Magam is más városban tapasztaltam azt, amit az egri néző tán elképzelni sem tud: folyik az előadás, korrekten, tisztességes rendezésben, mindenki hiba nélkül mondja szövegét, jók a díszletek, a jelmezek - mégis hiányérzetünk van.
   Több száz ember kész befogadni a szerző és a színművészek üzenetét, de csak szavakat és gesztusokat kap, amelyek sehogyan sem állnak össze az őt körülölelő megfoghatatlan, de tagadhatatlanul létező és titokzatos módon ható erővé. Nem jön létre az áhított közösség a nézőtér és a színpad benépesítői között. A színház küldetésének pedig éppen ez az igazi értelme: közösséget és sorsközösséget vállani a nézőkkel, életük, múltjuk, jövőjük egészével, vagy egy-egy szeletével. Azokkal, akik a jegyváltással már azt is elhatározták, hogy hinni fognak a színésznek, s elvárják, hogy teljes hittel azonosuljon az aznap estére rendelt figurával. Ha a színészből ez a hit nem sugárzik, akkor hamis minden.
   Igen sikeres egri produkció volt A padlás. A szerzők maguk mondták, hogy az országban ez volt a legjobb előadás, mert itt lelke volt... És hány meg hány előadásról mondhatnánk még el ugyanezt! Méltóan a névadóhoz is, hiszen Gárdonyi műveiben gyakran befelé fordult, a lélek titkait kutatta, mint a műsoron lévő A láthatatlan emberben is. A színház törekszik rá, hogy közönsége várakozásainak minél teljesebben megfeleljen. Fel kell tennie a kérdést: népszínház vagy művészszínház kell-e Egerben. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, az idei műsorterv is arra utal, hogy a kettő jól megválasztott arányokkal létrehozott keverékét próbálják megvalósítani, játszanak operettet is, de stúdióelőadásokat is, lehetőséget teremtenek a műhelymunkára, mert igazi színházi kultúra nem alakulhat ki ott, ahol nincs önálló művészi műhely. "Egy életem van, és én hiszek abban, amit csinálok" - hallottam egy beszélgetés során a színház igazgatójától.  A nagyszínházban, de minden azon kívüli kezdeményezés esetében is a hit lehet az egyedül hiteles kiindulópont, ha nem másoknak üzenni, divatokat követni akarunk, hanem egyes-egyedül a közönségnek szóló és kétséget kizáróan őszinte színházat akarunk csinálni. Ennek kell egy áramkörbe kapcsolnia mindenkit, aki akár csinálja, akár nézi, de szívügyének tartja a színházat. Ha ez a hit valódi, akkor megkapja a kellő visszaigazolást.
   

    Néhány néző arcán zavar, tanácstalanság látszott. Megtéveszthette őket a műfaji meghatározás: „mesejáték”, előtte a „tragikus” jelző elkerülhette figyelmüket.
   Meglepetést okozhatott, hogy az előadás erre helyezi a hangsúlyt.  Férfi és nő  egymás birtoklása iránti vágyából fakadó  ellentétének  és  az  odaadás  vágyának  konfliktusa mellett itt fontosabb a  figyelmeztetés a gonoszság jelenlétére, még olyankor, amikor nem várnánk. Egy angyalarcú fiatal hölgynél például.  Mindvégig szorongva nézzük az előadást, és nem jön el a várt megkönnyebbülés, a végén sem felhőtlen örömünk, mert nem feledhetjük, hogy addig mennyi szörnyűség történt, mennyi szenvedés és emberélet volt a boldog vég ára. Nem hihetjük igazán, hogy a gonosz megtisztult és angyallá változott, a szerelem a jellem felett is győzelmet aratott.  Maguk a szereplők sem látszanak boldognak, holott minden számítás szerint ujjonganiuk  kellene, mégis mintha inkább töprengenének, fürkészve vizsgálják egymás szemét, igyekezvén kiolvasni belőle, mindezek után mi vár rájuk. Tartós lesz-e örömük, megszabadulhatnak-e a múlttól, vagy közéjük furakodik és mindent újra összekuszál.  A boldog vég inkább csak vég.
  Horgas Péter díszletének fontos eleme a háttérben Peking városfala, s rajta a korábbi kérők karóra tűzött feje. Bármilyen jelenet zajlik, nem szabadulhatunk a levágott emberfejek látványától. Kalmár Katalin jelmezei inkább a meseszerű jelleget erősítik, viszont segítenek is ezzel az ellentmondást nyilvánvalóbbá tenni.
   A nyílt szín sarkaiban ütőhangszeresek foglalnak helyet.  Igen fontos részei az előadásnak. Látszólag  tán nem sok közük van az eseményekhez, hangszereik  izgató, feszültségkeltő ritmusa mégis szervesen kapcsolódik a darab belső ritmusához, illetve nagy segítség a helyszín atmoszférájának megteremtésében.
   A leginkább szokatlan a mozgások koreográfiája.  A kínai és a névről talán ismerős japán kabuki  színjátszás a tánc, ének és színjáték keveréke.  Minden mozgás gondosan és a hagyományokra támaszkodva koreografált. Az éneklő hanglejtéssel elmondott szöveg, a valóságot karikírozó mozdulatok, maszkok jellemzik. Lengyel Pál rendezése megkísérel mindebből annyit használni, ami elegendő ahhoz,  hogy megismertesse  a nézőt e távoli színjátszás hagyományaival és kifejezésvilágával. Mégis ez a törekvés lehet másik lehetséges oka a tanácstalanságnak, hiszen mindez gyökeresen más, mint amit az európai színjátszáshoz szokott ízlés megkíván. Noha vannak hasonlóságai a commedia dell’arte-val, sőt egy-egy pillanatra még a mi vásári bábjátékaink is eszünkbe jutottak. Gőz István, a mozgástervező érdekes egységét teremti meg testtartásnak, fejmozdulatoknak, gesztusoknak, szereplőkként eltérően hol gazdagabban, hol visszafogottabban. Mindez akár külön elemzés tárgya is lehetne.
   A Turandot mindenképpen értékes előadás, de elsősorban azoknak ajánlanám, akik nem idegenkednek meghökkentő, szokatlan megoldásoktól sem.  

