Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 58. rész 2014.12.10.
Gyerekek a nézőtéren és a színpadon 1989-2003
A nézőtéren
1989-90
* A Mezőkövesdi Szivárványból (lásd a sorozat 62. fejezetét!)
- Tegnap voltam először színházban. Nagyon jó érzés volt. Már kezdettől örültem, hogy el fogunk menni és nem csalódtam!
- Ez a kis társulat igazán hangulatos estét tudott teremteni.
- A tegnapi este igazi élmény volt számomra. Egészen másképp éreztem magam öltönyben és nyakkendőben. Amikor bementünk, megigazítottuk a nyakkendőnket és igyekeztünk komoly képet vágni, ahogy egy színházlátogató társasághoz illik. Az, hogy mindenki öltönyben jött el, sajátos atmoszférát teremtett.
- Nagyon jól voltak megválogatva a szereplők, mindenki olyan szerepet játszott, amihez kedve és tehetsége is volt.
- Elgondolkodtam a művön is és azon is, én hogyan rendeztem volna, játszottam volna el.
- Tetszett, hogy a téma ugyan bonyolult volt, de a díszlet nem volt túlbonyolítva. Jól ábrázolták a színészek a hősök jellemét. Időnként egészen baljós érzésem volt, de a humoros részek feldobtak.
Belépőjegy (fénymásolat) 1991
A színpadon
1995
Anna, Patrik, Zsombor
A színlap persze közli teljes nevüket, hiszen az előadásnak éppúgy teljes rangú szereplői, mint a felnőtt, "igazi" színészek. Mind a hárman zenés darabokban láthatók. Anna a Görkorcsolyapályában Nádasy Erika kislányaként. Játék is meg nem is, hiszen ők a valóságban is anya és lánya. Patrik és Zsombor a József Benjaminját éneklik és táncolják, kettős szereposztásban. Komoly feladat, szinte állandóan színen vannak és még arcukkal játszani kell, érzelmeket kifejezni.
Egyáltalán nem biztos, hogy színészek lesznek, nem is kell feltétlenül így lennie. Az azonban biztos, hogy szép emlékük marad a színpadon töltött idő, mert érezhető, hogy szívesen csinálják. Ezért gondolunk rájuk mi is jószívvel.
* Ez az írásom eredetileg a Heves Megyei Napban jelent meg.
1999
Fekete Marci
Azazhogy: bocsánat, Márton! Így hivatalosan illendőbb volna, mert komoly művészi teljesítményt nyújt.
Mégis illik hozzá ez a "Marci", hiszen épp azért olyan rokonszenves, mert nem kapatta el a siker (amelyet megérdemelt nemcsak most, hanem már korábban, például a Kék madárban, az Egri csillagokban), szerény, kedves maradt ez a komoly, most éppen hatodik osztályos kisfiú. Akkor is, amikor az előadás után Lisztóczki Péter, a felnőtt Nyilas Misi alakítója, mellesleg Marci nagybátyja társaságában gyermekekkel találkozott és beszélgetett.
* A Mezőkövesdi Szivárványból (lásd a sorozat 62. fejezetét!)
