gardonyiszinhazblog
Útmutatók

 
Színháztörténet

 
Menü
 
Kereső
 
search engine by freefind
 
Magamról

 

1987 óta - amióta Egernek újra van önálló társulata - minden darabot láttam, többször is, akár huszonvalahányszor. Színházi tárgyú írásaim, kritikáim a Heves Megyei Nap színházi mellékletében 1995-96-ban jelentek meg rendszeresen, de a melléklet megszűnése óta is előfordultak különböző lapokban, ma pedig internetes portálokon. 2000 tavaszán egy előadás végén nagy meglepetésemre a színpadra szólítottak a darab szereplői, Örökös Néző címet kaptam tőlük. Természetesen nagyon meghatott, büszke vagyok rá. Mindenkit tisztelek, akár színpadon van, akár a háttérben dolgozik a színház csodálatos világában. Magamat is erős szállal ehhez a világhoz tartozónak érzem. 2010.04.05-én indítottam a blogot. Remélem, kiérdemli az Olvasó folyamatos érdeklődését. J.F.

 
Hírlevél
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Színház Egerben 1884-től máig - Színháztörténeti sorozat

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 41. rész 2014.05.07.

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 1.


 

Lőkös Ildikó

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Különös névsor: Jelinek Erzsébet, Tóth Máté, Némethy Zsuzsa, Nagy Csongor Zsolt, März Fruzsina, Zayzon Zsolt, Kató Emőke, Szűcs Ervin, Mórocz Adrien és Kovács Lehel. Valamennyien magyar nyelvű színházakban játszó fiatal színészek, az életben összerakhatóak házaspároknak és csodálatos utazások vannak mögöttük.

De hogy kapcsolódik mindez az egri Gárdonyi Géza Színház történetéről szóló sorozathoz?

   A válaszhoz hadd kezdjem személyes emlékkel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán (akkor még főiskola) 1988-ban végeztem, és az előző évadban megalakult Gárdonyi Géza Színház állandó társulatának igazgatója, Gali László igent mondott bejelentkezésemre. Azért választottam a Heves megyei színházat, mert sok barátom, iskolatársam – Román Judit, Epres Attila, Kocsis György, Dimanopulu Afrodité, Megyeri Zoli, Czvetkó Sándor már az előző évben ideszerződött, láttam őket előadásokban, úgy éreztem, itt, ebben a friss közegben szívesen dolgoznék. Nagyszerű rendezők fordultak meg itt, Valló Pétertől a lengyel Andrzej Rozinig, ez is csábító volt.



Lengyelországi turnén (balra Ludányi Andrea ügyelő)

Az első munkám Szőke István mellett volt, a Tehetségek és tisztelők című Osztrovszkij műben. Szőke Pista ugyan nem sokat tudott mit kezdeni egy pályakezdő „mindenlébenkanállal”, de elviselt maga mellett. A színészekkel hamar összebarátkoztam, Gali is finoman elkezdett nevelgetni – arany életem volt – legalábbis úgy éreztem. De nem mindenki bánt velem ilyen kesztyűs kézzel. Ott volt az a színésznő, aki gyakran leült mellém beszélgetni vagy baktattunk együtt haza a színészházba – miközben mesélt és engem is meséltetett. Ezeken az alkalmakon szinte többet tanultam színházról, elhivatottságról, szenvedélyről, mint a főiskola négy éve alatt. Pedig jóformán minden mondatomban belekötött, mindent megkérdőjelezett. Lehűtött, ha valamiért nagyon rajongtam, kérdéseket tett föl, ha valamit szapultam. És izgalmas volt látni, ahogy próbált, ahogy egy szerepet elemzett, ahogy a szöveghez viszonyult. Dudit – vagyis Agárdi Ilonát (1940 – 2001) – mindnyájan becsültük, tiszteltük, a „nagy öregek” közt tartottuk számon, pedig ahogy most számolom, akkoriban nem volt még ötven se. 

Az írás folytatása a következő részben!
 
 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 40. rész 2014.05.25.

Van néhány írás, amely már megjelent itt a blogon, akkor, amikor a színháztörténeti sorozat ötlete még nem fogant meg, de mindenképp illenek a sorozatba. Ezért a megfelelő helyeken ide is átemelem őket.  Sorukban ez a második. A beszélgetés 2001-ben történt.
 

Rábl Róbert ügyelő már színpadra szólította a kezdőkép szereplőit. A monitor segítségével vet még egy pillantást az előtérre. Nem érkezik már közönség. Hamarosan megnyom egy gombot, felgördül a függöny, indul az előadás... Munkája persze ma este is előbb kezdődött. Sokfelé kell figyelnie. Azt mondja, olyan ez, mint egy nagy pókháló közepén lenni, ahol a háló minden rezdülését lehet és kell is érezni. De azt is mondhatnánk, úgy kapcsolódik és van itt egymásra utalva minden, mint egy precíz óramű fogaskerekei. Nem véletlenül kívánkozik ez a másik hasonlat, hiszen órásmester volt huszonöt évig. Az a tanult szakmája, annak ellenére, hogy szülei hivatása a színház felé orientálhatta volna. Édesapja a régi Nemzeti Színház főügyelôje volt, édesanyja a Madách Színház súgója. Sokat forgott tehát már gyermekként is a színház világában, mégsem gondolt arra, hogy édesapja nyomába lépjen. Ifjúkorában statisztált is, Rátonyi Róberttel, Rozsos Istvánnal, Kovács Károllyal egy színpadon. Mégis órásnak ment, s tulajdonképpen csak gazdasági kényszer ,,segítette” az új választáshoz. Egerben akkoriban épp ügyelőt kerestek a Gali László-szervezte társulathoz. A feladat nem volt ismeretlen számára, úgy döntött, megpróbálja. Barócsi Diana, Ludányi Andrea és ő- hárman vanak. Felelôsek a próbák, az elôadások fegyelméért, természetesen nem a művészi, hanem a technikai oldalért. A balesetek elkerüléséért, a váratlan helyzetek lehetőleg zökkenő- és feltűnésmentes megoldásáért. Azt gondolhatnánk, az ügyelő nem túl népszerű ember, hiszen - épp a felelősség miatt - a szigor képviselôje. Kétféle jellem létezik ezen a poszton, aki a katonai drillt alkalmazza és - ahogyan őt itt nevezik - a nagy olajozó. Az alárendeltségi viszonyok szorítását emberi hanggal oldja. Számít munkatársaira, bízik bennük és meggyőződéssel állítja: itt a legjobbak dolgoznak. ,,Azért van jó dolgom, mert profi kollégákkal dolgozhatom együtt, akik valamennyien magas fokon végzik feladatukat”. Napi munkájához tartozik figyelemmel kísérni, megérkezett-e az előadás minden szereplője, megfelelő időben szólítani őket a színpadra, ,,levezényelni a változások szabatos lebonyolítását”, állandó kapcsolatot tartva a színpadmesterrel, műszakkal, nézőtéri ügyelővel. Segíti munkáját az ügyelőpult. Mikrofon, kapcsolók, képernyő, amelyen négy kamera képét tudja váltani. Kettő a földszinti, illetve emeleti előteret, egy a teljes színpadot a nézőtér felől, egy pedig ugyanazt felülnézetből mutatja. Utóbbi kettô segítségével láthatja azt is, amit pultja mellől - ami az egri színházban a jobb oldali kulisszák között helyezkedik el - nem. A felújított színházban új ez a pult is. Egyszerűbb a réginél, kezelése könnyebb, de továbbra sem mindenható. A személyes kapcsolat nélkülönözhetetlen egy-egy váratlan helyzet során. Például amikor minden gondos előkészület ellenére sincs ott a színpadon álló színésznél az a gyűrű, amelynek mérgét mindjárt magához kellene vennie, vagy ha egy pisztoly nem akar elsülni. Pillanatok alatt kell ilyenkor megoldást találnia, s hamar megugrik bizony a vérnyomás. A mai ügyelőpultok azért már nem hasonlíthatóak a régiekhez. Édesapja még olyannal dolgozott, amellyel csak csengőjelet tudott adni az öltözőkbe. Máig él azokból az időkből az ,,első csengetés” kifejezés... Akkor jó, ha a közönség nem is tudja, bogy van ügyelő - vallja. Mégis ismerősnek tűnhet. Rövidebb szerepekben a színpadon is előfordul. Nem a személyes ambíció okán, inkább azért, hogy a színháznak ne kelljen arra a néhány mondatra egy külön színészt felkérnie. Igazán otthon a pultjánál érzi magát. Nyugalma, embersége mindenkinek biztonságérzetet ad. Szeretik a színházban, bárkivel beszélgettem, mindenkitől így hallottam.

