Olyan bolondos nap volt… Érződött már a tavasz és ettől mintha minden vidámabb lett volna. Mosolygósabbak voltak az emberek az utcán, könnyebbnek, gondtalanabbnak tűnt a világ.
   Bent a színházban sem volt ez másképp. A délutáni előadáson zömmel idős nénik és bácsik ültek a nézőtéren, mégis úgy zsongtak, mint egy vidám gyermekcsapat. Elkezdődött a játék és ugyanúgy folyt, mint máskor, mégis apró csillogásokkal volt teli. Mintha a szerepük szerint színpadra beözönlő színészek sem tudták volna függetleníteni magukat az általános tavaszi jókedvtől. Egy árnyalattal élénkebbnek tűntek a mozdulatok, harsányabbnak a nevetés, kedvesebbnek minden – az első sorban ülve még egy szelet narancsot is kaptam! Az előadás első pillanatai módot adtak rögtönzött bolondozásokra és ők vidáman  használták ki a lehetőséget. Azután mindössze egy óra pihenés az esti előadás előtt, és kezdődött minden elölről. Most már szinte minden korosztály képviselve volt a nézőtéren. A színpadon továbbra is valami extra jókedv uralkodott, úgy mosolyogtak a szemek, mintha különleges, ritka boldogság érte volna a fellépő művészeket. A siker pedig hónapok óta kísérte az előadást, most is hosszú percekig zúgott a taps.
   Kifelé menet idősebb hölgy lépett oda hozzám. Gratulált. El vagyunk ragadtatva – mondta. Nem tudom, miért gondolta, érezte meg, hogy nekem kell ezt elmondania, de nem tévedett nagyot. Évek óta jól ismerve, tisztelve és szeretve a társulatot, hozzájuk tartozónak érzem magam, s az üzenet eljutott a címzettekhez. Íme, ezennel még egyszer átadom.

* Az előadás a József és a színes, szélesvásznú  álomkabát volt.
 

    Képzeljék el, hogy megnézik egy darab második felvoná­sát, másnap a harmadikat, s csak egy következő estén az elsőt, majd ezután kell ma­gukban összerakniuk az egész előadást! Van, akivel ez megesik.
   Előadások előtt, szünetekben láthatnak egy mosolygós szőke hölgyet, aki türelemmel válaszol a nézők kérdéseire, segít megoldani gondjaikat, vagy épp a színház névadójá­nak szobra mellett állva figye­li, minden rendben van-e az előcsarnokban. Ő Fülöp Edit, a színház né­zőtéri felügyelője. Második évadját tölti itt. Azelőtt csak nézőként volt jelen, de nemcsak a legutóbbi években, hanem még a régi épületben is. Ma is emlékszik akkori előadásokra, művé­szekre, Kanalas Lászlóra, Füzessy Ottóra, Varga Gyulára, a ma is társulati tag Olgyai Magdára. Jól érzi itt magát, mindenkivel jó a kapcsolata. A házi főpróba az az alkalom, amikor viszonylag nyugod­tan, a dolgok szokásos rendje szerint nézheti végig a dara­bot, de ha ez valamilyen ok­ból mégsem sikerül, akkor bekövetkezhet a fent leírt helyzet...
   - Sok tennivalóm van, de az a jó, ha észre sem vesznek, senki sem figyel fel rá, hogy én éppen dolgozom. Akkor biztosan rendben megy min­den. Feladataim közé tartozik a jegyszedők, ruhatárosok irányítása, a műsorfüzetek, színházi folyói­ratok árusítása és elszámolása is hozzám tartozik. Felvilágo­sítást adok az adott előadás­ról, a galériánkban látható ki­állításról, igyekszem válaszol­ni bármilyen színházunkkal kapcsolatos kérdésre. Előadás után pedig addig nem mehe­tek haza, amíg az utolsó néző el nem hagyta az épületet. Közben állandó kapcsolatot tartok az ügyelővel. Ha bármi különleges kérés, váratlan esemény adódik, igyekszünk mindent úgy megoldani, hogy a közönség semmit sem vegyen észre. Önmagában is nagyon érdekes a közönség­gel való találkozás. A gyakori színházlátogató tudja, hogyan kell itt viselkedni, amikor pe­dig bizonytalanságot tapasz­talok, segíteni próbálok.
   Akadnak problémák. Pél­dául, amikor egy társaság egyik fele elkésik és a nálam hagyott jegyük miatt sze­mélyleírás alapján fel kell is­mernem őket. Gyakori, hogy elveszítenek különböző tárgyakat, esernyőtől a fényképezőgépeken át ru­hadarabokig, telefonkártyákig. De izgalmas feladat az is, hogy megtaláljam a megfelelő hangot a különböző emberekkel. Lassan kialakul a rutin, tu­dom, kihez hogyan kell szól­ni. Meg tudom ítélni, hogy ki­nek milyen tipusú előadások jelentenek igazán örömet. Szerencsére van választék, mindenki találhat kedvére va­lót. Ha végiggondolom, nekem is nagyon eltérő jellegű produkciók tetszettek legjob­ban ebben az évadban. Példá­ul a Medikus, a Liliomfi, Szíki Károly és Pápai Erika előadó­estje, a most bemutatott Üvegcipő, na és a József, ami után esténként felállva tapsol a közönség. Eleinte szokatlan volt az időbeosztás, amivel ez a mun­ka jár, de már azt is megszok­tam. Örömmel és lelkesedéss­el csinálom. Amikor elérke­zik az évad vége, jó egy kicsit kifújni magam, de hamaro­san hiányozni kezd az épület, a ,,színház-szag” és a közön­ség is, akik nélkül nincs színház. Értük próbálok élni.

