Simon Mari

   1989-től voltam egri színész, 1993-ig. Gali László először a Vígszínházból csábított el Debrecenbe, a Hamlet Ophéliájának szerepére, 1986-ban. Egy év után onnan átmentem Nyíregyházára,  majd miután egri direktor lett, újra visszataláltam hozzá. Imádtam Egert. Már korábbról is volt kapcsolatom vele, még főiskolásként játszottam a Várban két darabban is, Carl Zuckmayer: Köpenicki kapitány és Euripidész: Iphigeneia. Az utóbbiban Ruttkai Évával, aki a Nő, a Csoda volt maga (a főiskola után partnere lehettem a Vígben is). A várost kis ékszerdoboznak láttam, szép emlékem a Bazilika, a Dobos cukrászda, a park - biciklis próbálkozásaim helyszíne. Egyedül a pályaudvart nem kedveltem. Jól éreztem magam az egri társulatban, a kollégák között. Epres Attila, Fekete Györgyi barátnőm, Horváth Feri, Losonczi Ariel, a drága M. Horváth Jozsó, Venczel Valentin, Menkó Terike, az ügyelő Rábl Robi, Ludányi Andi, a színészház gondnoka, Jenci (* Báder Jenő), nagyon közeli kapcsolatom volt Lőkös Ildi dramaturggal... Szerettem a színészbüfét, ahol nagyokat beszélgettünk - s a büfés Katikát.

 Egri szerepeimet is imádtam:

Nyikolaj Erdman: A mandátum - Varvara Szergejevna
Bernardo Bibbiena: Calandria - Santilla, Lidió ikerhúga
Molière: úrhatnám polgár - Luci, Jourdainék lánya
Eörsi István: Sírkő és kakaó – Piti Lajosné

Hervé: Nebáncsvirág – Corinna
„Simon Mari bővérű, közönséges nőt formál meg, aki érzelmeiben is csak azért szélsőséges, mert voltaképpen nem is éli át mélyen a dolgokat. Alkoholmámorban és szexuális túlfűtöttségben lebeg a világ fölött, s semmi sem zökkenti ki önhittségéből. Igaz is, miért legyen kishitű ebben a világban egy olyan hölgy, aki egy rúgással lebillenti a férfiak fejéről a kalapot?”
Heves Megyei Hírlap 1991. december

Bakody Józseffel

Carlo Collodi: Pinokkió – Tündér 
Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború – Heléna
„A legendás háború kiváltó oka, Heléna, Simon Mari megformálásában nem csupán könnyed teremtés, sokkal inkább látja a jövőt, mint a közmondásos jósnő, Kasszandra. Nem tudatosan, hanem érzékeivel éli meg az életet. Színeket lát, melyekből világossá válik számára: mi a valóság és az álom.” Heves Megyei Hírlap 1992. október

Vaszary János: Ki a harmadik? - Mari
Frank Baum-Schwajda György: Óz, a nagy varázsló – A gonosz boszorkány

  A Sírkő és kakaó egyik előadása éppen a nagy taxis sztrájk alatt ment Egerben, s napközben én még Budapesten szinkronizáltam. Óriási szervezéssel – mobil akkor még nem volt - tudtam megoldani a helyzetet. Kilométereket gyalogoltam, majd Éry-Kovács András rendezővel, az ő gépkocsijával száguldottunk néhol szántóföldeken át, az utolsó pillanatban estem be az öltöztető és az ügyelő segítségével a színpadra. Legalább negyedóráig remegtem, pokoli volt.
  Máskor meg egy próbára sietve megbotlottam egy kátyúban. Bokaszakadás, gipsz, hosszú kényszerszünet után az előadást cinkcsizmában táncoltam végig. A takarásban ott állt Kiss Sanyi és Menkó Terike, virágcsokorral a kezükben. Boldog voltam, nehéz éjszakám volt utána a fájdalomtól, de megérte!
   Családias, meghitt volt a hangulat az akkori társulatban.
  Édesapám betegsége miatt haza kellett jönnöm Budapestre. Azután rengeteget szinkronizáltam, játszottam sokat Székesfehérvártól kezdve az óbudai nyári játékokig, de örökre emlékezetesek az egri évek, életem fontos része és a fiatalság. Üdv Egernek! KÖSZÖNÖM, EGER !

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 1.


