A Heves Megyei Napban megjelent kritikákból - II.

1994. március 15. és 1999. január 31. között jelent meg Eger és a megye másik napilapja, párhuzamosan a Heves Megyei Hírlappal. 1995-től színházi melléklete is volt, csaknem másfél évig, amikor a Színház saját  (a bemutatók előtt megjelenő) lapot indított. A mellékletben létezése alatt végig rendszeresen jelentek meg kritikáim, egyéb színházi témájú írásaim, 1995. április 12-én az első, 1996. szeptember 28-án az utolsó. Valamennyi megtalálható ugyan a blogon, a Heves Megyei Nap menüpontban, egy részüket azonban ide, a Színháztörténeti sorozatba is átemelem.

BOLDOGTALAN BOLDOGSÁG
Carlo Gozzi: Turandot - bemutató 1995.10.13.

    Néhány néző arcán zavar, tanácstalanság látszott. Megtéveszthette őket a műfaji meghatározás: „mesejáték”, előtte a „tragikus” jelző elkerülhette figyelmüket.
   Meglepetést okozhatott, hogy az előadás erre helyezi a hangsúlyt.  Férfi és nő  egymás birtoklása iránti vágyából fakadó  ellentétének  és  az  odaadás  vágyának  konfliktusa mellett itt fontosabb a  figyelmeztetés a gonoszság jelenlétére, még olyankor, amikor nem várnánk. Egy angyalarcú fiatal hölgynél például.  Mindvégig szorongva nézzük az előadást, és nem jön el a várt megkönnyebbülés, a végén sem felhőtlen örömünk, mert nem feledhetjük, hogy addig mennyi szörnyűség történt, mennyi szenvedés és emberélet volt a boldog vég ára. Nem hihetjük igazán, hogy a gonosz megtisztult és angyallá változott, a szerelem a jellem felett is győzelmet aratott.  Maguk a szereplők sem látszanak boldognak, holott minden számítás szerint ujjonganiuk  kellene, mégis mintha inkább töprengenének, fürkészve vizsgálják egymás szemét, igyekezvén kiolvasni belőle, mindezek után mi vár rájuk. Tartós lesz-e örömük, megszabadulhatnak-e a múlttól, vagy közéjük furakodik és mindent újra összekuszál.  A boldog vég inkább csak vég.
  Horgas Péter díszletének fontos eleme a háttérben Peking városfala, s rajta a korábbi kérők karóra tűzött feje. Bármilyen jelenet zajlik, nem szabadulhatunk a levágott emberfejek látványától. Kalmár Katalin jelmezei inkább a meseszerű jelleget erősítik, viszont segítenek is ezzel az ellentmondást nyilvánvalóbbá tenni.
   A nyílt szín sarkaiban ütőhangszeresek foglalnak helyet.  Igen fontos részei az előadásnak. Látszólag  tán nem sok közük van az eseményekhez, hangszereik  izgató, feszültségkeltő ritmusa mégis szervesen kapcsolódik a darab belső ritmusához, illetve nagy segítség a helyszín atmoszférájának megteremtésében.
   A leginkább szokatlan a mozgások koreográfiája.  A kínai és a névről talán ismerős japán kabuki  színjátszás a tánc, ének és színjáték keveréke.  Minden mozgás gondosan és a hagyományokra támaszkodva koreografált. Az éneklő hanglejtéssel elmondott szöveg, a valóságot karikírozó mozdulatok, maszkok jellemzik. Lengyel Pál rendezése megkísérel mindebből annyit használni, ami elegendő ahhoz,  hogy megismertesse  a nézőt e távoli színjátszás hagyományaival és kifejezésvilágával. Mégis ez a törekvés lehet másik lehetséges oka a tanácstalanságnak, hiszen mindez gyökeresen más, mint amit az európai színjátszáshoz szokott ízlés megkíván. Noha vannak hasonlóságai a commedia dell’arte-val, sőt egy-egy pillanatra még a mi vásári bábjátékaink is eszünkbe jutottak. Gőz István, a mozgástervező érdekes egységét teremti meg testtartásnak, fejmozdulatoknak, gesztusoknak, szereplőkként eltérően hol gazdagabban, hol visszafogottabban. Mindez akár külön elemzés tárgya is lehetne.
   A Turandot mindenképpen értékes előadás, de elsősorban azoknak ajánlanám, akik nem idegenkednek meghökkentő, szokatlan megoldásoktól sem.  