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 39. rész 2014.04.15.


1988.06.07.

Tisztelet a közönségnek
Évadzáró társulati ülés Egerben

  Évadzáró társulati ülést tartott hétfőn az egri Gárdonyi Géza Színház együttese. Nem könnyű évet hagyott maga után, hiszen egy kezdő csapattól nem várt sokat sem a közönség, sem pedig a szakma. Sokan még azt is csodának tartották, hogy annyi év után, ilyen gazdasági körülmények között egyáltalán ilyesmire vállalkozik a megye és a város. Aztán egyre nívósabb produkciókkal bizonyította a társulat, hogy van létjogosultsága, elismerést vívott ki magának.
   A résztvevőket Balogh Tibor ügyvezető igazgató köszöntötte. Ezután Kiss Sándornak adta át a szót, aki meleg szeretettel köszönte meg a társulatnak az éves munkát. Mint elmondta, sokan tamáskodtak az indulásnál, ám az évad cáfolta a kételkedőket. A művészek igazolták, hogy érdemes volt elszakadni a Miskolci Nemzeti Színháztól. Egerben helye van a művészeti ágnak, nagyon értékes egységet sikerült kovácsolni a kőszínház, a bábszínház és az Agria Játékok hármasságából. Régebben nagyon hiányzott, hogy egri színész nem szerepelhetett megyénk kulturális életében: ma már természetes részese. Kilép már a megyéből is: fesztiválokon vesz részt, nemzetközi kapcsolatokat építget. Végezetül a megyei pártbizottság titkára azt kívánta, hogy legyenek még jobban itthon ezen a tájegységen.
   Ezt követően dr. Kovács János, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője szólt a jelenlévőkhöz. Mint elmondta: nem könnyű az indulás, sok anyagi áldozatba került. De megérte, mert megerősítette az együttes a vágyat az emberekben a kultúrára. A külső elismerések is azt igazolják, hogy érdeme volt az erőfeszítéseket megtenni. Végezetül leszögezte: „Várjuk, kérjük a jövő sikereit!” A jóra való törekvés és a fegyelmezett munka meghozza a gyümölcsét.
    Gali László igazgató-főrendező az évad eleji gondolatát idézte: „Tisztelet a közönségnek!” Annak, amelyik színháza akart, s a társulattal együtt teremtett is. S így folytatta: „Kevés volt a pénzünk és nagyon kevés volt az időnk. Nem törődtünk a munkaidővel, teljes erőnkkel dolgoztunk a maximális eredményért. Ebben az izzó atmoszférában mégis élettel teli dolgok születtek, még tévedéseink is elevenek voltak. Nem törődtünk az előírásokkal. Persze abszurd és talán helytelen is volt így csinálni színházat. De abszurd és helytelen is, ahogyan ma szokták csinálni, vagyis robotolva, állandóan az órára pillantgatva, számolva a perceket. Ma a „színházcsinálás rettenetes masinája” – ahogy Copeau mondja – nagyon pontosan működik: szépen legördülnek az előadások a szalagról. Iszonyú félreértés, amely „fogyasztási javakat termelő” üzemmé akarja tenni a színházat és azzal kész!
   Én azt vallom, hogy a színház – amelyben persze szükség van szabályokra, munkarendre, meg korlátokra – azért mindennek ellenére szabad kollektív, emberi és testvéries munka, művészi munka maradat és annak is kell maradnia.”
Az igazgató-főrendező problémákat is sorolt, az előrelépés feltételeit. Kiemelte a társintézmények segítségét, a színházpártoló egyesület megalakulását. A nívós kezdet csak továbblépésre sarkallhat, tovább növelve az erőfeszítéseket. A színház művészeti tanácsa javaslatának figyelembevételével  jutalomban részesült Agárdy Ilona, Bárdos Margit, Bókai Mária, Csendes László, Csonka Anikó, Epres Attila, Gali László, Győrvári János, Horváth Ferenc, M. Horváth József, Megyeri Zoltán, Kiss László, Pasqualetti Ilona, Piros Sándor, Ribár Éva, Román Judit, Solymosi Tibor, Szatmári György, Szíki Károly, Tunyogi Péter, Golen Mária, Lénárt András, Lovassy László, Lovassy Lászlóné és Stuth Zsuzsa. Külön kiemelték Agárdy Ilona,Bókai Mária, Csendes László, Epres Attila, Gali László, M. Horváth József, Megyeri Zoltán, Piros Sándor, Szatmári György és Román Judit teljesítményét. A legjobb alakításnak az évad során Csendes László Kolhaas Mihály megformálását tartották.
    A következőkben Demeter Zsuzsa, a Harlekin Bábszínház vezetője szólt társulatának munkájáról. Majd Balogh Tibor zárta be a társulati ülést, amely sokaknak nem a pihenés kezdete, hiszen hozzákezdenek az Agria Játékok próbáihoz.  (Fotó: Koncz János)

 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész), Svarc: Elvarázsolt testvérek (35.rész), Arthur Miller: Két hétfő emléke (36.rész), Shaw: Pygmalion (37.rész),  Rozewicz: Fehér házasság (38.rész)         

 

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 38. rész 2014.03.31.

  1988.06.03. 

Premier Egerben
A fehér házasság – lengyel rendezésben

 

   Ma este 7 órakor kezdődik az idei évad utolsó bemutatója az egri Gárdonyi Géza Színházban. Rozewicz Fehér házasság című drámáját állították ezúttal színpadra, lengyel vendégművészek közreműködésével.    

 
Román Judit - Csonka Anikó

  A rendezésre Andrzej Rozhint, a lublini Osterva Színház igazgatóját kérték fel. A hazájában jól ismert művész 18 éve van a pályán, több színházat vezetett eddig. Elsősorban a modern drámairodalom érdekli, az utóbbi években Berthold Brecht, Willy Russel, Peter Schäfer műveit vitte színre. Legutóbbi premierje a varsói Atheneum Színházban volt: a szovjet Nyikolaj Erdman két drámáját mutatták be, a glasznoszty szellemére fogékony lengyel közönség élén érdeklődése mellett.
   Andrzej Rozhin már dolgozott Magyarországon, tavaly A hajó című Stanislav Tym darabot rendezte, a debreceni Csokonai Színházban. E mostani megbízatása is innen ered: Gali László látta a lengyel társulat előadásában Rozewicz Fehér házasságát, s ezután született a meghívás gondolata, amely most Egerben testet öltött, közös munkához vezetett.
   A darab nem „könnyű”, nagyon keményen és szuggesztíven beszél az emberi kapcsolatok bugyrairól. Mélyen humánus mondanivalót, tanulságokat hordoz az egyén lehetőségeiről és sorsáról, aki megpróbál kitörni az őt körülvevő normák és hagyományok világából.
   A lengyel rendező a nyelvi nehézségek ellenére is rendkívül optimistán látott munkához, Mint mondta, két tényezőnek köszönheti magabiztosságát. Megnézte a társulat előadásait - különösen Nádas Péter Takarítása tett rá nagy hatást -, s ezekben érzékeny, minden rezdülést tolmácsolni tudó színészekkel találkozott, valamint rendkívül érdeklődő, a színpadi történésekkel együtt lélegző közönséggel. Így minden feltételt adottnak érez egy friss szellemű, meglepetéseket sem nélkülöző bemutatóhoz…

A díszlettervező

   A Fehér házasság díszletei a nemzetközi hírű díszlettervező, rendező, festő és grafikus, Andrzej Markowicz nevéhez fűződnek, aki a hatvanas években a gdanski képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát. Már tanulóévei alatt együttműködött különböző egyetemi színpadokkal, forgatókönyveket, díszletet készített számukra, rendezőként és színészként dolgozott velük. 1971 óta tervez díszleteket a prózai, zenés és bábszínházak számára. Eddig több mint 90 munkája készült el. Lengyelországon kívül Nyugat-Németországban, Csehszlovákiában és Magyarországon is dolgozott. Szegeden készítette el az Isten veled, Júdás! című Iredynski-darab díszleteit. 
   A kritikusok elsősorban munkáinak rendkívül szuggesztív vizuális hatását, a darabok mondanivalóját erősítő szerepét emelik ki. Ezzel az indoklással kapta első jelentős elismerését is, a Lengyelországi Színházi Fesztivál díját, 1979-ben, A szabó című darab díszletéért.
   1983-84-ben a párizsi Nemzetközi Színházi intézetben, illetve a londoni British Council-ban folytatott ösztöndíjasként tanulmányokat. Díszletterveiből Edinburgh-ban kiállítást is rendezett a Színházi Világfesztiválon. Franciaországban, Jean Louis Barrault világhírű színházában ugyancsak bemutatta alkotásait.
   Tavaly ő készítette el az Osterva Színház számára a Fehér házasság díszleteit. Ezeket adaptálta most az egri színpad- és világítástechnika lehetőségeihez, olyan túlfűtött barokkos teret hozva létre, mely méltó teret ad a dráma lázálomszerű történéseinek.

