SZIKORA JÁNOS DIREKTOR ELHAGYJA EGERT

Az 1986/87-es évadtól Szikora János megvált a Gárdonyi Géza Színháztól. Döntésének okairól a Színház című folyóiratban nyilatkozott, az 1986. szeptemberi számban. A hosszabb terjedelmű beszélgetésnek csak az ide vonatkozó részét idézem. Arról, hogy Egerben hogyan gondolkodtak a helyzet megoldásáról, a következő, 21. rész szól majd, a Népújság (ennél az írásnál valamivel korábban, júliusban megjelent) cikke segítségével.

Szikora János igazgató, akinek 1987. augusztus 30-ig szólt a megbízatása, idén nyáron átszerződött a budapesti Vígszínházhoz. Ezután Heves megye Tanácsa VB művelődési osztálya pályázatot hirdetett a Gárdonyi Géza Színház igazgatói, valamint művészeti vezetői állásának betöltésére. A választás a jelentkezők közül most folyik.

- Mi történt Egerben? Vagy inkább: mi nem történt?

- Sajnos nem történt biztató előrelépés az önálló színház ügyében. Odaszerződésem idején - inkább barátian ugyan, mint hivatalosan - azt az ígéretet kaptam, hogy 1987-ben már társulatot igazgathatok. Az ehhez szükséges fokozatos fejlesztésnek azonban szinte semmi jelét nem tapasztaltam. A megyének korlátozottak az anyagi lehetőségei, ezért a helyi vezetők központi támogatásban is reménykedtek. Később kiderült, hogy erre nem számíthatunk. Ha a megye színházat akar, saját erőből kell létrehoznia. S ma még senki nem tudja, hogy az ehhez szükséges pénzt honnan lehet előteremteni. Változatlanul nyitott kérdés a színészek elheLyezése is. Keresik ugyan a megoldást, de egyelőre nem hogy színészlakások nincsenek, de még azt az üres telket sem tudnám megmutatni, ahol majd felépülnek. Egyre határozottabban éreztem, hogy az egri színház a jelenlegi állapotában – befogadó színházként - működik ugyan, de a továbblépéshez nagyfokú szervezettség és koncentrált akarat szükséges. S jóllehet az akarat megvan, egyelőre alulmaradt a költségvetés hiányaival szemben. Az önálló társulatot előbb-utóbb bizonyára létrehozzák, mert a megye - jó értelemben véve - presztízs kérdésnek tekinti, s mert az egriek sem kevésbé igénylik a színházat, mint más vidéki városok. Az 1987-es terminus azonban aligha tartható. Ebben a bizonytalanságban érthető örömmel fogadtam a Vígszínház hívását.

- Bizonyára értékelte magában e másfél éves időszakot s a színház igazgatása során szerzett tapasztalatait.

- A saját szubjektív szempontomból is feltétlenül jelentett pozitívumot. Mindenekelőtt az, hogy nemcsak magamnak adhattam alkotási lehetőséget. Mód nyílt arra is, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjek a színházi társadalommal. Ezt megelőzően szakmailag meglehetősen izoláltan léteztem, csupán azokat a kollégákat ismertem, akikkel munkakapcsolatba kerültem. Most elkezdtem figyelni, törődni más ízlésű, másfajta színházakkal. Abban az értelemben szintén túlléphettem a köreimen, hogy egy bonyolult, sokoldalú intézményt irányítottam, s ezt a munkát én minden részletében alkotótevékenységnek fogtam fel; a színészképző stúdió létrehozásától kezdve a grafikusok plakátterveiig. Ez a másfél év több sikert hozott, mint kudarcot. A bukott színigazgató kifejezésnek egyik fele sem illik rám. Bukottnak azért nem tekinthetem magamat, mert nem a közönség hagyott el minket. Az egri nézők izgalmasnak találták a programunkat, megkedvelték a színházat, odaszoktak. Színigazgatóságomat pedig a társulat hiánya kérdőjelezi meg. Akik engem Egerbe hívtak, maguk is nagyon szerették volna, ha az önálló színház létrejön. Az elodázódás nem rajtuk múlt, s hogy kin, erre válaszolni nem az én feladatom. A kezdeti lendülethez képest mindenesetre megtorpanás mutatkozott, s ez tagadhatatlanul kedvemet szegte.

- Végleg szakított Egerrel és a direktori szerepkörrel?

- Természetesen bármikor szívesen visszamegyek vendégrendezőnek, ha hívnak…
 

HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA. FOLYTATÁS

  1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
   A Lovasy házaspár a kezdetektől ott volt. A 18. részben korabeli újságcikkek részletei és képei mellett Lovasyné Stuth Erzsébet visszaemlékezéseit olvashatták, eseményekre, előadásokra, társulati életre, kollégákra.

2. Lovasy László – bábtervezésről, rendezésről, előadásokról

   Korábban mindig olyan kis „szegényházi” dolgokat csináltunk, ami kifelé jól nézett ki, de ha belülről megnézte az ember, esetleg azt láthatta, hogy otthoni  trikókból állt össze. Húsz évig működtünk nevetségesen kevésből. Volt olyan év, hogy az a pénz, amit kaptunk, arra nem volt elég, hogy a mikulási műsorba megvegyük a szaloncukrot, amit a gyerekeknek dobáltunk. Amikor amatőrök voltunk, azzal kellett kezdeni a gondolkodást, hogy mi a legolcsóbb, mert a papír mindent elbír, de azt még meg is kell valósítani. Később, amikor kicsivel jobban volt pénzünk, már vehettünk majd egy fél méter megfelelő anyagot is! Így mentek a dolgok.
   Hivatásosként szerencsénk volt azzal, hogy mi már ott „laktunk” az akkori Úttörőházban, már akkor beköltöztünk, amikor még tartott az építkezés. A felszerelésünk kevés volt még, de rögtön tudtunk dolgozni. És a lelkesedés rengeteg mindet megoldott. Például kiállítás-bontásokat vállaltunk – az anyagért, hogy legyen legalább egy kis alap, amit kiegészítve lehetett egy nagyobb stílű darabot előállítani.
   A munka ugyanúgy kezdődik, mint a nagyszínházakban. A rendező megtalálja a darabot. Jön a dramaturg, együtt megbeszélik, majd fog a rendező egy embert, aki tervez és elmondja, mit képzelt el. A tervező pedig elkezd erősen gondolkodni. Néha sikerül ugyanazt visszaadni, amit akartak tőle, de néha az ember fantáziája másfelé indul, s ha ott van a ceruza a kezében, azt rajzolja le. Sokszor olyasmi születik így, ami kicsit más, mint az eredeti kívánalom volt, de mégis elérheti vele az ember ugyanazt. Ismerni kell a bábjáték minden csínját-bínját a gyakorlatban is. A bábtechnikákat, az anyagokat. Leül az ember és rajzolgat valamit, amíg dereng, hogy na ez már kezd olyan lenni, mint az adott szereplő.
    Ha egy kézben van az előadás, akkor valósítható meg könnyebben a stílusegység. Nem szalad el az egyik kicsit erre a másik arra. Volt, hogy megterveztem a darabot, megvolt a maga stílusa, de „jött” egy figura, aki nekem rettenetesen megtetszett, mégsem lehetett beletenni, mert elütött a stílustól. Ez a lehető legnehezebb dolog. Volt, amikor más adta meg az igazi ötletet, az Égigérő fa tervezésben - a feleségem. Ő ajánlotta az erdélyi kopjafák világát.
   Amikor megszülettek a skiccek, akkor az ember azokat szépen kidolgozza. Részletrajzokat is készít és a legvége az, hogy egy az egyben kell jóformán műszaki rajzot csinálni a figuráról. Ha mondjuk a cipő más a szokottnál, akkor annak még a felülnézetét is meg kell rajzolni, vagy a pici részleteket. Menet közben még ezután is lehetnek változások, mert szerszámmal a kézben, az már más, mint amikor az ember ceruzát fog. De olyankor sem nagyon szidhattam magam, hiszen a rajzokat is általában én csináltam.
   A kisszínházaknak megvan az az előnye, hogy könnyebb átlátni az egészet. Még a legeslegelején egy alkalommal jártunk az Állami Bábszínházban, ott kérdezgettek minket és bevittek több helyre, ez a kárpitosműhely, ez az asztalosműhely, lakatos-, festőműhely… Nálatok kisebbek vannak vagy nagyobbak? Nálunk egy van! Hamarabb meg tudtunk tanulni mindet és azután már könnyebb belegondolni az embernek, ha tudom, hol, mit, hogyan lehet… Úgy, hogy szép is legyen, a rendezőnek is megfeleljen, nekem is tetsszen, de a darabnak is és elkészíthető is legyen. Mindössze ennyire kell figyelni!
   Nem volt kedvenc bábfajta, mindegyiket szerettük, de a legjobban azt, hogy mindig mást kellett csinálni, kesztyűsbáb, wayang, tárgyjáték…

A bűvös lámpa például hivatásos működésünk első árnyjátéka volt. Igyekeztünk benne alkalmazni az amatőr korunkban megtanultakat. Szerencsére sikerült több új megoldást és "trükköt" is kitalálni.

 A kisfiú meg az oroszlánok - ezt a darabot másodszor is színre vittük. Érdekessége, hogy a normál világítás és a fekete színház is helyet kapott benne, hogy könnyebben lehessen ábrázolni a valóság, a fantázia és az álom rétegeit. 

   Személyes érdekessége, hogy ebben játszottam először az akkor még Egri Bábegyüttes nevű társulatban.

   Óz, a nagy varázsló. A nagy klasszikus nem mesésen egyszerű. Itt is kavarog a valóság, a képzelet és az álom. A felújított színpad segített a megvalósításban. Most tudtunk először röptetőpályát használni. Most tényleg repült minden.

Az imént említett mindhárom előadást Demeter Zsuzsa rendezte.
   A tervezés mellett első hivatásos saját rendezésem a Dióbél királyfi volt, Hollós Róbert dramaturg bravúros munkája a szöveg. Nem véletlenül tartották igazi Móra szakértőnek. A választott megoldás előnye az volt, hogy könnyen mozgatható, kis helyen előadható. Ez is túlhaladta a 150 előadást.

   Egyik kedvenc munkám A kék csodatorta. A rendezés és a tervezés is öröm volt. Kedvelte az egész társulat.

Nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani a Muszty-Dobay házaspárral, akik a darab írói és zeneszerzői. Azóta is szívesen hallgatjuk a darab dalait. Az egyik vidéki iskolától a szereplők igazi kék tortát kaptak ajándékba.
   Kippkopp karácsonya utolsó rendezésem volt a Harlekinben.




 

A munka nehézségét az adta, hogy az eredeti történetnek igen kevés szövege van. Így aztán a fő hangsúlyt a játékra kellett fektetni. A három rutinos színész, Boda Katalin, Daróczi Ilona és Lázár Attila munkája tetszett Marék Veronikának a szerzőnek, aki nagy örömünkre elfogadta meghívásunkat.

* Hozzászólás: Erzsikével, mesterségük nagymesterei !!! Varróné Tabódy Marika

 

HARLEKIN BÁBSZÍNHÁZ - A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ TAGOZATA

   1985. január 1-jétől befogadó színház lett az egri, társulat nélkül, önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével, s ennek lett tagozata a Harlekin Bábszínház.
     Lovasy László és Lovasyné Stuth Erzsébet a kezdetektől ott voltak.

Bevezetésként személyes történetükről annyit, hogy 2000-ben szakmai ellentétek miatt eljöttek, hat és fél évig otthon csináltak egy vállalkozást, a Bábstúdió Bt-t és dolgoztak mindenfelé, a budapesti Kolibri Bábszínháznak, Szombathelyre, Győrbe, nagyszínházaknak is, például Nyíregyházán, majd Lengyel Pál visszahívta őket és a nyugdíj előtt még öt évig dolgoztak a Harlekinben. Ma újra csak a vállalkozás van, legutóbb a Babszem Jankó Gyermekszínház és a Gárdonyi Géza Színház együttműködésében született Égimese című produkció fűződik a nevükhöz, de azt mondják, az elmúlt három évben született két unokájukat nem adnák egyetlen színházért sem. A 2000 előtt történtekről meséljenek ők maguk!

I. Lovasyné Stuth Erzsébet

   Azt, hogy a Bábszínház létrejött, hosszú ideig tartó amatőr lét előzte meg. Húsz évig működött az országosan elismert bábegyüttes. Kiváló együttes oklevelekkel rendelkeztünk, akármilyen fesztiválra mentünk, díjjal, oklevéllel jöttünk vissza.

Szűkek voltak már nekünk az adott keretek. Az volt az álmunk, hogy egyszer majd ebből is élünk. 1985.január 15-ével a Gárdonyi Géza Színház tagozataként megalakulhatott a Harlekin Bábszínház. Művészeti vezető: Demeter Zsuzsa, bábszínészek: Balog Ágnes, Golen Mária, Havasi György, Kis Árpád, Stuth Zsuzsa, Tóth Erzsébet, műhely: Lénárt András, Lovasy László, Lovasyné Stuth Erzsébet, műszak: Tóth Ákos, adminisztrátor: Lénártné Jutka.

Nagy igény volt arra, hogy a kicsiknek is legyen egy színház, rendszeres előadások. Nem is volt hosszú évekig problémánk a szervezéssel. Azért sem, mert nagyon jó darabokat csináltunk. Azt az időszakot míg élek, nem fogom elfelejteni és állíthatom, hogy a 12 tag közül senki sem. Előtte, amatőrként minden szabadidőnket töltöttük ezzel, s most egyszerre napi 8 órában csinálhattuk azt, amit szerettünk - valami fantasztikus dolog volt. A föld fölött jártunk fél méterrel. Saját pénzből egyenruhát varrattunk magunknak, mindenkinek farmer kertésznadrágja volt, a Bábszínház pedig fellépő ruhaként pólókat vásárolt hozzá és mindenki ezt viselte, emblémával. Éjjel-nappal bent voltunk. A színészeknek közben kötelező volt iskolába is járni. Bábszínész képző stúdiót végeztek itt Egerben, kihelyezett tagozaton. A főiskola tanárai adták az elméleti órákat és Pestről jöttek rendezők, bábszínészek a gyakorlati részt oktatni. Ez két évig ment így, azalatt vagy próbáltak vagy előadáson voltak vagy iskolában, de mindenki örömmel csinálta. A premierek után mindig volt egy buli, ahol mindenki mindenkit megajándékozott. A legelfoglaltabb ember is megsütötte a süteményt vagy készített valami különleges ételt, nagyon összeszokott, szűk baráti társaság volt – talán túlságosan is zárt kör. De mindig meghívtuk azokat is, akik amatőr korunkban bármikor játszottak velünk, igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Az ő munkájuk is benne van, hogy ma létezik a bábszínház.

Középen Demeter Zsuzsa, jobbra Lovasyné Stuth Erzsébet

  Sokat jártunk vásárolni. Ha kerestünk valamilyen anyagot, megkérdezték, oda kell-e. Ismertek bennünket, hiszen egriek vagyunk, mindenki tudta, hol dolgozunk. Volt, hogy lehozta Pestről a méterárus az anyagot, hogy nekünk ne kelljen utazni. Ha bementünk az akkor még létező textil nagykereskedésbe,  egy méter anyagot, felet is adtak minden további nélkül. Eger imádta, hogy végre van újra önálló színháza és bábszínháza.
   Jöttek a bemutatók. Egy évben három általában, esetleg négy. Ezeket igyekeztünk igazán látványossá tenni.

 Van egy önszorgalomból vezetett könyvem, mikor volt a bemutató, ki rendezte, tervezte, miket készítettünk hozzá és miből hány darabot és a kritikák is, sorban. 
  Az óvodásokat ünneplőbe öltöztetve hozták színházba. Benne volt a szülőkben, pedagógusokban is, hogy megtanítsák a gyereknek, ha színháza megy, illik felöltözni.
   Az első a Csipkerózsika volt. Mindenki dolgozott benne, aki csak élt. Sok nehézséget kellett áthidalni, hiszen csak az amatőr felszerelésünk állt rendelkezésre. Főnöktől, színésztől adminisztrátorig mindenki a fedélzeten volt, néha éjszakáig. Több mint 150 előadást ért meg. Beutaztuk vele szinte az egész országot. Rendező: Demeter Zsuzsa, tervező: Lovasy László.

Formabontó volt a színpadi megjelenése. Az akkori színpad elég magas volt és egyenes a nézőtér, nem igazán jól láttak a gyerekek, ezért sok olyan játékot csináltunk, amelyben ha nem is elsőnek Magyarországon, de igencsak az elsők között látszódtak a  színészek. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ne így legyen. Amikor a Hófehérkével voltunk egy fesztiválon, akkor ezt még ott kifogásolták „Miért látom én a színész arcát a bábuk fölött? Ez illúzióromboló.” A gyermekeknek nem volt az, ők elfogadták. A rendezés maga kihasználta ezt a helyzetet, miközben a bábok játszottak, közben fölöttük a színészek közt is volt kapcsolat.



A Hófehérkében volt egy jelent, ami fölött sokat vitatkoztak, de én azt mondtam, hogy jó – a gyerekek megértik. Meghal Hófehérkének az anyukája és ezt úgy játszatta el, úgy rendezte meg Hollós Laci, hogy volt egy nagy fekete lepel, ezüst díszítéssel mint a ravatalozóban, azt leterítették szépen a földre és a színésznő, aki játszotta, kihozta a marionett figurát, beletekerte, ráhajtogatta és elvitte hátra. Volt egy anyuka, aki előadás után odajött hozzánk és azt mondta, nagyon boldog hogy ez a jelenet ilyen volt, mert nemrégen halt meg a nagymama és szerinte most értette meg a kislány, milyen a halál.

 Az Égigérő fa (rendezte: Hollós R. László, tervezte: Lovasy László) bábjai úgy voltak kitalálva, hogy kopjafákra hasonlítottak, női és férfi kopjafák, kicsit átalakítva. A darab meséje és zenéje Tolcsvay Béla munkája, aki az előadásban is részt vett. A próbák szünetében – pihentetőként - elmesélte az erdélyi gyűjtőmunka humoros történeteit is.



A Fram nagyon emlékezetes darab.


 

Gyönyörű a mese és megismertünk egy csodás alkotó párost.  Adela Moldovan és Gregorian Eustatiu örökre megmarad emlékezetünkben és a szívünkben.


 

A darab próbái előtt Adela tartott marionett mozgatási kurzust. Nem véletlenül Európa egyik legnagyobb marionett játékosa, igazi csodákat láttunk.  Gregorian részt vett a bábok díszítésében. Nem beszéljük egymás nyelvét, mégis zökkenőmentes volt a munka. Tündéri, csodálatos ember volt, mindenki szerette. Hozzánk, a műhelybe úgy lehetett bejutni, hogy a gyermekkönyvtár előtt kellett elmenni. A könyvtárosoknak is nagyon tetszett a kedves bácsika, megtanultak románul köszönni neki, ő pedig magyarul viszonozni. Úgy szeretett dolgozni, hogy mindig ő fejezte be a báboknak az arcát. Meg kellett csinálni az egészet a rajza szerint, de az arcfestéshez, száj, szem, ahhoz ragaszkodott, hogy ő csinálja. Rengeteg minden összegyűjtött kis „vackunk” volt egy nagy fiókban, gombok, szemnek, ennek-annak valók, mindig figyeltük őt, hol tart, mit csinál és adtuk oda, amire szüksége volt. Tőlünk Marosvásárhelyre ment és ott is mutogatta a kötényt, amit ajándékba kapott tőlünk Harlekin emblémával. Textilfilccel mindenki ráírta a nevét. Mondtuk, ezt azért adjuk, hogy akárhova megy dolgozni, mi mindig vele legyünk.