    Zsúfolásig megtelt a nagyszála a nevezetes Liliomfi úr történetének bemutatásán, ahol ráadásul maga a nevezett aktor is a deszkákra lépett. A helybéli uraságok, asszonyok és kisasszonyok igen óhajtván látni őt, az alkalomhoz illő toalettjeiket felöltve minden helyet jó időben elfoglaltak.  Aldobolyi karnagy úr - ki maga szerzette a zenét - intésére felcsendültek a nyitást jelző dallamok, és mindnyájan izgatottan vártuk a szerencsére városunkban most hosszabb ideje tartózkodó társulat újabb szem- és fülgyönyörködtető felléptét. Néhányan készültek ugyan öszvehasonlítást tenni bizonyos Darvas és Pécsi urak, valamint Dayka és Krencsey kisasszonyok korábbi játéka s ez mai estén tapasztaltak között, de utólagos beismerésük szerint az est folyamán e szándékuk magától elfelejtődött.
  A magyar színművészet hőskorát magunk is élvén és a nehézségekről jól értesülvén készen lettünk volna bizonyos megbocsátással élni, ha a színpadi ágálás terén néminemű bizonytalanságot, hiányt éreztünk volna, de szerencsére e hajlandóságunk gyakorlatba ültetésére nem volt szükség.  Mind a fő szereplők, mind a mellékesebb alakok takarosan tették a dolgukat. Liliomfi úr például most sem tagadhatta meg önmagát és minden színpadi bohémsága és vidám cselekedet mögül kiérződött a benne meglévő komolyság és megbízhatóság. A színlap által ő – minden bizonnyal egyikeként mókáinak - Tunyoginak neveztetett. Szellemfit a társulat vendégeként adta Zubornyák úr, visszafogottan  idomulva pajtása,  színésztársa  jellemarculatához. Agárdy kisasszony Camilla szerepében a taszító vonásokat is vonzóvá tette, s szerepéből még a végső meghajlás idejére sem lépett ki, az utolsó másodpercig az volt, kinek lennie kellett. Mariskát Csonka kisasszony adta, felmutatva báját, ifjonti kedvességét. Szilvai professzorként Áts urat láttuk, ki korábbi deszkára lépéseivel már Jászai-díjat is kiérdemelt, s valóban, megjelenésekor mindig reá irányult a figyelem.  Igen tetszett még Venczel, Balogh, Sata és Hüse urak, valamint Ivády kisasszony játéka is, s remekül adta a szomszédasszonyt Váli kisasszony.
   Kellemetes volt a színpadi kép mind díszletelemek, eszközök, mind a viselt ruházatok tekintetében. Előbbit Kastner úr, utóbbit Húros kisasszony álmodá az egri szálába.
   Aldobolyi úr zenéje most kevesebb populáris dallamot tartalmazott, mint azt tőle megszoktuk és igen szeretjük,  ám jól szolgálta most is a cselekmény és a hangulat előbbre vitelét, s a darab-eleji keringő, s főképpen a záróénekbe foglalt kérés, miszerint szeressük a vándorszínészeket, mindenképp utat talált fülünkhöz is, szívünkhöz is. Köszönet illeti ezért a dicséretes buzgalommal működő hangászokat is, kiknek tevékenységéről alig esik szó, holott az egész előadást elronthatnák, ha nem jól tennék dolgukat.   Gali úr - ki maga vállalta a rendezést - társulata a hírek szerint még további estéken szándékszik ezen darabbal a nagyérdemű publikum elé állani, s a színművészet hű krónikása nem tehet mást, mint hogy e tényt az Önök szíves figyelmébe ajánlja. 

    Ezt a mondást nálunk is so­kan így ismerik. Váratlan ese­mények bármikor és kivédhe­tetlenül előfordulhatnak. Sze­rencsés esetben órák, de ép­pen a színpadon állva pillana­tok alatt kell olyan megoldást találni, ami a lehető legkisebb feltűnést kelti és biztosítja a zavartalan folytatást. Meg­esik, hogy a színész komolyan megbetegszik, s az utolsó pil­lanatban kell átvenni szere­pét, mint Saárossy Kinga tette Az elveszett levél bemutatója előtt. Vagy ahogyan Szíki Károly - aki egyebként a rendező volt — állt A csábító naplója egyik főszereplőjének helyé­re.
   A hang a színpadon mun­kaeszköz, amelyet sokszor kíméletlenül igénybe kell ven­ni, s felmondhatja a szolgála­tot. A Svejk bemutatóját e ve­szély ellenére sem mondta le Áts Gyula. A Józsefet néhány napja hangszálgyulladással is végig énekelte Szilágyi Olga.

A rutinos színész mindig kivágja magát. Áts Gyula és Zubornyák Zoltán a Liliomfiban Fotó: Gál Gábor

  Az előadást magát kevésbé veszé­lyeztető, de zavarkeltésre azért alkalmas kisebb fenn­akadások is történhetnek. Például akadozva működik a mikroport, az a kis mikrofon, amit a szereplők testére vagy ruházatára erősítve az ének felerősítésére használnak. En­nél kellemetlenebb, ha - ez is közeli példa, a Józsefből -  a szereplők fejére esik egy dísz­letelem. A Liliomfi egyik előa­dásán pedig az történt, hogy a földre dobott levél a kelleté­nél kissé messzebbre vitorlá­zott, be egyenesen a zenekari árokba. Zubornyák Zoltán má­sodpercek alatt találta fel magát, egészen természetesen szólva le a zenészeknek: "Jaj, adjátok vissza! El kell olvas­nom!"
   A színpadi rutin, a lélekje­lenlét, humor segíthet ezekben az esetekben és a minden színművészben mélyen élő tu­dat, hogy bármi történjen is, az előadásnak folytatódnia kell. The show must go on.

    Fram bumfordi, esetlenül bájos jegesmedve. A Sarkvidéken született, de egészen korán emberek közé került, s megszerette őket. Egy napon mégis honvágy fogja el, visszavágyik, de ott rá kell jönnie, hogy ő már nem tud úgy élni, ahogyan társai. Megoldást végül az emberi világba való visszatérés hoz számára. Pedig ott vannak ebben a világban a gonoszság jelei is: kíméletlenség, a pénz elsőbbsége a humanitás fölött. Fram szívében mégis győz a barátai utáni vágy. Persze mindez amolyan felnőttes elemezgetés. A Harlekin Bábszínházat megtöltő sok-sok gyermek szívéhez nem ilyen direkt formában jutnak el ezek a gondolatok. Ők élvezik a kedvesnél kedvesebb marionett-figurákat, a színek sokaságát, a kifejező zenét, a bábmozdulatok gazdagságát, a cirkusz káprázatos világát a bábszínpadon.
   Fram november huszonhatodikán mutatkozott be. Jó volt látni, ahogyan még a felnőttek is feszült figyelemmel követték az eseményeket. Ugyanúgy nyújtogatták nyakukat, nevettek, tapsoltak, mint a gyerekek. Bizonyára nem sértődik meg senki, ha azt mondjuk, erre a két órára azok is voltak, újra.
   Hanem a bábszínház körülményei csakugyan eléggé méltatlanok. Annál nagyobb érdeme a társulatnak, hogy az előadások feledtetnek mindent. Bizonyosodjanak meg róla! Fogják kézen a gyermeket és nézzék meg az előadást! Sőt, akkor sem kell restelkedniük, ha komoly felnőtt létükre egyedül érkeznek. Senki sem fogja megmosolyogni Önöket. Hálásak lesznek érte, hogy kíváncsiak rájuk. Önök pedig látni fogják, hogy ez a kis színpad, ezek a piciny figurák mind színpadtechnikában, mind színészi játék terén igazi színházi élményt nyújtanak. Fram mindenkit szeretettel vár!
         