2003
Levélféle a Valahol Európában gyermek szereplőinek
Sokszor láttalak benneteket! Kuksit - Pintér Kristófot, aki a legtöbb bájjal, a legnagyobb természetességgel mond és énekel el minden szöveget, él minden szituációt, Mezei Bencét, akinek talán már egy picit könnyebb dolga volt, de nagyon ügyes. Szeplőst, Fekete Mártont, aki sokszor meglepett már bennünket korához képest érett tehetségével, akár az Egri Csillagok Gergőjére, akár a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijére gondolok, s most is öröm volt figyelni. Pintér Imrét, akinek a megformálásában a bemutatón talán még több volt a gyerekből (Mártonéban a korán, kényszerűen korán férfivé vált emberből), de hitelesen, szépen oldotta meg nem is könnyű feladatát. Szabó Tibort, akiben az fogott meg, hogy a nagyobbak közé tartozva sem szégyelli a sokadik előadáson sem kimutatni érzelmeit, meghatottságát, megrendülését. Áhítat és főhajtás - énekelitek - és bár bizonyára kaptatok sok dicséretet, én is szeretném elmondani Nektek, hogy sokszor felnőtteket megszégyenítő fegyelmetek, odaadásotok minden elismerést megérdemel. Tudom azt is, hallottam róla, hogy nincs könnyű dolgotok közben az iskolában, s tudom, láttam is, hogy a színpadi fegyelmet csak úgy lehet kibírni, ha jelenésre várva tombolhattok egy kicsit. Sajnos eljön majd az a pillanat. amikor az előadás lekerül műsorról. Addig azonban biztosan Ti is minden alkalommal várjátok, hogy a felvonás kellős közepén egyszer csak kigyulladjanak a nézőtéri fények, leszaladhassatok a színpadról, körbevehessetek bennünket, úgy énekelhessétek azt a dalt. Bizonyára látszik rajtunk a meghatottság, mert visszatükröződik, amint tágra nyitott szemekkel, ámulva és szintén elérzékenyülve néztek bennünket, s azután boldog mosoly jelenik meg az arcotokon. Ügyesek és kedvesek vagytok, név szerint említettek és a többiek is mind, kivétel nélkül. Gratulálok Nektek!
* Ez az írásom eredetileg a Mezőkövesdi Szivárványban (lásd a sorozat 62. fejezetét) jelent meg.
Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 53. rész 2014.09.11.
110 éves az egri színház 10/10.
1945 – a város állandó színtársulat létesítésére kér engedélyt, de ez csak tíz évvel később valósult meg, az 1955/56-os évadtól. Az igazgató Ruttkay Ottó lett. A megnyitóig korszerűsítették, felújították a színházat.
Népújság, 1955.10.16.: "A színpad újjáalakítása ez-ideig félmillió forintba került. Rendbehozták a zsinórpadlást, új díszlettartókat szereltek fel, s az egész berendezést drótkötéllel látták el. A színpad két oldalán egy-egy új világítótornyot építettek, Míg a régi színpadot 20 ezer watt fényerővel világították, most 65 ezer watt fénye világít majd. Ezenkívül a világítási berendezés négy modern, színváltós reflektorral és egy legkorszerűbben megépített kapcsolótáblával is bővült. Újrafestik a nézőteret is, A páholysorokat az eddigi szemet bántó fehér helyett kellemes sötét csontszínre festik. Az előcsarnok üde almazöld lesz. Átfestették a páholy folyosókat és lépcsőházakat is, melyeket ízléses falikarokkal láttak el."
1955. október 23-án Gárdonyi Géza előjátéka (ugyanaz a "Dobó István szelleme", mint amelyet 1904. augusztus 20-án bemutattak) után Gárdonyi: Annuska című darabját láthatta a közönség. Az épület ekkor vette fel az író nevét.
1955 - még "névtelenül".
1959
1960
Harmadik bemutatóját a minap tartotta, s amikor ott jártunk, már a negyedikre, Gorkij Ellenségek című drámájára készült a Gárdonyi Géza Színház. Ez a szezonja változatosabbnak s vonzóbbnak ígérkezik, mint amilyen a tavalyi volt. Az elmúlt évadot – amint Szőllősi Gyula igazgató elmondotta – átmeneti évnek szánták, hogy a színház kijuthasson abból a gazdasági és szervezeti kátyúból, amelybe korábban került. Tavaly a társulat zöme kicserélődött, az új színészeknek össze kellett szokniuk, együttessé kellett kovácsolódniuk: ezért az elmúlt szezon csaknem teljesen „utánjátszó” jellege. Csak másutt már bevált, sikeres darabokat játszottak.