 

	Kuna Károly és Létay Dóra kettőse Fotó:Strassburger Alexandra

   Gimnazistaként láttam először Schiller darabját. Már arra sem emlékszem, kik játszották, de élénken megmaradt a feszültség, a nagy érzelmek emléke. Kíváncsi voltam, a miskolci produkció mérhető lesz-e ehhez az emlékhez.  Elmúltak persze közben az évek, és egy kamaszkorú fiatalember  másképpen  reagál  mint egy felnőtt. Mégis azt hiszem, hogy ez az előadás szenvtelenebb, közömbösebb volt a vártnál. (Lehetséges, hogy a színjátszás stílusának változása is közrejátszik ebben?)
   Ferdinánd, az ifjú nemes szerepében Kuna Károlyt láttuk.Az előadás általános koncepciójához híven a romantikus dráma  ívéhez  alkalmazott  játékstílust meg-megtörte a ma emberének hangja, magatartása. Polgárlány kedvese - Létay Dóra. Előadásmódja tiszta, kulturált, de szívesen láttam volna valamivel több érzelmet. Például abban a jelenetben, amikor a kancellár utasítására elhurcolják. Ha higgadtan,  erkölcsi  fölénye  tudatában  próbálja  is  fogadni sorsát, ennyire nyugodt akkor sem lehet! Matus György kancellárja hátborzongatóan hidegvérű. Quintus Konrád titkárját csak a gátlástalanság mozgatja, őszintének vélt érzelmei is hazugok. Találó  Szerémi Zoltán udvarmestere. Lujza anyja, Péva Ibolya biztonsággal rajzolja ezt a nőtípust. Apja, Szegedi Dezső értelmétől befolyásoltan vívódik tisztesség és kötelező alázat között. Nagyon tetszett  Zborovszky Andrea Lady Milford-ja. Igazi nő! Ezt sugározza minden, arcjátéka, hangja, ahogyan Zeke Edit hangulatos jelmezét viseli. (A másik szereposztásban ezt a szerepet vendégként Takács Katalin játssza.)
   Az előadás egésze zavarba ejtő, és a megfogalmazódó gondok, kételyek csak utólag csengenek le, de akkor eljutunk az elfogadásig,  visszamenőleg  tehát mégis igazolódik ez a felfogás. Schiller darabját Vas István fordította, de a mai  színpadra alkalmazó, Káin Péter  és Hegyi Árpád Jutocsa (aki egyben a rendező is) beavatkozása nyomán  olyan mondatok is elhangzanak,  amelyeknek  célja  a fiatalság mai nyelvezetéhez való  közelítés. Én kicsit stílustörőnek éreztem ezeket, de ez még pillanatok alatt felejthető volt. Nem így a díszlet, Dávid Attila munkája! Egy kupola alakú szerkezet  zárta  fedett térbe a forgószínpad peremére rendezett helyszíneket,  középen  kihasználatlan  űrt  hagyva.  Ehhez jött még  valami  nagyon furcsa… Olyasmit képzeljenek el, mintha lakásbelsőből irodán át kápolnáig mindent-mindent sártenger öntött volna el, majd a visszahúzódó, folyó,  csöpögő sár hirtelen nagy foltokban megdermedt és örök időkre ott maradt volna mindenen. Feltartóztathatatlan, tehetetlen lényeket, sorsokat magával sodró özönvíz? A kor és helyszín általános tisztátalanságát, romlottságát jelzik a mindenre rátapadt szennyfoltok? Ezeket éreztem elfogadható magyarázatnak, de mindvégig zavart  ez  a  váratlan,  sokkoló díszlet . A legvégén azonban értelmet kapott és elfogadhatóvá vált a kiábrándító környezet és az üres középső tér is. A kupola kör alakú nyílásán Ferdinánd és Lujza  halálban megvalósuló egyesülésekor fénysugár tört át, rájuk vetődve megszépítette, megbocsáthatóvá tette gyengeségeiket, mintegy felmagasztalta és egy szebb világba emelte őket. Harmóniával és megnyugvással váltotta fel a sivárságot. Szépen sikerült a Bánya Tamás által tervezett világítás.
   Sokan maradtak távol erről az (ifjúsági bérletes) előadásról. Sajnáltam, mert méltatlan volt nem csak  a gyönyörű színházhoz, amelyet meg nem állhatok legalább egy félmondat erejéig ismét dicsérni, de a művészekhez is. Kárpótlásul talán az szolgálhatott, hogy a tapsból lemérhetően, akik ott voltak, azoknak tetszett az előadás. Nem is igen értettem a kurta-furcsa, sietős meghajlást. Mi, akik ott voltunk,  tapsoltunk volna még egy kicsit…