2000-ig együtt dolgozhattunk olyan emberekkel, mint Kós Iván, Orosz Klaudia, Hollós R. László, aki első darabjainkat rendezte és Prágában végzett bábrendező szakon. Később pályaelhagyó lett, de nálunk minden darabja nagy siker volt. Nagyon szerettük azt, ahogyan  gondolkodott. Ő hozta ide Tolcsvayékat, a Csipkerózsika zenéjét Tolcsvay László szerezte, az Égigérő fáét  Tolcsvay Béla – ő is játszotta.
  Szerettem, amikor – különösen az Orosz Klaudia tervezte mesedaraboknál (Két jávorfácska, A kis boszorkány) - fölment a függöny és még csak a színpadképet látták a gyermekek, mégis elkezdtek tapsolni. Mondtam mindig a kollégáknak, hogy na, ezt a tapsot kaptuk mi, a készítők. Most már jöhetnek ők is, de az első taps a miénk. Én azt mondom, ahhoz, hogy középiskolás, majd felnőtt korában járjon valaki színházba, már óvodásként kell kezdeni megszerettetni vele, a bábszínházban, olyanokat mutatva, hogy a szája tátva maradjon.
   Jó volt a viszonyunk a nagyszínházi színészekkel is, akiket Gali László hozott, sok fiatalt, soknak volt gyermeke is. Jártak a bábszínházba. Közös darabunk is volt Gali László rendezésében.
   A tagozati létnek voltak nehézségei is. Sokszor nem volt pénz, nem tudtunk elmenni vásárolni. Hiába volt elkülönített költségvetésünk a színházin belül, mégis volt olyan, hogy nem tudtunk hozzájutni a pénzhez. Ezért hivatásos korunkban is előfordult, hogy az anyagokat Demeter Zsuzsa otthoni, saját pénzéből és a mi saját pénzünkből előlegezve vásároltuk, mert szorított az idő. Ez akkor biztosan nagyon bosszantott, de már messze van és mivel imádtuk csinálni, „nem számított”.
   Demeter Zsuzsa nélkül soha nem lett volna sem Egri Bábszínpad, sem Harlekin Bábszínház. 1964-ben költözött haza Hortról, ahol népművelő volt és ott vezetett egy bábcsoportot, amivel díjat is nyertek. Férjhez ment, de úgy érezte, báb nélkül nem élet az élet és elkezdte szervezni a középiskolás csapatot, ebből alakult az Egri Bábszínpad, majd fenntartó és névváltás után a Harlekin.

Mindenki Zsuzsának köszönhetett, tőle tanult mindent, amit tudott. Én magam is - középiskolás, elsős voltam, amikor jelentkeztem a bábszakkörbe - tőle tanultam elsődlegesen bábot készíteni. Később persze a saját tapasztalataimon, néha saját káromon, a fesztiválokon, ahol próbáltunk nem csak nézni, látni is.
   Amatőr korunkban, Algériában, Tunéziában jártunk egy hónapig tartó turnén.

Tunéziába hivatásosként is eljutottunk, Finnországba is.

De leggyakrabban Romániába. A marosvásárhelyi bábszínházzal volt csereprogramunk, egyik évben mi láttuk vendégül tőlük a magyar tagozatot, másikban a románt, a harmadikban pedig mi mentünk. Zsuzsa rendezett is mindkét tagozatnál.
   Két emlékezetes felnőtt előadást is szeretnék megemlíteni. Mindkettőt Lengyel Pál rendezte. Az egyik Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabjának adaptációja, amely a Budapesten megrendezett UNIMA  (a Bábművészek Nemzetközi Szövetsége) világfesztiválra készült és diplomát is kapott.


                                                                                                      Juhász Ferenc írása

 A másik a Szamártestamentum. A könnyed, kacagtató népi humor mindig nyerő. Majdnem minden etűd más technikával készült – tervező: Koós Iván és Lovasy László -, hiszen mindegyiknek sajátos a világa. Nem véletlen az elnyert UNIMA diploma.

* Hozzászólás:
- ...óóó...Laci! Erzsó! ...A kék csodatorta, Szamártestamentum, Égigérő fa!... Nagyszerű dolog ez! Boda Kata

ÚJRA CSONGOR VAGYOK - BESZÉLGETÉS BAL JÓZSEF RENDEZŐVEL, AZ 1985-ÖS CSONGOR ÉS   TÜNDE CÍMSZEREPLŐJÉVEL

 A sorozat előző részében részleteket mutattam az előadás fotói alapján készült, keresztmetszet adó képes füzetből és Szikora János rendező ehhez írt bevezetőjét is olvashatták. Azt megelőzően pedig felidéztük a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amely szóba került a most olvasható beszélgetésben is.

Hogyan lett az egyik címszereplő?

   Mint minden az életben, véletlen volt ez is. Az előzménye, hogy Szikora János igazgató felkérte Zsámbéki Gábort, csináljanak egy produkciót Egerben, a Katona József Színház művészeivel. Zsámbéki Pirandello: Az ember az állat és az erény című darabját választotta. 1985 márciusában mutattuk be, lett belőle egy bérletsorozat, 25 előadással, utána került a Katonába. Benedek Miklós, Csonka Ibolya, Újlaki Dénes, Hollósi Frigyes, Szacsvay László, Csomós Mari és két végzős, gyakorlatát töltő főiskolai hallgató, Vajdai Vilmos és én voltunk benne.
   Nagyon szerettünk Egerben lenni. Akkor már Szikora forgatta fejében a Csongor és Tündét és valamiért úgy döntött, hogy ezt a szerepet nekem adja, noha eredetileg Cserhalmi Györggyel képzelte el. Egy előadás után, amikor elmentünk vacsorázni, ott ültünk egy asztalnál, majd félrehívott és megkérdezte: Lenne kedved a Csongorhoz?

Mit lehetett érezni a városban, a közönség hogyan viszonyult a színházhoz, milyen hangulat volt?

   A Pirandello darab idején még  nehéz volt szétválasztani, hogy ha ennyi válogatott, nagynevű színész idejön nekik szól-e az öröm vagy pedig a születő félben lévő színháznak. A Csongor és Tünde alatt már jobban le lehetett mérni, hogy a közönség hogyan viszonyul az állandó előadásokhoz. Nagyon szerettek bennünket.

A két produkció hangulatában nagyon különbözött egymástól.

   Az „Ember az állat és az erény” egy nagy kacagás volt, a Csongor pedig bombasztikus mese - képileg is. Nehéz lett volna nem szeretni. Lement belőle a széria, akkor Szolnokra vitték át az előadást. Én meg oda szerződtem, mint végzett, kezdő diplomás színész. Ott nem lehetett úgy beépíteni a színpadot mint Egerben, ahol egy hétig tartott ez a munka és nem volt szempont, hogy más előadások miatt gyorsan bontható legyen a színpadkép. Ezért például igazi fákat hoztak az erdőből és négy teherautó homokkal szórták föl a lejtőt.

A Színház című folyóirat korbeli kritikájában Reményi József Tamástól ezeket olvashatjuk: „Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne….…a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia.”

   Izgalmas volt ilyen színpadi körülmények között játszani, a bokáig érő homokban mezítláb menni (technikailag nem kedvezett, hogy szállt a por, locsolni is kellett a homokot), az érzet nagyon jó volt. A díszlettel nem küzdöttünk annyit, mint a beszéddel. Nehezen mondható szöveg egy nehezen bebeszélhető térben. Ez a csoda díszlet – három sor lombos fával - nem kedvez a nem közönség felé forduló, félig háttal való szövegmondásnak, mert elnyeli a hangot. De az, hogy fekve, félig fekve… Persze, ezek egy végzős színihallgató problémái voltak. Eszenyi Enikő, Kiss Mari, vagy a Miskolcról jött Polgár Géza nagyon szépen beszéltek. Nekem nincs igazán erős hangom. Ha nem szemben álltam a nézőtérrel, lehettek gondok. Ma szenvedek én is, ha egy gyenge hangú színésszel dolgozom, munkám fele arról szól, hogy pozícióba rakjam a színpadon, hogy hallják.

„……Mégsem lenne méltányos a fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt.”

  Tényleg nem volt rendes próbafolyamat, mert öt helyről (Szolnok, Miskolc, Madách Színház, Vígszínház és a Főiskola) jött össze a csapat. Nagyon nehéz volt egyeztetni, 3-4 napra jöttünk Egerbe, reggel-este sőt éjjel is próbáltunk, aztán leálltunk, majd újra. Volt egy szomorú eset is, Zala Márk, aki Balgát játszotta, a próbák idején halt meg, Tardy Balázs vette át a szerepet. Valóban fragmentumokból állt össze a próbaidő, de mindenkinek nagy élmény volt, nagyon szerettük csinálni..

„Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön……….figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé.”

   Amikor egy előadást megnézünk, bármelyik színházban, bármelyik előadást, a legelső benyomás, ami lejön a színpadról, hogy ki lehet a rendező. Bármilyen műhöz nyúl, elsősorban önmagából ad egy darabot. Nincs, aki eltartva magától az anyagot, neutrálisan le tudna bonyolítani egy előadást. Szikora János a mai napig egy kereső ember. Ma másképpen mint annak idején, de valóban filozofikus, önmagát kereső ember volt már akkor is és ezt nagyon pontosan tudta a színpadra fölrakni, nagyszabású „operai” képekben – nem véletlenül Richard Strauss zenéjét használta kísérőzenének.

A másik címszereplő Eszenyi Enikő volt. Kettejükről ezt írta a kritika: „Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.”

   Enikővel nagyon szerettem játszani. Nem csak szakmailag. Ő érettebb, tapasztaltabb volt. Gyakorlott és gyakorlatias színésznő. Én inkább érzelmes, romantikus, vak kölyökkutya-módon léteztem a színpadon. Ő jelen volt, tudatában volt mindennek. A mai napig tudatos, pontos színésznő. Mai fejemmel, ha olvasom, a „Minden országot bejártam, minden messze tartományt…” monológ nagyon erősen meghatározza Csongor pozícióját. Ő a derekán van az életének, minden tapasztalatával együtt. Ehhez képest sztereotípia, hogy mindig fiatal fiúkkal játszatják. Az eredeti elgondolás, Cserhalmi György kifejezetten jobb választás lett volna... Mai olvasatomnak jobban megfel mint én. Én akkoriban valóban ilyen voltam: méltatlankodtam, nem értettem dolgokat, puffogtam. Valószínűleg sok mondat hiteltelenül hangzott a számból. A szívem vitt, nem az eszem. Márpedig Csongornak, amikor leül és azt mondja, idáig eljutottam, de most hogyan tovább, nem érzelmi szempontok alapján kellene döntenie. Azután persze megpillantja Tündét…
   Már nem játszom, mert nem sikerült olyan színésznek lennem, akit elvártam magamtól. Fölfedeztem saját korlátaimat. Pontosabban: a korlátaim felfedeztették velem, hogy irreális álmokat kergetek.

1985-től máig milyen kapcsolata volt Egerrel?

   A 2000-es  évek elején Csizmadia Tibor hívott rendezni kétszer is egymás után. Igazából háromszor, mert A legkisebbik boszorkányt először nyáron, az Érsek kertben csináltuk meg, hatalmas bábokkal, gólyalábakkal és miután meglepően nagy sikere volt, bekerült a nagyszínházba, ahol újra kellett rendezni. A szívem csücske volt. Előtte pedig egy Tennessee Williams darabot - Macska a forró bádogtetőn - rendeztem itt. Az is nagyon élmény volt,  nagy találkozás a színészekkel és a várossal is újra. 
   Három évvel ezelőtt Lengyel Pál keresett meg, hogy rendezzek egy bábelőadást, nagyon nehezen tudott rávenni, de örülök, hogy végül sikerült.
   A legutóbbi időben a Harlekin Bábszínház megbízott igazgatója voltam. Majd kiírtak egy pályázatot, és a fenntartó úgy döntött, nem annak adja a feladatot, akit felkért arra, hogy rakjon össze egy évadot és rakjon össze egy társulatot.

A jövő?

   A „csongori” döntések azt hiszem, egy férfi életében olyan tíz évente előjönnek. Életemben most éppen az aktuális helyzet az, hogy újra Csongor vagyok. Előttem van legalább három különböző út, ezek között kell döntenem. Sajnálom, hogy Egerrel megszakad a kapcsolat, Sok városban éltem, dolgoztam, Kecskeméttől Szegedig, Zalaegerszegtől Debrecenig, Nyíregyházáig, de sehol sem éreztem ilyen jól magam, ilyen magától értetődően itthon. Mindenhol lehet találni okot, szépséget, de itt nem kellett keresnem sem. Nota bene, nem adta könnyen magát a város, de árad belőle valami rezgés, ami nagyon harmonizál az enyémmel. El tudtam volna képzelni, hogy életem nagyrészt itt töltöm el, valóban úgy, hogy minden egyéb elfoglaltságot kizárok, nem mentem volna vendégrendezni sem, s ezt mindenféle áldozat hozatali érzés nélkül. El tudtam volna képzelni…

Jelenet és díszletfotó: Kőhiidi Imre

* Ezt az írást közölte a polusonline.com is.
 

A sorozat 14-15. részében az 1985-ös Csongor és Tünde korabeli, a Színház című foylóiratban megjelent kritikáját idéztük. Az előadás (fekete-fehér) fotóiból készült egy keresztmetszetet adó képes füzet, ehhez Szikora János rendező írt bevezetőt, amelyet itt olvashatnak - és a képekből is láthatnak néhányat. A 17. részben pedig beszélgetés következik Bal Józseffel,aki Csongor szerepét alakította.


Ezerkilencszáznyolcvanöt késő őszén kis alkalmi társulat verbuválódott Egerben. Az ő munkájuk nyomait őrzik ezek a képek. Már amit megőrizhet egyáltalán a fénykép. Persze mindig ezt szoktuk mondani: a színház élő varázslatát úgysem lehet semmiféle technikai berendezéssel visszaadni. Hiányos és szegényes csontváz a film, a rádió, a videofelvétel, töredékes morzsák a fotók, és mégis, nekünk szükségünk van ezekre a csontvázakra. Miért? Talán mert minden, ami tűnő, nyomot szeretne hagyni. De micsoda távolság feszül testünk valósága és jelenlétünk széthullajtott cserepei között! Tudjuk, ha nem maradtak volna csontvázak, ha nem őrizte volna meg lépéseik nyomát a megkövesedett anyag, sohasem lehetne képzetünk arról, hogyan néztek ki az őshüllők, sárkányok vagy az őskor egyéb szörnyetegei. Így bontakozhat ki az ember fejében valami olyasminek a képe, amit maga sosem látott és ő ezt mégis valóságnak hiszi. Nem zavartatja magát attól, hogy a csontváz alapján elképzelt szörnyeteg erősen különbözik a szörnyetegtől magától. De ez talán már nem is érdekes. Az emberiség emlékezete képzeletével teremti újra nyomaiból a múlt valóságát. E tekintetben kiadványunk célja sem más, mint hozzásegíteni az olvasót, hogy kialakuljon benne egy kép arról a „Csongor és Tünde” előadásról, amelyet ez a maroknyi ember elképzelt, átélt és megteremtett Egerben.

Más az egri Csongor mint a romantikus közfelfogás árvalányhajasra egyszerűsített tündérmeséje. Más az a Vörösmarty kép, amely az irodalmi szöveg nyomaiból bennünk kialakult. Ez nem a XIX. század, ez a középkor és a még régebbi pogány évszázadok. A dráma szövege nemcsak a reformkorral, hanem annak a régi, kegyetlen, démonikus valóságnak az emlékeivel is tartja eleven kapcsolatát, amelyből évszázadokkal korábban Bosch és Grünewald merítették víziójuk ihletét. Milyen is hát akkor az a világ, ahol a Csongor és Tünde játszódik? Hol van a helyes kapcsolat a talaj és a rajta járó ember álmai között?
   E kérdésre adott válaszunk öntötte színpadi formába a költő szövegét. Egyszerre lenni valóságosnak és elvontnak! Ezt a célt szolgálták a díszlet igazi fái, lombjai és ezért lebegtek az igazi homokon is talajtalanul a figurák, ezoterikus, korokat és stílusokat épp csak a felületen érintő kosztümjeikben. Így bomlott ki élő gesztusok, formák és a nyelv ölelkezéséből a történet, amelyet most a sorba rendezett fényképek és szövegek kísérelnek meg felidézni. És miközben nincs e füzetben egyetlen sor, egyetlen kép, amely ne a SZÍNHÁZ-ról szólna, mi, akik csináltuk ezt, tudjuk, hogy az erdőt lebontották, a hangunk elszállt és az a színház már örökre elveszett.
  Nem született még olyan berendezés, amely képes volna a maga tökéletes sűrűségében megörökíteni jelenlétünk minden pillanatát. Szerencsénkre. Mert ami két rögzíthető pillanat közé esik, ott kezdődik v a l a m i, amiért mi itt voltunk egykor.
                                                                                                     Szikora János      

A Csongor és Tünde Egerben - folytatás

  1985. december 14-én Szikora János rendezésében mutatta be a színház Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát, miután előzőleg január 1-jétől megszüntették a Gárdonyi Géza Színház Miskolci Nemzeti Színházzal való összevonását és befogadó intézmény lett az egri, társulat nélkül, de önálló bemutató joggal, az ő vezetésével. Mivel a színházakban két naptári évet érintő periódusokban gondolkodnak, ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. 1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt. Az előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak számít. A sorozat előző részében elolvashatták a Színház című folyóirat korabeli kritikájának első részét, most pedig itt a folytatás.
  Felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan eldöntött.

Reményi József Tamás: "BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben - 2.

   Szikora Csongor és Tündéje az „érett" korba lépő férfi számvetése. A kitűnően összeállított és illusztrált műsorfüzet, Kozma György szerkesztésében, joggal idézi az Isteni színjáték kezdő sorait; az egri színpadon nem a szentivánéji káprázatok sűrűjét láthatjuk, hanem a mélysége persze a kétféle felfogásnak egyformán lehetne, csakhogy - az egri produkció bizonyítja - Vörösmarty művének életre keltéséhez az utóbbi alkalmasabb.
   Mind ez idáig nem így volt: hálásabbnak l á t s z o t t Tamási Áronba oltott Shakespeare-t játszani, mint értelmezni a szöveg költői képeit. Ezek a képek „sajnos" nagyon szépek, mintha funkciójuk csupán a fülek gyönyörködtetése volna. Pedig nem az. Amikor Csongor Tündéről, Tündéhez beszél, szövege nem szóvirágos udvarlás, hanem egy-egy világállapot árnyalt kifejtése. Ha ezek a szavak nem kerülnek szituációba, nem támogatja meg őket pontos ritmusban színpadi akció és látvány, hasztalan röpülnek el, marad csupán a szerző seregnyi dramaturgiai ügyetlensége. A három vándor monológja például az előadások nagy zökkenője. Hogyan is szoktuk meg? Ezek az allegorikus figurák a darab elején egyszer csak előttünk teremnek, elszavalják nézeteiket az álmok hiábavalóságáról, majd a finálé előtt visszatérnek, hogy számot adjanak a hívságos földi célok csődjéről. A néző elégtétellel s némi türelmetlenséggel hallgatja, amit már amúgy is tud: a pénz, a hatalom, a meddő ész mit sem ér. Szikoránál ellenben a három figurának sorsa van, s e sorsoknak tétje. Mindhárman munkálkodó emberek, a pénz, a hatalom, a tudomány jegyében. Vándorok valóban, akik megpihennek a kútnál, a „jövendő vizéből" merítenek, isznak belőle, tisztálkodnak. S amikor visszatérnek majd, kudarcukat bevallani, a rendező eljátszatja pusztulásukat. Mert a megjelenített Halál iszonyata é s elfogadása, a három ember saját drámája előkészíti, fölerősíti Csongor és Tünde záró dialógusát (Csongor: „Mondd ki bátran, és ne késsél / Megnyugtatni lelkemet. / Mondj halált rám, s ajkaidról / Azt öröm lesz elfogadnom." Tünde: „A halál nem büntetése f Annak, aki halni vágy. Várj egyébre, s óva válassz, / Mert választanod szabad."). Nagy kár, hogy a három színész alig él a rendező adta lehetőségekkel, színtelenül, a régi felfogásban monologizálnak.
   Egerben az Éj sem pusztán arra szolgál, hogy operai hókuszpókuszokkal kiűzze Tündét „a Paradicsomból". Egyrészt az a „szegény bús asszony" ő, „furcsa álmokkal", akinek Ilma látja. A teremtés szomorúságával, az ősesendőséggel. Másrészt kitüntetett pillanatot teremt a cselekmény menetében, megállítja azt ő mércéjével mérve parányi ügyek makacs körforgását, s nagyobb távlatokban újrafogalmazza az addig látottakat. Az előadás egyik legfeszültebb mozzanata ez; Bajcsay Mária egyszerre méltóságteljes és lebegtetett figurát játszik, ünnepélyes, de befelé figyelő, kristálytiszta szövegmondással.
   A zárójelenetet már Valló is idézőjelbe tette annak idején, a boldog vég tablójáról eltüntetve Tündét: tán csak álom volt a beteljesülés, a küzdelem véget nem ér. Szikora továbblép ennél, a darab szellemében. Nem vonja kétségbe a boldog találkozás vigasztaló erejét, de nem engedi feledni „elmúlt napok keservét", mely - Tünde jövendölő búcsúszavai szerint „Boldogságba eltemetve, / Mint regényben ó csoda / Vissza fog mosolygani". És nem andalodik el a nevezetes zárósor szépségén - „Ébren maga van csak az egy szerelem" -, hiszen hőseink rideg, szomorú és gyászos égbolt alatt találnak egymásnál menedéket. Ezért e szakaszt Ledér, a sodródó, szinte öntudatlan lélek dúdolja el nekünk. Á majdani hétköznapok földi józanságát pedig a régi épület romjai fölött megjelenő lakásmakett jelzi. (Okkal, bár az addig használt színpadi elemeket némileg túlcifrázva használta föl újra Szikora néhány évvel korábbi ötletét: a Joyce Ulysseséből készített monodrámában [ P e n elopé] analóg módon jelenik meg s ég le végül a babaház.)
   A színészi teljesítményekről részletesebben szólni hálátlan feladat. Többségük elmarad Szikora elképzeléseitől: nem az eredményt látom, hanem azt, hogy mit szeretne játszatni a rendező. Ennél nagyobb baj, hogy a rendkívül nehéz szöveget rendkívül rosszul érteni. Szikora nem szavaltat, hanem mozgás közben, háttal a publikumnak vagy épp hason fekve, fára „aggatva" kell a színésznek szólnia, s bizony a gyatra artikuláció végképp megbosszulja magát. Mégsem lenne méltányos a fanyalgó jelzőket hosszan sorolni, hiszen állandó társulat híján a több színházból verbuválódott vendéggárda mindvégig csak mozaikszerű próbafolyamatban vehetett részt. Így tehát inkább azt illik észrevennünk, milyen mértéktartóan, ugyanakkor roppant energiával, összehangoltan viszi színre az ördögfiakat Mucsi Zoltán, Mészáros István és Tóth József; mennyi érdes fájdalmat képes hordozni Mirigy szerepében Sólyom Kati; mennyi tétova emberséget sugároz Ilma - Balga kettősében Kiss Mari és Tardy Balázs. Eszenyi Enikő mesterkélt rebegés nélkül törékeny, vértelen, mégsem élettelen Tünde; Bal József Csongorja a sors dolgaiba még mindig be nem avatott fiatalember méltatlankodásával forog a világban.
   Az egri Gárdonyi Géza Színháznak, a produkció horderejét tekintve, mintha társulata lett volna. Azaz: lehetett volna. Mert úgy hírlik, Egerben mégsem lesz önálló színház. Kár. Öröm volt ott nézőnek lenni.
 

