Társulat… Művészek, kik hosszabb-rövidebb időre - jó esetben - igazi közösségé válnak. Van, ki évtizedeken át kitart, van, ki azt vallja, 3-4 évenként váltani kell. S van, kinek sorsa, magánélete kívánja meg a váltást. A néző - szintén jó esetben - megkedvel egy-egy színészt, táncost, s örül, ha darabról darabra színpadon látja. (Kevésbé szerencsés esetben örül, ha nem – de ezt most hagyjuk.) Eltelnek az évek, s egyszer csak azt halljuk, elmennek, nem tagjai többé a Gárdonyi Géza Színház társulatának.
   Bányai Miklós – kevés igazi lehetőséget kapott, de például az Equus-ban látott érzékeny alakításával egyszerű eszközökkel, mégis érthetően és sokoldalúan mutatta meg a belső folyamatokat.
   Mészáros Máté – sok nagy feladat után most a Vígszínházban folytatja, de ősszel – már vendégként – újra láthatják kedvelői Csiky Gergely: Prolik (Ingyenélők) című tragikomédiájában.
  Túri Lajos táncos-koreográfus, aki minden feladatában meggyőzően, magas színvonalon teljesített.
   Kívánjunk nekik sok sikert, minden jót!

    Tatár Gabival találkoztam össze. Nemcsak színpadon láttam rég, de egyébként is. Örültem, hogy kicsit beszélgethettünk - annak is, hogy a Kis-Dobó téren játszani fognak egy alkalmi társulattal a nyáron egy zenés előadást).
 

   A POSZT ideje alatt tudósításaim itt a főoldalon, a Naplóban szerepeltek, most átkerültek végleges helyükre a Pécsi Országos Színházi Találkozó menüpontba. A helyszíni és későbbi villámtudósításokat követően megtalálják a fényképeket is, azoknál pedig jelzem, ha valamelyikhez video is tartozik. Végezetül annyit mindazoknak, akik kicsit csalódottak (magam is közéjük tartozom), hogy a POSZT-ra eljutni már önmagában is olyan dicsőség, ami után sok színház évről-évre hiába vágyik. A Gárdonyi Géza Színház pedig két előadást is vihetett (nem is első ízben történt, hogy kettőt) és többször vett részt, mint például a Vígszínház. Igenis van mire büszkének lenni!

* Ötvös András elnyerte a legjobb 30 év alatti férfi színész díját (bővebben a POSZT menüpontban)! Amint a Pécsi Televíziónak adott interjújában is elmondta "ez az első idáig és egyetlen zenés dolog" amit csinált. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a Maya szakmai beszélgetésén "igazi vérbeli táncoskomikusnak" nevezték, aki  "tüneményesen táncoló energiabomba a színpadon". Őszintén gratulálok.

* A Maya meghívást kapott vendégjátékra a Thália Színházba.

A Színház Vendégkönyve többnyire fórumként működik. Ritkán, de megszólaltam ott én is. Ha igen, akkor mindig valami erős érzelmi töltés késztetett rá. Gondoltam, áthozom ezeket ide is, hogy legyen együtt minden a blogon… Némelyik hozzászólás hangneméért én kérek elnézést, de szó szerint idézem a hűség kedvéért.

2008.10.19.
 

"Hát ilyen szarság mint pénteken láttam az Akliz-darabbal az egri szinházban, már rég lattam. Blamázs volt a szinház számára, hogy még a taps alatt, még a szinézek is a szinpadon álltak, ki mentek a nézőtérből. Kár a pénz és a szinézek munkaért. Sajnálom a szinézeket, sajnos nincs jobb, és hogy legyen pénzük, ilyen szarságot is el kell vállalnuk. Nem lenne már itt az ideje egy igazgató cserére? Kiváncsi vagyok mi másnak a véleménye ehhez a darabhoz."

2008.10.20.
 

"Blamázs volt a szinház számára, hogy még a taps alatt, még a szinézek is a szinpadon álltak, ki mentek a nézőtérből."
Eddig az idézet. Nos én voltam az, aki pénteken még a taps alatt kiment. Olvasva az előző két hozzászólást és főleg annak a hangneme miatt, amelyikből itt most idéztem, megteszem, hogy nyilvánosan elnézést kérek ezért a szereplőktől és a színháztól és elmondom, hogy nem az előadás miatt tettem ezt - mellesleg életemben először - hanem objektív ok miatt, el KELLETT érnem az 5 perc múlva induló buszt. Az természetesen mindenkinek szíve joga, hogy tetszik-e egy előadás vagy nem és nyilvánvaló volt nekem is, hogy nagy vitákat fog az Aliz kavarni és szélsőséges véleményeket kiváltani, de azért a hangnem normális volta mindenkitől elvárható lenne. (Nekem már van újra jegyem egy következő Aliz-ra.) Tisztelettel: J.F.
_____________________________________________________

2009.04.26.
 

Mi egyszer egy Nézőt már "Örökös Néző"-vé avattunk. Remélem, emlékszik még valaki.

2009.04.28.
 

"Remélem, emlékszik még valaki."