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész), Svarc: Elvarázsolt testvérek (35.rész), Arthur Miller: Két hétfő emléke (36.rész), Shaw: Pygmalion (37.rész)            

 

 

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti 37. rész 2014.03.20.

Pygmalion


Stábfotó

1988.05.16.  Shaw Pygmalionja az egri színházban

   G. B. Shaw nyugtalanító jelenség lehetett kortársai számára, hiszen makacsul támadta a társadalom igazságtalanságait. Bőven akadtak ellendrukkerei, de nem fogott rajta az átok, vérbeli vegetáriánusként 90 évet élt. Illetve: alkotásaiban él ma is, darabjait rendszeresen játsszák. Ma este éppen az egri Gárdonyi Géza Színház mutatja be a Pygmaliont, amit Szőke István rendezett, aki a Miskolci Nemzeti Színházból csatlakozik jövőre a társulathoz.
   Mint elmondta, a szerző megítélése ma is bizonytalan, többnyire le- vagy túlértékelik munkásságát. Ezt a veszélyt úgy igyekezett kivédeni, hogy maximálisan ragaszkodott a szövegkönyvhöz. Úgy nyilvánulhat meg leginkább a sokszínű Shaw-i bölcsesség, ha erőltetett rendezői ötletek helyett magára az íróra támaszkodnak. Ez a darab egyébként sem szorul mankókra: a filmforgatókönyvnek íródott, pergő cselekményű alkotás magával ragadja a közönséget. Most épp e filmszerűséget hangsúlyozzák Egerben: a gyorsan mozgatható díszletek (Kerényi József munkái) segítségével pillanatokon belül változnak a helyszínek. 
   A történet ismert: Higgins professzor, a neves nyelvtanár a műveletlen virágárusból, Lizából fél év alatt „hercegnőt” teremt, akit a legelőkelőbb társaság is befogad. Eközben természetesen egymásba szeretnek, hepiend azonban nincs. A konvenciók erejéről beszél az író: felületes kapcsolataink miatt az is elegendő megtévesztésünkre, ha valaki ügyesen bebújik a szokások álruhájába. Hogy az ilyen idomulás mennyire lehet tartósan sikeres, arról is véleményt mond a darab folytatásához készült vázlatában az író. Liza férjhez megy egy kedves, ám mafla fiatalemberhez, és többször is megpróbálkozik a virágüzlettel, de a baráti kölcsönök ellenére rendszeresen csődbe jut. A nagy pénz ugyanúgy elfolyik az ujja közül, mint korábban a néhány penny. Tehát: mégsem olyan egyszerű átlépni a saját árnyékunkon? A bemutató ma este 7 órakor tartják, a két főszerepet Csendes László és Fráter Kata játssza.


                                                                                                      (koncz)   


 

   Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész), Svarc: Elvarázsolt testvérek (35.rész), Arthur Miller: Két hétfő emléke (36.rész)          

 

 

 

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 36. rész 2014.03.13.

Arthur Miller: Két hétfő emléke

Szíki Károly, Győrvári János, Szatmári György

    1988.03.11.

Magas, fekete falaktól körülvett, elhanyagolt műhely. Kintről, a maszatos üvegen csak tompítottan jutnak be a fények és a zajok. Gépalkatrészek, csomagolópapírok, nyomtatványok hevernek mindenfelé. Ebben a reménytelenül sötét katlanban pereg Arthur Miller: Két hétfő emléke című darabjának cselekménye. A neves amerikai szerző egyfelvonásosát március 11-én, pénteken este mutatja be az egri Gárdonyi Géza színház társulata a stúdió sorozatban.
   Teljesen felborul ezúttal a megszokott rend: a nagyszínpadot a nézőtér felé lezárták és a nézők maguk is a játéktérben, a díszletek közt foglalnak helyet. (Az első sorban például valódi alkatrészes ládákra kell letelepedni.) Ezért ezúttal a színház hátsó bejáratánál várják a közönséget a jegyszedők.
  A darab rendezője, Szabó Ágnes öt évet dolgozott Erdélyben, a szatmári Északi Színházban, illetve vendégként Kolozsvárott. Tavaly ősszel települt át Magyarországra és a fiatal társulathoz csatlakozott.

     - Nehezítette-e a rendezői munkát ez a szokatlan színpadi megoldás? – kérdeztük az egyik próba után. 
 

  - A nézők nagyon közel vannak a színészekhez, ezt a körülményt mindenképpen figyelembe kell venni – válaszolta. – A harsányság, a gesztusok és a hangerő eltúlzása, ami egyébként a távolság áthidalásához gyakran szükséges, itt zavaró lenne, sokkal hatásosabb a visszafogott játékstílus. Ugyanakkor a veszekedések, dühkitörések időnkénti fortissimói így még hangsúlyosabbá válnak. 

    - Gyakran mondogatjuk, hogy a színház jelen idejű művészet. Mik azok a vonások, amelyeket Ön ebben az 1954-ben, Amerikában íródott drámában ma, Magyarországon időszerűnek érez?

   - A mű lényegében arról szól, hogy az ember taposómalomban él. Ha nincs ereje, kitartása és főleg hite hozzá, hogy kitörjön az elszűkítő környezetből, az egymásra zuhanó napok monoton robotjából, ha nem képes a maga teljességében élni az életet, megszűnik lélekben létezni. A megállíthatatlanul szállongó porban nap-nap után megjelenő emberek különféle stratégiákkal próbálkoznak. Ám útjuk többnyire alkoholizmusba, önmegtagadásba, leépülésbe torkollik…  Ez a darab úgy figyelmeztet a hit és az akarat fontosságára, hogy a hiánya nyomában járó pusztulást mutatja meg. Ettől válik megrázóvá, de meggyőzővé is. Ma, amikor különböző okok miatt egyre jobban tejed a pesszimizmus, a passzív belenyugvás, e gondolatok aktualitása, fontossága tagadhatatlan.

    - A főhősnek, Bertnek mégis sikerül kitörnie ebből az ördögi körből…   

   - Ő tulajdonképpen maga az író. Miller valóban dolgozott két évet egy hasonló helyen, mielőtt egyetemre ment volna és a legkedvesebb színművének tartotta a Két hétfő emlékét, nyilván önéletrajzi vonatkozásai miatt is. Bertben, aki szabad perceiben a Háború és békét olvassa, mindvégig él a remény, hogy tanulni fog, és az a képesség is, hogy ne a könnyebb ellenállás felé haladjon. Ezért sikerül megszabadulnia a kilátástalan sorsok e gyűjtőhelyéről.

  Miller ezt írta a darab születéséről: „Úgy éreztem, az emberi összetartozásnak még a fogalma is darabjaira hullott… Azt reméltem, hogy meghatározhatom önmagam előtt is a remény értékét, azt, hogy miért kell belekapaszkodni és azoknak a hősiességét, akik legalább tudják, hogyan viseljék el a reménytelenséget.”
   Az előadás nem ígér felhőtlen szórakozást. Tükröt tart elénk, őszinte önvizsgálatra kényszerít. Erre a szembesülésre szükségünk van, hogy szembe tudjunk szállni azzal a bizonyos észrevétlenül szitáló szürke porral, mely nemcsak a Miller által megrajzolt és Menczel Róbert díszleteivel megjelenített színpadbéli műhelyben szitál megállíthatatlanul…

                                                                Koncz János


 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész), Svarc: Elvarázsolt testvérek (35.rész)           

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 35. rész 2014.03.05.


