A Színháztörténeti sorozat utolsó része (egy időre mindenképp az - lásd erről az előző fejezetet!) egy olyan írás, amely ugyan 6 évvel ezelőtt egyszer megjelent már a blogon, de amikor a sorozatot elkezdtem, azonnal tudtam, hogy befejezni ennek megismétlésével fogom.  
 

Közvetlenül a  Gárdonyi Géza Színház mögött áll egy 1753-ban épült, "U" alaprajzú, egyemeletes épület, amelyet akkori lakója után Orlandini háznak neveznek. A színházra néző nyugati oldalhomlokzat emeleti fülkéiben szobrokat látunk. A földszinti ablakok az 1987/88-as évadtól a Miskolccal történő kényszerű összevonás után újra önálló társulattal rendelkező színház belső életében fontos szerepet játszó helyiségekből nyílnak. Ott volt ugyanis a nevezetes „Bika”. A színház épületén belül nem volt színészbüfé, ahol előadás után összegyűlhettek volna, feszültséget levezetni, beszélgetni, egymás között lenni. Az általuk Bikának elkeresztelt külső (bár csak néhány méterre lévő) helyszín töltötte be ezt a szerepet. E szárny déli oldalán most, az önálló társulat megalakulásának 25. évfordulóján felirat hirdeti: Színháztörténeti Gyűjtemény.
  A csöppnyi helyiségekből kialakított, a rendelkezésre álló tér korlátozott voltából adódóan csak minimális mértékben kiállító, inkább ismerkedésre, akár kutatásra is alkalmas helyen kincstárát találjuk az egri színjátszás múltjának - a kezdetektől, de egészen napjainkig. A tárlóban található dokumentum-másolatok, a falakon művészek és előadások képei, egy-egy kellék, jelmez – ezek jelentik a kiállítóhely jelleget, de valójában csak hangulati elemek, abból adnak ízelítőt, mi mindennel kapcsolatban böngészhet a látogató. A könyves szekrényben csupa olyan kiadvány, amely színházunkkal foglalkozik részben vagy esetleg teljes egészében, mint Az egri színház anno és ma című, az újjáépített színház 2000-ben történő megnyitására megjelent könyv. Ezek egyelőre csak helyben olvashatók, ha sikerül belőlük több példányt is beszerezni, akkor tervezik kölcsönözhetőségüket is, a könyvtárakban szokásos rendszer szerint. A szekrény melletti szabadpolcon színházi folyóiratok számai. "Lapozható" tartóállványon előadás-plakátok. A számítógépes asztaloknál a digitalizált emlékekhez férhetünk hozzá. Alapos és részletes multimédiás program meséli el az egri színjátszás történetét. Kereshetünk a képanyagban, amelyet, hogy könnyebb dolgunk legyen, nagyobb egységekre bontottak. Egerben játszottak – elsősorban az állandó egri társulati tagokra koncentrál, de feldolgozza a vendégként itt szerepeltek listáját is. Előadások – a név magáért beszél. A harmadik egységben minden más, az egri színjátszással kapcsolatos fotó, például magáról a színház épületéről a korok folyamán. Digitalizált formában megtaláljuk a plakátokat, műsorfüzeteket (bár ezek fizikai mivoltukban is nézegethetők), minden fellelhető előadás-kritikát, az előadások előkészületeiről szóló írást, színész-portrét, más, a színházzal, színházi élettel kapcsolatos írásokat. De audio-vizuális élményekhez is juthatunk. Ahol volt rá mód, hang- és videofelvétel részletekből kapunk ízelítőt egy-egy produkcióból. Kereshetünk a Városi TV és országos médiumok felvételei között. Megtekinthetjük a Színház centenáriumára megjelent DVD-t is. A gyűjtemény láthatóan törekszik az elérhető legnagyobb teljességre, emléket, de nem holt, hanem eleven, velünk élő emléket állítva Eger teátrumi hagyományainak, múltjának miközben a mának is szerves része. Az egyik sarokban parányi pódium – elfér rajta két kényelmes ülő alkalmatosság, más nemigen, de remek meghitt beszélgetésekre, élő színészportrék megrajzolására, sőt még egy vagy kétszemélyes kamara műsorokra is alkalmas, ha a nézők száma ugyancsak korlátozott is (de ez csak még vonzóbbá teszi ezeket az alkalmakat). A tervek közt szerepel egy-egy színházi háttérszakma (ügyelő, súgó, színpadmester, öltöztető…) beszélgetés keretében történő bemutatása is. Ezeket az esteket majd felveszik és máris a digitális archívumot fogják gyarapítani. Apró meglepetésként felelevenítettek egy régi szokást. A hatvanas-hetvenes években még árultak a trafikokban fényképeket a legkedveltebb színművészek portréival. Nos, itt megvehetők a társulat tagjainak fényképei. (Akár lehet visszahozni azt a régi időt is, amikor előadás után a művészbejárónál ezekkel várták őket, hogy autogramot kapjanak rá. Ne tessék azt hinni, hogy ma már nem létezik ilyesfajta rajongás – én ismerek fiatalokat, akik körében ez nagyon is jelen van!) Igyekeznek minden igényt kielégíteni. Ha valaki nem talál információt arról, amit keres, felírják a kérést és megpróbálnak utánanézni. De természetesen nem kell konkrét kérdéssel, „kutatási tárggyal” jönni a gyűjteménybe – bárki betérhet, aki „csak” éppen kíváncsiskodni akar egy kicsit Eger színjátszásának múltja felől.
  A gyűjtemény jelenleg csak bizonyos napokon és csak néhány órát látogatható, ha lehetőség lesz (ez azonban távolabbi jövő) a hely bővítésére és ezzel a kiállító-jelleg erősítésére is, akkor lehet majd gondolkodni bővített nyitva tartáson. Így is sok-sok érdekességet kínál azonban és így is nagy eredmény, hogy a budapesti Bajor Gizi Színészmúzeum és a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum után Egerben jöhetett létre az ország harmadik hasonló jellegű intézménye.

  Ha valaki nem fogott volna gyanút, elmondom, hogy mindez csak fikció. A Gyűjtemény nem létezik és a jelenlegi gazdasági helyzetben nem is sok esélye lenne megvalósítani (a Bika valóság). Én azonban nagyon szeretném, ha létezhetne, s amit pénz nélkül meg lehet tenni (elsősorban gyűjtés), azt talán elkezdhetné egy kis team (magam is szívesen vennék benne részt). Eger színjátszása megérdemelné! Nem új, 2004-ben született egyébként az ötlet, amikor 100 éves évfordulóját ünnepelte az egri színjátszás (pontosabban az első helyi kőszínház). Akiknek akkor megemlítettem, mindenkinek tetszett. Aztán mégis úgy alakult, hogy nem hoztam elő többet mostanáig, de mindvégig bennem motoszkált. Talán most is lesznek, akik szívesen fogadják, talán elindulhatna valami… J.F.
 

   A függöny összecsapódik, a szereplők a siker (jó esetben) örömével és fáradtságával elhagyják a színpadot, a közönség a siker (jó esetben) örömével távoztában arra gondol, bárcsak tartana még. Abban reménykedem, hogy a Színháztörténeti sorozat olvasói közt lesz, aki arra gondol, de kár, hogy véget ér. Ad némi alapot a reménykedésre a 2012. szeptember 17-től, tehát 6 éven át megjelenő sorozat eddigi élete, a szóbeli és írásbeli visszajelzések, amelyekből – engedje meg az olvasó! – kettőt itt is idézek.

"Melegen gratulálok nagyszerű munkájához!"
Gajdó Tamás színháztörténész

"A színvonalas blogjához szeretettel gratulálok, mindig örömmel olvasom, másoknak is többször ajánlottam. Bámulom és tisztelem, hogy ilyen kitartóan írja, szerkeszti ezt a színháztörténeti különlegességet - remélem, a szakembereknek is föltűnik!"
Lőkös Ildikó dramaturg

De szolgált ez a sorozat még forrásanyagként is az akkor még nem egyetemen, hanem Főiskolán: „A Bölcsészettudományi karra járok történelem-etika szakon. Művelődéstörténeti dolgozatként a színház történetét választottam témának. A forrásanyag kutatása során találtam a blogjára. Egyúttal gratulálok a gyűjtéseihez és az anyag hiteles válogatásához. Ezúton kérnék engedélyt, hogy egyes megállapításait, illetve képanyagot az esszémhez használhassak, természetesen a források között ezt megjelenítve."

Sokan kifejezték a 6 év folyamán, hogy érdekesnek tartják, várják az újabb és újabb fejezetek megjelenését, s bizony jólesett ezt tudni. S jólesett, hogy az egri színházban ma is vagy nem is olyan régen még ott dolgozók – akik nem egyszer maguk is alanyai voltak egy-egy fejezetnek vagy éppen szerzői – elismerték a munkámat.

   "Köszönetet mondok a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket! Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm!"
Menkó Terézia

   „Itt szeretném megjegyezni – kapcsolódva Menkó Teri a társulat és a maga nevében megfogalmazott köszönetéhez -, hogy nagyra értékelem ötletét, munkáját, amit a Gárdonyi Géza Színház jelenének dokumentálásában és múltjának feltárásában végez. Nekünk, kortársaknak blogja érdekes olvasmány, a jövő kutatóinak, akik majdan színháztörténettel foglalkoznak, kész anyag, ami alapvetően a személyes élményekre, visszaemlékezésekre épül."
Kiss Sándor

   Valóban, ahol lehetett személyes visszaemlékezésekkel, interjúkkal, ahol nem volt már erre mód anyaggyűjtéssel, újságcikkekkel, képekkel, levéltári anyagokkal igyekeztem felidézni az egri Városi Színháztól (tehát lényegében 1904-től, de a sorozat első részeiben kicsit még korábbra is visszatekintve) a mai Gárdonyi Géza Színházig – illetve annak a Gali László igazgatása alatti időszaka végéig terjedő történetet a Színháztörténeti sorozatban.
   S most: E finita la commedia – lassan itt a vége. Kicsit szomorúan, hisz az elmúlt hat évem szerves része volt, de most abbahagyom. Nem ígérem, de nem is tartom lehetetlennek, hogy egyszer folytatódik majd a sorozat, Beke Sándor, Csizmadia Tibor, Blaskó Balázs vagy tán még későbbi direktorok korának krónikájával is. Addig is, a blog természetesen tovább működik a jelen krónikásaként, naplójaként.
   Egyetlen, s valóban utolsó rész van még hátra. Az egy olyan írás lesz, amely ugyan 6 évvel ezelőtt egyszer megjelent már a blogon, de amikor a sorozatot elkezdtem, azonnal tudtam, hogy befejezni ennek megismétlésével fogom. 

