Néhány napja a kortárs táncot kedvelő fiatalok kérték fel más portálok mellett a blogot is a város polgármesterének írt petíciójuk ismertetésére. Ma pedig az egri színházban zajló változásokat támogató kezdeményezésről kaptam értesítést.
   Megtisztelő és örülök neki, hogy a blogot (olvasóival együtt) komolyan vehető médiumnak tekintik mások is. Erre való tekintettel teszem közzé mindkettőt, fenntartva, hogy a gardonyiszinhazblog.gportal.hu továbbra sem kíván a "csatározások" aktív részesévé válni. 
 

***

Alulírottak, színházszerető polgárok kijelentjük, bízunk az egri színház 2011 februárjában kinevezett új igazgatójának, Blaskó Balázsnak szakértelmében, és támogatjuk azokat a művészeti elképzeléseket, melyeket követni kíván. Pártoló figyelemmel követjük a színház tánctagozatának újjászületését is, melyet magasan kvalifikált, a néptánc-, a moderntánc- és a klasszikus balett terén egyaránt jártas szakemberre kíván bízni.

Szeretnénk, hogy az Egri Gárdonyi Géza Színház körül keltett, hosszú hetek óta tartó negatív hírverés végre elülne, befejeződne.  Sajnálatos, hogy ez a nyilvánvalóan szervezett negatív kampány, hisztériakeltés az egri színház ellen ilyen méreteket öltött, átlépve már az ország határait is, és minden jóérzésű embert aggodalommal tölt el. Ezzel a folyamatos, gerjesztett negatív hírveréssel nemcsak a színháznak és a továbbra is ott dolgozóknak, művészeknek ártanak, hanem Eger város, a megye, és az ország megítélésének is.
* A támogatói nyilatkozatot online alá lehet írni, itt.

***
 

Barta Dóra és társulata kell Egernek!

A nem létezőnek vélt közönség nevében írunk. Szeretnénk jelezni, hogy igenis élünk, lélegzünk és hangot tudunk adni véleményünknek. Barta Dóra és társulata, előadásról előadásra kalauzolt minket a kortárs és egyetemes tánc -  néhányunk számára eddig még ismeretlen - világába. Aki ott ült a nézőtéren, az megtapasztalhatta, hogy minden darabbal valami újat és izgalmasat mutattak meg nekünk, a művészet élvezetének egy egészen más aspektusát tárták fel előttünk. Ráébredhettünk, hogy nem csak szavakkal fejezhetőek ki olyan dolgok, melyek körül vesznek minket. Hatalmas könnyelműségnek tartanánk a város részéről azt, hogy ennyi elismert táncművészt, akik számos díjjal rendelkeznek, akikhez nemzetközileg elismert koreográfusok jöttek el, hogy velük dolgozhassanak, csak úgy elengedne. Arra kérjük a polgármester urat és a városvezetőket, hogy ha a város valóban szeretné itt tartani a fiataljait, sőt másokat is idevonzani, akkor igenis vegyék figyelembe azok művészeti és szellemi igényeit is! Tegyenek maradásukért!
* A petíciót online is alá lehet írni, itt.            

   Találós kérdés - melyik bemutatóról szólhatott ez a kritika?

   "……egy dolog az, hogy Egerben valóban ígéretes társulat szerveződött, s egy másik...hogy a bemutató háromnegyed háza az előadás végére jó félháznyivá zsugorodjék."  
  
   A megfejtés:

   Fordult elő ilyen régen is. 1989-es kritika részlete Schiller: Haramiák című darabjának  előadásáról, Erdei János tollából…
   „Úgy látszik, a magyar színházi életben nemcsak a kétszer kettő nem négy, de olykor az egy meg egy eredményeként sem kettő, hanem a semminél is jóval kevesebb adatik. Mert egy dolog az, hogy Egerben valóban ígéretes társulat szerveződött, s egy másik, szintúgy ígéretes dolog, hogy Valló Péter ezt megelőző itteni rendezése, a Figaro házassága legalábbis figyelemre méltónak tűnt. Így azután igencsak meglepő, hogy most a Valló Péter rendezte Haramiák-előadáson a mű tragikus(nak szánt) pillanataiban a nevetés lágy hullámai söpörtek végig a nézőtéren - s okkal. Amiként Egerben eleddig arra sem igen volt példa, hogy a bemutató háromnegyed háza az előadás végére jó félháznyivá zsugorodjék. Most ez történt. Csábítóan könnyű lenne az okok keresését……..”
 

