Csehovot sokan nem szeretik. S ebben előítéletek játszanak nagy szerepet. „Unalmas. Nem történik semmi. Sétálgatnak, nagyokat hallgatnak, keseregnek a színpadon s mindezt hosszasan, próbára téve a néző türelmét. „
   Gali László rendezésének legnagyobb érdeme, hogy rácáfol az előítéletekre.
   Feszesebb tempó, a megszokottnál keményebb színészi játék kortársakká teszik a figurákat. Sokkal inkább mai, mint Csehov korában élő embereknek látjuk őket.  Az a bonyolult képlet, ami magukhoz és egymáshoz való viszonyukat kifejezhetné, mindenki számára egyszerűvé, könnyen érthetővé válik. Legközelebb talán már nem is legyintenek, ha újabb Csehov bemutató hírét veszik. 

Ugyancsak érdekes elgondolkozni, miért érezte érdemesnek a Színház felújítani ezt a darabot, s bár ezt előre persze nem láthatták, különös pikantériát ad a dolognak az a belpolitikai helyzet („médiaháború”), amelyben végül sor került rá.
   Bizony azé a mindenkori hatalom, akinél a stukker, csakhogy adódhat úgy is, hogy más tulajdonába kerül, s akkor mi van…?! Jobb tehát megegyezni, közös álláspontra jutni, akkor még van rá remény, hogy kiderüljön, egyáltalán eljuthatunk-e valahova? Talán még azt a falat is le lehet rombolni…

Nem azért írom, mert jól hangzik, hanem mert valóban igaz, többször mondogattam, hogy M. Horváth Józsefet szívesen megnézném Svejk szerepében. Nagy örömömre – és biztos vagyok benne, hogy másokéra is – most teljesült ez a vágyam!
   Szelíd derűvel, sok melegséggel formálja meg a prágai kisembert. Ez az, amire a „parádés alakítás” formát szokták használni. De parádés az egész előadás! Nagyszerű összhang színészi alakítások, díszlet, jelmez, zene, koreográfia között.
   Mind a harminchárom (!) szereplő kitesz magáért főbb és epizódszerepekben egyaránt. Képesek kiverni fejünkből a sajnos aktuális párhuzamokat, amelyek az egri színpadon nem először bukkannak már fel, s hitelesen elevenítik meg a prágai kisember környezetének atmoszféráját is. Magam húsznál több éve térek vissza rendszeresen ebbe a kedves városba, az ott élő kedves emberek közé, s most a színpadon látott karaktereket tökéletesen közülük valónak éreztem.
   Segített a prágai hangulat elénk varázsolásában Kastner Péter Kisoldali teret idéző díszlete is. Ő maga így ír a műsorfüzetben: „Cseh nemzetiségem, prágai létem ellenére hazámban még nem volt alkalmam Svejk történetét színpadon megjeleníteni. Épp ezért különös örömmel vállalkoztam az egri bemutató színpadképének megvalósítására. Bár a feladat - a 22 képből álló hadioperett megálmodása – nem jelentéktelen kihívás. A díszlet részben Prága városának hangulatát, költőiségét fejezi ki.” Ez – a Malá Straná felidézésével – nagyon szépen sikerült!
   A jelmezek úgy alkalmazkodtak az „operettvilág” – ha ez operett? – igényeihez, hogy nem váltak harsánnyá.
   Aldobolyi Nagy György zenéjét tragikomikum hatja át. Igazi slágerek az A Pankrácon, fenn a hegytetőn, az Achtung, a Stefi van itt, az Engem a férfiak nem érdekelnek…
   A koreográfia Egerben a színpad méretei miatt ritkán mondható térben nagyívűen kiterjedőnek, most igen.
   „A K. und K. az K. und K.” – éneklik a fináléban, majd maga Svejk szól saját magáról: „A prágai utcán járva találkozhattak egy ütött-kopott férfival, aki maga sem tudja, milyen jelentős szerepet játszott a nagy idők történetében. Ha megkérdeznék, hogy hívják, egyszerűen és szerényen így felelne: Svejk vagyok.”
   Svejkek vagyunk valamennyien, ennek-annak kiszolgáltatott kisemberek, de bár a lombok lehulltak, mi élünk még…

   Könnyen feledhető az évad utolsó darabja. A tavaszi estében sétálva néhány perc után már nem is gondol rá az ember, mert az őt körülvevő világban, a virágillatban és tavaszi levegőben több a költészet. Nem ajánlható tehát katartikus élményként… egy kellemes esti hangulat megalapozójának azonban megteszi. A színészek is a darab súlyának megfelelő könnyedséggel kezelték szerepüket, Fekete Györgyit kivéve, aki nem vette tudomásul, hogy a jellemábrázolás művészi eszközeinek erőteljesebb „bedobása” nélkül is tisztességgel megoldható volna a feladat.