A KELEMEN LÁSZLÓ SZÍNÉSZKÉPZŐ STÚDIÓRÓL

1989-ben az alábbi írás jelent meg a Népújságban:

 A művészutánpótlás biztosítására - Színészképző stúdió Egerben
   Melyik gyerek fejében nem fordul meg, hogy szeretne a világot jelentő deszkákra lépni? A lehetőségek sajnos szűkösek, kevés ifjúkori álom valósul meg. Az egri Gárdonyi Géza Színház 1989 áprilisától hozzájárul ahhoz, hogy több esélye legyen a tehestégeknek, hogy kibontakoztassák képességeiket. Kelemen László nevével fémjelzett színházi stúdiót indítanak, amelybe 18-25 éves, érettségizett fiatalok jelentkezését várják.  Azokat hívják, akik szép énekhanggal, jó tánckészséggel, tiszta hangképzésen alapuló beszédkultúrával rendelkeznek, szeretnének részt venni a közös munkában, illetve annak eredményeként a társulat tevékenységében. A vállakozók felvételi vizsgát tesznek, majd rendszeres elméleti és gyakorlati tudnivalókat sajátítanak el heti 18 órában, nappali tagozaton.  Emellett közreműködnek a színház előadásaiban és próbafolyamataiban is. A tanfolyam ideje két év, ezalatt havi 3 ezer forint illetményt fizet a színház a hallgatóknak. Az előadásokon való szereplésért külön fellépti díj illeti meg őket. Főleg egri vagy Eger környéki fiatalokat várnak, mert lakást biztosítani nem tudnak. A jelentkezés határideje 1989. március 31-e. Részletes felvilágosítást Ivádyné Both Éva titkárságvezetőtől lehet kapni.   

* Nagyon sok tehetséges fiatal került hozzánk. S valóban olyanok voltak, mint a szivacs, mindent szívtak magukba. Egy tehetségben valóban jó társulat, családias hangulat, tisztelet, szakmai alázat, ugyanakkor tudtak vidámak, felszanadultak lenni. Amint látom, sokan közülük ma is barátságban vannak! Menkó Terézia
 

Az 1994-es felvételi hirdetmény __________________________

Jakó Beáta
________________
     
   Én 1994-ben kerültem a Gárdonyi Géza Színház Kelemen László színészképző stúdiójába. Gali László direktor, Bókai Mária, Sata Árpád, Venczel Valentin felvételiztettek, talán Réti Árpád is bent volt - tehát azok, akik azután tanítottak is a mesterségre. Bókai Mária volt a zenés mesterség tanárunk, színész mesterség órákra kettéválasztották az osztályt, az egyik 5 fős csoportban Sata Árpád volt a vezető, a másikban Venczel Valentin.
   Itt tanultam meg elfogadni, tolerálni, hogy mennyire mások az emberek, s a művészvilágban ez még fokozottan is jellemző. Gimnáziumi érettségi után bekerülni egy színházba és megismerni 30-40 teljesen más karakterű, habitusú embert, nagyon izgalmas volt. Az új megismerésekhez pedig - s mi, stúdiósok a ranglétra legalján álltunk még – alkalmazkodni is kellett.


Trznadel Angéla, Pál János Jr., Zám Andrea, Miklós Ildikó, Oskola Zsuzsa 

Voltak döbbenetes, 19 éves lányként meghökkentő esetek is. Például, hogy M. Horváth József nem nézte jó szemmel, hogy a fiatalokat így akarják megtanítani a mesterségre, ő abszolút nem hitt abban, hogy ezt lehet.
   Az izgalmas és furcsa sztorik ki is alakították az értékrendemet. El tudtam dönteni, mi a jó és mi a rossz - de általában jók történtek velünk. Jozsó (M. Horváth József) volt az is, aki segített, amikor bekerültünk az első operettbe. Én alapvetően egy „toprongyos”, alternatív stílusú, bakancsos, pamutharisnyás, kötött kardigános emberke voltam és akkor rám aggattak egy gyönyörű, hófehér csipkeruhát, nylonharisnyát - amit én soha, még az iskolai ünnepségekre sem vettem fel -, magas sarkú cipőt és azt mondták, tessék, menjél be úgy, hogy te egy grófnő vagy. A néző talán nem is gondolná, de stúdiósként, az első színházi darabomban ez nagy kihívás volt.
 

Mágnás Miska - Jakó Beáta a kép szélén, jobbra  

A sallangokat szépen lebontották rólunk, a gátlásainkat kezdték megszüntetni, nyitottá tettek a világra és azóta is ebből táplálkozom. Olyan volt, mint másnak a Színművészeti. Igazából mi is azt csináltuk, mint ők, hiszen tanáraink oda jártak, volt tudásuk ahhoz, hogy a tematikát hogyan építsék föl, csak mi két évbe sűrítve kaptunk mindent úgy, hogy a mélyvízbe be is dobtak közben.
   Kelemen Márta az akkori egri balettiskolának volt a vezetője, reggelente fél 9-től jártunk táncpróbára. Mindenféle táncműfajt igyekeztek velünk elsajátíttatni és ott készültünk föl a zenés mesterség vizsgákra is. Mindig pontosan érkeztünk, akár egy éjfélkor kezdődő megbeszélés volt előtte, akár egy buli után, karikás szemekkel, de dolgoztunk rendületlenül.


Táncpróbán

   Az első félévünkben meghívtak bennünket Budapestre, Karsai János pantomim mester által szervezett rendezvényre. Ő volt az, aki itt Magyarországon igazán elismertté tette a pantomim műfajt. Imádtuk az óráit, egy egészen új dimenzióba kerültünk. Szerettem a felkészülést, a vizsgákat nála. Nagyon jól összeverbuválódott a csapat az ő embereiből és belőlünk, remek dolgokat csináltunk és sokat nevettünk.



1. Karsai János pantomim mester 2. Pál János Jr. 3. Bácsatyai Gergely 4. Jakó Beáta 5. Győri Edit 6. Kiss Sándor 7. Baráth Zoltán 8. Oskola Zsuzsa 9. Ivády Erika 10. Miklós Ildikó 11. Jakab Edit 12. Nagy Lívia 13. Klepács Andrea 14. Szél Anikó 15. Magyar Éva 16. Kakó Zsolt 17. Kiss Kati 18. Zám Andrea

   Imádtam a nyári játékok hangulatát, a próbafolyamatot, ahogyan előadás után összeültünk, fiatalok voltunk, nyár volt, buli volt.
   A képzés során persze sok személyes „kalandban” is volt részem. Az első évében volt szerencsém együtt dolgozni Novák Tatával, aki a Láthatatlan ember koreográfusa volt. (Novák Ferenc - Novák Tata, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas és Erkel-díjas, érdemes művész. J.F.) Mindenki zengte az ódákat róla, büszkék voltunk magunkra, hogy stúdiósként ilyen emberrel dolgozhatunk és akkor… a nem tudom hányadik próbán odaállt elém és mindenki előtt azt mondta, „maga tudja mi? Maga egy vasmadár.” Nem olyan volt a mozgásom, amit elvárt volna… Talán már másodikosok voltunk, amikor Bókai Mária olyan énekszámot adott nekem, ami nem az én hangszínemnek volt megfelelő. Alt 2 vagyok, ehhez képest egy szoprán dalt kaptam. Merci bien – ez volt a címe. Iszonyú fejhangon tudtam csak kiénekelni. Én ezt akkor kitolásnak éreztem, de biztos vagyok benne, hogy nem annak szánta - talán azért kaptam, hogy megugorjam ezt a mércét… Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mikor Aldobolyi Nagy György, a színház zenei vezetője megjelent a zenés mesterség órán. Mutassa meg mindenki, mit tud! Tessék, Bea: Merci bien! Elkezdtem énekelni, Aldobolyi szépen, türelmesen végighallgatta, majd megkérdezte: „Miért kínozzátok ezt a lányt? Nem neki való ez. Tudsz mást is?” – fordult hozzám. „Mutasd már meg, milyen a hangod igazából, mert ebből csak azt hallom, hogy szenvedsz!” Ezután egy ideig nem történt semmi, viszont amikor a Bolha a fülbe című Feydeau bohózatot rendezte Szegvári Menyhért, Aldobolyi választotta ki azokat a számokat, amelyeket az előadás szünetében az előcsarnokban zongorakísérettel énekeltünk, s kaptam egy elképesztően jó sanzont.  Harsányi Zsolt: Pierrette. A tanulság, hogy néha azzal is fel lehet hívni magadra a figyelmet, ha rossz vagy… De kaptam lehetőséget, hogy bizonyítsak.
   Tele voltunk feladattal, munkával, iszonyúan le voltunk terhelve, hiszen azon túl, hogy tanítottak minket, az összes darabban benne voltunk, mint statiszta, a mélyvízbe is bedobtak. Amiért persze kaptunk egy kis gázsit is, lehetett belőle bulizni, fedezni valamelyest a lakhatásunkat.
 

A láthatatlan ember - Bajcsi Lajos és stúdiósok: Zám Andrea, Miklós Ildikó, Klepács Andrea, Magyar Éva, Hüse Csaba  

Szerettük és segítettük egymást mi, stúdiósok, de mindig ott volt mellettünk minden színész, akik nagyon támogatóak voltak. A  legnagyobb dolog, ha az ember ügyes volt, valamiben meg tudta mutatni magát, akkor Gali László igazgató úr, akit mi Gali apunak hívtunk - hiszen második apukánk volt - kiemelt egy-egy stúdióst és kapott egy szerepet. Soha nem éreztem, hogy a többiek irigykednének ezért a másikra. Amikor például megkaptam Bródy Sándor darabjában, A medikusban Adát (néhány jelenet volt, de én nagyon büszke voltam, hiszen menyasszonyi ruhában rólam szólt az esküvői kép), volt olyan stúdiós társam, ráadásul egy férfi, aki zsebkendőbe hímezte a szerep szerinti nevemet, azt kaptam tőle premier ajándéknak! De említhetném Hüse Csabát, aki megkapta a József és a színes szélesvásznú álomkabát címszerepét...


Bródy Sándor: A medikus - Jakó Beáta, Dimanopulu Afrodité, M. Horváth József

* A Kelemen László Színészképző Stúdió most mutatta meg beérett gyümölcsét. A "felnőtt" színészek, segédszínészek és a stúdiósok egyaránt kiválóan teljesítettek, nem volt a színpadon alá- és fölérendeltség, a feladatnak való megfelelés volt a cél. (Császi Erzsébet, Heves Megyei Hírlap, 1996 - a József és a színes szélesvásznú álomkabát című előadásról)

M. Horváth József _______________

   Meghatározó volt az életemben Jozsó, akiről volt már szó. A medikusban ő volt szerep szerint az édesapám. Nem csak a próbafolyamat volt izgalmas vele, hanem látni azt is, ahogyan mindig felkészült. Volt egy rituáléja, amit végigcsinált minden előadás előtt, minden jelenet előtt a takarásban, s mindig ugyanúgy. Ha jól emlékszem, valami olyasmi volt, hogy megtörölte a saját zsebkendőjével a homlokát, megcsókolta a kezemet, keresztet vetett, s azzal a lendülettel kézen fogva bevitt a színre. Különleges volt megélni ezt.
Csendes László azért volt különleges számomra, mert ő tanított meg, mit tegyek, ha izgulok, ideges vagyok. Leültünk és – a felesége jóga oktató – megmutatta a technikát. Bensőséges pillanatokat nyújtott. Dimanopulu Afroditét is nagyon szerettem, szeretem. A Kakukkfészekben például összekovácsolt minket a darab, sok bátorságot merítettem segítő szavaiból.
   Iszonyúan meghatározó volt az életemben Horváth Évi, a súgó, aki most az Örkény Színházban dolgozik. Nem csak barátra tettem szert benne, hanem alapvetően magas szinten ért a színházhoz és éles helyzetekben képes nyugalmat teremteni. Az én lobbanékonyságomat is mindig tudta csillapítani.