Az évadnyitó Érdekházasság majd a Warrenné mestersége után most a Nyugtalan boldogság szerepel a játékrenden; a sokoldalú – színésznek, koreográfusnak, rendezőnek egyaránt tehetséges – Gyuricza Ottó rendezésében. Miljutyin operettje szövegének zömét a tíz esztendővel ezelőtt játszott változat teszi, s ez nem válik éppen előnyére az egyébként gondos, szép, bár kevés humorú előadásnak. Karácsonyi Magda (Natasa), Benkő Béla (Balasov) és Stefanik Irén (Tánya) mellett rokonszenves képességeket mutat a Burmakot aqakító Dánffy Sándor. A kis zenekar igen jól szól, ez nagyrészt a vezénylő Gyulai Gaál Ferenc érdeme.
Mire készül a színház az Ellenségek után? Bemutatják a Hawai rózsája című Ábrahám Pál operettet. (E darabbal kapcsolatos dramaturgiai munkát a Nemzeti Színház dramaturgiájának segítségével végzik el. A Nemzeti Színház egyébként díszlettel és ruhákkal, tanácsokkal és kritikával is kedvére jár az egrieknek.) Sor kerül az Aranyemberre, Schiller Don Carlosára, Az instruktor házassága című új német zenés vígjátékra, a Nem vagyok azonos című csehszlovák szatírára; Garcia Lorca „erotikus hallelujá”-ját, a Don Perlimplint a Csodálatos vargánéval egy műsorban mutatják be. A tervben szerepel az Urhatnám polgár, a Kormos ég és a Denevér is.
A Gárdonyi Géza Színház táján immár nem hallani klikkezésről; megvannak a jó munka feltételei. Nő a közönség érdeklődése is: 2100 a bérlők száma! A tanács minden segítséget megad, rövidesen festő- és asztalosműhely, valamint díszlettár épül. Az évad végén pedig megkezdik a színház átépítését: kibővítik a színpadot s a vele kapcsolatos helyiségeket, majd tágas előcsarnokot építenek.
1961-64 között lebontották az épületet, csak a színpadát és oldalfalait tartották meg.
1962
 |
Együttesünk munkájára az elmúlt szezonban rendkívül zavaróan hatott a költözködés – mondja Szőllősi Gyula. – A színház átépítése miatt ideiglenes helyiségben voltunk kénytelenek játszani. Kevesebb volt az igazán jó előadás. Mégsem mondhatjuk az egész évadunkat sikertelennek. Biztató jelnek tekintjük, hogy egyik legsikerültebb bemutatónk mai magyar író, Abody Béla „Nyomozás” című darabja volt. Sikeres volt Sartre „Tisztességtudó utcalány”-a, Merimée egyfelvonásosa, A művésznő hintaja és Ábrahám Pál operettje, a Bál a Savoyban.
- Milyen változások várhatók az új szezonban?
- Ebben az esztendőben már az új színház együttese játszik, bár az épület még csak a jövő augusztusra készül el. Kezdem a nagyon jelentős személyi változásokon: Horváth Jenő lett a színház vezető rendezője. Vele közösen hoztuk létre a változásokat és az új műsortervet. Színészi állományunk olyan ismert, tehetséges színészekkel erősödött, mint Spányik Éva, Szabó Ottó, Lehoczky Éva, Petőházi Miklós és Daridai Róbert. Három főiskolás is hozzánk szerződött: Mendelényi Vilmos, Lengyel László és Dávid Ági. Félállásban nálunk szerepel Bicskey Károly, Fogarassy Mária és Olsavszky Éva. Ezek a változások lehetővé tették, hogy az új műsortervünkben szereplő darabok színvonalasan kerüljenek színpadra.
- Mik a műsorterv érdekességei?