   Van egy kis színházlátogató kör, tagjai Besenyőtelekről és Füzesabonyból járnak az előadásokra. A csoport lelke Kristonné Vidi Linda. Én csak a blog révén ismerem őket, írtak hozzászólást, megkértek tegyem közzé a művészeknek készített ajándék videójukat, a blog Facebook oldalán beszéltünk néhányszor. Most pedig megleptek! Csak annyit tudtam, hogy a tegnap esti előadáson ott kell lennem – előre egyeztettek velem biztos időpontot – hogy miért, azt nem árulták el. A meglepetés az volt, hogy készítettek néhány fényképet az előadás után az alkotók egy részével és velem – emléknek saját maguk számára és ajándéknak nekem. Köszönöm szépen!  

   ...és most a közönség következik. Tapsol – vagy nem. Bár ez utóbbival még nem találkoztam. Tapsol, de korántsem egyformán minden produkciónak és nem egyformán minden este. Igen, tudom, hogy ez evidens, mégis szerettem volna elmondani, mert azon nem túl gyakori esték egyike volt a mai, amikor a közönség reakciója külön élmény. Minden produkciónak van egy sztenderd színvonala, amellett, hogy a művészek természetesen minden este a lehető legjobb, az ideális megközelítésére törekszenek. Csakhogy ez nem egyedül rajtuk múlik. Több más tényező mellett a közönségen is, akiknek reakciói, vagy azok elmaradása – ez megint több tényezőn múlhat - befolyásolja őket. Láttam az Olympia tegnapi két és egy mai előadását. Nagy különbség! Ma bizony sokkal inkább éltek a mondatok, a mimika, a gesztusok! S a publikum hálás is volt ezért. De mielőtt elmondanám, mi történt a végén, egy kicsit szeretnék visszaidézni két előadást a múltból. 1995-ben a Líceum udvarán láthattuk a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musicalt (akkora siker volt, hogy a következő nyáron is az ment és bekerült a kőszínházba is). A bemutató estéjén a finálé alatt eleredt az eső. Egyre jobban esett és esernyő talán ha kettő  vagy három volt az egész nézőtéren, mert koraeste nem tűnt szükségesnek hozni. És mégis, senki sem ugrott fel, hogy tető alá siessen. A színpad már kezdett veszélyesen csúszóssá válni, de egymást követték a ráadások és mindenki tudta, hogy ennek így kell lennie, hiszen az átázott közönség hosszú perceken át állva, nem mozdulva tapsolt! 2003-ban pedig a Valahol Európában bemutatója végén húsz percig (mértem!) zúgó taps dübörgött. S most itt az Olympia, amelynek előadásait -  nem venni észre butaság – a darabon túl mutató érzelmek is kísérnek. Egy szereplő kivételével valamennyien megválnak a következő évadtól a Gárdonyi Géza Színháztól és az őket kedvelő nézők tapsukkal erre is reagálnak. Ez már a bemutatón is jól látszott, amikor a szűnni nem akaró ünneplés közepette megrendült, sőt síró emberek álltak előttünk. Ma pedig, mintha vezényszóra történt volna, egy emberként pattant fel a teli nézőtér és állva tapsoltak hosszasan. Ha a bemutatón sírtak, most pedig mosolyogtak, örültek a színpadon.

* A hozzászólásokat egybe gyűjtöttem, ezért jelez a Hozzászólás-számláló csak 1-et...
  

Kerényi Jenő Thália című mészkő szobra az akkori új színházépülethez készült 1965-ben, de mert a közízlés nem fogadta el, az Érsek-kertbe került, ma is ott látható. A tervek szerint visszakerülhetne - a színház Klapka utcai oldalára.
 

   Személyes üzenetben (e-mail és facebook) érkező jókívánságokat is kaptam és nyilvánosakat is. Utóbbiakból idézek néhányat itt a bejegyzéshez kapcsoldó hozzászólásokban egy helyre összegyűjtve és mindenkinek, akár személyes, akár nyilvános volt, nagyon szépen köszönöm! J.F.
 

