Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja mesél az egri és miskolci színházak 1966-ban bekövetkezett összevonásának időszakáról. Köszönöm az általa rendelkezésemre bocsátott fotókat is.

* A művésznővel 50 éves jubileuma alkalmából készült beszélgetés a blog Miskolci Nemzeti Színház rovatában olvasható.

 1966-ban a Miskolci Nemzeti Színház társulatának lettem tagja. A színház éppen akkor egyesült az egri Gárdonyi Géza színházzal, anyagi okokból, hogy csak egy vezetés, egy társulat legyen és egy szabó-, festő-, lakatos-, fodrász-, asztalos tár, mindenből egy és így olcsóbb lehessen a működtetés. Lendvai Ferenc volt a direktor, aki az összevonás nagy híve volt. Egerben alig maradt valaki a régiek közül, talán csak a portás, néhányan műszakiak, mert az előadásokhoz még őket is Miskolcról vittük. Az egri közönség – természetesen – nem fogadta mindezt jó szívvel. Ezen azzal próbáltak enyhíteni, hogy a darabok egy részét ott mutattuk be.
   Volt, hogy ideig-óráig ott is laktunk. Nekem rokonaim voltak az Almagyar utcában, Kalló Laciék. Náluk is aludhattam. Kedvesek, aranyosak voltak, még vadászni is elvittek. Felejthetetlen volt, amikor reggel húztak a szalonkák, vagy amikor vaddisznót lőttek 24 centis agyarral. Amikor a Potyautast játszottuk Bodrogi Gyulával, bemutattam a rokonaimnak és elvitték őt is vadászni. Azóta is emlegeti.
   Amikor egymást érték a próbák délelőtt, délután, néha a színház alagsorában aludtunk. Nagyon szörnyű hely volt, féltünk is, meg akkor még szénnel tüzeltek és néha erős széndioxid illat volt és nem lakások voltak azok, hanem kis vacak szobák.  
   A várost nagyon szerettem. Nekem egy gyönyörű meseváros volt. A Széchenyi utcán a Dobos cukrászdában nagyon finom süteményeket ettünk. Finom étterem volt a bazilika alatt - Isten lábának hívtuk, ahol egri Bikavért, Medoc noir-t ittunk. A színház mellett volt a Kacsa, ott volt a legolcsóbb egy ebéd, egy kávé, fröccs – a színészt már akkor sem fizették túl jól. A Park szállóba és a Fehér Szarvasba nagyon ritkán jutottunk el, mert drágák voltak.
   A város is szerette az ő színészeit. Imádtam az egri közönséget, aranyosak voltak és nagyon szerettek minket. Megbeszélték velünk az előadást, mi tetszett, mi nem. Ha vasárnap játszottunk aznap sütött süteményt hoztak be nekünk. Virágot dobáltak fel a színpadra. Történt egy eset, amikor feldobtak nekem egy csokrot – én azt hittem azt, hiszen úgy volt becsomagolva, masnival - és majdnem levert a lábamról, amikor eltalált, ugyanis egy nagy sonka volt. A bokám bánta. Ilyesfajta „őrjöngő” kedves szeretetről Déryné naplójában olvastam…
   Eger mellett jártunk még tájelőadásokra, Gyöngyösre, Mezőkövesdre, Ózdra, Nyíregyházára, sokat, sokat…
 

  
A legemlékezetesebb akkori  előadások? Rögtön 1966-ban Németh László Csapdájának ősbemutatója – Polgár Géza játszotta Puskint és én a feleségét.

Márkusz László írt róla kritikát a Népújságban, aki engem annyira szeretett, hogy utolsó kívánságai egyike az volt, én mondjak majd verset a végső búcsúztatásán. Így is történt. Emlékezetes, szép előadás volt Brecht Kaukázusi krétaköre, Csiszár Imre vizsgaelőadása, amiben én a kormányzónét játszottam. Blaskó Péter volt a bíró, Lázár Kati Gruse, a jó anya. A Potyautas, Bodrogival. Nem tartom magam igazán énekesnek - bár tanultam énekelni -, viszont jó mozgású voltam, táncolni is tanultam, szteppelni. Ulmann Mónika, fiatal kolléganőm nagyanyja, Igaz Lucy, Ulmann Ottó zeneszerző felesége tanított.

   Legutóbb Olgyai Magda 85 éves születésnapján jártam Egerben, a színházban szerveztek neki ünnepséget és én is felköszöntöttem. Nagyon szerettem őt, sokat lehetett tőle tanulni. Régen divat volt hasonló kerek évfordulókon a jutalomjáték, amikor az aznapi előadás bevételét az ünnepelt kapta meg – ma már ez sajnos nem szokás... Nagyon nagy dolog volt régen az összetartás, az, hogy a társulat egy csapat, egy család és egymást támogatva, szeretetben él és dolgozik. Nézem a televízióban a régi nagy színészekkel készült portréműsorokat – Gobbi Hilda, Márkus László, Ráday Imre, Tolnay Klári – sugárzik szavaikból ez a mentalitás.