Szóba állt velünk az élet? 
   Nem biztos, hogy mindenkivel, aki egyébként fizikailag jelen volt a nézőtéren. Azzal a csupa fehérbe öltözött úrral és hölggyel például bizonyosan nem, akik hallhatóan beszélgetni jöttek, mindvégig kommentárokat fűztek az előadáshoz, vagy ha éppen nem, akkor az foglalkoztatta őket, hogy hányadik percben járunk és vajon tartanak-e majd szünetet. (De sajnos nem mentek el a szünetben…) Hogy mi talán mégis inkább a színészek szövegére lettünk volna kíváncsiak, az egyetlen pillanatig sem látszott őket befolyásolni.
  Kosztolányi Dezső a ”fiatalság regényességét, a „vágy ősi szembekötősdijét” emlegette a darabról szólva. Nézzük, mennyire jelentek meg ezek!i Fiatalok játékára épül az előadás, azon áll vagy bukik sikere. Lehetőséget kaptak arra, hogy kisebb-nagyobb, de mégis inkább epizódszerepek után főszereplőként láthassuk őket. De a fiatalok darabja ez abban az értelemben is, hogy aki koránál fogva már nem közéjük tartozik, ha nem őrizte meg lelkében legalább fiatalságát, akkor bizony okozhat nehézséget az azonosulás.
  Kancsár Józsefnek (Marci) és Nagy Enikőnek (Wendla) voltak igazán nagyon szép pillanatai, de teljesítményük egyenetlen volt. Tatár Gabit (Márta) most olyan szerepben láttuk, ami kevés alkalmat ad vidámságra. Az az ő igazi eleme, az felel meg egyéniségének. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy most nem volt jó. Lisztóczki Péter (Jancsi) a két legkényesebb jelenetben – kényes a konzervatív ízlés és az álszemérem számára – teljesen természetes volt. Pistyúr Attila (Menyus) nagyon szépen bánt a hangjával, leghitelesebben az utolsó percekben.
  A rendezés (Dezsényi Péter) kidolgozott, részletekre is gondot fordító.  A gépi – egyébként koridegen – technika megjelenései, a hangfalakból jövő „belső hangok” belesimultak a darab hangulatába.        
  Gonosz képmutatás, s ezzel szemben ártatlanul ébredő gyermeki szexualitás, tiszta szerelem, a tiszta élet keresése.  Nincs min megbotránkozni, emlékezni kell inkább arra a gyermekre, ifjúra, aki jó esetben mi is voltunk. Újra érezni a fiatalság csodáját
 

   Zenéjét és dalszövegeit írta Aldobolyi Nagy György.
  Váratlan volt a zene – nem az, amire mesejáték kapcsán gondolnánk. Az alcímnek – „gyermekeknek és felnőtteknek” – megfelelő kapocsként kötötte össze a korosztályokat. Ritmusképleteivel, hangulataival a felnőtteket emlékeztette mai vagy évekkel ezelőtti világukra és saját gyermekkorukra. Ehhez alkalmazkodott a rendezés és a koreográfia. Volt például szabályos revükép, csak éppen a girl-ök varjaknak voltak öltözve. A záró „Túl a párás, messzi láthatáron” kezdetű dal pedig olyan szép, hogy felveszi a versenyt a legendás amerikai film nagy slágerével, az „Over the Rainbow”-val. 

  Jórészt szakmai közönség körében láttam a stúdiószínházi bemutatót, s rokonszenves volt nézni, mint szurkolnak  társaik sikeréért.
   Fejünk fölött ott függött díszletként a tudás almája, s valóban tanulhattunk is a vérbő középkori vásári komédiából (ismeretlen szerzőtől) és a rafináltabban, de szintén nyersen szókimondó Peter Weiss darabból. Örök és általános magatartási formákkal szembesültünk – hogy ki-ki meghatározhassa hozzájuk való viszonyát. 
   A Pathelin Péter prókátor alakjai nagyon is igyekeznek aktív szerepet vinni sorsuk és mindennapjaik alakításában, míg a Mockinpott úr kínjai és meggyőgyíttatása című egyfelvonásos címszereplője személyes szuverenitását is elveszti a saját jól felfogott érdekében történő alkalmazkodás törekvésében és szinte bábbá válik. Az első esetben pasztell árnyalatú színek közt harsányabb, a másodikban rikítóbb ruhák és tárgyak közt visszafogottabb, de értelmezésre késztetőbb játékkal volt dolgunk. A kettő rokonságát a rendezés részben azonos szereplőkkel is jelezte. A stúdiószínpad intim tere segített közel hozni a végül vizuálisan is megjelenített gondolatot: valamennyiünkkel fordulhat úgy a sors, hogy hasonló cipőben kell járnunk.