ELVARÁZSOLT TESTVÉREK

   

Epres Attila és Bókai Mária

Epres Attila, Csonka Anikó, Fehér István

1988. február 20.

 

A ”visszamesélt” szabadság

   Jevgenyij Svarc szovjet író meséi nem csak a gyerekeknek szólnak. Valóban érdekes felnőtt fejjel végignézni az egri Gárdonyi Géza Színház Elvarázsolt testvérek című előadását, és megfigyelni, hogyan ábrázolta az alkotó a negyvenes-ötvenes évek személyi kultuszát, hogyan sürgette a szövetkezést, az összefogást ez ellen.
   A Zöldboszorka alakjában könnyűszerrel Sztálinra ismerhetünk. Dolgos Vaszilissza pedig a „haza anyja”, akinek férje elesett a Sárkánykirállyal vívott küzdelemben – azaz a II. világháborúban – népe legjobb tulajdonságait, a szorgalmat, bátorságot, kitartást és szeretetet egyesítve veszi fel a harcot fiai – a jövő nemzedékek – megmentéséért. A csatához segítőtársakat is talál, és végül győznek: az erdőben a „demokrácia erői” megtörik az egyeduralmat és átalakítják a „politikai viszonyokat”. Fontos fegyverük ebben a gonosz gyengéinek leleplezése. Ezt Svarc bölcsen már az ötvenes években felismerte és ábrázolta, de ítélete csak mesében rejtezhetett.  
   Gyermekszemmel persze ez a jelképi réteg nem érthető, ám az írás erejét mutatja, hogy e mesteri „képes beszédtől” eltekintve is teljes értékű marad a mese, amit a fiatal közönség élénk érdeklődése bizonyít.
  Hiszen elsősorban rájuk gondolva állította színpadra Gali László igazgató-főrendező a darabot, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legifjabb nemzedék belekerüljön a színház bűvkörébe, és felnőttként is megőrizze érdeklődését.
   Pezsgő, akciókban gazdag előadás született a mesejátékból. A jó és a gonosz nagy energiákkal feszül egymásnak, és a közel két órás akadályfutásban, a mind nagyobb próbatételek közben az előbbi fokozatosan megerősödik, míg az utóbbi egyre veszít hatalmából. Az író számos klasszikus meseelemet épített a szövegkönyvbe, melyek támpontul szolgálnak a gyerekeknek a történet követésében. Akad itt gonosz boszorkány, ügyes legkisebb fiú, hatalmas erdő, különféle állatok, fontos szerepet játszik az élet vize, és a bűvös hármas szám is lépten-nyomon előfordul. A rendező ugyancsak ezekre a felénk is honos pillérekre támaszkodott, s az orosz folklórra inkább csak jelzésszerűen utal, ezzel is tágítva a darab érvényességét.
   Az egyenes vonalon haladó cselekmény szinte egy mondatban összefoglalható: Dolgos Vaszilissza elveszett gyermekei keresésére indul és a Zöldboszorkával vívott harcok után kiszabadítja őket annak fogságából. A végkifejletig számos próbát kell kiállni, melyek újra és újra feszültséget keltenek a nézőkben. A cselekvésben megnyilvánuló jellemek gondosan kidolgozott hálózatba kapcsolódnak össze, függéseik módosulása pontosan jelzi az erőviszonyok változását. A két pólus: a Zöldboszorka és Dolgos Vaszilissza. Az előbbi az erdő kegyetlen ura, aki igája alá hajtotta az állatokat, a betévedő idegeneket, és kénye-kedve szerint bánik velük. Hatalmától eltelve, mély imádattal csügg önmagán, ám lassanként kiderül, hogy nem igazi rémalak ő, csak afféle pitiáner csaló.  Attól nagy, hogy hisznek neki, s amint ez nyilvánvalóvá válik, megtörik és jelentéktelenné zsugorodik. Ellenfele, Vaszilissza a valódi értékeket képviseli, és ilyenekért harcol. Fiai visszaszerzéséért a legnehezebb erőpróbáktól sem riad vissza. Szeretettel bánik másokkal, ezért a boszorka sanyargatottai nála keresnek menedéket és őt támogatják. A medve, a kutya, a macska és az egerek segítségével, valamint Ivanuska megjelenésével olyan szövetség alakul, mely kiáll minden nehézséget és végül győzelmet arat.

  Gali László nagy figyelmet fordított a színészi munka kidolgozására. Az előadás fő erőssége éppen ebben rejlik. Szívvel-lélekkel játszik mindenki, az egri társulat most sem engedett az immár megszokottá váló nívós csapatmunkából. Külön is érdemes odafigyelni Tunyogi Péterre, aki a zöldboszorka szerepében valósággal brillírozik. A figura jellemének a színét és visszáját is megmutatja, egyszerre érzékeltetve ezzel gonoszságát, ugyanakkor nevetséges voltát. Az anya szerepében Bókai Mária erőt és tisztaságot sugározva játszik, ezért hisszük el neki, hogy a szeretet valóban csodákra képes. Fiacskáját, Ivanuskát, Csonka Anikó formálja meg, bájjal, lefegyverző természetességgel. Nem könnyű Szász Andrea és Bárdos Margit helyzete: ők az elvarázsolt testvérek, akik szinte végig jávorfaként állnak a színpad hátterében, „jutalmul”, lazításul ők alakíthatják a két kicsi egér kedves figuráját is. Nehéz, mégis hálás szerepet kapott Horváth Ferenc, Fehér István és Epres Attila is: ők bújtak a medve, a kutya, a macska maszkjai mögé, melyek a Harlekin Bábszínház tervezőinek profi munkái. Így a hangjukra és a gesztusaikra vannak utalva. A mozgások kidolgozásában Karsai János pantomím művész segített, és elérte, hogy időnként egészen tökéletes az illúzió. Így nem is csoda, hogy ez a trió nyomban a közönség kedvencévé válik. Különösen Epres Attila figyelemre méltó, aki Macsek Ivanovics szerepében macskább a macskánál.
   Piros Sándor a kosztümöket a jellemábrázolás szolgálatába állította. „Beszélő” ruhák ezek, elég, ha példaként a boszorkány áttekinthetetlen, zűrzavaros, burjánzó öltözékét és Vaszilissza nemesen egyszerű viseletét említjük. Piros Sándor tervezte a díszletet is, mellyel a helyőrségi klub zsebkendőnyi színpadát a duplájára növelték, a játékteret megnyitották és kitágították. A stilizált erdő nem vonja el a tekintetet a játékról, melyben végül minden jóra fordul. A sok-sok izgalom után kiegészül a család, az erdő megszabadul elvetemült uralkodójától, akit azzal büntetnek, hogy dolgoznia kell, mint bárki másnak, és ezután legfeljebb önmagának parancsolhat.
                                                                Koncz János         

 

 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész), Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi: Charley nénje (33.rész)           

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 34. rész 2014.02.25.

M. HORVÁTH JÓZSEF EMLÉKÉRE



Ribár Évával

   1999… A színházat éppen átépítették, az előadások több helyszínen folytak, ezek egyike volt az Ifjúsági Ház. Elkezdődött a Piaf premierje, de alig egy perc múlva megszakadt. Fehér István jelent meg a színpadon. „Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Közönségünk! Elnézésüket kérem, hogy néhány pillanatra leállítom az előadást. Néhány nappal ezelőtt, 1999. szeptember 23-án meghalt egy színész. Önök M. Horváth Józsefként ismerik. A mai bemutatót az ő emlékének, kollégánk, Jozsó emlékének ajánljuk. Köszönjük figyelmüket.” Ez volt az utolsó, sajnos - ahogyan ma mondják - már csak „virtuális” színpadi jelenléte annak a színésznek, akit közönség és kollégái egyaránt szerettek, s akit az 1987. október 16-i évadnyitó bemutató előadáson, az újra létező társulat tagjaként is már láthattak, Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabjában.  
   Sokaknak a felszabadult bolondozó, a nagy mulattató jut elsőként eszébe róla – lásd sorozatunk előző részét: Charley nénje -, de szerepeiben nem csak humorát, mély emberismeretét is mindig megmutatta, hogy csak Örkény István Tótékjának postására, Szomory Dezső Hagyd a nagypapát! (Szabóky Zsigmond Rafael) címú darabjának nagypapájára (lásd a kezdő képen), vagy Szép Ernő Vőlegényének Csuszik Zsigájára emlékeztessek,   nem is beszélve – valóban mintha egyenesen rá írtak volna -, A Svejk a hátországban címszerepéről (Hašek - Aldobolyi Nagy - Szenes – Bodrogi).