   1985-ben megszüntették a Gárdonyi Géza Színház Miskolci Nemzeti Színházzal való összevonását. Január 1-jétől befogadó intézmény lett az egri, társulat nélkül, de önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. Mivel a színházakban két naptári évet érintő periódusokban gondolkodnak, ennek az évnek az első fele egy (bár csonka) évad volt. 1985/86 – az első teljes évad Szikora János igazgatósága alatt.
 

 1985. december 14-én az ő rendezésében mutatta be a színház Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát. Ez az előadás hatalmas visszhangot keltett és azóta is emblematikusnak számít. Olvassuk el a Színház című folyóirat korabeli kritikáját, amelyet majd egy Bal Józseffel, az előadás Csongorával készült beszélgetés is követ, amelyben többek között erről a kritikáról is szót ejtettünk!
   Már most felhívom a figyelmet a cikk utolsó bekezdésére, amelynek tanúsága szerint  a színház sorsa akkoriban még egyáltalán nem volt bizonyosan eldöntött.
    Mielőtt elkezdenénk, ismerkedjünk meg még a teljes szereposztásal:
 
Csongor: Bal József f. h
Tünde: Eszenyi Enikő
Mirigy: Sólyom Kati
Ilma: Kiss Mari
Balga: Tardy Balázs
Kurrah: Mucsi Zoltán
Berreh: Mészáros István
Duzzog: Tóth József
Ledér: Leviczky Klára
Éj: Bajcsay Mária
Kalmár: Csapó János
Tudós: Philippovich Tamás
Fejedelem: Polgár Géza
 

Reményi József Tamás

"BOLDOGSÁGBA ELTEMETVE"
A Csongor és Tünde Egerben - 1.
 

   Talán nem kortársi elfogultság mondatja: Vörösmarty Mihály műve, másfél évszázad alatt először, egy 1970-es években kiforrott művésznemzedék jóvoltából találta meg helyét a magyar színpadon. A nagy világégéseken túli idő rezignációja, a mesékhez, álmokhoz való viszonyunk átértékelődése, posztmodern érzékenység kellett hhoz, hogy a játszhatatlannak ítélt, mégis ezerszer játszott darab valóban életre keljen.
   1974-ben Valló Péter veszprémi rendezése kibontotta a Csongor és Tünde életfilozófiáját, anélkül, hogy "szavalatokra" hagyatkozott volna, elhárította a mézelgő tündérieskedést, kiiktatta a népieskedő hancúrozást. Álomvilág helyett az álmok racionális, mégsem gyöngédtelen magyarázatát adta. Most pedig, Egerben, Szikora János megoldotta azt is, hogy a mű józanítóan hipnotikus hatása teljességében érvényesüljön. Ehhez olyan művészektől kapott segítséget, mint a színpadképet megalkotó Jovánovics György vagy a jelmezeket tervező El Kazovszkij, akik rendkívül tárgyias és így elvonatkoztató látvány-világot teremtettek a játékhoz.
   Szikora mindig is szerette impozáns terekbe helyezni hőseit: figuráinak szorongása legtöbbször nem a bezárt, hanem a bolyongó, tanácstalan emberé. Ezt láthattuk egykor Pécsett, Kafka Perében, ezt Győrben, a Bambini di Prágában, vagy újabban Miskolcon, a Karamazov testvérekben. Az egri színpad is mintha sokszorosára tágulna: rengeteg erdő, pusztaság, romok képét adja, a dús vegetációét s az enyészetét. De semmi festett masé; itt az elemekkel, tárgyakkal meg kell küzdeniük a játszóknak. A teret vastagon homok borítja, szóródik, szállong a por, futni, lábalni, vonszolódni nehéz benne; ahol a homok buckát vet, valaha épület állott (az elődök otthona), egy öreg karosszék már félig betemetve, arrébb egy rokkant zongora, megfeneklett, mozdíthatatlan roncs. (De: a szék még előásható, használható, s a zongora is megszólal ...) Hátul az erdő igazi vadon, aligha lehet utat lelni benne. Az „örök bujdosás" színhelye, valóban. Elöl a csodálatos almafa, a szerelem fája, vékonyka csemete még, egy kidőlt tönk sarjadéka csupán, amilyennek azt Vörösmarty leírta a néző nem is igen érti, hogyan lehetett a reménynek s korántsem a beteljesülésnek e szimbóluma oly sok előadásban égig érő monstrum. Mellette a kút, a jövendőmondó, amelynek vize azonban szomjat oltani s mosdani is alkalmas. A jelen küzdelmes terepe tehát a múlt kézzelfogható rekvizitumaival és a talányos jövő tárgyias jelképeivel telített. Ezen a terepen hitelesen, sokszorozott erővel hat a költő minden szava időről, elmúlásról, végzet és esély kérdéseiről. Ahogyan Jovánovics György színpadképe nem csupán díszlet, hanem önmagában is egész gondolat, úgy El Kazovszkij jelmezei sem öltözékek, hanem önjáró kompozíciók, amelyek bábuszerű, sosem volt figurákat elevenítenek meg a színpadon, miközben egy-egy részletük rusztikusságával, groteszk vonalaival (egy zöldségestálat idéző kalappal, lecsatolható tündérszárnnyal) a hétköznapi valóság banalitásait adják. Időtlenek, de magunkra ismerünk bennük, akár egy utópisztikus regény alakjaiban. S nem véletlen, hogy az utópiák világa jut eszünkbe. Ahogyan az előadás alkotói az időt látványként megjelenítik, az a művészi utópiák módszerét idézi: egy időn kívüli pillanatban vizsgáljuk, éljük át, sűrítetten, „minden idők" folytonosságát. Szikora így megtalálja a módját, hogy a mesebeli lények tündérek, boszorkányok, ördögfiak) és a földiek sorsa egybefonódjék. Valamennyíen ebben az időn kívüli pillanatban kerülnek elénk. Az ördögfiak varázslatos képességeinél hangsúlyosabb tény, hogy mindhárman verejtékes „munkával" küzdenek a puszta életükért, legelemibb vágyaikat igyekeznek, többnyire hasztalan, kielégíteni. A pokol árva proletárjai ők. Mirigy, a vén boszorkány, akár egy végsőkig elkeseredett házmesterné, arról álmodozik, hogy legalább az utóda királynő lehessen a tündérbirodalomban. Gyermekének pusztulása után már csak a bosszúvágy élteti az egész világgal szemben.
   Tünde annyiban tündér (még), amennyiben minden ártatlan leány az, mielőtt nővé s anyává lesz. A mesefigurák élete csupa keserű realitás, a földieké ugyanakkor csupa kétely, talány. Itt is, ott is: k ö z ö s csalódások sorozata.

   Feri, magának ez az élete – mondta nekem egyszer valaki a színház világához fűződő érzéseimre, kapcsolatomra utalva. Nem mondtam ellent…
   A 2012. szeptember 17-én elkezdődött színháztörténeti sorozat most elérkezett 1985. januárjához, amikor megszüntették a Miskolccal történt összevonást, 1-jétől befogadó színház lett az egri, még társulat nélkül, de már önálló bemutató joggal, Szikora János vezetésével. A következő írások tehát ezzel az időszakkal foglalkoznak.
   Ebben a közbevetett részben azonban a fent említett kapcsolatról lesz szó (s természetesen egyúttal a Gárdonyi Géza Színházról). Nem terveztem ilyen részt, de meggyőztek a kérdések, érdeklődések, jóleső üzenetek, amelyeket a sorozat eddigi részei után kaptam – valamint Menkó Terike írásába belefoglalt (12. rész) kedves és megtisztelő szavai.
   Kérem, nézze el kedves Olvasó, így döntöttem!
  Gyermekkoromban igazi színházat csak a televízióban láthattam, az akkori helyszíni közvetítésekben. És ma is jól emlékszem a Színházi Album című rendszeresen jelentkező műsorra, Váradi György vezette és ugyanúgy ott ültem a készülék előtt, mint az előadásoknál. Hogy honnan ered az akkortól máig tartó töretlen szerelem, nincs rá magyarázat – ösztönös, ezzel születtem.
   Gimnazistaként már élőben is részese lehettem előadásoknak, a helyi művelődési házban a Miskolci Nemzeti Színház bérletrendszerben tájolt, de más előadások is helyt kaptak, neves fővárosi színészekkel. Máig elismeréssel gondolok rá, hogy a színpadméretében ugyan megfelelő (tán még valamivel nagyobb, mint az egri), zenekari árokkal rendelkező, de sem oldalszínpaddal, sem zsinórpadlással, sem szükséges világítás- és hangtechnikával nem bíró helyszínen milyen előadásokat láthattunk, a Bánk bán című operától, a Haway rózsája című nagyoperetten át az Ármány és szerelemig, Németh László darabokig…
   Felnőttként élhettem meg az egri színház újjászületését. Izgalommal figyeltem a történéseket. Ott voltam, amikor csak tudtam.
   Munkahelyemen iskolai lapot alapítottam, szerkesztettem. 1989-től 2003-ig létezett. Havonta jelent meg  fénymásolt technikával, de nem a szokásos iskolai lap volt, sokkal inkább erős kulturális arculat jellemezte. A kezdetektől mindvégig rendszeresen közölt írásokat az egri Gárdonyi Géza Színházról, kritikákat az előadásokról, majd külön színházi mellékletekkel jelentkezett. Gali László direktor: "Olvasom, rendkívül örülök neki, hogy rendszeresen ír a színházunkról. Az évadzáró társulati ülésre szeretnénk meghívni azokat a lapokat, amelyek írtak rólunk, megismerni őket, megköszönni nekik!" Azóta is meghívnak az évadnyitókra, évadzárókra. A lapnak volt egy színházi díja. Nem járt kézzelfogható jutalommal, csak erkölcsi elismerés. Erről a Magyar Televízió egy adása is beszámolt, velem készített riportban.
  1993. májusában a Magyar Televízió Színházi Napló című, mindig egy-egy színházat bemutató sorozata Egerből jelentkezett. Tény, hogy én írtam a szerkesztőknek, kérve, jöjjenek el Egerbe. Levelemre az akkori Rádió- és Televízió Újságban kaptam válaszüzenetet, s nemsokára a Színház titkárságáról kerestek telefonon. Itt vannak a tévések, forgatnak, szeretnének találkozni velem. Így kerültem be az adásba, amelynek néhány részletével egyébként a sorozatban majd találkozhatnak.
   Színházi tárgyú írásaim kezdtek megjelenni az 1994. március 15-én induló és 1999. január 31-én megszűnő Heves Megyei Nap című napilapban. 1995. április közepétől minden második héten színházi melléklettel jelentkezett 1996. szeptember végéig, amikor a Színház saját lapot és egyben műsorfüzetet indított, s emez megszűnt. (De közölte írásaimat rajtuk kívül az Egri Riport, Gárdonyi Napló, Mezőkövesdi Újság, Prágai Tükör, Premier Plan.) Az újjáépített színház 2000 nyarán történő megnyitására jelent meg egy reprezentatív kötet, Az egri színház anno és ma címmel. Fotók, tények, adatok, visszaemlékezések, műsortervek, újságcikekk, kritikák – de csakis  a másik egri napilap írásaiból váligatott…
  Természetesen a legnagyobb és örök örömforrást az előadások jelentették. Számtalan egri nagy siker, egykori vasfüggönyös, percekig, sőt negyedórákig tartó vastapsok jutnak eszembe, utazások előadás után haza, miközben az átélt valódi katarzistól, nagy élménytől még megszólalni sem nagyon tudtunk. Ezeket az előadásokat, a művészeket, a hangulatot majd idézik a sorozat további részei.
   Nem hagyhatok ki ebből az írásból olyan alkalmakat, amikor a szeretet - amelyet én is megkaptam - megkapok azoktól, akik tudják és látják, hogy őszintén szeretem ezt a világot, őket, a munkájukat –, az elismerés valamilyen konkrét cselekvésben öltött testet. Ilyen volt például, amikor egy darab utolsó előadásán egyszer csak váratlanul a színpadra szólítottak, virággal, pezsgővel, mindnyájuk által aláírt képeslappal köszöntöttek ott a közönség előtt az előadás szereplői és alkotói, és Tiszteletbeli Örökös Néző címmel. Máig eleven és megható élmény ez számomra.  
   Vagy amikor a színház társulatától távozó művész egy külön nekem szóló meghajlással búcsúzott előadás végén. Ez már a blog létezésének idején történt, ezt írta nekem utána az esemény egyik szemtanúja: „ahogy meghajolt Ön előtt - na, az torokszorító érzés volt.” Nekem is…
  A blog színháztörténeti sorozata kapcsán pedig legutóbb ezt írták: összegyűjti azokat az értékeket, amelyek másoknak már fel sem tűnnek”.
   Köszönöm ezt a mondatot, igen, valami ilyesmi a célom.
 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"

 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 4. 

Menkó Terézia

     Mi ünnep egy színházban?
   Társulati ülések, főként a nyitó és záró, mert van rendkívüli is, de az vagy anyagi természetű (és sohasem pozitív), vagy valami fájdalmas kimenetelű esemény következménye.
   Ünnep az is, amikor a pályán lévő kedves kollégát köszöntjük, mint az elmúlt évben Olgyai Magdát 85. születésnapján! S most, hogy írom ezeket a sorokat,  megnéztem újra a fotókat. A fiatalok szervezték, de sok már más helyen dolgozó volt kolléga is jelen volt ezen a nem mindennapi ünnepen, amint azt a családtagok szokták!

   Még ünnep volt régen minden bemutató. Ma már ez is másként működik. S természetesen ünnep minden kerek évforduló vagy jubiláló év.

   A társulat alapítása az elmúlt évadban volt 25 éves!
  Elfelejtették megünnepelni. Most azt mondják: - nekem utánlövésként hat- „több mint huszonöt éve” vagy ami nyár elején volt hallható és olvasható „fennállásának huszonötödik éve”.  Minden alkalommal, amikor tájékoztatunk valamiről, véleményem szerint FONTOS a PONTOS szövegkörnyezet! Nekem ez a mostani hivatkozás is olyan, mintha a gyermek születésnapját mondjuk a szobatisztaságát követően ünnepelnék, vagy valami máshoz kötve az első négy és fél évet kihagynák az életéből. Tetszik vagy sem, az intézmény - a pontosság kedvéért hozzá kell tenni – hosszú évek után, újra szerveződött. Az újonnan induló színház már huszonkilencedik évadát éli a jelen szezonban.
   A harmincadik évhez közeledvén látszódni kell a változásnak. Más színjátszás, más ízlés, más közvetítési módszerek. Azonban még mindig fontos szereplő a látvány. Nagyon szerettem a régi időkből azokat a premiereket, amikor a függöny nyitását követően a közönség megtapsolta a díszletet.  Fél siker volt!
   Szükséges kitérnem a címre, melyet a visszaemlékezésemnek adtam. Nosztalgia, üzenet, vagy mindkettő? Kár, hogy nem mondhatom azt: tisztelet a legtöbbet játszott előadásnak és az egyik kedvenc előadásnak. A mondat önmagáért beszél és én nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, ezért kölcsönöztem.
   Csizmadia Tibor igazgató-főrendező az előcsarnokban helyet adott a volt igazgatóság tagjainak, alapító tagoknak, és olyan művészek portréinak, akik már nem dolgoztak a Színházban, de a portré a felújítás ellenére megmaradt, fellelhető volt. Elfért! Kik voltak ott? Az alapító tagok közül Bókai Mária, Csendes László, Gali László, Menkó Terézia – továbbá Kiss Sándor, Losonczy Ariel, Olgyai Magda, Pályi András, Réti Árpád  és ott volt Aldobolyi Nagy György és Beke Sándor, ők ketten átkerültek a mostani társulat névsorába, miután dolgoznak a jelenlegi igazgatás alatt is. Mi, a többiek lekerültünk. Az elmúlt évadban észleltem ezt, s a kérdésemre, hogy hol vannak a portrék azt a választ kaptam: „kellettek a keretek, s ha majd lesz pénz, veszünk és kijelölik a helyét”. MÉLTATLAN! A Csizmadia érában sem volt kevesebb alkotó, a tánctagozat már létezett. Lehet, más értékítélettel bírtak? Fontos volt az alapító korszak és azon emberek munkája. 
  Szerintem a színház (színházi előadás) akkor jó, ha betölti a kultúrateremtő, és közvetítő feladatát, tükröt tartva a közönség elé, amikor az aktualitást fogalmazza meg. A Színháznak nem szabad politizálnia. A műsorterv összeállításával teszi azt. A megírt darabokban a szerző üzen az utókornak. Minden más erőltetésnek hat. A közönség meg eldönti, mit akar kihallani belőle, és dönt minden este.
   Emlék akad bőven. A régi nóta is azt fogalmazza meg, hogy „csak a szépre emlékezem”. Nekem viszont volt részem másban is, amikor először lecsökkentették a költségvetési keretünket és nem tudtuk belőle kiállítani az évadot.
   Mi tisztában voltunk azzal, hogy tartozunk a közönségnek és ÉRTÜK, vállalva a következményeket, a műsortervhez tartottuk magunkat. Majd kaptuk a „feketelevest” be- és feljelentéseket, revíziót. Aztán jött a sajtó és abban olvastuk, hogy fegyelmit kap a gazdálkodásért Gali László és Menkó Terézia. A füst nagyobb volt, mint a láng, helyesebben láng nem volt. Nem kaptunk fegyelmit.
   Az én életemben ez a „fejezet” ennek ellenére sem volt könnyű. Az új igazgató mellett helyt kellett állnom a munkámban, szakmai és emberi hitelemnek eleget téve. Szerencsére a városi ismerőseim, támogatásukkal ekkor is sokat segítettek.
    Az ezt követő időszak hozott nekem változást.  Kaptam egy felkérést egy budapesti céghez. Olyan érveket soroltak fel, amik észérvek voltak, amiken el kellett gondolkodnom, s a végén hosszas vajúdás után „beadtam a derekamat”, igent mondtam. Megváltam a SZÍNHÁZ-tól.  Nem volt könnyű! Budapesten is lépten-nyomon szemrehányást kaptam volt kollégáktól az elmenetelem miatt.
   Időközben felújították a Színházat. Szívet melengető volt, amikor 2000-ben az átadáshoz közelítvén, a fenntartó Heves megyei Önkormányzattól kerestek és meghívtak az átadó ünnepségre. (Csak zárójelben utalok rá, hogy a felújítási munkálatokat még a Gali érában kezdtük el, tanulmányterv szintig jutottunk, több évben pályáztunk a felújítási keretre, de valamennyiszer meghiúsult az önerő hiánya miatt.)
  Majd 2001-ben, amikor Csizmadia Tibor megnyerte az igazgatói pályázatot, a fenntartó részéről és a színházon belülről is utalást tettek rám a munkám miatt. Visszahívott és visszajöttem. Más munkakörbe, mint előtte. Amikor a budapesti cégnél bejelentettem a visszajöveteli  szándékomat, az egyik tulajdonos megkérdezte mi az ára a maradásomnak, a másik pedig azt mondta: „igen megértelek (!), gondolom: hiányzik az ügyelői hívó”.
   S hát mi tagadás, tényleg hiányzott.
   Sok-sok ügyelet lement úgy, hogy a hívón keresztül, mintha rádiójátékot hallgatnék, hallgattam az előadásokat. Az előbbiekben már utaltam rá, hogy vannak kedvencek. Amikor a hívón keresztül hallgattam az előadásokat, a kedvenc jelenetekhez mindig le lehetett érni a nézőtérre, mérve a közönség reakciót is.
   A fentiek alapján lett az én életemben is „három felvonás” a színházi munkásságom (Agria Játékszín – 2 év, Színház - első etap több mint 12 év, Színház második etap – több mint 5 év). Összesen szűk 20 esztendő. Ebből a húsz évből én most töredékeket, emlékeket és érzéseket, érzelmeket ragadtam ki. Akikkel együtt dolgoztam és olvassák a blog írásait, emlékezni fognak, s remélem emlékeket idézek meg vele, de talán azoknak sem lesz unalmas, akik színház szeretőként olvasnak bele.

