Ha mást nem, legalább a slágereit mindenki ismeri! Még pót-pótszékeken is ülnek a nézőtéren. Szecessziós díszlet, két néma szereplő beiktatása, akik elidegenítenek, vagy ha úgy tetszik – ízlés és gondolkodásmód dolga – éppen hogy segítenek beleilleszkedni a meseszerűen hihetetlen és természetesen mindenki által elfogadott cselekménybe. Telitalálat alakítások és egy új sztár születése a primadonna személyében. El tudja fogadni az is, aki nem rajongója a hagyományos operett-játszásnak és az is, aki ragaszkodik annak kliséihez.
  Marcsa: Saárossy Kinga és Moravek Krisztina. Temperamentum, jókedv, Moravek Krisztina egy árnyalattal félénkebb, több vidéki ízzel, a másik már bátrabb, többet szedett magára az úri társaság magatartásából.
   Baracs: Laczó András (m.v.) és Bajcsi Lajos. Laczó éneklésben meglévő előnyét Bajcsi Lajos játéka ellensúlyozza.
   Rolla: Szilágyi Olga. Kedves, megnyerő, ének és játék tökéletes összhangban.

   Miska: Sata Árpád. Ösztönös „úri” gőg és paraszti természetesség keveréke.
   Pixi és Mixi gróf: Vókó János és Vízi György, Korláth gróf: Dánffy Sándor, Stefánia, a felesége: Ribár Éva. Díszlet és jelmez: Húros Annamária. Rendező: Dávid Zsuzsa.

   Sokan érezhetik köztünk, hogy ha nem is egy másik csillagról érkeztek, de egy másik világban – az ő saját csillagjukon – szeretnének élni, s csak kevesen vannak, akik olyan szerencsések, hogy miközben nap mint nap köztünk járnak – valamiképpen ott is élnek!
   Azokon a csillagokon mindenképp jobb világ van. Több a megértés, segítőkészség, egymás iránti türelem. Kevesebb az irigység, gyűlölet, a másság utálata.
   Az a kérdés, hogy el lehet-e jutni egy ilyen csillagra? Az előadás határozott igennel felel erre. Érdemes keresni, nem szabad feladni, s megtalálhatjuk azt az embert (vagy embereket), akivel összefogva rátalálhatunk az oda vezető útra. Azt, aki „őrültségünkben” az általában elfogadotthoz való szolgai alkalmazkodás elutasításában értelmet, egy tisztább emberi lét keresésének szándékát látja, velünk akar és tud tartani utunkon.
   Kapcsolatokról szól a darab, tág körű kapcsolatokról, túllépve a szűkebb családi kötelékeken, eljutva a mindennapi emberek közötti érintkezések és a másként, de a családhoz hasonlóan meghatározóan fontos barátság szférájába. Pálfi Zoltán (Orvos) és Blaskó Balázs (Ember) játéka észrevétlenné teszi az idő múlását. Díszlet: Kastner Péter. Jelmez: Harák Judit. Rendezte: Gali László, Jászai-díjas.            

“Történik tetszés szerinti helyen, a múltban és a jelenben.”
   Az avar... a színpadot beborító, mindent ellepő száraz levelek zörgése...  Az elmúlás jelei, de magukban hordozták a következő tavasz, a megújulás ígéretét is. Hol csak aggodalmasan, gyengéden vagy fájdalmasan susogtak, hol erőszakosabban kiabálva szóltak bele a cselekménybe – tanúi, emlékezetükben őrzői az atyai házban történteknek, sorsok, kapcsolatok, gyermeki, szülői, baráti szeretet, szerelem vagy annak hitt érzelmek kialakulásának, elmúlásának, visszatérésének.
   Áts Gyula, Dimanopulu Afrodité, Csendes László, Szíki Károly - a fiú, aki hosszú évek után váratlanul tér vissza a házba, amelynek lakói közben már egy másik világba költöztek, de a fiú lelkében élnek, ahogyan mindannyiunkban él az atyai ház és lakóinak emléke - örök időkre, Nádasy Erika és M. Horváth József, aiknek szemei szavak nélkül is beszélnek.
   A rendezés (Szegvári Menyhért, Jászai-díjas) visszahoz újra emlékeket és érzéseket, fiatalabbakkal megsejtet valamit, amit egyszer majd ők is átélnek...
   Tanít ez az este. A gyermekkor, a családi szeretet megbecsülésére, őrzésére, az atyai ház tisztaságára, meg­bánásra, megbocsátásra. Arra, hogyan legyünk jobbak.