                               
Svejk                                               Charley nénje

Az 1987/88-as évad bemutatói sorát megszakítva most itt, a Brandon Thomas - Aldobolyi Nagy György – Szenes Iván: Charley nénje kritikájának felidézése után (fotó: Népújság - Koncz János) emlékezik rá a Színháztörténeti sorozat.

Szegvári Menyhért rendező gondolatai:

   Legszívesebben mindazokról írnék, akikkel – akár színészként, akár műszakiként, akár asszisztensként, súgóként, öltöztetőként, titkársági dolgozóként, vagy portásként – egy épületben lehettem annak a húsz évnek kapcsán, amit a Gárdonyi Géza Színházban dolgozhattam, és akik közül számos munkatársam barátommá vált, sőt egyikőjük még a feleségem is lett, de most Jozsóról (M. Horváth József színművészről) osztom meg néhány gondolatomat. (Ő már sajnos nem tud sem egyetérteni, sem beperelni érte!)
     Azért is, mert máig lelkiismeret furdalásom van halála miatt.
  Történt, hogy mielőtt elhunyt, felvittem magammal Budapestre, a Kamaraszínházba egy, már Egerben is általa kitűnően alakított szerep újrajátszására. Jozsót „négy lóval” kellett fölcipelni Pestre. Nem akart jönni semmi áron. Félt! Először azt hittem, hogy csak „játssza” a félelmet, csak mórikál, de amikor végül engedett, megtapasztalhattam, hogy nem. Mielőtt bementünk az olvasópróbára, kérte, találkozzam vele, majd (szó szerint) a kezét fogva cipeltem be az épületbe. Reszketett.
   Aztán, aki ismerte Őt, annak természetes, hogy a második próba után az egész ottani társulat már körülötte nyüzsgött a büfében, természetesen. Itták a szavait, „szagolták” személyiségét, azt az utánozhatatlan, páratlan, megfogalmazhatatlan egyéniségét, ami fiatal korától jellemezte Őt.
   Akkor már nagyon beteg volt és én mégis kényszerítettem erre a – számára óriási megterhelést jelentő – munkára. Emiatt érzem magam, még ma is rosszul, mikor Rá gondolok. (És melyik nap nem?)
   Mindenesetre boldog lehetek (ha, van a mi szakmánkban ilyen), hogy ismerhettem, hogy barátja lehettem ennek az „őskomédiásnak”, aki nem csak vígjátékok főszerepeiben volt csodálatos, de néhány mondatos drámai epizódokban is „megállt körülötte a levegő”.
   Sok más mellett az Ő barátságát is ennek a színháznak köszönhetem!

 

* Hozzászólások:
- Betöltetlen az űr ,amit hagyott maga után! :(( Sokszor gondolok Rá. Dimanopulu Afrodité.
- Drága , drága Jozsó! A Minden egér szereti a sajtot-ban mint Zakariás , még bábozott is! Lovasy Erzsi
- Nagyon jó színész volt! Egykori Hetes Iskola 

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 33. rész 2014.02.17.

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész), Beumarchais: Figaro házassága (32.rész)
 

Charley nénje az egri Gárdonyi Géza Színházban - Beszélgetés Aldobolyi Nagy György zeneszerzővel (részlet a Népújság interjújából)



 

 - A mostani előadás miben lesz új, egyedi……?
- Újra hangszereltem a darabot az egri viszonyoknak megfelelően. Tekintettel voltam a kíséretre – az Egri Szimfonikusok vállalták – és a színészek adottságaira. Egyébként épp ez adja a dolog eredetiségét, hiszen a szereplők egyénisége formálja az előadást.
- ……Remélem, nem babonás: elárulná, milyenek a benyomásai az egri premiert illetően?
- Nagyon tehetséges, jó szellemű társulatot hozott ide Gali László. Megtaláltuk az összhangot a zenészekkel. Marik Erzsébet korrepetitorral és Gajdos József koreográfussal. Reméljük, hogy siker lesz…

 

 


 

 

   1988.01.29.

Az örökifjú tanti színre lép

  A könnyű műfaj nevében ellentétben egyáltalán nem egyszerű dolog. Nem elég hozzá a színészi tehetség, az író: a szárnyaló lelek, fegyelmezett és jó összmunka nélkül görcsös erőlködéssé válik az előadás. Az egri együttes éppen ezt értette meg, s legnagyobb erényük az az összhang, az a közös teljesítmény, amelyen nem érződik izzadtságszag. A piruett könnyed, nem botlik meg saját lábában a „táncosnő”, legalább olyan szinten valósítja meg ez a rokonszenves csapat a produkciót, mintha zenés tagozata is volna.
  A habkönnyű történetet szinte mindenki ismeri. Az alakok is sokszorosan ismerőseink: a bohém diákok, a szerelmes, de jól őrzött leánykák, a zord, de becsapható atyák, nosztalgikus kötődések, mind-mind a színházi közhelyek közé tartoznak. Különös dolog ez: korunkban túlságosan is felment az eredetiség ázsiója. Valamikor egyáltalán nem számított az plágiumnak, ha az irodalomban vagy a színpadon régi figurák tűntek fel. Sőt, a mívesség fokmérője volt, hogy ki mennyit tudott beépíteni az alkotásába a hagyományokból. Talán onnan a Charley nénje fantasztikus sikere, hogy írója színész, aki mit sem törődött a literatúra etikettjével, csupán azzal, hogy hatásos legyen a műve. Ez aztán sikerült is.  Legendák szólnak arról, hogy vonaton vetette papírra, netán fogadásból bohózatát. Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyság ez a darab a színpad különleges törvényeire, s az irodalomtól való függetlenségére. Mert nagy valószínűséggel még csak el sem mosolyítaná magát az a néző e poénok olvasása közben, aki a színi látványon hasát fogja a nevetéstől.