    Szomszédos ország, magyar nyelven játszó társulat, bár akad közöttük olyan is, kinek akcentusán érződik, hogy más az anyanyelve, de erről igen hamar megfeledkezünk - s mégis keveset tu­dunk róluk. Igaz, mindössze két éve alakultak, abban a vá­rosban, ahol korábban soha­sem működött a mi nyelvünkön játszó hivatásos társulat. Hallhatunk róluk itt-ott, hí­rekben, televízióban, de a személyes találkozás élményének hiányában nem kerülhettek közel hozzánk. Azután egy­szer csak megjelentek Eger­ben is, tartottak egyetlen előadást – s lenyűgöztek!
  A Sólyompecsenye Giovanni Boccaccio Dekameronjának történeteit fogja egybe, gátlástalan, prüdériamentes nyíltsággal, mégsem ízléstelenül. Vidnyánszky Attila rendezése összefogja a kor kettősséget, a mély vallásosságot és az életigenlést, a hódolást a pillanat örömeinek. Az invenciózus színész-mozgatás, a mindig helyén levő számtalan apró ötlet és a remekül megválasztott zenei betétek - Orff: Carmina Burana - ritka harmóniát alkotnak. Jelena Bogatirjeva jelmezeit pedig egysze­rűség és variálhatóságon ala­puló sokoldalúság jellemzi. De szóljunk végre az előadás szereplőiről is! Az első pillanat­ban szembetűnik a társulat át­lagéletkora. Hihetetlenül fia­talok! Nem tudom, mennyit játszanak, hányszor vannak színpadon, de feltűnően ruti­nosnak és ami fontosabb, na­gyon tehetségesnek látsza­nak. Nem véletlen, hogy rövid működésük ellenére már több színházi díj birtokosai. A vendégjáték ezt maximálisan visszaigazolta. Valóban megérdemelnék, hogy részletesebb elemzést adjunk, külön kitérve valamennyiük játéká­ra, de igazi értelmet az adna ennek, ha volna lehetőség megnézni őket azoknak, akik most elmulasztották. Ha mégis ki kellene emelni valakit, talán Calandrino és Tessa alakí­tóit nevezhetnénk meg.
   A színészek - ha a háttérben maradtak - kihasznál­ták az alkalmat, s figyeltek bennünket, nézőket. Gon­dolom, számukra is fontos esemény az anyaországbeli fellépés. A nézőtéren bizony üres helyek is akadtak, s a művészi teljesítményt látva ki kell mondanunk, hogy méltatlanul. De akik ott vol­tak az Ifjúsági Házban, azok szívükbe zárhatták a társulatot. A tehetség le­győzte az akadályokat.

 

   Én olvasok az arcotokról, nézők. Aki a befogadás, az élmény iránti őszinte várakozás szándékával jön, azt szeretem. Aki magamutogatásból, arra haragszom.
   Nincs sok időm, tehát minden pillanatot kihasználok. Nagyon figyelek, s tudom, hogy ki az, aki nem csak néz, de lát is engem. Mert igenis én is itt vagyok! Szerény kis tagja a társulatnak, néha mellőznek is teljesen, de legtöbbször mégis kapok egy rövid szerepet. Rövidet, de fontosat. Én kezdem és fejezem be az előadást! Szeretem, amikor elkalandozik rajtam a tekintetetek. Olyankor tudom, hogy már nem a külvilágra gondoltok, már azonos hullámhosszra hangolódtunk. Amikor pedig elhagyjátok a nézőteret, és egy pillanatra még visszanéztek, akkor úgy érzem, már az új találkozást várjátok. Ilyenkor nekem is sokkal könnyebb kivárnom, míg az ügyelő majd újra engem szólít:
   - Függöny!

 

	A medikus és a leendő apósa. Nádházy Péter és csendes László

   Diákok sivár, rendetlen, közösen bérelt szobája az a helyszín, amit először meglá­tunk, de minden nyomorúsá­ga ellenére vonz benne az ifjúság érintése, ami nyomot hagyott maga körül mindenen. Tejil­latot emlegetnek többször a darabban, s valóban érezzük valami jószagú, üde tisztaság jelenlétét még a megalkuvás­ban, látszólagos nemtörődömségben felelőtlenül hirtelen pillanatokban is. A címszereplő János például szó szerint és átvitt értelemben is zsebre dugott kézzel, “miért is ne?” attitűddel hazudik szerelmet, házasságot, s szobatársa azzal asszisztál, hogy önnön testéből formál élő feszületet, előrevetítve ezzel, hogy a meggondolatlanságot majd egyfajta keresztre feszítés követi. “Maga is itt van?” – kérdi János csakúgy melles­leg feleségétől, de bár szólt hozzá, igazából nem is látja,  nem őt látja. Nádasy Erika pe­dig csak ül és néz várakozóan, mint aki nem igazán érti, mi köze ehhez az emberhez, s miért nem az történik meg vele, amire lelke mélyén vá­gyik. János azonban minden ellenkező előjelű cselekedete ellenére becsületes ember. Nádházy Péter megformálásá­ban különösen az. Vívódása, önmarcangolása nagyon hiteles, s így azzá teszi a darab logikájából ugyan már kikövetkeztethetően várt, de mégsem a leggondosabban előkészített, hirtelennek tűnő végső fordula­tot is. Két család, más-más módon létező és mást jelentő kapcsolatai, másként felfogott érdekek és kötelességek áll­nak előttünk, de a maga mód­ján mindkét családban van szeretet. A két atya is szereti gyermekét, mégis fájdalmat és kínlódást okoz neki, egyik a túlzott gondoskodás­sal, másik azzal, hogy hasz­not akar húzni fia ,,eladásá­ból”. Csendes László és M. Horváth József ala­kítják őket. Riza az a lány, akit Jánosnak a tanuláshoz nyújtott anyagi segítség fejében nőül kellene vennie. A sánta lány — emlegetik maguk   között, de a színpad­ra lépő Dimanopulu Afrodité sohasem sántít. Talán mert a rendező úgy érezte - és igaza volt -, hogy naiv becsületessége, hiszékenysége, érzelmei fontosabbak annál hogy e testi hiba realista megjelenítése elvonja róluk a figyelmet. A diákbarátok közül Tunyogi Péter magába fojtottan epedő papnövendékét és Venczel Valentin baráti segítségből igazi példát adó filozofikus orvosnövendékét emelném ki - na­gyobb lehetőségeket a szö­vegkönyv is nekik juttat.
   Gonddal tervezett a díszlet, Csík György munkája. A háttérben hó hull, jótékony leplet borít­va a fájdalmakra, gyógyítva szívet és lelket.
   A szeretetről és ezzel járó felelősségről gondolkodni sohasem lehet késő. Ha be­ülnek A medikus előa­dására, visszalophatnak szívükbe valamit a karácsonyi meghittségből.

   Elmaradt az előadás. Minden erőfeszítés és kötelességtudat ellenére a váratlanul jött betegség győzött. A közönség nagyobb része már értesült a hírről a rádió adásából.  Alig néhányan érkeztek - az alkalomra öltözötten, kényelmesen, hagyva időt az előadás előtti ráhangolódásra is, vagy épp ellenkezőleg, estek be az utolsó pillanatban.
   A kivilágítatlan épületet szürkeségbe burkolta a korán érkező este.  Csak a pénztárfülke ablaka fénylett. Mészáros Erzsike, a jegypénztáros, bekapcsolta az előcsarnokban álló fenyő égőit, de a szokásos fények, zsibongás és várakozó izgalom nélkül ugyanolyan szomorú maradt a színház.  Néhány nap volt csak hátra már az évből, még néhány előadás és itt is elkezdődik egy új periódus - de az évad még éppen csak a derekán jár.  Thália hívei évente kétszer is köszönthetnek egy új időszakot.  Mit hoznak a közelgő hónapok? Langyos fogadtatást vagy zajos sikereket?  Lesz-e elég pénz a legideálisabb feltételek megteremtésére,  aprólékosan  kimunkált díszletekre,  jelmezekre? Maradnak-e el kényszerűen előadások? Jön-e a közönség úgy, mint eddig?
  Délután többen telefonáltak. Jobbulást kívántak a betegnek és sajnálkoztak az elmaradt élmény miatt. A társulat, a színház szeretete csendült ki szavaikból. Erzsikére is várt otthon az ünnepi készülődés megannyi teendője, így mégis könnyebb volt a várakozás az üres épületben. Úgy érezte, ő is részese annak a csodának, amit  színháznak neveznek, s ami  lám, most megértő együttérzést vált ki az emberekből. Valamikor maga is tagja volt egy műkedvelő együttesnek, gimnazista korában itt, ezen a színpadon is szerepelt. Ma a pénztárban találkozik a közönséggel. Ez nem mindig könnyű, de igyekszik mindenkivel megtalálni a legmegfelelőbb hangot. Azzal a két-három nézővel is próbált kedvesnek lenni, akik őt tették felelőssé a meghiúsult estéért. Így lesz ez jövőre is…
   Boldog újévet, Erzsike! Boldog új évet, Thália! 
 