 

Lőkös Ildikó

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Különös névsor: Jelinek Erzsébet, Tóth Máté, Némethy Zsuzsa, Nagy Csongor Zsolt, März Fruzsina, Zayzon Zsolt, Kató Emőke, Szűcs Ervin, Mórocz Adrien és Kovács Lehel. Valamennyien magyar nyelvű színházakban játszó fiatal színészek, az életben összerakhatóak házaspároknak és csodálatos utazások vannak mögöttük.

De hogy kapcsolódik mindez az egri Gárdonyi Géza Színház történetéről szóló sorozathoz?

   A válaszhoz hadd kezdjem személyes emlékkel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán (akkor még főiskola) 1988-ban végeztem, és az előző évadban megalakult Gárdonyi Géza Színház állandó társulatának igazgatója, Gali László igent mondott bejelentkezésemre. Azért választottam a Heves megyei színházat, mert sok barátom, iskolatársam – Román Judit, Epres Attila, Kocsis György, Dimanopulu Afrodité, Megyeri Zoli, Czvetkó Sándor már az előző évben ideszerződött, láttam őket előadásokban, úgy éreztem, itt, ebben a friss közegben szívesen dolgoznék. Nagyszerű rendezők fordultak meg itt, Valló Pétertől a lengyel Andrzej Rozinig, ez is csábító volt.



Lengyelországi turnén (balra Ludányi Andrea ügyelő)

Az első munkám Szőke István mellett volt, a Tehetségek és tisztelők című Osztrovszkij műben. Szőke Pista ugyan nem sokat tudott mit kezdeni egy pályakezdő „mindenlébenkanállal”, de elviselt maga mellett. A színészekkel hamar összebarátkoztam, Gali is finoman elkezdett nevelgetni – arany életem volt – legalábbis úgy éreztem. De nem mindenki bánt velem ilyen kesztyűs kézzel. Ott volt az a színésznő, aki gyakran leült mellém beszélgetni vagy baktattunk együtt haza a színészházba – miközben mesélt és engem is meséltetett. Ezeken az alkalmakon szinte többet tanultam színházról, elhivatottságról, szenvedélyről, mint a főiskola négy éve alatt. Pedig jóformán minden mondatomban belekötött, mindent megkérdőjelezett. Lehűtött, ha valamiért nagyon rajongtam, kérdéseket tett föl, ha valamit szapultam. És izgalmas volt látni, ahogy próbált, ahogy egy szerepet elemzett, ahogy a szöveghez viszonyult. Dudit – vagyis Agárdi Ilonát (1940 – 2001) – mindnyájan becsültük, tiszteltük, a „nagy öregek” közt tartottuk számon, pedig ahogy most számolom, akkoriban nem volt még ötven se. 

Az írás folytatása a következő részben!
  

ELVARÁZSOLT TESTVÉREK

   

Epres Attila és Bókai Mária

Epres Attila, Csonka Anikó, Fehér István

1988. február 20.
 