Koncz János fotói

  A helyzetkomikum azért elsősorban a címszereplő érdeme, hiszen férfi bújik asszonyruhába. Örök és megunhatatlan humorforrás a két nem különbözősége és hasonlósága, különösen, ha ez az átváltozás olyan világban játszódik, mint a békebelei Nagy-Britannia. A férfiak és nők közeledése itt szertartásos, így valóban szentségtörésnek számít, ha valaki nadrág helyett szoknyát vesz föl.  Itt nem egyszerűen egy komikus félreértésről van szó, hanem ezek szerint egy álszent erkölcsiség kifigurázásáról is. Ahol voltaképpen nem is az öltözéke adja meg „Charley nénjének” vagyis Lord Frank Babberley-nek a tekintélyét, hanem degeszre tömött pénztárcája.  S ez – valljuk be – még napjainkban is tiszteletet parancsol.
  Az egri előadás édeme az, hogy nagyon is hagyományosan, mégis friss szemlélettel állítja elénk ezt a bohózatot. Már Shakespeare-nél lelkére kötötte Hamlet a színészeknek, hogy a bohóc ne mondjon többet a szerepénél. Vagyis ne próbáljon valaki a maga kovácsolta sikertől megrészegedve a lehetségesnél több elismerést kicsiholni. Ezt az ősi, de mindig megszegett színészparancsot maradéktalanul betartotta az együttes. A címszerepet játszó M. Horváth József sem „radírozta le” a többieket a világot jelentő deszkákról. Pedig mintha egyenesen neki írták volna ezt a szerepet: oly természetes módon illik alkatához. Kiválóan állítja elénk kezdetben a társai által is félreismert, némileg együgyűnek tartott, ám valójában sokarcú, szellemes figurát, akit igazából a szélsősége helyzet jellemez. Azt is megérthetjük, hogy nemcsak a különös helyzet változtatta megunhatatlan sikerdarabbá a Charley nénjét, hanem az is, hogy fölsejlik benne valami fontos tudnivaló az emberi természetről. Lord Frank Babberley arcképéhez újabb és újabb vonások kerülnek, mert M. Horváth József nem tekinti egyszerűen jópofa bemondásoknak szavait. A nevetésen túl a közönség is megérzi, hogy ennek a fiatalembernek kissé valóban megingott nemi szerepe a női öltözékben. Rendkívül kétarcúan parodizál, hangsúlyos gesztusai egyszerre fejezik ki a játék önfeledtségét, s a magára ismerést: jaj, már nem tudok parancsolni sem önmagamnak, sem az eseményeknek!
  Ilyen szempontból fajsúlyosabb is az előadás a szokásosnál, de ez nem megy a szórakozás rovására. Sőt, különös módon még meg is erősíti a nézők önfeledtségét: könnyen belehelyezhetjük magunkat Babberley alakjába, mivel M. Horváth nem egy sematikus karikatúrát, hanem egy teljes embert állít elénk. Még inkább szerencsés, hogy lehetősége van azt az említett „közhelyet”, pontosabban ezt a vázlatot kiszínezni, teljes értékű képpé formálni.
 Társai jól asszisztálnak teljesítményéhez: Szatmári György és Megyeri Zoltán pontosan tükrözi vissza Babberley változásait. Nem értik és nem is érthetik, hogy mi megy végbe barátjukban: a végén is csupán megelégedettségükben fogadják vissza szeretetükbe. Ők a bizonyság arra, hogy az így szerzett tapasztalat nem megosztható, bármenyire is mély, szinte zsigeri. Pontosan beleillenek a képbe, tánc- és énektudásuk nem hagy kívánnivalót maga után.
  A másik páros, Román Judit és Pasqualetti Ilona is állja a tempót. Ügyesen formálják meg az etikett szorításában élő, de természetes vágyaikat nem szégyellő lányokat. It talán érzékelhető különbség van Román Judit javára, mivel mimikája, átélőképessége erőteljesebb, így hatásosabb megjelenése, bármennyire is kiegyensúlyozott a két szerep.
  Meglepetés Kiss László Sir Francis Topplebee szerepében. Nemcsak teljes hitelességgel jeleníti meg a nyugalmazott ezredest, de remek énekhangjával hamar a szívünkbe is lopja magát. A nagy „slágernél”, az Orchideáknál már visszafogottabb, talán ez az ismert dallam gátlásokat kelt benne. Remek társa Ribár Éva, aki kitűnően énekel. Megjelenésével, szerepformálásával tökéletesen illeszkedik az együttesbe. Nem kevésbé kifejező Kőszáli Ibolya alakítása sem, Ella Delehay megszemélyesítése erőteljes, fontos teljesítmény.
  Meghívott vendégként Korcsmáros Jenő játssza Stephen Spittigue szerepét, alkatához igen illeszkedik ez a figura, így jó választás volt rábízni ezt az alakot. Hasonlóan kedves alakítást nyújt Solymosi Tibor, aki a szenvtelen inast szellemesen állítja színre.
  Talán méltatlanul említem a végén a zenét: Aldobolyi Nagy György tanította be és vezényli. Az Egri Szimfonikus Zenekar negyedszázados útján nem kis állomás ez: profi színházi együtteshez méltóan muzsikálnak. Erőteljes, hangsúlyos az általuk teremtett világ: végig dramaturgiai jelentősége van a daloknak, s Szenes Iván szellemes szövegeinek. A végén az egyveleg szinte koronája a kellemes előadásnak.
  A rendező, Kalmár Péter főiskolai hallgató letette a névjegyét, sose állítson ki rosszabb előadást pályáján. Összességében egy hangulatos színházi este bontakozott ki, amely méltán talál közönségsikerre.

                                                              Gábor László    



 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 32. rész 2014.02.11.







Szatmári György - Bárdos Margit - Epres Attila - Román Judit

   Megyeri Zoltán   


 

 Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész), Nádas Péter: Takarítás (31.rész)



   1988.01.08.

Komor könnyedség

 

A JÓKÉPŰ, A JÓKEDVŰ, A JÓSZÍVŰ – így jellemezték kortársai Beumarchais-t, az órásmesterből lett udvarfit és drámaírót. S mintha csak ezek a tulajdonságok öltenének testet legsikeresebb vígjátéka hősében, Figaróban is: a csalafinta inasban, aki pajkos csínyek sorozatával kaparintja meg magának szeretett Zsuzsiját – kenyéradó gazdája, a röpke kalandra áhítozó gróf orra elől. Ám egy kicsit mélyebbre látó szem egy másfajta Figarót is megpillanthat Beumarchais komédiájában. A csavaros eszű szolgát, aki egyáltalán nem jókedvből, hanem kényszerűségből agyafúrt csínytevő. A lódoktorsággal, szinimesterséggel, lapkiadással  is megpróbálkozó borbélylegényt, aki tisztességes úton semmire sem vitte. A kudarcból okuló mindenkori kisembert, akinek címmel, ranggal, protekcióval szemben egyetlen fegyvere a furfang. Valószínű, hogy XVI. Lajos sem csak ártatlan tréfák felvonultatásának látta a Figaró házasságát, mert megtiltotta a mű bemutatását. Mindenesetre Valló Péter ezt a meglepően „kortárs” Figarót fedezte fel Beumarchais remekében, melyet az egri Gárdonyi Géza Színházban állított színpadra (Szikora János sokat emlegetett szolnoki rendezésével vállalva a versenyt).

Részlet a műsorfüzetből

 A HÓFEHÉR, ÁTTETSZŐ, FÁTYOLSZÖVÉSÚ falak mögött is „zajlik az élet”: Figaró lapul a szomszéd szobában és hallgatózik; Cherubin bújkál az öltözőfülkében; zenészek gyülekeznek a ház előtt. A kecse, mozgékony díszlet – a rendező munkája – is bizonyítja, hogy Valló Péter nem mondott le a komolyabb hangvétel kedvéért arról a rokokó játékosságról, melyet legutóbb miskolci Marivaux-rendezésében is megcsillogtatott. A szeleburdi ajtók hol a főhős, hol vetélytársa orrára koppintanak; parasztlányok alkalmi kórusa „üldözi” fülsértő produkciójával a grófot; mutáló, csukladozó hangon fakad szerelmi románcra a kis apród, majd álruhás hajadonként, égszínkék tüllruhában masírozik föl és alá. Pergő-forgó mozgalmasságával, sziporkázó ötletességével édestestvére az egri Figaró házassága a miskolci A szerelem és véletlen játékának, mindkettő XVIII. Századi francia komédiát keltve új életre.


   Ám a díszlet makulátlan fehérsége, a kastélybelső törékeny stilizáltsága, vagy a háttérből keresetlen egyszerűséggel Hold gyanánt elővilágító lámpa azt is hangsúlyozza, hogy mesterségesen kifinomult, művi az a könnyedség, mely szemünk elé tárul. További elszórt jelzések, egy-két nyomatékos mondat – „Mi ez? Színházban vagyunk?” -, az előadás vége felé beiktatott bábjáték arra figyelmeztetnek, hogy Valló Péter rendezése egyben a színház játszi, öntükröző vizsgálata is. Nemhiába áll a színpad szélén a nagy, el-elforgatott tükör, mely hol a szereplőkre mered, hol a közönséggel „néz szembe”. Látszat, játék és valóság áttűnései szervesen épülnek be az előadásba. A mesterien megkomponált könnyedség alatt fel-felvillan a szomorú, a súlyos is. Ezt jelzi már Figaró kesernyés hangú monológja is, amely a színmű végéről vándorolt a produkció elejére. Hangsúlyozza, hogy hősünk már túljutott a boldogulás hívságosnak bizonyult ábrándjain, élete utolsó értelmes céljaként csöndes családi meghittségre vágyna Zsuzsival. Így a gróf kijátszása nem pusztán mulattató bolondozás: vérre menő küzdelem, komoly tét – ez mindvégig ellenpontozza a vígjátéki önfeledtséget. Nem borítja fel a komédiát, csak árnyalja és elmélyíti. S bár annak rendje, s módja szerint minden jóra fordul, a félreértések tisztázódnak, ki-ki a saját párja mellett „díszeleg”, a rendezés nem elégedett meg e hagyományosan vidám befejezéssel, újabb variánsokat kínál. A színműben szereplő összkórust helyettesítő bábelőadás leegyszerűsítve újrapergeti a történetet, s itt már tragédiába, gyilkosságba fordítja. A szinte szürrealisztikus zárójelenetben pedig – mely már-már szétfeszíti a komédia kereteit – egy pillanatra végképp szertefoszlik a vígjátéki felszín, nyersen és leplezetlenül válik láthatóvá, ami mindvégig alatta feszült: az elszabadult ösztönök és indulatok. Figaró és Zsuzsi összekapaszkodva menekülnek a sötétben kavargó zűrzavaron keresztül – megintcsak új nézőpontból adva summázatát a történteknek.
   JÓ ISKOLÁNAK bizonyult Valló Péter gondos rendezői munkája a színészeknek, elsősorban a fiataloknak. Arányos, pontos alakítást nyújtott Epres Attila a józan, kemény Figaró szerepében. Az életrevaló, hűséges Zsuzsit is hitelesen, megbízhatóan játszotta Román Judit. Kedves, bájos, inkább kisfiús, mint kamaszos Cherubint alakított Megyeri Zoltán, sikeresen, bár növésre mintha jóval meghaladná a szöveg szerint nála termetesebb Figarót. Kiegyensúlyozott játékot nyújtott Szatmári György is arisztokratikusan könnyűvérű Almaviva grófként. Akadtak hullámzóbb teljesítmények is. Inkább puhán, lágyan szenvelgő, s nem megsebzett, mélyen érző Bárdos Margit grófnéja. Anyaszerepben talált jobban magára Ribár Éva, Marcelinája lángoló szerelmesként eltúlzott. Hatásos figura a náthás fejhangon selypegő, kígyótermészetű énektanár, Bazilio, ám elegánsabb lett volna Tunyogi Péter játéka, ha visszafogottabb. Félreértelmezett vígjátéki bőséggel alakította Bartolót, a doktort M. Horváth József, harsánysága kirítt a produkcióból.
  Többszörös bűvészmutatványt hajtott végre Valló Péter egri rendezésével. Lenyűgöző biztonsággal egyszerre vitte színre a komédiát és az alatta lappangó tragédiát. S végre sikerre segítette a fiatal egri társulatot, mely zökkenőkkel indult útjára.        