Írói-színészi-rendezői bravúr.
   Egy fiatal, hosszúnyakú, paszományos kalapot viselő utasnak a  buszon többször is a lábára lépnek, majd később találkozik egy divatfival, aki azt tanácsolja neki, hogy követendő a divatot varrasson át egy gombot a kabátja hajtókáján. Lényegében ennyi a történet, s ezt a sztorit ötven-valahány különböző stílusú, hosszúságú, ritmusú, különböző korokban, politikai helyzetekben játszódó jelentben láthatjuk viszont. Másfél órán át nem “ül le” az előadás. Fergeteges indítás, erős szellemi és fizikai koncentrálás, a nézőtéren szinte szünet nélkül hullámzó jókedv, nevetés. Irodalom és humor szerencsés találkozása.
   Szereplők: Baráth Zoltán, Sata Árpád, Venczel Valentin.
   Díszlet és jelmez Pilínyi Márta, mozgás Karsai János, rendezte Csendes László.

  Pszt! Tudjanak titkot tartani! – szólítanak fel a műsorfüzet hátoldalán a szereplők és valóban nehéz lenne úgy írni az előadásról, hogy közben ne áruljunk el semmi lényegeset. Az pedig – krimiről lévén szó – menthetetlen hiba lenne. Így tehát csak annyit, hogy a cselekmény teli izgalmakkal, váratlan fordulatokkal és még a legutolsó percekre is jut meglepetés. A közreműködő művészek pedig azt is meggyőzően játsszák el, hogy ők most meggyőzően eljátszanak valamit. Ha ez nem egészen tisztán érthető, nem kell tenni egyebet mint megnézni az előadást, s a napnál világosabbá válik minden.
   Tunyogi Péter, Pálfi Zoltán, Fekete Györgyi, Kelemen Csaba Bakody József és Váli Zita, valamint a rendező, Áts Gyula Jászai-díjas színművész jóvoltából még akkor is sikerül lekötni a figyelmünket, amikor pedig már nem először látjuk és előre tudunk mindent.
   A bemutató egyébként rendhagyó módon nem a színházban tartották, hanem Hevesen, az ottani Művelődési Központban.
   Ez a tény alkalmat adott egy kis elmélkedésre arról, kik is járnak bemutatókra. Talán három kategóriát állíthatnék fel. Azok, akik érzik és szeretik ezeknek az alkalmaknak más estéktől eltérő különleges hangulatát, azok, akik ezeket az estéket jó alkalomnak tekintik arra, hogy megmutassák – magukat, s azok, akik egészen véletlenül választották épp a bemutató estéjét. Akárhogy is, Hevesen a színház művészein, munkatársain kívül egyetlen ismerős arcot sem láttam, s bár való igaz, hogy Eger utcáin nem tették közhírré plakátok a a hevesi bemutató hírét, azért bizonyára akadtak rajtam kívül is, akik tudtak róla. Ha én művész, színházi ember volnék, jólesne nekem, ha kedvünkért akadnának, akik egy nem túl távoli helyre eljönnének.