(Katona Mária, Vókó János) a szerző

   Egyszer mindennek vége van! A színházi előadás is véget ér. A produkciót egyszer leveszik műsorról, az utolsó előadást mi színházi emberek a darab temetésének hívjuk. A régi érában az ilyen alkalmakkor szinte mindenki benn volt a Színházban. Ma már a tapsrendnél a szereplőket sem láthatja a közönség maradéktalanul. Épp nem régen kérdezte egy pedagógus másik megye Színházára utalva, hogy az első részben látták és a tapsnál a végén nem voltak ott, vajon mi lehet az oka?  Más a rend, mint régen.
  Nekem szerencsém volt, a pályafutásom idején mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol szerettem dolgozni, jó kollektíva volt, s közülük is a Színházat szerettem a legjobban.  Sok-sok tapasztalat, sok-sok öröm, természetesen sok-sok üröm is. Az idő viszont mindent megszépít.
   Amikor elbúcsúztam, akkor vezette be a Színház az Örökös tagság rendszerét, s örültem annak, hogy mint alapító tag Gali László igazgató-főrendező, Csendes László színművész, és Rábl Róbert ügyelő mellett én is az elsők között vehettem át az örökös tagságomat jelentő oklevelet.

   Eljövetelem után tavasszal meglepetés volt számomra, amikor március 15-e alkalmával a Gárdonyi Géza Színházban való tevékenységemért Bánffy Miklós díjjal tüntettek ki. 

 

 
 A kitüntetés után Iglódi Istvánnal - Sata Árpáddal és Csendes Lászlóval - Hüse Csabával
 

   A díj mindig egy csapat munkáját  is fémjelzi. A színházi munka, bármely részét is nézzük, csak kollektív munka eredménye lehet. „Magányos farkas” vagy „Robinson Crusoe -ként” dolgozni Színházban nem lehet! Nekem szerencsém volt ebben is. Szakmailag, emberileg olyan jó kis csapatot alkottunk a Gazdasági Hivatalban (2012. április 1-vel már ez sem létezik – döbbenet!), hogy most, amikor írom ezt az anyagot, mindenkire kellemesen gondolok vissza.  Több volt kollégával máig is baráti kapcsolatban állunk.

A Gazdasági Hivatal munkatársaival: Szűcs Katalin, Orosz Csilla, Gulyás István, Vargáné H. Mária, Perge Jánosné, Bartuskáné Bakos Ágnes, Albach Anett, Csákvári Mária, Pap Lajosné, Verébné Kovács Katalin,

    Még mielőtt unalmassá válnék, befejezem.

  Köszönetet mondok Juhász Ferencnek, a blog tulajdonosának azért a szeretetért, amivel a kezdetek óta figyeli a Gárdonyi Géza Színház munkáját, s töretlen kitartással népszerűsíti a megalkotott értékeket!!
    Feri! A Társulat és a magam nevében tisztelettel köszönöm!

   Most, hogy már nem vagyok egri lakos, mindig felkapom a fejem és minden figyelmemet odafordítom, ha hallok, látok valamit, ami a volt „szűkebb hazám”-ról szól. Természetesen ebben a Gárdonyi Géza Színház különleges helyet foglal el. Nekem a Színház a munkahelyen kívül, egy híd is volt sok-sok barát és ismerős között – ott EGERBEN!
    Márai Sándor szavaival fejezem be az emlékezést:
   „Akárhová is menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reményeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől. Bele kell nyugodnod – s ha művész vagy, gondolkodó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! -, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.”

Budapest, 2012. november 10.

                                  Menkó Terézia,
                                  a Gárdonyi Géza Színház örökös tagja

(A kiemelések a szerzőtől származnak.)

* Hozzászólás: Drága Teri, olyan jó volt olvasni a visszaemlékezéseidet.Kicsit elszomorít, hogy nálunk még senkinek nem jutott eszébe az örökös tagság sem egy kicsi időre se.A sok változás miatt azt is elfelejtik kik azok akiknek több évtizedes munkája van abban hogy valami létre jöhetett. Azzal szoktam vígasztalni magam, hogy megkérdeztek fiatalokat ki az a Dayka Margit nem tudták ...én még porszem sem tudnék lenni a cipőjén és lám őt is elfelejtik.De a saját emlékeinket nem veheti el senki,hogy 85-99-ig Egerben jó volt a bábszínházban dolgozni!!! Lovasy Erzsi

 

 
"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
(Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 3. 

Menkó Terézia

A Színház egy sokoldalú intézmény. Szakmailag szolgáltatást nyújt a nézők részére, de termelés is folyik, ami a produkció kiszolgálását jelenti. A díszlet- és a jelmezgyártás az első években más-más, kapacitással bíró színházakban bérmunkával került előállításra.
   Amikor a saját műhelyházunk megalakult, egy olyan minőségi csapat állt össze, akik lelkes, magas nívójú szakmai munkát képviseltek és gyakoroltak. Csodákat csináltak!
   A civil foglalkozást gyakorló ember kezdetben nagy kíváncsisággal jár-kel a színházi folyosón. Amennyiben az első két évben nem menekül el, ebből a nem mindennapi közegből, akkor színházi emberré válik, s a Színház viszont a családja része lesz.

"Amikor még én is csak civil foglalkozású színházi néző voltam" - a Háziipari Szövetkezet közgyűlésén a színházban, a kép jobb szélén a szerző

  Amikor még én is csak civil foglalkozású színházi néző voltam, egy hangverseny alkalmával fenn ültem az erkélyen. Hallgatva a zenét, néztem a zenekar tagjait, a függönyt, a reflektorokat, és az a gondolat járt a fejemben, hogy „milyen lehet ez belülről?”  Sokáig nem mertem ezt elmesélni, s amikor erre sor került az idősebb kollégák, Hütter Lajosné,  Szatmári István műszaki vezető megjegyezték: „Látod, ilyen, ha a hóhért akasztják!”
    Aztán belecsöppentem.
  Az Agria két éve alatt nem kerülhettem a sűrűjébe. Viszont dolgozhattam a szakma nagy képviselőivel!
   A második évben elhívtak egy gazdasági igazgatói értekezletre (ekkor már dolgoztunk az alakuló társulaton).   Nagyon idegen volt az egész, épp akkor változott a színművészek díjazási rendszere, volt teljesítménymutató és mennyiségi mutató. Ott vitatkoztak, nekem az egész kínainak hatott és a következő napról eljöttem, mondván: „nem tudom, akarom-e én ezt csinálni ?” Aztán jöttek az évek, az egészen mozgalmas, minden nap új kihívást hozó napok és beletanultam. Szerencsém volt, szerettem a munkámat!  Akkor már akartam csinálni! Szoktuk mondani: a Színház egy szerelem!  Nagy-nagy szerelem! Néha belefárad az ember, de jön a következő nap és ad egy újabb erőt, ami elfeledteti az előzőt. A felújítások, a beszerzések, a hatósági előírások, engedélyek beszerzése, tervelfogadás, főpróbahét, a kötelező záporpróba, ezek nélkül nincs színház.  Változatos, színes, sokoldalú, pörgő. Aki a helyben járást szereti, annak nem lenne jó.
   Ma már lehet hátul „kukucskálni”. Már az sem tabu. Régen pontosan azért, mert a színház kiemelten balesetveszélyes üzem, ez lehetetlen volt.
    Visszatérek kicsit a közönséghez.
   A visszajelzések is átalakultak. Befogadó korunkban csináltuk a József Attila Színházzal közösen a Bocaccio c. darabot. A palotabelsőt nyolc oszlop jelenítette meg. A megvilágításban úgy hatott, mintha márványból készült volna, valójában viszont papírmaséból készült. Az előadás végén megkérdezték tőlem, hogy miből telt ezt kifizetnünk. A forgó színpadunk sem bírta volna el, ha gránitból van. Volt nagy csodálkozás!
   Egy másik alkalommal a kosztüm került górcső alá. Azt kérdezték, hogy az illető színésznőnek miért kell olyan drága jelmezt venni, tisztaselyemből? Meg kellett magyaráznom, hogy az egyszerű napszövet, de a világítással a kollégák csodákat tudnak tenni.
  A csapatmunkában épp olyan fontos a már említett gyártó részlegek munkája, mint a színpadot kiszolgálóké: öltöztetők, kellékesek, bútorosok, díszítők a világosító és hangosító kollégák munkája. Főbb szereplő a háttérkiszolgálók közül az asszisztens, az ügyelő és a súgó. Nélkülük nincs előadás.  Valamennyien az alkotó munka részesei!



1995 - Kovács Tímea, Monostori Mary, Molnárné Erzsike, Tunyogi Péter színművésszel

   A műszaki kollégákat a közönség csak akkor látja, ha nyílt színen kell átrendezniük. Egyébként a háttérben maradnak, de gyors öltözés vagy változások alkalmával minden este rajtuk is múlik az előadás ritmusa, ők is a siker részesei.



1995 - Mészáros Sándor, Gornyiczki Szilárd, Molnárné Erzsike

   Néhány évvel ezelőtt, amikor még nem volt mobil telefon, az első figyelmeztetést követően (előadás előtt fél óra) a színészt telefonhoz sem lehetett hívni, mert kaphatott egy rossz hírt, de ugyanúgy fel kellett mennie a színpadra, mintha mi sem történt volna s a munkájának eleget kellett tenni. 
    Egy alkalommal volt kollégám megállított az utcán, érdeklődve az éppen futó produkció felől, némi nem tetszést kinyilvánítva. „Tudom – mondta -, neked nincs rossz előadás!” Tényleg nem volt. Mi belülről látjuk a sok-sok munkát, amit beleölnek egy próbafolyamat alatt.  Higgye el az olvasó is, hogy mindenki a legjobb tudása szerint teljesít.
   Ízlésbeli különbségek adódnak, s van olyan, hogy nem arra gondoltak, másra hangolódva ültek be az előadásra (ilyen volt a Mesél a bécsi erdő című produkció is), vagy épp személyes érintettséget érez a néző a saját életével kapcsolatosan.

 Rózewicz: Fehér házasságát próbáltuk, lengyel rendezővel, aki mindig méltatlankodott, hogy Magyarországon nem is színjátszás folyik, hanem „színházgyár” van a színházakban. Ugyanis náluk három hónap a próbafolyamat (volt akkor!), nálunk pedig csak 6 hét, azaz a fele. Ez alatt az idő alatt szükséges mindenfélét megtanulni, ami a produkcióval kapcsolatos.
   Mi, színházi emberek soha nem egyszer nézünk meg egy előadást. Nekünk is vannak kedvenceink: témában, színészben, rendezőben, tervezőkben. Itt eltekintek a felsorolástól, mert hosszú lenne.

 
Szegvári Menyhért rendezővel

   Én magam sokszor ültem be az előadásra, csak a közönség miatt, reakciókat tapasztalni. Láttam a könnyektől arcukat törölgető embereket, hallottam a vígjátékban a döbbenetet, a drámában a mély csendeket, a kipukkadó kacajokat. S ez jó dolog.  Jó dolog, amikor telt ház van és úgymond „jó a közönség”, együtt lélegzik a színpaddal, veszi a szösszeneteket is. Régen ilyen táblás házakkal játszottunk s a kölcsönhatás nem maradt el.
    Ma már minden más.
   A „bezzeg a mi időnkben” nem ismétlődik. A közönség kritikusabb, ha tetszik igényesebb, fanyalgóbb vagy csak használja az eszközrendszert, amit a technika a kezébe adott.
   Most már nem csak a tapssal lehet kifejezni a véleményt. Lehet írni a Vendégkönyvbe, különböző internetes írások után bejegyzést tenni. Az elmúlt másfél évben a Színháznak és a Színházban dolgozó embereknek volt részük ilyen bejegyzésekben. Kaptak hideget, meleget.
   A vélemény akkor jó, ha építő jellegű.
   Nem kell hozzá pszichológusnak lenni, hogy a mocskolódó, ki ha én nem stílusú bejegyzések, megjegyzések, minden embert megérintenek, még azt is, akiről nem szól. Nekem sokszor fájtak az ilyen bejegyzések, a szándékos elferdítés, a rosszakarat, a valótlan tartalmú újságcikkek. Feltehetné valaki azt a kérdést, hogy már elmentem, akkor miért fáj pont nekem. Alapító tagja vagyok a Színháznak s kicsit olyan, mintha az én gyerekemet szidnák, az én gyermekem lenne veszélyben.
  Így voltam ezzel régebben is. Minden évben volt kétszer szakmai értekezletünk. Azok úgy zajlottak, hogy egy vagy két előadást nézhettünk a fogadó színházban olyankor. Valamennyi  ilyen értekezletről  úgy jöttem haza, mint az elfogult szülő, azzal a gondolattal: jó, jó, DE A MIÉNK MÉGIS JOBB!

Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 2.

   Goldoni: Két úr szolgáját játszottuk. Szombat esti előadás, beugrás (betegség miatt), táblás ház.  A Besenyőtelki Szociális Otthonból volt kétsornyi néző, akik életükben először voltak Színházban. A nézők minden szösszenetre figyeltek és reagáltak, a Színészek ettől szárnyakat kaptak, s egy fergeteges előadás kerekedett.
   Egy másik kedves emlékem: A csókos asszony nyári, hatvani előadása. Hatvanban a szabadtéri helyszínnél a színpad előtt volt lehetőség leültetni a zenekart (szintkülönbség nélkül!). Odaértünk után, mint rendesen próbával kezdtünk. Gali direktor próbált s nem értette, hogy miért késik a zenekar a színészek kíséretében. Perceken belül kiderült, hogy a zenekar nem a kottát nézte, hanem a színészeket a színpadon. Először látták az előadást!
  A ZENEKARRÓL is szükséges néhány szót mondanom.  Az Egri Szimfonikusokra épült a mi időszakosan szolgálatot teljesítő zenekarunk. Legalább olyan odaadással, maximalizmussal dolgoztak velünk, mintha ez lenne a főfoglalkozásuk. Ők is a Család része voltak! Többnyire pedagógusok, katonazenészek. Viszont volt olyan hangszer, ami a városban nem volt fellelhető, ezért: Hevesről, Mezőkövesdről, Miskolcról jártak be esténként az előadás kiszolgálására. Emlékszem arra, hogy az egyik előadásra Ágoston Ottó konzultációja alapján az asztalos-tár készített egy hangszert és Ottóval együtt örültünk annak, milyen ügyesek a kollégák.
   Budapesten játszottuk Örkény István: Tóték című darabját, nagy sikerrel. A rákövetkező otthoni előadáson én voltam az igazgatósági ügyeletes. M. Horváth József, mindnyájunk Jozsója azt mondta: „Tudod, azt már megszoktam, hogy itthon nekem tapsol a közönség, de, hogy Pesten is, ezt szinte nem is akarom elhinni”.



Vendégjátékon Marosvásárhelyen (1995) - előadás után: M. Horváth József, Tunyogi Péter, Bóta Csaba, Bókai Mária, Pálfi Zoltán
 

   Nagy igazság egy színházban, hogy a közönség mindig, minden este annak tapsol, aki azon az estén a tudása, tehetsége legjavát nyújtja. Ez ma is így működik!
   Az országos hírnevet mi sem bizonyítja jobban, mint a TV-felvételek vagy közvetítések. Sok szép előadásunk került ilyen formán „dobozba”.
  Biztosan bocsánatos, hogy inkább az emlékeket idézem fel s nem a szakmám rejtelmeiről írok.
  Ugyanakkor nem hagyhatom ki, hogy a színház költséges műfaj. A látványhoz technika kell, ami hamar amortizálódik. A látvány része a díszlet és a kosztüm, ha úgy jobb: a jelmez is. A színházba járók biztosan megfigyelték, hogy ma már a rendezés inkább aktualizálja a produkciót és korhű ruhákban már nem terveznek bemutatót. A munkám ideje alatt – ugyancsak összefügg a fejlesztéssel - a férfi szabótárba felvettünk egy fiatal fiút, aki épp Erdélyből települt át. Kezdő emberke lévén a tervezők minden segítséget megadtak neki. Majd jött a következő darab, amikor rokokó ruhát kellett szabni. A tervező azt kérdezte a Direktortól, honnan szereztük ezt az embert, aki a szabótárban úgy szabja a korhű jelmezeket, mintha valaki origamizna. Ő volt Benedek Attila, aki a Színházunkból az Operaházba szerződött tovább.  
  Jópofa dolgok születtek, viszont az is igaz, hogy az emberek humorérzéke más volt akkor és más most. Az első olyan évben, amikor már Gali László volt az igazgató, a városban azt mondták a Színházra, hogy „Gali Baba és a 40 rabló”. Valóban 41-en dolgoztunk akkor. A humor mindennapos volt. Külső emberek mindig mondták, hogy a Színház az első embernél kezdődik. Az ELSŐ EMBER - nek a portásokat hívták.
   Fantasztikus kolléganőnk Mikó Lászlóné Ica néni volt az egyik, aki olyan volt, mint egy jó tündér, mint mindenki nagymamája vagy édesanyja. Mindent tudott, mindent elintézett és mellette tekintélytisztelő és korrekt volt. Az elődeink „Mata Hari”-nak nevezték. Mindenki kedvence volt Szabó Istvánné Marika néni, a kedves ősz hajú néni, aki nagyon sokat tudott a Színházról, az emberekről. Féltő, anyai szeretettel viszonyult mindenkihez. A Színház volt az élete. Minket és a nálunknál fiatalabbakat is tanítgatta a színházi rendre, az életre. Örültem, amikor kedves barátnőm (volt kolléganőnk), Erdei Petra így vélekedett róla: „Ő, aki fiatalon már a színházi kórusban énekelt, idős korára is abba az „elvarázsolt birodalomba” tért vissza, mely ŐT egész élete végéig EMBER-ré tette: mert az ember nem más, mint a kultúra közvetítője. És legnagyobb mondása, ami nekem megmaradt, és bátran idézem, ha „helyzet” van: az igazságnak be van kötve a szeme, de én mindig azt gondolom, talán le kellene venni …”
    Milyen kár, hogy ma már nincsenek ilyen, ÜGYET szerető EMBEREK! 
   Persze ne túlozzam el, akadnak, csak a környező világ nem előnyére változott, s a mai JÓ EMBEREKNEK a saját közegükkel is meg kell vívni a napi csatájukat.
   Nekem az első időben furcsa volt, hogy a művészállomány tagjait évados szerződéssel foglalkoztattuk. Nekik ez természetes volt. Azt mondták, ez ad nekik szabadságot, mert ha nem lesz jó, akkor egy év után elszerződhetnek.