- Én mindenképp! Hogyne emlékeznék... A lapon az aláírások sajnos teljesen kifakultak, olvashatatlanná váltak, de azért őrzöm. A rózsaszál pedig még be is van keretezve (préselve). A pezsgőt megittam :) Kétszeresen szép volt az a tavaszi este. Egyrészt az előadás, másrészt utána, amikor egyszer csak ott találtam magam én is a színpadon és a közönség nekem is tapsolt. Nagyon meghatott amit csináltatok és - nem akarok szerénytelen lenni, de büszke vagyok rá, hogy átélhettem és megkaptam tőletek ezt az "Örökös néző" címet. Köszönöm. Remélem látjátok, hogy azóta is igyekszem méltó lenni hozzá. Ha össze kellene szednem életem legszebb pillanatait, az az este előkelő helyen állna.

2009.05.16.

J.F.- nek Örülök, hogy marandandó az élmény, mi is sokat emlegetjük. És figyeljük, mikor vagy a "helyeden" a nézőtéren. Minden jót Neked! Nádasy
_____________________________________________________

2009.05.14.

Diótörő 2009. május 14. – 15.00 órás előadás
1. Nem tudom ugyan, hogy a színpadra mennyi hallatszott, de minden részvétem azoké a művészeké, akik ilyen közönség előtt „teszik ki a lelküket”… Jó - gyerekekkel telt meg a nézőtér – na de hol voltak a kísérők? Költői kérdés – ott ültek közöttük. A világért rájuk nem szóltak volna, sem akkor, amikor éktelen sikítozást rendeztek a nézőtér elsötétülésekor (de még ez „hagyján”), sem amikor gyakorlatilag az egész második részt hangosan végigbeszélték, röhögték, stb… Ja és az erkélyről meg ruhadarabokat lengettek… De az legalább csendes tevékenység volt… Senki sem magyarázta meg nekik még, hogyan illik színházban viselkedni? Érthetetlen. Persze mit is várok… mögöttem két kísérő ült. Ha éppen nem beszéltek, akkor cukorkás papírral zörögtek. Minek megy színházba, akit minden érdekel, csak az előadás nem? És miért teheti tönkre azoknak az élményét is, akiket viszont igen? Nem csak én voltam felháborodva….! Én bizony ilyen eset után egy udvarias, de határozott levélben tájékoztatnám azt az iskolát, ahonnan a renitens csoport érkezett (hiszen ez könnyen beazonosítható) és kedvesen megkérném, hogy legközelebb mielőtt jönnek kicsit beszélgessenek már el minderről. Ja és még mielőtt valaki pedagógus-ellenességgel vádolna, elmondom, hogy magam is az vagyok, én is hoztam már nem egy csoportot, de azok tudtak viselkedni, mert megtanítottam velük, hogy itt mi illik. Nem egy tanítványom van, ma már felnőtt is köztük, aki azóta is rendszeres színházba járó, mert akkor megszerette. De nem azért, mert itt jókat lehetett üvöltözni, meg csevegni előadás közben.
2. Miért jövök gyerekelőadásra? Hát nem jövök, ha nem „muszáj” – épp ezért, mert sajnos nem egyedi a tapasztalat. Csak sajnos a Diótörőt szinte csak gyermekelőadásként tűzte műsorra a színház. Ami egyrészt ezért probléma (nekem), másrészt meg a kezdési időpontok miatt. Délelőtt 10 óra, délután 15 óra… Ütközik a munkaidővel. Így sajnos kevesebbszer láthattam, mint szerettem volna, de nagyon remélem, hogy a jövő évadban lesznek ismét előadásai – este is! Ugyanis nyugodtan kezelhető felnőtteknek szóló előadásnak. Természetesen mást ért belőle a gyerek és mást a felnőtt. De az előadás színvonalas, szép élmény.
3. És akkor szeretném még azt is elmondani, hogy természetesen olvastam a tánctagozat megalakulásáról szóló híreket, meg előadásaik kritikáit is, tehát tudom, hogy nem maradtak dicséret nélkül, de mégis úgy érzem, még több méltatást is megérdemelne, hogy vannak és ilyen színvonalon működnek (Diótörő, Chicago, Három az egyben). Már Gali László direktor úr idején, az önálló társulat megalakulásakor a törekvések közt szerepelt egy saját tánckar – elég sokat kellett várni, míg megvalósult, de most igazán lehet örölni neki. (És gratulálok Túri Lajosnak – ezzel sem vagyok egyedül -, aki ma a címszerepet táncolta.)
_____________________________________________________

2010.03.21.  kiscsillag

………én azért tudnám bírálni az egész közönségszervezést is,rosszul összeválogatott bérletek,életunt dolgozók,száz éve ott porosodó asszonyok,akik soha nem mennek el az előadásokat megnézni,nem is tudom, hogy így hogyan lehet valamit népszerűsíteni,ha nem is ismerjük.Én tavaly vagy előtte voltam személyesen jegyirodában(mert azóta be sem megyek),mikor beléptem senki sem köszönt,úgy néztek rám mint a véres rongyra és amikor kérdeztem,az előadásokról fogalmuk sem volt, hogy mi miről szól és úgy érezetem magam,mint ha valami csavargó lennék……..

2010.03.21.

Nagyon meglepett "kiscsillag"-nak a Szervező irodáról írt véleménye, mert én hosszú évek óta ennek mindig csak az ellenkezőjét tapasztaltam személyesen is és ismerőseim elmondásából is, kedvességet, készségességet (hú, de érdekesen hangzó szó)... talán egy olyan időpontot fogott ki, amikor valakinek nagyon rossz napja volt - nem helyes akkor sem, de ott is emberek dolgoznak... Én nem érzem, hogy ez lenne a jellemző! J.F.

2010.03.21.