   Talán nem annyira költői mint a Patika vagy a Lila ákác. Illetve a költészet inkább jobban rejtve benne, s a finomságokra nyitottabbak előtt  tárul fel igazán.
   Aktuális, noha az ősbemutató 1922-ben volt. Egy elszegényedett család – egy elszegényedett társadalmi réteg – mindennapi és hosszabb távú bajait tárja elénk kedves, kicsit kesernyés humorral. Többszöri próbálkozás után úgy tűnik, végre komoly kérője akad a család legidősebb lányának, s ezzel megszabadulhatnak a napi megélhetési gondoktól. Elárulhatjuk, hogy végül valóban beteljesednek a remények, de addig bizony ízelítőt kapunk szükség kikényszerítette aljasságokból, kicsinyességből és nagyzolásból, elkeseredésből, a lélek mély fájdalmából. Ennek ellenére vígjátékkal van dolgunk!
   Szép Ernő alakjai nagyszerűen vannak megformálva, mégis könnyen el lehet rontani őket. Az évekkel ezelőtt készült, a Duna Televízióban a napokban vetített filmváltozat például nekem kevéssé tetszett. Az egri szereposztásban mindenki a helyén van. A címszerepben – egy megbetegedés által kikényszerítetten - vendégként  Besenczi Árpád. Sallangoktól mentes, arc és hang mint színészi eszköz fegyelmezett használója. Kornél: Radó Denise. Remény és reménytelenség küzdelme tisztának maradás vagy rossz nővé válás – ezek határozzák meg, amit tesz, ahogyan viselkedik. Éreztetni tudja a lelki tusát, fel tudja kelteni a sajnálat, szánalom, végül az erkölcsi győzelem feletti öröm érzését. A papa M. Horváth József. Kedvesen vén, bámulni valóan merész korhely szélhámos – és szánalomra méltó lecsúszott senki. Az anya Bessenyei Zsófia. Úgy komikus, hogy nem csúszik át bohóckodásba, úgy teátrális, hogy elhisszük, ez az asszony valóban ilyen. Mariska: Dimanopulu Afrodité, Duci: Nádasy Erika, Zoli: Balogh András, Lala: Hüse Csaba, Fater: Dánffy Sándor, Gyengusné: Bókai Mária, Sári: Ivády Erika, Nusi: Almássy Bettina, Pimpi: Lisztóczky Péter (másik szereposztásban Rudas Attila), Édes baba: Kiss László, Pendzsi: Szőke Andrea.
   A díszleteket Csányi Árpád tervezte, mint vendég. Tipikus pesti, a Belvárostól távolabbi kerületbe álló, nem igazán sikeresen, de urizálni akaró lakás-belső és paciensek nélküli, kopott fogorvosi rendelő.
   Húros Annamária (szintén mint vendég) jelmezei összhangban tökéletes összhangban vannak a darab világával és a dízletekkel.
   Szegvári Menyhért rendező a Színház új tagja. Lassan, fokozatosan bontja ki és lépésenként fejlesztve teszi teljessé a humort. Zene: Aldobolyi Nagy György.   

   A cselekmény nagyon ismert. Már tudniillik ha van tt cselekmény egyáltalán. Mert az igazi történések száma elenyésző. Annál hevesebb és mozgalmasabb események zajlanak viszont a két nővér lelkében, gondolataiban – és szerencsére bennünk is. Mert az a tét, hogy sikerül-e velünk is mindent a tudomásulvétel szintjén túl át is éreztetni. Sikerül és ez valóban értő rendezés (Kincses Elemér) mellett természetesen Agárdy Ilona és Losonczy Ariel érdeme. 
   Losonczy Ariel többször néma figyelője a dolgoknak, ül egy tolószékben és hallgat. De ilyenkor is beszél a szeme, méltőság, fájdalom, félelem tükröződik benne.
   Agárdy Ilona ordenáréságot, humort sőt fekete humort, szerelmi érzéseket, más fajta méltóságot hoz összhangba.