   A mai naptól a blog is szerepel a Gárdonyi Géza Színház honlapján ajánlott linkek között.

   A MASZK Országos Színészegyesület Soós Imre-díját fiatal, pályakezdő színművészek vehetik át minden évben, a Színházi Világnapon. Idén a Gárdonyi Géza Színház tagja, Schruff Milán kapja a díjat. Gratulálunk!

 

Február 1-jétől Blaskó Balázs a Gárdonyi Géza Színház direktora. Azóta megismerhettük véleményét az előző tíz évről és gondolatait arról a színház-eszményről, amelyet Egerben megvalósítani kíván. Itt a blogon tudhatnak meg először konkrét részleteket elképzeléseiből.

   Ma este az Olympia utáni Beszélgetőn pár percre megfordult a dolog és nem a közönség kérdezte a művészeket, hanem ők - engem, színház iránti szeretetemről és színészek és nézők megtapsoltak. Eldicsekszem ezzel itt a saját blogomon. Miért ne tenném? Jólesett. Nagyon szépen köszönöm! J.F.

 A délutáni házi ünnepséget követően az esti előadás előtt is köszöntötte a Színház örökös tagját, a most 85 éves Olgyai Magdát, aki 34 évig játszott az egri színpadon, s 15 éve, a Csárdáskirálynővel búcsúzott. Szeretettel kívánunk neki még hosszú, boldog életet!
 

 Egy perce ért véget a Budapesti Kamaraszínház előadása - felvételről. Verebes István: Remix. A főszerepben Almási Éva, Vári Éva, Zsurzs Kati. Istenem, milyen kedvesek voltak - és micsoda színésznők! Szerencsére felvettem, hamar újra fogom nézni.

 

   A történet tanulságos. Persze talán nem is kéne vele foglalkoznom, de kicsit szomorú vagyok tőle... A blog facebook-oldalán egy "kedves" hozzászóló, Molnár  Gabriella gyakorlatilag azzal vádolt hogy manipulálom a Mit gondol a Gárdonyi Géza Színház legutóbbi öt évadjáról? szavazást (ami mellesleg novemberben indult még, jóval a mostani indulatok kitörése előtt). Elmagyaráztam neki, még ha akarnám - amit visszautasítok - sem tudnám, technikailag lehetetlen, sőt – egyszeri, egyedi alkalomként! – még azt is felajánlottam, írja meg, ő hogyan látta az elmúlt éveket. Kérdésemre, hogy számíthatok-e erre válasza igenlő volt - printscreen felvétellel tudom igazolni. Valahogy nem ért ide... persze lehet, hogy még most is írja, de köszönöm, most már nem aktuális.
   Azonban akadt egy támogatója is, Kovács Tímea, aki egyenesen azt is megkérdőjelezte, "vajh jogosan használom-e"  a blog elnevezését, sőt azzal vádolt, hogy olyan tevékenységet folytatok, ami árt a színháznak. S hogy kíváncsi, vajon a színház új igazgatója tud-e erről. Miután tételesen bizonyítottam neki, hogy – fogalmazzunk finoman – téved és még csak nem is ismeri, nem is olvasta, amiről beszél (hiszen mondandója tárgyi tévedésekkel volt tele)  egy  "ja, sorry... " már nem tellett, csak törölt az ismerősei közül.  No comment... Blaskó Balázs, a színház direktora egyébként igen, ismeri tevékenységemet az elmúlt húsz évben és az itteni írásokat is. Ígéretet kaptam tőle exkluzív interjúra ennek a blognak – melynek még létjogosultságát is  megkérdőjelezte az imént említett támogató. Az valóban fájdalmam, hogy ráadásul a színház dolgozója volt...
   Ami mégis vigasztal, kaptam üzeneteket olyanoktól is, akiket nem is ismerek személyesen, amelyekben azt mondják, szerintük a blog korrekten és sokszínűen tájékoztat. Köszönöm szépen - ezt és így szeretném ezután is.

   Kedves üzenetet kaptam a blog Facebook-oldalán. Örülök, hogy vannak ifjú nézők, akiknek még ilyesmi is eszébe jut.

