A Heves Megyei Napban megjelent kritikákból - II.

1994. március 15. és 1999. január 31. között jelent meg Eger és a megye másik napilapja, párhuzamosan a Heves Megyei Hírlappal. 1995-től színházi melléklete is volt, csaknem másfél évig, amikor a Színház saját  (a bemutatók előtt megjelenő) lapot indított. A mellékletben létezése alatt végig rendszeresen jelentek meg kritikáim, egyéb színházi témájú írásaim, 1995. április 12-én az első, 1996. szeptember 28-án az utolsó. Valamennyi megtalálható ugyan a blogon, a Heves Megyei Nap menüpontban, egy részüket azonban ide, a Színháztörténeti sorozatba is átemelem.

BOLDOGTALAN BOLDOGSÁG
Carlo Gozzi: Turandot - bemutató 1995.10.13.

    Néhány néző arcán zavar, tanácstalanság látszott. Megtéveszthette őket a műfaji meghatározás: „mesejáték”, előtte a „tragikus” jelző elkerülhette figyelmüket.
   Meglepetést okozhatott, hogy az előadás erre helyezi a hangsúlyt.  Férfi és nő  egymás birtoklása iránti vágyából fakadó  ellentétének  és  az  odaadás  vágyának  konfliktusa mellett itt fontosabb a  figyelmeztetés a gonoszság jelenlétére, még olyankor, amikor nem várnánk. Egy angyalarcú fiatal hölgynél például.  Mindvégig szorongva nézzük az előadást, és nem jön el a várt megkönnyebbülés, a végén sem felhőtlen örömünk, mert nem feledhetjük, hogy addig mennyi szörnyűség történt, mennyi szenvedés és emberélet volt a boldog vég ára. Nem hihetjük igazán, hogy a gonosz megtisztult és angyallá változott, a szerelem a jellem felett is győzelmet aratott.  Maguk a szereplők sem látszanak boldognak, holott minden számítás szerint ujjonganiuk  kellene, mégis mintha inkább töprengenének, fürkészve vizsgálják egymás szemét, igyekezvén kiolvasni belőle, mindezek után mi vár rájuk. Tartós lesz-e örömük, megszabadulhatnak-e a múlttól, vagy közéjük furakodik és mindent újra összekuszál.  A boldog vég inkább csak vég.
  Horgas Péter díszletének fontos eleme a háttérben Peking városfala, s rajta a korábbi kérők karóra tűzött feje. Bármilyen jelenet zajlik, nem szabadulhatunk a levágott emberfejek látványától. Kalmár Katalin jelmezei inkább a meseszerű jelleget erősítik, viszont segítenek is ezzel az ellentmondást nyilvánvalóbbá tenni.
   A nyílt szín sarkaiban ütőhangszeresek foglalnak helyet.  Igen fontos részei az előadásnak. Látszólag  tán nem sok közük van az eseményekhez, hangszereik  izgató, feszültségkeltő ritmusa mégis szervesen kapcsolódik a darab belső ritmusához, illetve nagy segítség a helyszín atmoszférájának megteremtésében.
   A leginkább szokatlan a mozgások koreográfiája.  A kínai és a névről talán ismerős japán kabuki  színjátszás a tánc, ének és színjáték keveréke.  Minden mozgás gondosan és a hagyományokra támaszkodva koreografált. Az éneklő hanglejtéssel elmondott szöveg, a valóságot karikírozó mozdulatok, maszkok jellemzik. Lengyel Pál rendezése megkísérel mindebből annyit használni, ami elegendő ahhoz,  hogy megismertesse  a nézőt e távoli színjátszás hagyományaival és kifejezésvilágával. Mégis ez a törekvés lehet másik lehetséges oka a tanácstalanságnak, hiszen mindez gyökeresen más, mint amit az európai színjátszáshoz szokott ízlés megkíván. Noha vannak hasonlóságai a commedia dell’arte-val, sőt egy-egy pillanatra még a mi vásári bábjátékaink is eszünkbe jutottak. Gőz István, a mozgástervező érdekes egységét teremti meg testtartásnak, fejmozdulatoknak, gesztusoknak, szereplőkként eltérően hol gazdagabban, hol visszafogottabban. Mindez akár külön elemzés tárgya is lehetne.
   A Turandot mindenképpen értékes előadás, de elsősorban azoknak ajánlanám, akik nem idegenkednek meghökkentő, szokatlan megoldásoktól sem.  

SZERESSÉTEK A VÁNDORSZÍNÉSZEKET!
Szigligeti Ede: Liliomfi - bemutató 1995.11.03.

Zsúfolásig megtelt a nagyszála a nevezetes Liliomfi úr történetének bemutatásán, ahol ráadásul maga a nevezett aktor is a deszkákra lépett. A helybéli uraságok, asszonyok és kisasszonyok igen óhajtván látni őt, az alkalomhoz illő toalettjeiket felöltve minden helyet jó időben elfoglaltak ...  várva a szerencsére városunkban most hosszabb ideje tartózkodó társulat újabb szem- és fülgyönyörködtető felléptét.

Ez az írásom a Színháztörténeti sorozat 73. fejezetében olvasható teljes egészében.

FIATALOS ÜDESÉG ÉS MEGALKUVÁS - BRÓDY-BEMUTATÓ A SZÍNHÁZBAN
Bródy Sándor: A medikus - bemutató 1995.12.15.
 

   Diákok sivár, rendetlen, közösen bérelt szobája az a helyszín, amit először meglá­tunk, de minden nyomorúsá­ga ellenére vonz benne az ifjúság érintése, ami nyomot hagyott maga körül mindenen. Tejil­latot emlegetnek többször a darabban, s valóban érezzük valami jószagú, üde tisztaság jelenlétét még a megalkuvás­ban, látszólagos nemtörődömségben felelőtlenül hirtelen pillanatokban is. A címszereplő János például szó szerint és átvitt értelemben is zsebre dugott kézzel, “miért is ne?” attitűddel hazudik szerelmet, házasságot, s szobatársa azzal asszisztál, hogy önnön testéből formál élő feszületet, előrevetítve ezzel, hogy a meggondolatlanságot majd egyfajta keresztre feszítés követi. “Maga is itt van?” – kérdi János csakúgy melles­leg feleségétől, de bár szólt hozzá, igazából nem is látja,  nem őt látja. Nádasy Erika pe­dig csak ül és néz várakozóan, mint aki nem igazán érti, mi köze ehhez az emberhez, s miért nem az történik meg vele, amire lelke mélyén vá­gyik. János azonban minden ellenkező előjelű cselekedete ellenére becsületes ember. Nádházy Péter megformálásá­ban különösen az. Vívódása, önmarcangolása nagyon hiteles, s így azzá teszi a darab logikájából ugyan már kikövetkeztethetően várt, de mégsem a leggondosabban előkészített, hirtelennek tűnő végső fordula­tot is. Két család, más-más módon létező és mást jelentő kapcsolatai, másként felfogott érdekek és kötelességek áll­nak előttünk, de a maga mód­ján mindkét családban van szeretet. A két atya is szereti gyermekét, mégis fájdalmat és kínlódást okoz neki, egyik a túlzott gondoskodás­sal, másik azzal, hogy hasz­not akar húzni fia ,,eladásá­ból”. Csendes László és M. Horváth József ala­kítják őket. Riza az a lány, akit Jánosnak a tanuláshoz nyújtott anyagi segítség fejében nőül kellene vennie. A sánta lány — emlegetik maguk   között, de a színpad­ra lépő Dimanopulu Afrodité sohasem sántít. Talán mert a rendező úgy érezte - és igaza volt -, hogy naiv becsületessége, hiszékenysége, érzelmei fontosabbak annál hogy e testi hiba realista megjelenítése elvonja róluk a figyelmet. A diákbarátok közül Tunyogi Péter magába fojtottan epedő papnövendékét és Venczel Valentin baráti segítségből igazi példát adó filozofikus orvosnövendékét emelném ki - na­gyobb lehetőségeket a szö­vegkönyv is nekik juttat.
   Gonddal tervezett a díszlet, Csík György munkája. A háttérben hó hull, jótékony leplet borít­va a fájdalmakra, gyógyítva szívet és lelket.
   A szeretetről és ezzel járó felelősségről gondolkodni sohasem lehet késő. Ha be­ülnek A medikus előa­dására, visszalophatnak szívükbe valamit a karácsonyi meghittségből.
 