SZERESSÉTEK A VÁNDORSZÍNÉSZEKET!
Szigligeti Ede: Liliomfi - bemutató 1995.11.03.

Zsúfolásig megtelt a nagyszála a nevezetes Liliomfi úr történetének bemutatásán, ahol ráadásul maga a nevezett aktor is a deszkákra lépett. A helybéli uraságok, asszonyok és kisasszonyok igen óhajtván látni őt, az alkalomhoz illő toalettjeiket felöltve minden helyet jó időben elfoglaltak ...  várva a szerencsére városunkban most hosszabb ideje tartózkodó társulat újabb szem- és fülgyönyörködtető felléptét.

Ez az írásom a Színháztörténeti sorozat 73. fejezetében olvasható teljes egészében.

FIATALOS ÜDESÉG ÉS MEGALKUVÁS - BRÓDY-BEMUTATÓ A SZÍNHÁZBAN
Bródy Sándor: A medikus - bemutató 1995.12.15.
 

   Diákok sivár, rendetlen, közösen bérelt szobája az a helyszín, amit először meglá­tunk, de minden nyomorúsá­ga ellenére vonz benne az ifjúság érintése, ami nyomot hagyott maga körül mindenen. Tejil­latot emlegetnek többször a darabban, s valóban érezzük valami jószagú, üde tisztaság jelenlétét még a megalkuvás­ban, látszólagos nemtörődömségben felelőtlenül hirtelen pillanatokban is. A címszereplő János például szó szerint és átvitt értelemben is zsebre dugott kézzel, “miért is ne?” attitűddel hazudik szerelmet, házasságot, s szobatársa azzal asszisztál, hogy önnön testéből formál élő feszületet, előrevetítve ezzel, hogy a meggondolatlanságot majd egyfajta keresztre feszítés követi. “Maga is itt van?” – kérdi János csakúgy melles­leg feleségétől, de bár szólt hozzá, igazából nem is látja,  nem őt látja. Nádasy Erika pe­dig csak ül és néz várakozóan, mint aki nem igazán érti, mi köze ehhez az emberhez, s miért nem az történik meg vele, amire lelke mélyén vá­gyik. János azonban minden ellenkező előjelű cselekedete ellenére becsületes ember. Nádházy Péter megformálásá­ban különösen az. Vívódása, önmarcangolása nagyon hiteles, s így azzá teszi a darab logikájából ugyan már kikövetkeztethetően várt, de mégsem a leggondosabban előkészített, hirtelennek tűnő végső fordula­tot is. Két család, más-más módon létező és mást jelentő kapcsolatai, másként felfogott érdekek és kötelességek áll­nak előttünk, de a maga mód­ján mindkét családban van szeretet. A két atya is szereti gyermekét, mégis fájdalmat és kínlódást okoz neki, egyik a túlzott gondoskodás­sal, másik azzal, hogy hasz­not akar húzni fia ,,eladásá­ból”. Csendes László és M. Horváth József ala­kítják őket. Riza az a lány, akit Jánosnak a tanuláshoz nyújtott anyagi segítség fejében nőül kellene vennie. A sánta lány — emlegetik maguk   között, de a színpad­ra lépő Dimanopulu Afrodité sohasem sántít. Talán mert a rendező úgy érezte - és igaza volt -, hogy naiv becsületessége, hiszékenysége, érzelmei fontosabbak annál hogy e testi hiba realista megjelenítése elvonja róluk a figyelmet. A diákbarátok közül Tunyogi Péter magába fojtottan epedő papnövendékét és Venczel Valentin baráti segítségből igazi példát adó filozofikus orvosnövendékét emelném ki - na­gyobb lehetőségeket a szö­vegkönyv is nekik juttat.
   Gonddal tervezett a díszlet, Csík György munkája. A háttérben hó hull, jótékony leplet borít­va a fájdalmakra, gyógyítva szívet és lelket.
   A szeretetről és ezzel járó felelősségről gondolkodni sohasem lehet késő. Ha be­ülnek A medikus előa­dására, visszalophatnak szívükbe valamit a karácsonyi meghittségből.
 