    Olyan pici, hogy észrevétle­nül bújna meg a Széchenyi utca üzletei között, ha a  színes fényképek, plakátok fel nem hívnák a figyelmet. Ez a Gárdonyi Géza Színház Szervezőirodája. Néhány négyzetméter, ahol a nagy forgalom, a máshonnan ho­zott idegességgel betérők, az esetleges értetlenkedők elle­nére is csak türelem, kedves­ség, maximális segítőkészség lakozik.
    Hárman vannak, Erdélyi Eszter, Czakó Tünde és Bodor Sarolta. Nem lehet nagyon bonyolult feladat itt dolgozni - gondolhatja a laikus olvasó, de bizony nincs igaza! A bér­letezés megszervezése, a vi­dék járása, a pénzügyi felelősség nagy odafigyelést igényel és fárasztó munka. Az sem semmiség, hogy biz­tos tudatában kell lenniük az egyes emberekkel való bánásmód fortélyainak. Nem mindegy, hogyan jön ki tőlük az érdeklődő, a jegyvásárló, szívesen tér-e majd be újra. Ismerniük kell a műsoron lévő és a tervbe vett következő darabokat, a szerzőt, a mesét, a színpadra állítás érdekességeit, hiszen csak így ajánlhatják meggyőzően. Előítéletekkel is meg kell küzdeniük. Hallottam egy kis történetet egy nézőről, aki csak hosszas rábeszélésükre nézett meg egy darabot  - de azután megköszönte! "Élmény volt számára."
   Esténként láthatják őket a színházban is, felváltva ügyeletesek.
  Gyakran van dolgom velük. Higgyék el, mindig a lehető legtöbbet próbálják tenni azért, hogy a közönség igényeit kielégítsék. Ha ők nemet mondanak valamire, akkor ott már valóban nincs megoldás.

 

Az a bizonyos képeslap a színésznőnek...