A ”visszamesélt” szabadság

   Jevgenyij Svarc szovjet író meséi nem csak a gyerekeknek szólnak. Valóban érdekes felnőtt fejjel végignézni az egri Gárdonyi Géza Színház Elvarázsolt testvérek című előadását, és megfigyelni, hogyan ábrázolta az alkotó a negyvenes-ötvenes évek személyi kultuszát, hogyan sürgette a szövetkezést, az összefogást ez ellen.
   A Zöldboszorka alakjában könnyűszerrel Sztálinra ismerhetünk. Dolgos Vaszilissza pedig a „haza anyja”, akinek férje elesett a Sárkánykirállyal vívott küzdelemben – azaz a II. világháborúban – népe legjobb tulajdonságait, a szorgalmat, bátorságot, kitartást és szeretetet egyesítve veszi fel a harcot fiai – a jövő nemzedékek – megmentéséért. A csatához segítőtársakat is talál, és végül győznek: az erdőben a „demokrácia erői” megtörik az egyeduralmat és átalakítják a „politikai viszonyokat”. Fontos fegyverük ebben a gonosz gyengéinek leleplezése. Ezt Svarc bölcsen már az ötvenes években felismerte és ábrázolta, de ítélete csak mesében rejtezhetett.  
   Gyermekszemmel persze ez a jelképi réteg nem érthető, ám az írás erejét mutatja, hogy e mesteri „képes beszédtől” eltekintve is teljes értékű marad a mese, amit a fiatal közönség élénk érdeklődése bizonyít.
  Hiszen elsősorban rájuk gondolva állította színpadra Gali László igazgató-főrendező a darabot, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legifjabb nemzedék belekerüljön a színház bűvkörébe, és felnőttként is megőrizze érdeklődését.
   Pezsgő, akciókban gazdag előadás született a mesejátékból. A jó és a gonosz nagy energiákkal feszül egymásnak, és a közel két órás akadályfutásban, a mind nagyobb próbatételek közben az előbbi fokozatosan megerősödik, míg az utóbbi egyre veszít hatalmából. Az író számos klasszikus meseelemet épített a szövegkönyvbe, melyek támpontul szolgálnak a gyerekeknek a történet követésében. Akad itt gonosz boszorkány, ügyes legkisebb fiú, hatalmas erdő, különféle állatok, fontos szerepet játszik az élet vize, és a bűvös hármas szám is lépten-nyomon előfordul. A rendező ugyancsak ezekre a felénk is honos pillérekre támaszkodott, s az orosz folklórra inkább csak jelzésszerűen utal, ezzel is tágítva a darab érvényességét.
   Az egyenes vonalon haladó cselekmény szinte egy mondatban összefoglalható: Dolgos Vaszilissza elveszett gyermekei keresésére indul és a Zöldboszorkával vívott harcok után kiszabadítja őket annak fogságából. A végkifejletig számos próbát kell kiállni, melyek újra és újra feszültséget keltenek a nézőkben. A cselekvésben megnyilvánuló jellemek gondosan kidolgozott hálózatba kapcsolódnak össze, függéseik módosulása pontosan jelzi az erőviszonyok változását. A két pólus: a Zöldboszorka és Dolgos Vaszilissza. Az előbbi az erdő kegyetlen ura, aki igája alá hajtotta az állatokat, a betévedő idegeneket, és kénye-kedve szerint bánik velük. Hatalmától eltelve, mély imádattal csügg önmagán, ám lassanként kiderül, hogy nem igazi rémalak ő, csak afféle pitiáner csaló.  Attól nagy, hogy hisznek neki, s amint ez nyilvánvalóvá válik, megtörik és jelentéktelenné zsugorodik. Ellenfele, Vaszilissza a valódi értékeket képviseli, és ilyenekért harcol. Fiai visszaszerzéséért a legnehezebb erőpróbáktól sem riad vissza. Szeretettel bánik másokkal, ezért a boszorka sanyargatottai nála keresnek menedéket és őt támogatják. A medve, a kutya, a macska és az egerek segítségével, valamint Ivanuska megjelenésével olyan szövetség alakul, mely kiáll minden nehézséget és végül győzelmet arat.
  Gali László nagy figyelmet fordított a színészi munka kidolgozására. Az előadás fő erőssége éppen ebben rejlik. Szívvel-lélekkel játszik mindenki, az egri társulat most sem engedett az immár megszokottá váló nívós csapatmunkából. Külön is érdemes odafigyelni Tunyogi Péterre, aki a zöldboszorka szerepében valósággal brillírozik. A figura jellemének a színét és visszáját is megmutatja, egyszerre érzékeltetve ezzel gonoszságát, ugyanakkor nevetséges voltát. Az anya szerepében Bókai Mária erőt és tisztaságot sugározva játszik, ezért hisszük el neki, hogy a szeretet valóban csodákra képes. Fiacskáját, Ivanuskát, Csonka Anikó formálja meg, bájjal, lefegyverző természetességgel. Nem könnyű Szász Andrea és Bárdos Margit helyzete: ők az elvarázsolt testvérek, akik szinte végig jávorfaként állnak a színpad hátterében, „jutalmul”, lazításul ők alakíthatják a két kicsi egér kedves figuráját is. Nehéz, mégis hálás szerepet kapott Horváth Ferenc, Fehér István és Epres Attila is: ők bújtak a medve, a kutya, a macska maszkjai mögé, melyek a Harlekin Bábszínház tervezőinek profi munkái. Így a hangjukra és a gesztusaikra vannak utalva. A mozgások kidolgozásában Karsai János pantomím művész segített, és elérte, hogy időnként egészen tökéletes az illúzió. Így nem is csoda, hogy ez a trió nyomban a közönség kedvencévé válik. Különösen Epres Attila figyelemre méltó, aki Macsek Ivanovics szerepében macskább a macskánál.
   Piros Sándor a kosztümöket a jellemábrázolás szolgálatába állította. „Beszélő” ruhák ezek, elég, ha példaként a boszorkány áttekinthetetlen, zűrzavaros, burjánzó öltözékét és Vaszilissza nemesen egyszerű viseletét említjük. Piros Sándor tervezte a díszletet is, mellyel a helyőrségi klub zsebkendőnyi színpadát a duplájára növelték, a játékteret megnyitották és kitágították. A stilizált erdő nem vonja el a tekintetet a játékról, melyben végül minden jóra fordul. A sok-sok izgalom után kiegészül a család, az erdő megszabadul elvetemült uralkodójától, akit azzal büntetnek, hogy dolgoznia kell, mint bárki másnak, és ezután legfeljebb önmagának parancsolhat.
                                                                Koncz János         
 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész)           