	Fülest Fehér István   keltette életre

Milne könyvének népszerűsége Magyarországon Karinthy Frigyes fordításának is köszönhető. Sokkal több ez, mint egy kedves mese. Filozofikus mélységű gondolatok gyűjteménye, játékos, mesés, hol igazán, hol kevésbé direkt formába bújtatva. Nem is biztos, hogy gyermekregény, illetve biztosan olyan mű, amely az olvasó korának változásával mást és mást jelent. Gyermekként inkább érezzük - öntudatlanul - azt, amit felnőve már értünk is, amikor olvassuk a sok-sok humorral megfogalmazott tanításokat. Mert a Micimackó tulajdonképpen igaz embernek lenni tanít.
   Ha elhatározzuk, hogy megnézzük a színházi változatot, el kell először döntenünk, hogy a felnőtt bölcsességünkkel elvárható formában akarjuk-e ezeket a magvas gondolatokat újra megkapni, vagy megelégszünk - gyermeki énünket elővéve - egy kedves előadással.
   Az előbbi esetben hiányérzetünk marad. Két okból is. Az egyik az, hogy az előadás természetesen nem használja fel a teljes szöveget. A másik a szereplők életkorának következménye. Csaknem valamennyien a színház legfiatalabb tagjai közül valók, nincs még annyi életbeli rutinjuk, hogy könnyen érzékelhették volna a játékos forma mögötti igazságokat, mélységeket. A második esetben nem ér csalódás.
   Hangulatos, ötletekkel teli rendezésű - Dávid Zsuzsától ez megszokott - az előadás, bár a szereplők teljesítményét vizsgálva tagadhatatlanul találunk egyenetlenségeket. Vannak, akik nagyon jók és mindenki igyekszik tisztesen helytállni, de nem mindenki hagy maradandó emléket. Nagyon jók az olyan ötletek, mint a kenguruk ugrálásának megoldása vagy a tigris mozgása. A koreográfust (Hajzer Gábor) dicsérik a méhecskék is, állandóan vibráló, mindent körüldöngő mégsem nyugtalanító mozgásukkal.

Micimackó éppen beszorult. A címszereplő Baráth Zoltán Fotó: Koncz János

   Micimackó – Baráth Zoltán. Az én Micimackóm talán tűnődőbb, álmodozóbb ennél, de ez a változat is tetszett. Füles – Fehér István - épp olyan, ahogyan az olvasott szöveg alapján képzelhetjük. Malacka – Oskola Zsuzsa viszont a félénkségen és hiúságon kívül itt kifejezetten kacér és ezt nagyon aranyosan, szeretetreméltóan csinálja. Tigrisként Bácsatyai Gergely most is teljes szívvel játszik. Mindig érződik, hogy igazán szereti és tiszteli is a színpadot. Jó lenne, ha hosszabb prózai szerepben is kipróbálhatná magát.
   A sokfunkciójú - és mindegyik jelenetet zavarmentesen egységbe foglaló díszletben (ez is és a jelmez is  Pilinyi Márta munkája) egyszerre van jelen minden, a Százholdas Pagony, Róbert Gida és a többiek háza, kuckója. Ajánlom a meglátogatásukat, de azután - ha még nem történt volna meg - a könyvet is feltétlenül kézbe kell venni. Így lesz igazi fogalmunk róla, miért is emlegetik olyan gyakran minálunk A. A. Milne kedves, buta öreg medvéjét.

 

A My Fair Lady legendának számít műfajában Fotó: Strassburger Alexandra

     A páholysorok, a bíbor-fehér-arany színhatás, a nagycsillár... Ez az igazi! Miskolc gyönyörűen felújított színháza önmagában is esztétikai élmény. Az azonban még külön elismerést is érdemel, ahogyan vigyáznak arra, hogy minden egyes részlet összehangolt és a helyhez méltó legyen. Kezdve a legkisebb berendezési tárgyaktól a nézőtéri dolgozók elegáns formaruháján és a zenekari árokban ülők minden estén viselt sötét öltözékén át a ruhatári fém-tikettekig, amelyeket vissza kell szolgáltatni és nincs tele papírfecnikkel minden a közönség távozásakor.
   Milyen kár, hogy Egerben mások a kondíciók. (De milyen jó, hogy a társulat feledteti a hiányosságokat! Mert a legfontosabb mégis a játék, jól játszani pedig akár a legmostohább feltételek közt is lehet.)
   A My Fair Lady – egyike a műfaj legendás darabjainak. Szinte minden musical-kedvelőnek van valamilyen ismerete, emléke vagy elképzelése róla, amit meg lehet erősíteni vagy el lehet feledtetni és újakkal felváltani. Magyarországon "eredetinek" a filmváltozat számít, azt látták a legtöbben. Ez lehet tehát alap összehasonlításra. Nos, a mikolci produkció igazán kellemes, könnyed és szórakoztató estét nyújtott.
   Csík György díszletei és Zeke Edit jelmezei az elvárható visszafogottsággal, megfontoltan és elegánsan hely- és jellemábrázolóak. Majoros István korerográfiája a tulajdonképpen kevés táncossal és nem túl nagy ívű mozgásokkal betölti a színpadteret és mozgalmassá teszi azt. Ebben Horváth Péter rendezői ötletei is segítenek. A tánckar eleveníti meg a derby versenylovait is.
   Szóljunk végre a legfontosabbról, a darabot bemutató művészekről!
Higgins szerepében Szervét Tibort láttuk, aki ma már budapesti szí­nész, de nemrégen még e társulat tagja volt, őt láthattuk például a sok vitát is kiváltó, nagyon érdekes Hamlet-előadás címszerepeben. Okos, értelmező, de nem szájbara­gó játéka szimpatikus. Elisa – Nagy Ibolya. Személyében szerencsésen találkozik szépség, báj, tehetség, ének és mozgáskultúra. Üdítő volt nézni. Pickering ezredes – Dézsy Szabó Gábor. Őrá - a zenés műfajnál maradva — emlékezhetünk a Ci­gánybáróból. Jellegzetes, sajátos ka­rakterű alakja a miskolci színpad­nak. Elisa apjának szerepében Szegedi Dezsőt nézve arra gondoltunk, ebben az előadásban ő az, aki egy egri My Fair Lady-ben M. Horváth József lenne. Máhr Ági Pearcené-jének  a kérlelheteten komolyság álarca mögé bújt nagyszívű figurá­ja, Szerémi Zoltán (Freddy) igen érdekes felfogású alakítása szintén emlékezetesek. S akiket még nem említettem, Máthé Éva, Péva Ibolya, Ábrahám István, Komáromy Éva, Varga Gyula, Kulcsár Imre, Somló István, Masa Attila, Molnár Sándor Tamás, nem kevésbé méltóak a dicséretre. A miskolci My Fair Lady egyszerűen és minden további jelzőt fölöslegessé téve: jó!
   Miskolc és Eger sokáig összetartozott, a két város közönségét egy társulat látta el színházi élménnyel. A felsorolt nevek közül már csak ezért is sokan ismerősek lehetnek. Ha megtehetik, hogy megnézik őket, nem bánják meg. Mégis engedtessék meg nekem, hogy azzal fejezzem be: az egri társulatban is minden feltétel adott ahhoz, hogy ugyanilyen színvonalas előadásban mutassák be a darabot, ez pedig örömére szolgálhat minden városát és színházát szerető nézőnek.