1994. március 15. és 1999. január 31. között jelent meg Eger és a megye másik napilapja, párhuzamosan a Heves Megyei Hírlappal. 1995-től színházi melléklete is volt, csaknem másfél évig, amikor a Színház saját  (a bemutatók előtt megjelenő) lapot indított. A mellékletben létezése alatt végig rendszeresen jelentek meg kritikáim, egyéb színházi témájú írásaim, 1995. április 12-én az első, 1996. szeptember 28-án az utolsó. Valamennyi megtalálható ugyan a blogon, a Heves Megyei Nap menüpontban, néhányat azonban ide, a Színháztörténeti sorozatba is átemelek.

EGY DARABTÓL ELCSÁBÍTVA

Nagy András: A csábító naplója – bemutató 1994.10.08.

    Méltán büszke lehet a szerző erre a költőien szép darabra, a színház pedig a produkcióra, amelyet meghívtak a skóciai Edingborough Nyári Színházi Fesztiváljára. Igazából leírni lehetetlen az élményt. Ül a néző és átéli a szerelmet minden szépségével, fájdalmával együtt. Nem nézi - éli! Maga is részese, ahogyan az első percekben a későbbi szereplőket is egy színházi nézőtéren látjuk, mielőtt saját drámájuk következne. Borzong a néző, szó szerint hideg futkos a hátán, mert borzongatóan szép, ami körülötte történik. Minden idegszálunkkal részt veszünk az előadásban és működik minden érzékszervünk. Színeket látunk, érezzük a tenger illatát, s mintha mi is kezünkben tartanánk a kavicsokat, valóban éreznénk Cordélia vérének ízét. A zongora, a szaxofon érzékien szomorú sírása, a mondatok zenéje együtt csodálatosan megkomponált, feldúló, de végül lecsengő, megnyugtató zenemű. Átéljük az első mellett a későbbi szerelmeinket is, emlékezünk reménytelen és beteljesült várakozásainkra. Azt kívánjuk, bárcsak ne érne még véget az előadás, és amikor már valóban nincs tovább, még sokáig nem szabadulhatunk bűvköréből.
   Igen nagyszámú és sokféle kelléket vonultat fel a rendezés (Szíki Károly). A természeti és ember készítette tárgyak, bábok, vetített képek régmúltat és mát egységbe kapcsolva teszik időtlenné a cselekményt, mint ahogyan időtlenül örök a szerelem élménye is. Körben a tér minden pontját kihasználja az előadás - a közönség a forgószínpadon ül -, így a nem is olyan nagy méretű színpadon jut hely intim tereknek és nagy távlatoknak, sokféle helyszínnek. A finom, lebegő pasztell-hangulathoz igen szépen illenek a föld, a természet színeit alkalmazó jelmezek, amelyeknek jellemzőerejük van, mint a nagynéni ruhájának elöregedő, barnába hajló bíbora, vagy Cordélia öltözékének a boldogság kék madarát idéző árnyalata.  Az egyetlen harsányan tolakodó szín az ifjak zászlajának vöröse, merthogy forradalmi események is zajlanak, de ezeket – bár a cselekmény szempontjából fontosak - mégiscsak betolakodónak érezzük a belső történések között.
    Hiába volna persze a legnagyszerűbb jelmeztervező (Csengey Emőke)  és a díszlettervező teljesítménye is, komoly művészi produktumok.
   Altorjai Attila a szerelmes férfi érzéseinek, belső kínnak és örömnek fantasztikus skáláját tárja elénk. Előttünk törik meg fizikailag és lelkileg is. Moravek Krisztina és Tatár Gabi kettős szereposztásban Cordéliaként láthatók. Moravek Krisztinában több a tudatos vágy, erotika, lélekben-testben már felnőttebb, Tatár Gabi  kislányosabb, ösztönösebb, kevésbé alakítója, mint alanya az eseményeknek. Horváth Ferenc fokról fokra döbben rá, hogy a múlt sem volt olyan egyszerű és tiszta mint addig vélte, megtörik, de felülemelkedik önmagán. Deák Éva a nagynénit olyannak ábrázolja, aki nem fog összeroppanni. A tizenhat év után mindent - múltat és reményt is megkérdőjelező csalódás ellenére lélekben nagyon gazdag, büszke, erős asszony. Bajcsi Lajos fiatal férfi figuráját megérinti a szerelem, de elmegy mellette mégis. Elnyomja a forradalmi események hevülete. Később, érettebben már hiába keresi és véli újra megtalálni, ez már nem ugyanaz, s bár próbálja becsapni önmagát, ennek ő is tudatában van. Berzéki Krisztina Cordélia ellenpontja. Szerelme sokkal földönjáróbb, nem olyan komplikált, tudja, mit akar elérni, s ezért nyíltan, adott esetben szégyenkezés nélkül mindent megpróbál.
  A gondolatokban és érzelmekben gazdag, de egyáltalán nem könnyű darabot nem árt többször is megnézni, hogy az első találkozás élményéből felocsúdva teljesen magunkénak vallhassuk.


A VÁGY VILLAMOSA KATARZISA

Tennessee Williams: A vágy villamosa – bemutató 1995.04.07.

    Ül az ember partnerével előa­dás után az autóban, s a húsz ­perces úton sem beszélget. Nehéz megszólalni. A Gárdo­nyi Géza Színház idei évadjá­ban egymást érik az olyan produkciók, amelyek után a tartalmas beszélgetés is értel­metlen, amíg a katarzis meg nem kapja a neki kijáró csen­det.
   A vágy villamosa egri előadása a rendező és a művészek harmonikus együttműködése révén úgy bontja ki, erősíti és fokozza, néhol az elviselhetőség határáig a darab érzelmi skáláját, ami szinte hihetetlen teljesítmény!  S ebben kulcsszerepe van a Blanche-ot játszó Bessenyei Zsófiának. Ez az előadás abszolút az övé! Nincs pillanat, amikor lazítani lehetne, koncent­rálni kell rá, nehogy elsza­lasszunk valami gyönyörűt.
   Érzésem szerint Arthur Mil­ler, Tennessee Williams és más amerikai írók, illetve a cseh irodalom néhány képvi­selőjének műveiben fellelhető valamiféle érzelmi-hangulati azonosság. S amiért ez éppen most jut eszembe, Ivan Olb­racht regényének néhány mondata a színészről: A szívét, amelyet az állandó várakozás oly érzékennyé tesz, bárkinél jobban izgalomba hozza a művészet. Megmá­morosodik tőle, hálás érte, s arra a pillanatra, amely szá­mára az életet jelenti, hajlan­dó egészen átadni magát an­nak, akinek játszik.” Ezt tette Bessenyei Zsófia. Kendőzetlenül, egyetlen hamis pillanat nélkül adta át magát szerepének és a közön­ségnek. Különösen fe­lejthetetlen az utolsó percek űzött tekintete, amelyben Blanche egész addigi és jövőbeli életének szintézise volt benne. Mindezzel termé­szetesen nem akarom azt mondani, hogy partnerei ne lettek vol­na méltóak az előadás­hoz, s ehhez az alakítás­hoz — kicsit igazságta­lan is tán nem szólni róluk részletesebben.
   Dávid Zsuzsa rendez­te a darabot. Mindig valami különlegeset, valami egyedit fedez­hetünk fel munkáiban - most is. Mindig más, de valami nagyon kellemes meglepetést. A néhány évvel ezelőtt a kassai társulat vendég­szereplésekor látott A vágy villamosával szemben ezen az estén nem olyan szikár, bántóan komor volt a játék, hanem olyasféle érzést váltott ki, mint amikor egy szerelem véget ér. Fáj, de érezzük még a szépségét is. Ezt segítette az izgalmasan ér­dekes díszlet is, melyet Pilínyi Márta tervezett. Nemkülönben izgalmas a zene is – Aldobolyi Nagy György -, egyszer követi a történetet, máskor el­lenpontot ad, fokozza a feszültséget.
   Ismét egy olyan előadást láthatnak tehát, amelynek valamennyi alkotója, közreműködője a legna­gyobb művészi alázattal, szív­vel-lélekkel vett részt a szín­padi műalkotás megszületésé­ben, maradandó értéket hoz­va létre.