Megfordítanám a dolgot. J.F.-nek nyilván nagyon pozitív kisugárzása lehetett a jegyirodában korábban dolgozó hölgyekre, mert a személyzet megújítása előtt ugyanaz volt a tapasztalatunk, BÁRMIKOR is mentünk be vagy hívtuk Őket telefonon, mint kiscsillagnak.

2010.03.21.

Tisztelt Hölgyek és Urak, Kisasszonyok és Ifjak!
Úgy látszik, sokan kapva kapnak rajta, hogy van egy újabb pocskondiázható része a színháznak, és örömmel teszik közzé vélt vagy valódi sérelmüket. Mielőtt bárki félreértené: NEM, nem védem azt, ha bárkivel modortalanok voltak, vagy nem úgy intéztek valamit, ahogyan ő elképzelte. Helytelen! De nem volna (lett volna!) sokkal gerincesebb, ha akkor melegében az érintettnek kifejezik – természetesen kellően udvarias és intelligens módon – nemtetszésüket, minthogy most mindent és minden esetet egy kalap alá véve „a szervezést” szapulják? Még azt is elárulom, hogy velem is esett már meg, hogy egy-egy mondatot érdesebbnek éreztem a kelleténél, de máskor meg maximális kedvességet tapasztaltam, sokszor. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor picit mordabb vagyok, vagy bánt valami – gondolom, mindenkinek. Vannak hibák ott is, mint mindenhol, de nagyon fontos munkát nagyon nehéz körülmények között és sokszor mindenféle kényszer és nyomás alatt végeznek, s az egyszerűen nem igaz, hogy velük mindenkinek csak rossz tapasztalata van. És most akkor nem is térek ki arra, hogy néha egyes oda betérők milyen modorban beszélnek velük és hogyan értetlenkednek a legegyszerűbb dolgokon is, és mekkora türelem kell például, amikor ötödször kezdik újra, hogy akkor hogyan is kaphatnának mégis jegyet arra az előadásra, amire már elsőre megmondták nekik, hogy már nincs egy darab sem, vagy hasonló szervezőt próbáló esetekre… (Ja! Én NEM vagyok a szervezés munkatársa, sem valamelyik dolgozó rokona, barátja, sem a Színház dolgozója – csak van fülem, meg szemem!) És igenis a Szervezés vezetője is nagyon korrekt és a munkatársai is mindent megtesznek. Hogy nem tudnak mindig mindenkinek kedvére tenni? Ez nyilván bántja az érintettet, de nem is lehetséges. Hogy néha gond van (volt) a modorral? Biztos vagyok benne, hogy ezután még jobban igyekeznek majd udvariasnak lenni mindenkivel – de abban is, hogy eddig is erre törekedtek.
 

   Na ezért érdemes színházat csinálni! Idézet „kicsiguppy” (lásd jobboldali menüsor, friss hozzászólások!) szavaiból: „…nagyon szeretem őket nézni jövőre amennyit csak tudok buli helyett inkább színházjegyre gyűjtök.”

   Tudom, hogy a legnagyobb jószándék mellett sem lehet tökéletesen egyforma mindig az előadás, hiszen sok tényező befolyásolhatja akarva-akaratlanul, de a Maya szerintem soha nem volt még ilyen jó, mint ma este, nemcsak fegyelmezettségében, de többek játékában eddig nem látott színekkel. Most igazán éltek az egyes figurák. Egészen új dimenziókat nyitott, sokkal drámaibbnak és bár ellentmondásnak tűnhet, so   Mivel az évadzáró társulati ülés később lesz az eredetileg tervezettnél, az évad legjobbjainak közönségdíjára való szavazást is meghosszabbították június 14-ig! "Tizennegyedik éve a közönség döntheti el, kit látott a legjobb színésznőnek, színésznek, illetve mely előadás volt az, amely leginkább elnyerte a publikum tetszését az elmúlt színházi évadban. Idén hűséges nézőink közül Juhász Ferenc, valamint a különböző médiumok színházi újságírói: Barna Béla – Líceumi Paletta; Bujdos Attila – Észak-Magyarország; Egres Béla -  Heves Megyei Hírlap, HEOL.hu; Farkas Éva – Magyar Rádió; Nagypál Ákos – TvEger; Ugrai István – szinhazajanlo.hu és Weil Zoltán – EgriSzín által kiválasztott színművészekre és a legjobbnak ítélt előadások rendezőire lehet szavazni – az évad végéig – a Heves Megyei Hírlapban és a Grátiszban megjelenő szavazólapon, illetve - naponta 6 óránként - a HEOL.hu-n." 

* A felkérésben táncművész jelölése is szerepelt (én meg is tettem erre is a javaslatomat.), a HEOL-on a szavazásban nem látom...

   Tudom, hogy a legnagyobb jószándék mellett sem lehet tökéletesen egyforma mindig az előadás, hiszen sok tényező befolyásolhatja akarva-akaratlanul, de a Maya szerintem soha nem volt még ilyen jó, mint ma este, nemcsak fegyelmezettségében, de többek játékában eddig nem látott színekkel. Most igazán éltek az egyes figurák. Egészen új dimenziókat nyitott, sokkal drámaibbnak és bár ellentmondásnak tűnhet, sokkal szórakoztatóbbnak éreztem, mint bármikor korábban és az egész hevesen vitatott rendezői koncepciót is sokkal inkább igazolta. Kívánom, hogy a POSZT-on is majd így sikerüljön!
   Amit viszont ma este sem értettem az, hogy a fináléban felszólítják a közönséget, hogy miközben egyvelegbe foglalva elhangzik a darab összes dala szavazzanak kézfelemeléssel és akkor a legtöbb szavazatot kapott dalt majd újra meghallgathatják. Nem mindig „jön be” – igaz. Van, amikor csak legfeljebb egy-két kéz emelkedik bátortalanul a magasba. De mindegy is, mert amikor komolyan veszik a felszólítást, akkor sem teljesül az ígéret. Voltam előadáson, amikor több dal is kapott elég sok szavazatot, de a "Jön a lux"-ra gyakorlatilag a földszinten mindenki keze fent volt, és ezek után - nem játszották el újra... Ha ez a felszólítás ott van a fináléban, a közönség pedig partner a játékban, akkor nem kellene komolyan is venni?
 