Utcai vigasságok - Fogarassy Péter, Nagy Adrienn, Jakó Beáta, Bácsatyai Gergely, Horváth Éva, Horváth Ferenc  

Azután jött egy új vezetés, s ahogy minden ilyen váltáskor, a saját embereit hozta. Akit nem tartottak használhatónak közülünk, kiállították a sorból. Nagyon fájt mindenkinek persze, hogy elküldtek embereket. Viszont az újonnan érkezettek többnyire vagy a békéscsabai színház iskolájából, vagy pesti színházak stúdiójából érkeztek, hasonszőrű fiatalok voltak, tudtunk egy hullámhosszon működni. Sokan játszanak a mai napig a Gárdonyi Géza Színházban közülük, akiket azóta is barátaimnak tartok.

A Színháztörténeti sorozat előző két fejezetében a Heves Megyei Napban 1996-96-ban megjelent kritikáimból olvashattak néhányat. Az akkortájt megjelent írásaimat idéző 3., utolsó ilyen fejezetben most az 1996-97-es Premier Plan - Egri közelkép című, elsősorban műsorújság következik. Mint a Heves Megyei Nap esetében, hasonló a helyzet, valamennyi, a Premier Planban megjelent (annak a lapnak jellegéből adódóan korlátozott terjedelmű) cikkem megtalálható ugyan a blogon, néhányat azonban ide, a sorozatba is átemelek.

HÁY GYULA: CALIGULÓ

   A színpadon az ókori Róma züllöttsége, őrült császár, kéj­nők, gerinctelen. a hatalomhoz gátlástalanul idomuló plebs. A középpontban a hatalom romboló ereje. Háy Gyula darabja kemény rajz a társadalom legalantasabb rugóiról és az egyén  ,,választási lehetőségeiről”, tudniillik, hogy elveit és erkölcseit félretéve beáll-e a sorba, vagy eleve bukásra ítéli magát.
   Fel van adva a lecke, amikor a közönség­nek meg kell határoznia viszonyát ehhez az előadáshoz. Időnként a súlyos mondanivaló dacára is jól szórakozik, időnként megborzad ennyi aljasság láttán.  De végig zavarba ejti a groteszk ilyen mértékű koncentrációja. Pedig vannak a rendezésnek elemei, amelyek oldják ezt az érzést, hol a népmesék varázsát, hol Shakes­peare-től Goldoniig nagy színpadi mesterektől kapott élményeket idézve.
   Khell Csörsz díszlete egyesít Fórumot, Palotát és Tündérkertet. Jól  funkcionál és a szemnek sem kellemetlen. Rátkai Erzsébet jelmezei pompájuk mellett fogódzót is adnak mai párhuzamok megvonásához. Szögi Csaba koreográfiája (Caligula mozgása!) jellemző erővel bír.
   A császár szerepében Blaskó Balázs. Ráció-irányította őrült­ség, kegyetlen logika és tudatosság ábrázolása. Szeretője - Saárossy Kinga – méltó társa mindenben, s közben okosan érvényesíti felette nőiességének hatalmát. Egnatius, a konzul, Áts Gyula az egyetlen, aki kitart értékrendje mellett és tiszta marad. Az ifjú szerelmeseknek ez a bemutatkozásuk Egerben. Ozsváth Noémi Marosvásárhelyről és Nagy András Pozsonyból megállják a helyüket a közönség olyan kedvencei között, mint a még nem említett Bessenyei Zsófia, Bókai Mária, Horváth Ferenc, Nádasy Erika, Pálfi Zoltán, Réti Árpád, Sata Árpád és a többiek...
   A Beke Sándor rendezte előadásnak megvan a maga utóéle­te. Vitákat vált ki, elgondolkodtatja, nem hagyja nyugodni a nézőt.

ALDOBOLYI-GYURKOVICS: KUTYAKOMÉDIA

   Fokhagymás spenót — ettek már, vagy egészen szokatlan az önök számára? A kutyaidomár mindenesetre fogyasztja. Ki tudja, lehet, hogy jó...
   Hölgyeim és Uraim, akik azt hiszik, hogy egy beszámolót olvasnak Gyurkovics Tibor darabjának egri ősbemutatójáról — bizony tévednek! Nem olvashatnak azt, mert lehetetlen érzékeltetni mit is láttunk, annyira egyedi, különös volt. Mint egy álom, amelyben — mint az mindannyiunkkal számtalanszor megesik - látszólag logikátlan ugrások, irreális, szürreális képek mégis rendszerré állottak össze és a felébredés után, bár nem emlékezünk minden részletre, meg vagyunk győződve arról, hogy valami kellemes kalandban volt részünk. Kutyako­média — egy darab szeretetről és barátságról, amelyben az író, a ku­tyák, a néző, maga az Úristen és a valóságban is jegyszedő és most a játékban önmagát alakító néni végső soron egy nyelvet beszélnek és ugyanazt hirdetik, a barátság erejébe vetett hi­tet. Ezt az egészen hét­köznapi igazságot, amelyről azonban sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy azután kétségbeesve keressék, amit elveszítettek. A darab és az elő­adás jelképrendszere, a különféle hely-, idő-és gondolati síkok váltogatása, az írói lélek önkivetődése, az ötletek szabad asszociációja az, amit nem lehet itt visszaadni, s ami első pillanatra elriasztóan is hathat Csakhogy ez az előadás szokatlanságában is igenis gyönyörű, s ha valamennyi nyílt és rej­tett szépségének felismerése meg is kíván bizonyos nézői előképzettséget, gyakorlatot, a végére a kezdetben értetlenkedők is jóleső érzés­sel kelhetnek fel székeikből.
   Pilínyi Márta díszletei és jelmezei a létező és a virtuális valóság elemeit ötvözik kedves kavalkáddá. Aldobolyi Nagy György invenciózus zenéjéről talán az a legtalálóbb, ha azt mondjuk, szeretettel írhatta. A koreográfia Énekes István munkája.
   A költő szerepében Csendes László ezúttal énekel, sőt táncol is. Ala­kítása sok-sok humánummal telített. M. Horváth József - mint Úristen - sokat megért ember bölcs nyugalmával és finom derűjével szemléli a vi­lág dolgait. Vizi György súgója otthon van ebben a világban, alkalmazko­dik kihívásaihoz. A Nagykutya és a Kiskutya —Hüse Csaba és Baráth Zol­tán - prózában és énekben egyaránt kihasználják lehetőségeiket.
    Dávid Zsuzsa rendezése a remek ötleteknek olyan parádéja, amit józan fejjel követni is nehéz — de szívvel igen!
   Bevallom, féltem ezt az előadást az értetlenségtől. Hölgyeim és Uraim! Kérem legyenek most nem csak nézők, hanem elnézők is! Bocsássák meg, ha a színház valami szokatlan fogással kínálja Önöket, s ne restelljék megkóstolni! Hátha ízlik… hátha még repetát is kérnek…


SCHILLER: ÁRMÁNY ÉS SZERELEM

   Függöny, taps - nem viszik túlzásba. Az ember töpren­geni kezd, miért nem lehetett együtt éélegeznie Ferdi­nánddal, Lujzával és a többiekkel? Miért, hogy nem érez igazi katarzist? Végül is a drámát minden fonto­sabb részletében elénk tárják - bár a húzásoknak kö­szönhetően halovány hiányérzetünk támad időnként a kontinuitást tekintve, de a színészi alakítások terén már jóval nagyobbak a gondok. A skála a nagyon jótól az igen furcsálhatóig terjed, de az általános hangulat, erőtlenség még a jobbakra is hatást gyakorol. Lélek. Az hiányzik az előadásból, anélkül pedig - játszhatnak a színpadon bármit - meghal az egész. Akinek köszönhető, hogy mégis megnézhető, az első­sorban Nagy András. Amikor ő megjelenik, arra az időre csakugyan feszültséggel telik meg a színpad. Fel­sóhajtunk, na végre, van kiért, miért izgulni. A pozso­nyi főiskolai hallgató a cAliguLÓ-ban mutatkozott be az egri közönségnek, és tehetsége már akkor vitathatat­Ian volt. Az ő Ferdinándjának valóban természetesek és hihetőek a mondatai, gesztusai, de sajnos mindent egybevetve ez is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy valami olyasféle megindultsággal  hagy­hassuk el a színházat, mint az tettük mondjuk A vágy villamosa premierjét követően. Beke Sándor rendezésének, Erkel László (Kentaur) díszle­teinek vannak ötletes elemei. Egyértelműen szépek - és szépen kivitelezettek - a jelmezek (szintén Kentaur).
 

ORTON: CSAK MINT OTTHON, MR, SLOANE

   Stúdióelőadás – más világ. Kétszeresen is, mert a néző itt olyan fizikai közelségben látja-érzi magához a szereplőket, amit a nagyszínházban sohasem tapasztalhat és azért is, mert az itt bemutatatott darabok az emberi lét intim szférájának olyan mélységeibe merészkednek, ami ott szokatlan, vagy csak kevésbé direkt módon, utalások, körülírások által fogalmazódik meg. Másféle nézői érdeklődést, érzékenységet és sokkal több toleranciát kívánnak ezek az alkalmak, de a fogékony néző jutalma minden esetben valami különlegesség! Akár múltbeli produkciókra, akár a most műsoron lévő darabra gondolunk, igaz a megállapítás: rá kell döbbennünk, hogy ezek az emberek is közöttünk élnek, hogy mindenkiben több én lakozik, s bizony nem is mindig rajta múlik, melyik lesz a domináns. Szegvári Menyhért rendező egy tévéinterjúban elhangzott kérdésre azt válaszolta, hogy ő az előadás után egy jó vacsorát kívánna a nézőknek. Valóban, miért is ne? Hiszen ez csak színház és ők – ugye?! – nem mi vagyunk...

A Heves Megyei Napban megjelent kritikákból - II.

1994. március 15. és 1999. január 31. között jelent meg Eger és a megye másik napilapja, párhuzamosan a Heves Megyei Hírlappal. 1995-től színházi melléklete is volt, csaknem másfél évig, amikor a Színház saját  (a bemutatók előtt megjelenő) lapot indított. A mellékletben létezése alatt végig rendszeresen jelentek meg kritikáim, egyéb színházi témájú írásaim, 1995. április 12-én az első, 1996. szeptember 28-án az utolsó. Valamennyi megtalálható ugyan a blogon, a Heves Megyei Nap menüpontban, egy részüket azonban ide, a Színháztörténeti sorozatba is átemelem.

BOLDOGTALAN BOLDOGSÁG
Carlo Gozzi: Turandot - bemutató 1995.10.13.