CSODAORSZÁG KÉK KRISTÁLYBA ZÁRVA

McNally-Kander-Ebb: A görkorcsolyapálya – bemutató: 1995.04.28.

      Nem jártam a Broadway-n, ,,csak” a kanadai Stradford színházi fesztiválján, ahol meg­nézhettem egy musical-előa­dást. Egy család történetét, tag­jainak küzdelmét a széthullás ellen, harcukat az álmok meg­valósulásáért. Kevés szereplő, azok is több szerepben. Nem A görkorcsolyapálya­ volt, hanem a Gypsy című darab, de a hasonlósá­gok sora arra késztetett, hogy összehasonlítsam a két előa­dást. Igazi amerikai stílusú já­ték jellemezte amazt. Csillo­gó, gyorsan változó díszletek, nagyvonalúság, bizonyos har­sányság előadásmódban, szí­nészi játékban. Mégis meghitt, emberi volt, sike­rült a produkció összhatásá­val összeforrasztani az egyéb­ként hatalmas nézőtéren ülő közönséget.
   Nagy kihívás egy igazi Broadway-musical, hiszen ezek a darabok, még ha kamara-jelle­gűek is, nem kelnek igazi életre, ha léte­lemüktől, a hatásmecha­nizmusukba belekompo­nált csillogás­tól megfosztva kerülnek szín­padra. A csil­logás pedig nemcsak a művészi játék­ra, hanem szó szerint, a produkció kiállí­tására is értendő. Az egri elő­adás díszlete (Menczel Róbert, Jászai-díjas) inkább csak jelez­te a káprázatosan csillogó-vil­logó világot, de ezt sikerült úgy tennie, hogy intim tere a fantázia szárnyalását nem gá­tolta. Mintha magunk is egy bűvös kék kristályba lettünk volna bezárva. Mozgásunkat a kristály falai behatárolták, de ezen a szűk téren belül mi­énk volt az egész univerzum. Így nem volt hiányérzetünk.
   Maga a játék pedig igazán minden várakozásnak megfe­lelt. Számtalan estén látott művésznők és művészek ön­magukat ismét megújítva - vagy inkább megfelelő lehe­tőség híján tehetségük minden oldalának megmutatá­sában eddig gátolva — az új­donság varázsával ajándé­koztak meg. Olyan otthono­san mozogtak egy amerikai musical kereteiben, elegan­ciát és nagyvonalúságot mutatva fel közben, mintha ez a sokadik ilyen bemutató lett volna, holott egészen új szín a palettán.
   A darab jót bevált hatáselemekre épül, lehet harsányan nevetni és meg­hatottan sírni, de az előadás nem csúszik el sem a vásári harsányság, sem a szenti­mentalizmus irányába. Visszafogottan ízléses, de öt­letekkel, humorral teli a rendezés, s ehhez kedves, melengető alakítá­sok csillogó parádéja társul. Nádasy Erika tud igazán őszintén sírni is, nevetni is a színpadon — ezt eddig is tudtuk. Énektudásából is kap­tunk már ízelítőt, például a Svejkben. Most mégis csodálva néztük átélt, hiteles alakí­tását, hallgattuk, milyen szépen énekelt. Bókai Mária pedig az operettek után itt is igazi kiemelkedő jelenség! Kettőjükön kívül minden felnőtt szereplőre - van két kis­lány is - több alak megformálása várt, volt, akire összesen hat! Nem csak jól oldották meg a figyelmet, változatos színészi eszközök alkalmazását megkövetelő feladatot, elkerülve ismétlést, egyhangúságot, de láthatóan élvezték, hogy más-más karaktert játszhattak, sőt időnként - valamennyien férfiak! - még ellenkező neműket is. Sőt a musical szinte elengedhetetlen kelléke, a tánckar is belőlük állott! (Hüse Csaba, M. Horváth József, Pálfi Zoltán, Tunyogi Péter, Venczel Valentin, Vókó János).
   Let me entertain you... Hadd szórakoztassam Önö­ket! — éneklik a Gypsy nagy slágerében. ,,Lesz itt még ká­bító, csillogó-villogó színes fény!” — halljuk itt. Az előadás ötvözi a két gondolatot, úgy, hogy egy valami szerencsére nincs jelen - a pejoratív értelemben vett kábítás. Igaznak hisszük az egész talán kicsit szegényes, meg­kopott, de meghitt kék kris­tályos varázslatot. Emberi­nek, mint azt, ott Kanadában.


MERT EZ MINDENKINEK JÁR

Webber-Rice: József és a színes, szélesvásznú álomkabát – a nyári Agria Játékok után a kőszínházi bemutató 2015.10.09.
 
       “Mert ez mindenkinek jár...” – Így ér véget a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musical fináléja, és vele a nagy összjáték. A társulat tagjainak fáradt, de boldog arcáról leolvasható, mennyire örülnek a sikernek. Tiszteletre méltóan álltak helyt. Úgy töltötték be játékukkal nemcsak magát a színpadot, de a Líceum hatalmas udvarát is, hogy a legtávolabbi sorokban ülőkhöz is közel kerültek.
   A címszereplőn a meghajlás sora. Hüse Csaba a társulat fiatal, a színház saját stúdiójában tanult tagja. A vágy villamosa egy rövid jelenetében már emlékezetes volt, mint drámai színész. A Görkorcsolyapályában tánctudásával hívta fel magára figyelmünket. Most pedig énekhangjával. Kollégái, vezető művészek, maguk is nagyon rokonszenvesen, őszintén tapsolnak neki. Közben percek óta és egyre jobban esik az eső, s bár oltalmazó esernyő csak elvétve akad a nézőtéren, senki sem ugrik fel, hogy mielőbb tető alá kerülhessen. Művészek és közönség egyre ázottabbak, mégis újabb és újabb ráadás következik és mindenki tudja, hogy így van ez jól! Az Agria Játékok kényszerszünetet követő újraindulásának hírére eleve nagy volt a várakozás, de ez az első este után, a teljesítmény hírére még fokozódott is.
   Nincs egyetlen üres szék sem, az állóhelyek is elfogytak, többen estéről estére ott vannak a nézőtéren. József és a színes, szélesvásznú álomkabát... Az áradó, együtt dúdolásra késztető muzsika és a társulat mellett a siker harmadik tényezője a rendezés, Gali László munkája. Látványos elemek, lézerfények, görögtűz, színorgia, de ízléssel, mértékkel, dramaturgiailag indokolt pontokon.
   A közönség most már felállva ünnepel és mintha az eső is belátta volna, hogy úgysem tud zavart kelteni, abbamarad.  Annak a társulatnak, amely egy magas művészi teljesítmények sorát felvonultató évad erőfeszítései után még mindig ennyire lendületes, sodróan fiatalos produkcióra képes, kijár ez az ünneplés. Annak a lelkes közönségnek, amely két órán át járta a várost a Belvárosi vigasságok útvonalán, a legnagyobb forróságban is kitartóan követve az igazi népünnepély hangulatát megteremtő, felszabadultan komédiázó kis csapatot, most pedig az égi áldás ellenére sem mozdult, kijár ez az este!
   Újra volt Agria Játékok Egerben! Rövidre szabatott, de sokáig emlegetni fogjuk. Legalább a jövő nyárig, amikor várnak ránk az új élmények. Ugye, várnak?!