                                                              Tegyi Enikő 



Ribár Éva - Kiss László - Pasqualetti Ilona - M. Horváth József - Tunyogi Péter - Solymosi Tibor - Fehér István - Horváth Ferenc - Szász Andrea

 

* Hozzászólások:
- Régi szép idők:) Hevér Zsuzsa
- Láttam, egész jó előadás volt! Verebes István

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 31. rész 2014.02.04.

Nádas Péter: Takarítás

                                                         
Berek Kati, Epres Attila, Román Judit

Az 1987//88-as évad előadásait a nézői visszaemlékezéseken túl bemutatásuk sorrendjében, a korabeli sajtó segítségével idézzük. Már olvashatták: Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (27.rész).

  

1987.12.06

Vonzások és súrolások

A Takarítás Egerben

 Ha közelebb mennénk hozzá, érezni lehetne az illatát. Nem a színházét – a kopott parkettáét. A szétlocsolt víz beszivárog a repedései közé, föláztatja a port, a lerakódott piszkot, az enyvet is talán, s a viaszbevonatot. Vizes porszag terjeng a lecsupaszított szobában. Meg a megizzadt testeké, a nagytakarítóké. Két nő s egy fiatal fiú térdre ereszkedik, nekifeszül a súrolókefével a mocskos parkettának. Üres téren ritmikusan mozgó emberi testek. A fényesen csillogó szobát koszlott, fehér falak határolják, képnyomokat rajzolnak rájuk porkarikák. A látványt a fehér szín uralja: napfény zuhog be az ablaktáblákon, csupasz végtagok villannak elő sikálás közben, rózsaszín-fehér karok, lábak, meg sápadt, kipirult arcok. Erős habok váltakoznak súlyos csönddel, fogantyúk csapódnak vödrökhöz, csikorognak a súrolókefék.
  Csupa fiziológiai képzetből meg nyersen naturális cselekvésből kell színháznak teremtődni Nádas Péter színpadán. Bár a játék szereplői közben mindvégig beszélek, perlekednek egymással, mániáikat hajtogatják vagy csak a múltba révednek. A fizikai cselekvések más jelentést hordoznak, mint a kimondott gondolatsorok. Nem feleselnek a szavak a tettekkel, elválnak tőlük. Látszólag semmi összefüggés köztük, a rituális játékban mégis egymásba kapcsolódnak.
   A Takarítás színháza szertartás-színház: Nádas színpada a képzelet, a lélek színpadává tágul. A fölsikált mocsok a lelkekről is súrolódik, miközben rituális játékaikat játsszák le a szereplők. A szavak, az indulatok fölmorzsolják a tudattalanba temetett szennyeződéseket. Felbolydul a múlt, kiömlik az eltakaríthatatlan mocsok. Hoz-e megtisztulást ez a nagytakarítás?
  Szikora János győri rendezése (1980) óta kevésszer kísérelte meg magyar színház, hogy megszólaltassa  Nádas drámatrilógiájának darabjait. E dramaturgia kétségtelenül kísérletező kedvet, alázatot és nyitottságot kíván a rendezőtől, együttestől. Méltányolandó hát, hogy az egri színház éppen egy ilyen színészt-rendezőt próbáló művel nyitotta meg stúdióját. A filmesek társadalmából érkezett rendezőt, Elek Juditot láthatólag semmiféle (rossz) színházi beidegződöttség nem vezérelte, amikor Nádas szövegét kézbe véve, magából a műből kísérelte meg kiolvasni a játék formálásmódját. Darabértelmezésének kiindulópontja annak fölismerése, hogy a metaforikus jelentésrétegek csak a cselekvés alól bontakozhatnak elő. Ennek érdekében nagyon nyersen, ugyanakkor pontosan játszatta el színészeivel a fizikai munka folyamatát s – Csetneki Gábor mozgástervezői közreműködésével – annak ritmusos monotóniáját. Sikerül ezáltal olyan sajátos „testnyelvet” kialakítania, a mozdulatoknak, a cselekvéseknek olyan költészetét létrehoznia, amely a maga banális mindennapiságában is képes fölidézni egy, a biológiai léten túli metaforikus tartalmú világot. A hétköznapi cselekvések átértékelődnek, rítussá válnak eközben, egyidejűleg megőrizve a mozdulatok egyszerűségét és teatralitását.
   Berek Kati Klára asszonya mázsás teherként cipeli magával színes, gazdag élete titkait. Feltárulkozása fájdalmas élveboncolás: múltjától, magányától csak gyötrelmes önvizsgálat árán szabadulhat. Epres Attila ellentmondásos karakternek láttatja a fiatal Jóskát, olyan kialakulatlan személyiségnek, aki egyszerre infantilis és agresszív, akinek még nyitott könyv az elkövetkezendő élet, s akit leginkább ösztönei kötnek gúzsba. Román Judit Zsuzsája sokféle vonzás erőterében mártózik meg önmaga megismerésében, s teszi képessé magát arra, hogy leszámoljon múltjával tisztába tegye érzéseit. Talán az ő figurájában őrződik meg legtöbb a biológiai lét titokzatosságából, öntudatlan boldogságából.
   Szakács Györgyi hivalkodás nélküli, hétköznapi ruháiban folyamatos hétköznapi tragédiákat végigélő alakok támadnak fel előttünk. Föltakarítják s újra berendezik a szobát, életük keretét. Céltudatosan monoton működésük egy percig sem hagyja feledni: végképp eltűntetni sosem tudják majd a mocskot, a takarítás bármikor újrakezdhető.

                                                              Kovács Dezső 
                                    

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 30. rész 2014.01.27.

 

Így emlékszik a néző...

  A sorozathoz történő anyaggyűjtés során nagy örömömre személyesen megismerhettem olyan embereket, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna. Hóborné Radics Ildikó a Wigner Jenő Műszaki Informatikai Középiskolában, Hóbor Sándor a Dobő István Gimnáziumban tanít. Mindketten matematika-fizikát.
 

 Beszélgetésünk fényesen cáfolta azt a hiedelmet, hogy a reál érdeklődésű emberek kevésbé fogékonyak a színház csodájára. Ők igazi, meggyőződéses és gyakorló színházat szerető emberek. Nem is csak egri tapasztalatokkal rendelkeznek, évtizedek óta igen gyakran Budapestre, sőt az ország más, akár egészen távoli tájaira is elmennek egy-egy előadás kedvéért. Szóba kerültek ezek az élmények is, megosztottuk egymással a színházról vallott nézeteinket, emlékeket, de sorozatunkban beszélgetésünknek azt a részét idézem, amelyben azt sorolták, melyek voltak – bár egy kicsit korábbról indulva - az önálló társulat megalakulásához fűződő máig is legélénkebben élő élményeik. (Az Egerben is játszott miskolci produkcióknál zárójelben a miskolci bemutató időpontját jelzem, az egrieknél értelemszerűen az ittenit.)
 