Az írás szerzője Marosvásárhelyen Áts gyula színművésszel (1995)

Marosvásárhelyen: Rábl Gabriella, valamint Olgyai Magda és Fekete Györgyi színművészek

  Régen én az idősebbektől mindig azt hallottam: „bezzeg az én időmben”. Most, hogy visszatekintek, én meg megállapítom: „semmi nem az, aminek látszik”. Ma már más fogalmak szerepelnek, például az évados szerződés még létezik, de már az évadonkénti nagy cserék nem, a művészállomány letelepedett, itt van otthon, Egerben.  A kezdetekben fiatal kollégák sminkelve játszották az idősebb szerepeket. Most meg már a Színháznak saját „öregjei” vannak.
   Gondunk volt az első időben a statisztálással is. A tánckar és a statisztáló kisebb szerepek megformálására hoztuk létre a Színházi Stúdióképzést. Olyan tehetséges fiatalok jártak hozzánk, akik ma már középkorúak, s a pályán maradva szép sikert könyvelhetnek el maguknak. Van közöttük színész, rendező, színpadi műveket és meséket szerző.



Menkó terézia és M. Horváth József Marosvásárhelyen, 1995-ben: "...amikor a marosvásáhelyi vendégszerplésen gipsz került a lábamra.." - a képről a baleset oka is kiderül.

Imádtuk a zenésmesterség vizsgákat, évadok végén.  Emlékszem, minden iroda zárva volt s a Színészek, irodisták, mint a házi főpróbán nézték a kezdő, botladozó majd később magabiztosan dolgozó fiatalokat. Egyik ilyen vizsgán Lisztóczki Péter stúdiós begipszelt lábbal (rendezés szerint) adta elő az énekszámát. Mi, akik a nézőtéren ültünk, ezt nem tudtuk s vegyes gondolatokkal néztük a teljesítményét. Hatalmasat kacagva rajta. Persze, évekkel később, amikor a marosvásárhelyi vendégszereplésen nekem is gipsz került a lábamra nem nevettem olyan jót, mint Liszi szereplésén tettem anno.

Folytatjuk! (A kiemelések a szerzőtől származnak.)

A Színháztörténeti sorozatot  mától teljes egészében (visszamenőleg, a már megjelent részeket is beleértve) átveszi a Gárdonyi Géza Színház honlapja is - a blogon történő megjelenéshez képest késleltetve, elsőként továbbra is csak itt olvasható.
 

"MERT KELL EGY HELY, HOL EMLÉKÜNK MAJD ÉLNI FOG!"
 (Kölcsönözve A padlás című musical-ből) - 1.

Menkó Terézia

   Egernek, Heves megyének 1985. január 1-jétől újra lett Színháza. Addig csak az épület volt a megyéé, az intézmény a Miskolci Színház tagozataként működött, amikor tudott, a felújítások miatt például az akkori Úttörőház kicsi színpadán jelentek meg kamaradarabok.
   Igaz, az 1975-ben létrehozott Műsor Rendező Iroda - közben az Agria Játékszín nevet kapta - szabadtéri színházi tevékenységet folytatott, s ez nem csak a turisták, de a város lakói között is népszerűségnek örvendett. Először a Vár, később a Líceum udvar adott helyszínt, a hozott- és előállított produkcióknak.
   Én magam is itt, az Agria Játékszínben kezdtem a színházi munkámat 1983-ban. Már a tanév ideje alatt is tevékenykedtünk, némileg pótoltuk a Diák Színpaddal az akkor felújítás alatt álló színházépület miatt kiesett előadásokat. Nagyon kellemes két év volt, azzal együtt, hogy 1984. augusztusától már megkezdődött a színház indítás szervező munkája.
   Ugyanis időközben a színház szerető és a színház teremtő emberek gondoltak egy merészet és tettek azért, hogy a miskolci és az egri színház összevonása végállomásához érkezzen, és újra legyen EGERNEK SZÍNHÁZA.
   Ennek következtében: 1985. január 1-jével megszületett – lehet, az lenne a pontosabb: újjászületett – és így lett háromtagozatos színház a Gárdonyi Géza Színház.  A Színházban lévő emberekkel, az Agria Játészín és az addig amatőr Harlekin Bábegyüttes összevonásával. Így lettünk: befogadó-, bemutató színház (kőszínház) a másik két tagozattal (báb- és nyár), egy új intézménye a fenntartónknak: Heves megye Tanácsának.
   Ezzel az összevonással lehettem én is az újra induló Gárdonyi Géza Színház a l a p í t ó tagja.
   Csonka évaddal kezdtünk 1985.január 1-jével, az idei: a 2012/13-as évad a fennállása óta a huszonkilencedik évada  az intézménynek.
   Említettem a befogadó-, bemutató jelleget. Szikora János az első (alapító) igazgató sokáig harcolt az önálló társulatért, de az anyagi helyzet gátat szabott ennek és akkor Ő megvált az intézménytől.
   Pályázatot írtak ki, - ennek következtében került az intézmény élére Gali László igazgató-főrendező, 1986. október 15-ével.
   Elkezdődött az önálló társulat szervezése, és az 1987/88-as évadot már az alapító tizenhét fő színművész munkájával kezdtük meg Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című produkcióval.  Fontos időszak volt ez a társulat építésében, az önálló társulat első üteme. Ennek a huszonhatodik évada a 2012/13-as évad.
   Az első években a színművészek bérelt lakásokban laktak, ez közvetlen kapcsolatot teremtett néző és alkotó között. Nem csak messziről figyelték, hogy abba a boltba megy-e vásárolni, amibe a szomszéd, hanem a házigazdákkal közvetlen s némelyüknél baráti kapcsolat alakult ki.
  Ezekben a kezdeti években még a műsortervet a fenntartó véleményezésével engedélyeztetni kellett a Minisztériummal. Ezért lehetett az, hogy már a néző is tudta legalább áprilisban, hogy mire tud bérletet vagy jegyet venni a következő évadban.
   Szép időszak volt ez, a színházteremtés időszaka, az a rengeteg munka, amikor a társulat fejlesztésén dolgoztunk, építettük az optimális létszámot (200 fő feletti létszámban gondolkodva, zenekarral, tánckarral), ami sosem teljesült, mert a harmadik szakasznál már létszámleépítést kellett végrehajtanunk.
   S ez az, ami azóta sem változott.
  Szívesen gondolok vissza arra az időre, amikor a  „Színészház” felépítéséről döntöttek. Összefutottam az utcán Mészáros Gáborral (az OTP igazgatója) és örömmel újságolta a hírt, megszületett a döntés és már a tervek is készen állnak. Azután felépült az Árpád u. 26. szám alatt a 22 lakásos társasház, amit be kellett rendezni a legszükségesebbel, hogy a „fecskék” beköltözhessenek. Biztosan mindenkinek vannak emlékei arról milyen is az, amikor az első lakását rakta össze, a seprűtől a lakhatáshoz szükséges egyéb kellékekkel. Mintha most lenne. A műszaki kollégák ki-ki a maga területén állt helyt: a világosítók és hangosítók szerelték a csillárokat, a díszítők hordták a bútorokat (lapra szerelten) és rakták össze.  Mindenki elfért és még az időszakosan velünk együtt alkotóknak (rendezők, tervezők, stb.) is helyt tudtunk adni az egri tartózkodásuk idejére.
   Foglalkoztatási formációk, a színházi finanszírozás időközben többször változott, de minden fenntartót (a Minisztérium és a Megye mellett beszállt a finanszírozásba Eger város is, most meg 2012-től a Színház is városi intézmény lett) befolyásol az anyagi lehetősége. Az, hogy a színház (mint tevékenység) sosem volt kötelező feladat, no meg a szemlélet: mi a fontosabb a rangsorban, sokáig honolt a képviselő döntnökök fejében, de lehet, hogy ma sem tudnak ettől elvonatkoztatni. Sokszor kaptuk meg költségvetési egyeztetések során ezt a fenti, számunkra pejoratív megkülönböztetést: „a színház nem kötelező feladat”. Nekünk ez rosszul esett, azért mert a legnagyobb mecénása egy színháznak mindig a KÖZÖNSÉGE. Ezzel nem a munkánkat minősítették, hanem a közönség irodalmi kiszolgálását csorbították. Annak a közönségnek, akik évadról évadra megváltják a bérletüket, vagy időszakosan vásárolt jeggyel látogatják a színházi előadásokat. Ők viszont erről mit sem tudtak!
   Nekünk az önálló társulat megszervezése idején szerencsénk volt. Minden helyen olyan emberek (írhatnám: EMBEREK) segítették a munkánkat, akiknek szívügye volt a Színház megteremtése, a régió színházi ellátása s e mellett a szándék, hogy Egerben újra legyen és működjön egy alkotó műhely, ami értéket teremt és közvetít. Mondhatni minden premieren ott voltak a város és a megye vezetői, akik részesei is akartak lenni a létrehozott alkotó műhely munkájának.
   „Ha nem tudod milyen kikötő felé igyekszel, a szelek nem segítenek téged” (Seneca) Ez az idézet nagyon kifejező s minden ember sorsában, minden induló vagy működő „valaminél” hasznos tud lenni. Mi ott, akkor, tudtuk milyen kikötő felé szeretnénk menni, hová igyekszünk.  Egerben meg jó szél fújdogált. Az elején és még sokáig!
   Nem hagy nyugodni Váci Mihály idézete:
     „ Nem elég a célt látni,
           Járható útja kell!
     Nem elég útra lelni,
           Az úton menni kell!
     Egyedül is! – Elsőnek,
           Elöl indulni el!
     Nem elég elindulni, de mást is hívni kell
           S csak az hívjon magával, aki vezetni mer.”
   Talán még ma is aktuális a fenti sorok tartalma???!!! Akik a kezdeti munkában részt vettünk, mindannyian tudtuk, hogy „elöl” vagyunk, s azt is tudtuk, hogy ha már elindultunk „menni kell”, haladni kell, „vezetni kell”. Azt is tudtuk mindannyian, hogy ez a legszebb időszak – a színházalapítás -, még akkor is, ha sok munkával, sok-sok modell elkészítésével, rengeteg számítással, elképzeléssel és sok éjszakai megbeszéléssel, sok lemondással járt. Tettük a dolgunkat és mindenki akarta azt, ami a CÉL volt! Olyan helyzetben voltunk, mint egy induló házasság. A produkció előállításánál az utolsó fogvájót is be kellett szerezni, mert nem volt készleten. A régi jelmezeket elvitték Miskolcra. Csak az Agria Játékszín ideje alatt összegyűlt ruhák jelentették az indulásnál a leltári készletet. Ami nem volt sok, mert a nyári színház a Vígszínházra épülve tudott haladni. Onnan voltak az alkotók: rendező, tervezők, ügyelő, asszisztens, színművészek. Természetesen a szereplők ruhái is nagyrészt a Víg jelmeztárából kerültek ki, (ezt mi úgy hívjuk: válogatás!). A főszereplők azonban új ruhát kaptak, azaz új ruha készült a számukra.
   Neves színművészekkel dolgoztunk. Csak néhány név közülük: Almási Éva, Csákányi Eszter, Gáspár Sándor, Koltai Róbert, Miklósy György, Pap Vera, Pártos Erzsi, Pogány Judit, Psota Irén, Ruttkai Éva, Szombathy Gyula, a fiatalok: Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Kőszegi Ákos, Méhes László, Pusztaszeri Kornél, Ráckevei Anna, Rudolf Péter, Szerémi Zoltán, Varga Mária… (utóbbiak épp a főiskoláról jövet nálunk debütáltak).
   A kultúrszomj megmutatkozott a befogadó színház indulásakor. Egy évadban maximum hat előadásban tudtunk elhozni produkciót más színházból, mert egyeztetni volt szükséges a székhelyi teljesítményükkel. Volt, ami csak egy-két előadás lehetett.  Többnyire olyan színházakra építettünk, amelyek nem voltak messze, és színpaduk mérete hasonló volt a miénkhez. Ezért például Szolnokról a Szigligeti Színház művészeit gyakran látta az egri közönség. Minden Színház szeretett hozzánk járni, mert mindig telt ház volt.
   Azt a két produkciót, amit évadonként előírás szerint nekünk kellett színpadra állítani, tizenöt előadásban határozták meg. Volt, amit nem a szokásos időpontban játszottunk, hanem akkor, amikor a színészeket egyeztetni tudtuk, reggel 9 órakor. Talán még emlékeznek rá, a Csongor és Tünde előadásáról van szó, aminek a címszereplői: Eszenyi Enikő és Bal József voltak.  Ehhez a produkcióhoz kilenc Színház művészeiből válogatott a Direktor, ezért nagyon nehéz volt az egyeztetési munka.
    Eger színházának MINDIG JÓ KÖZÖNSÉGE VOLT!
   Emlékszem a Marat halála című darabra, a Csiky Gergely Színház - Kaposvár előadásában. Táblás ház, a színpadon elhangzik az „és lesz szenünk télire” szöveg.  A közönség morajjal, némi gúnnyal reagált, mert a való életben éppen ott tartottunk, hogy nem lehetett szenet kapni.
   Az érdeklődés az előadások és a Színház iránt az önálló társulat tervével kicsit megosztotta a közönséget. Volt, aki az egyik és volt, aki a másik mellett voksolt. Végül az önálló társulat léte győzött.
   Országos hírünk lett. A kereslet nagy volt irántunk, így Zalaegerszegtől Nyíregyházáig jártunk tájelőadásokra. Sokat hívtak bennünket: Gyöngyös, Mátészalka, Ózd, Salgótarján, Sárospatak, Szerencs Művelődési Házaiba. A messzi tájakra volt, amikor az előtte való napon kellett útra kelni, de a műszaki személyzetnek mindenképpen. Kötelező tájhely volt például Ózd. A napokban olvastam, hogy most avatnak egy színházat a helyiek. A tájhelyeken is épp úgy szerették a munkánkat, mint itthon. Bessenyei Ferenccel készült interjút néztem a napokban s mennyire igaza volt, amikor például a tájjal kapcsolatosan azt említette: „négy óra oda, előadás, majd négy óra vissza, de a nézőtérről csillogó szemek megérdemelték és ez soha sem a pénzről szólt.” Emlékszem én is olyan tájelőadásra Mátészalkán, hogy reggel nyolckor indultunk, délelőtt gyerekdarab és délutánra jött a másik stáb és este a felnőtteknek csináltunk egy másik előadást. Ez azzal járt, hogy a műszak épített és bontott, majd újra. Milyen emberfeletti munkát végzett a MŰSZAK azért, hogy egy kiszállással két előadás legyen! Mi a művészekkel is hajnal háromra értünk haza, s a műszakiak még utánunk (pedig ők előző napon keltek útra), mert nekik még előadás után hátra volt a bontás és a pakolás.

 

  Műszak a Várban:
  Szatmári István, Németh Tamás, Máté Józsefné, Mészáros Sándor,
  Budavári Sándor, Máté Gábor, Szilágyi Tibor, Máté József, Szőllősi lajos

   A háromtagozatos színház ebben az időben évente több mint száztízezer látogatót vonzott. Igaz, akkor a nézőtér befogadó képessége 549 fő volt és hivatalosan 30 pótszék (milyen szép volt egy „zsufi” ház !!!), a 2000-es felújítást követően 417 fő maradt.
   Régebben a statisztikákat félévente jelentettük a kassza-raporttal együtt s ebből a Központi Statisztikai Hivatal egy kiadványt készített, lehetett összehasonlítani más színházak népszerűségi mutatóit. Persze tudjuk, hogy a fizető néző illetve a látogatószám több mint népszerűségi adat, vásárlóerő, és a legnagyobb mecénás.
   Van kedves emlék bőven ebből az időszakból.

 

DR. KOVÁCS JÁNOS: A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ ÚJJÁSZÜLETÉSE - 2.

 

 Dr. Kovács János nevével, az Agria Játékok műsorfüzetébe írt köszöntőjével  már találkozhattak a sorozat 5. részében is. Írásának első felét a 7. részben olvashatták - most folytatjuk.
 

   A fejlemények újabb állomása a színházigazgatói pályázat és a kinevezés köré sűrűsödött. Ma hihetetlen lenne; nem volt politikai ajánlás, nyomás, elvárás! A „döntéshozók” konzekvens törekvése a minőségi, a jó színház megteremtése volt. Így aztán lepattantak azok a megyén kívüli művészeti, ismeretségi, mozgalmi elfogultságból származó nyomulások, amelyek a zsűrin kívül, azon átnyúlva próbálkoztak. Megfontolva a szakmai zsűri állásfoglalását - összevetve a lokális művészeti, társadalmi, gazdasági hozzáértők véleményével és a vélelmezett közönségi igényekkel - döntöttünk.
   Gali Lászlót a Csokonai Színház akkori igazgató-főrendezőjét neveztük ki Egerben. Jól körüljártuk a döntést.  Háztűznézőben voltunk Debrecenben, elolvastunk sok színházi kritikát, egyéb sajtót, informálódtunk a debreceni kollégáknál, sokat beszélgettünk a jelölttel.  Nagy szerepe volt abban, hogy jobban megértsük a színházat, abban is, hogy miként érdemes fejleszteni. Akkor még nehéz volt, de megértettük, hogy egy darab színpadra állítása nem a függöny felgördülésével kezdődik, hogy a jelmeztárba vagy a kelléktárba miért nem elég egy alkalmazott, hogy a világítás nem kapcsolók kérdése stb. Egy kicsit elvontabban, mélyebben megtapasztalva a színházi világot rájöttünk a lényegre. A színház nem munka, nem csak egy intézmény, nem csak egy kivételes hely és esemény (Ezt a gondolatot talán Novák Ferenctől olvastam)
   A Gárdonyi Géza Színház egy városi életforma, egy manifesztum volt Eger életében. Közege, légköre teremtődött, hatott, mozgósított. Művelőivé váltak nem csak a színészek, rendezők, vezetők, a műszak és a teljes asszisztencia.