The show must go on! Ezt a mondást nálunk is so­kan így ismerik, és valóban, az „előadásnak” – esetünkben a színháztörténeti sorozatnak – folytatódnia kell. Kezdődjön hát a 6. évad, amely egyelőre talán az utolsó lesz! A későbbi időket ebben az esetben majd némi szünet (néhány évad) elteltével dolgozom fel…

The show must go on – ez volt a címe a kilencvenes évek elején a Heves Megyei Napban megjelent kis írásomnak is:

Váratlan ese­mények bármikor és kivédhe­tetlenül előfordulhatnak. Sze­rencsés esetben órák, de ép­pen a színpadon állva pillana­tok alatt kell olyan megoldást találni, ami a lehető legkisebb feltűnést kelti és biztosítja a zavartalan folytatást. Meg­esik, hogy a színész komolyan megbetegszik, s az utolsó pil­lanatban kell átvenni szere­pét, mint Saárossy Kinga tette Az elveszett levél bemutatója előtt. Vagy ahogyan Szíki Károly - aki egyebként a rendező volt — állt A csábító naplója egyik főszereplőjének helyé­re.
   A hang a színpadon mun­kaeszköz, amelyet sokszor kíméletlenül igénybe kell ven­ni, s felmondhatja a szolgála­tot. A Svejk bemutatóját e ve­szély ellenére sem mondta le Áts Gyula. A Józsefet néhány napja hangszálgyulladással is végig énekelte Szilágyi Olga.
  Az előadást magát kevésbé veszé­lyeztető, de zavarkeltésre azért alkalmas kisebb fenn­akadások is történhetnek. Például akadozva működik a mikroport, az a kis mikrofon, amit a szereplők testére vagy ruházatára erősítve az ének felerősítésére használnak. En­nél kellemetlenebb, ha - ez is közeli példa, a Józsefből -  a szereplők fejére esik egy dísz­letelem. A Liliomfi egyik előa­dásán pedig az történt, hogy a földre dobott levél a kelleté­nél kissé messzebbre vitorlá­zott, be egyenesen a zenekari árokba. Zubornyák Zoltán má­sodpercek alatt találta fel magát, egészen természetesen szólva le a zenészeknek: "Jaj, adjátok vissza! El kell olvas­nom!"
   A színpadi rutin, a lélekje­lenlét, humor segíthet ezekben az esetekben és a minden színművészben mélyen élő tu­dat, hogy bármi történjen is, az előadásnak folytatódnia kell. The show must go on.

SZERESSÉTEK A VÁNDORSZÍNÉSZEKET!

 Zsúfolásig megtelt a nagyszála a nevezetes Liliomfi úr történetének bemutatásán, ahol ráadásul maga a nevezett aktor is a deszkákra lépett. A helybéli uraságok, asszonyok és kisasszonyok igen óhajtván látni őt, az alkalomhoz illő toalettjeiket felöltve minden helyet jó időben elfoglaltak.  Aldobolyi karnagy úr - ki maga szerzette a zenét - intésére felcsendültek a nyitást jelző dallamok, és mindnyájan izgatottan vártuk a szerencsére városunkban most hosszabb ideje tartózkodó társulat újabb szem- és fülgyönyörködtető felléptét. Néhányan készültek ugyan öszvehasonlítást tenni bizonyos Darvas és Pécsi urak, valamint Dayka és Krencsey kisasszonyok korábbi játéka s ez mai estén tapasztaltak között, de utólagos beismerésük szerint az est folyamán e szándékuk magától elfelejtődött.

   A magyar színművészet hőskorát magunk is élvén és a nehézségekről jól értesülvén készen lettünk volna bizonyos megbocsátással élni, ha a színpadi ágálás terén néminemű bizonytalanságot, hiányt éreztünk volna, de szerencsére e hajlandóságunk gyakorlatba ültetésére nem volt szükség.  Mind a fő szereplők, mind a mellékesebb alakok takarosan tették a dolgukat. Liliomfi úr például most sem tagadhatta meg önmagát és minden színpadi bohémsága és vidám cselekedet mögül kiérződött a benne meglévő komolyság és megbízhatóság. A színlap által ő – minden bizonnyal egyikeként mókáinak - Tunyoginak neveztetett. Szellemfit a társulat vendégeként adta Zubornyák úr, visszafogottan  idomulva pajtása,  színésztársa  jellemarculatához. Agárdy kisasszony Camilla szerepében a taszító vonásokat is vonzóvá tette, s szerepéből még a végső meghajlás idejére sem lépett ki, az utolsó másodpercig az volt, kinek lennie kellett. Mariskát Csonka kisasszony adta, felmutatva báját, ifjonti kedvességét. Szilvai professzorként Áts urat láttuk, ki korábbi deszkára lépéseivel már Jászai-díjat is kiérdemelt, s valóban, megjelenésekor mindig reá irányult a figyelem.  Igen tetszett még Venczel, Balogh, Sata és Hüse urak, valamint Ivády kisasszony játéka is, s remekül adta a szomszédasszonyt Váli kisasszony.
   Kellemetes volt a színpadi kép mind díszletelemek, eszközök, mind a viselt ruházatok tekintetében. Előbbit Kastner úr, utóbbit Húros kisasszony álmodá az egri szálába.
   Aldobolyi úr zenéje most kevesebb populáris dallamot tartalmazott, mint azt tőle megszoktuk és igen szeretjük,  ám jól szolgálta most is a cselekmény és a hangulat előbbre vitelét, s a darab-eleji keringő, s főképpen a záróénekbe foglalt kérés, miszerint szeressük a vándorszínészeket, mindenképp utat talált fülünkhöz is, szívünkhöz is.  Köszönet illeti ezért a dicséretes buzgalommal működő hangászokat is, kiknek tevékenységéről alig esik szó, holott az egész előadást elronthatnák, ha nem jól tennék dolgukat.   Gali úr - ki maga vállalta a rendezést - társulata a hírek szerint még további estéken szándékszik ezen darabbal a nagyérdemű publikum elé állani, s a színművészet hű krónikása nem tehet mást, mint hogy e tényt az Önök szíves figyelmébe ajánlja. (J.F.)

  1995-ben, a Heves Megyei Napban jelent meg a fenti írás. A blog színháztörténeti sorozatának előző, 72. részében a színház 90-es évekbeli (külföldi) turnéiról esett szó, amelyek során afféle modern vándorszínészekként járták maguk is a világot. Innen jött a gondolat, hogy idézzük fel a vándorszínészet hőskorát bemutató előadásaikat.