1994. március 15. és 1999. január 31. között jelent meg Eger és a megye másik napilapja, párhuzamosan a Heves Megyei Hírlappal. 1995-től színházi melléklete is volt, csaknem másfél évig, amikor a Színház saját  (a bemutatók előtt megjelenő) lapot indított. A mellékletben létezése alatt végig rendszeresen jelentek meg kritikáim, egyéb színházi témájú írásaim, 1995. április 12-én az első, 1996. szeptember 28-án az utolsó. Valamennyi megtalálható ugyan a blogon, a Heves Megyei Nap menüpontban, néhányat azonban ide, a Színháztörténeti sorozatba is átemelek.

EGY DARABTÓL ELCSÁBÍTVA

Nagy András: A csábító naplója – bemutató 1994.10.08.

    Méltán büszke lehet a szerző erre a költőien szép darabra, a színház pedig a produkcióra, amelyet meghívtak a skóciai Edingborough Nyári Színházi Fesztiváljára. Igazából leírni lehetetlen az élményt. Ül a néző és átéli a szerelmet minden szépségével, fájdalmával együtt. Nem nézi - éli! Maga is részese, ahogyan az első percekben a későbbi szereplőket is egy színházi nézőtéren látjuk, mielőtt saját drámájuk következne. Borzong a néző, szó szerint hideg futkos a hátán, mert borzongatóan szép, ami körülötte történik. Minden idegszálunkkal részt veszünk az előadásban és működik minden érzékszervünk. Színeket látunk, érezzük a tenger illatát, s mintha mi is kezünkben tartanánk a kavicsokat, valóban éreznénk Cordélia vérének ízét. A zongora, a szaxofon érzékien szomorú sírása, a mondatok zenéje együtt csodálatosan megkomponált, feldúló, de végül lecsengő, megnyugtató zenemű. Átéljük az első mellett a későbbi szerelmeinket is, emlékezünk reménytelen és beteljesült várakozásainkra. Azt kívánjuk, bárcsak ne érne még véget az előadás, és amikor már valóban nincs tovább, még sokáig nem szabadulhatunk bűvköréből.
   Igen nagyszámú és sokféle kelléket vonultat fel a rendezés (Szíki Károly). A természeti és ember készítette tárgyak, bábok, vetített képek régmúltat és mát egységbe kapcsolva teszik időtlenné a cselekményt, mint ahogyan időtlenül örök a szerelem élménye is. Körben a tér minden pontját kihasználja az előadás - a közönség a forgószínpadon ül -, így a nem is olyan nagy méretű színpadon jut hely intim tereknek és nagy távlatoknak, sokféle helyszínnek. A finom, lebegő pasztell-hangulathoz igen szépen illenek a föld, a természet színeit alkalmazó jelmezek, amelyeknek jellemzőerejük van, mint a nagynéni ruhájának elöregedő, barnába hajló bíbora, vagy Cordélia öltözékének a boldogság kék madarát idéző árnyalata.  Az egyetlen harsányan tolakodó szín az ifjak zászlajának vöröse, merthogy forradalmi események is zajlanak, de ezeket – bár a cselekmény szempontjából fontosak - mégiscsak betolakodónak érezzük a belső történések között.
    Hiába volna persze a legnagyszerűbb jelmeztervező (Csengey Emőke)  és a díszlettervező teljesítménye is, komoly művészi produktumok.
   Altorjai Attila a szerelmes férfi érzéseinek, belső kínnak és örömnek fantasztikus skáláját tárja elénk. Előttünk törik meg fizikailag és lelkileg is. Moravek Krisztina és Tatár Gabi kettős szereposztásban Cordéliaként láthatók. Moravek Krisztinában több a tudatos vágy, erotika, lélekben-testben már felnőttebb, Tatár Gabi  kislányosabb, ösztönösebb, kevésbé alakítója, mint alanya az eseményeknek. Horváth Ferenc fokról fokra döbben rá, hogy a múlt sem volt olyan egyszerű és tiszta mint addig vélte, megtörik, de felülemelkedik önmagán. Deák Éva a nagynénit olyannak ábrázolja, aki nem fog összeroppanni. A tizenhat év után mindent - múltat és reményt is megkérdőjelező csalódás ellenére lélekben nagyon gazdag, büszke, erős asszony. Bajcsi Lajos fiatal férfi figuráját megérinti a szerelem, de elmegy mellette mégis. Elnyomja a forradalmi események hevülete. Később, érettebben már hiába keresi és véli újra megtalálni, ez már nem ugyanaz, s bár próbálja becsapni önmagát, ennek ő is tudatában van. Berzéki Krisztina Cordélia ellenpontja. Szerelme sokkal földönjáróbb, nem olyan komplikált, tudja, mit akar elérni, s ezért nyíltan, adott esetben szégyenkezés nélkül mindent megpróbál.
  A gondolatokban és érzelmekben gazdag, de egyáltalán nem könnyű darabot nem árt többször is megnézni, hogy az első találkozás élményéből felocsúdva teljesen magunkénak vallhassuk.