   Elemér szerette Lalát. Igaz, szerelme már korántsem volt a régi, varázsa kicsit már megkopott. A Sors is mintha úgy akarta volna, hogy addig távolodjanak egymástól, míg őriznek valamit a gyönyörűségből, ne várják meg kapcsolatuknak egymás gyűlöletébe fordulását. Egyre ritkábban találkozhattak és mostanában már csak a színpadon látta, de azért még ott ült az első sorban, mint valaha, amikor teljes szenvedéllyel dúltak-kavarogtak benne az érzelmek. Ez már inkább nosztalgia volt, utórezgés, fájdalom, a hamarosan érkező magány előérzete. De azért még szerette.
   Fel-felidézte magában azt az első estét, amikor meglátta. Percekig tartott csak az egész, elmondott néhány mondatot, mosolygott – mindössze ennyi, de volt valami megkapó abban, ahogyan mindezt tette.
   Nemigen tudta volna megmagyarázni, mi vonzotta benne, de hát a szerelem nem keres magyarázatokat. Hosszú időn át ott ült minden előadáson, lassan Lala  is felfigyelt rá, azután ahogyan már az lenni szokott, megismerkedtek, és sokáig boldogok is voltak. Régen volt… Közben újra nyár lett, Lala most Iglófüredre utazott. Elemér tudta ugyan a címét, de teendői miatt hosszabb időre nem hagyhatta el a várost és igazából nem is akart utána utazni. Érezte, hogy az ősz már nem lesz az övék. Próbált segíteni az Időnek a felejtés jótékony munkájában. Azért persze hiányzott. Valakitől úgy hallotta, egy utazó társulat épp azt  a darabot adja elő Egerben. Hétvégén gondolt egyet, leutazott. Kedvtelve nézegette a barokk utcákat, a Líceum tornyát, a színházat. Érdekes megoldású épület volt. Különlegessége, hogy az emeleti páholyokhoz kívülről, az utcáról lehetett feljutni. A prágai Rendi Színház ilyen, ahol Mozart Don Giovannijának ősbemutatóját  tartották. Az is barokk város, Elemér ott született. Szívében is barokkos burjánzásba kezdtek az érzelmek, és feltört benne a stílustól elválaszthatatlan melankólia is, különösen miután keresni kezdte az esti előadás színlapját, és rá kellett döbbennie, hiába jött… A társulat már továbbállt.
   Hosszan álldogált keménykalapjában az épület előtt, töprengett, mitévő legyen. Felvillant benne, hogy utánuk megy, végül mégis inkább vásárolt a sarki trafikban egy képeslapot, és megcímezte: Nagyságos T. Lala úrleánynak, Iglófüred, Mariska-lak, Szepes megye. Csak ennyit írt: „…szerettem volna megnézni, de a színészek már elmentek. Kezeit csókolja, szívélyesen üdvözli Elemér.” Csak magában tette hozzá: jó, hogy így történt. Nyár van, itt ez a kedves város, most bebarangolja nyitott szemmel, szívvel és közben elraktározza ezt a szerelmet. Jó mélyre. Megőrzi, de uralkodni magán nem hagyja többé.

Elemér sorait ma is őrzi az a képeslap, amelyet Nagybátony-Ófaluban fedeztem fel, Barják Gyula magángyűjteményében. A környék egyetlen  nevezetessége ez  a képeslapmúzeum. Tematikus tablókon sorakoznak az érdekesnél érdekesebb régi   lapok, köztük igazi kuriózumok. Az egyik tabló Tháliát idézi. Ezt a lapot a hajdanvolt egri színház képével kölcsönkértem, hogy Önöknek is megmutathassam, és írjak hozzá a kép és a szöveg alapján egy kis történetet, ami természetesen csak a fantáziám szülötte – de miért ne történhetett volna akár így is…?

 