   Talán tíz éve, hogy a Miskolci Nemzeti Színház bemutatta Shakespeare Rómeó és Júlia című darabját, Mihályi Győzővel s Igó Évával a címszerepben, Szikora János rendezésében. Hatalmas siker volt, televízió- és rádiófelvétel is készült róla. Sokan és kimerítően méltatták az előadás erényeit, a színészi teljesítmények mellett kiemelten foglalkozva a  díszleteknek, jelmezeknek, kísérőzenének, azzal a ritka harmóniába forrott  egységével, ami az egészet olyan varázslatossá tette. Reneszánsz életöröm sugárzott az előadás  minden  pillanatából,  a  szerelem és az élet  igenlése volt  a meghatározó  érzés,  amit a tragikus végkifejlet sem nyomhatott el.
   Ismertem akkoriban egy nyolcadikos általános iskolai osztályt, amelynek diákjai nem éppen a meghatódásra való hajlamról, az érzelmek befogadására való nyitottságról voltak híresek. A tananyagban viszont éppen a dráma következett, itt volt a jó alkalom megnézni, rájuk hogyan fog hatni az előadás. Elkísértem őket én is. Odafelé a buszon vajmi kevés nyoma volt érdeklődésnek. Dráma… Shakespeare… Csakis olyan estének nézhetnek elébe – gondolták -, amit kénytelenek elviselni, azután majd sürgősen elfelejtenek.  Nem így történt.  Megfogta őket a játék és az azt körülvevő színpadi környezet. Voltak már így együtt színházi előadáson, de az kevésbé volt szerencsés alkalom. Most végre láttak is nemcsak néztek és erre az volt a  legfényesebb bizonyíték,  amikor a hazafelé tartó úton maguk  közt  és velünk  felnőttekkel is az átélt élményről beszélgettek.
   Ezért fontos, hogy a színház rendszeresen műsorra tűzzön előadásokat, amelyek a legkisebb korosztálytól kezdve fokozatosan megtanítanak jelképrendszereket, színpadi jelzéseket mindig magasabb és magasabb szinten érteni és érezni, azaz nézőnek lenni. És ezért fontos az, hogy legyenek olyan felnőttek, szülők, pedagógusok, akik elviszik gyermekeiket a színházba.
   Sokszor megesik velem, hogy valakivel beszélgetve szóba kerül, hogy ezt vagy azt az előadást már sokadszor fogom megnézni, s az illető csodálkozik, miért teszem, „ha egyszer már láttam”. Furcsa dolog ez… Senkinek sem jut eszébe azt kérdezni, miért nézünk meg újra mondjuk  egy szép festményt,  miért  hallgatunk meg ismét egy kedves dalt. Mindenki számára nyilvánvaló a válasz: azért, mert tetszik. Vajon miért  ne  lehetne  ugyanígy  színházi előadások esetében is?
   Újra elmegyünk, mert tetszett, mert a katarzist szeretnénk újra átélni, s erre nincs más mód, mint ez.
   Van azután még egy szempont, amiért érdemes többször is megnézni egy-egy előadást. Próbálják ki egyszer!  Mindig rá lehet csodálkozni olyan részleteire, szövegrészeire, finom megoldásaira a produkciónak, amit első ízben nem is vettünk észre, vagy csak felületes benyomásunk volt róla, s most fedezzük fel.  Különösen igaz mindez akkor, amikor a szövegkönyv  maga is  „bonyolult”,  teli utalásokkal,  rávezetésekkel,  de működik a dolog könnyebb darabok esetében is!
   Nézni és látni az életben sokszor nem egészen ugyanaz. A színházban sem. Ha Önök birtokában vannak mind a két képességnek, sokat segíthetnek azoknak, akik most tanulják.

    A Csárdáskirálynőt bemu­tatni — bármelyik színház szá­mára erőt próbáló feladat. Már a kezdést megelőző per­cekben apró, de árulkodó je­lek mutatták, hogy a színház és a közönség egyaránt különleges estére készül. A gyü­lekező nézők között tán a szokásosnál is többen voltak a társulatból, a műsorfüzet meglepetésként színes fotók­kal jelent meg, s valami felfo­kozott izgalom vibrált a leve­gőben. Érződött, hogy min­denki nagyon készült erre a premierre. A játék maga az­után kicsit elfogódottan in­dult, mintha nem csak tuda­tában volna mindenki a fel­adat súlyának, de nyomaszta­ná is őket a megfelelés köte­lessége. Pedig nincs ok izgalomra, a Csárdáskirálynő alighanem nagy sikerszéria lesz! A darab annyira népszerű, ­dallamai egytől egyig slá­gerek, — hogy ez önmagában is bizakodásra adhat alapot. Egerben azonban hozzátettek mindehhez még valamit, a fiatalság hevét és az operett könnyedségét csorbítatlanul megőrizve még igazi drámai mélységet is kapott az előadás. Ebben kulcsszerepe van az Edvint játszó művésznek, az előadás egyik adujának. László Boldizsár tudatosan nem enged a végül is nem túl bonyolult konfliktusból eredő csábításnak és olyan halálos komolyan ábrázolja a szerelmes férfi vívódását, mintha nem is operettet játszana. Igaza van persze, hiszen hitelesen játszani operettet is csak ezzel az attitűddel lehet és szabad, másrészt pedig mi is lehet fontosabb egy ifjú életében, mint a szerelem. Mégis nagy meglepetés és minden figyelmet megérdemel, amint a bonviváni szerepkörben az indulatok és fájdalmak mélységeit, a felnőtt férfi érettségét kamaszos hévvel és meggondolatlansággal vegyítve megrajzolja. A benne dúló és kitörő érzelmek felforrósítják a színpadot, új meg új lendületet adnak a játéknak. Annak is érdemes megnéznie, aki nem igazán rajong az operet­tekért. Csak gratulálni tudunk a szereposztásnak eh­hez a választásához és nagyon reméljük, hogy fogjuk még őt többször is látni.
   Edvin partnere Verecki Szilvia szerepében Szilágyi Olga, aki a Mágnás Mis­kában mutatkozott be az egri közönségnek, majd a József­ben is nagy sikert aratott. Megérdemelten, hiszen a vonzó megjelenéshez biztos énektudás, meggyőző színészi játék, megbízhatóság társul. Nagyon kellemes alakja az eg­ri színpadnak.
   Bóni gróf – Hüse Csaba. Darabról darabra érik ez az ifjú színész, állva a fokozódó terhelést. Egyre többet ismer­hetünk meg kvalitásaiból és elismeréssel figyeljük, milyen sokoldalú. Jó prózában, szé­pen énekel, s most táncos-ko­mikusként is igen jó benyo­mást keltett. Anélkül, hogy bármiképpen utánozni pró­bálta volna őket, mozgásával, humorával a Latabárokra emlékeztetett.
   A szubrett - Stázi grófnő - Nyári Bernadett, üde színfolt, lényéből fakadó vidámsággal, ­tudatosan vállalt bohósággal.
   Cecília, a valamikori Csárdáskirálynő a ritkán látott, kedves nagyszerű Olgyai Magda, a közönség egyik kedvence, kinek színre lépésekor mint mindig, most is felcsendült a taps.
   Kerekes Ferkó – Vókó János. A lump életmód álarca mögé bújt komolyság és bizonyos megkeseredettség jellemzi figuráját, érzékeltetve valamit a cselekmény korának általános életérzéséből is.
  M. Horváth József  Miska főpincér szerepében kicsit visszafogottabb mint máskor, de nélküle sem lehetne az előadás az, ami. Ő az, akit habozás nélkül nevezett volna meg bárki arra a kérdésre, hogy kire osztaná ezt a szerepet.
   Ízes-színes Horváth Ferenc epizódnyi Lazarovics-figurája.
   Pilínyi Márta jelmeztervezőnek a férfiak öltözékével a felvonások helyszíneiből adódóan kevesebb gondja volt, a hölgyek jelmezei ízlésesen elegánsak. Kastner Péter díszlete – nem először jellemezhetjük így – viszonylagos szerénységében is illúziókeltő, a világítás ebben méltó társa. A koreográfia az előadás egészébe szervesen illeszkedve használja ki a kevés teret. Molnár Ernő munkája.
   Az előadás rendezője Bor József, Jászai- és Erkel-díjas. A művészek mellett neki köszönhető, hogy nem a külsőségek, mégoly indokolt és jó rendezői ötletek csillognak igazán, hanem a játék, noha a legapróbb részlet is gondosan kidolgozott, s még a sok embert mozgató jelenetekben is azt érezzük, hogy minden egyes statisztára is külön gondot fordított.
  Nagyon tudatos választássorozat eredménye az egri Csárdáskirálynő, akár a darabot, akár a szereposztást, a színpadra állítást tekintjük. Nagy érdeme az előadásnak, hogy ez a megfontolt tudatosság  könnyedén szórakoztató, de közben mélyrehatóan megragadó estét eredményezett. Ismételjük: nagy közönségsiker várható!   