    Néhány néző arcán zavar, tanácstalanság látszott. Megtéveszthette őket a műfaji meghatározás: „mesejáték”, előtte a „tragikus” jelző elkerülhette figyelmüket.
   Meglepetést okozhatott, hogy az előadás erre helyezi a hangsúlyt.  Férfi és nő  egymás birtoklása iránti vágyából fakadó  ellentétének  és  az  odaadás  vágyának  konfliktusa mellett itt fontosabb a  figyelmeztetés a gonoszság jelenlétére, még olyankor, amikor nem várnánk. Egy angyalarcú fiatal hölgynél például.  Mindvégig szorongva nézzük az előadást, és nem jön el a várt megkönnyebbülés, a végén sem felhőtlen örömünk, mert nem feledhetjük, hogy addig mennyi szörnyűség történt, mennyi szenvedés és emberélet volt a boldog vég ára. Nem hihetjük igazán, hogy a gonosz megtisztult és angyallá változott, a szerelem a jellem felett is győzelmet aratott.  Maguk a szereplők sem látszanak boldognak, holott minden számítás szerint ujjonganiuk  kellene, mégis mintha inkább töprengenének, fürkészve vizsgálják egymás szemét, igyekezvén kiolvasni belőle, mindezek után mi vár rájuk. Tartós lesz-e örömük, megszabadulhatnak-e a múlttól, vagy közéjük furakodik és mindent újra összekuszál.  A boldog vég inkább csak vég.
  Horgas Péter díszletének fontos eleme a háttérben Peking városfala, s rajta a korábbi kérők karóra tűzött feje. Bármilyen jelenet zajlik, nem szabadulhatunk a levágott emberfejek látványától. Kalmár Katalin jelmezei inkább a meseszerű jelleget erősítik, viszont segítenek is ezzel az ellentmondást nyilvánvalóbbá tenni.
   A nyílt szín sarkaiban ütőhangszeresek foglalnak helyet.  Igen fontos részei az előadásnak. Látszólag  tán nem sok közük van az eseményekhez, hangszereik  izgató, feszültségkeltő ritmusa mégis szervesen kapcsolódik a darab belső ritmusához, illetve nagy segítség a helyszín atmoszférájának megteremtésében.
   A leginkább szokatlan a mozgások koreográfiája.  A kínai és a névről talán ismerős japán kabuki  színjátszás a tánc, ének és színjáték keveréke.  Minden mozgás gondosan és a hagyományokra támaszkodva koreografált. Az éneklő hanglejtéssel elmondott szöveg, a valóságot karikírozó mozdulatok, maszkok jellemzik. Lengyel Pál rendezése megkísérel mindebből annyit használni, ami elegendő ahhoz,  hogy megismertesse  a nézőt e távoli színjátszás hagyományaival és kifejezésvilágával. Mégis ez a törekvés lehet másik lehetséges oka a tanácstalanságnak, hiszen mindez gyökeresen más, mint amit az európai színjátszáshoz szokott ízlés megkíván. Noha vannak hasonlóságai a commedia dell’arte-val, sőt egy-egy pillanatra még a mi vásári bábjátékaink is eszünkbe jutottak. Gőz István, a mozgástervező érdekes egységét teremti meg testtartásnak, fejmozdulatoknak, gesztusoknak, szereplőkként eltérően hol gazdagabban, hol visszafogottabban. Mindez akár külön elemzés tárgya is lehetne.
   A Turandot mindenképpen értékes előadás, de elsősorban azoknak ajánlanám, akik nem idegenkednek meghökkentő, szokatlan megoldásoktól sem.  

SZERESSÉTEK A VÁNDORSZÍNÉSZEKET!
Szigligeti Ede: Liliomfi - bemutató 1995.11.03.

Zsúfolásig megtelt a nagyszála a nevezetes Liliomfi úr történetének bemutatásán, ahol ráadásul maga a nevezett aktor is a deszkákra lépett. A helybéli uraságok, asszonyok és kisasszonyok igen óhajtván látni őt, az alkalomhoz illő toalettjeiket felöltve minden helyet jó időben elfoglaltak ...  várva a szerencsére városunkban most hosszabb ideje tartózkodó társulat újabb szem- és fülgyönyörködtető felléptét.

Ez az írásom a Színháztörténeti sorozat 73. fejezetében olvasható teljes egészében.

FIATALOS ÜDESÉG ÉS MEGALKUVÁS - BRÓDY-BEMUTATÓ A SZÍNHÁZBAN
Bródy Sándor: A medikus - bemutató 1995.12.15.
 

   Diákok sivár, rendetlen, közösen bérelt szobája az a helyszín, amit először meglá­tunk, de minden nyomorúsá­ga ellenére vonz benne az ifjúság érintése, ami nyomot hagyott maga körül mindenen. Tejil­latot emlegetnek többször a darabban, s valóban érezzük valami jószagú, üde tisztaság jelenlétét még a megalkuvás­ban, látszólagos nemtörődömségben felelőtlenül hirtelen pillanatokban is. A címszereplő János például szó szerint és átvitt értelemben is zsebre dugott kézzel, “miért is ne?” attitűddel hazudik szerelmet, házasságot, s szobatársa azzal asszisztál, hogy önnön testéből formál élő feszületet, előrevetítve ezzel, hogy a meggondolatlanságot majd egyfajta keresztre feszítés követi. “Maga is itt van?” – kérdi János csakúgy melles­leg feleségétől, de bár szólt hozzá, igazából nem is látja,  nem őt látja. Nádasy Erika pe­dig csak ül és néz várakozóan, mint aki nem igazán érti, mi köze ehhez az emberhez, s miért nem az történik meg vele, amire lelke mélyén vá­gyik. János azonban minden ellenkező előjelű cselekedete ellenére becsületes ember. Nádházy Péter megformálásá­ban különösen az. Vívódása, önmarcangolása nagyon hiteles, s így azzá teszi a darab logikájából ugyan már kikövetkeztethetően várt, de mégsem a leggondosabban előkészített, hirtelennek tűnő végső fordula­tot is. Két család, más-más módon létező és mást jelentő kapcsolatai, másként felfogott érdekek és kötelességek áll­nak előttünk, de a maga mód­ján mindkét családban van szeretet. A két atya is szereti gyermekét, mégis fájdalmat és kínlódást okoz neki, egyik a túlzott gondoskodás­sal, másik azzal, hogy hasz­not akar húzni fia ,,eladásá­ból”. Csendes László és M. Horváth József ala­kítják őket. Riza az a lány, akit Jánosnak a tanuláshoz nyújtott anyagi segítség fejében nőül kellene vennie. A sánta lány — emlegetik maguk   között, de a színpad­ra lépő Dimanopulu Afrodité sohasem sántít. Talán mert a rendező úgy érezte - és igaza volt -, hogy naiv becsületessége, hiszékenysége, érzelmei fontosabbak annál hogy e testi hiba realista megjelenítése elvonja róluk a figyelmet. A diákbarátok közül Tunyogi Péter magába fojtottan epedő papnövendékét és Venczel Valentin baráti segítségből igazi példát adó filozofikus orvosnövendékét emelném ki - na­gyobb lehetőségeket a szö­vegkönyv is nekik juttat.
   Gonddal tervezett a díszlet, Csík György munkája. A háttérben hó hull, jótékony leplet borít­va a fájdalmakra, gyógyítva szívet és lelket.
   A szeretetről és ezzel járó felelősségről gondolkodni sohasem lehet késő. Ha be­ülnek A medikus előa­dására, visszalophatnak szívükbe valamit a karácsonyi meghittségből.
 

1994. március 15. és 1999. január 31. között jelent meg Eger és a megye másik napilapja, párhuzamosan a Heves Megyei Hírlappal. 1995-től színházi melléklete is volt, csaknem másfél évig, amikor a Színház saját  (a bemutatók előtt megjelenő) lapot indított. A mellékletben létezése alatt végig rendszeresen jelentek meg kritikáim, egyéb színházi témájú írásaim, 1995. április 12-én az első, 1996. szeptember 28-án az utolsó. Valamennyi megtalálható ugyan a blogon, a Heves Megyei Nap menüpontban, néhányat azonban ide, a Színháztörténeti sorozatba is átemelek.

EGY DARABTÓL ELCSÁBÍTVA

Nagy András: A csábító naplója – bemutató 1994.10.08.

    Méltán büszke lehet a szerző erre a költőien szép darabra, a színház pedig a produkcióra, amelyet meghívtak a skóciai Edingborough Nyári Színházi Fesztiváljára. Igazából leírni lehetetlen az élményt. Ül a néző és átéli a szerelmet minden szépségével, fájdalmával együtt. Nem nézi - éli! Maga is részese, ahogyan az első percekben a későbbi szereplőket is egy színházi nézőtéren látjuk, mielőtt saját drámájuk következne. Borzong a néző, szó szerint hideg futkos a hátán, mert borzongatóan szép, ami körülötte történik. Minden idegszálunkkal részt veszünk az előadásban és működik minden érzékszervünk. Színeket látunk, érezzük a tenger illatát, s mintha mi is kezünkben tartanánk a kavicsokat, valóban éreznénk Cordélia vérének ízét. A zongora, a szaxofon érzékien szomorú sírása, a mondatok zenéje együtt csodálatosan megkomponált, feldúló, de végül lecsengő, megnyugtató zenemű. Átéljük az első mellett a későbbi szerelmeinket is, emlékezünk reménytelen és beteljesült várakozásainkra. Azt kívánjuk, bárcsak ne érne még véget az előadás, és amikor már valóban nincs tovább, még sokáig nem szabadulhatunk bűvköréből.
   Igen nagyszámú és sokféle kelléket vonultat fel a rendezés (Szíki Károly). A természeti és ember készítette tárgyak, bábok, vetített képek régmúltat és mát egységbe kapcsolva teszik időtlenné a cselekményt, mint ahogyan időtlenül örök a szerelem élménye is. Körben a tér minden pontját kihasználja az előadás - a közönség a forgószínpadon ül -, így a nem is olyan nagy méretű színpadon jut hely intim tereknek és nagy távlatoknak, sokféle helyszínnek. A finom, lebegő pasztell-hangulathoz igen szépen illenek a föld, a természet színeit alkalmazó jelmezek, amelyeknek jellemzőerejük van, mint a nagynéni ruhájának elöregedő, barnába hajló bíbora, vagy Cordélia öltözékének a boldogság kék madarát idéző árnyalata.  Az egyetlen harsányan tolakodó szín az ifjak zászlajának vöröse, merthogy forradalmi események is zajlanak, de ezeket – bár a cselekmény szempontjából fontosak - mégiscsak betolakodónak érezzük a belső történések között.
    Hiába volna persze a legnagyszerűbb jelmeztervező (Csengey Emőke)  és a díszlettervező teljesítménye is, komoly művészi produktumok.
   Altorjai Attila a szerelmes férfi érzéseinek, belső kínnak és örömnek fantasztikus skáláját tárja elénk. Előttünk törik meg fizikailag és lelkileg is. Moravek Krisztina és Tatár Gabi kettős szereposztásban Cordéliaként láthatók. Moravek Krisztinában több a tudatos vágy, erotika, lélekben-testben már felnőttebb, Tatár Gabi  kislányosabb, ösztönösebb, kevésbé alakítója, mint alanya az eseményeknek. Horváth Ferenc fokról fokra döbben rá, hogy a múlt sem volt olyan egyszerű és tiszta mint addig vélte, megtörik, de felülemelkedik önmagán. Deák Éva a nagynénit olyannak ábrázolja, aki nem fog összeroppanni. A tizenhat év után mindent - múltat és reményt is megkérdőjelező csalódás ellenére lélekben nagyon gazdag, büszke, erős asszony. Bajcsi Lajos fiatal férfi figuráját megérinti a szerelem, de elmegy mellette mégis. Elnyomja a forradalmi események hevülete. Később, érettebben már hiába keresi és véli újra megtalálni, ez már nem ugyanaz, s bár próbálja becsapni önmagát, ennek ő is tudatában van. Berzéki Krisztina Cordélia ellenpontja. Szerelme sokkal földönjáróbb, nem olyan komplikált, tudja, mit akar elérni, s ezért nyíltan, adott esetben szégyenkezés nélkül mindent megpróbál.
  A gondolatokban és érzelmekben gazdag, de egyáltalán nem könnyű darabot nem árt többször is megnézni, hogy az első találkozás élményéből felocsúdva teljesen magunkénak vallhassuk.