   A hivatásos magyar nyelvű színjátszás kezdetének 200. évfordulóját az 1990/91-es évadban a Gárdonyi Géza Színház Jókai Mór: Thália szekerén (Thespis kordéja) című két részes színjátékával köszöntötte, ezzel az előadással már foglalkozott a sorozat 61. része.
    A Liliomfi háromszor szerepelt műsoron, de csak kétszer a saját társulat előadásában (a harmadik az Agria Játékszín 1983-as produkciója volt, nem egri színészekkel). A fenti, 1995-ös bemutatót megelőzte egy 1957-es, erről többek között ezt írta akkor a Népújság:

   A darab szellemes, fordulatokban gazdag, mulatságos – könnyed és játékos. A siker talán magától is adódik, de a színház művészi kollektívája nem elégedett meg ennyivel. Hozzáadta az előadáshoz a maga obulusát. Szinte kacérkodik az ember a gondolattal, hogy ezt írja: Jó darab, jó rendezés és jó játék! De hát ez, amennyire sok, annyira kevés. Ezért megpróbálom – hitem szerint megközelítően – visszaadni a művészi kollektíva munkájának hatását.  …   Mindenekelőtt sikerült megteremteni a kor színjátszásának levegőjét. Teátrális az egész darab (mint ahogy ennek is kell lennie), de egy cseppet sem terhesen. Sőt, ez szinte az előadás első perceiben megteremti a biedermeier-i levegőt, a könnyedséget, a vidámságot, és mi magunk is úgy érezzük, hogy visszamentünk a múlt századba. Nem rendezői fogásnak, de nekünk szóló valóságnak vesszük a gyertyagyújtást, a paravánra festett előadáscímet, s a színészek egyenkénti bemutatását. Az elsőnél még csak figyelünk, de a másodiknál már értjük, hogy közös játékról van itt szó, amelynek mi is részesei vagyunk, amelybe nekünk is bele kell mennünk, hiszen mi most a 19, századbeli közönség vagyunk, s azok ott nem Fontos Magda, Kautczky Ervin és Forgács Kálmán, meg a többi ismert, Gárdonyi Géza Színház művészei  …  s már azon sem csodálkozunk, hogy előadás közben a színészek kedvesen hozzánk, a nézőkhöz kibeszélnek, elmondják titkos gondolataikat, ötleteiket, melyet csak nekünk, a nézőknek szabad tudnunk. (Sima Andor)   
       

Bessenyei Zsófia emlékére 2.

   Győrből érkezett a társulathoz. Láthattuk már Szomory Dezső darabjában: Hagyd a nagypapát! Szabóky Zsigmond Rafael, majd  Örkény Tótékjának Mariskájaként, amikor eljött 1995-ban Tennessee Williams: A vágy villamosának bemutatója.

  

Ezt írtam akkor róla a Heves Megyei Napban: "... Nincs pillanat, amikor lazítani lehetne, koncent­rálni kell rá, nehogy elsza­lasszunk valami gyönyörűt. ...  Kendőzetlenül, egyetlen hamis pillanat nélkül adta át magát szerepének és a közön­ségnek. Különösen fe­lejthetetlen az utolsó percek űzött tekintete, amelyben Blanche egész addigi és jövőbeli életének szintézise volt benne." Mindig nagy várakozással figyeltem, s szerettem akár tragikus, akár komikus (például: A montmartre-i ibolyában) szerepeiben. Szerettem. Akkor is, amikor évekkel később már betegen nem érezte magát olyan biztonságban a színpadon, mint addig. Drukkoltam neki.
  Színpadon kívülről két epizódot szeretnék elmesélni személyes emlékeimből, hogy érzékeltessem milyen is volt ő. Az egyik előadásra elvittem az osztályomat – gyakran mentünk gyerekekkel – és megbeszéltük, hogy utána találkozhatnak a szereplőkkel. Pár nappal azelőtt volt egy botrány, amikor a szintén ifjú közönség annyira nem figyelt és annyira zavarta az előadást, hogy az le is állt. Azt azóta sem értem, hol voltak, mit csináltak ezalatt a pedagógus kollégák... A beszélgetésen szinte mindenki ott volt, aki benne volt a darabban, kedvesek és közvetlenek voltak. (Ez egyébként a többi hasonló alkalommal is mindig így történt, hálás is vagyok érte a mai napig.) A végén Zsófia megköszönte a gyerekeknek, hogy az előadást olyan fegyelmezetten és őszinte érdeklődéssel követték és "nem alázták meg a színészeket" olyan magatartással, amit nemrég el kellett viselniük. A művész, akit áhítattal néztek még az előbb a színpadon, most nekik mondott köszönetet egyszerűen, természetesen. Másik emlékem egy szál rózsához fűződik. Ezt akkor vittem neki, amikor már kezdődött az említett bizonytalanabb időszak. Hitetlenkedve kérdezgette: "Nekem? Tényleg nekem?". Megfogta a kezem és megsimogatta köszönetképpen. "Látjátok, mit kaptam?" - kérdezte a közelünkben állóktól. Előttem van az öröm a szemében.



Évadnyító után...  Sata Árpád, Tatár Gabi, Bessenyei Zsófia

  Amikor meghalt, a színház honlapja méltatlanul hetekig nem reagált erre, fényképe is gyászkeret nélkül szerepelt tovább a társulati tagok között…  
   Tudom, hogy sokan szerették és tisztelték!

A Bessenyei Zsófiára történő emlékezés II. része a blog egy korábbi írásának átemelése a sorozatba (a 2011-es év írásai közül töröltem). Az első megjelenés idején a következő hozzászólások születtek:

- Nagyon szerettem őt. Bajcsi Beáta
- Nagyon sajnálom, hogy elment. Jó barátok voltunk. Nyugodjon
  békében! Bajcsi Lajos
- A vágy villamosa... Ha tehettük, ámulattal néztük a takarásból,
  mi, akkori "kiscsikók"... nagyon szerettük őt! Varró Emese
- Kétszer játszottunk testvért. Hagyd a nagypapát és A vágy
  villamosa. Azóta hívott tesónak. Remek színésznő és egy nagy
  szív. Sajnos, csak volt... Dimanopulu Afrodité
- Arany gyerek volt... 1980-ban játszottunk együtt először, a
  Kedves csirkefogók című Steinbeck regényből készült
  musicalben, a Csirkefogókban. Szatmári György
        

Iskolások a színházban - színház az iskolában, egy személyes hangvételű fejezet
 

1990-2006

  Magyar szakos pedagógusként igyekeztem a színház világával megismertetni, szeretetére rávezetni tanítványaimat. Saját osztályomban szakirányú szakkör is indult, ennek keretében például Kiss Sándor ügyvezető igazgató kalauzolta végig őket az épületen. Megnézhették a színpad mögött világot, az esti előadás díszleteinek felállítását, ismerkedtek a színpadi gépek, berendezések működésével, jártak a forgószínpad alatt és a zenekari árokban is – és mesélt nekik a színház történetéről. Ezután átmentünk a Harlekin Bábszínházba (ami akkor a Gárdonyi Géza Színház egyik tagozata volt), ahol Demeter Zsuzsa művészeti vezető és Lovassy László bábtervező művész mutatta meg a legújabb bemutatóra készülő bábok terveit, kipróbálhatták a bábok mozgatását és bekukkanthattak egy próbára is. Volt olyan év is, amikor az osztályterem dekorációjának vezérmotívuma a színház volt, tárlóban képekkel, a falon plakátokkal. Az általam alapított és szerkesztett, erősen kulturális töltetű iskolai lapban természetesen gyakran szerepelt ez a téma, a havonta megjelenő számokban, de színházi különszámokban is. A Heves Megyei Napban így írt erről 1995-ben Kelemen Csaba színművész, Közönséget nevelni címmel: "Mezőkövesden olyan példáját találtuk az iskola és a színház kapcsolatának, ami az országban is páratlan. A mezőkövesdi Szent Imre Általános Iskolában Juhász Ferenc tanár úr segédletével a gyerekek nemcsak rendszeres színházlátogatók lettek, hanem Szivárvány címmel havonta megjelentetnek egy ... lapot, s ez nagyon kedves, jó visszajelzés nekünk színészeknek, színházi dolgozóknak." (Ezzel a lappal a sorozat egy későbbi fejezete még foglalkozik.) Több évtized után, ma is előfordul régen látott tanítványaimmal találkozva, hogy néhány mondat után arra térnek rá, rendszeres színház látogatók, ők, akiket én vittem el életükben először. Nagy többségüknek volt valóban teljesen új, ismeretlen ez az élmény. Az első alkalom előtt kis szituációs játékokban tanultuk meg a színházi viselkedés illemtanát is, megbeszéltük, hogyan illik oda öltözködni.