- Négy ősbemutatót tartunk. Salacrou drámája, a „Máglyák Firenzében” nyitja meg a sort. Ez a XV. században játszódó mű áttételesen sokat mond a ma emberének is. Szó van arról, hogy a szerző ellátogat hazánkba és jelen lesz a szeptember 28-i bemutatón. Felfrissített színészgárdánk tette lehetővé, hogy bemutassuk Szophoklész Antigoné-ját, Schiller drámáját, a Don Carlos-t és Csehov színművét, a Három nővér-t. Készülünk egy mai magyar szerző művének ősbemutatójára is, de éppen az előkészületek miatt erről még nem tudok konkréten beszélni. Műsortervünkben szerepel még a Koldusopera, Gáspár Margit „Hamletnek nincs igaza” című darabja és Blazek cseh szerző „Viharos karácsonyéj” című műve.
- Mi képviseli a zenés műfajt?
- Arról sem feldkeztünk meg. Felsorolom azokat a műveket, amelyeknek bemutatását már eldöntöttük: Huszka: Gül baba, Kálmán: Bajadér, Strauss: Egy éj Velencében.
Mányoki László középület-tervező főmérnök és munkatársa, Szutor János kap tervei alapján új színház született. Növelték a férőhelyek számát, az épület homlokzatát üvegfallal határolt előcsarnokkal vették körül.
Az önálló társulat 1966-ig működött, majd összevonták a Miskolci Nemzeti Színházzal.
Az 1967-ben saját maga készítette fotót az akkori műszaki csapatról Mikó Jenőtől kaptam. A Dunaparti randevú című zenés vígjáték díszletében balról jobbra ülnek Domboróczki István díszítő, Cseh Vince világosító, Szatmári István színpadmester, előtte Kanalas Lászlóné ügyelő, az álló sorban Boda András világosító, Nagy Béla és Borbás László díszítők.
1985-ben megszüntették az összevonást. Január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. De a színházakban két naptári évet érintő évadokban gondolkodnak, tehát ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. Ha innen számolunk, akkor a 2012/13-as volt a 29. évad az összevonás megszűnte után. Ezt a számot választottam e 2012-ben indult sorozat főcímének.
1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt.
1986/87- Gali László a direktor – de még mindig csak befogadó színház.
1987/88 – Már önálló társulat, de még vannak befogadott produkciók is. Innen kezdve a számolást, a 2012/13-as a 26. évad volt.
1988/89 – az első teljes önálló évad. A számolást innen kezdve mondhatjuk, hogy a 2012-13-as évad volt a 25.
A színház 100 éves jubileumára kiadott képeslap
Amikor 2012-ben elkezdtem a színháztörténeti sorozatot, a bevezető részt így zártam: „Hajdanán, a vándorszínészet korában egy-egy játszási helyre megérkezvén a színi direktorok magukat és társulatukat a közönség kegyes pártfogásába ajánlották. Én is ezt teszem ezzel a sorozattal.” Most, amikor hamarosan elkezdődik a sorozat harmadik évada, csak ezt ismételhetem...
Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 36. rész 2014.03.13.
Arthur Miller: Két hétfő emléke
Szíki Károly, Győrvári János, Szatmári György
 1988.03.11.
Magas, fekete falaktól körülvett, elhanyagolt műhely. Kintről, a maszatos üvegen csak tompítottan jutnak be a fények és a zajok. Gépalkatrészek, csomagolópapírok, nyomtatványok hevernek mindenfelé. Ebben a reménytelenül sötét katlanban pereg Arthur Miller: Két hétfő emléke című darabjának cselekménye. A neves amerikai szerző egyfelvonásosát március 11-én, pénteken este mutatja be az egri Gárdonyi Géza színház társulata a stúdió sorozatban.
Teljesen felborul ezúttal a megszokott rend: a nagyszínpadot a nézőtér felé lezárták és a nézők maguk is a játéktérben, a díszletek közt foglalnak helyet. (Az első sorban például valódi alkatrészes ládákra kell letelepedni.) Ezért ezúttal a színház hátsó bejáratánál várják a közönséget a jegyszedők.