   Hogyan? Micsoda? – kérdi örökké a nagypapa, s alighanem ezt kérdi az első negyedórában az a néző is, aki nem szokott hasonló stílusú darabokhoz.
   „Összevissza” beszélnek a szereplők, kusza, érthetetlen eseményekről és azok következményeiről, abszurd drámára emlékeztetően, teátrális gesztusokkal, habos nyugalmat idéző pasztellszínű díszletek, de nyugtalanító-zöld háttér előtt.
   Hogyan? Micsoda?
   Azután minden fejben összeáll lassan a kép és kirajzolódik, hogy a börtönt a maga fizikai valóságában is egyedül megismerő Szabóky Zsigmond Rafael  talán a legszabadabb az egész díszes családban, mert éppen ő az, aki átvitt értelemben így vagy úgy, de mindenkit börtönben tart. Mindenki tőle függ és mindenki sorsa, élete az ő habitusának és magatartásának van alárendelve. Ő persze másként véli, természetesnek tekintve mindezt, ellenszolgáltatásul a családjáért hozott „áldozatokért”. S bár a stílus később sem változik, az előadás mégis egyre konszolidáltabbnak tűnik. A partnerre történő odafigyelés persze a színpadon mindig nagyon fontos, de itt egy pillanatnyi megingás is széttörné az előadás egységét. Ez a tény pedig igen biztos kezű rendezést igényel (Szegvári Menyhért, Jászai-díjas, m.v.).
   A nagypapa? A nagypapa – M. Horvát József – talán titokban mégis érti, ami körülötte zajlik, s csak menekül a szenilitásba  talán nem. Döntse el minden néző maga! Hagyjuk a nagypapát!

   Szomorú az alaphelyzet, volna min elkeseredni. Egy emberi élet függ ostoba, kegyetlen törvényektől és a vak szerencsétől. Ha talál valakiket, akik nem csak megkönyörülnek rajta, de vagyonukból is hajlandók áldozni a megmentésére, akkor életben maradhat, ellenkező esetben meg kell halnia. Sorsa pedig eddig sem kényeztette, elveszítette feleségét, gyermekeit, most is éppen őket keresi. Kell ennél több ok szomorúságra és komor gondolatokra? És mégis vígjáték! És mégis minden jóra fordul! Gali László rendezése pedig az első perctől előrevetíti a boldog véget. Színes mediterrán világot látunk, ahol az emberek harsányan és vígan, a reménytelennek tűnő helyzetek megoldásában is bizakodva élik életüket, derűvel, humorral, akarva és akaratlanul játékkal, egymás iránti megértéssel. Oly annyira színes világ, hogy hamar meg is feledkezünk szegény Aegeon sorsáról, s csak nézzük a két ikerpár tagjainak sorozatos összetévesztéséből fakadó nem kis bonyodalmakat. A rendező persze időről-időre emlékeztet azért, látjuk néhány pillanatra az előtérben vagy a háttérben, amint rója kilátástalan útját, megkötözve, segítőkész emberek után kutatva. De vajon valóban ennyire gondtalan és vidám az ephesusi polgárok élete? Nem, mert ott vannak a törvények, amelyeket már érintettem és egyébként is, az emberi sorsok itt is, mint mindenütt a világban tőlünk független dolgokon is múlhatnak. Akár bábjátékos a marionett-figurákat, úgy „rángathatnak” bennünket is a körülmények, s lehetünk kénytelen néha egészen különös és érthetetlen események tehetetlen szereplői lenni. Vizuálisan is jelzi ezt a gondolatot az egyik – két jelenetet összekötő – kis betét. De ahogyan „minden miértnek megvan a maga azértje”, úgy itt is minden kialakul, tisztázódik, a félreértések megoldódnak, az elveszettnek hitt család is megkerül és a herceg is eltekint a kegyetlen törvények alkalmazásától. A közönség pedig miután végigkacagta az – egyébként szünet nélkül játszott – előadást, önfeledten ünnepli a színészeket.
   Él, mozog, lélegzik, örül és komédiázik mindenki – és minden a színpadon! Még a díszlet központi elemét képező ajtórendszer is önálló életet látszik szinte élni, részt látszik venni a komédiában. Ötlet ötlet hátán, sziporkázik a rendezés, anélkül, hogy bárki is arra gondolna, jóból is megárt a sok. Ellenkezőleg, várjuk, mi jöhet még.
   Legtöbb lehetősége a felszabadult játékra a két ikerpárnak,  közülük is elsősorban a két szolgának van. A két úr közül Fésűs Tamás keményebb, felelőtlenebb, Tunyogi Péter lágyabb, romantikusabb. A két szolga viszont mintha lelkükben is inkább ikrek volnának. Balogh András és Szíki Károly lendülete sokat segít az előadás sodrának fenntartásában.
   Radó Denise felesége lágy asszonyiság és délies temperamentum keveréke. Húga, Moravek Krisztina kicsit háttérbe szorul ebben a mozgalmas házban, nem csoda hát, hogy szeretné a mégis kínálkozó lehetőséget ki is használni.
   Réti Árpád belefásult már a hosszas kutatásba, nem küzd igazán életéért.
   Igen derűs perceket szerez Deák Éva kurtizánja. Életmódjával elégedett, fanyarul okos, a váratlan helyzetek humorát értékelő szelíd-huncut nő.
   A díszlet oly kevés, hogy szinte már nincs is, mégis remek! Minden helyszínben elfogadható, s meglepően sok mindenre jó. Lehet benne elbújni s váratlanul előbukkanni lent és fent, megjelenni valahol „az égben” vagy épp lesüllyedni is. Érzékeltet szűk teret és távlatokat. A jelmezek tarkasága már a nyitó képben majd a jelenetek közötti kis játékokban is emlékeztet a „kinti” világ tarkaságára, amelyben még ezt a tulajdonképpen képtelen történetet is lehetségesnek érezzük.  Az erőszakolt aktualizálást nem kedvelem, ha van aktuális mondanivaló, annak a néző számára anélkül is ki kell derülnie. Itt egy szódásüveg és egy öngyújtó teremtett kézzel is fogható kapcsolatot korunkkal, ezek végül is nem voltak tolakodóak, őszintén szólva én nem is vettem észre őket, csak amikor másodszor néztem meg az előadást. Aldobolyi Nagy György jegyezte a zenét.
   Akik nem látták az előadást, azoknak azt javaslom, menjenek el! Az nem lesz tévedés!