Mrs Winston szerepében Dimanopulu Afroditét láthatjuk

   Lisa Schlesinger, az amerikai Iowa Államban élő fiatal drámaíró Danny Winston és Rib Ann Magee csontjai című művét mutatta be Szíki Károly rendezésében a Gárdonyi Géza Színház. Amatőrszínpadi kísérletektől eltekintve ez a darab első professzionális előadása.  A tehetséges, fiatal színészgárda elsősorban fiataloknak, de minden valamiképp külső-belső emigrációban élő nézőnek is példát szeretne mutatni arról, hogy van más kiút is a gondok, fenyegetettségek világából, mint a kábítószerhez menekülés, a hontalan élet. Igenis kell és lehet találni kapaszkodókat! A darab nem egyszerűen dokumentálni akarja ezeket - sokkal többre törekszik: próbál felemelni a veszélyeztetettségből, megszabadítani az álmok megsemmisülésének rémétől.
   A próbafolyamat közben beszélgettünk a szereplőkkel, amikor nagy vonalakban már minden a helyén van de az apró részletek még nincsenek tökéletesen kikristályosodva. A színészek a fizikailag és még inkább lelkileg megterhelő időszak jóleső fáradtságával szóltak a darabról, szerepükkel kapcsolatos érzéseikről.
   Dimanopulu Afrodité:
   Egészen mást kell nyújtanom, mint amit eddig megszokott tőlem az egri közönség. Ez egy rendkívül érzékeny asszony, aki tizenöt évesen leányanya lett. Szülei zárdába küldték, megszakadt a családi kapcsolat. Gyermekét gyámságba adja. Nem eldobni akarja, de úgy dönt, inkább egy idegen családban, de mégis családban nőjön fel. Innen ered ezután lelkiismeretfurdalása. Írországból áttelepül Amerikába, babákat készít. Lakása a szökött, otthont nem találó fiatalok átmeneti szállásává válik, hozzájuk próbál kötődni. Danny "fogadott fia" lesz, nem él ugyan vele, de rendszeresen felbukkan nála. Nagy lelki készültség kell ehhez a szerephez - mint Lisa Schlesinger darabjának mindegyikéhez -  nem lehet fokról fokra felépíteni, hanem rögtön az elején nagy dobbantással, magas hőfokon kell indítani...      
   Szőke Andrea:
   Szerepem nagyon bonyolult, összetett. Én vagyok a gyámságba adott gyermek és egyben a fizikai létet öltött lelkiismeret, agresszív, vad, jelenés-szerű figura.
   Nyáry Bernadett:
   Mint a mai tizenéves lányoknak, Ann-nek sem jó soha ott, ahol éppen van, sosem jó az, amit mondanak, mindig valami mást akar. Élete tragédiák sora, mégis marad benne valamiféle hit. Halála is boldog halál, mert értelmet kap attól, hogy együtt van valakivel, aki nagyon fontos neki.
   Hüse Csaba:
   Mint minden fiatalban, bennem is van bizonyos más-keresés, elvágyódás-érzés. Ez a fiú sehol sincs igazán otthon - tehát mindenütt otthon van. Kedvesén kívül senkihez sem kötődik, de ez az érzés sem tartja vissza attól, hogy állandóan úton legyen, s máshol lelve a boldogságra, így térjen időnként vissza. A koromból adódó viszonylag könnyű beleilleszkedés ellenére komoly teher a darabbal való azonosulás. Szerencsére segít elviselhetőbbé tenni ez a kis csapat, a kollégák, a rendező, nagyon jó velük dolgozni!
   Lisztóczki Péter:
   Az én figurám legnagyobb problémája az, hogy szüleitől nem ismerkedhetett meg azokkal a társadalmi normákkal, elfogadott nyelvezettel, amelyek segítenék tovább élni. Ezért talált rá a hang- és képrögzítés, a video eszközrendszerére, ezzel próbálja saját világát megteremteni. A bekövetkező tragédia rögzítését is ez teszi lehetővé, leképezve egyben saját tragédiáját is.

A szerelmesek - Nyáry Bernadett és Hüse Csaba

   A csábító naplója című produkció országos, sőt nemzetközi sikerét követően Nagy András - az említett darab írója - és Upor László - Lisa Schlesinger fordítója - a Gárdonyi Géza Színház mai drámairodalmat támogató készségét is méltányolva segítették, hogy miután az írónő már több színháztól is visszavette a darabot, Eger lehessen a világpremier színhelye. Az előadás a színház teljes támogatásával, de az Ifjúsági Házban kerül színre.

   Nézzük egymást...
   Két szembeni oldalán a térnek, de közösségben. “A szép ott van, ahová tartozik valaki.” Erre a két órára tehát épp itt.
   Néznek bennünket... Rezzenéstelen, merev tekintetű arcocskák. Bábok. Csodák csodájára mégis szólni tudnak hozzánk, mert nemcsak fontos részei, de részesei is a történetnek. Idomulnak megalkotójukhoz és gazdájukhoz – az pedig hozzájuk. Időnként maga is olyan mint egy báb. Feltesz valami fura parókát és marionettfiguraként táncol úgy, ahogyan sorsa rángatja. Néz az a kisgyermek is onnan fentről, a vasúti hídról. Befolyása, ellenőrzése megkerülésével semmi sem történhetik. Le nem veszi szemét rólunk.
   Nézik egymást...
   Szavakon túl, tekintetekből olvasnak gondolatokat, így kérnek. De ha a könyörgő szem nem elég, hát éppen ki is mondják: “Isten, törődhetnél egy kicsit velünk is!”  Halálos komolyan mókázva hintáznak a halál csontjain, hallgatják, mit énekel az arany Nap, reménykednek reménytelenül. A megsemmisülés előtti percekben minden más megszűnik számukra, a megtisztító tűzben kelve egybe szemük örök hűséget fogad.
   Nézzük őket...
   Életkortól függetlenül együttérzőn és megrendülten, drukkolva értük, de egyszersmind a fiatal színészekért is, hiszen szakmai bemutató ez az este, egy amerikai darab világpremierje, Szíki Károly rendezésében. Itt vannak a kritikusok, sőt a Csontok szerzőnője is egyenesen Amerikából. Időnként rápillantok, úgy tetszik, szereti az előadást. (Lesz majd persze beszélgetés is, el fogja mondani, hogyan tetszett.) Folyik az előadás egyfajta filmszerű technikával, snittek követik egymást a színpadon, videoklipre emlékeztető képsorok a képernyőkön, vetített képek a háttérben, a vizuális kultúra formanyelve és eszköztára azonban nem főszereplő, csak eszköze a törekvésnek, hogy biztosan lássunk is ebben a falak közé kényszerült, bezárt világban.