A darab rendezője, Szabó Ágnes öt évet dolgozott Erdélyben, a szatmári Északi Színházban, illetve vendégként Kolozsvárott. Tavaly ősszel települt át Magyarországra és a fiatal társulathoz csatlakozott.
- Nehezítette-e a rendezői munkát ez a szokatlan színpadi megoldás? – kérdeztük az egyik próba után.
- A nézők nagyon közel vannak a színészekhez, ezt a körülményt mindenképpen figyelembe kell venni – válaszolta. – A harsányság, a gesztusok és a hangerő eltúlzása, ami egyébként a távolság áthidalásához gyakran szükséges, itt zavaró lenne, sokkal hatásosabb a visszafogott játékstílus. Ugyanakkor a veszekedések, dühkitörések időnkénti fortissimói így még hangsúlyosabbá válnak.
- Gyakran mondogatjuk, hogy a színház jelen idejű művészet. Mik azok a vonások, amelyeket Ön ebben az 1954-ben, Amerikában íródott drámában ma, Magyarországon időszerűnek érez?
- A mű lényegében arról szól, hogy az ember taposómalomban él. Ha nincs ereje, kitartása és főleg hite hozzá, hogy kitörjön az elszűkítő környezetből, az egymásra zuhanó napok monoton robotjából, ha nem képes a maga teljességében élni az életet, megszűnik lélekben létezni. A megállíthatatlanul szállongó porban nap-nap után megjelenő emberek különféle stratégiákkal próbálkoznak. Ám útjuk többnyire alkoholizmusba, önmegtagadásba, leépülésbe torkollik… Ez a darab úgy figyelmeztet a hit és az akarat fontosságára, hogy a hiánya nyomában járó pusztulást mutatja meg. Ettől válik megrázóvá, de meggyőzővé is. Ma, amikor különböző okok miatt egyre jobban tejed a pesszimizmus, a passzív belenyugvás, e gondolatok aktualitása, fontossága tagadhatatlan.
- A főhősnek, Bertnek mégis sikerül kitörnie ebből az ördögi körből…
- Ő tulajdonképpen maga az író. Miller valóban dolgozott két évet egy hasonló helyen, mielőtt egyetemre ment volna és a legkedvesebb színművének tartotta a Két hétfő emlékét, nyilván önéletrajzi vonatkozásai miatt is. Bertben, aki szabad perceiben a Háború és békét olvassa, mindvégig él a remény, hogy tanulni fog, és az a képesség is, hogy ne a könnyebb ellenállás felé haladjon. Ezért sikerül megszabadulnia a kilátástalan sorsok e gyűjtőhelyéről.
Miller ezt írta a darab születéséről: „Úgy éreztem, az emberi összetartozásnak még a fogalma is darabjaira hullott… Azt reméltem, hogy meghatározhatom önmagam előtt is a remény értékét, azt, hogy miért kell belekapaszkodni és azoknak a hősiességét, akik legalább tudják, hogyan viseljék el a reménytelenséget.”
Az előadás nem ígér felhőtlen szórakozást. Tükröt tart elénk, őszinte önvizsgálatra kényszerít. Erre a szembesülésre szükségünk van, hogy szembe tudjunk szállni azzal a bizonyos észrevétlenül szitáló szürke porral, mely nemcsak a Miller által megrajzolt és Menczel Róbert díszleteivel megjelenített színpadbéli műhelyben szitál megállíthatatlanul…
Koncz János
 |
Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész), Svarc: Elvarázsolt testvérek (35.rész)
Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 10. rész 2012.11.30.
|
Menkó Terézia
|
"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
(Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 2.
Goldoni: Két úr szolgáját játszottuk. Szombat esti előadás, beugrás (betegség miatt), táblás ház. A Besenyőtelki Szociális Otthonból volt kétsornyi néző, akik életükben először voltak Színházban. A nézők minden szösszenetre figyeltek és reagáltak, a Színészek ettől szárnyakat kaptak, s egy fergeteges előadás kerekedett.