E-mailt kaptam Prágából:

  „Megnéztem és olvastam néhány cikket a színházi blogon. Természetesen nem hagyhattam ki a Prágára vonatkozókat…  Az oldal érdekes, tartalmas. Le a kalappal!”

   A Színház honlapjának vendégkönyvében folyik egy vita. Kiindulásul ebből idézek részleteket:

   -  „Nem tudom, másnak is feltűnt-e a pénteki Maya előadásban, hogy Túri Lajos nevettette a táncosokat…Felháborító volt. Elvonta a figyelmet a többi szereplőről, semmibe vette azok munkáját, akik komolyan vették a nézők szórakoztatását, és nem tartotta tiszteletben a nézőt…És ez nem csak pár perc volt, ami esetleg még tűréshatáron belül lett volna, hanem a darab elejétől a végéig tartott. Szomorú, hogy megengedheti magának egy "művész" (?), hogy ezt tegye.”
   - „…a táncosok valóban el-elvigyorodtak, de szerintem ez nem olyan égbekiáltó probléma. Engem egyáltalán nem zavart, csupán láttam, hogy ők is élvezik a darabot…Ha valakit előadás közben az foglalkoztat, hogy egy táncos vigyorog vagy sem, akkor nem biztos, hogy a művészekben keresendő a hiba.”
   - „…azért az nem úgy van, bármennyire is színház párti vagyok, hogy amit a színpadon tesznek, az automatikusan rendben van és az a hibás, akinek feltűnt, amint az utolsó mondata sugallja. Hallott már a színpadi fegyelemről?!...A színház szeretete pedig nem egyenlő a kritikátlan rajongással.”
   - „…Nem kell hozzá különösen figyelmesnek lenni, hogy feltűnjön, ha valami egyéb magánprodukció is folyik az előadás közepette.”
   - „…Persze nem gyakoroltak elég színpadi alázatot, ez valóban hiba volt, de engem ez addig nem zavar, amíg nem megy a darab kárára.”

   Én a vendégkönyvben említett két napból a szombat délutáni előadást láttam. Tény, hogy akkor is  volt nevetgélés. Nem tudom, nem láttam, mi váltotta ki, gondolom másfelé figyeltem, csak az eredményt vettem észre. És én sem örültem neki, hiszen tényleg nyilvánvaló „magánprodukció” volt, ami zavarta igenis az összképet.
   De azért nem csak ennyi a reakcióm a fent idézettekre.
   Kezdem Túri Lajossal. Személyesen nem ismerem (csak színházi barátaim véleményét tudom), de egy valamit nem tudok elképzelni semmiképpen, azt, hogy szándékosan tönkre akarná tenni a művésztársak munkáját. Elmondom, miért nem. A Diótörő idején figyelhettünk fel rá (igen, tudom, a Megatánc… nem néztem, bocsánat… azokon az estéken is inkább színházban voltam…), de akkor rögtön nagyon. Az a fokú komolyan vétele feladatának, amit ott tanúsított és az a nívó, amelyen teljesített, számomra meggyőző volt. És azóta is ezt látom, amikor színpadon van és koreográfiáiban is. Ha pedig valaki ennyire magáénak érzi a művészi munkát, nyilván nagyon zokon venné, ha mások tönkretennék, s gondolom ő sem tenné ezt másokkal. (Egyébként kedvelem a Tánctagozatot, nagyra értékelem amit csinálnak, s nem csak őt! Van is egy külön topic számukra itt a blog Fórumában.)  
   Azután: az előadás természetesen estéről-estére változik, nem steril, minden egyes pillanatában egyszer s mindenkorra beállt. S még olyasmiktől is függ, hogy a szereplőknek aznap ép milyen a hangulatuk. Más kérdés, hogy nekik a hangulatokat tudni kell kordában tartani. A nézőnek nagyjából minden este ugyanazt kell kapnia, s abba magánprodukció nem férhet bele, különösen ha a színpadon egyébként zajló történéstől feltűnően független. Nyilván adódhatnak kivédhetetlen, nevetést, más reakciót kiváltó váratlan dolgok, ha ezt a néző is észlelte, együtt nevet a szereplőkkel, s nincs is semmi baj. Ha nem érti, mi történt, akkor már kicsit problémásabb a helyzet, de van, amit nem lehet kikerülni. (Néhány példa erre a Gárdonyi retro 1995 rovatban: The Show Must Go On – Az előadásnak folytatódnia kell.) Az viszont számomra elképzelhetetlen, hogy bármelyik művész - akár színész, akár táncos - előadás közben szándékosan idézzen elő ilyen helyzeteket, mert igen, a művészi alázat és a többiek valamint a közönség iránti felelősség ezt nem szabad, hogy megengedje, a többiek részéről pedig nem szabad, hogy eltűrje!
   Zárójelben: ide tartozik a darabtemetés is, amit én kedvelek, s jól szórakozom a kis finomságokon, de ott is kell lenni egy határnak! És idetartozik akár az is, ha a tapsrend alatt, miközben mi lelkesen csapkodjuk össze a tenyerünket, a színpadon meg beszélgetnek, nevetgélnek, mintha nem is érdekelné őket az ünneplésünk.   
   Ezek jutottak eszembe a Színház vendégkönyvében zajló vitát olvasva. Na meg az, hogy nem igazán Vendégkönyvbe való, sokkal inkább Fórumba – a Színház honlapján az nincs. Itt a blogon van – lehet használni!