 

   Baráti beszélgetés során került szóba, hogy milyen messzire látnak el a színpadról a színészek. Általában csak a legelső sorokig – mondta beszélgetőtársam -, s bizony még a legrutinosabbakban is feléled egy kis plusz feszültség, idegesség, ha ott ismerős arcot látnak.
   Mindezt tudva mit tegyen az, aki ráadásul még kritikákat is szokott írni, ha szegény feje épp az első sorban szeret ülni a legjobban? Dehogyis akar ő bárkit idegesíteni, de hát több oka is van rá… Például szívesen nézi közelről az arcokat. Szereti azt a sajátos, összetéveszthetetlen színpadszagot, ami azonnal megcsapja, amint a függöny felmegy.  De van egy egészen prózai ok is, tudniillik ott esik a legkényelmesebb ülés az egész színházban. S ha írásom alanya, aki ezúttal történetesen magam volnék, hozzá még igen gyakran is megy, akár tizen-valahányszor is megnézve egy előadást, akkor csak reménykedhet benne, hogy nem okoz túl nagy galibát. Annál is inkább, mert szeretné hinni, hogy hétről-hétre megjelenő írásaiban sikerül érzékelhetővé tennie a jóindulatot, azt a hozzáállást, amelynek eredője nem az, hogy lássuk, mit rontanak el, hanem: lássuk, mivel szereznek örömet! Vannak, akikkel lazább, másokkal szorosabb, tán azt is mondhatom, baráti kapcsolatban állok a társulatból, de egyaránt tisztelek és becsülök mindenkit, aki erre a mesterségre adta a fejét, és mindent megtesz azért, hogy nekem, a nézőnek adjon valamit. Évek során szerzett tapasztalataim meggyőztek róla, hogy a Gárdonyi Géza Színház minden színpadon látható és a háttérben dolgozó tagját ez az akarat fűti.
   Hibák nincsenek is talán?  Természetesen vannak. A kritikának azonban nézetem szerint nem a vad ledorongolás, hanem a segítő, továbbvivő, a javítás lehetőségének esélyét növelő figyelemfelhívás a feladata.
   Lassan befejeződik az évad, de volt annyi emlékezetes előadás, színészi teljesítmény, hogy  lesz miből meríteni a nyári emlékidézéshez. A legutolsó bemutatót is szeretném még egyszer megnézni.
   Már csak az a kérdés: hová üljek?!

   Eddig könnyebben befogadható műveket, vígjátékokat láthattunk a Gárdonyi Géza Színház Shakespeare-ciklusában. Örömünkre szolgál mols egy súlyosabb darab, hiszen a szerző ezeknek is mestere, és hasonlók híján a róla alkotható kép igen egyoldalú maradna.
   Mire térhetünk ki egy korlátozott terjedelmű írásműben akkor, amikor a darab és az előadás kapcsán is annyi mindenről lehetne, kellene beszélni? A korról, a történelmi háttérről szerencsére bőséges eligazítást ad a műsorfüzet. Akkor talán elemezzük a színészi játékot! De kiket fogunk kihagyni, ha Shakespeare 37 szerepet írt a darabba, és legalább egy fél mondatot mindenki érdemelne? Mindamellett azt sem tehetjük, hogy ne emeljük ki a színlap sorrendjét követve Venczel Valentin naiv tisztességét Clarence hercegeként, Szíki Károly Buckinghamét, aki mindenben méltó társa Richardnak, Pálfi Zoltánt (Lord Hastings), különösen abban a jelenetben, amikor rádöbben: maga mondott magára ítéletet. Vagy Horváth Ferenc és Balogh András bérgyilkosait. A három nemeshölgy trióját: Bókai Máriát, Agárdy Ilona démoni asszonyát és Ribár Évát, a valóban királynői Juhász Juditot vendégként a Nemzetiből Lady Anna szerepében és Poczik Andreát.
   Kiragadtam a sorból és a végére hagytam a címszereplő Csendes Lászlót. Cinikus gazembersége ellenére csodálattal figyeljük gátlástalan praktikáit, egyértelmű intellektuális fölénye, kisszerűségében is megmutatkozó nagysága teszi érdekessé, lankadatlan figyelmünk tárgyává ezt az embert. Hogy ez valóban így legyen, a viszonylag hosszú játékidő és szövevényes cselekmény ne fárasszon ki, abban nagy szerepe van az ő játékának.
   Kipróbált, jól bevált alkotótársi gárda segítette a produkció létrehozását. Kastner Péter díszlettervező egyetlen térbe helyezi el az egész előadást, puritánul egyszerű, de monumentális, nagyságot is kifejező elemekkel építkezve. Húros Annamária olyan ruhákba öltözteti a szereplőket, amelyek nem korhűek, idő-közelebbiek, párhuzam keresésre ösztönözve a mai kor mai gazembereivel, megalkuvóival, hőseivel, de összhatásukban azért nincsenek zavaró távolságban az adott kortól. Karsai János mozgástervező és Aldobolyi Nagy György zenei vezető munkájának eredménye hangsúlyosan egészíti, teljesíti ki az élményt.
   A rendező Gali László. Megszoktuk, hogy értelmező, nem szájbarágós, de okosan végigvezető rendezései a járatlanabb nézőnek is segítenek az eligazodásban, ugyanakkor mértékkel, de hatásosan alkalmazott ötleteivel "dörzsöltebb" színházlátogatóknak is mindig szerez - néha egészen finom, nüansznyi - örömöket, valami újat, izgalommal felfedezendőt. Az összkép pedig kiegyensúlyozott és vonzó. Jelen esetben is a nem lankadó érdeklődés másik meghatározó forrása.
   Az évad legvégére került a III. Richárd bemutatója. Hatalmas és eredményes munka áll mögötte, benne. Bízom benne, hogy a mostani néhány alkalom után látható lesz szeptembertől is, és hatására sokan ismerhetik fel, hogy nem kell megijedni egy Shakespeare-tragédiától sem. Mellékesen pedig részük lehet még egy élményben, a szép színpadi beszédben is, mert erre az előadásra ez is nagyon jellemző.