Egy másik kedves emlékem: A csókos asszony nyári, hatvani előadása. Hatvanban a szabadtéri helyszínnél a színpad előtt volt lehetőség leültetni a zenekart (szintkülönbség nélkül!). Odaértünk után, mint rendesen próbával kezdtünk. Gali direktor próbált s nem értette, hogy miért késik a zenekar a színészek kíséretében. Perceken belül kiderült, hogy a zenekar nem a kottát nézte, hanem a színészeket a színpadon. Először látták az előadást!
A ZENEKARRÓL is szükséges néhány szót mondanom. Az Egri Szimfonikusokra épült a mi időszakosan szolgálatot teljesítő zenekarunk. Legalább olyan odaadással, maximalizmussal dolgoztak velünk, mintha ez lenne a főfoglalkozásuk. Ők is a Család része voltak! Többnyire pedagógusok, katonazenészek. Viszont volt olyan hangszer, ami a városban nem volt fellelhető, ezért: Hevesről, Mezőkövesdről, Miskolcról jártak be esténként az előadás kiszolgálására. Emlékszem arra, hogy az egyik előadásra Ágoston Ottó konzultációja alapján az asztalos-tár készített egy hangszert és Ottóval együtt örültünk annak, milyen ügyesek a kollégák.
Budapesten játszottuk Örkény István: Tóték című darabját, nagy sikerrel. A rákövetkező otthoni előadáson én voltam az igazgatósági ügyeletes. M. Horváth József, mindnyájunk Jozsója azt mondta: „Tudod, azt már megszoktam, hogy itthon nekem tapsol a közönség, de, hogy Pesten is, ezt szinte nem is akarom elhinni”.
Vendégjátékon Marosvásárhelyen (1995) - előadás után: M. Horváth József, Tunyogi Péter, Bóta Csaba, Bókai Mária, Pálfi Zoltán
Nagy igazság egy színházban, hogy a közönség mindig, minden este annak tapsol, aki azon az estén a tudása, tehetsége legjavát nyújtja. Ez ma is így működik!
Az országos hírnevet mi sem bizonyítja jobban, mint a TV-felvételek vagy közvetítések. Sok szép előadásunk került ilyen formán „dobozba”.
Biztosan bocsánatos, hogy inkább az emlékeket idézem fel s nem a szakmám rejtelmeiről írok.
Ugyanakkor nem hagyhatom ki, hogy a színház költséges műfaj. A látványhoz technika kell, ami hamar amortizálódik. A látvány része a díszlet és a kosztüm, ha úgy jobb: a jelmez is. A színházba járók biztosan megfigyelték, hogy ma már a rendezés inkább aktualizálja a produkciót és korhű ruhákban már nem terveznek bemutatót. A munkám ideje alatt – ugyancsak összefügg a fejlesztéssel - a férfi szabótárba felvettünk egy fiatal fiút, aki épp Erdélyből települt át. Kezdő emberke lévén a tervezők minden segítséget megadtak neki. Majd jött a következő darab, amikor rokokó ruhát kellett szabni. A tervező azt kérdezte a Direktortól, honnan szereztük ezt az embert, aki a szabótárban úgy szabja a korhű jelmezeket, mintha valaki origamizna. Ő volt Benedek Attila, aki a Színházunkból az Operaházba szerződött tovább.
Jópofa dolgok születtek, viszont az is igaz, hogy az emberek humorérzéke más volt akkor és más most. Az első olyan évben, amikor már Gali László volt az igazgató, a városban azt mondták a Színházra, hogy „Gali Baba és a 40 rabló”. Valóban 41-en dolgoztunk akkor. A humor mindennapos volt. Külső emberek mindig mondták, hogy a Színház az első embernél kezdődik. Az ELSŐ EMBER - nek a portásokat hívták.