A Cotton Club Singers

   a globe Royal mulatóba készülve mindössze Budapestig kell utaznunk, mégis eljutunk egy másik kontinensig, s közben még időutazást is tet­tünk! A színpadon két lány és két fiú - pardon: két hölgy és két úr - búgja a mikro­fonba a századelő Amerikájának azokat az édes-édes, na­gyon népszerű, gazdag és színvonalas dallamvilágú dalait, amelyeknek stílusáról hozzáértőknek már az együt­tes neve - Cotton Club Sin­gers - is mindent elmond. Él­vezettel hallgatjuk őket, feledve minden mást, egy időre még azt is, hogy azt a fiatalembert ott a bal oldalon mos­tanában az egri színház szin­padának orfeumjában is láthatjuk, a nagysikerű Csárdás­királynő Edvinjeként.
   - Siófokon egy német nyelvű operettgálán lép­tünk fel Nyáry Bernadettel, a színház tagjával – meséli - ő ajánlott, amikor kerestek valalakit erre a szerepre. Meghallgattak és megkap­tam. Színházi pályafutásom egyébként Kecskeméten, a kórusban kezdődött.Azután elvégeztem Gór Nagy Mária Színésztanodáját. Nagyszerű tanáraim voltak, a Koltay-Pogány házaspártól Mensáros Laci bácsiig. Segédszínész­kedtem az Operettszínházban, játszottam Székesfehérváron Hugót a Liliomban. Az első zenés főszerep Zalaegerszegen várt rám, a Monmartre-i ibolyában. Szeretem az operettet. Ezek a dallamok - a Csárdáski­rálynő esetében különösen - nemcsak a nézőnek, nekem is megnyitják a szívemet.
   -  Megosztottad a nézőket. A többség nagyon szereti, amit csinálsz. Néhányan  fenntartással fogadják, mond­ván, hogy “nem igazán operet­tes”...
   - Engem arra tanítottak, hogy bármilyen darabban játszik az ember, nagyon komolyan kell venni. Megha­tározó volt számomra a színészi alakítás a szintén vitatott kaposvári Csárdáski­rálynőben. Nem láttam annyiszor, hogy önkotrollt vesztve utánoznám, nem is lehetne, hiszen azt a változa­tot kifejezetten azokra a művészekre írták, de belém ivó­dott a hozzáállásuk. Azt érzem bajnak az operettját­szásban, ha a mai közegben, amikor a musical meghatározó, ­nem alkalmazkodunk az új követelményekhez. Egerben folyamatos segítséget kaptam a kollégáktól, például Olgyai Magdától, Kiss Laci bácsitól, Vókó Jánostól, M. Horváth Józseftől, akik segítettek abban, hogy megtaláljam a szerep mélységeit, hogy  komolyan vegyek mindent, amit kimondok – bár magam is éreztem valamit ösztönösen abból, mit lehet, mit kellene igazából csinálni. E felfogás kialakításában a rendező, Bor József is rengeteget segített. Közben azért követem az operett konvecióit is, talán csak nem annyira direkt formában, de bizonyos helyzetekben nagyon is tudatosan, s mindebben nagyszerű partnereim a primadonna, Szilágyi Olga és a táncosomikusok, Hüse Csaba és Baráth Zoltán. De mindenkivel remekül tudunk együtt dolgozni, valamennyiüket nagyon szeretem és alig várom, hogy jöhessek Egerbe egy-egy előadásra.  
   - Elárulom, hogy rólad is csupa jót hallottam. Dicsérték közvetlen és barátságos egyéniséged, művészi kvalitásaidat.
   - Őszintén mondom, hogy eddigi legnagyobb színházi élményem ez a vendégjáték, bár ez a kifejezés talán nem is pontosan illik ide. A színlapon sem szerepel a “mint vendég” megjelölés és nem is bánom, mert úgy érzem, mintha tag volnék. Játszottam már olyan előadásokban, ahol kisebb szerepet is nagyon jó volt csinálni, mert annyira vonzó volt az előadás egész közege, olyan nagyszerűek voltak a főszereplők, de az itteni élményeimmel semmi sem ér fel.Túl az iskolán, a második nagy iskola ez volt. Sokat tanultam. Nagyon fontos állomás életemben Eger, ezekkel a kollégákkal, ezzel a társulattal. Apró, de az itteni légkörre, összefogásra, egymás megbecsülésére jellemző példa, hogy mindössze öt napja voltam még itt, de már felköszöntöttek névnapomon az egész társulat nevében. A bizalom, az, hogy ebben a műfajban én itt ilyen nagyságrendű szerepet játszhatok – valami fantasztikus élmény! És a közönség is! Ha számítanak rám, a következő évadban is szívesen vállalok itt szerepet.
    - Hogyan fér meg egymással a színpadi játék és az együttesed?
  - Hétéves koromtól trombitáztam. Amikor felvettek a dzsessztanszakra, az egyéves előkészítő alatt – nem utolsósorban énektanárnőm, Sík Olga komoly munkájának hatására – mégis úgy döntöttem, hogy inkább az éneklést választom. Folyamatosan léptem fel operettel, de közben a Cotton Club Singers is erősödött. Vokális, populáris dzsesszként határoznám meg, amit önálló műsorunkban csinálunk. De vállalunk vokálozást mások számára is, így láthattak bennünket a Hungária-turnén. Most készül egy saját CD lemezünk és talán egy videoclip is. Azért itt sem idegen tőlünk a színpad világa, hiszen jelmez, koreográfia teszi teljessé műsorunkat. Erről talán az egri közönség is hamarosan meggyőződhet, mert szó van róla, hogy adunk egy koncertet a Gárdonyi Géza Színházban, még ebben az évadban. Nagy várakozással nézek elébe. Remélem, hogy ugyanolyan szeretettel fogadnak, mint a Csárdáskirálynőben.