   Az új társulat „honfoglalásának” gondos és határozott menedzselője volt Menkó Terézia gazdaságvezető, aki szakértelemmel és elkötelezetten egyengette a még döcögős utat az „echós szekér” előtt.   Nem lehet eléggé megbecsülni Szatmári István műszaki irányító munkáját, különösen azt a hűséget, amellyel kitartott az átmeneti időszakban. (* a sorozat 9. részétől Menkó Terézia visszaemlékezései következnek.)
   Résztvevői, megvalósítói voltak számosan politikusok, tisztviselők, még gazdasági szakemberek is. Megnyerő lojalitás, szolidaritás jött a társintézmények vezetői és munkatársi közösségeiből. Sem presztízsharc, sem szakmai féltékenység, sem az intézményi érdekek sérelme iránti érzékenység nem vetett árnyékot a kapcsolatokra. (Igaz, hogy nem voltak „oldalak”, senki nem akart diktálni, megrendelni felülről tutit megmondani. Nekünk ilyen tapasztalatunk nem volt.)
   A társulat viszonylag hamar közkedvelt lett a városban, a bemutatott darabok tartalomban, stílusban, megjelenítésben változatos, szépen megmunkált igényes repertoárt mutattak.
   Olyan jóízű színház, élményközpontú és közönséget becsülő, de nem bratyizó művészetet teremtő kínálatként jelent meg.  Magam akkor úgy éreztem, hogy Egernek való színházat kaptunk, igazságos és megnyugtató arányosságban. Legalább annyira volt polgári, mint amennyire modern és populáris, a klasszikusan súlyos drámák társaságában méltányos helyet kapott a vígjáték, a kamara és stúdiós művészi produkció. A gyermekeknek szóló darabok is fölényes művészi biztonsággal tudták a korosztályokat megszólítani.
   (Nem nevezek meg előadásokat, pedig sokat tudnék, konkrét élményeket felidézve, de nem tartanám helyesnek, ha bármelyiket is azzal sérteném, hogy véletlenül az emlékezet gyarlósága miatt kihagynám.)
   Gali László majdnem teljes társulatot hozott Debrecenből, a színészek értékeit helyén kezelve nemcsak ő, de más vendégrendezők is hatásosan sáfárkodtak az adottságokkal. A sztárolás legkisebb jelei nélkül alakultak ki a rangok, a stílusok és karakterek.
   Tizenöt éve nem élek Egerben, főként a nyári programokat látogatjuk, de ma is nagy tisztelettel és szeretettel emlékezem a Gárdonyi Géza Színház bemutatóira.
   Emlékezetes estéket nyújtottak az olyan darabok, amelyeket Agárdi Ilona, Bakody József, Blaskó Balázs, Bókay Mária, Csendes László, Csonka Anikó, Dimanopulu Afrodité, Győrváry János, Kiss László, M. Horváth József, Pálfy Zoltán, Réti Árpád, Ribár Éva, Román Judit, Saárossy Kinga, Szíki Károly, Tunyogi Péter, Váli Zita alakításaival, változatos  szerepekben  alkotott meg a Társulat. Sajnálom, ha nem mindenkire emlékszem érdeme szerint, de az idő és a távolság… meg a kor…
   Mint minden szervezetben a struktúra kialakítja a maga dinamikáját, életét és belső mozgását.  Így volt ez a frissen alakult egri társulatnál is.  Voltak viták, ütközések, vélt vagy valós sérelmek, konfliktusok is. Mindaddig azonban, amíg a politika meg nem fertőzte a közösséget, nyugalmasabb volt az élet a színház körül.
   A pénzszűke, a nehézségek egyre gyakrabban generáltak problémákat. A politika sem mindig kímélte, undok módon hozzákenődött. Kár.
   Úgy gondolom, hogy mindezek ellenére a Színház megmaradt az elismert vidéki színházak élvonalában. Ha jól emlékszem, az első társulati ülésen a feladat bonyolultságára utalva jelentettem ki: „Úgy érzem magam, mintha a lottón nyertem volna egy tigrist”
   Ma nem tudom, mit mondanék.

Dr Kovács János

nyugalmazott  tanár, gimnáziumi igazgató

Békéscsaba

 

DR. KOVÁCS JÁNOS: A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZ ÚJJÁSZÜLETÉSE - 1. 

 Dr. Kovács János nevével, az Agria Játékok műsorfüzetébe írt köszöntőjével  már találkozhattak a sorozat 5. részében. Most írásának első felét olvashatják, folytatás a jövő héten.

  Nem könnyű eleget tenni egy olyan felkérésnek, amely fontos helyi társadalmi jelentőségű eseményt, történést, folyamatot kíván hosszú évek távlatából felidézni, megosztani a jelenvaló közönséggel.
   Egyszerűbb, lényegesen könnyebb interjút adni, kérdésekre válaszolva, irányítottan felidézni, emlékezni, mert a kérdező hozzásegíthet olyan élmények megidézéséhez is, amelyek egyébként spontán közegben nem villannak elő. Mivel mindezek híján az ember magára marad, találni kell egy alkalmas formát. Olyan megnyilatkozást, amely nem szükségszerűen csak az apró részletekre, a levéltári dokumentumok mélységéig kutató feltáró munkára támaszkodik. Ugyanakkor kínosan ügyelve arra, hogy a valós tények, történések, megnyilatkozások maradjanak meg az emlékezés vázának, amelyre összefüggések, impressziók és – természetesen – emóciók nemes rétegei rakódnak, s teljesítik ki, formálják befogadhatóvá és hitelessé az akkori egri „kulturális bumm”-ot.
  Mert nem volt hétköznapi történet a Gárdonyi Géza Színház újjászületése.  Hosszú folyamatnak a finisében kerültem az események közelébe, sőt közepébe.
   A nyári előadásokat már akkor is rendszeresen látogattuk, amikor még nem Egerben éltünk, hanem egy bükkaljai faluból, Tardról utaztunk át nyári estéken több pedagógus kollégámmal együtt. Így természetes volt számunkra, hogy van színháza Egernek.
   1979. január 15-én költöztünk Egerbe, az épülő 6. sz. Általános Iskola igazgatóhelyettesének neveztek ki, majd szeptemberben a Városi Tanács igazgatói munkakörbe helyezett.  Nem mondom; kihívásnak megtette. A nagy létszámú korosztály iskoláztatásának gondjaiban éltünk. Volt olyan tanév, amikor az összlétszámunk meghaladta az 1500-at, egyik évben 10 első osztállyal indultunk.
   Hat év után a közigazgatásba kaptam felkérést. A Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán előbb osztályvezető helyettes, majd osztályvezető lettem. A feladat megtisztelően nagy volt, de izgalmas, érdekes, számomra–kedvemre való volt.
  Több minden mellett a megye és a városfejlesztés dinamikája, szerteágazó kulturális és oktatási törekvései, s ebben a folyamatban megnyilvánuló koherens szándékok ragadtak meg. A középiskolák strukturális megújítása a korszerűség irányában, új épületek Mátrafüreden, a Neumann János Középiskola a lakótelepen, a Levéltár építése, költöztetésének előkészítése, a Dobó István Vármúzeum helyzetének javítása, a  Kepes-gyűjtemény elhelyezése, a Dobó téri kolostorépület kiváltása, elgondolásunk szerint átmenetileg lánykollégium, majd véglegesen a Múzeum kiállító és feldolgozó funkciója számára.



És a Gárdonyi Géza Színház. Még a gondolat felvetése is bátornak tűnt. Egyik minisztériumi kollégám szerint ”annyi esélyetek van a fejlesztési központ támogatásának elnyerésére, mint a csigának a nyulak futóversenyén…” (Gondoljuk meg: a megelőző években „stafírungozta ki” az állam a nyíregyházi színházat, és Zalaegerszeg is vidéki teátrumként került be a közszolgálatába. A budapesti színházak vezetői részéről érthető volt a felzúdulás, hiszen a legtöbbre ráfért volna a fejlesztés.)
   Pedig volt esély, mert a megye és a város „döntéshozói” egy akaraton voltak. Csak úgy. Nem hirdettek semmilyen együttműködést, nem volt zászlólengetés, nem volt frakciózás, féltékenység. Volt azonban szakszerűség, minőségre törekvés, a minőségi szakértelem iránti igény.
  A prológus „ütős volt”, Szikora János megbízása, rövid egri főrendezősége, vezetői munkája káprázatos Csongor és Tünde-alkotása leszerelte a színház ügyben még szkeptikusokat is. Az igaz, hogy a darab előállítási költségének megismerése kisebb pánikot keltett körünkben, mármint a fenntartó pénzügyi hivatalnokai között. Arra az évre a dologi költségek keretei igencsak feszültek. Mindezek ellenére nagyon sokan éreztük, hogy a megye és különösen a város gazdagabb lett, és mindenképp megéri a folytatás.
   Az események 1986-ban felgyorsultak. Az akkori művelődési miniszter, Köpeczi Béla hivatalos megyelátogatása „rásegített”. A döntéshozók – ma már úgy mondanánk - lobbizása révén a színház ügye központi szerepet kapott. A miniszter direktben tapasztalhatta a közös platformot, az egyöntetű kiállást a megyeiek részéről.
   Igazságtalanság lenne az akkori vezetők, tisztségviselők, szakemberek neveit elhallgatni. A megyei ideológiai titkár, Kiss Sándor, a Megyei Tanács elnökhelyettesei, Kovács Sándorné és Maróti Sándor testületeket határozottan motiváló tevékenysége döntő jelentőségű volt. Nem csak a fejlesztésre, de a beindulás kezdeti folyamataira is figyeltek, segítettek. Ugyanilyen lojalitást kaptunk mi, a szakmai osztály a társosztályok részéről éppúgy, mint a megyei fenntartású intézmények vezetőitől. Természetes volt az a lelkesedés, amely a mi szervezetünkben, a Művelődési Osztályon uralkodott. Kezdetben Kertészné, majd Ivádyné Both Éva közvetlen konzulensei voltak a színház ügyének, Csontosné Kovács Mária gazdasági csoportvezetővel pedig hosszú és kemény tárgyalások révén sikerült a fejlesztés koncepcióját a központi szervek és az Országgyűlés számára elfogadható és finanszírozható programmá kidolgozni.
   Kevés remény lenne arra, hogy az ország gazdasági helyzete akár 1988 után is megengedhette volna egy ilyen projekt keresztül vitelét, tehát a 24. órában sikerült a színházat „újraéleszteni”.
   A gyors intézkedés és a sürgős munka kényszerére jellemző, hogy a fejlesztési program anyagával szó szerint majdnem két napot töltöttem a minisztérium épületében Köpeczi miniszterre várva. Az akkori eljárásrend szerint az államigazgatási egyeztetésre a javaslatot képviselő miniszter aláírása után került sor. Az idő kevés volt, a Tervbizottság elé a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője – emlékezetem szerint Németh Zoltánnak hívták – vitte. Minden szervezetnél kötött határidők voltak, késni nem lehetett. A Szalai utcában dekkoltam tehát, el nem mozdulva éjjel sem, mert az akadémikus miniszter magas szintű német küldöttséggel vidéken járt. A titkársága szerint gyakran járt be hajnalban, hogy az aznapi program előtt sürgős ügyben döntsön vagy aláírjon. Így sikerült a második nap kora délelőtt az anyagot aláíratni és a megfelelő helyre továbbítani.
   Egybehangzó vélemények szerint nagy szerencséje volt a hevesi közösségnek, az utolsó költségvetési „békeév” volt az a nyolcvanhetes, amelyikben ekkora volument el lehetett nyerni, egy harmincfőnyi befogadó színházi konstrukciót több tagozatos színházzá fejleszteni.
 

   A sorozat 3. részében Lendvai Ferenc egri direktor, a Miskolccal történő összevonás nagy hívének 1965-ös nyilatkozatát olvashatták arról, miért nem kell tartania az egri közönségnek ettől a tervtől, a 4. részben pedig Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja mesélt az egri és miskolci színházak 1966-ban bekövetkezett összevonásának időszakáról. Most, a 6. részben már 1978-ban járunk, amikor már meglehetősen nagy volt az elégedetlenség a fennálló helyzettel, nem csak az egri közönség, de a Miskolci Nemzeti Színház részéről is. A Népújság májusban két részes interjút közölt a „miskolci-egri színház” igazgatójával és főrendezőjével, amelynek már a címe kijelenti: A „házasság” rosszul sikerült. Az ebből a kettős interjúból közölt részletek (a dőlt betűvel szedett részek nem önkényesek, az írásban is így szerepelnek) után a sorozat 7. részében majd Dr. Kovács János visszaemlékezési következnek az önálló társulat megszületését megelőző és követő időkről, aki a Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán dolgozott. Az 1978-as cikkben szerepelnek ezek a szavak: „…a fejlődés az önálló egri színház felé vezet. Ez egészséges törekvés…” és „megéri, mert négy-öt év alatt kialakulhat egy erős társulat, és létrejöhet az önálló egri színház, amelyet bizony megérdemel a város.” Fura érzés olvasni ezeket a gondolatokat – amelyekkel én tökéletesen egyetértek, hiszen erről és ezért szól az egész sorozat is – most, amikor az egri színház helyzete olyan, amilyen és úgy tűnik, teljes a bizonytalanság, ilyen-olyan hírek keringenek, köztük még a befogadó színház is tartja magát a remélhetőleg teljesen alaptalan szóbeszédekben. Negyedszázadnál több éves működés után ez évtizedekre halála lenne az „önálló egri színháznak, amelyet bizony megérdemel a város” – ráadásul másodszor történne meg azzal a várossal, amely két évvel ezelőtt a Kultúra Magyar Városa rangot is elnyerte.

1978. május

Az aggódás sürgette ezt a találkozást Sallós Gáborral, a miskolci-egri színház igazgatójával, valamint Illés István főrendezővel. A beszélgetés nyitányaként szerkesztőségünk véleményét tolmácsoltam, miszerint Egerből nézve vitatható az elmúlt évtized műsorpolitikája: a társulat elhanyagolja, mellőzi a magyar klasszikusok, nemzeti értékeink bemutatását, nem törekszik nevéhez és rangjához méltó, sajátos profil kialakítására.

   - Mi a véleménye a színház vezetőinek?

   - A színház műsorpolitikájáról nekem más a véleményem – kezdi az igazgató. Meggyőződésem ugyanis, hogy az elmúlt években is érezhető bizonyos fejlődés, noha az említett sajátos profil kialakítása valóban nem sikerült úgy, ahogyan mi azt szeretnénk, s ahogyan azt a nevünk is megkövetelné. Hogy miért? Nos, elsősorban az egri színház miatt, pontosabban a rosszul sikerült házasság miatt. Ez a kettősség sajnos nem teszi lehetővé sem egy miskolci, sem egy egri profil kialakítását. Mi már több alkalommal elmondtuk, hogy egyazon műsorral nem lehet két különböző összetételű várost kiszolgálni. A két színház, a két színpad különböző mérete már egymagában indokolttá tenné az önálló műsor kialakítását. Amely oda illik az egri színházba és megfelel az egri közönségnek, s így jobban szolgálná a közművelődés céljait is.
  - Elégedetlenségünket az évad során több alkalommal is megfogalmaztuk. Sajnálattal tapasztaljuk azonban, hogy a színház nem reagál írásainkra, válasz nélkül hagyja a véleményeinket, amelyeket pedig olykor talán lehetne vitatni is. A megyei lap mintegy százhúszezer olvasója és a Gárdonyi Géza Színház majd kilencvenezer nézője joggal elvárhatja, hogy a társulat vezetői válaszoljanak a műsorpolitikát, vagy a színház és közönség kapcsolatát érintő cikkeinkre.
   - Egy-egy kritikára, bíráló cikkre, vagy a műsortervet elemző írásra mi mindig a következő bemutatóval illetve évaddal válaszolunk – mondja a főrendező. Mi tiszteljük a sajtót, amelynek az a feladata, hogy írjon, közöljön, cikkeivel elgondolkodtasson bennünket – ezt meg is teszi a Népújság -, a mi dolgunk pedig az, hogy jó és színvonalas előadásokat vigyünk színpadra. Ez a munkamegosztás. A kritikákat persze érdeklődéssel, sőt izgalommal olvassuk, meg is vitatjuk, olykor neheztelünk a bírálatért - különösen, ha nem értünk vele egyet -, ám mindig tudomásul vesszük az újság véleményét..........nekünk sem közömbös, hányan ülnek a nézőtéren. A színház a közönségért van, s már csak ezért sem mondhatunk le arról, hogy széles ablakot nyissunk a világ drámairodalmára. Így műsorunkban jogosan kapott helyet a csehszlovák Hornicek és az angol Pinter is. Most amolyan vesszőparipaként emlegeti a sajtó ezt a két bemutatót, kifogásolva, hogy miért a nagyszínházban és miért bérletben játsszuk Egerben A gondnokot, amikor Miskolcon a hatvan személyes zsebszínházban mutatjuk be. Véleményem szerint az írók nem kísérleti színpadra írják műveiket, s ez a stúdiószínház tulajdonképpen egy magyar találmány. A stúdió miskolci premierje után Egerben a nagyszínpadon mutattuk be a Két férfi sakkban című komédiát, s mert sikere volt, s mert a közönség jól szórakozott, most Miskolcon is a nagyszínpadon játsszuk.   M i é r t   b a j   e z?.........igazságtalan lenne az olyan vélemény, amely csak a színház hibáit hangoztatja és megfeledkezik a közönség magatartásáról, tényleges igényeiről.
   - A közönségről valóban nem szabad megfeledkezni. De arról sem, hogy a színház is fejleszti az ízlést, alakítja a nézők igényét, s az említett érdektelenséget éppen a reális igényektől elszakadó műsorterv is fokozhatja.........És még sok minden. Például az a sajnálatos körülmény is, hogy gyengül a társulat, s egymás után más színházakhoz távoznak az egri közönség kedvencei..........
   A főrendező véleménye szerint nem gyengül a társulat.
   - Arról van szó inkább, hogy az utóbbi években színházunk is belekerült az egyre dinamikusabban cserélődő, változó magyar színházi áramlatba..........Győrben például új színház épült, ott most bőkezűbb a város, így Bács Ferenc és felesége, Tanay Bella – akiket tavaly Erdélyben fedeztünk fel -, háromszobás lakást kap, de oda szerződött Kovács Mária is, akinek távozását őszintén sajnáljuk. Beke Sándort Kecskemétre hívták művészeti vezetőnek, s vele megy Blaskó Péter, Blaskó Balázs és Reviczky Gábor is. Gyöngyössy Kati is bejelentette távozását, bár döntése még nem végleges..........
   - Vajon sikerül-e a távozók helyére a megfelelő szerepkörökre alkalmas, jó képességű színészeket szerződtetni?
   - Reméljük, igen – válaszolja az igazgató. Bár megmondom őszintén, hogy a tájelőadások, az egri utazások nagy száma – majd kétszázszor játszunk a Gárdonyi Géza Színházban – befolyásolja a színész szerződési kedvét..........
   - Többször szóba került a rosszul sikerült színházi házasság, amely ma már egyértelműen gátolja a társulat művészi munkáját, korlátozza színház miskolci és egri, Borsod, illetve Heves megyei jelenlétét. Mi a megoldás?
   - Meggyőződésünk, hogy a fejlődés az önálló egri színház felé vezet. Ez egészséges törekvés, s megvalósítására Egerben megvannak a feltételek. Átmeneti megoldásként mi azt javasoljuk, hogy telepítsünk le Egerben 15-20 tehetséges művészt, s ez a prózai társulat - amely egyelőre a Miskolci Nemzeti Színházhoz tartozna – ott élne, próbálna és játszana a városban, sőt járna Gyöngyösre, Hatvanba és a megye néhány nagyobb községébe is. Ily módon megoldódna a rég hiányolt jelenlét és ugyanakkor a város, a megye igényeihez alkalmazkodó önálló műsort látna a közönség. A zenés műveket, valamint a nagy kiállítású előadásokat – mint például a Lorenzaccio vagy a Monna Vanna volt – továbbra is Miskolcról importálnánk. Mindehhez persze néhány lakás kell, de megéri, mert négy-öt év alatt kialakulhat egy erős társulat, és létrejöhet az önálló egri színház, amelyet bizony megérdemel a város.      
   - Köszönöm a beszélgetést.
                                                            Márkusz László 

   Az újra önálló egri társulat létrejötte előtt fontos szerepet töltött be a város színházi életében az Agria Játékszín. 1975-ben alakult. A Várban és a város terein játszottak. (1985-től a Gárdonyi Géza Színház vette át a nyári játékokat, Agria Játékok néven. Néhány év után anyagi okokból több éves szünet következett, majd a ma is létező Agria Nyári Játékok – ez azonban már nem a színház irányítása alatt működik.) Természetesen felvettem a kapcsolatot olyan emberekkel, akik megalakulásában, első éveiben fontos szerepet játszottak. Személyes okokból nem akartak most már beszélni róla. Sajnálom, de tiszteletben tartom. Viszont fontosnak tartom, hogy nyoma legyen ebben a sorozatban. Ezért legalább az 5 éves évfordulóra megjelent kiadvány (Romhányi László, Nemeskürty István: Agria Játékszín)  néhány részletét idézem szövegben és képben, majd ugorva az időben az 1988-as Játékok műsorát mutatom meg és a 89-es műsorfüzet köszöntőjét, melyet Kovács János, a Megyei Tanács Művelődési Osztályának vezetője írt, akinek visszaemlékezésit nemsokára olvashatják a sorozat részeként.

ÖT ÉVE KEZDŐDÖTT…
A város, amely befogadott egy színházat
 

Eger történelmi város, gazdag műemlékei, világhíres bora, csodálatos környezete a turisták százezreit vonzzák nyaranta. Maga a vár nemzet-történelmi múltunk büszkesége.  Agria – Eger régies elnevezése – régmúltunk egyik legjelentősebb centruma; históriák és történelmi legendák ihletője. A vár 1552-es ostroma, Dobó István várkapitány és a hős egri vitézek emberfeletti párviadala a törökkel – nemzeti mítosz. Tinódi Lantos Sebestyén históriáséneke, vagy Balassi Bálint egri katonáskodásának évei, találkozása Losonczy Annával – iskolai tananyag.