Fantasztikus kolléganőnk Mikó Lászlóné Ica néni volt az egyik, aki olyan volt, mint egy jó tündér, mint mindenki nagymamája vagy édesanyja. Mindent tudott, mindent elintézett és mellette tekintélytisztelő és korrekt volt. Az elődeink „Mata Hari”-nak nevezték. Mindenki kedvence volt Szabó Istvánné Marika néni, a kedves ősz hajú néni, aki nagyon sokat tudott a Színházról, az emberekről. Féltő, anyai szeretettel viszonyult mindenkihez. A Színház volt az élete. Minket és a nálunknál fiatalabbakat is tanítgatta a színházi rendre, az életre. Örültem, amikor kedves barátnőm (volt kolléganőnk), Erdei Petra így vélekedett róla: „Ő, aki fiatalon már a színházi kórusban énekelt, idős korára is abba az „elvarázsolt birodalomba” tért vissza, mely ŐT egész élete végéig EMBER-ré tette: mert az ember nem más, mint a kultúra közvetítője. És legnagyobb mondása, ami nekem megmaradt, és bátran idézem, ha „helyzet” van: az igazságnak be van kötve a szeme, de én mindig azt gondolom, talán le kellene venni …”
Milyen kár, hogy ma már nincsenek ilyen, ÜGYET szerető EMBEREK!
Persze ne túlozzam el, akadnak, csak a környező világ nem előnyére változott, s a mai JÓ EMBEREKNEK a saját közegükkel is meg kell vívni a napi csatájukat.
Nekem az első időben furcsa volt, hogy a művészállomány tagjait évados szerződéssel foglalkoztattuk. Nekik ez természetes volt. Azt mondták, ez ad nekik szabadságot, mert ha nem lesz jó, akkor egy év után elszerződhetnek.
Az írás szerzője Marosvásárhelyen Áts gyula színművésszel (1995)
Marosvásárhelyen: Rábl Gabriella, valamint Olgyai Magda és Fekete Györgyi színművészek
Régen én az idősebbektől mindig azt hallottam: „bezzeg az én időmben”. Most, hogy visszatekintek, én meg megállapítom: „semmi nem az, aminek látszik”. Ma már más fogalmak szerepelnek, például az évados szerződés még létezik, de már az évadonkénti nagy cserék nem, a művészállomány letelepedett, itt van otthon, Egerben. A kezdetekben fiatal kollégák sminkelve játszották az idősebb szerepeket. Most meg már a Színháznak saját „öregjei” vannak.
Gondunk volt az első időben a statisztálással is. A tánckar és a statisztáló kisebb szerepek megformálására hoztuk létre a Színházi Stúdióképzést. Olyan tehetséges fiatalok jártak hozzánk, akik ma már középkorúak, s a pályán maradva szép sikert könyvelhetnek el maguknak. Van közöttük színész, rendező, színpadi műveket és meséket szerző.
Menkó terézia és M. Horváth József Marosvásárhelyen, 1995-ben: "...amikor a marosvásáhelyi vendégszerplésen gipsz került a lábamra.." - a képről a baleset oka is kiderül.
Imádtuk a zenésmesterség vizsgákat, évadok végén. Emlékszem, minden iroda zárva volt s a Színészek, irodisták, mint a házi főpróbán nézték a kezdő, botladozó majd később magabiztosan dolgozó fiatalokat. Egyik ilyen vizsgán Lisztóczki Péter stúdiós begipszelt lábbal (rendezés szerint) adta elő az énekszámát. Mi, akik a nézőtéren ültünk, ezt nem tudtuk s vegyes gondolatokkal néztük a teljesítményét. Hatalmasat kacagva rajta. Persze, évekkel később, amikor a marosvásárhelyi vendégszereplésen nekem is gipsz került a lábamra nem nevettem olyan jót, mint Liszi szereplésén tettem anno.
Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)
|
Friss hozzászólások
Archívum