   A színház átriumában ülök, történetesen egészen egyedül. Odajön egy kislány, mint később kiderül, negyedikes csak még.
   - Csókolom!
   - Szervusz!
   - Olyan gyönyorű itt minden. A bácsi itt dolgozik?
   - Nem, de ismerős vagyok itt. Szeretnél talán kérdezni valamit? Biztosan tudok segiteni.
  És megindul a kérdések sora, az épületről, hova nyílnak az ajtók, merre lehet bemenni a színpadra, a színészekről, a kislányt minden érdekli, és közben az is eszébe jut: ,,Bocsánat, nem mutatkoztam be.” Megmondja a nevét. Én is a legnagyobb komolysággal bemutatkozom. Volt már színházban Debrecenben és Budapesten is, itt Egerben még nem. Eddig csak  mesejátékokat látott, ez az előadás lesz az első komolyabb. Megegyezünk, hogy a végén elmondja, hogyan tetszett. Nem is feledkezik el róla... De jó, hogy ilyen érdeklődő és ilyen udvarias, az illemszabályokat már egész fiatalon ismerő és be is tartó gyerekek is akadnak még - ha már csak mutatóban is...!

  Semmi kifogásom a darabtemetés ellen (lásd például: Gárdonyi retro 1999 – Darabtemetés és búcsú az épülettől). Ellenkezőleg! Hiányolni szoktam, ha nincs semmi nyoma. De amit ma láttam, az azért finoman fogalmazva is sok volt!  

   A ma esti Csörgess meg! előtti percekben eldöntöttem, hogy akkor ma írok erről – terveimben szerepelt amúgy is… Azután eszembe jutott egy bejegyzés, amit magam követtem el  2009.12.28-án a Színház Vendégkönyvébe – amit szinte szóról szóra írhatnék meg ma is: akkor is a Csörgess meg! volt műsoron, akkor is és ma is „még a csilláron is lógtak”, akkor is azt tapasztaltam, amit ma, még baseball sapkás is volt ma is (nem ugyanaz a néző, mint akkor). Úgyhogy nem írom meg újra, hanem idézem önmagam: "Még a csilláron is lógnak..." mondta valaki mellettem egy (pót)széken ma este a Csörgess meg! előadása előtt. Csillár ugyan nincs az egri színházban, de ha volna, valóban még azon is lógtak volna, zsúfolt volt a ház. És nagy a siker. Az előadás értékéből semmit sem von le, de nekem elkeserítő (és nem csak nekem, hiszen hallottam a szünetben és az előadás után mások megjegyzéseit, amelyek egybevágnak az én gondolataimmal), hogy a színházat (vesd össze Thália temploma) egyesek mennyire nem tisztelik meg öltözékükkel. Volt, aki baseball sapkában ült végig - nem, nem gyerek (az se tegye!), hanem középkorú férfi... Volt sok pesti vendég... Tudom ott ez sikk (?) egyes körökben, hogy hétköznapi, vagy lompos ruhában mennek színházba, de szerintem (szerintünk) meg - és ha ezért konzervatívnak bélyegeznek, akkor azt büszkén vállalom - inkább tiszteletlenség a színházzal, a művészekkel és a közönséggel szemben is. Egy ismert pesti kritikus (akinek egyébként én mindig élvezettel olvasom és nagyra becsülöm az írásait) például fekete pólóban, világos nadrágban volt jelen, a nadrág egyik szára bokáig felhajtva... Én is szoktam néha Miskolcra, Pestre utazni színházba. Fárasztó, gyűrődik a ruha, stb... mégis mindig felveszem az öltönyt.” Eddig tartott az idézet. Azt most teszem hozzá, hogy – bocsánat őszintén és szeretve tisztelt művészek! – én azt is gondolom, hogy ha egy társulati tag beül a nézőtérre, akkor ott és addig ő is néző. Tehát neki sem kellene teljesen hétköznapi, nem színházba illő ruhában lennie. Inkább példát mutatnia. Már csak azért sem, mert higgyék el, a nézők ezt is szóvá szokták tenni…
 

    Az alábbi e-mailt kaptam ma: "Kedves Ferenc! Köszönet a kedves szavakért és megemlékezésért. Rendkívül jólesett. Köszönöm. Természetesen rendszeres olvasó leszek. Moravek Kriszta"                        

   Egy jó óra volt 3-4 hete egy nap a Cigánykerék előadásáig. Kint álltam a színház előtt , amikor jött Szabó Emília a színészház felől sietve. Én nem is vettem észre, de ő rám köszönt, nagyon kedvesen, mosolyogva és annyit mondott: Köszönjük! - és sietett tovább. Szívesen, igazán nincs mit mondtam meglepve, de tulajdonképpen nem is tudom mit köszönt meg, azt, hogy ott ülök gyakran az első sorban, vagy amit erről az előadásról írtam itt a blogban. Akkor vajon honnan értesült róla? Mindenesetre jólesett.  