   A Heves Megyei Hírlapban akadtam arra a cikkre, amely a Gárdonyi Géza Színház zenés kabaréjával foglalkozik. Természetesen tiszteletben tartom a vélemények sokszínűségét, de elmonom, én hogyan látom a cikkben kimondott vagy sejtetett megállapításokat. Véleményem helyenként hasonló, többnyire azonban más.
   “Az egri Gárdonyi Géza Színház amúgy is problematikus műsorrendje...” A műsorrend helyessége vagy sem én úgy gondolom, az egyén szempontjából a saját ízlésén, a Színházéból a látogatottságon áll. Amire kíváncsi lennélk, hogy a szerző (Farkas András) milyen szempontból véli problematikusnak. Én azt az igyekezetet látom, hogy széles nézői igényeket elégítsenek ki, a színvonal fenntartása mellett.
   “A zenés kabaréra azért kerítettek sort, mert egyrészt van egy jól zongorázó zeneszerző, Aldobolyi Nagy György...”
   Valóban szépen zongorázik, ehhez azonban nem volt szükség erre a bemutatóra, a korábbi előadások közül többnek is közreműködője volt.
   “Konzervanyagról” és “felmelegítési sürgölődésről” szól az írás az est szerzőivel kapcsolatban.
   Én örültem, hogy nemes irodalmi anyagból állították össze, dehát ez megint ízlés kérdése. Aki a kabaré szó hallattán egész mást várt, azt a címe téveszthette meg és a plakát sem segítette, hogy ne így legyen. A jeleneteket, dalokat egyébként én is egytől egyig ismertem, mégis tudtam jól szórakozni.
   Igazi konferansz helyett “itt mit kaptunk? ...beolvasték a következő számot, olyan előzetesét ennek-annak, amit egy nyolcéves kislány a maslival is teljesített volna.”
   Túl azon, hogy “Blaskó meg a Tunyogi” egy nyolcéves kislánynál talán azért mégis magasabb színvonalon teljesített, megjegyzem, hgy ez csak a bemutatón volt így. Később már hiányzott az összekötő szöveg és – megint az ízlések – én meg éppen ezt hiányoltam, mert én odaillőnek éreztem.
   Ami Bakody József erre a “műfajra termett termetét” illeti:
   Ő ezt a műfajt is remekül tudja, éppúgy mint mást – és a megjegyzés kissé ízléstelen.
   “Óvakodtak attól, hogy valamit is belevigyenek egyéniségükből abba, amit az író megírt.”
   Ezen a ponton értek egyet annyiban, hogy én is túl “sterilnek” éreztem a játékot, amint azt meg is írtam, ahogyan azt is, én kit emelnék ki. Akkor is azon a véleményen voltam például, hogy a Csendes László által elmondott ismeretlen francia költő verse előadásmódjában nagyon kedves, de kilóg a többi műsorszám közül.
   Áradó, visszatarthatatlan nevetés “...ebben a színházban csak évekkel ezelőtt történt meg! Miért?” – kérdi a cikk.
   Ismét annál a kérdésnél vagyunk, hogy a kabaré feltétlenül folyamatos visszatarthatatlan nevetéssel egyenlő-e. Nos, valóban nem ártott volna néhány pont ahol ez kitörhetett volna, de az előadás értékét számomra ez nem teszi vitathatóvá. Ami pedig az elmúlt éveket illeti, lehet, hogy ehhez olyan gyakori látogatónak kell lenni az egri színházban, mint én vagyok, de jól emlékszem csak például a Szentivánéji álom egyes részeinél igenis visszatarthatatlanul áradó nevetésre, a Nebáncsvirág tárgyalási szempontunkhoz tartozó részeire, vagy ahogyan a Svejk bemutatóján egyszerűen tombolt a közönség. Hogy csak a hirtelenében eszembe villanó példákat említsem...
   Nos, én így látom, de dönteni úgyis a néző fog, aki a “színház barátja és nemcsak hivatalból kuksolója, esetleg félreértője jobb és kevésbé tűrhetőbb teljesítményeknek”.   

* Lásd még: Zenés kabaré (1994)

    Úgy történt, hogy miközben jól szórakoztunk és nevetni is volt min, azzal az érzéssel jöttünk el a színházból, hogy valami fontosat láttunk, amit nem kellene egykettőre leráznunk magunkról.
   A díszlet a végletekig leegyszerűsítve. Hatalmas, vasalt kapukkal megerősített fal és a magasból belógatott, erdei fákat jelképező drapériák. Nem köti meg a képzeletet. A jelmezek sem, de ezek más úton, ellenkező módon érik el ezt, sokféleségükkel ívelnek át korokon. Mai utcai viseletre emlékeztető bőrzeke, reneszánsz ruha, néhány évvel ezelőtti op-art a hercegi udvar viseleteinek némelyike.
   Vígjátékot ígér a színlap – és hát az is valóban -, de ebben a rendezésben kicsit mindenki  úgy tesz, mintha nem tudna erről. Komolyabb és komolyabban is veendő.
   Az egyetlen kivétel ez alól talán Moravek Krisztina, de ez szerepéből fakad, s jó, hogy így van, érdekes és hatásos kontrasztot szolgáltat ezzel.
   Vannak megrendítően szép percek, például amikor Orlando – Tunyogi Péter – letépi a fák kérgéről előzőleg odaaggatott leveleit s közben arról beszél, mennyire szerelmes.
   Csendes László – Jacques – a híres monológot (“Színház az egész világ / És színész benne minden férfi és nő...”) megtörten is büszkén, helyét ha nem is igen találón, de semmit fel nem adón mondja. Jelenetei az előadás csúcspontjai közé sorolandók.
   Bakody József sokadszor mutatja meg kis szerepben is, hogy milyen jó!
   Szíki Károly udvari bolondja – ahogyan már az Shakespaere-nél lenni szokott – bölcsebb azoknál, akik őt bolondnak tartják. De nem csak mert Shakespeare így írta meg, hanem mert más dimenzióba emeli a figurát. Komoran tréfálkozik, nagyon is komolyan veendő gondolatai lennének, ha akadna aki igazán kíváncsi rájuk. Idáig azonban leginkább csak Jacques jut el, aki éppúgy szerepet játszik, mint ő.
   Csonka Anikó Céliája a második részben talál jobban magára, de kedves és szeretetreméltó.
   Rosalinda vendégként Götz Anna. Szerény, őszinte – nem az előadásban felmutatott erényeit akarjuk kisebbíteni, ha eszünkbe jut, hogy Egerben is van olyan művész, aki a szerepet hasonló színvonalon megoldotta volna. Például Dimanopulu Afrodité. Persze nem baj, láthatjuk néha más társulatok tagjait is.
   Deák Éva – Phoebe – és Kancsár József – Vili – érzelmes humorú markáns karakterek.
   Balogh András (Silvius) végtelen együgyüségében a legtisztábban képviseli a tiszta szerelem mindenek fölötti erejét.  
   A játék Kelemen Csaba zenés prológjával indul – saját gitárkísérettel és elhangzik több kellemes dallam is.
   Egy vígjáték nagyon komolyan vett (és ez nem ellentét, sőt!) szép előadását láthattuk.