A VÁGY VILLAMOSA KATARZISA

Tennessee Williams: A vágy villamosa – bemutató 1995.04.07.

    Ül az ember partnerével előa­dás után az autóban, s a húsz ­perces úton sem beszélget. Nehéz megszólalni. A Gárdo­nyi Géza Színház idei évadjá­ban egymást érik az olyan produkciók, amelyek után a tartalmas beszélgetés is értel­metlen, amíg a katarzis meg nem kapja a neki kijáró csen­det.
   A vágy villamosa egri előadása a rendező és a művészek harmonikus együttműködése révén úgy bontja ki, erősíti és fokozza, néhol az elviselhetőség határáig a darab érzelmi skáláját, ami szinte hihetetlen teljesítmény!  S ebben kulcsszerepe van a Blanche-ot játszó Bessenyei Zsófiának. Ez az előadás abszolút az övé! Nincs pillanat, amikor lazítani lehetne, koncent­rálni kell rá, nehogy elsza­lasszunk valami gyönyörűt.
   Érzésem szerint Arthur Mil­ler, Tennessee Williams és más amerikai írók, illetve a cseh irodalom néhány képvi­selőjének műveiben fellelhető valamiféle érzelmi-hangulati azonosság. S amiért ez éppen most jut eszembe, Ivan Olb­racht regényének néhány mondata a színészről: A szívét, amelyet az állandó várakozás oly érzékennyé tesz, bárkinél jobban izgalomba hozza a művészet. Megmá­morosodik tőle, hálás érte, s arra a pillanatra, amely szá­mára az életet jelenti, hajlan­dó egészen átadni magát an­nak, akinek játszik.” Ezt tette Bessenyei Zsófia. Kendőzetlenül, egyetlen hamis pillanat nélkül adta át magát szerepének és a közön­ségnek. Különösen fe­lejthetetlen az utolsó percek űzött tekintete, amelyben Blanche egész addigi és jövőbeli életének szintézise volt benne. Mindezzel termé­szetesen nem akarom azt mondani, hogy partnerei ne lettek vol­na méltóak az előadás­hoz, s ehhez az alakítás­hoz — kicsit igazságta­lan is tán nem szólni róluk részletesebben.
   Dávid Zsuzsa rendez­te a darabot. Mindig valami különlegeset, valami egyedit fedez­hetünk fel munkáiban - most is. Mindig más, de valami nagyon kellemes meglepetést. A néhány évvel ezelőtt a kassai társulat vendég­szereplésekor látott A vágy villamosával szemben ezen az estén nem olyan szikár, bántóan komor volt a játék, hanem olyasféle érzést váltott ki, mint amikor egy szerelem véget ér. Fáj, de érezzük még a szépségét is. Ezt segítette az izgalmasan ér­dekes díszlet is, melyet Pilínyi Márta tervezett. Nemkülönben izgalmas a zene is – Aldobolyi Nagy György -, egyszer követi a történetet, máskor el­lenpontot ad, fokozza a feszültséget.
   Ismét egy olyan előadást láthatnak tehát, amelynek valamennyi alkotója, közreműködője a legna­gyobb művészi alázattal, szív­vel-lélekkel vett részt a szín­padi műalkotás megszületésé­ben, maradandó értéket hoz­va létre.

