténeti sorozathoz sokat kutattam olyan fotó után, amin megláthatnánk a régi színház nézőterét, egyetlen képet találtam, ezen jól látható a fent említett középjárat is.