Szatmári György - Bárdos Margit - Epres Attila - Román Judit

   Megyeri Zoltán   

 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész)

   1988.01.08.

Komor könnyedség
 

A JÓKÉPŰ, A JÓKEDVŰ, A JÓSZÍVŰ – így jellemezték kortársai Beumarchais-t, az órásmesterből lett udvarfit és drámaírót. S mintha csak ezek a tulajdonságok öltenének testet legsikeresebb vígjátéka hősében, Figaróban is: a csalafinta inasban, aki pajkos csínyek sorozatával kaparintja meg magának szeretett Zsuzsiját – kenyéradó gazdája, a röpke kalandra áhítozó gróf orra elől. Ám egy kicsit mélyebbre látó szem egy másfajta Figarót is megpillanthat Beumarchais komédiájában. A csavaros eszű szolgát, aki egyáltalán nem jókedvből, hanem kényszerűségből agyafúrt csínytevő. A lódoktorsággal, szinimesterséggel, lapkiadással  is megpróbálkozó borbélylegényt, aki tisztességes úton semmire sem vitte. A kudarcból okuló mindenkori kisembert, akinek címmel, ranggal, protekcióval szemben egyetlen fegyvere a furfang. Valószínű, hogy XVI. Lajos sem csak ártatlan tréfák felvonultatásának látta a Figaró házasságát, mert megtiltotta a mű bemutatását. Mindenesetre Valló Péter ezt a meglepően „kortárs” Figarót fedezte fel Beumarchais remekében, melyet az egri Gárdonyi Géza Színházban állított színpadra (Szikora János sokat emlegetett szolnoki rendezésével vállalva a versenyt).

Részlet a műsorfüzetből

 A HÓFEHÉR, ÁTTETSZŐ, FÁTYOLSZÖVÉSÚ falak mögött is „zajlik az élet”: Figaró lapul a szomszéd szobában és hallgatózik; Cherubin bújkál az öltözőfülkében; zenészek gyülekeznek a ház előtt. A kecse, mozgékony díszlet – a rendező munkája – is bizonyítja, hogy Valló Péter nem mondott le a komolyabb hangvétel kedvéért arról a rokokó játékosságról, melyet legutóbb miskolci Marivaux-rendezésében is megcsillogtatott. A szeleburdi ajtók hol a főhős, hol vetélytársa orrára koppintanak; parasztlányok alkalmi kórusa „üldözi” fülsértő produkciójával a grófot; mutáló, csukladozó hangon fakad szerelmi románcra a kis apród, majd álruhás hajadonként, égszínkék tüllruhában masírozik föl és alá. Pergő-forgó mozgalmasságával, sziporkázó ötletességével édestestvére az egri Figaró házassága a miskolci A szerelem és véletlen játékának, mindkettő XVIII. Századi francia komédiát keltve új életre.