CSODAORSZÁG KÉK KRISTÁLYBA ZÁRVA

McNally-Kander-Ebb: A görkorcsolyapálya – bemutató: 1995.04.28.

      Nem jártam a Broadway-n, ,,csak” a kanadai Stradford színházi fesztiválján, ahol meg­nézhettem egy musical-előa­dást. Egy család történetét, tag­jainak küzdelmét a széthullás ellen, harcukat az álmok meg­valósulásáért. Kevés szereplő, azok is több szerepben. Nem A görkorcsolyapálya­ volt, hanem a Gypsy című darab, de a hasonlósá­gok sora arra késztetett, hogy összehasonlítsam a két előa­dást. Igazi amerikai stílusú já­ték jellemezte amazt. Csillo­gó, gyorsan változó díszletek, nagyvonalúság, bizonyos har­sányság előadásmódban, szí­nészi játékban. Mégis meghitt, emberi volt, sike­rült a produkció összhatásá­val összeforrasztani az egyéb­ként hatalmas nézőtéren ülő közönséget.
   Nagy kihívás egy igazi Broadway-musical, hiszen ezek a darabok, még ha kamara-jelle­gűek is, nem kelnek igazi életre, ha léte­lemüktől, a hatásmecha­nizmusukba belekompo­nált csillogás­tól megfosztva kerülnek szín­padra. A csil­logás pedig nemcsak a művészi játék­ra, hanem szó szerint, a produkció kiállí­tására is értendő. Az egri elő­adás díszlete (Menczel Róbert, Jászai-díjas) inkább csak jelez­te a káprázatosan csillogó-vil­logó világot, de ezt sikerült úgy tennie, hogy intim tere a fantázia szárnyalását nem gá­tolta. Mintha magunk is egy bűvös kék kristályba lettünk volna bezárva. Mozgásunkat a kristály falai behatárolták, de ezen a szűk téren belül mi­énk volt az egész univerzum. Így nem volt hiányérzetünk.
   Maga a játék pedig igazán minden várakozásnak megfe­lelt. Számtalan estén látott művésznők és művészek ön­magukat ismét megújítva - vagy inkább megfelelő lehe­tőség híján tehetségük minden oldalának megmutatá­sában eddig gátolva — az új­donság varázsával ajándé­koztak meg. Olyan otthono­san mozogtak egy amerikai musical kereteiben, elegan­ciát és nagyvonalúságot mutatva fel közben, mintha ez a sokadik ilyen bemutató lett volna, holott egészen új szín a palettán.
   A darab jót bevált hatáselemekre épül, lehet harsányan nevetni és meg­hatottan sírni, de az előadás nem csúszik el sem a vásári harsányság, sem a szenti­mentalizmus irányába. Visszafogottan ízléses, de öt­letekkel, humorral teli a rendezés, s ehhez kedves, melengető alakítá­sok csillogó parádéja társul. Nádasy Erika tud igazán őszintén sírni is, nevetni is a színpadon — ezt eddig is tudtuk. Énektudásából is kap­tunk már ízelítőt, például a Svejkben. Most mégis csodálva néztük átélt, hiteles alakí­tását, hallgattuk, milyen szépen énekelt. Bókai Mária pedig az operettek után itt is igazi kiemelkedő jelenség! Kettőjükön kívül minden felnőtt szereplőre - van két kis­lány is - több alak megformálása várt, volt, akire összesen hat! Nem csak jól oldották meg a figyelmet, változatos színészi eszközök alkalmazását megkövetelő feladatot, elkerülve ismétlést, egyhangúságot, de láthatóan élvezték, hogy más-más karaktert játszhattak, sőt időnként - valamennyien férfiak! - még ellenkező neműket is. Sőt a musical szinte elengedhetetlen kelléke, a tánckar is belőlük állott! (Hüse Csaba, M. Horváth József, Pálfi Zoltán, Tunyogi Péter, Venczel Valentin, Vókó János).
   Let me entertain you... Hadd szórakoztassam Önö­ket! — éneklik a Gypsy nagy slágerében. ,,Lesz itt még ká­bító, csillogó-villogó színes fény!” — halljuk itt. Az előadás ötvözi a két gondolatot, úgy, hogy egy valami szerencsére nincs jelen - a pejoratív értelemben vett kábítás. Igaznak hisszük az egész talán kicsit szegényes, meg­kopott, de meghitt kék kris­tályos varázslatot. Emberi­nek, mint azt, ott Kanadában.