   Operettet kell játszania egy vidéki színháznak, a kérdés az, kikkel és hogyan. Vannak-e a társulatnak a műfaj követelményeinek megfelő erői? Merült fel egy kifogás: az énekhang erőssége illetve  éppen hogy gyengesége időnként, mégis siker volt a bemutató, amelyen Bókai Mária érezte és juttatta leginkább kifejezésre a magyar operett hagyományait.

Bosszankodtunk március hatodikán az előadás után a ruhatárosok “produkcióján”. Nem mi voltunk az egyetlenek...
   Meg nem szoktuk, de nem is újdonság, hogy igyekeznek a kabátok kiadását a lehető leghamarabb letudni. Talán még meg is értjük, hogy igyekeznek ők is haza, de valami határnak azért illnék lennie, nem? Többen álltunk még ott várva hiába, miközben nézhettük, hogy ők már veszik kabátjukat és el is hagyják az épületet. Nem kérem, nem arról volt szó, hogy mindenkinek van közülük egy szakasza és csak azok mentek, akik már kiadták a hozzájuk tartozó kabátokat. Ment ott bizony egyetlen kivétellel mind. Az is, akihez mi is “tartoztunk” volna, cseppet sem érdekelte őket sem az egyetlen társuk aki állta tovább a rohamot, sem a közönség. Mi azután a kocsinkhoz tartva utolértük őket, akkor már egyáltalán nem siettek, ott beszélgettek a színház közelében, kényelmesen sétálva. Amihez persze nekünk már semmi közünk. De ami odabent történt – illetve nem történt -, azzal kár rontani egy kellemes színházi este hangulatát!

   Úgy tűnt, balszerencse kíséri. Egyszer már tervbe volt véve, sőt a kinyomtatott plakátokon is szerepelt, mégis elmaradt. Most pedig betegség miatt kellett halasztani, de március elején végre sikerült bemutatni.
   Úgy tűnt, most egy másik, színházba ritkán járó közönség van jelen. Talán a “bűvös” szó: kabaré vonzotta őket. Nem tudom, mire számítottak. Én örültem, hogy a műfaj és a pesti kaberé legnemesebb hagyományait követte a Gali László által szerkesztett műsor. Rangos szerők, Nóti Károly, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes irodalmi értékű írásai adták az alapanyagot, ezért is nem lógott ki a sorból például Juhász Gyula gyönyörű szerelmes verse. Kilógott viszont a Szent Mihály történet.  Csendes László kedvesen, sok humorral modta el és prűd sem vagyok, de vaskossága elütött az est egészének hangulatától. Emberi kapcsolatok és viszonyok, szerelem, színház – ezek körül forgott minden. Ami hiányzott, az több érzelem, kicsit “sterilnek” tűnt a játék. Kiemelem a zenés részek közül Saárossy Kinga Egy rendes férj című dalát, Bókai Mária nagyon szép Milord-ját és a befejezést: Olgyai magda örökzöld dalcsokrát.
 