   1999/2000-es évad. Pam Gems: Piaf. Milyen emlékeid vannak a készülődésről, a  bemutatóról, illetve a fogadtatásról és hogyan él benned ma a tíz éve kísérő Piaf?

   - Az egyik meghatározó történet még korábbról való. A színház folyosóján Betti, az öltöztetőnk megállított, amikor először hallott zenés darabban: Erika, neked Piafot kellene énekelni. Aztán ezt minden nap elmondta, amíg telt-múlt az idő, s egyszer csak elém toppant egy rendező, aki rendezett Piafot nem is egyszer, és láss csodát, megszületett az egri Piaf előadás.
   Furcsa lesz, amit mondok, de egyetlen szép élményem nincs a munkáról. Nagyon zaklatott volt a próbafolyamat, ráadásul a darab rendezője – volt férjem – éppen beleszeretett egy kórista-lányba, aki szerepelt az előadásban. Ettől persze minden pillanatban be kellett bizonyítania, hogy én semmit nem tudok, ellenben az összes kislányok zseniálisak. Ma már mosolygok, de szörnyű két hónap volt. (Akkor bezzeg még sok idő volt próbálni.) A főpróba előtt meghalt M. Horváth Jozsó barátom. (Az Uram, uram kezdetű dal attól kezdve mindig neki szól!!!) A volt férjemet a nyilvános főpróba előtt bevitték a kórházba gyomorfekély miatt, a bemutatón nem is volt ott. Előadás után bementem hozzá, majd irány mulatni! Reggel ötig. Tízre megint kórház. Másnapos is voltam és rettenetesen kész volt az idegrendszerem, este előadás. És akkor kiderült, hogy a volt férjemet másik osztályra helyezték, intenzív, kardiológia, nem mehettem be, nem mondtak semmit… leültem a folyosón a radiátor mellé és csak sírtam. Azután már nem tudtam megállítani a történetet. Szépen felemeltek, betettek egy mentőbe és ki a Baktai útra. Élénken tiltakoztam ugyan, de minden bolond ezt teszi. Annyit elértem, hogy nem adtak injekciót és két óra leforgása alatt elintézték, hogy telefonálhassak. De kit hívjak? Fehér Pisti barátomat sikerült elérni, aki röhögő-görcsöt kapott a történettől. Azt hitte, viccelek. Végül kijött értem kis zöld Trabijával, azt megjegyezte, ha átverem, megöl. De én ott ugráltam a rács mögött, mint a kis majom. Így saját felelősségére kivitt engem, a veszélyes bolondot… (Emlékszem az arcokra, mikor mondtam, engedjenek el, énnekem este előadásom lesz! Persze, előadás, nyugszik a beteg…) És este 7-kor Piaf előadás. Jól ment.
   A fogadtatása az előadásnak elementáris volt. Azóta is csak szuperlatívuszokkal emlegetik, ami persze nagyon fontos nekem, hiszen ezért csinálom. És minél inkább dicsérik, annál többet próbálok kisajtolni magamból a következő előadáson.
   Biztosan sokban fedi Piaf élete, karrierje és személyisége az enyémet, mert nem kellett erőszakkal belebújni a szerepébe. A sorsán keresztül volt mit mondanom az én keserűségeimről és örömeimről, az én környezetemről, az én barátaimról és ellenségeimről.
   És ezt a közönség nagyon respektálta.

* Lásd még a Volt egyszer... 1999 rovatot!

    A Piaf tíz éve kíséri Erikát, de az élet azért nem állt meg, színházi és filmszerepek jöttek-mentek. Ez a kép a Pillangók című film forgatásán készült (2008)