„Páran készítettünk egy videót ami a színháznak szólna igazából - szerettünk volna valamit készíteni nekik, ha már ők ennyit adtak nekünk, és valahogy szeretnénk olyan helyre juttatni, ahol láthatják. A blog jutott eszembe először, szeretném megkérdezni, hogy ez lehetséges lenne-e? Az egri Gárdonyi Géza Színház, a tavalyi évad folyamán mutatta be a Cigánykerék című darabot. Már az első alkalommal nagyon megtetszett... végül négyszer láttam ...  A dal nem tökéletes... de próbálkoztam ... A videó maga a társulatnak, a színházban dolgozóknak készült, azért cserébe, amit ők nyújtottak nekünk. Köszönjük! Remélem, tetszeni fog!”

* Kiegészítés, 2020.06.22. Természetesen helyt adtam a blogon a videónak, ami ma azonban már nem érhető el (rajtam kívül álló ok miatt).

   Az egyik egri hírportál színházi híreit követő olvasói kommentárok között szerepel a bejegyzés utolsó mondataként a következő: "Bővebben erről ajánlom az Egri Gárdonyi Színház Blogját." Csak a félreértések elkerülése végett: az adott kommentár egy 2010. december 19-én indult -  és a mai napig összesen 9 írást tartalmazó - blogra utal, ami nem azonos azzal, amit a Tisztelt Olvasó éppen látogat. (Ez a blog 2010. április 5-étől máig 434 bejegyzést tartalmaz.) Az előfordult már velem is, hogy valahol felhívtam a figyelmet egy-egy írásra, interjúra innen, de én minden esetben megjelölöm a //gardonyiszinhazblog.gportal.hu hivatkozást is. J.F.

 

   Az egri színháznál 1993 augusztusától 2000 július végéig ténykedtem. Azt kérted, Feri, hogy írjam le, mi történt velem azóta, hogy elszakadtam Egerből. Uh! Hát elég sok minden. Megpróbálom röviden, tömören leírni… Úgysem fog sikerülni.