A VÁGY VILLAMOSA KATARZISA

Tennessee Williams: A vágy villamosa – bemutató 1995.04.07.

    Ül az ember partnerével előa­dás után az autóban, s a húsz ­perces úton sem beszélget. Nehéz megszólalni. A Gárdo­nyi Géza Színház idei évadjá­ban egymást érik az olyan produkciók, amelyek után a tartalmas beszélgetés is értel­metlen, amíg a katarzis meg nem kapja a neki kijáró csen­det.
   A vágy villamosa egri előadása a rendező és a művészek harmonikus együttműködése révén úgy bontja ki, erősíti és fokozza, néhol az elviselhetőség határáig a darab érzelmi skáláját, ami szinte hihetetlen teljesítmény!  S ebben kulcsszerepe van a Blanche-ot játszó Bessenyei Zsófiának. Ez az előadás abszolút az övé! Nincs pillanat, amikor lazítani lehetne, koncent­rálni kell rá, nehogy elsza­lasszunk valami gyönyörűt.
   Érzésem szerint Arthur Mil­ler, Tennessee Williams és más amerikai írók, illetve a cseh irodalom néhány képvi­selőjének műveiben fellelhető valamiféle érzelmi-hangulati azonosság. S amiért ez éppen most jut eszembe, Ivan Olb­racht regényének néhány mondata a színészről: A szívét, amelyet az állandó várakozás oly érzékennyé tesz, bárkinél jobban izgalomba hozza a művészet. Megmá­morosodik tőle, hálás érte, s arra a pillanatra, amely szá­mára az életet jelenti, hajlan­dó egészen átadni magát an­nak, akinek játszik.” Ezt tette Bessenyei Zsófia. Kendőzetlenül, egyetlen hamis pillanat nélkül adta át magát szerepének és a közön­ségnek. Különösen fe­lejthetetlen az utolsó percek űzött tekintete, amelyben Blanche egész addigi és jövőbeli életének szintézise volt benne. Mindezzel termé­szetesen nem akarom azt mondani, hogy partnerei ne lettek vol­na méltóak az előadás­hoz, s ehhez az alakítás­hoz — kicsit igazságta­lan is tán nem szólni róluk részletesebben.
   Dávid Zsuzsa rendez­te a darabot. Mindig valami különlegeset, valami egyedit fedez­hetünk fel munkáiban - most is. Mindig más, de valami nagyon kellemes meglepetést. A néhány évvel ezelőtt a kassai társulat vendég­szereplésekor látott A vágy villamosával szemben ezen az estén nem olyan szikár, bántóan komor volt a játék, hanem olyasféle érzést váltott ki, mint amikor egy szerelem véget ér. Fáj, de érezzük még a szépségét is. Ezt segítette az izgalmasan ér­dekes díszlet is, melyet Pilínyi Márta tervezett. Nemkülönben izgalmas a zene is – Aldobolyi Nagy György -, egyszer követi a történetet, máskor el­lenpontot ad, fokozza a feszültséget.
   Ismét egy olyan előadást láthatnak tehát, amelynek valamennyi alkotója, közreműködője a legna­gyobb művészi alázattal, szív­vel-lélekkel vett részt a szín­padi műalkotás megszületésé­ben, maradandó értéket hoz­va létre.

CSODAORSZÁG KÉK KRISTÁLYBA ZÁRVA

McNally-Kander-Ebb: A görkorcsolyapálya – bemutató: 1995.04.28.

      Nem jártam a Broadway-n, ,,csak” a kanadai Stradford színházi fesztiválján, ahol meg­nézhettem egy musical-előa­dást. Egy család történetét, tag­jainak küzdelmét a széthullás ellen, harcukat az álmok meg­valósulásáért. Kevés szereplő, azok is több szerepben. Nem A görkorcsolyapálya­ volt, hanem a Gypsy című darab, de a hasonlósá­gok sora arra késztetett, hogy összehasonlítsam a két előa­dást. Igazi amerikai stílusú já­ték jellemezte amazt. Csillo­gó, gyorsan változó díszletek, nagyvonalúság, bizonyos har­sányság előadásmódban, szí­nészi játékban. Mégis meghitt, emberi volt, sike­rült a produkció összhatásá­val összeforrasztani az egyéb­ként hatalmas nézőtéren ülő közönséget.
   Nagy kihívás egy igazi Broadway-musical, hiszen ezek a darabok, még ha kamara-jelle­gűek is, nem kelnek igazi életre, ha léte­lemüktől, a hatásmecha­nizmusukba belekompo­nált csillogás­tól megfosztva kerülnek szín­padra. A csil­logás pedig nemcsak a művészi játék­ra, hanem szó szerint, a produkció kiállí­tására is értendő. Az egri elő­adás díszlete (Menczel Róbert, Jászai-díjas) inkább csak jelez­te a káprázatosan csillogó-vil­logó világot, de ezt sikerült úgy tennie, hogy intim tere a fantázia szárnyalását nem gá­tolta. Mintha magunk is egy bűvös kék kristályba lettünk volna bezárva. Mozgásunkat a kristály falai behatárolták, de ezen a szűk téren belül mi­énk volt az egész univerzum. Így nem volt hiányérzetünk.
   Maga a játék pedig igazán minden várakozásnak megfe­lelt. Számtalan estén látott művésznők és művészek ön­magukat ismét megújítva - vagy inkább megfelelő lehe­tőség híján tehetségük minden oldalának megmutatá­sában eddig gátolva — az új­donság varázsával ajándé­koztak meg. Olyan otthono­san mozogtak egy amerikai musical kereteiben, elegan­ciát és nagyvonalúságot mutatva fel közben, mintha ez a sokadik ilyen bemutató lett volna, holott egészen új szín a palettán.
   A darab jót bevált hatáselemekre épül, lehet harsányan nevetni és meg­hatottan sírni, de az előadás nem csúszik el sem a vásári harsányság, sem a szenti­mentalizmus irányába. Visszafogottan ízléses, de öt­letekkel, humorral teli a rendezés, s ehhez kedves, melengető alakítá­sok csillogó parádéja társul. Nádasy Erika tud igazán őszintén sírni is, nevetni is a színpadon — ezt eddig is tudtuk. Énektudásából is kap­tunk már ízelítőt, például a Svejkben. Most mégis csodálva néztük átélt, hiteles alakí­tását, hallgattuk, milyen szépen énekelt. Bókai Mária pedig az operettek után itt is igazi kiemelkedő jelenség! Kettőjükön kívül minden felnőtt szereplőre - van két kis­lány is - több alak megformálása várt, volt, akire összesen hat! Nem csak jól oldották meg a figyelmet, változatos színészi eszközök alkalmazását megkövetelő feladatot, elkerülve ismétlést, egyhangúságot, de láthatóan élvezték, hogy más-más karaktert játszhattak, sőt időnként - valamennyien férfiak! - még ellenkező neműket is. Sőt a musical szinte elengedhetetlen kelléke, a tánckar is belőlük állott! (Hüse Csaba, M. Horváth József, Pálfi Zoltán, Tunyogi Péter, Venczel Valentin, Vókó János).
   Let me entertain you... Hadd szórakoztassam Önö­ket! — éneklik a Gypsy nagy slágerében. ,,Lesz itt még ká­bító, csillogó-villogó színes fény!” — halljuk itt. Az előadás ötvözi a két gondolatot, úgy, hogy egy valami szerencsére nincs jelen - a pejoratív értelemben vett kábítás. Igaznak hisszük az egész talán kicsit szegényes, meg­kopott, de meghitt kék kris­tályos varázslatot. Emberi­nek, mint azt, ott Kanadában.


MERT EZ MINDENKINEK JÁR

Webber-Rice: József és a színes, szélesvásznú álomkabát – a nyári Agria Játékok után a kőszínházi bemutató 2015.10.09.
 
       “Mert ez mindenkinek jár...” – Így ér véget a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musical fináléja, és vele a nagy összjáték. A társulat tagjainak fáradt, de boldog arcáról leolvasható, mennyire örülnek a sikernek. Tiszteletre méltóan álltak helyt. Úgy töltötték be játékukkal nemcsak magát a színpadot, de a Líceum hatalmas udvarát is, hogy a legtávolabbi sorokban ülőkhöz is közel kerültek.
   A címszereplőn a meghajlás sora. Hüse Csaba a társulat fiatal, a színház saját stúdiójában tanult tagja. A vágy villamosa egy rövid jelenetében már emlékezetes volt, mint drámai színész. A Görkorcsolyapályában tánctudásával hívta fel magára figyelmünket. Most pedig énekhangjával. Kollégái, vezető művészek, maguk is nagyon rokonszenvesen, őszintén tapsolnak neki. Közben percek óta és egyre jobban esik az eső, s bár oltalmazó esernyő csak elvétve akad a nézőtéren, senki sem ugrik fel, hogy mielőbb tető alá kerülhessen. Művészek és közönség egyre ázottabbak, mégis újabb és újabb ráadás következik és mindenki tudja, hogy így van ez jól! Az Agria Játékok kényszerszünetet követő újraindulásának hírére eleve nagy volt a várakozás, de ez az első este után, a teljesítmény hírére még fokozódott is.
   Nincs egyetlen üres szék sem, az állóhelyek is elfogytak, többen estéről estére ott vannak a nézőtéren. József és a színes, szélesvásznú álomkabát... Az áradó, együtt dúdolásra késztető muzsika és a társulat mellett a siker harmadik tényezője a rendezés, Gali László munkája. Látványos elemek, lézerfények, görögtűz, színorgia, de ízléssel, mértékkel, dramaturgiailag indokolt pontokon.
   A közönség most már felállva ünnepel és mintha az eső is belátta volna, hogy úgysem tud zavart kelteni, abbamarad.  Annak a társulatnak, amely egy magas művészi teljesítmények sorát felvonultató évad erőfeszítései után még mindig ennyire lendületes, sodróan fiatalos produkcióra képes, kijár ez az ünneplés. Annak a lelkes közönségnek, amely két órán át járta a várost a Belvárosi vigasságok útvonalán, a legnagyobb forróságban is kitartóan követve az igazi népünnepély hangulatát megteremtő, felszabadultan komédiázó kis csapatot, most pedig az égi áldás ellenére sem mozdult, kijár ez az este!
   Újra volt Agria Játékok Egerben! Rövidre szabatott, de sokáig emlegetni fogjuk. Legalább a jövő nyárig, amikor várnak ránk az új élmények. Ugye, várnak?!