   Megígértem, hogy megválaszolok egy kérdést...  Bár konkrét személyre szabottan szól, de azt gondolom elhelyezhetem itt a választ, hisz nyilvános fórumon hangzott el a kérdés és általános érvénye is van – lehet a válaszomnak.
    - “...a hitem hol veszett el??? …végül is mi lett a legvégem???”
   - Elveszett? Hányszor megtörténik, hogy folyik az előadás, korrekt rendezésben, mindenki hiba nélkül mondja szövegét, jók a díszletek, a jelmezek - mégis hiányérzetünk van. Több száz ember kész befogadni a szerző és a színművészek üzenetét, de csak szavakat és gesztusokat kap, amelyek sehogyan sem állnak össze az őt körülölelő megfoghatatlan, de tagadhatatlanul létező és titokzatos módon ható erővé. Nem jön létre az áhított közösség a nézőtér és színész között. A színház küldetésének pedig ugye éppen ez az igazi értelme: közösséget és sorsközösséget vállalni a nézőkkel, életük, múltjuk, jövőjük egészével, vagy egy-egy szeletével. Azokkal, akik a jegyvál­tással már azt is elhatározták, hogy hinni fognak a színésznek, s elvárják, hogy az teljes hittel azonosuljon az aznap estére rendelt figurával. Ha a színészből ez a hit nem sugárzik, akkor hamis minden. A hit lehet az egyedül hiteles kiindulópont, ha nem másoknak üzenni, divatokat követni akarunk, hanem egyes-egyedül a közönségnek szóló és kétséget kizáróan őszinte színházat akarunk csinálni. Ennek kell egy áramkörbe kapcsolnia mindenkit, aki akár csinálja, akár nézi, de szívügyének tartja a színházat. Ha ez a hit valódi, akkor megkapja a kellő visszaigazolást. S akkor gondolkozzunk el most ezen közösen! Érzed-e, hogy létrejön ez az áramkör? Sugárzik-e feléd a nézői szemekből ez a kellő visszaigazolás? Na ez viszont – nem úgy mint a tiéd – költői kérdés volt. Egyértelmű igen a válasz. De sugározhatna-e akkor, ha te nem hittel játszanál ott fenn? Ugye, hogy nem? Tehát hol veszett el a hited? Sehol! Megvan az, s szerintem a lelked mélyén ezt te is tudod. Megengedem, hogy ingott-inog időnként, tapasztalva és átélve ezt-azt – nem részletezem, tudod miről beszélek, s aki pedig olvassa ezt a választ, annak nem feltétlenül kellenek ezek az információk a lényeg megértéséhez. Inog, de a fák is inognak a nagy szélben – hát még a hegyektől, völgyektől nem védett szabadon álló alföldi fák! – mégsem dőlnek ki. Gyökereik kötik őket oda. Téged meg köt  minden a SZÍNHÁZHOZ. De ha a színpadon nem láthatna valaki, akkor is elég lenne mondjuk elolvasnia nyilatkozataidat, meghallgatni ahogyan beszélsz a színházról, böngészni kicsit (néha szarkasztikus, néha önironikus, de mindig élvezetes humorú) bejegyzéseidet itt-ott... Egy hite vesztett színművész, egy hite vesztett ember más hangon szól. Végül is kinek -kiért élsz te ott fent a színpadon? Magadnak, mert ezt tenni belső szükségszerűség számodra, meg a közönségnek. Akkor? Mindkét fél megérdemli és jogosan el is várhatja, hogy újra és újra erőre kapó hittel állj ott. A többit meg ott egye meg a fene! Mondom persze én a “kívülálló” könnyen, hiszen nem én éltem át a fájó dolgokat, s a sajátjaimon - vannak (s akadnak köztük  színházi szívfájdalmaim is) - ugyanúgy nem tudom örökre és végérvényesen túl tenni magam, mint te. Dehát van más megoldás, ha önbecsülésünket nem akarjuk elveszteni, mint megrázni magunkat és csakazért is legalább olyan, vagy ha tudjuk még magasabb színvonalon csinálni, tenni, álmodni ami az életünk?  Mi lett a legvéged? Nincs legvég. Hát nem emlékszel? “Tovább, tovább, az élet megy tovább. A sors útja végtelenbe ér. Feledd a bánatot, mindazt ki elhagyott, hidd el egyszer úgyis jó lesz a világ... Ha érzed már, hogy nem bírod tovább, hát hidd, hogy vannak még csodák! Lesz öröm, lesz  varázs, mindaz, mit várva vársz, és az élet mindig, mindig megy tovább.”
         

Nádasy Erika honlapján olvastam az alábbiakat - kommentálom!

  „Volt szerencsém az utóbbi időben külföldi előadásokat látni, sőt nemzetközi stábban dolgozni. Mondhatom, a színház mindenütt törekszik lefújni a port az előadásokról, nagyon izgalmas művek születnek határon kívül és belül. Némileg a színészi eszköztár is alakul ehhez. Én a "régi iskolában " nőttem fel. De egyáltalán nem volt az rossz iskola. Többet bízott az érzelmekre, az érzésekre. Most ebből kevesebb van, viszont a színész-növendékek sokkal jobban használják a gesztus-nyelvet. Sajnos a beszédet, hangot, hanglejtést ezzel egyenes arányban sokkal kevésbé. Ötletesen, izgalmasan játszanak, de kevésbé beszélnek szépen és érthetően. Sőt, egy időben direkt erény volt rontott beszédet használni az előadásokban. Részt vettem Jirži Menzel Oscar-díjas rendező és nagyszerű színész mesterkurzusán. Sok fiatal volt, csak két ilyen veterán, mint én. A Mester napokat beszélt a nyelv dallamáról, annak fontosságáról, arról, hogy a szövegből mi mindent ki lehet aknázni, ha tudja a színész kezelni a saját hangszerét, ami nem is olyan könnyű feladat. Azért szavaltam ennyit ezekről, mert szeretném valahogyan alátámasztani, hogy a színházi értékek nem változnak olyan mértékben, mint ahogy azt egyes előadások szeretnék sugallni. Nem akarok okoskodni, de ha jól láttam, a "Csörgess meg" c. előadás nagy sikerrel megy, pedig a "modern" vonulatba sorolják. A hagyományos vígjátéki, illetve kabaré elemeket használja, remek gegekkel és zenével. Mi benne a modern? Legfeljebb a környezet és a téma, főszerepben a mobil telefon. Amikor a vonalas telefon még újdonság volt, arról születtek hasonló tréfák.” (N.E.)
 