   Ám a díszlet makulátlan fehérsége, a kastélybelső törékeny stilizáltsága, vagy a háttérből keresetlen egyszerűséggel Hold gyanánt elővilágító lámpa azt is hangsúlyozza, hogy mesterségesen kifinomult, művi az a könnyedség, mely szemünk elé tárul. További elszórt jelzések, egy-két nyomatékos mondat – „Mi ez? Színházban vagyunk?” -, az előadás vége felé beiktatott bábjáték arra figyelmeztetnek, hogy Valló Péter rendezése egyben a színház játszi, öntükröző vizsgálata is. Nemhiába áll a színpad szélén a nagy, el-elforgatott tükör, mely hol a szereplőkre mered, hol a közönséggel „néz szembe”. Látszat, játék és valóság áttűnései szervesen épülnek be az előadásba. A mesterien megkomponált könnyedség alatt fel-felvillan a szomorú, a súlyos is. Ezt jelzi már Figaró kesernyés hangú monológja is, amely a színmű végéről vándorolt a produkció elejére. Hangsúlyozza, hogy hősünk már túljutott a boldogulás hívságosnak bizonyult ábrándjain, élete utolsó értelmes céljaként csöndes családi meghittségre vágyna Zsuzsival. Így a gróf kijátszása nem pusztán mulattató bolondozás: vérre menő küzdelem, komoly tét – ez mindvégig ellenpontozza a vígjátéki önfeledtséget. Nem borítja fel a komédiát, csak árnyalja és elmélyíti. S bár annak rendje, s módja szerint minden jóra fordul, a félreértések tisztázódnak, ki-ki a saját párja mellett „díszeleg”, a rendezés nem elégedett meg e hagyományosan vidám befejezéssel, újabb variánsokat kínál. A színműben szereplő összkórust helyettesítő bábelőadás leegyszerűsítve újrapergeti a történetet, s itt már tragédiába, gyilkosságba fordítja. A szinte szürrealisztikus zárójelenetben pedig – mely már-már szétfeszíti a komédia kereteit – egy pillanatra végképp szertefoszlik a vígjátéki felszín, nyersen és leplezetlenül válik láthatóvá, ami mindvégig alatta feszült: az elszabadult ösztönök és indulatok. Figaró és Zsuzsi összekapaszkodva menekülnek a sötétben kavargó zűrzavaron keresztül – megintcsak új nézőpontból adva summázatát a történteknek.
   JÓ ISKOLÁNAK bizonyult Valló Péter gondos rendezői munkája a színészeknek, elsősorban a fiataloknak. Arányos, pontos alakítást nyújtott Epres Attila a józan, kemény Figaró szerepében. Az életrevaló, hűséges Zsuzsit is hitelesen, megbízhatóan játszotta Román Judit. Kedves, bájos, inkább kisfiús, mint kamaszos Cherubint alakított Megyeri Zoltán, sikeresen, bár növésre mintha jóval meghaladná a szöveg szerint nála termetesebb Figarót. Kiegyensúlyozott játékot nyújtott Szatmári György is arisztokratikusan könnyűvérű Almaviva grófként. Akadtak hullámzóbb teljesítmények is. Inkább puhán, lágyan szenvelgő, s nem megsebzett, mélyen érző Bárdos Margit grófnéja. Anyaszerepben talált jobban magára Ribár Éva, Marcelinája lángoló szerelmesként eltúlzott. Hatásos figura a náthás fejhangon selypegő, kígyótermészetű énektanár, Bazilio, ám elegánsabb lett volna Tunyogi Péter játéka, ha visszafogottabb. Félreértelmezett vígjátéki bőséggel alakította Bartolót, a doktort M. Horváth József, harsánysága kirítt a produkcióból.
  Többszörös bűvészmutatványt hajtott végre Valló Péter egri rendezésével. Lenyűgöző biztonsággal egyszerre vitte színre a komédiát és az alatta lappangó tragédiát. S végre sikerre segítette a fiatal egri társulatot, mely zökkenőkkel indult útjára.        

                                                              Tegyi Enikő 



Ribár Éva - Kiss László - Pasqualetti Ilona - M. Horváth József - Tunyogi Péter - Solymosi Tibor - Fehér István - Horváth Ferenc - Szász Andrea
 

* Hozzászólások:
- Régi szép idők:) Hevér Zsuzsa
- Láttam, egész jó előadás volt! Verebes István
 

Nádas Péter: Takarítás

                                                         
Berek Kati, Epres Attila, Román Judit

Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész).