                                 Ötlet és megvalósulás

Domán Imrével már régóta tervezgettük egy nyári szabadtéri játék megszervezését, először 1972-ben kíséreltük meg a megvalósítást, sikertelenül. Helyszínünk, az egri vár gótikus palotája, ideális színházi háttér, valóságos díszlet. Színházat álmodni a nagyszerű történelmi eseményeket átélt falak közé: magánügy. Egy nyári színház megszületéséhez (egy jó helyszínen kívül) sajátos koncepcióra, egyedi műsorpolitikára, az ügy mellé sorakoztatható színésztársakra és mecénásra van szükség. A társadalmi igény segítette szándékainkat. 1975-ben az „egri csillagok” állása szerencsésen felénk, teatristák felé ragyogott. Heves megye és Eger város állami- és pártvezetősége zöld utat adott, létrejött az Agria Játékszín. Az indítástól kezdve különösen nagy segítséget nyújtott dr. Papp Lajos államtitkár: bizalma és biztatása nélkül nem létezne az Egri Várszínház.
 

                         A régi magyar színház nyomában

…………….A történelmi helyszín és a drámai tényanyag színpadra állításának szándéka meghatározta azt a koncepciót, amely az egri Várszínházat minden más szabadtéri műhelytől megkülönböztethette. Régi drámai szövegemlékeink és a színházi hagyományaink újraértékelését vállaltuk feladatunkul. Ezzel a művészi programmal színháztörténetünk legkényesebb területére léptünk.

AZ ELSŐ HÁROM ÉV BEMUTATÓI
 

1975  Prof. Szentes Regináld: András kovács királysága (1780) – a
           gótikus palota előtt
1976  Heltai Gáspár: A nemes emberről és az ördögről (előjáték) – Dobó
           tér
           Heltai Gáspár: Magyar dekameron (Ponciánus históriája, 1572) – a
           gótikus palota előtt

1977  Kertso Cirjék: Borka asszony és György deák (előjáték 1773-ból) –
           Dobó tér
           Székely János: Dózsa – monodráma – a Romkertben
           Agriai históriák – hang- és fényjáték a Romkertben  
           Balassi Bálint: Szép magyar komédia (1587) és Balog-Fazekas:
           Lúdas Matyi (1838) – a gótikus palota előtt

 
                              

                                                   
     

AZ 1988-AS JÁTÉKOK MŰSORÁN A KÖVETKEZŐ PRODUKCIÓK SZEREPELTEK:

A LÍCEUMBAN:
Aldobolyi-Szenes-Thomas: Charley nénje
Goldoni: Két úr szolgája
A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZBAN:
Vincent van Gogh
Petike, a kis tigris - bábelőadás
Mátyás király juhásza
AZ IFJÚSÁGI HÁZBAN:
Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat
AZ ÉRSEKUDVARBAN:
Tabarin: Veszedelmes levelek
A DOBOS CUKRÁSZDÁBAN:
Operett és sanzon est
A BAZILIKÁBAN
A Budapesti Madrigál Kórus koncertje
Sebestyén János orgonaestje
Takács Klára ária- és dalestje
A Tomkins Énekegyüttes hangversenye
                           

                

 Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja mesél az egri és miskolci színházak 1966-ban bekövetkezett összevonásának időszakáról. Köszönöm az általa rendelkezésemre bocsátott fotókat is.

* A művésznővel 50 éves jubileuma alkalmából készült beszélgetés a blog Miskolci Nemzeti Színház rovatában olvasható.

 1966-ban a Miskolci Nemzeti Színház társulatának lettem tagja. A színház éppen akkor egyesült az egri Gárdonyi Géza színházzal, anyagi okokból, hogy csak egy vezetés, egy társulat legyen és egy szabó-, festő-, lakatos-, fodrász-, asztalos tár, mindenből egy és így olcsóbb lehessen a működtetés. Lendvai Ferenc volt a direktor, aki az összevonás nagy híve volt. Egerben alig maradt valaki a régiek közül, talán csak a portás, néhányan műszakiak, mert az előadásokhoz még őket is Miskolcról vittük. Az egri közönség – természetesen – nem fogadta mindezt jó szívvel. Ezen azzal próbáltak enyhíteni, hogy a darabok egy részét ott mutattuk be.
   Volt, hogy ideig-óráig ott is laktunk. Nekem rokonaim voltak az Almagyar utcában, Kalló Laciék. Náluk is aludhattam. Kedvesek, aranyosak voltak, még vadászni is elvittek. Felejthetetlen volt, amikor reggel húztak a szalonkák, vagy amikor vaddisznót lőttek 24 centis agyarral. Amikor a Potyautast játszottuk Bodrogi Gyulával, bemutattam a rokonaimnak és elvitték őt is vadászni. Azóta is emlegeti.
   Amikor egymást érték a próbák délelőtt, délután, néha a színház alagsorában aludtunk. Nagyon szörnyű hely volt, féltünk is, meg akkor még szénnel tüzeltek és néha erős széndioxid illat volt és nem lakások voltak azok, hanem kis vacak szobák.  
   A várost nagyon szerettem. Nekem egy gyönyörű meseváros volt. A Széchenyi utcán a Dobos cukrászdában nagyon finom süteményeket ettünk. Finom étterem volt a bazilika alatt - Isten lábának hívtuk, ahol egri Bikavért, Medoc noir-t ittunk. A színház mellett volt a Kacsa, ott volt a legolcsóbb egy ebéd, egy kávé, fröccs – a színészt már akkor sem fizették túl jól. A Park szállóba és a Fehér Szarvasba nagyon ritkán jutottunk el, mert drágák voltak.
   A város is szerette az ő színészeit. Imádtam az egri közönséget, aranyosak voltak és nagyon szerettek minket. Megbeszélték velünk az előadást, mi tetszett, mi nem. Ha vasárnap játszottunk aznap sütött süteményt hoztak be nekünk. Virágot dobáltak fel a színpadra. Történt egy eset, amikor feldobtak nekem egy csokrot – én azt hittem azt, hiszen úgy volt becsomagolva, masnival - és majdnem levert a lábamról, amikor eltalált, ugyanis egy nagy sonka volt. A bokám bánta. Ilyesfajta „őrjöngő” kedves szeretetről Déryné naplójában olvastam…
   Eger mellett jártunk még tájelőadásokra, Gyöngyösre, Mezőkövesdre, Ózdra, Nyíregyházára, sokat, sokat…
 

  
A legemlékezetesebb akkori  előadások? Rögtön 1966-ban Németh László Csapdájának ősbemutatója – Polgár Géza játszotta Puskint és én a feleségét.

Márkusz László írt róla kritikát a Népújságban, aki engem annyira szeretett, hogy utolsó kívánságai egyike az volt, én mondjak majd verset a végső búcsúztatásán. Így is történt. Emlékezetes, szép előadás volt Brecht Kaukázusi krétaköre, Csiszár Imre vizsgaelőadása, amiben én a kormányzónét játszottam. Blaskó Péter volt a bíró, Lázár Kati Gruse, a jó anya. A Potyautas, Bodrogival. Nem tartom magam igazán énekesnek - bár tanultam énekelni -, viszont jó mozgású voltam, táncolni is tanultam, szteppelni. Ulmann Mónika, fiatal kolléganőm nagyanyja, Igaz Lucy, Ulmann Ottó zeneszerző felesége tanított.

   Legutóbb Olgyai Magda 85 éves születésnapján jártam Egerben, a színházban szerveztek neki ünnepséget és én is felköszöntöttem. Nagyon szerettem őt, sokat lehetett tőle tanulni. Régen divat volt hasonló kerek évfordulókon a jutalomjáték, amikor az aznapi előadás bevételét az ünnepelt kapta meg – ma már ez sajnos nem szokás... Nagyon nagy dolog volt régen az összetartás, az, hogy a társulat egy csapat, egy család és egymást támogatva, szeretetben él és dolgozik. Nézem a televízióban a régi nagy színészekkel készült portréműsorokat – Gobbi Hilda, Márkus László, Ráday Imre, Tolnay Klári – sugárzik szavaikból ez a mentalitás.

Az 1955-ben megnyílt színház fölött már 2 évvel később gyülekezni kezdtek a sötét fellegek.

1957.06.01.
 

A Hétfői Hírek május 20-i száma „Több és jobb színházi előadást a következő évadban" - címmel egy kedvesnek aligha mondható meglepetést tartogatott a Heves megyeiek, elsősorban az egriek számára. Mint a lap írta: „Az egri színház megerősödését várják attól az intézkedéstől, hogy a nagyhírű, nagy múltú miskolci Nemzeti Színháznak lesz a kamaraszínháza.” E meghökkentő hír nem sajtóhiba útján került a lap hasábjaira, hanem az illetékes felsőbb szervek elgondolásait tükrözte. Mert nem másról, mint arról van szó, hogy bizonyos „gazdasági és művészeti" meggondolások alapján a következő színházi évadban a Művelődésügyi Minisztérium - a Művészeti Tanács javaslatára - meg akarja szüntetni az egri Gárdonyi Géza Színházat, illetőleg egy prózai részleg meghagyásával, mint kamaraszínházat kívánja Miskolchoz csatolni. 
   A Hétfői Hírek munkatársát erről Kenyeres Ágnes osztályvezető tájékoztatta, s csak utólag, majdnem hogy az újságból értesültek erről az elgondolásról a színház vezetői, s maga a megyei tanács is.             
   Melyek azok az okok, amelyek állítólag szükségessé teszik az egri színház önállóságának megszüntetését?             
  Igen alacsony az egri színház művészeti színvonala, gazdaságilag is ráfizetéses, országos érdek, hogy az ilyen színházakat megszüntessük, hisz például Miskolc „olcsóbb és jobb színházat" tud biztosítani a Heves megyeieknek.
   Vegyük boncolóra ezeket az érveket, amelyek egy fiatal, de máris szép eredményeket felmutatni tudó színház felett lennének hivatva elmondani az utolsó ítéletet.                 
   Tény és való, hogy az ország gazdasági helyzete nagyarányú takarékosságot követel minden vonalon, még a kultúra, ezen belül a színház   területén is. Az egri színház évi 2.2 millió forint állami támogatást kapott, s megszüntetése - a prózai részleg meghagyásával - tetemes költségmegtakarítást jelentene, legalábbis látszólag. A helyzet azonban az, hogy a megyei   tanács illetékesei, a színház vezetői már tárgyaltak arról, hogy helyes átcsoportosítással, bizonyos takarékossági rendszabályok életbeléptetésével 700 ezer forint évi megtakarítást tudnának elérni, az elmúlt évekhez viszonyítva, hozzátéve, hogy a megyei tanács költségvetésében is keresnének szükség esetén lehetőséget a színház „hazai" erőből történő támogatására.
   Ha alaposabban utána nézünk a dolognak, az is kiderül, hogy a Miskolchoz való csatolás egyáltalán nem gazdaságos. Az egri színház évi 450 előadást tartott a megyében, megszokták, megszerették, a megye, az üzemek, falvak dolgozói is igénylik a mind gyakoribb és gyakoribb színházi előadásokat. Legalább ennyi előadást kellene tehát tartani a miskolci együttes tájrészlegének is. Nem kell különösebb számolási tehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: a meglehetősen messze eső Miskolcról ennyi kiutazás milyen jelentős anyagi befektetést igényel, nem beszélve arról, hogy a miskolci díszletek nem megfelelők az egri színpadra. Egy héten túl, márpedig egy-egy operett hosszabb ideig van műsoron, az operett-társulat tagjainak 120 forintos házbér hozzájárulást kell fizetni, számos egyéb más költség mellett. Már ennyiből is kiviláglik, hogy a gazdasági okok nem okok ebben az esetben, hogy a Miskolchoz csatolás nem megtakarítást, ellenkezőleg, további költségemelkedést eredményezne.
   Itt is van ok és lehetőség a vitára. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a fiatal, alig két éves múltra visszatekintő egri társulat nem ért el, mert nem is érhetett el olyan művészi színvonalat, mint a nagymúltú Miskolci Nemzeti Színház. De az elmúlt két év sem múlt el nyomtalanul: bátor kezdeményezés, a művészi színvonal egyenletes és állandó emelkedése - ez jellemzi a fiatal társulat életét és munkáját. A megye dolgozói, ezen belül is  az egriek, megszerették és megszokták a színházat, amely mind jobban szerves egészévé    vált a város életének. „Csak szervezeti változás lesz, megyei helyett területi színház, legfeljebb a patriotizmust sértheti ez az intézkedés" – mondották az elgondolással kapcsolatban a minisztériumban.
   Ez a „legfeljebb" elég komoly dolog. A város és a megye történelmi és kulturális hagyományai hosszú évek óta szinte követelően írták elő: állandó színházat Egernek! Az átlagember számára a kultúrforradalom győzelmének legkézzelfoghatóbb jele, éppen e színház létrejötte és működése. Kultúrpolitikailag sem volna tehát helyes az előbbre lépés helyett visszalépni, mert ez nem egyszerűen a patriotizmus - bár a jól értelmezett lokálpatriotizmus egyáltalán nem elítélendő valami - megsértését, hanem kulturális vívmányaink egy részének felszámolását jelentené.
  Két éven keresztül agyba-főbe dicsérték az egri színház munkáját a miniszteriális szervek, ez történt a budapesti fesztiválon is. Nem egyszer  kellett felemelniük a megye vezetőinek tiltakozó szavukat, hogy nem helyes ez a túl gazdagon osztogatott dicséret, mert helytelen irányba befolyásolhatja az itt folyó színészi munkát. Két éven keresztül ez történt, most a Művészeti Tanács - amelynek összesen két vidéki tagja van, abból is az egyik éppen a miskolci színház igazgatója - elmarasztalja az egrieket - a harmadik esztendőben. Pedig, mint már elmondottuk, azóta csak fejlődik az együttes. Eléggé érthetetlen és furcsa tény ez, amelyet ismét nem lehet,  „országos érdekkel" igazolni, legfeljebb azzal, hogy kellenek, az érvek az egri színház felszámolásához.  
   Egyébként is helytelennek tartjuk az országos és az úgynevezett helyi érdek szembeállítását, különösen akkor, ha tudjuk, vagy legalább is alapos a gyanú, hogy többek között az egri színház megszüntetésével akarják egyrészt a miskolci színház rentabilitását fokozni, másrészt új színházat szervezni a Dunántúlon. Arra van szükség, hogy a megye vezetőinek, a színház művészeinek alapos bevonásával, alapos és kellő megfontoltsággal tegyék mérlegre az egri színház ügyét, mely nemcsak egyszerűen néhány színész ügye, hanem egy megye kulturális életének, s ezen keresztül valóban az országnak az ügye is.

(GY. G.) 


Népújság, 1963.03.31.

Kedves Barátom!

   Többször előfordult már az utóbbi időben, hogy társaságban tettél néhány kijelentést a színházról, pontosabban véleményedet summázva, „Egernek nem kell színház!” felkiáltással zártad le a vitát. Sajnos akadtak többen is, akik neked adtak igazat, sőt, véleményedet megtoldva, mint jól értesültek, holmi kulisszatitkokról, az egri színház belső válságáról, személyi ellentétekről szónokoltak, mégpedig flegmán, hányaveti módon, a művészetnek kijáró minden tisztelet nélkül.  
   Bizton tudom, csupán felületesen ismered a színházat, ritkán látlak csak egy-egy előadáson, képtelen vagy átérezni – de még csak megérteni is – az alkotás lázas izgalmát. Innen a vállveregető hang, a lekicsinylő megjegyzések zuhataga. A te stílusodban nem bírom a vitát, neked nagy hangod, szavad van – melyre talán sokan hallgatnak, nekem érvem a tollam, s ha ezt jól forgatom, másokat feltétlenül, de talán még téged is meggyőzlek a magam igazáról. A színház igazáról!
    A kultúrforradalom ellen – úgy általában – még sohasem emeltél szót. Azt helyesled, azzal egyetértesz. Hát a színház nem egy része az egésznek, a mi kultúrforradalmunknak? Dehogynem! Nagyon is az! Mégpedig – mindjárt látni fogod – jelentős része.
    Ne mondj ellent! Mindent bizonyítok!
   Majd nyolc színházi évad munkáját jelző aadatok sorakoznak előttem. Igaz, puszta számok csupán, de nézz mögéjük és próbálj érteni a számok nyelvén!
   Bizonyítékaim sorát a 120-as számmal kezdem. Ugye, szimpla számnak tűnik így első látásra, pedig nagyon sokat lehetne mesélni történetéről? Jól figyelj!
   1955 őszén nyitotta meg kapuit az egri Gárdonyi Géza Színház, azóta már a nyolcadik évadban járunk, és százhúsz a bemutatott színpadi művek száma. S ezen belül minden számnak külön története van. Gárdonyi Annuskájától a nemrég játszott Csehov drámáig sorolhatnám a bemutatók címeit, szerzők nevét, rendezőket, színészeket. Százhúsz dráma, operett, vígjáték vagy színmű, megannyi izgalmas premier; az ügyelő suttogó hangja, rivaldafény, gong és függöny. És taps. Nagy, kicsi, vagy esetleg néha semmi. Siker és balsiker, mert ez utóbbi is található a színház leltárában.
   Ezerszínű világ. mennyi vidámság, muzsika, régi századok igazságai és a mi világunk küzdelme fér meg a százhúsz színpadi műben, amelyeket különböző nemzetek fiai álmodtak színpadra a valóság vagy a mesék világából.
   A következő számok, amelyek már jóval nagyobbak az előbbinél, azt jelzik, hogy a nyolc év alatt Egerben 1800, a megye községeiben 1200 előadást tartott a színház. Összesen tehát 3000-et. És most ugrásszerűen még tovább emelkednek a számok. A 3000 előadást több mint egymillió ember nézte meg, Egerben 580 ezren, a többiek a községi kultúrotthonokban váltak színházi közönséggé.    
   Igen, barátom, ez is perdöntő érvnek számít. Kialakult a megyében a színházi közönség, s egymillió a számuk, még akkor is, ha hódít a televízió, vagy marad még itt-ott jócskán a közönyből, a meg nem értésből is. Hát mindez nem kultúrforradalom?
   Ötszáznyolcvanezer jegy fogyott el Egerben, ennyien érezték és hallgatták Ibsen Nóráját, Szent Johanna szabadságért kiáltó szavait, Shakespeare csodálatos nyelvét, Gorkij igazságát, Moliere-t, Móricz Zsigmondot, Heltai Jenőt, a mai magyar írók drámáit és az operettek, zenés vígjátékok fülbemászó muzsikáit.
   S túl a megyeszékhelyen, eljutott a színház falvakba is, ahol ünneplő ruhás, munkás és paraszt emberek töltötték meg a nézőteret, s ismerkedtek a színház világával, több mint félszáz olyan községben, ahol eddig soha nem járt színház. Igaz, a kis színpadon nem mindig mutattak jól a díszletek, s halványabban világított a rivalda fénye is, de a drámák, a dialógusok egyre értőbb fülekre találtak. Ha semmi más egyéb nem írható e színház javára, csupán 400 ezres közönséggel az 1200 falusi előadás, már nem volt hiába a színház nyolc esztendeje!
   A százhúsz bemutató sorában operettek, vígjátékok, szí művek és drámák váltották egymást, igaz, nem egyenlő színvonalon és sikerrel. A bemutatott színpadi művek egy része már talán túl is jutott emlékezetünkön, vagy igazabb ez így fogalmazva: ki-ki őrzi kedves előadásának emlékét.
   Az Annuskára mindannyian emlékezünk, hisz ez volt az első előadás. De ki felejtheti el Nórát, az Ilyen nagy szerelmet, a Makrancos hölgyet, a Tanítónőt, az Úri murit, a Szélvihart, a Hajnali tüzet, a könnyebbek közül a Csárdáskirálynőt, a Sybillt vagy a Bál a Savoyban modern felfogású előadását?
   És az ősbemutatók útkereső izgalmait. Tucatnyi szerző, ugyanannyi dráma, s ezek itt, Egerben kaptak először színpadot! Lorca Don Perlimpin-je, a román Szarkafészek, a csehszlovák Szemtől szembe, a magyar Nyomozás, a francia A Föld gömbölyű, s most legutóbb a csaknem ismeretlen Csehov dráma, hogy csak egynéhányat említsek az ősbemutatók sorából.   
   Tudom jól, sok a gond a színház környékén. Gazdasági, személyi problémák, gyakran váltják egymást a rendezők és a színészek is. S a közönség, a nagyérdemű, nem mindig érti a színház törekvéseit, műsorpolitikáját, de való az is, hogy a színház vezetői sem követik mindig a közönség igényeit.
   Sok mindent fel lehet róni a színház hibájául, de egy bizonyos: az egri Gárdonyi Géza Színház az elmúlt nyolc év alatt háromezer előadásban, százhúsz színpadi mű tolmácsolásával egymillió embert szórakoztatott, tanított, városban és falun, s ezzel közönséget, színházat szerető, a művészethez értő közönséget nevelt.
   Ez tény! Ez elvitathatatlan.
   Épül már az új színház, s már most türelmetlenül várjuk az ottani premiert jelző gongütést. A megyének van színháza! S lesz is!
   Hogy még jobb legyen, azzal mindenki egyetért: a közönség, a színház vezetői, színészei és remélem te is, kedves barátom!
   Én feltétlenül!
                                               Márkusz László            

1965.08.29.