The show must go on! Ezt a mondást nálunk is so­kan így ismerik, és valóban, az „előadásnak” – esetünkben a színháztörténeti sorozatnak – folytatódnia kell. Kezdődjön hát a 6. évad, amely egyelőre talán az utolsó lesz! A későbbi időket ebben az esetben majd némi szünet (néhány évad) elteltével dolgozom fel…

The show must go on – ez volt a címe a kilencvenes évek elején a Heves Megyei Napban megjelent kis írásomnak is:

Váratlan ese­mények bármikor és kivédhe­tetlenül előfordulhatnak. Sze­rencsés esetben órák, de ép­pen a színpadon állva pillana­tok alatt kell olyan megoldást találni, ami a lehető legkisebb feltűnést kelti és biztosítja a zavartalan folytatást. Meg­esik, hogy a színész komolyan megbetegszik, s az utolsó pil­lanatban kell átvenni szere­pét, mint Saárossy Kinga tette Az elveszett levél bemutatója előtt. Vagy ahogyan Szíki Károly - aki egyebként a rendező volt — állt A csábító naplója egyik főszereplőjének helyé­re.
   A hang a színpadon mun­kaeszköz, amelyet sokszor kíméletlenül igénybe kell ven­ni, s felmondhatja a szolgála­tot. A Svejk bemutatóját e ve­szély ellenére sem mondta le Áts Gyula. A Józsefet néhány napja hangszálgyulladással is végig énekelte Szilágyi Olga.
  Az előadást magát kevésbé veszé­lyeztető, de zavarkeltésre azért alkalmas kisebb fenn­akadások is történhetnek. Például akadozva működik a mikroport, az a kis mikrofon, amit a szereplők testére vagy ruházatára erősítve az ének felerősítésére használnak. En­nél kellemetlenebb, ha - ez is közeli példa, a Józsefből -  a szereplők fejére esik egy dísz­letelem. A Liliomfi egyik előa­dásán pedig az történt, hogy a földre dobott levél a kelleté­nél kissé messzebbre vitorlá­zott, be egyenesen a zenekari árokba. Zubornyák Zoltán má­sodpercek alatt találta fel magát, egészen természetesen szólva le a zenészeknek: "Jaj, adjátok vissza! El kell olvas­nom!"
   A színpadi rutin, a lélekje­lenlét, humor segíthet ezekben az esetekben és a minden színművészben mélyen élő tu­dat, hogy bármi történjen is, az előadásnak folytatódnia kell. The show must go on.

Csendes László emlékére

Menkó Terézia emlékei – Földes Anna színikritikájának részlete – Gali László nekrológja  (Fotó: Krizsóné Kakuk Éva)

Csendes László, Jászai Mari-díjas színművész, a Gárdonyi Géza Színház alapító- és örökös tagja 1944.09.21. - 2017.03.24.

* A képre kattintva videó nyílik meg a blog Youtube csatornájáról, amely felidézi a művész vidám és komoly arcát egyaránt.

Menkó Terézia

   Elment, de gondolni vélem: sokunknak most is itt van.
   Amikor az elő-társulat (így neveztük az első évben érkezőket) elkezdett dolgozni, Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja került színre. Csendes László Kolhaas Mihályt alakította. Egyik előadás előtt valamiért a színpad környékére kellett mennem. Díszlet állt, az ügyelő már átvette, a műszak már nem volt ott. Csendi (mi így hívtuk) járkált le, s fel, motyogott. Néztem egy darabig, szerencsére nem vett észre, így tudtam, nem zavartam meg. Kérdeztem utána Gali László igazgató urat, hogy ilyenkor mit csinál egy színész? Ráhangolódik az előadásra, végigmondja a szöveget - volt a válasz. Ő soha nem az első figyelmeztetésre ért be, általában egy órával a kezdés előtte benn volt. Ráhangolódni!
   1995-ben mutattuk be Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember című színművét, amit Gali László álmodott színpadra. Még jóval olvasópróba előtt bejött hozzám valami ügyben, kezében egy könyvvel. Mit olvasol? –kérdeztem. Megmutatta a könyvet, majd hozzátette: Készülök a következő szerepemre. Attilát játszotta. A könyv Gerhart Ellert: Attila című műve volt. Korrajzot olvasott.
  Mindegy, milyen feladatot bíztak rá, keresett, kutatott, hozzáolvasott. Rákészült és ráhangolódott. Nem találkoztam ilyen kollégával, aki ilyen módszerrel dolgozott volna, mint Ő. Önmaga és a KÖZÖNSÉGE miatt.
  Olvastam az egyik könyvben: „A (tehetséges) színészek kiválasztott emberek: szellemi fejlettségük magas, a lélek térképe gazdag.” Én úgy gondolom, mindezek Csendes Lacira is igazak. Azzal a helyesbítéssel, hogy Laci nem tehetséges, hanem TEHETSÉGES volt.
   Szerette, tisztelte a közönség és a kollégák többsége is.
  Most már hiába gondolnánk: - majd ha találkozom vele, elmondom … vagy - felhívom és megköszönöm, stb.
  Laci! Köszönöm, hogy olyan sok előadással, jól megformált szereppel megajándékoztál minket!
   Sokáig azt hittem, csak akkortól ismertem, amikor Egerbe került. Később látva filmekben, jöttem rá, már jóval előbb ismertem a játékát a tehetségének egy részét.
   „A jóság a lélek számára ugyanaz, ami az egészség a test számára: észre sem veszed, amikor megvan, és elősegíti minden munka sikerét.” (Lev Tolsztoj)

Sütő András drámája Egerben
Színház című folyóirat, 1988. január, Földes Anna

A magas hőfokról indított jellemrajz láttán attól tartottam: Gali László eltorlaszolta Kolhaas Mihály előtt a fejlődés, az átalakulás útját, s ily módon lehetetlenné teszi a dráma ívének felrajzolását. A cselekmény előrehaladtával azonban világossá vált: Csendes László Kolhaas Mihálya a maga fizikai és érzelmi reakcióiban más úton jár ugyan, de éppolyan céltudatosan halad szerepének elkerülhetetlen csúcsa felé, mint a legjobb elődök. Az őt ért sérelmek hatására végbemenő átalakulása, a megbántottság partikularitásából az igazság egyetemessége felé törekvő felismerése úgy megy végbe, hogy haragja nem hangosabb, hanem mélyebb, drámaibb lesz. Gesztusai visszafogottabbak, de éppen a belső fegyelmező erő látható jelenléte, erővel tartott fékje érzékelteti a feszültség fokozódását, Kolhaas eltökéltségének energiáit. Csendes László - ezt önéletrajzából tudom - huszonöt évi városról városra, színházról színházra való vándorlás után jutott el Egerbe. Es estéről estére végigjárja a maga kálváriáját a föloldozás reményében - ez a munkája. Kolhaas Mihály szerepénél kevés alkalmasabb van a kálváriajárásra, és a színész valóban ön-emésztő dühvel, fájdalommal járja végig, vállán a családjáért vállalt felelősség terhével a tragédiába vezető utat. „Nézd, igazán sír!" - mondta a hátam mögött egy diáklány. Összerezzentem. Én nem a könnyeit figyeltem Csendes Lászlónak, hanem a kezét. Hogy szorult ökölbe a tehetetlenség pillanatában. Hogyan rándult meg alig észrevehetően a nyakán az ér. Magatartásának változásában, Csendes László nagy erővel féken tartott gesztusaiban pontosan nyomon követhető a Kolhaas bensejében végbemenő változás. A Lisbethet ért lándzsaütés hallatára nem sír, nem őrjöng, nem átkozódik. A bosszút is a jogai tudatában lévő polgár fegyelmezett eltökéltségével forralja. De azért amikor ingó és ingatlan vagyonát hirtelen eladásra kínálja, Csendes László fénytelen tekintetében felgyullad valami eszelős fény. Korábbi józanságát, kereskedőmúltját és etikáját meghazudtoló „tárgyalása" már a törvényen kívül kerülő, birtokával, életével mit sem törődő, lázadó Kolhaast sejteti.
   A játék intenzitása, a feszültség olyan erős, hogy a második felvonást záró színpadi puskalövés - amikor Kolhaas, már felesége halálhírének vétele után a házába törő poroszlóra lő - többé nem fokozhatja, hanem hirtelen oldja. Amikor én láttam az előadást, a dermesztő nézőtéri csendbe belehasító durranásra valahonnan hátulról disszonáns nevetés felelt. Ez azonban nem a kamaszidétlenség megnyilvánulásaként, hanem az elviselhetetlent elviselhetővé transzponáló megkönnyebbülés jeleként hangzott a nézőtéren. Hogy Kolhaas Mihály végre azt tette, amit a széksorokban ülők legelszántabbjai elvártak tőle.
   Csendes László alakításának csúcspontja a bírósági jelenet. Ahol megint csak kerüli az expozícióban alkalmazott szélesebb gesztusokat. Mintha egész lénye bilincsben, béklyóban, gúzsban lenne. De ebben a természetellenes dermedtségben a férfikönny és az ökölbe szorult kéz hangosabb minden kulisszahasogató kiáltásnál. Csendes fizikuma úgy szolgálta a megjelenítendő lelkiállapotot, hogy a nézőtéren is érződött: Kolhaas Mihály és a szerepét játszó színész egy és ugyanazon személy. Nem a tronkai várúr (hajdani) packázásáról van csak szó a színpadon, hanem mindannyiunk száz - jelenbeli - sérelméről. Es a belső dráma, a választás dilemmája, amely elől sem Kolhaas, sem Sütő András nem térhet ki, folyamatosan jelen van a mi életünkben is.

Gali László

A Jóisten adjon Neked örök békességet, Laci!

   A felvidéki és a honi színművészet legnagyobb alakjainak egyike távozott körünkből az örökkévalóságba.
   Váratlanul ért bennünket a hír: az egri kórház intenzív osztályára került – és reménykedtünk… Ma már tudjuk a tragikus véget, mégse hisszük el, hiszen az elmúlt hetekben, napokban még tele volt tervekkel, elkészült önálló estjeit tökéletesítette, újakat szerkesztett, és filmezett: az utolsó filmszerepét az álom hava című filmben játszotta,a mit éppen két hete mutattak be.
   Egész pályafutása (Komáromi Magyar Területi színház, a kassai Thália, a kecskeméti Katona József Színház, a debreceni Csokonai Színház, az egri Gárdonyi Géza Színház, a Vígszínház, a Nemzeti Színház) a közönség rajongó szeretetében telt el.
   Negyvenévi siker, ez a pálya mérlege!
  Minden műfajban – a legkeményebb tragédiától a zenés vígjátékokon át a kísérleti stúdiókig – kiválót alkotott, sikeres volt.
   A debreceni és az egri közönség szeretetének, rajongásának élő tanúja lehettem.
   Művészi hitvallása: a költői realizmus összekötött bennünket, egyformán gondolkodtunk a színházról. Számunkra a színház a közönség szolgálatát jelentette. Ezért volt olyan fontos számomra, hogy megnyerjem Őt az egri társulat alapító tagjának, hitben élő ember volt, aki képes alapítani, teremteni.
   Erőteljes, markáns, szenvedélyes alkatát keresték és megtalálták az írók, a színházi vezetők, rendezők, filmes és tévés műhelyek.
   Százötvennél több színházi szerepe, húsz filmje, önálló estjei, rendezései bizonyítják, munkás, gazdag életet élt.
  Mindig színházi műhelyben, társulatban, „anyaszínházban” gondolkodott. Hűséges tagja volt a társulatnak, született színházi ember, jó kolléga. A tehetséges partnereket magához ölelte, a kevésbé tehetségeseket, főleg a gyenge jellemeket eltaszította.
   Építő, teremtő, súlyokat magára vonó művész volt. Ő sem volt hibátlan, de mások többet ártottak neki, mint ő másoknak!
   Büszke volt a kitüntetéseire, alapító tagságára és az örökös tag címére – de leginkább a nézők feléje irányuló szeretetére.
   Meg nem alkuvó ember és művész volt, meg nem vásárolható. Inkább nem lépett fel, ha annak az ára művészi vagy más egyéb megalkuvás lett volna. Az utóbbi időben, hosszú éveken át csak sóvárgott a színház után. Ezért is dolgozott önálló estjein és tanította a fiatalokat a színház nyelvére. A színház pedig megszenvedte az Ö távollétét. Az egri nézők még az elmúlt hetekben is kérdezgették tőlem mikor láthatják újra a Gárdonyi Géza Színház deszkáin.
  Csendes László haláláig önmagával és másokkal küzdő, maximalista, harcos ember volt: osztott és kapott sebeket – de mindig az igazság érdekében. Ahogy a nagy fantáziájú, humánus álmodozók teszik… az igazi emberek.
   Boldog vagyok, hogy a barátja lehettem! Hogy a barátom voltál, Laci!