 

A  gyerekek kedvence a Micimackó előadása volt. Képünkön Tigris, azaz Bácsatyai Gergely dedikál.

    Véget ért az előadás. A sok-sok gyerek elhagyta a nézőteret, de egy csoport nem indult a ruhatárhoz. Vártak még valamire. Néhányan közülük először jártak igazi színházban. Már magát az épületet, a nézőteret, az előcsarnokban látható művészfotókat, az előadás részleteit mutató képeket is a felfedezés örömével szemlélték, s azután tátott szájjal nézték az előadást, teljesen megfeledkezve magukról és a külvilágról. Izgatottan lesték, lesz-e közöttük olyan szerencsés, akinek jut a cukorkából, amit a nézőtérre is lejövő szereplők osztogatnak, s Malacka értetlenkedő kérdésére hangosan kiabálták, hogy az a nagy durranás a léggömb kipukkanását jelezte. Élvezték az előadást ők is és azok is, akik már rutinosabb színházlátogatók.
   Az azonban mindnyájuk számára ismeretlen, izgalmasan új lehetőség volt, hogy el is beszélgethettek a színpadon látott művészekkel. Megszólaltak saját hangjukon is, válaszoltak a sok-sok kérdésre, darabról, műhelytitkokról, technikáról, színészi létről.  Néztem a gyermekarcokat, a tágra nyitott szemeket, hallgattam a kíváncsi kérdéseket, de figyeltem a szereplőket is, amint türelmesen válaszolgattak, és úgy éreztem, ők is örülnek az alkalomnak. Nem zárkóztak el különleges kérésektől sem, a gyerekek kezet foghattak a Nyuszival, megnyomogathatták Mici mackó pocakját, hogy megtudják, miből van. A fárasztó előadás és a beszélgetés után még arra is futotta a türelemből, hogy minden egyes gyereknek névre szóló és egy kedves mozdulattal is kísért autogramot adjanak.
   Hazafelé másról sem folyt a szó, csak erről az élményről, s még napok múltán is vissza kellett térni rá.
   - Megtudhattuk, hogyan varázsolják a színpadra a hóesést.
   - Tudjuk, mennyit készültek az előadásra és azt is, mennyire ártalmas a bőrnek az arcfesték.
   - Beavattak bennünket vidám, de sokszor nehéz életükbe.
   - Nagyon aranyosak és kedvesek voltak velünk.
   - Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy beszélgethettem a színészekkel.
   - Feledhetetlen élmény volt! Anyunak, a tesómnak és apukámnak is elmeséltem mindent.
   Tudják, hogy ez kivételes alkalom volt, s nem követ minden előadást közönségtalálkozó, de a színház ezzel még közelebb került hozzájuk, s alig várják, hogy újra elmehessenek!

   Bácsatyai Gergely a Svejkben lépett először színpadra. Most Tennessee Williams egyfelvonásosára készül. Először azonban arról beszélgettünk, hogyan került Egerbe egy soproni fiatalember.
  - Nem sikerült a felvételim a Színművészeti Főiskolára. Nyaralásból tértem haza, amikor édesapám elém tett egy újságcikket, benne jelentkezési lehetőséggel Egerbe. A véletlen irányított tehát ebbe a városba. Mindig szerettem magam produkálni, az iskolában is nagyon eleven voltam, de azért szerettek a tanáraim. Komolyan azonban csak a gimnáziumban érett meg bennem az elhatározás, hogy ezt szeretném csinálni –bár vonzottak a nyelvek is, két nyelvvizsgám is van. Amikor így döntöttem, szüleim egy kicsit furcsán néztek rám, jól meggondoltam-e, hiszen sokszor göröngyös ez a pálya. A felvételire édesapám kísért el. Nagyon izgultam, mindenbe belebakiztam, elfelejtettem a szöveget… de a helyzetgyakorlataim tetszettek és az eredményhirdetéskor elsőnek hangzott el a nevem a felvettek között. Hitetlenkedve néztem körül: biztos, hogy jól meggondolták ezt? De nagyon jólesett. A vonaton hazafelé aztán csendben ültünk, föl sem fogtuk szinte, ami történt. 
  A színházban hamar befogadtak, megszerettek. Eleinte kölyökgólya volt a becenevem. Azóta komolyodtam, de a „gyerekségem” 90 százaléka megmaradt, s ennek én örülök. Jó, ha a színészben megvan a gyermek nyíltsága és kreativitása. Két év stúdió után első éves gyakorlatos színész vagyok. A vizsgaelőadásunkat Gali László igazgató úr rendezte. Jó volt vele dolgozni és éreztük, hogy ő is szeretettel foglalkozott velünk.
   Régebben nagyon zavart az, amikor néztek. Ettől produkálni akartam magam, színészi szakkifejezéssel élve ”sok volt” amit csináltam. Mára az egészséges drukk maradt. Vannak barátaim, akiknek adok a véleményére. A társulat tagjai összetartanak, nem irigyek, ott segítenek, ahol csak tudnak.
   Egyik legszebb élményem volt, amikor a József és a színes, szélesvásznú álomkabát premierjén a Líceum udvarán esni kezdett, a nézők mégis mind ott maradtak, felállva tapsoltak nekünk. Ritka az ilyen siker. Csaknem elsírtam magam a meghatottságtól, mert ez tényleg gyönyörű volt. Az esőtől rendkívül balesetveszélyessé vált a színpad, nagyon csúszott. Mégsem törődtünk vele, kimentünk és táncoltunk újra és újra, hogy megköszönjük ezt a fogadtatást. Bennem maradt ez az élmény, a mai napig gondolok rá.
   - Tennessee Williams…
  - Nádasy Erika és én vagyunk a színpadon, egymásra vagyunk utalva. Nagy felelősséget érzek és nagyon kell koncentrálnom, mert nincs sok szövegem, ellenben végig jelen kell lennem és ez az egyik legnehezebb dolog. Egy kisfiút játszom, az ő szemével kell mindenre reagálnom. Félek is egy kicsit, mert ez az eső nagy lehetőségem. Sokat tanultam Szegvári Menyhérttől. Segítségével olyan reakciókra voltam képes, amin utólag magam is meglepődtem. Sírtam, nevettem, annyira jólesett. És Nádasy Erikával is nagyon jó volt együtt próbálni. Meg is köszöntem ezt neki. Nagyon szeretem a darabot és bizakodva várom a bemutatót.
   Itt lesznek a szüleim is, akik egy évben talán kétszer, ha meg tudnak nézni, mert nagyon messze vannak. Itt voltak a vizsgámon is, más rokonaimmal. Nagyon örülök, hogy összetartó a családunk. Sokat köszönhetek nekik. Büszkék rám a szüleim, otthon szinte ajnároznak. Őrzik a videofelvételeket is azokról a darabokról, ahol én is szerepelek…
   Nagyon hasznosnak érzem az itt eltöltött két és fél évet. Szeretném, ha kapnék további szerződést, kipróbálhatnám, mire vagyok képes, mert még nem igazán tudom, csak sejtem. Színpad nélkül már nem tudom elképzelni az életemet.
 