            

   Nézegetem a most befejeződött színházi évad emlékeit, plakátokat, műsorfüzeteket, és arra gondolok, mi az, amiről nem írtam, holott illett volna, szerettem volna, de mégis elmulasztottam.
   Nem fért bele a kritikába például, hogy Jakó Beáta A medikus egyik epizódszerepében kivívta magának a figyelmet, nagyon pontosan találva el a figura legjellemzőbb vonásait. Szerencsétlen véletlen maradt ki Váli Zita méltatása Az üvegcipő Roticsnéjaként, és az, hogy ugyanott milyen jól tudott élni villanásnyi lehetőségeivel Poczik Andrea. Nem volt idő kivárni, amíg a Csárdáskirálynő második szereposztása is bemutatkozik, így nemírhattam a táncoskomikus Baráth Zoltánról és a szubrett Ivády Erikáról. Azt is csak most nyílik alkalmam megemlíteni, milyen derűvel, a színpaddal mennyire együtt lélegezve vezényel a Győrből érkezett vendégkarmester, Csala Benedek. Mindenképp megkíván egy mondatot, ahogyan Zám Andrea énekel - a karban is észre kell venni.
   Az évad érdekessége volt az a sikersorozat, amelynek betetőzéseként május huszonötödikén éppen ötvenedszer volt műsoron a József és a színes, szélesvásznú álomkabát. Ötven, mindvégig teltházas este egy Eger nagyságrendű városban tiszteletreméltó teljesítmény, amiért kijár a gratuláció. Akik a budapesti és az egri előadást is látták, azok közül többen nyilatkoztak úgy, hogy az utóbbi közelebb áll hozzájuk. A szereplők, természetesen, magától értetődően éneklik és táncolják végig azt a két órát, ettől érezzük magunkhoz nagyon közelinek az egészet. Mivel a történet maga is az egyszerű, mindenki által jól ismert, megélt érzelmekre apellál, a játék pedig, miközben látványos, nem próbál fölébük kerekedni, és nem akarja elvonni róluk a figyelmet. Minden egyes néző úgy érezheti, hogy személyesen hozzá, neki szólt minden szó és hang. Valóban: "Mindannyian csak azt reméljük, színes lesz újra ez a zord világ / Mindannyian csak azt kívánjuk, hogy ne csak álmunk rejtse a csodát." Akinek még nem sikerült megnézni a Józsefet, pótolhatja, júliusban ismét látható lesz a Líceum udvarán, ahol egy évvel ezelőtt eredetileg bemutatták.
   