A merészen újra kevésbé fogékony réteg ha  azt hallja, hogy lefújják a port az előadásról, sokszor bekapcsol benne egy kis gyanakvás-generátor (hogy elég korszerű legyek). Mert vele, mint nézővel szembeni tiszteletlenségnek érzi, ha csak valami (számára) zagyva dolog jön ki az egészből. Nem feltétlenül megingathatatlan ellensége  bár minden újnak,  lehet, hogy még meg is kedvelhetné a kísérleti előadásokat, csak az Isten szerelmére értené is anélkül, hogy  külön elmagyaráznák neki. Kilépve pedig ennek a nézőnek a szerepéből én kedvelem az izgalmas kísérleteket, s ezekből Egerben akad néhány, de akkor is szimpatikus a Nádasy Erika által említett régi iskola. Rendben van, a színház kövesse az életet és tükrözze. De ne szolgai módon mindenben! Nem elég baj, hogy az érzelmek lassan kiveszni látszanak és lassan az tűnik csodabogárnak, aki még őrzi őket? Még a színpadról is tűnjenek el? A színpadról, ahol ugyebár példát adnak, katarzissal gazdagítanak (jó esetben) bennünket! Az legyen a példa, hogy érzelemmentes lényekként vegetálunk? (A katarzis meg egyáltalán hogyan képzelhető el érzelem nélkül?) Persze nem az ifjú művészek hibája - akik itt Egerben tényleg jók! -, ha a beszédet, hangot, hanglejtést  kevésbé használják,  nekik ezt tanították. De könyörgöm, miért? Az ötletes, izgalmas játékot az érzelmek csak gazdagíthatják! (A rontott beszéd direkt használatára meg inkább nem is nagyon térek ki. Az egyenesen bűn! "Mellesleg" pedig zavarja az előadás érthetőségét. Volt Egerben már olyan vendégjáték, amelyben egyes körökben legalábbis rendkívül népszerű művésznek alig értettem a szavát, noha megfeszítve figyeltem…) Jirži Menzelnek tökéletesen igaza van. Kár, hogy nem hallhatták sokan. Erika nem tolmácsolhatná egy mini-mesterkurzus keretében?
 

    Évekkel ezelőtt a Színház honlapjának Fórumában tűnt fel a név: A Színház Manója. Bejegyzéseivel azóta is találkozni - mostanában a honlap Vendégkönyvében. Sokan találgatják, ugyan ki lehet. Bevallom, én birtokában vagyok ennek az ismeretnek. Tudomásom szerint összesen vele magával együtt hárman vagyunk ilyenek, de természetesen megőrizzük a titkot. Még az is felmerült, hogy ezt a blogot együtt szerkesztjük, de végül másképp döntöttünk. Ami persze nem zárja ki azt, hogy ha kapok tőle anyagot, akkor azt közreadjam… De szóljunk a Fórumról! Miért is nincs? Volt és van rá igény – ezzel magam is egyetértek, s bizonyítandó idézek a Színház honlapjának Vendégkönyvéből:

Szerintem 2010.03.20. …ebben a fórum dologban nagyon igaza van - vissza kellene állítani. bárki 2010.03.20. A "negatív-népség" a fórumot sem tudná kellőképp használni, megbecsülni. Vagy mégis? Meg sem érdemelnék... Ügye milyen rossz gonosznak, önteltnek és butának lenni, maradni... Szerintem 2010.03.20. De a moderáció kitehetné, aki nem megfelelően használja! Másrészt meg elvonásával mindazokat büntetik, akik tudták! Rhiannon 2010.03.21. Kedves "A Színház Manója"! Ön esetleg tudna tenni valamit azért, hogy a Fórum újra elindulhasson? Vagy ez eleve egy hamvába holt ötlet? Ráadásul - ahogy az Ön is írta - az oda nem illő személyeket egyszerűen ki lehetett volna moderálni, nem pedig az egész  Fórumot egy gombnyomással megszüntetni. 

   Chicago - mai előadás (de máskor is megesik). Szünet. Megszólal a hívó: "Kedves közönségünk, kérjük, foglalják el helyüket a nézőtéren. Az előadást öt perc múlva folytatjuk." Nem telik el harminc másodperc legfeljebb, és: "Kedves közönségünk! Kérjük, foglalják el helyüket a nézőtéren. Az előadást azonnal folytatjuk." És már kapcsolják is le a világítást, és tényleg már folytatják is...
 

   A tavasz talán alkalom arra is, hogy végiggondoljuk, hányszor születik újjá a művész, aki estéről estére elénk áll, szórakoztat, gyönyörködtet, felemeli szívünket, lelkünket. Milyen különös, misztikus is ez a hivatás! Ki másnak adatik meg, hogy egy személyben lehessen emberi létformák végleteinek megformálója, átélője?  Igen ám – hallom szinte az ellenvetést -, de van egy nagy hátrány is, mégpedig az, hogy nem változtathat. A rosszat, a bűnt is ugyanúgy kell estéről estére elkövetnie, és nincs feloldozás, megtisztulás. Dehogyis nincs! A színész azzal, hogy megmutatja nekünk mi az, amit rosszul tett az adott figura segít, hogy magunk elkerüljük a hasonló életcsapdákat. Tanít okosabbnak lenni, emberhez méltó módon élni.  Itt a megtisztulás, katarzis! Közben pedig maga  is tiszta marad, hiszen jót cselekedett. Nem könnyű a színészi lét. Ezerféle ember jellemvonásait kell alaposan ismernie, azt is, amivel maga nem azonosul. Nagyfokú érzékenység, lelki gazdagság nélkül pedig hiteltelen volna mindaz, amit elénk tár. Nagy a felelőssége és ennek tudatában élnie nem hétköznapi teher. Így aztán időnként a színpadon kívül is játszhat kicsit, de hiszen számára színpad az egész világ… Ez az élete, hisz benne! Ezért vállalja nap mint nap a fárasztó, sokszor keserves és kínokkal teli újjászületést a színész – és ezért tart ki mellette hűségesen a néző. 

* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.