…25…26…29…
  Ezzel a bevezető résszel – amelyben az előbbi számsornak is magyarázatát adom – elkezdem a sorozatot, amelynek előkészítésével hónapokat töltöttem, s a munka még nem is ért véget…
   Gárdonyi Géza Színház... Vissza...! Vissza...! Hogy volt! (És hogy van...) Visszaemlékezések, gondolatok, vélemények, kritikák, fotók…
   Sok embert kerestem meg az elmúlt időszakban, s vannak, akikhez – nem a tiszteletlenség vagy kevésbé fontosság, csak a véges idő okán - még ezután próbálok eljutni. Mindenkit arra kértem, akár gondolatainak leírásával, akár személyes beszélgetés során idézze fel emlékeit. Most, amikor belevágok és az olvasók számára is elérhetővé teszem ezeket a gondolatokat, mégis azt kell mondanom, magam sem tudom teljes bizonyossággal, mivel és kikkel találkozhatnak, akik mindezt figyelemmel fogják kísérni. A megkeresések során mindössze két elutasítással találkoztam. Néhány helyről pedig – még? - nem kaptam választ. A többség vagy némi gondolkodás után vagy azonnal, örömmel elvállalta a felkérést. Így nagyon komoly, érdekes, meglepetéseket is tartalmazó névsor állt össze. A beszélgetések egy része megtörtént, az írásokat többektől megkaptam, de még korántsem mindenkitől, aki ígérte. Ezeknek sorsát e pillanatban magam sem tudom. Egyelőre bízom az ígéretekben...
   Köszönöm azoknak, akiknek gondolatai már itt vannak, várják, hogy sorra kerüljenek – és külön köszönöm, hogy színházszervezőtől alapító tagig, primadonnától nézőig, direktortól a Színművészeti Egyetemre járó ifjú tehetségig komolyan vették a „feladatot”, nem csak visszatekintettek, hanem a hivatásról, a színházról megfogalmazott gondolataikat is megfogalmazták, vagy éppen érdekességeket, kulisszatitkokat is elárultak. Remélem, érdeklődve és örömmel olvassák majd!
   Próbálom újságcikkekkel és képekkel is felidézni az elmúlt időt.
   Az egyes részek terveim szerint néhány hetente követik egymást. Ha mégis hosszabb idő telne el, annak bizonyára oka lesz – kérem az Olvasó megértését. A színháztörténeti sorozat egy-egy új fejezete mindig a főoldalon olvasható először, de amikor új rész jelenik meg, akkor az előző átkerül a sorozat saját menüpontjába (baloldali menüsor). Ott tehát mindig megtalálható lesz együtt minden korábbi fejezet.
   Mit szeretnék a sorozattal kifejezni, támogatni? Talán azt, hogy a színháznak Eger városában élnie kell! Ezt alapnak tekintve, abba itt és most nem szeretnék belemenni, hogy milyen színháznak. Egy tény: Eger volt az a város, ahol - az országban egyedüliként - már egyszer megszüntették az önálló társulatot, összevonva a Miskolci Nemzeti Színházzal. Nagyszerű időszak volt, amikor újra megalakulhatott és sok-sok emlékezetes estét szerezhetett Eger és környéke nézőinek „a mi színházunk” – amint arról majd olvashatnak.
   Szeretném azt is megjegyezni, óhatatlanul elő fog fordulni, hogy ugyanarról az eseményről, előadásról, művészről több részben is szó esik, hiszen a visszaemlékezők többször ugyanazokat a pillanatokat tekintik emlékezeteseknek.
   Miért éppen most, és mire utal a 25-26-29? Olvasni mostanában több helyen a „már 25 éve ismét önálló társulattal rendelkező” Gárdonyi Géza Színházról. Ez azonban így nem pontos. Nézzük csak meg a kronológiát, kezdve – kihasználva az alkalmat - egy a távoli kezdetektől induló, de legkevésbé sem a teljességre törekvő, csak nagyon nagy vonalakban vázolt áttekintéssel!                 
1754 - az első magyar nyelvű színielőadás a városban a jezsuita gimnázium diákjaihoz fűződik.
1815 – az első magyar nyelvű, immár színészek (vándortársulat) által játszott előadás Egerben.
1884 – felépül az Aréna, fából készült színházépület.
1904 – megnyílik az egri Városi Színház, de nincs a városnak saját társulata. (* Utólagos megjegyzés: Ezzel az eseménnyel a 44-53. fejezetek foglalkoznak részletesen, amelyek a sorozat 2. és 3. évada között, 2014-ben jelentek meg, amikor a megnyitás 110. évfordulóját ünnepeltük)
1945 – a város képviselő-testülete állandó színtársulat létesítésére kér engedélyt, de ez csak tíz évvel később valósul meg.
1955 – önálló társulat.
1965–66-os évad a Miskolccal történő összevonás előtti utolsó évad.
1985-ben megszüntették az összevonást. Január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. De a színházakban két naptári évet érintő évadokban gondolkodnak, tehát ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. Ha innen számolunk, akkor a 2012/13-as a 29. évad az összevonás megszűnte után. Ebben az évadban indul a sorozat.
1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt.
1986/87-  Gali László a direktor – de még mindig csak befogadó színház.
1987/88 – Már önálló társulat, de még vannak befogadott produkciók is. Innen kezdve a számolást, a 2012/13-as a 26. évad.



Perl Márton fotója - 1987

1988/89 – az első teljes önálló évad. A számolást innen kezdve mondhatjuk, hogy a 2012-13-as évad a 25.
  Hajdanán, a vándorszínészet korában egy-egy játszási helyre megérkezvén a színi direktorok magukat és társulatukat a közönség kegyes pártfogásába ajánlották. Én is ezt teszem ezzel a sorozattal.
                                                  
                                                             Juhász Ferenc