MERT EZ MINDENKINEK JÁR

Webber-Rice: József és a színes, szélesvásznú álomkabát – a nyári Agria Játékok után a kőszínházi bemutató 2015.10.09.
 
       “Mert ez mindenkinek jár...” – Így ér véget a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musical fináléja, és vele a nagy összjáték. A társulat tagjainak fáradt, de boldog arcáról leolvasható, mennyire örülnek a sikernek. Tiszteletre méltóan álltak helyt. Úgy töltötték be játékukkal nemcsak magát a színpadot, de a Líceum hatalmas udvarát is, hogy a legtávolabbi sorokban ülőkhöz is közel kerültek.
   A címszereplőn a meghajlás sora. Hüse Csaba a társulat fiatal, a színház saját stúdiójában tanult tagja. A vágy villamosa egy rövid jelenetében már emlékezetes volt, mint drámai színész. A Görkorcsolyapályában tánctudásával hívta fel magára figyelmünket. Most pedig énekhangjával. Kollégái, vezető művészek, maguk is nagyon rokonszenvesen, őszintén tapsolnak neki. Közben percek óta és egyre jobban esik az eső, s bár oltalmazó esernyő csak elvétve akad a nézőtéren, senki sem ugrik fel, hogy mielőbb tető alá kerülhessen. Művészek és közönség egyre ázottabbak, mégis újabb és újabb ráadás következik és mindenki tudja, hogy így van ez jól! Az Agria Játékok kényszerszünetet követő újraindulásának hírére eleve nagy volt a várakozás, de ez az első este után, a teljesítmény hírére még fokozódott is.
   Nincs egyetlen üres szék sem, az állóhelyek is elfogytak, többen estéről estére ott vannak a nézőtéren. József és a színes, szélesvásznú álomkabát... Az áradó, együtt dúdolásra késztető muzsika és a társulat mellett a siker harmadik tényezője a rendezés, Gali László munkája. Látványos elemek, lézerfények, görögtűz, színorgia, de ízléssel, mértékkel, dramaturgiailag indokolt pontokon.
   A közönség most már felállva ünnepel és mintha az eső is belátta volna, hogy úgysem tud zavart kelteni, abbamarad.  Annak a társulatnak, amely egy magas művészi teljesítmények sorát felvonultató évad erőfeszítései után még mindig ennyire lendületes, sodróan fiatalos produkcióra képes, kijár ez az ünneplés. Annak a lelkes közönségnek, amely két órán át járta a várost a Belvárosi vigasságok útvonalán, a legnagyobb forróságban is kitartóan követve az igazi népünnepély hangulatát megteremtő, felszabadultan komédiázó kis csapatot, most pedig az égi áldás ellenére sem mozdult, kijár ez az este!
   Újra volt Agria Játékok Egerben! Rövidre szabatott, de sokáig emlegetni fogjuk. Legalább a jövő nyárig, amikor várnak ránk az új élmények. Ugye, várnak?!