1991



1995

A görkorcsolyapálya



1997



"Kedves Csaba és Zoltán bácsi!
Mi a 6.b osztály színházi szakkörének tagjai vagyunk. Legutóbb a Kutyakomédia című előadást néztük meg. Nagyon tetszett a színészi alakítás és a parádés, olykor mókás előadásmód. A két kutya barátsága, ahogyan egymásra voltak utalva, nagyon megható volt. Csaba és Zoltán bácsit mi már láttuk más darabokban is, mindig nagyon tetszettek. Hallottuk, hogy pénteken este az iskolánkban is fel tetszenek majd lépni, de azt mi sajnos nem fogjuk látni. Szeretnénk, ha egyszer majd az osztályunkhoz is el tetszenének jönni. Addig is szeretettel küldjük ezt a rajzot az előadásról (aminek egyébként a zenéje is megragadó volt)." 

  Találkozót, előadás utáni beszélgetést is többször szerveztem a gyerekeknek. 1998-ban a Rómeó és Júlia előadás után Balogh Csilla, Bessenyei Zsófia, Kalmár Zsuzsa, Kascsák Dóra, Kelemen Csaba, Nagy András, Podlovics Lajos, Réti Árpád, Tóth Levente, Tunyogi Péter, Tűzkő Sándor nagyon kedvesen, türelmesen válaszolgattak, komolyan véve a gyerekek könnyedebb és komolyabb kérdéseit egyaránt. S hogy ők mit mondtak mindezek után?
- Nagyon jó dolognak tartom, hogy a színészek igazi énjét is megismerhettük.
- Feri bácsi elintézte nekünk, hogy feltehessük a bennünk felmerült kérdéseket. Kedvesek voltak, néhány dolgon még együtt is nevettek velünk, sőt, ők is kérdeztek bennünket, közvetlenül, nem úgy vettek minket, mint gyerekek, hanem mint embert. Ez nagyon jólesett.
 

Színház az iskolában

Az osztályomhoz eljött osztályfőnöki óra keretében Bácsatyai Gergely és Jakó Beáta, elbeszélgettek, játszottak velük. Felnőtteknek is volt program – talkshow. Baráth Zoltánnal és Hüse Csabával beszélgettem, videobejátszással és élő dalbetétekkel színesítve.

  

   Sok éven át nagy kedvvel csinált munkám volt a tavaszi iskolai gálaest, a Művelődési Ház színpadán. Magam találtam ki, írtam, tanítottam be és rendeztem az egy-másfél órás programot. Később a karácsony előtti jótékonysági Luca bál egy-egy témára (varázslat, a cirkusz világa, karácsonyi revü...) felépített műsorát is, az iskola tornatermében. Mindkét fajta műsorban együtt szerepeltek gyerek, pedagógusok és külső emberek is – az előadásokat a Városi Televízió is közvetítette. Többek között éppen a színházlátogatásoknak is volt köszönhető, hogy könnyű volt rávenni a gyerekeket a szereplésre.  2000-ben az Észak-Magyarország című lap Szentimrések színháza címmel így tudósított a gálaestről: "...valódi színházat varázsoltak ... eredeti, mozgalmas, rendkívül ötletes műsort adtak, melyet a közönség vastapssal jutalmazott."

HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA

   1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
     Lovasy László és Lovasyné Stuth Erzsébet a kezdetektől ott voltak.

Bevezetésként személyes történetükről annyit, hogy 2000-ben szakmai ellentétek miatt eljöttek, hat és fél évig otthon csináltak egy vállalkozást, a Bábstúdió Bt-t és dolgoztak mindenfelé, a budapesti Kolibri Bábszínháznak, Szombathelyre, Győrbe, nagyszínházaknak is, például Nyíregyházán, majd Lengyel Pál visszahívta őket és a nyugdíj előtt még öt évig dolgoztak a Harlekinben. Ma újra csak a vállalkozás van, legutóbb a Babszem Jankó Gyermekszínház és a Gárdonyi Géza Színház együttműködésében született Égimese című produkció fűződik a nevükhöz, de azt mondják, az elmúlt három évben született két unokájukat nem adnák egyetlen színházért sem. A 2000 előtt történtekről meséljenek ők maguk!

I. Lovasyné Stuth Erzsébet

   Azt, hogy a Bábszínház létrejött, hosszú ideig tartó amatőr lét előzte meg. Húsz évig működött az országosan elismert bábegyüttes. Kiváló együttes oklevelekkel rendelkeztünk, akármilyen fesztiválra mentünk, díjjal, oklevéllel jöttünk vissza.

Szűkek voltak már nekünk az adott keretek. Az volt az álmunk, hogy egyszer majd ebből is élünk. 1985.január 15-ével a Gárdonyi Géza Színház tagozataként megalakulhatott a Harlekin Bábszínház. Művészeti vezető: Demeter Zsuzsa, bábszínészek: Balog Ágnes, Golen Mária, Havasi György, Kis Árpád, Stuth Zsuzsa, Tóth Erzsébet, műhely: Lénárt András, Lovasy László, Lovasyné Stuth Erzsébet, műszak: Tóth Ákos, adminisztrátor: Lénártné Jutka.

Nagy igény volt arra, hogy a kicsiknek is legyen egy színház, rendszeres előadások. Nem is volt hosszú évekig problémánk a szervezéssel. Azért sem, mert nagyon jó darabokat csináltunk. Azt az időszakot míg élek, nem fogom elfelejteni és állíthatom, hogy a 12 tag közül senki sem. Előtte, amatőrként minden szabadidőnket töltöttük ezzel, s most egyszerre napi 8 órában csinálhattuk azt, amit szerettünk - valami fantasztikus dolog volt. A föld fölött jártunk fél méterrel. Saját pénzből egyenruhát varrattunk magunknak, mindenkinek farmer kertésznadrágja volt, a Bábszínház pedig fellépő ruhaként pólókat vásárolt hozzá és mindenki ezt viselte, emblémával. Éjjel-nappal bent voltunk. A színészeknek közben kötelező volt iskolába is járni. Bábszínész képző stúdiót végeztek itt Egerben, kihelyezett tagozaton. A főiskola tanárai adták az elméleti órákat és Pestről jöttek rendezők, bábszínészek a gyakorlati részt oktatni. Ez két évig ment így, azalatt vagy próbáltak vagy előadáson voltak vagy iskolában, de mindenki örömmel csinálta. A premierek után mindig volt egy buli, ahol mindenki mindenkit megajándékozott. A legelfoglaltabb ember is megsütötte a süteményt vagy készített valami különleges ételt, nagyon összeszokott, szűk baráti társaság volt – talán túlságosan is zárt kör. De mindig meghívtuk azokat is, akik amatőr korunkban bármikor játszottak velünk, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Az ő munkájuk is benne van, hogy ma létezik a bábszínház.