Lendvai Ferenc egri direktor, a Miskolccal történő összevonás nagy híve nyilatkozott arról, miért nem kell tartania az egri közönségnek ettől a tervtől. (Hogy a gyakorlatban – az országban egyedüliként megvalósultan - mit jelentett ez Eger számára, arra a sorozat következő, 4. részében Péva Ibolya, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja fog emlékezni, felidézve az egri próbákat, előadásokat, a várossal való kapcsolatukat, az egri közönséget...) 

Beszélgetés az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatójával
A színház és a közönség kapcsolatáról – az új bemutatókról . a színházak összevonásáról

   Évad eleji beszélgetésre kértük Lendvai Ferencet az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatóját, hogy választ kapjunk néhány olvasóinkat érdeklő kérdésre. 
   Az első kérdés az elmúlt évadról szól: milyennek ismerte meg az egri közönséget?
   - Jómagam egy Egernél kisebb városból, a 28 ezer lakosú Veszprémből jöttem ide. Ebben a dunántúli kisvárosban sikerült olyan színházat csinálnunk, amely felkeltette a város közönségének érdeklődését. Bízom abban, hogy Egerben is lehet ilyen színházat csinálni. Alkalmas erre a színház művészgárdája, de a város közönsége, lakóinak összetétele is.
   - Mintha az elmúlt színházi évadban az egri közönség nem igazolta volna teljes egészében ezt a megállapítást? Gyakran voltak olyan előadások, amelyeket elég gyéren látogatott a közönség.
   - Ez igaz, de az elmúlt évadot nem szabad teljes értékűnek venni. A sok huzavona, késés a színház avatásával, befolyásolta a közönséget. Nem beszélve arról, hogy Egerben csupán egy fél szezonnyi időt játszott a színház.
   - De ennek a fél szezonnak sem volt szerencsés a műsor-összeállítása. Három próza egymás után…
   - Ez is igaz. De én elsősorban nem a közönség számát keveslem. Nemcsak az dönti el egy színház létét, sikerét, hogy hányszor játszanak egy darabot. Inkább az, hogyan hat az emberekre a bemutatott mű, a színészek játéka. Tudja-e formálni a színház a közvéleményt és szívügye-e a városnak, közügy-e a városban a színház. Elmondok egy példát. Rendeztünk mi Egerben egy jó Tragédia-előadást. Igaz, többen is megnézhették volna. De én mégsem ezt kifogásolom. Jobban fáj, hogy nem kavart megfelelő vitát. Eger iskolaváros. Milyen jó alkalom lett volna ez az előadás arra, hogy diákok, pedagógusok, a színészek és a nagyközönség kicseréljék véleményeiket Madáchról, a Tragédiáról s magáról az előadásról is.
   Szerintem itt kezdődik az érdeklődés. Ez lenne az igaz színházi közvélemény. Hiszen a színház mindig alkalmas arra, hogy felpezsdítse a várost. Meggyőződésem, hogy Eger is alkalmas arra, hogy színházi város legyen. Lehet Egerben olyan színházi közvéleményt kialakítani, ahol vitát, sőt vihart is kavar egy-egy bemutató. És őszintén megmondom – s gondolom, ezt a véleményemet osztja valamennyi színházi szakember -, ilyen színházi közhangulatban még megbukni is érdemes egy-egy darabbal.
   - Az idei évad műsortervét remélhetőleg nem a bukások jegyében állították össze.
   - Nem, legalábbis remélem, hogy nem. Idei műsortervünkkel szélesebb igényt akarunk kielégíteni. Bevallom, közönségsikerre is számítunk, de elsősorban kíváncsian várjuk, hogyan fogadja a közönség az egyes bemutatókat, mi lesz a véleménye. Mit szól például Németh László A nagy család című drámájához vagy Tennessee Williams A vágy villamosához, hogyan fogadja majd a közönség Csehov Sirályát, Gárdonyi Géza Fehér Annáját vagy Rostand Cyranóját.     
   Helyi ősbemutatót is tartunk ebben az évadban. Bemutatjuk Gyurkó Géza Vannak még csodák című szatíráját, amelyben az író szellemesen figurázza ki az élet apró, groteszk megnyilvánulásait. A színház legjobb erőit csoportosítja ehhez a bemutatóhoz és kíváncsian várjuk, hogyan fogadják az egriek egy helyi író szatíráját.    
   A most következő évadban, bevallom, nemcsak a színház vizsgázik, de a közönség is. Vannak már biztató jelek. Eddig már közel 400 felnőtt bérletesünk van. Az elmúlt négy esztendőben még nem volt több ennél. Reméljük az idén elérjük a ötszázat is és diákbérletünk is lesz vagy kétezer. De hangsúlyozom, számunkra nem mindegy, hogy milyen közönség ül a nézőtéren. Az a közönség, amely a harmadik felvonás után már elfelejti az egész előadást, amelynek nincs véleménye a bemutatott drámákhoz, az annyi, mintha nem is lenne.
   - Ebben nem értünk teljesen egyet. Hisz színház és közönség jó kapcsolata hosszabb, állandó folyamat eredménye és hogy a közönség hogyan távozik a színházból, az elsősorban a bemutatott drámától, az előadástól függ. Elsősorban az előadástól függ, milyen maradandó élménnyel távozik a közönség, megérintette-e őt a színház varázsa.
   - Ezt nem tagadhatjuk. Hiszen már Petőfi is megírta színész korában: Pártolj közönség és mi majd haladunk. Mire a közönség: Haladjatok és mi majd pártolunk.
   Mi, a magunk részéről mindenesetre elkezdjük: igyekszünk jól játszani. Mi sugározzuk majd a színpadról a művészet impulzusait, csak legyenek megfelelő „antennák”, amelyek felfogják ezeket.
   - Ismét visszakanyarodtunk az előbbi témához. Az értő közönség nem születik. A színháznak az is a feladata, hogy nevelje saját közönségét, és meg kell mondani, hogy e téren évekre menő a színház adóssága. A könyvtár például már a kis iskolásokkal igyekszik megszerettetni a meséskönyveket, miért nem teszi ugyanezt a színház? Miért nem iktat be gyermekelőadásokat? A mesejátékoknak nagy a közönségük és sikerük lenne. Nem beszélve arról, hogy ezrek és ezrek már a gyermekkorban megszoknák, megszeretnék a színházat.
   - Ezzel egyetértek, Csakhogy egyetlen színház sem iktat be hivatalos programjába gyermekelőadásokat. De a gyermekek számára nem az a fontos, hogy hivatalos-e az előadás vagy sem. Itt a színház, itt vannak a színészeink. Tessék! Kezdeményezzen a szakszervezet, a KISZ vagy az úttörők! Akár minden vasárnap délelőtt is rendezhetnek ifjúsági matinét. Színészeink szívesen vállalják ezt a feladatot.
   - Ha már az adósságnál tartunk, érdemes megemlíteni azt is, hogy évekkel ezelőtt működött Egerben a Kelemen László Irodalmi Színpad. Sok hibával, de mégis volt. Most egyáltalában nincs. Aztán a kabarészínpadnak is vannak hívei. Alkalmanként érdemes volna egy-egy kabaré előadást tartani. Miért ne lehetne a programot úgy összeállítani, hogy – számítva a nagy idegenforgalomra – augusztusban rendszeres szabadtéri előadásokat rendezzen a színház.
   - Mindez lehetséges. De ismét hangsúlyozom, ehhez igény, érdeklődés, megfelelő színházi közvélemény kell. Ha például az irodalmi színpadot kezdeményezné, mondjuk a TIT, esetleg más szerv, vagy intézmény, színészeink, rendezőink örömmel rendelkezésükre állnának. Mi hivatalosan csak kétszáz előadást tartunk. Az év többi napja szabad! Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem az anyagiakon múlik.
   A kabarénál már más a helyzet. Ezt már a színház is vállalhatja, sőt még ebben az évadban is műsorra tűzhetünk egy kabarét, ha vannak a városban olyan emberek, akik meg tudnak írni egy műsort, aki szellemesen tollhegyre mernek tűzni olyan sajátságosan helyi, aktuális problémákat, amelyek foglalkoztatják a város közvéleményét. Enélkül nincs kabaré, mert ezt a műfajt nem szabad Budapestről adoptálni.
   Ami a várjátékokat és a nyári programokat illeti, ez nem csak színházi, ez elsősorban egri ügy. Ha a város rendezni akar ilyen játékokat, akkor a színháznak lesznek elképzelései, s együtt, közösen meg is valósíthatjuk azokat. Én is megvalósítható, jó ötletnek tartok a várban megrendezendő nyári programot. Úgy gondolom, Eger méltó egy ilyen nagyszabású nyári program megrendezéséhez. Híre is indokolja ezt.
  - Beszélgetésünk során többször említette, hogy bízik az egri közönségben, és hogy Eger jó színházi város lehetne. Ugyanakkor pedig köztudott, hogy egyik lelkes híve az egri és a miskolci színház egyesítésének.
   - Igen, híve vagyok, de ez nem jelent semmiféle ellentmondást. Tulajdonképpen úgy is mondhatnám, hogy nem az egyesítésnek vagyok a híve, hanem a jó színháznak. A jó színház egyik előfeltétele pedig, hogy összevonjuk erőinket. Ezt a célt szolgálja a színházak összevonásáról szóló határozat is.
   - Az egri közönség bizonyára nem fogadja lelkesedéssel a színház összevonásáról szóló hírt. Eger város rangjához a színház is hozzátartozik.
   - Nem az adja a rangot, hogy kié a színház, hanem az, hogy valóban jó színház legyen. A közönség számára nem az a döntő, hogy Miskolcon, vagy Egerben van-e a színházigazgató irodája, vagy melyik városban laknak a színészek. A művészi színvonal a fontos. És ha megvalósul a két színház teljes összevonása, akkor nemcsak Egernek, hanem Miskolcnak sem lesz külön-külön önálló színháza, hiszen az új színház a két városé lesz.
   - A közönség joggal tarthat attól, hogy a Miskolcról „kiránduló” színészek csupán tájszékhelynek tekintik majd a várost.
   - Ettől nem kell félni. Az új, összevont színháznak két egyenrangú központja lesz: Miskolc és Eger. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a két város rendelkezik az ország két legújabb, legmodernebb, s hozzátehetem: legszebb színházépületével. S nem szabad azt gondolni, hogy majd a Miskolcon már lejátszott darabokat hozzuk Egerbe. Megosztva tartjuk a premiereket. Amíg a színház próza gárdája mondjuk Miskolcon játszik, addig Egerben operettbemutatót tartunk. És a színház itt marad Egerben, és Gárdonyi Géza Színház lesz a neve, bármilyen összevonás után, mint ahogy a miskolci is megmarad Nemzeti Színháznak. A változás csupán annyi lesz – és hangsúlyozom, ez a legfontosabb -, hogy egyformán jobb színházat, jobb előadást kap mind a két város közönsége. Nem nehéz elképzelni, mennyivel jobb lehet például egy Németh László-dráma előadása, ha a két színház nem külön-külön rendezi meg, hanem a szereposztásnál a két társulat színészei közül válogathatjuk ki a szereplőket. Vagy mennyivel fényesebb, gazdagabb lesz egy revüoperett kiállítása, ha nem külön-külön csináltatjuk a díszleteket és a jelmezeket.
   - Tudomásunk szerint a megyei tanács vb. hozzájárult a két színház összevonásához.
   - Igen, kísérletképpen egy esztendőre. De ebben az évadban már lényegében semmi nem változik: nem tudjuk megvalósítani a teljes összevonást. Egerben is, Miskolcon is külön-külön szerződtettük a színészeket, külön hirdettük meg a színház műsorát, így a két színház összevonásának csupán gazdasági előnyei mutatkozhatnak meg ebben az évadban.
   - A színház programját ismeri a közönség. Szeretnénk hallani, mi lesz a bemutatók sorrendje.
   - Gárdonyi Fehér Annájával nyit a színház, majd a Mágnás Miska következik. November 6-án bemutatjuk Csehov Sirály című drámáját, november végén pedig Fényes Szabolcs Maya című nagyoperettjét. A primadonna-szerepet Petress Zsuzsa játssza. December közepén Simon György Jászai-díjas művészünkkel a címszerepben színre kerül a Cyrano. Majd január elején Lőrinczy Éva főszereplésével egy zenés vígjáték: Nádas-Maugham: Imádok férjhez menni. Gyurkó Géza szatíráját január végén mutatjuk be. Februárban pedig Kovács Mária Jászai-díjas művésznőnk és Huszár László főszereplésével A vágy villamosát. A további bemutatók sorrendjét még nem állítottuk össze.
   - Reméljük, Eger és a környék közönsége jól vizsgázik az új színházi évadban. S a gyönyörű színházi épület valóban Thália otthona, sőt több annál, a város kulturális központja lesz.

                                                             Márkusz László  

Népújság, 1965.12.05.

 Ahogy mondani szokás, „alulról jövő kezdeményezés” indult útjára az egyik egri üzemben. Írást szerkesztettek hat példányban és több mint három és fél száz aláírással pecsételve a sorokat, elküldték felsőbb fórumokhoz: maradjon Egerben a színház, ne vigyék Miskolcra, hiszen Eger városa megérdemli az önálló színházi társulatot! – így lehet summázni az aláírók akaratát. És mint hírlik, másik két üzemben is készül hasonló kezdeményezés.
   Nemes szándék, igaz lelkesedés, és nem utolsósorban jó adag lokálpatriotizmus vezette az aláírók tollát, s jólesik tudni: az egriek ragaszkodnak színházukhoz, szót emelnek érte -, ha kissé megkésve is.
   Mert későn jött kissé ez a ragaszkodás. Előbb kellett volna!
  Elgondolkoztató, hogy ami évek óta nem sikerült, most kezd valóra válni: közüggyé lett Egerben a színház. Milyen kár, hogy nem a bemutatott művek, csupán az összevonás híre emelte erre a rangra és állította a város érdeklődésének középpontjába.
   Egy színházat sokféleképpen lehet szeretni, de a támogatás legbiztosabb és legkézzelfoghatóbb formája, ha látogatjuk is a színházat. Milyen furcsa ellentmondás: azokban a napokban, amíg gyűltek az aláírások a papíron, ötvenen-százan ültek csak a drámairodalom egyik nagyszerű alkotásának, Csehov Sirályának előadásain. Háromezer-háromszázan nézték meg a tizennégy előadást. Említhetnénk ezt a számadatot tele optimizmussal is: igazán nagyszerű, több mint háromezren nézték meg a Sirályt! Ez igazán szép és biztató eredmény. Csakhogy milyen sokan voltak a közönség soraiban a „csak” nézők, s mily kevesen a színházat értő közönség!
  Elég lett volna a Sirályból nyolc vagy tíz előadás is – felvetődhet az ellenvélemény. Igaz, elég lett volna. De, ha egy drámát nem lehet tizennégyszer eljátszani, akkor nem szabad bemutatni, akkor nem érdemes betanulni. És itt nem az anyagiaké a döntő szó, inkább a művészeté.
   De szólhatunk a könnyű műfajról is. Vasárnap délután nyolcvanan ültek a Maya előadásán és este is csupán háromszáz jegyet adott el a pénztár. Pedig ez ének-zene-tánc: fényes kiállítású revü és nem mélyen szántó gondolatokat hordozó dráma.        
   Nem tagadjuk, a színházért aggódó aláírók sorait mi is örömmel megtoldanánk néhány érvet hordozó számadattal. Csakhogy a statisztika ellenünk beszél. S a tények makacs dolgok, nehéz velük vitába szállni.
   Tíz bemutatót rendez Egerben évente a színház, s kétszáz előadást tart. Durván számítva, évente százezer néző kellene, egy-egy bemutatott művet – drámát vagy operettet – tízezer embernek kellene megnéznie. Nem lehet vitás, hogy ilyen nagy számú színházlátogató közönség nincs Egerben. És ha nincs igény a kétszáz előadásra, ha a közönség nem tölti meg a nézőteret rendszeresen még 70 százalékban sem, akkor szembe kell nézni a tényekkel és fel kell tenni a kérdést: vagy nagy Egernek ez a színház vagy a színháznak kicsi ez a város?!
   (Miskolcon sem jobb a helyzet. Ott ugyan háromszáz előadást tart a színház, de a város lakóinak számarányához mérten még kevesebben járnak színházba, mint Egerben.)
   A statisztika száraz, sokatmondó számadatai bizonyára befolyásolták a döntést, de az összevonás gondolata nem anyagi, hanem elsősorban művészi elképzelésekben gyökeredzett. Jobb színházat, színvonalasabb előadásokat! – ez a két színház összevonásának indítóoka. És ez a célja is. Hogy valóban jobb lesz-e a színház, hogy valóban emelkedik-e a művészi színvonal? – csak a következő évad igazolhatja. De bizonyos jelek már sejtetni engedik az összevonás művészi hasznát.   
   Néhány példa csupán: a Mágnás Miska pazar díszletét Miskolcról hozták Egerbe. A Maya fényűző kiállítása kereken százezer forintba került. Az egri színháznak sohasem lett volna ennyi pénze egy bemutatóra, de külön a miskolci színháznak sem! Ilyen nagyszabású díszletekre és jelmezekre csak az összevont színház vállalkozhatott. Mert így az egri előadások után Miskolcra utaznak a Maya díszletei és kosztümei.
   De szólhatunk a tegnap esti tévé-bemutatóról is. Miskolcon vagy Egerben, külön-külön nehezen lehetett volna kiosztani Scribe Egy pohár víz című vígjátékának szerepeit, de így, a két színház művészeiből alakult szereplőgárda méltán képviselte mindkét város színeit az egész ország közönsége előtt.
   Ne vigyék el Egerből a színházat! – ezt kérik az aláírók. Bizony, ne vigyék el! – mi is ezt mondjuk, bár sietünk hozzátenni, senki nem akarja Miskolcra gurítani a színház épületét. A színház tehát marad. S mivelhogy a miskolciak sem akarják megváltoztatni színházuk nevét, az egri színház Gárdonyi nevével a homlokzatán várja a közönséget az összevonás után is. És továbbra is az egrieknek játszik a színház, ugyanúgy, mint eddig: évenként kétszáz előadást. Csak jobban, mint eddig! Maradnak kedvenc színészeink is, csakhogy ezután több kedvencünk lesz, mint eddig…
   Nem titkoljuk, a művészi színvonal emelésének ígéretével egyesítették az egri és a miskolci színházat. És a közönség Egerben is, Miskolcon is számon kéri majd ezt az ígéretet. Hisszük, hogy a leghívebb lokálpatrióták – ha színházat szerető és értő közönség is egy személyben – elsősorban a produkciót nézik majd. Azt, hogy mit látnak a színpadon és nem azt, hogy Miskolcon egy gazdasági iroda íróasztal-fiókjának mélyén, az ott heverő bélyegzőn milyen felirat olvasható.
  Jól mondják a levél aláírói: Eger megérdemli az önálló színházat. Egy kis módosítással ezt mi is aláírjuk, így: Eger megérdemli a jó színházat! És az is igaz, hogy a város rangjához hozzátartozik a színház is. De így igaz a másik mondás is: a színházhoz hozzátartozik a közönség is! Mert közönség nélkül nincs színház…
   Nem csökken az előadások száma, emelkedik a színvonal, jobb lesz a színház – így szólt az ígéret. Ha mások lennének a tapasztalataink, a közönséggel együtt mi is mondjuk majd: nem így szólt az egyezség!
   De addig nincs okunk kételkedni…
  
                                                       Márkusz László