   Mármint a harmadik felvonás végén, miután a szereplők már megköszönték a tapsot. De hogyan?! Látták már? Emlékeznek, hogyan csinálja? Olyan testtartással, annyi nőiességgel, természetes és nem rossz értelemben vett büszkeséggel, ami maga is külön alakítás számba menne, de nem megjátszás, hanem ösztönös, bensőből fakadó. Nem mintha ezt tartanám többre szerepeinél! Mégis megírtam mert tetszik.

   Nem is tudom… Miközben nézek egy előadást, általában körülbelül már sejtem, mit is fogok majd írni róla. Most pedig zavarban vagyok. Az előadás persze jó – vitathatatlan. Abban nem vagyok biztos, hogy mindenki érti majd ezt a koncepciót. „A magyar közönségben az eddig játszott előadások kapcsán az a kép alakult ki, hogy az őrnagy a sátán, és az őt befogadó Tót család báránylelkű és feddhetetlen. Ezt a koncepciót az egri előadással megkérdőjelezem. Teszem ezt azért, mert szerintem vége a fekete-fehér jellemábrázolás korszakának. A világ és az emberek körülöttünk nem ilyen sematikusak. Nincs vagy-vagy igazság. A valódi igazság kiderítése persze nehéz feladat” – fejtette ki a rendező, Kincses Elemér (m.v.). Nekem úgy tűnt, sokaknál inkább a komédia irányába mozdult a tragikomédia. Engem, személy szerint meggyőzött ez a felfogás.
   Áts Gyula őrnagya valóban be tudná látni, hogy a Tót család nem feltétlenül mindenben és minden pillanatban őt akarja követni, nem ő tehet róla, hogy fiuk féltése kivetkőzteti ezeket az embereket önmagukból. Bessenyei Zsófia – Tótné – figurájának kell talán átmennie a legnagyobb átalakuláson, hiszen a feltétel nélkül tisztelt férjjel szemben most más valakinek kénytelen folyamatosan pártját fogni. Csonka Anikó cserfes Ágikája fog fel legkevesebbet a valódi tétből. Számára az őrnagy nem annyira a megmentés eszköze, inkább egy másik, számára távoli, de vonzó világ képviselője. A darab alcímében szereplő „tragikomikus” jelzőt legjobban Csendes László játéka fejezi ki. M. Horváth József postása nem is olyan félkegyelmű. Őrült, de a maga szempontjából racionális viselkedése mögött több a bölcsesség mint a többiekben együttvéve. Kiemelem még Venczel Valentin Cipriáni professzorát.