Középen Demeter Zsuzsa, jobbra Lovasyné Stuth Erzsébet

  Sokat jártunk vásárolni. Ha kerestünk valamilyen anyagot, megkérdezték, oda kell-e. Ismertek bennünket, hiszen egriek vagyunk, mindenki tudta, hol dolgozunk. Volt, hogy lehozta Pestről a méterárus az anyagot, hogy nekünk ne kelljen utazni. Ha bementünk az akkor még létező textil nagykereskedésbe,  egy méter anyagot, felet is adtak minden további nélkül. Eger imádta, hogy végre van újra önálló színháza és bábszínháza.
   Jöttek a bemutatók. Egy évben három általában, esetleg négy. Ezeket igyekeztünk igazán látványossá tenni.

 Van egy önszorgalomból vezetett könyvem, mikor volt a bemutató, ki rendezte, tervezte, miket készítettünk hozzá és miből hány darabot és a kritikák is, sorban. 
  Az óvodásokat ünneplőbe öltöztetve hozták színházba. Benne volt a szülőkben, pedagógusokban is, hogy megtanítsák a gyereknek, ha színháza megy, illik felöltözni.
   Az első a Csipkerózsika volt. Mindenki dolgozott benne, aki csak élt. Sok nehézséget kellett áthidalni, hiszen csak az amatőr felszerelésünk állt rendelkezésre. Főnöktől, színésztől adminisztrátorig mindenki a fedélzeten volt, néha éjszakáig. Több mint 150 előadást ért meg. Beutaztuk vele szinte az egész országot. Rendező: Demeter Zsuzsa, tervező: Lovasy László.

Formabontó volt a színpadi megjelenése. Az akkori színpad elég magas volt és egyenes a nézőtér, nem igazán jól láttak a gyerekek, ezért sok olyan játékot csináltunk, amelyben ha nem is elsőnek Magyarországon, de igencsak az elsők között látszódtak a  színészek. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ne így legyen. Amikor a Hófehérkével voltunk egy fesztiválon, akkor ezt még ott kifogásolták „Miért látom én a színész arcát a bábuk fölött? Ez illúzióromboló.” A gyermekeknek nem volt az, ők elfogadták. A rendezés maga kihasználta ezt a helyzetet, miközben a bábok játszottak, közben fölöttük a színészek közt is volt kapcsolat.



A Hófehérkében volt egy jelent, ami fölött sokat vitatkoztak, de én azt mondtam, hogy jó – a gyerekek megértik. Meghal Hófehérkének az anyukája és ezt úgy játszatta el, úgy rendezte meg Hollós Laci, hogy volt egy nagy fekete lepel, ezüst díszítéssel mint a ravatalozóban, azt leterítették szépen a földre és a színésznő, aki játszotta, kihozta a marionett figurát, beletekerte, ráhajtogatta és elvitte hátra. Volt egy anyuka, aki előadás után odajött hozzánk és azt mondta, nagyon boldog hogy ez a jelenet ilyen volt, mert nemrégen halt meg a nagymama és szerinte most értette meg a kislány, milyen a halál.

 Az Égigérő fa (rendezte: Hollós R. László, tervezte: Lovasy László) bábjai úgy voltak kitalálva, hogy kopjafákra hasonlítottak, női és férfi kopjafák, kicsit átalakítva. A darab meséje és zenéje Tolcsvay Béla munkája, aki az előadásban is részt vett. A próbák szünetében – pihentetőként - elmesélte az erdélyi gyűjtőmunka humoros történeteit is.



A Fram nagyon emlékezetes darab.


 

Gyönyörű a mese és megismertünk egy csodás alkotó párost.  Adela Moldovan és Gregorian Eustatiu örökre megmarad emlékezetünkben és a szívünkben.


 

A darab próbái előtt Adela tartott marionett mozgatási kurzust. Nem véletlenül Európa egyik legnagyobb marionett játékosa, igazi csodákat láttunk.  Gregorian részt vett a bábok díszítésében. Nem beszéljük egymás nyelvét, mégis zökkenőmentes volt a munka. Tündéri, csodálatos ember volt, mindenki szerette. Hozzánk, a műhelybe úgy lehetett bejutni, hogy a gyermekkönyvtár előtt kellett elmenni. A könyvtárosoknak is nagyon tetszett a kedves bácsika, megtanultak románul köszönni neki, ő pedig magyarul viszonozni. Úgy szeretett dolgozni, hogy mindig ő fejezte be a báboknak az arcát. Meg kellett csinálni az egészet a rajza szerint, de az arcfestéshez, száj, szem, ahhoz ragaszkodott, hogy ő csinálja. Rengeteg minden összegyűjtött kis „vackunk” volt egy nagy fiókban, gombok, szemnek, ennek-annak valók, mindig figyeltük őt, hol tart, mit csinál és adtuk oda, amire szüksége volt. Tőlünk Marosvásárhelyre ment és ott is mutogatta a kötényt, amit ajándékba kapott tőlünk Harlekin emblémával. Textilfilccel mindenki ráírta a nevét. Mondtuk, ezt azért adjuk, hogy akárhova megy dolgozni, mi mindig vele legyünk.

2000-ig együtt dolgozhattunk olyan emberekkel, mint Kós Iván, Orosz Klaudia, Hollós R. László, aki első darabjainkat rendezte és Prágában végzett bábrendező szakon. Később pályaelhagyó lett, de nálunk minden darabja nagy siker volt. Nagyon szerettük azt, ahogyan  gondolkodott. Ő hozta ide Tolcsvayékat, a Csipkerózsika zenéjét Tolcsvay László szerezte, az Égigérő fáét  Tolcsvay Béla – ő is játszotta.
  Szerettem, amikor – különösen az Orosz Klaudia tervezte mesedaraboknál (Két jávorfácska, A kis boszorkány) - fölment a függöny és még csak a színpadképet látták a gyermekek, mégis elkezdtek tapsolni. Mondtam mindig a kollégáknak, hogy na, ezt a tapsot kaptuk mi, a készítők. Most már jöhetnek ők is, de az első taps a miénk. Én azt mondom, ahhoz, hogy középiskolás, majd felnőtt korában járjon valaki színházba, már óvodásként kell kezdeni megszerettetni vele, a bábszínházban, olyanokat mutatva, hogy a szája tátva maradjon.
   Jó volt a viszonyunk a nagyszínházi színészekkel is, akiket Gali László hozott, sok fiatalt, soknak volt gyermeke is. Jártak a bábszínházba. Közös darabunk is volt Gali László rendezésében.
   A tagozati létnek voltak nehézségei is. Sokszor nem volt pénz, nem tudtunk elmenni vásárolni. Hiába volt elkülönített költségvetésünk a színházin belül, mégis volt olyan, hogy nem tudtunk hozzájutni a pénzhez. Ezért hivatásos korunkban is előfordult, hogy az anyagokat Demeter Zsuzsa otthoni, saját pénzéből és a mi saját pénzünkből előlegezve vásároltuk, mert szorított az idő. Ez akkor biztosan nagyon bosszantott, de már messze van és mivel imádtuk csinálni, „nem számított”.
   Demeter Zsuzsa nélkül soha nem lett volna sem Egri Bábszínpad, sem Harlekin Bábszínház. 1964-ben költözött haza Hortról, ahol népművelő volt és ott vezetett egy bábcsoportot, amivel díjat is nyertek. Férjhez ment, de úgy érezte, báb nélkül nem élet az élet és elkezdte szervezni a középiskolás csapatot, ebből alakult az Egri Bábszínpad, majd fenntartó és névváltás után a Harlekin.