   Hogy miért is jöttem el Egerből. Az okokat nem szeretném firtatni. Bonyolult lenne, és nem is tartozik a tárgyhoz. Elég annyi, hogy mikor ez megfogalmazódott bennem, felhívtam barátomat, Zubornyák Zoltánt (akit egyébként épp Egerben ismertem meg), a tatabányai Jászai Mari Színház akkori igazgatóját, tudna-e nekem valami apró, jelentéktelen kis lehetőséggel szolgálni a színházánál. Szerencsére, tudott.
   Nem volt egyáltalán egyszerű ez a döntés. Mármint, hogy felrúgom egész addigi életem, egzisztenciám (már ha volt nekem egyáltalán akkor olyan), elhagyom a barátaim, szeretteim, egyszóval mindent és mindenkit. De Tatabányán nagy szeretettel fogadtak…nem is igen fogadhattak másképp, lévén a direktor pártfogoltja voltam. De viszonylag hamar, valóban befogadtak. Az első tatabányai bemutatóm a József, és a színes szélesvásznú álomkabát című musical volt, melyet Zubornyák Zoltán rendezett. De olyan remek emberekkel dolgozhattam együtt, mint Szakály György, aki a darabot koreografálta (aki többek között Liszt-díjas, Kiváló –és Érdemes művész, és ha jól tudom, azóta a Magyar Táncművészeti Főiskola rektor helyettese is); vagy éppen a darab zenei vezetőjével, Gillay Andrással, aki a madáchos Józsefet vezényli is. De ebben a darabban találkoztam Csík Györggyel, aki a díszletért és a jelmezért volt felelős, és akit Egerből már jól ismertem.
   Aztán volt egy beugrásom a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musicalbe József szerepébe. Nagyon nem kívántam ezt a beugrást a hátam közepére sem, hiszen ugyanennek a darabnak a keresztmetszetét csináltuk meg stúdiósként Egerben, és hatalmasat buktam vele…szerintem. De Tatabányán be kellett ugranom, mert igazgatói utasítás volt, és mert ez nem kívánságműsor. A darabot Frenkó Zsolt rendezte, és élőzenével ment. Egy igazi helyi rock zenekar adta alánk a zenét. És nem bántam meg, hogy bekerültem. Nagyon megszerettem. És talán nem is buktam olyan hatalmasat.
   Majd jött két prózai előadás: Szophoklész Antigonéja és Csokonai Özvegy Karnyónéja. Az Antigonéban Haimónt játszottam; Szemán Béla rendezte. Jó munka volt, nagyon szívesen emlékszem rá vissza. Arra különösen, mikor a darab végén az egész díszlet égett! Nagyon hatásos volt. A Karnyónéban én voltam Lipitlotty, az egyik szeleburdi. Nagy várakozással és feszültséggel vártam ennek a darabnak a próbáit, hiszen nem más rendezte, mint akiről már nagyon sokat hallottam és neve egyfajta ikonként lebegett előttem: Csiszár Imre. De kár volt annyira berezelnem tőle, hiszen, számomra is meglepő módon, nagyon egymásra hangolódtunk már a legelső pillanatban. Ebben a darabban olyan színészekkel lehettem együtt a színpadon és játszhattam velük alá –vagy épp fölé rendelt viszonyt, mint Tímár Éva, Hunyadkürti István, Szirtes Gábor. De megismerhettem a díszlet-jelmeztervező személyében Vayer Tamást is. Szóval erről az előadásról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Mind a próbafolyamatból, mind az előadásokból, a rendezőtől, a színészkollégáktól rengeteget tanultam és nagyon sokat köszönhetek nekik! Egy élmény volt!
   Aztán 2001. január elsején igazgatóváltás történt. Nem tudom, miért jó, s hogy mindenhol így van-e, hogy évad közben már elfoglalja a trónt az új direktor, de Tatabányán így volt…sajnos. Az új direktor – Harsányi Sulyom László – mindenkit elbocsátott, akinek valami köze is volt (vagy nem volt) a régi vezetéshez: a főrendező Csiszár Imrét, Tímár Évát, a velem egyívásúakat, és még sorolhatnám. Na meg persze engem is. Igen. Velem is közölte, hogy nem tart igényt a további munkámra és hogy semmi keresni valóm nincs ezen a pályán. Ezt ő így eldöntötte. Mit mondjak? Jól esett? Egy fenét! Elegem lett az egészből! Nem akartam többé színházzal foglalkozni… Mi a fenét keres itt ez a paprikajancsi? Kész. Ennyi volt. Adieu SZÍNHÁZ! És valóban: eldöntöttem, abbahagyom.
   Ettől függetlenül még dolgoztam az ő - akinek a nevét nem mondom ki…csak viccelek  - idejében egy darabban, amit egy régi, egri stúdiós társam – aki addigra elvégezte a főiskolát…pardon, egyetemet – rendezett, és csakis miatta (meg persze az extratuli miatt) vállaltam el. Ez egy mesedarab volt és a címe A király meztelen. Na, vajon hogy éreztem magam végig a próbafolyamat alatt, úgy, hogy tudtam, ki vagyok rúgva, nincs kedvem az egészhez, színházat többé nem akarok látni? Hát finoman fogalmazok, ha azt mondom, rosszul. /Meg a blogodba, Feri, nem biztos, hogy beleírhatsz ennél csúnyább kifejezéseket…/ (Azt meg már csak tényleg zárójelben jegyzem meg, hogy a darab hatalmasat bukott. Pedig nem volt rossz próbálkozás, csak az óvó nénik, az anyukák és csemetéik még nem értették, mi is ez).