* Lásd még: Ütköztető - egy zenés kabaré ürügyén (1994)

   Groteszk és abszurd. A szereplők állóvízben tespednek, amelyet egyedül a  szerelem képes felkavarni. Kiábrándultak mindenből, nincsenek céljaik. A költő nem költ, a sorozásra kiküldött tiszt nem soroz, a legtöbb életjelet a három paraszt mutatja, de ők sem képesek igazi cselekvésre, ha látják is, mi az, amit tenniük kellene. “Vagy mi...” Van olyan szereplő, akinek semmi más feladata nincs, mint az első perctől az utolsóig a karjára borulva aludni.
   Válságban vannak a hagyományos értékek, és a végső kicsengés is csak ennyi: Hát akkor várjunk!
   A stúdiószínházi bemutatót ezúttal az Ifjúsági Házban tartották.

   Kézművesek vására fogad az előcsarnokban, mézeskalács, faállatkák, gyöngykaláris, körtemuzsika... Lefényképeztetheted magad mint Matyi vagy mint Évi. Medvetáncoltatást is ígértek, lehet,  véletlen, én medvét csak a színpadon láttam, az viszont ritka kedves maci volt. Hogy az első percekben mi is történt nemigen tudom, mert előttem ültetési bonyodalmak zajlottak hosszasan... Nehéz volt így megfeledkezni a környezetről és átzökkeni az előadás világába. Egyébiránt a jól ismert történet tisztességes előadását láttam, de semmi különös – gondolhattam sokáig. Igaz, akadtak jó ötletek – Döbrögi jöttére a Nap is elbújik -, érdekes megoldások – a Matyival együttműködő ispán. De a várt pluszt a darab vége hozta. A befejezés egyszerre maradt hű a népmesék tisztaságához, egyben letisztult egyszerűségéhez és lépett túl azok keretein, általánosabb régiólba emelve gondolatainkat. Eltért az ismert történettől, de nem volt tőle idegen.
 

   Vannak fenntartásaim is, kezdjük ezekkel!
  Az elején úgy tűnt, hogy a jelenetek nehezen fognak darabbá összeállni, megmaradnak igényes, de mégiscsak illusztráció szinten. A vége meg mintha kicsit sok lett volna. Többször is az a benyomás keletkezett, hogy igen, ez most “A” vége, de mindig következett még egy újabb jelenet. A két rész közötti hol statikusabb, hol dinamikusabb füzér azért képes volt színházi élményt nyújtani, a történelmi tények, dokumentumok és az írói fantázia keverésének jól eltalált arányaival. A leginkább élőre Újházy László - Áts Gyula - és Keokuk törzsfőnök - Altorjai Attila - alakja sikeredett.
  A Színház megjelentette a darabot könyv alakban, ezt a bemutatón a szerző dedikálta.    

   Saárossy Kinga bravúros beugrása! Csak nagyon rövid idő állt rendelkezésére, még a nyilvános főpróbát sem tudták megtartani, de az előadáson neki nem kellett a nézőtéren is tisztán hallhatóan súgni. (Neki nem…)
  A darab vaskosan politikáról szól, ha vígjátéki köntösben is. Hiába íródott 1884-ben és szól Romániáról, szólhatna magyarországi jelenségekről is… Egyes mondatai, fordulatai láttán el is hangzottak erre utaló megjegyzések a nézők között. Választásokra készülnek a színpadon, jelöltek harcával, kampánnyal, tisztességes és kevésbé az eszközök bevetésével, s elszórakoztatnak a félművelt vidéki társadalom alakjai, a „ha a pártérdek úgy kívánja, hát legyen árulás, csak legalább tudjunk róla” filozófiáját valló korteskedők, a képviselőjelölt, akit a parlamentből „mindenhonnan kiobstruáltak és úgy maradt” és a többiek. Esik szó közben hálószobatitkokról, zsarolásról, előkerülnek furkósbotok, s a nézőtéren átvonul egy rezesbanda is. Pálfordulások, bonyodalmak, végül egy haláleset. Döntse el mindenki maga, hogy a múltba vagy a jövőbe tettünk-e kirándulást! A főszereplők közül a már említett Saárossy Kingán kívül három karaktert emelnék ki külön, Bakody József szenilitásában is ravasz és céltudatos képviselőjelöltjét, Balogh András nagyon valóságos ügyvédjét és Venczel Valentin bohém polgárát.