Mindenki Zsuzsának köszönhetett, tőle tanult mindent, amit tudott. Én magam is - középiskolás, elsős voltam, amikor jelentkeztem a bábszakkörbe - tőle tanultam elsődlegesen bábot készíteni. Később persze a saját tapasztalataimon, néha saját káromon, a fesztiválokon, ahol próbáltunk nem csak nézni, látni is.
   Amatőr korunkban, Algériában, Tunéziában jártunk egy hónapig tartó turnén.

Tunéziába hivatásosként is eljutottunk, Finnországba is.

De leggyakrabban Romániába. A marosvásárhelyi bábszínházzal volt csereprogramunk, egyik évben mi láttuk vendégül tőlük a magyar tagozatot, másikban a románt, a harmadikban pedig mi mentünk. Zsuzsa rendezett is mindkét tagozatnál.
   Két emlékezetes felnőtt előadást is szeretnék megemlíteni. Mindkettőt Lengyel Pál rendezte. Az egyik Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabjának adaptációja, amely a Budapesten megrendezett UNIMA  (a Bábművészek Nemzetközi Szövetsége) világfesztiválra készült és diplomát is kapott.


                                                                                                      Juhász Ferenc írása

 A másik a Szamártestamentum. A könnyed, kacagtató népi humor mindig nyerő. Majdnem minden etűd más technikával készült – tervező: Koós Iván és Lovasy László -, hiszen mindegyiknek sajátos a világa. Nem véletlen az elnyert UNIMA diploma.

* Hozzászólás:
- ...óóó...Laci! Erzsó! ...A kék csodatorta, Szamártestamentum, Égigérő fa!... Nagyszerű dolog ez! Boda Kata

   Feri, magának ez az élete – mondta nekem egyszer valaki a színház világához fűződő érzéseimre, kapcsolatomra utalva. Nem mondtam ellent…
   A 2012. szeptember 17-én elkezdődött színháztörténeti sorozat most elérkezett 1985. januárjához, amikor megszüntették a Miskolccal történt összevonást, 1-jétől befogadó színház lett az egri, még társulat nélkül, de már önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. A következő írások tehát ezzel az időszakkal foglalkoznak.
   Ebben a közbevetett részben azonban a fent említett kapcsolatról lesz szó (s természetesen egyúttal a Gárdonyi Géza Színházról). Nem terveztem ilyen részt, de meggyőztek a kérdések, érdeklődések, jóleső üzenetek, amelyeket a sorozat eddigi részei után kaptam – valamint Menkó Terike írásába belefoglalt (12. rész) kedves és megtisztelő szavai.
   Kérem, nézze el kedves Olvasó, így döntöttem!
  Gyermekkoromban igazi színházat csak a televízióban láthattam, az akkori helyszíni közvetítésekben. És ma is jól emlékszem a Színházi Album című rendszeresen jelentkező műsorra, Váradi György vezette és ugyanúgy ott ültem a készülék előtt, mint az előadásoknál. Hogy honnan ered az akkortól máig tartó töretlen szerelem, nincs rá magyarázat – ösztönös, ezzel születtem.
   Gimnazistaként már élőben is részese lehettem előadásoknak, a helyi művelődési házban a Miskolci Nemzeti Színház bérletrendszerben tájolt, de más előadások is helyt kaptak, neves fővárosi színészekkel. Máig elismeréssel gondolok rá, hogy a színpadméretében ugyan megfelelő (tán még valamivel nagyobb, mint az egri), zenekari árokkal rendelkező, de sem oldalszínpaddal, sem zsinórpadlással, sem szükséges világítás- és hangtechnikával nem bíró helyszínen milyen előadásokat láthattunk, a Bánk bán című operától, a Haway rózsája című nagyoperetten át az Ármány és szerelemig, Németh László darabokig…
   Felnőttként élhettem meg az egri színház újjászületését. Izgalommal figyeltem a történéseket. Ott voltam, amikor csak tudtam.
   Munkahelyemen iskolai lapot alapítottam, szerkesztettem. 1989-től 2003-ig létezett. Havonta jelent meg  fénymásolt technikával, de nem a szokásos iskolai lap volt, sokkal inkább erős kulturális arculat jellemezte. A kezdetektől mindvégig rendszeresen közölt írásokat az egri Gárdonyi Géza Színházról, kritikákat az előadásokról, majd külön színházi mellékletekkel jelentkezett. Gali László direktor: "Olvasom, rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!" Azóta is meghívnak az évadnyitókra, évadzárókra. A lapnak volt egy színházi díja. Nem járt kézzelfogható jutalommal, csak erkölcsi elismerés. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem készített riportban.
  1993. májusában a Magyar Televízió Színházi Napló című, mindig egy-egy színházat bemutató sorozata Egerből jelentkezett. Tény, hogy én írtam a szerkesztőknek, kérve, jöjjenek el Egerbe. Levelemre az akkori Rádió- és Televízió Újságban kaptam válaszüzenetet, s nemsokára a Színház titkárságáról kerestek telefonon. Itt vannak a tévések, forgatnak, szeretnének találkozni velem. Így kerültem be az adásba, amelynek néhány részletével egyébként a sorozatban majd találkozhatnak.
   Színházi tárgyú írásaim kezdtek megjelenni az 1994. március 15-én induló és 1999. január 31-én megszűnő Heves Megyei Nap című napilapban. 1995. április közepétől minden második héten színházi melléklettel jelentkezett 1996. szeptember végéig, amikor a Színház saját lapot és egyben műsorfüzetet indított, s emez megszűnt. (De közölte írásaimat rajtuk kívül az Egri Riport, Gárdonyi Napló, Mezőkövesdi Újság, Prágai Tükör, Premier Plan.) Az újjáépített színház 2000 nyarán történő megnyitására jelent meg egy reprezentatív kötet, Az egri színház anno és ma címmel. Fotók, tények, adatok, visszaemlékezések, műsortervek, újságcikekk, kritikák – de csakis  a másik egri napilap írásaiból váligatott…
  Természetesen a legnagyobb és örök örömforrást az előadások jelentették. Számtalan egri nagy siker, egykori vasfüggönyös, percekig, sőt negyedórákig tartó vastapsok jutnak eszembe, utazások előadás után haza, miközben az átélt valódi katarzistól, nagy élménytől még megszólalni sem nagyon tudtunk. Ezeket az előadásokat, a művészeket, a hangulatot majd idézik a sorozat további részei.
   Nem hagyhatok ki ebből az írásból olyan alkalmakat, amikor a szeretet - amelyet én is megkaptam - megkapok azoktól, akik tudják és látják, hogy őszintén szeretem ezt a világot, őket, a munkájukat –, az elismerés valamilyen konkrét cselekvésben öltött testet. Ilyen volt például, amikor egy darab utolsó előadásán egyszer csak váratlanul a színpadra szólítottak, virággal, pezsgővel, mindnyájuk által aláírt képeslappal köszöntöttek ott a közönség előtt az előadás szereplői és alkotói, és Tiszteletbeli Örökös Néző címmel. Máig eleven és megható élmény ez számomra.  
   Vagy amikor a színház társulatától távozó művész egy külön nekem szóló meghajlással búcsúzott előadás végén. Ez már a blog létezésének idején történt, ezt írta nekem utána az esemény egyik szemtanúja: „ahogy meghajolt Ön előtt - na, az torokszorító érzés volt.” Nekem is…
  A blog színháztörténeti sorozata kapcsán pedig legutóbb ezt írták: összegyűjti azokat az értékeket, amelyek másoknak már fel sem tűnnek”.
   Köszönöm ezt a mondatot, igen, valami ilyesmi a célom.