   Szóval A király meztelennel záródott tatabányai pályafutásom. Persze, voltak Tatán nyári játékok, amikben – lévén kőszínházból származtak – kénytelen voltam játszani, hiszen a szerződésem nyár végéig szólt. Így játszottam még a Józsefben és a Képzelt riportban pár előadást…
   Aztán halványlila gőzöm nem volt, hova tovább. Mi a nyavalyát kezdjek az életemmel. Csak annyit tudtam, hogy Pestre kell mennem. Hát így is lett. Találtam egy kis odút a IX. kerületben, a Haller utcában, ahová be is fészkeltem magam egy időre a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg). A tervem az volt, hogy – ha már színház nem – megpróbálkozom a szinkronizálással. Elég sok ismerősöm foglalkozik vele, ki tudja, hátha nekem is bejön. Nem jött be. Vagy azért, mert türelmetlen voltam és nem sikerült egyből remekelnem, vagy pedig egyszerűen béna voltam, és nem láttam esélyét annak, hogy valaha is meg tudnék-e felelni magamnak. Mert elsősorban – mivel eléggé objektíven látom magamat – magamnak akartam mindig is megfelelni. Szóval ez is kilőve. De akkor mihez is kezdhettem volna máshoz? Semmi ötletem nem volt.
   Szégyen, nem szégyen, egy darabig – pontosan 8 hónapig – munkanélküli voltam. Hát annál szörnyűbb dolgot, mint mikor meg kellett jelennem minden hónapban, a megadott napon a munkaügyi központban… kínos volt. Kellemetlen. Szavakkal le se tudom írni. Végső kétségbeesésemben elvállaltam egy ismerősöm által felkínált dolgot: beugrottam helyette a Vígszínházba a Lear királyba statisztálni. Ezzel még nincs is baj. Mármint a statisztálással. De valahogy mégis derogált. Pedig ez nem szép dolog. De akkor nagyobb volt a büszkeségem, mint az alázatom. Emiatt nem is éreztem magam valami rózsásan ott a Vígben. Úgy emlékszem, talán két próbán voltam, meg a nyilvános főpróbán, aztán feladtam. Nem éreztem jól magam. Irány a munkanélküliség!
   Azért még felhívott az asszisztens ismerősöm, hogy lenne egy stúdiószínházi előadásba beugrásom, szintén a Vígbe. Igazából meg sem kérdeztem, mi lenne az, egyből visszautasítottam szegényt. Aztán persze azóta többször gondoltam arra, vajon jól döntöttem-e. Lehet, hogy nem…?
   Munkanélküliségem úgy ért véget, hogy a tatabányai színházon keresztül megismertem egy nőt, aki egy újpesti szállodának volt az értékesítési vezetője. Vele, tatabányai távozásom után, elég sűrűn összejártunk, így tisztában volt azzal, mi is az én helyzetem. Mivel tudta, hogy a magyaron kívül két nyelvet is középfokon beszélek (angol, orosz), megkérdezte, nincs-e kedvem ott dolgozni, ebben az újpesti szállodában, mint recepciós.
   Mivel már kezdett egy kicsit kényelmetlenné válni, hogy szinte a volt menyasszonyom (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg) tart el (általános iskolában volt akkor kezdő tanár - szóval multimilliomos), azonnal igent mondtam. Ez 2002 áprilisában történt.
   Belezuhantam a szállodaiparba, mint légy a levesbe. Úgy mozogtam benne, mint az bizonyos elefánt a porcelánboltban. Az állásinterjún meg is kérdezte a későbbi főnököm, dolgoztam-e már szállodában, azon belül is recepción. Nagyon határozottan feleltem: „Nem.” Ő nézett, és bizonytalanul kérdezte, mi a szakmám, mivel foglalkozom. Mondtam, jelenleg munkanélküli vagyok, de egyébként színész. Rögtön mondta, fel vagyok véve. De mondtam, nem tudok például németül. Mire ő: „Majd eljátszod!”  Hát eljátszottam. Azóta is játszom.
   Nagyon elvoltam én akkor. Úgy gondoltam, megtaláltam az életemet. Jól kerestem, nem volt idegbaj, nem piszkált senki, mondhatni, a magam ura voltam. Lévén éjszakai műszakban dolgoztam. És eltelt vagy 1 – 1,5 év, és úgy éreztem, valami hiányzik. De mi? Hát persze, hogy a színház! Az a rohadt, édes színház!!!! De abból meg hogyan élek meg? Közben lett egy autónk, amit újonnan vettünk a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), és persze hitelre. Nem mindegy, elviszi-e a bank, vagy nem. A színházból nem tudnánk úgy élni, ahogy megszoktuk. Ahogy orosz édesanyám mondaná: „Ojj, fijám! Nem tudom, mi legyen a tevő!” Hát én se tudtam…
   Aztán egy ismerősöm felhívott, nincs-é kedvem csatlakozni egy utazó színházhoz, a neve Trambulin. Beszéltem a színház fejével, Csák Györggyel és azonnal igent mondtam. Hiszen e mellett tudnám csinálni  a szállodát éjszakánként, nappal meg majd színházazok.
   Jól is alakultak a dolgok. Nagyon megszerettem a csapatot, jókat játszottunk, ökörködtünk. Nem akarom felsorolni, mennyi mindenben játszottam ott, talán csak egyet, az Óz-t, amiben én voltam a Madárijesztő…és nagyon szerettem. A színház első sorban gyerekeknek, iskolásoknak játszott, nekik pedig élmény játszani számomra.