   Anna, Patrik, Zsombor. A színlap persze közli teljes nevüket is, hiszen épp úgy teljes rangú szereplői az előadásnak, mint a felnőttek. Mind a hárman zenés darabokban - legújabban A medikusban is - láthatók. Anna a Görkorcsolyapályában játssza Nádasy Erika kislányát. Játssza is, meg nem is, hiszen ők a valóságban is anya és lánya. Komoly, mindent értő tekintetében kedvesség. Örökölte! Figyeljék meg, hogyan tud Nádasy Erika szeme csillogni! Külön élmény. Patrik és Zsombor a József Benjáminját éneklik és tácolják, kettős szereposztásban. Komoly feladat, állandóan színen vannak és a két említett tevékenység mellett arcukkal is játszani kell, érzelmeket kifejezni. Ügyesek, helytállnak.
   Nem biztos, hogy színészek lesznek, nem is kell feltétlenül így lennie. Az azonban biztos, hogy szép emlékük marad a színpadon eltöltött idő, mert érezhető, hogy szívesen csinálják. Ezért gondol rájuk a közönség is jószívvel.
    

    Lehet-e, szabad-e kedvet csinálni egy másféle előadáshoz annak, aki a színpadon komoly játékot nem, csak vidámságot, szórakoztatást akar látni? Ez az írás nem nekik szól. Tennessee Williams Gyengék és elesettek összefoglaló címmel játszott két egyfelvonásosa nem az övék. A meghatározó élmény a szomorúság, amelynek mértéke múlik csupán ki-ki empátiáján, habitusán, személyes élményein.
   Ez a ház bontásra vár - ez az első darab címe.
   Végtelenbe vesző vasúti sín szeli át a teret. Ezen - és az életben - egyensúlyozik tűsarkú cipőjében Willie. Tom lóg az iskolából, hogy sárkányt eregessen. Így találkoznak. Ismerik egymást, tudnak ezt-azt a másik sorsáról, hátteréről, de igazi közük nincs és a beszélgetés végére sem lesz egymáshoz. Éli mindkettő a maga saját, burokba zárt életét. "Egyedül kell végigmenni..." - mondja Willie a sínről, de a mondat nyilvánvalóan jelképes értelmű. Valami átmeneti közösség kialakul köztük ott a sínek között de nem kerülnek egy hullámhosszra. Látszólag laza csevegésükből kibontakozik a lány - büszke magányosság máza mögé bújó - védtelensége és kiszolgáltatottsága.
   Tom kisfiú még, hogy mindezt átérezze. Érdeklődése egy-egy pillanatra erőre kap, s újra kialszik.  Nemcsak a beszélgetés nem szívderítő, de Szegvári Menyhért rendezése taszító elemekkel is kíséri a játékot, mint a felszálló por, a horzsolások, sebek, nyál... és a kialakuló összkép mégis harmonikus, a szót nem egészen a hétköznapi értelmében használva - esztétikus.
   Nádasy Erika megformálásában Willie közönségességén átsüt a belső szépség, amint sodródik tehetetlenül és tenni nem is igen akarva a világban. Bácsatyai Gergely kisfiúja időnként talán közömbösebb, mint indokolhatná a szituáció, de ígéretes teljesítmény és nagyon szép az utolsó pillanatok lányt kísérő tekintete.       
   Beszélj mint az eső, hadd hallgassalak... - ez a másik egyfelvonásos.
   Ugyanaz a sín egy lakást vág most ketté. Az előző darabból otthagyott díszletelem sugallja, hogy sorsközössége van a korábbi szereplők és a mostaniak között. Ők is idegenek, akkor is, ha együtt élnek, s valamikor szoros érzelmi és értelmi kötelék fűzhette össze őket. Pillanatokra fellelik még ezt a közösséget, mégis magányosak. Az előbbi gyermekek mintha nagyon is felnőttek lettek volna, ők meg mintha gyermekek volnának - keverednek életkor és bölcsesség, érzelemskála síkjai az egész est folyamán, így fogva egységbe a két darabot, s furcsa nosztalgiát váltva ki egy olyan lét iránt, ami a mi életformánktól idegen.
   A címet kölcsönözve azt érezzük, amit monoton őszi esőben az ablakpárkányon álmodozva, látszólag oda sem figyelve, mégis zsigereinkben érezve az esőt. Markánssá teszi ezt az érzést az élőzene - Szepesi György megragadó játéka.  A férfi és az asszony - Fésűs Tamás és Bessenyei Zsófia - játéka megrendítő. Láttam könnyeket is nézők arcán. Nekik köszönhető.
   Nagyon szomorú ez az este. De nagyon szép!
 

                                                 Maár Gyula verse

   Tavasz lett végre! Talán ez a legjobb alkalom arra, hogy végiggondoljuk, hányszor születik újjá a művész, aki estéről estére elénk áll, szórakoztat, gyönyörködtet, felemeli szívünket, lelkünket. Milyen különös, misztikus is ez a hivatás!
   Ki másnak adatik meg, hogy egyszemélyben lehessen koldus és király, vagyis az emberi létformák végleteinek megformálója, átélője? Igen ám - hallom szinte az ellenvetést -, de van egy nagy hátrány is, mégpedig az, hogy nem változtathat. A rosszat, a bűnt is ugyanúgy kell estéről estére elkövetnie és nincs feloldozás, nincs megtisztulás.
   Csakugyan nincs?! A színész azzal, hogy megmutatja nekünk, mi az, amit rosszul tett az adott figura, segít, hogy magunk elkerüljük a hasonló életcsapdákat. Tanít okosabbnak lenni, emberhez méltó módon élni. Itt a megtisztulás, itt a katarzis! Közben pedig maga is tiszta marad, hiszen jót cselekedett.
   Nem könnyű a színészi lét. Ezerféle ember jellemvonásait kell magában hordoznia, azt is alaposan kell ismernie, amivel maga nem azonosul. Nagyfokú érzékenységre, ismeretbeli és lelki gazdagságra van szüksége, másképp hiteltelen volna mindaz, amit elénk tár. Roppant nagy a felelőssége és ennek tudatában élnie sem hétköznapi teher,  nem könnyű elviselnie. Így aztán időnként a színpadon kívül is játszhat kicsit, de hiszen számára színpad az egész világ. A mottóban idézett Maár Gyula vers szépen kifejezi ezt az attitűdöt, és azt is kicsit, amit igazi színházrajongó néző érez. Ez az élete, hisz benne! Ezért vállalja nap mint nap a fárasztó, sokszor keserves és kínokkal teli újjászületést a színész, és ezért tart ki mellette hűségesen a néző.