Tisztelet adassék az emlékednek!

2004. január 31. Valahol Európában - a Magyar Televízió élő közvetítése a Gárdonyi Géza Színházból. A műsorvezető Sugár Ágnes, az ügyelő Ludányi Andrea. * A képre kattintva videó nyílik meg!

   Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen a kezdetekről, a számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

                   II. rész
 

   Különösen közel állt hozzám Jozsó - M. Horváth József (* 1.). A régi műszakból Gróf Gyula, Tóth Ákos, Beksi Balázs. Ica néni, aki korábban fodrász volt, aztán olyan 80 éves koráig portás. Olyan dumája volt - imádtam! Nagyon szerettem Lengyel Pált, aki ugyan „csak” vendégként rendezett nálunk, mert hiszen a bábszínház igazgatója volt, szigorú, de nagyon jó ember. Szeretem a szigorúan következetes embereket, bár egy színházban nehéz annak lenni, főleg egy rendezőnek. Akiket eddig soroltam, azok közül sajnos már senki sem él.
   Menyussal - Szegvári Menyhért rendezővel nagyon sokáig nem találtuk meg a hangot, mert én akkoriban egy „katonatiszt” voltam. Azt hittem, ezt így kell csinálni, amit megmondtam, azt megmondtam! Azóta persze már másképp gondolom, én is idősebb lettem, rengeteget tapasztaltam. Ő meg hozzám képest olyan mértékben volt „szertelen”, hogy… Sokáig nem is dolgoztunk együtt, de most már csak iszonyat nagy szeretettel tudok beszélni róla és csak jót tudok mondani. Vérbeli, igazi, szenzációs színházi ember. Ő volt az egyetlen rendező, aki el tudta engedni a darabjait. Ha ő nem volt kész főpróba héten… A bemutató ugye pénteken van, hétfőn ő már nem ült a próbán. Gyerekek, most kinek próbálunk? Ott volt az asszisztens, a súgó, de ő akkor már bent ült a kelléktárban, a műsorhang bekapcsolva - ezért mindig szólt, hogy így legyen - és mindenkiről tudta így is, hogy mit csinál a színpadon. És utána tartott megbeszélést! Tökéletesen tudta, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy ő kedvesebben állt hozzám, „jó, jó… azt hiszi, hogy majd forradalmat fog itt csinálni” – gondolhatta talán rólam. Sajnálom, hogy én sokáig nem értettem meg – rajtam múlott, nem rajta -, merthogy annyira különböztünk. Sajnálom, hogy elfáradt már, de megértem.
   Volt egy kiváló asszisztensünk, Miskolcról hozták, Szarka János. A nézőtéri dolgozók közül Böbe néni (* 2). Nagyon kötődtünk Jencihez, a színészház gondnokához, aki a színészbüfét is vitte. Jelenség volt! Annyira szeretett minket, hogy szinte nem is értettem, hogy lehet ennyire. Mindent elviselt. (A Színháztörténeti sorozatban nemsokára következik egy beszélgetés „Jencivel”, azaz Báder Jenővel. J.F.) A színészházban szinte „lakáskonyhát” üzemeltetett. Bármikor be lehetett hozzá kopogni: Jenci, van kaja? Nagyon jó ember, csupa szeretet.
   A díszítő fiúktól Csathó Zoli, éppen annyi ideje van itt, mint én…. Fodor Zsolt… Szilágyi Laci, ő most már a bábszínháznál van, kiváló szakember. Oláh Sanyi, aki egy nagyon nyugodt ember, sokszor volt, hogy összekülönböztünk, éppen azért, mert én meg egy pörgős, gyerünk, csináljuk típus vagyok. Ő is kiváló szakember! Egyébként a világosító, az egy egészen különleges „faj”. Bármerre járok az országban, ha betéved egy ember a színpadra, rögtön meg tudom mondani, hogy világosító-e. Mert a világosítóknál kényelmesebb, nyugodtabb emberek nincsenek. 
 Én ügyelőként mindig a műszakkal dolgozom a legszorosabban együtt. Nem egyszer kellett előadás közben váratlan helyzeteket megoldani. Csináltuk például Csiky Gergely darabját, az Ingyenélőket. Forgószínpadra volt rárakva három helyszín és nagyon gyors helyszínváltozások voltak. A színpadmester, Mészáros Sándor forgatta a színpadot, de közben még ajtót is kellett „felfúrni”, mert ki volt támasztva, hogy arra ne nyíljon. Volt olyan is, amikor elfelejtették felfúrni, úgyhogy nem tudtak az ajtón bemenni. Egy előadáson, amikor forgás közben ellenőriztem, hogy minden rendben van-e és már majdnem befordult a szoba, észrevettem, hogy a széken egy hatalmas nagy lámpa van. Valamit még csinált a világosító, lerakta és ott maradt. Mielőtt beforgott volna századfordulós díszletbe, utána nyúltam, úgy húztam ki. Volt súlya – alig bírtam lelökni a forgóról. Vagy például a Fekete esernyőben leszakadt a fal. Tehát vannak esetek… Nagyon nagy kedvencem volt néhány évvel ezelőtt A selyemcipő, Paul Claudel darabja. Zsótér Sándor rendezte és abban olyan megoldások voltak – de rakásra! –, hogy az kihívás volt az ügyelőnek is. A harmadik felvonásban lejöttek a trégerek (díszlettartó), egymás mögé rakva, és erre két művész, Szabó Emília és Dér Gabi ráfeküdtek. Ezt technikailag iszonyat nehéz volt megoldani, a trégereket pontosan kisúlyozni. Négy vagy öt zsinóros volt fönt és mindenkinek egyszerre kellett mozdulni, egyszerre húzni, ugyanazzal az erővel, a művésznek pedig arra vigyázni, hogy hamarabb ne menjen rá, amíg nincs kisúlyozva, mert elszáll az egész. A nézőnek fogalma sem lehetett – lejön az az öt tréger és hintáznak rajta, hát Istenem… Én szeretem, amikor az előadásban kihívás van.       
    Az is nagyon jó, amikor tudok egy ötletet mondani ahhoz, hogy mit hogyan oldjunk meg. Amikor egy végtelenül egyszerű dolog nem jut eszébe esetleg senkinek és mondjuk, azt mondom: „Mi lenne, ha a zongorát leengednénk a zsinórpadlásról? A huzalt el tudjuk tüntetni feketével és világítással.” Apróságok, de amikor elfogadják, nekem az elismerés.
   Sokkal jobban szeretem, ha sok feladatom van egy előadás alatt, mint csak ülni és színpadra kérni a soron következőket. Szeretem, ha van díszletváltozás, színpadmozgás, átkellékezés, mindezt felügyelhetem, s örülhetek, hogy sikeresen megtörtént. Imádom!

   Időnként statisztálok is. Az elején említettem, hogy a titkos vágyaimban színésznőnek készültem. Azután, amikor ide kerültem az egri színházhoz és megtudtam, mit jelent valójában színésznek, színésznőnek lenni, mennyi mindent kell lenyelni, hogy van egy alárendeltségi viszony, akkor rájöttem, hogy már nem is akarom. De megtiszteltetés, ha valaki rám gondol. A kávéház műsorra tűzésekor például Valló Péter azt mondta: - Te leszel itt az utcaseprő, mert pont egy ilyen arc kell nekem ide. Hiába „csak” utcaseprő, nem mindegy, hogy hogyan dolgozol, hogy mikor húzod a seprőt. A Gali időszakban is statisztáltam, bár kevesebbet, Csizmadia Tibor direktorsága idején viszonylag sokat.

 A legnagyobb élményem az Anger Zsolt rendezte Halleluja volt, ahol gyakorlatilag három szereppel kínált meg, kettő néma szerep volt, a harmadik, a takarítónő, szöveges. Máté Gábornál is statisztáltam. Szegvári Menyhért nagyon jó kis szerepet adott nekem a Cigánykerékben. Szerettem azt az előadást. Most éppen, a Lili bárónőben, még éneklek is. De amikor színpadon vagyok, akkor is tudom, hogy az „csak” szerep, az ügyelés – az pedig az életem. Engem biztosan erre teremtett a Jóisten.
 
1. M. Horváth Józsefről lásd a Színháztörténeti sorozat 34. fejezetét!
2. Böbe néniről, Drinovszky Lászlónéról lásd a Színháztörténeti sorozat 29. fejezetét!

* Hozzászólások:

Báder Jenő:
Jó volt akkor ott dolgozni, ott élni, mennyit nevettünk, Jozsó, Dumitra, Epi, Topy, Bregyus, Kéner Gabi, Román Juci, Paszqualetti Ila, Kőszáli Ibi, Bókay Mari, Ági, és persze a műszak, a Színház zenekara, amiben jómagam is kivettem a részem mint dobos! Felejthetetlen volt, örök emlék!!!!!

Menkó Terézia:
Tudjuk: ez a munka egy szerelem. Sokáig csináld és kitölti majd az emlékek zöme az életedet! Én most sajnálom, hogy nem írtam naplót annak idején. Egyszer azt mondtam, jó darabot nem lehet elrontani. Aztán jött egy rendező és neki sikerült. Na és most jártam így, egy másik megye színházában. Mi is játszottuk. Minden eszembe jutott. Csak nálunk nem voltak felesleges jelenetek. Amikor megváltozik a "szerepkör" ( itt magamra utaltam !), nagyon fáj megélni amikor a rendező lenézi a közönséget. Én anno azt tanultam Gali László direktortól, hogy a közönségnek mindig igaza van! Sajnálom, hogy ez nem jutott eszedbe s nem írtál a kölcsönhatásról. Én szerettem megélni a nézőtéren amikor a színészekre nagy hatást gyakoroltak a nézők. Emlékszel az egyik nyári Józsefünk előadására amikor a nézők a színészeket, a színészek a nézőket tapsolták? Élmény volt! Persze mindenről nem lehet írni. A bőség zavara olykor nem igazán jó, ebben az írásban olvasható a szeretet a sorok mögött.

Ágoston Péter:
De jó volt olvasni!!!:)  
 

   Már az előző fejezetben is ismét olyan alkotótársak emlékezéseihez érkeztünk (a sorozatban már korábban is voltak ilyen részek), akiket a közönség nem lát a színpadon. Az előadás létrehozásában azonban mindenki fontos láncszem! Ludányi Andrea ügyelő az újjászervezett társulat első teljes évadától dolgozik a Gárdonyi Géza Színházban. Arra kértem, beszéljen ő is a kezdetekről, számára emlékezetes produkciókról, emberekről, munkájáról.

I.