   Nem is tudom, meddig voltam a Trambulinnál… Talán két évig… vagy három. Nem tudom. De aztán otthagytam őket. Nem akarok kitérni arra, miért. Különösebb oka nem volt. Hacsak a büszkeségemet nem tekintjük oknak.
   Maradt pusztán a szálloda.
   Időközben elkezdtem a Kodolányi János Főiskolát idegenforgalom – szálloda szakon, amit aztán négy év helyett négy és fél év alatt sikerült elvégeznem JÓ minősítéssel. Ami már csak azért is nagy teljesítmény, mert egyrészt viszonylag kevesen végezték el azok közül, akik velünk kezdtek, másrészt közülük is sokan még a mai napig nem végezték el. Pedig ennek már 3 éve! Meg nem is vagyok egy reál beállítottságú emberke, éppen ezért büszke vagyok erre a diplomára.
   A Trambulin után megint csak egy űr tátongott a lelkemben. Ekkor már az új lakásba költöztünk a volt menyasszonyommal (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), a X. kerületbe, Kőbányára. Volt számítógépünk, internetünk, minden, mi szem szájnak ingere. Kaptam meghívót az egyik közösségi oldalra, ahol egy csomó régi és új ismerősre akadtam. És itt leltünk egymásra egy nagyon kedves volt egri kollégámmal-barátommal, Rudas Attilával. Ő rakott fel az üzenő falra egy üzenetet, mely szerint a Maskara nevű társulatba keres maga helyett beugrót. El is siklottam volna felette. De volt menyasszonyom (aki azóta már a nejem és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg), aki látta, hogy nem érzem jól magam a bőrömben, addig nyaggatott, míg írtam Rudinak. Azóta is tagja vagyok a Maskara Társulatnak, amivel konkrétan bejárjuk az egész országot. Olyan helyekre is eljutunk, ahova más társulatok nem. Azt már megint csak mellékesen jegyzem meg, hogy a társulat vezetője Almássy Bettina, akit még szintén Egerben ismertem meg, a stúdió évei alatt.
   Menet közben az újpesti szállodából egy XII. kerületi, négycsillagos szállodában helyezkedtem el, ahol a mai napig is dolgozom. Majd, csak hogy ne unatkozzak, egy másik utazó színházhoz is csatlakoztam. A Tihanyi Vándorszínpaddal az ország azon részét járjuk be, amiket a Maskarával nem sikerül. Ezen két társulatnak állandó tagja vagyok. Szeretnek engem – úgy érzem – és én is szeretem őket. Olyanok vagyunk, mint egy család.
   De vannak, voltak ideiglenes munkáim is. Így többek között verseket olvastam fel mai, kortárs költők tollából az Irodalmi Rádió nevű internetes rádióban, mely versek CD-n is megjelentek, és amely verseket bármikor meg lehet hallgatni az interneten. De vezettem műsort, szavaltam verseket Rákoskeresztúron, több alkalommal.
   Tehát látszik, hogy egyszerre több lábon álldogáltam. De a főiskola befejeztével elkezdtem unatkozni. Persze csak viccelek. Hiszen voltak alkalmak, mikor napokig nem aludtam: éjszaka szálloda, nappal színház, és rögtön megint szálloda. De most már – és eddig is igen hosszú mondandóm végére érek lassan – szeretnék csak egy dologgal foglalkozni. Hogy mi az? Hát a SZÍNHÁZ! Éppen ezért begyújtottam a rakétákat. Rástartoltam minden létező és nem létező kapcsolatomra, hogy célomat, mondhatni, álmomat megvalósítsam.
   Mivel Sopronban születtem, magától értetődőnek tűnt, hogy az ottani színházat próbáljam meg célkeresztbe venni. Talán lassan sikerül. Mindenesetre tavaly áprilisban játszottam a Négy évszak című orosz mesejátékban, októberben a Péter és a farkas című táncjátékban. Mindkét mesében nagy szerepeket kaptam a rendezőtől, Nyírő Beától. Elvileg 2011 áprilisában mutatja be a színház az Óz című mesét, amiben játszottam már Egerben a Majomkirályt, a Trambulinban a Madárijesztőt és most a Gyáva oroszlánt játszom majd, ha minden jól megy. Lett volna lehetőségem a La Mancha lovagja c. musicalben is játszani - melyet Huszti Péter, a színház művészeti vezetője rendezett -, de sajnos annyira összesűrűsödtek a dolgaim, hogy nem tudtam elvállalni.
   A magánéletem szolid, kiegyensúlyozott, harmonikus: egyszer fönt, egyszer lent; vihar után csend, aztán megint vihar. És így megy ez már az én kicsi feleségemmel (aki a volt menyasszonyom és sokat köszönhetek neki, és akit - megint csak nem mellékesen - Egerben ismertem meg) 10 éve! Együtt élünk Kőbánya szívében hármasban: van egy gyönyörű golden retrieverünk, akit Rokinak hívnak.
   Ennyi lenne így röviden az a több, mint 10 év, amit Eger elhagyása után éltem. Bár az igazat megvallva, Egert és a színházat talán csak a testem hagyta el. A lelkem egy nagy darabja mindig is együtt maradt a barátaimmal, a kollégáimmal, akik talán épp most is ott vannak a szeretett színház falai között.