1987.12.06

Vonzások és súrolások

A Takarítás Egerben

 Ha közelebb mennénk hozzá, érezni lehetne az illatát. Nem a színházét – a kopott parkettáét. A szétlocsolt víz beszivárog a repedései közé, föláztatja a port, a lerakódott piszkot, az enyvet is talán, s a viaszbevonatot. Vizes porszag terjeng a lecsupaszított szobában. Meg a megizzadt testeké, a nagytakarítóké. Két nő s egy fiatal fiú térdre ereszkedik, nekifeszül a súrolókefével a mocskos parkettának. Üres téren ritmikusan mozgó emberi testek. A fényesen csillogó szobát koszlott, fehér falak határolják, képnyomokat rajzolnak rájuk porkarikák. A látványt a fehér szín uralja: napfény zuhog be az ablaktáblákon, csupasz végtagok villannak elő sikálás közben, rózsaszín-fehér karok, lábak, meg sápadt, kipirult arcok. Erős habok váltakoznak súlyos csönddel, fogantyúk csapódnak vödrökhöz, csikorognak a súrolókefék.
  Csupa fiziológiai képzetből meg nyersen naturális cselekvésből kell színháznak teremtődni Nádas Péter színpadán. Bár a játék szereplői közben mindvégig beszélek, perlekednek egymással, mániáikat hajtogatják vagy csak a múltba révednek. A fizikai cselekvések más jelentést hordoznak, mint a kimondott gondolatsorok. Nem feleselnek a szavak a tettekkel, elválnak tőlük. Látszólag semmi összefüggés köztük, a rituális játékban mégis egymásba kapcsolódnak.
   A Takarítás színháza szertartás-színház: Nádas színpada a képzelet, a lélek színpadává tágul. A fölsikált mocsok a lelkekről is súrolódik, miközben rituális játékaikat játsszák le a szereplők. A szavak, az indulatok fölmorzsolják a tudattalanba temetett szennyeződéseket. Felbolydul a múlt, kiömlik az eltakaríthatatlan mocsok. Hoz-e megtisztulást ez a nagytakarítás?
  Szikora János győri rendezése (1980) óta kevésszer kísérelte meg magyar színház, hogy megszólaltassa  Nádas drámatrilógiájának darabjait. E dramaturgia kétségtelenül kísérletező kedvet, alázatot és nyitottságot kíván a rendezőtől, együttestől. Méltányolandó hát, hogy az egri színház éppen egy ilyen színészt-rendezőt próbáló művel nyitotta meg stúdióját. A filmesek társadalmából érkezett rendezőt, Elek Juditot láthatólag semmiféle (rossz) színházi beidegződöttség nem vezérelte, amikor Nádas szövegét kézbe véve, magából a műből kísérelte meg kiolvasni a játék formálásmódját. Darabértelmezésének kiindulópontja annak fölismerése, hogy a metaforikus jelentésrétegek csak a cselekvés alól bontakozhatnak elő. Ennek érdekében nagyon nyersen, ugyanakkor pontosan játszatta el színészeivel a fizikai munka folyamatát s – Csetneki Gábor mozgástervezői közreműködésével – annak ritmusos monotóniáját. Sikerül ezáltal olyan sajátos „testnyelvet” kialakítania, a mozdulatoknak, a cselekvéseknek olyan költészetét létrehoznia, amely a maga banális mindennapiságában is képes fölidézni egy, a biológiai léten túli metaforikus tartalmú világot. A hétköznapi cselekvések átértékelődnek, rítussá válnak eközben, egyidejűleg megőrizve a mozdulatok egyszerűségét és teatralitását.
   Berek Kati Klára asszonya mázsás teherként cipeli magával színes, gazdag élete titkait. Feltárulkozása fájdalmas élveboncolás: múltjától, magányától csak gyötrelmes önvizsgálat árán szabadulhat. Epres Attila ellentmondásos karakternek láttatja a fiatal Jóskát, olyan kialakulatlan személyiségnek, aki egyszerre infantilis és agresszív, akinek még nyitott könyv az elkövetkezendő élet, s akit leginkább ösztönei kötnek gúzsba. Román Judit Zsuzsája sokféle vonzás erőterében mártózik meg önmaga megismerésében, s teszi képessé magát arra, hogy leszámoljon múltjával tisztába tegye érzéseit. Talán az ő figurájában őrződik meg legtöbb a biológiai lét titokzatosságából, öntudatlan boldogságából.
   Szakács Györgyi hivalkodás nélküli, hétköznapi ruháiban folyamatos hétköznapi tragédiákat végigélő alakok támadnak fel előttünk. Föltakarítják s újra berendezik a szobát, életük keretét. Céltudatosan monoton működésük egy percig sem hagyja feledni: végképp eltűntetni sosem tudják majd a mocskot, a takarítás bármikor újrakezdhető.
                                                              Kovács Dezső