   1987 őszén – inkább telén - kezdtem el bejárni a színházba, de hivatalosan 1988. január 1-től kerültem állományba.
   Egy irodában dolgoztam, s közben lapozgattam a Népújságot, az álláshirdetéseket. Sofőrt kerestek, személyautóra, az igazgató mellé. Balogh Tibor fogadott, aki akkor dramaturg volt itt és a direktor jobb keze. Beszélgettünk, ki vagyok, honnan jöttem – Gyöngyösről -, miért érdekel a színház. Én otthon színjátszóztam, álmaimban színésznőnek készültem. Tibor meglátott bennem talán valamit és megkérdezte, esetleg más állás érdekel-e, mert itt még annyi minden lehet az ember, kellékestől öltöztetőig, asszisztensig… de az ügyelőt, azt éppen nem említette. Azzal váltunk el, hogy hívni fog majd. Elkönyveltem magamban, hogy ez biztosan egy burkolt elutasítás, sosem fognak hívni, de három nap múlva csörgött a telefon. Menjek be és beszéljünk még! Megkérdezte, érdekel-e az ügyelői állás? – Igen! Tessék mondani, mit kell csinálni! Fogalmam nem volt róla, mint amatőr színjátszó, annyit tudtam, hogy ott a színpad, bizonyos emberek beadják a zenét, kapunk fényt, de többet nemigen. Elmagyarázta, s elmondta, hogy már itt van Rábl Róbert ügyelő (* róla a Színháztörténeti sorozat 40. fejezete szól. J.F.), mellette kellene tanulnom. Ez olyan november táján volt, éppen a Valló Péter rendezte Figaro házassága volt műsoron. Ettől kezdve reggelente elmentem az irodába dolgozni, ott 4 órakor végeztem és 5-kor, fél 6-kor bejöttem a színházba. Gyakorlatilag az összes előadást végigültem Robi mellett, mentem, követtem, figyeltem, amit tett. Természetesen mindent el is magyarázott. Decemberben azt mondta Gali László, a direktor, hogy státusz még nincs, majd csak januártól, de van itt egy mesedarab, arra kiírnának már, mint ügyelőt. Tehát igazából még nem voltam státuszban, de már próbáltam egy produkciót. Ez Jevgenyij Svarc Elvarázsolt testvérek-je volt.
 

Ludányi Andrea, Gali László direktor és Húros Annamária jelmeztervező

   Többen jöttek ide Debrecenből, Gali Lászlóval, elsősorban színészek (de azok máshonnan is érkeztek az országból), az új műszaki személyzet, más színházi dolgozók pedig többnyire egriek voltak. Tehát az egyik csoport abszolút tudta már, miről szól mindez és hogyan kell csinálni, a másik csoport pedig akkor tanulta. Nagyon jó hangulat volt. Mindenki mindenkivel ismerkedett, összetartóak voltunk, ez azzal is járt, hogy nagy büfé-élet volt. Próba után mindent ott megbeszélni, nagy viták, nevetések, minden pontosan úgy, ahogyan egy színházban jó esetben működni kell. A feszültséget kiadjuk a büfében, igenis megmondva egymásnak, ha valami nem jó, de utána már puszi, ölelés. Arról beszéltünk, ami történt a próbán vagy az előadáson, és arról, hogyan lehetne jobban. Mindenki ott volt, a teljes stáb, a súgótól kezdve mindenki, pedig nem volt kötelező.
   A közönség körében óriási várakozás volt érezhető. Mindig tele volt a színház, s nagyon értékes darabokat csináltunk. Ugyanez jellemezte a nyári Agria előadásokat is.
   Emlékszem, 1987 nyarán – még nem voltam a színház tagja, de már itt „tébláboltam” a városban - Tamási Áron Énekes madara ment a Líceum udvarán. Jártamban-keltemben láttam bizonyos embereket, annyira lehetett ismeretlenül is tudni, hogy ők a színházhoz tartoznak. Szöcskézik, viszi magával a díszletelemet, kelléket - csak színházi ember lehetett. Be-beszöktem, ha tehettem és figyeltem az előadást. Tehát azért „be voltam oltva”.      
  Horváth Éva súgó volt nálunk (ma Budapesten dolgozik). Lexikon-agya van. A mai napig el tudja mondani, ki, mikor, mit mondott a büfében egy adott előadással kapcsolatban, vagy éppen mikor volt esetleges baki. Az én agyam olyan, hogy azt az élményt, ami nem volt jó, nem szerettem, azonnal törli. De például, ha meghallom Robbie Williams dalát, ami az Elveszett Paradicsom végén hangzott el vagy Sosztakovics zenéjét - Mester és Margarita (ugyan mindkettő már sokkal későbbi előadás, nem a Gali-korszak idejére esett), azt mondom magamban, „itt indult a függöny”. Vagy térjünk akkor vissza a Gali László idejére, Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjére, azt a zenét hallva is pontosan tudom, mit, hol indítottam, ki jött be.
 

Bereményi Gézával

   Én a műhelymunkát kedvelem, jó csapattal. Nagyon szerettem A kávéházat (Goldoni, rendezte Valló Péter), a Kutyákat (Bereményi Géza, rendezte Lengyel Pál), a már említett Csárdáskirálynőt. Az volt az első operettem. Bor József rendezte, aki engem Gyufának hívott, mert akkor lángoló vörös hajam volt. Valahogy mindig elneveztek… Lúdanyó sokáig voltam, Dudus – így Horváth Feri hívott, Molnár Piroska Ludinak. Meg ne feledkezzem első nagyszínpadi előadásomról! 1988 májusában Show Pygmalionjáról, Szőke István rendezésében. Nem volt igazán sikere Osztrovszkij Tehetségek és tisztelők című darabjának, de én imádtam. Nagyon szeretem az orosz szerzőket, bár túl sokat nem csináltam… Még az elején Füst Milán: A zongora, Szép Ernő: Május (Szőke István)! Olyan emberekkel dolgoztam együtt, mint Bregyán Péter, Fráter Kata – aki hatalmas tehetség volt és ennek ellenére valahogy mindig árnyékban maradt -, Román Judit, akivel most újra találkozhattunk a Pinceszínház érsekkerti előadásain és sokat nosztalgiáztunk.

Folytatás a következő részben!

"Nem vagyok művész - én igazi vagyok"

Van néhány írás - 2-3 mindössze -, amely régebben jelent meg itt a blogon, akkor, amikor a színháztörténeti sorozat ötlete még nem fogant meg, de beleillenek a sorozatba, ezért ide is átemelem őket. Ez a beszélgetés Nagy Zoltánnal 2010-ből való.
 

   Természetesen nem a művészi tehetség és teljesítmény (melyeket elismer és tisztel) lenézését jelenti a címben idézett önmeghatározó mondat, hanem azt, amit érez mindenki, aki ismeri, aki együtt dolgozik vele. Azt, hogy  Nagy Zoltán közvetlen, szerény, szerethető barát, kolléga.

   1993-ban került Egerbe. Itt volt már stúdiós Bácsatyai Gergely, akivel együtt jártak gimnáziumba, így aztán elég sokat megfordult a színházban. „Zenés darabokat nézve, közben láttam fentről a zenekart, Marik Erzsébetet, vagy Csala Benedeket, ahogy vezényelnek, és arra gondoltam, ha én is köztük lehetnék…  Majd hogy, hogy nem, Gergő révén is, meg Kátai László tanár úr segítésével megismerkedtem Szegvári Menyhért rendezővel - de közben már voltak szerepléseim a kórusban a színpadon, a basszus szólamban - rendkívül jó buli volt -, és egyszer csak benne találtam magam a Bolha a fülben produkcióban. Előadás előtt az előcsarnokban zongoráztam.” („A szünetekben  pikáns kuplék a színház előcsarnokában. De az első felvonás előtt még csak egy zongora. Emelvény, kis asztalkák, hangulatlámpa s a zene – Nagy Zoltán játszik. Menjenek kicsit korábban és hallgassák őt…!” - írtam akkoriban.)
   Csinált kísérőzenéket, jött az Emil és a detektívek, a Piaf… Nem volt megállás. A Piaf előadásain külön felejthetetlen élmény volt hallgatni, de  nézni is, ahogyan a zongorán játszott. Másoknak is feltűnt ez, s most is, miközben leírom a mondatot, látom magam előtt 10 év távlatából is. 
   Elkerült a Zeneakadémiára, karmester szakra és miután elvégezte, megkérdezték, nem akar-e vezényelni. „Szabódtam eleinte egy kicsit, de régóta dédelgetett álmom volt ez. (Elnézem sokszor Szabó Sipos Máté kezét – nem létezik, hogy valaki így tud vezényelni - és olyan alázattal, hozzáértéssel, olyan fantasztikusan működik – nem véletlenül az Operaház karigazgatója már.)”
   Volt pár előadás, amelyet nem szeretett annyira, de sok olyan is, amire büszke, boldog volt, hogy csinálhatta, mint például az Anna Karenina - Kocsák Tibor barátságát is ennek köszönheti -, az Oliver, a Luxemburg grófja, a Vértestvérek, az Anconai szerelmesek.
   Az élő zenekart nagyon fontosnak tartja. „Az előre felvett zene földhöz köt, nem tudnak a színpadon elemelkedni, írtja a katarzist…”
 

Az előző fejezetben és ebben az aktuális ünnephez, a karácsonyhoz kapcsolódunk.

 Visszaemlékezés, Fink Zsuzsannától, akinek édesapja, Fink Forgács Kálmán (*) karakter és táncos-énekes szerepeket játszott az egri színházban, két legidősebb gyermeke - tehát Zsuzsanna is - pedig statisztált. 

   Anno... az 50-es években, milyen karácsonyok voltak? Nagyon hideg, sok hóval teli karácsonyváró. A belvárosban laktunk és szüleink baráti köre, rokonságunk igen kiterjedt volt. Apu 1955-től a Színház alapító tagja, régi színésztársak is megfordultak otthonunkban.
   Pici voltam, de határozottan emlékszem Záray Márta nénire, aki János bácsival érkezett, derűs, vidám esték voltak. Felelevenítették apuval a színiiskolát, ahová együtt jártak. Aztán előkerült csokoládé és kondenzált tej, no meg apró ajándékok. Máskor egyéb szellemi kör gyűlt össze: Herbst Ferenc (Ősz Ferenc néven ismeri a nagyközönség), fiatal egri újságírókör, színészbarát és keresztapa Barsi Béla bácsi, valamint Sebestyén Andris bácsi, aki nem csak karmester, zeneszerző volt - olykor csellóval érkezett és zenélt! A szép hangú Fontos Magdi néni énekelt, Balogh Béla is duettezett vele.
   A Színházi karácsonyra megfogták kezünket szüleink, s elvittek. Az első sorból csodálhattuk a régi kőszínház páholyait, s örültünk a rögtönzött gyerekműsornak.
  Fontos, hogy semmiféle "drága" igény sosem merült fel karácsonykor! Mindig kaptunk könyvet, ez természetes volt köreinkben, s a jóízű konzum szaloncukor. Fontos a baráti-szellemi kör volt, melynek mi, gyermekek is részei voltunk. Derű, nevetés, mosoly, régi anekdoták... számomra így volt kerek a világ. Színész, díszletfestő, zenész, berendező mind-mind egyenrangú barátként jött hozzánk. Nagy dolog volt a mandarin vagy füge. Otthoni ajándék került elő, nagy becsben tartottuk. Éjféli misére csapatostul mentünk, szépen énekeltek a felnőttek, büszkén s megindultan álltunk közöttük... "Fel nagy örömre, ma született..."  
   Csodálatos volt az összetartozás, a szeretet egyszerű, mindent elsöprő ereje, anno... az 50-es évek karácsonyain! 

* A blog sorozatban elevenítette fel Fink Forgács Kálmán emlékét:
   1. rész itt
   2. rész itt
   3. rész itt