* A felkérésem után eltelt néhány hét, s végül január legelső napjaiban kaptam meg az írást. Sem én, sem Gergő nem sejthettük előre, hogy a Gárdonyi Géza Színházban közben  kialakult helyzettel majd bizonyos hasonlóságokat mutat. Én természetesen változtatás, kihagyás  nélkül  közlöm, úgy, ahogyan megkaptam. J.F.

*  Lásd még:
- Színészportrék rovat, Bácsatyai Gergely (1996)
- Élő rovat: Rádió Eger – Beszélgetés Bácsatyai Gergellyel (1996)

* Korábban: Rudas Attila 2011.02.03., Pille Tamás 2011.01.27.

  Nem „stimmel”…  Nem pepita kabátos, zsokésapkás, csíptetős, hórihorgas ismeretlen, éles mekegő hanggal – ahogyan a regény leírja. Időnként újraolvasom ezt a könyvet (is), most éppen nagyjából már egy éve, s nem emlékeztem természetesen minden részletre, ezért voltam kíváncsi, mit is ír Bulgakov maga  A Mester és Margarita című regényének erről a  figurájáról. Meglepett, hogy bár ennyire eltér a Hüse Csaba által megformált alak  a leírástól, mégis úgy éreztem, pont ilyenek képzeltem. De a meglepőt már vissza is vonom, hiszen épp ez a művészet, ha a színpadon látottak meg tudnak győzni arról, hogy ez az igazi. Hüse Csaba Korovjov szerepében hol intelligens és bölcs, hol meg laza, sőt ripacs, ha az illik alkalmi környezetéhez. Összességében vonzó figura, aki eben a megformálásban azt hiszem kicsit több is, mint regénybeli eredetije. 
 

   ... hogy a heol.hu-n a Galéria/Események menüpontban  megjelentek a 2001-es, tehát 10 évvel ezelőtti színházigazgató-választó megyei közgyűlés képei. Először arra gondoltam, véletlen galéria-csere, de ott van a cím is: 2001.feburár 2. - Új színigazgatót választ a megyegyűlés. 

 

  Blaskó Balázs, a Gárdonyi Géza Színház új igazgatója rendkívüli társulati ülésen ismertette elképzeléseit. "180 fokos fordulatot" hajtva végre az eddigi művészi irányvonalban "klasszikus, konzervatív, formailag modern  nemzeti népszínházat" kíván megvalósítani.

  A Mester és Margarita. Az előadás utáni közönségtalálkozók sorozatában került sor tegnap este az alkotókkal való beszélgetésre. Csizmadia Tibor rendező, valamint Bozó Andrea, Hüse Csaba, Kaszás Gergő, Ötvös András, Schruff Milán, Vajda Milán válaszoltak a kérdésekre, de valóban beszélgetés alakult ki, kötetlen, oldott. Szóba került a könyv és a színpadi változat viszonya, a kísérőzene, az alkotói folyamat, az egyes szereplők érzései, gondolatai figurájukkal kapcsolatban, az előadás napjainkban érvényes aktualitása és még sok érdekes kérdés.