    

   Báb-világfesztivál zajlik ezen a héten Budapesten, a Bábművészek Nemzetközi Szövetsége, az UNIMA most első ízben Magyarországon megrendezett kongresszusához kapcsolódva. A négyévenként tartott kongresszusok sorában ez a tizenhetedik. A szövetségnek kilencven ország a tagja, közülük negyvenhét vesz részt a fesztiválon - Beleértve az egri Harlekin bábszínház művészeit is. Ők eddig két ízben nyerték el a szövetség Nagydiplomáját. A ...vagy amit akartok című produkciójuk felnőttelőadás. Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című darabjának sajátos változata.
   Az előadás szövegkönyvét Lengyel Pál írta, és ő a rendező is. A látvány megteremtésében Koós Iván képzőművészeti konzultáns és Lovasy László szcenikai tervező volt segítségére.
   Hosszú, abrosszal terített asztalon a legkülönfélébb üvegek, palackok, poharak sorakoznak, az asztal mögött pedig maga Mr Shakespeare is megjelenik, hogy személyesen válogasson közöttük, rendezze, párosítsa őket, színeket, ízeket keverjen egészen különleges koktéllá. Amikor pedig úgy véli, hogy már mindent megfelelőképpen elrendezett, akkor látszólag élettelen maszkká merevedve felköltözik a közben színpaddá előlépő asztal fölé, hogy onnét figyelje, mennyire ízlik nekünk ez a koktél. A jellemmel rendelkező üvegek, metszett poharak pedig megelevenednek, és eljátsszák nekünk a történetet. Abban ugyan nem vagyok egészen bizonyos, hogy aki a cselekményt korábbról nem ismeri, az is képes lesz mindig azonosítani első pillantásra a szereplőket, és közben nem marad le egyetlen fordulatról sem, de abban igen, hogy ő sem fog unatkozni vagy csalódni. Aki úgy véli, eléggé pontosan el tudja képzelni a látványt, annak én azt válaszolom, hogy alighanem téved! Amit itt látunk, ahhoz hasonló tapasztalat híján kevés a fantázia. Ez a "törékeny tárgyanimáció" - amint a színlap fogalmaz - felülmúlja a földhözragadt képzeletet. A "báboknak" se arcuk, se végtagjaik, mégis bonyolult mozgásokat, érzelmeket, emberi relációkat érzékeltetnek úgy, mintha élő személyeket látnánk. Sőt, érzelmeik éppen aktuális hőfoka felől sem hagynak kétséget. Különböző gyönyörű színű folyadékok bugyognak, forrnak bennük, csapnak ki belőlük, ha a belső feszültség már elviselhetetlen. Tudnak szenvedni, sírni, boldognak lenni. A formák és színek összhangja önmagában is különleges világot teremt, de technikailag is bravúros az előadás.
   Az egri közönség szeptembertől ismét láthatja a darabot.

Mit lépte megkuszál, a holdsugár
mellette szinte durva, mint a sár,
és hozzá képest él a szoba vágyva.
               Weöres Sándor: Az unicornis látogatása    
 

   Szépen kalligrafált G betű mögött kecsesen   ágaskodó  egyszarvú – a Gárdonyi Géza Színház új vezetése által kialakítani kezdett imágó része az új embléma is.
   A középkor hiedelemvilágában ez a lény bátorságot, erélyt, kitartást, szűziességet szimbolizált.
   A színész bátorsága a nap nap utáni erőpróba. Kiállni a színpadra és kitárulkozni vadidegen emberek előtt. Igazából megszokhatatlan, mindig megújuló remegés…
   A színház bátorsága a választás, a kínálat és a választott úton való kitartás. Ez az évad bizony kevésbé könnyed, mint a megelőzőek, több a súlyos mondanivalót hordozó előadás. Ez nem feltétlenül baj, ha a közönség általi fogadtatás ezt a szándékot visszaigazolja. A közönség pedig akkor hálás, ha tisztaságot – ha tetszik és hogy az egyszarvú szimbólumának jelentéseit se feledjük szűziességet – tapasztal a színházban. Az elmélyült, legbelülről táplálkozó színészi munka és a megmunkálásra gondosan kiválasztott nemes anyag hoz sikert.
   Eger közönsége hozzászokott a színvonalas előadásokhoz, emlékezetes alakításokhoz. Átélte nem egyszer az átsuhanó egyszarvú nyomában támadó csodát. Ismeri a hozzá képest élő vágy érzését. Tudja, hogy hálátlanság lenne elfeledkezni az eltűnő holdsugár szépségéről!
   Mit gondol a jövőről? Szeretné magát ezután is jól érezni színházában. Így nem is tehet mást, sok sikert kíván a Társulatnak ebben az évadban is!