   Nem „szakmánk” a színház, de nagyon szeretjük. Gyermekkorunkból egyikünk leginkább itt, az egri színházban két operettre, másikunk a Déryné színház néhány előadására emlékszik. Akkor kezdtünk igazából járni, amikor egyetemisták lettünk Pesten. A színház egy nagyon jó „játék” - élni segít. Egy előadásból lehet élni napokig, hetekig, de ami nagyon jó, utána is megmarad. Viszont ahhoz sokszor kell színházba menni, hogy az ember megtanulja, megtalálja melyik a jó és melyik nem.  
   Műfajilag „mindenevők” vagyunk, ha jó színészek csinálják (na és persze jó maga a darab és a rendező is). Mindig a játék a fontos, hogy mennyire tudunk a játszótársa lenni annak, aki a színpadon van. Hogy kvalitásaival meggyőzzön, beleadjon szívvel-lélekkel mindent, amit csak tud.
   Eszünkbe jut először is az Agria Játékszín előadása fent a Várban, az András kovács királysága (1975.07.18.), majd az egyetem befejezés után, amikor haza jöttünk néhány nagyon jó miskolci előadás. A Tartuffe (1980.04.04.), ahol Blaskó Péter döbbenetesen jó volt a címszerepben. Egy szoros ruha volt rajta és mintha csupa kéz lett volna az egész ember. A Lila ákác (1980.10.02) - az maga volt a csoda. A kezdő Igó Éva és Szirtes Gábor, csodálatos előadás volt. Szeretjük, amikor lehet érezni, hogy akik a színpadon vannak, nagyon tehetségesek. Volt egy Jancsó Miklós-rendezte igen szórakoztató, nem hagyományos Csárdáskirálynő (1980.12.19.), sok furcsasággal, de ha valami más, mint addig volt, az sokszor nem baj, csak jó legyen! Legyen benne valami, higgyem el! Azután a Lear király (1981.03.06)… Major Tamás volt Lear, Igó Éva Cordélia is és a bolond is. A Líceum udvarán láttunk egy Liliomfit (1983.07.07.), Kaszás Attilával, Eszenyi Enikővel, Szerémi Zoltánnal.
   Legjobban azonban az 1987/88-as egri évad maradt meg. 

A Gali László-féle színház szolidabb, „szokványosabb” volt talán, de „bemelegítésnek” nagyon jó.

 Gali László direktor egy olvasópróbán

  Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1987.10.16.) – a nagyszerű Csendes Lászlóval! (* Az előadásról a Színháztörténeti sorozat 26-27- részében!) 
  Nádas Péter:Takarítás (1987.10.26.) - stúdióelőadás a Megyei Művelődési Központban. Nem egy már nagyon ismert, népszerű darab, de nagy élmény. Berek Kati, Epres Attila, Román Judit, a két utóbbit akkor láttuk először, úgy érezve, akármeddig elnéznénk, mert nagyon tehetségesek. (* Az előadásról bővebben a sorozat következő részében!)
  Beumarchais: Figaro házassága (1987.12.04.) - a televízió is közvetítette. Megvan a felvétele, sokat néztük.
  Thomas Brandon-Aldobolyi-Szenes: Charley nénje (1988.01.23.) - nagyon szerettük.
  Schwarcz: Elvarázsolt testvérek (1988.02.06.) – mesejáték, a Helyőrségi Klubban. A direktor úrnak is elmondtuk, mert rettenetesen becsültük, hogy nagyon jó gyermekelőadásokat csináltak. Fruzsina lányunk három éves volt, ültünk a nézőtéren, aránylag közel a színpadhoz. Tunyogi Péter volt a Zöldboszorka. Szerepe szerint tombolt és az én kislányom megszólalt hangosan: „nekem ez nem tetszik”. Tehát nem egy odavetett, elnagyolt, hanem nagyon is szívvel-lélekkel átélt, tisztességes előadás volt ez és később is az összes gyermekelőadás.
  Arthur Miller: Két hétfő emléke (1988.03.11.) – a stúdiószínpadon. Döbbenten figyelt-hallgatott csoda!
   Emlékezetes Shaw: Pygmalion-ja (1988.04.22.)
  Tadeusz Różewicz: Fehér házasság (1988.06.03.) – meglepő előadás. Ha nem is tudnánk már végigmondani a cselekményt, emlékszünk, milyen jó volt.
   Emlékszünk a későbbi évadokra is, de közel sem úgy, mint erre. Az újdonság varázsára, az örömre! Azt gondoltuk, a mieink, nekünk játszanak. Ha mégis említeni szeretnénk még néhány előadást a Gali-korszakból, legyenek például:
   Osztrovszkij: Tehetségek és tisztelők (1988.10.14.)
  Zerkovitz-Szilágyi: Csókos asszony (1989.12.06.) – Dimanopulu Afrodité annyira bájos volt! Ugyanő döbbenetesen jó volt Arthur Miller: A salemi boszorkányok-jában (1990.02.09.) is.
  Nagyon szerettük a Bűnhődést (1990.01.31.), egy kétszemélyes darabot Epres Attilával és Megyeri Zoltánnal.
   Wasserman-Leigh: La Mancha lovagja (1990.04.06.)
   Csiky Gergely: Ingyenélők (1990.05.11.)
   Giraudoux: Trójában nem lesz háború (1992.10.02.)
   Békés Pál: New Buda (1994.01.21.) . azóta sem hallottunk róla, pedig szerintünk egészen jó darab volt.
   Shakespeare: III. Richard (1996.05.17.)

 

* Hozzászólás: Üdvözlöm Őket. Szeretettel és tisztelettel gondolok rájuk. Szarvasné Nagy Hajnalka

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 29. rész 2014.01.20.


Van néhány írás - 2-3 mindössze -, amely régebben jelent meg itt a blogon, akkor, amikor a színháztörténeti sorozat ötlete még nem fogant meg, de mindenképp beleillenek a sorozatba. Ezért a megfelelő helyeken ide is átemelem őket. Íme az első.

   Ha azt halljuk alapító tag, automatikusan színészekre gondolunk, pedig velük egy időben már ott voltak a többiek is. Például Drinovszki Lászlóné. Mindenki csak Böbének hívta, mindenki szerette.
   - Tanárom volt Hevesen Póta Albert, aki itt dolgozott amikor még befogadó színház voltunk, ő hívott ide. Azután megalakult az önálló társulat és én maradtam. Tulajdonképpen tehát alapító tag vagyok.
   A színészbüfében kezdtem. Gyönyörű volt... A régi időkben itt tiszta szeretet volt. Igazi csapat, az biztos. Tiszteletben tartották egymást, nem volt olyasféle szakmai féltékenység sem, hogy „te miért kaptad meg azt a szerepet?”, s Gali László igazgató úr is sokat törődött a „gyermekeivel” a fiatalokkal, akiket idehozott. Ők Papának is szólították. Soha nem volt olyan, hogy valamit ne lehetett volna vele megbeszélni.
   A színészek ránk is úgy néztek, mint családtagra, aranyosak voltak, volt, aki mindig a pótanyjának hívott. Nem kellett attól sem félnünk, hogy becsapnak. Premierek után nagy „bulik” voltak, sütöttünk-főztünk. Nagyon kedveltem például Megyeri Zolit, Román Jutkát, Pasqualetti Ilonát, Sivók Irént - Faragó András is itt kezdett minálunk… Szatmári Gyurinak sok hódolója volt. Nagyon szerették a játékát és egyébként is népszerű volt, intelligens, finom, nem pejoratív értelemben bohém egyéniség.
   Még lakodalom is volt a színházban, a kellékesé, ott voltak a színészek is…
   Amikor a férjem megbetegedett ott kellett hagynom a büfét és nézőtéri dolgozó lettem. Jászberényből, Ózdról, távoli helyekről is voltak bérletesek, érkeztek alkalmi nézők. Volt olyan előadás, ahol 40 pótszék volt bent. Szerettem, amikor gyermekek jöttek. Az igazgató úr mindig azt mondta, ha beteg lett egy gyerek és külön eljött később, olyan meg ne történjen, hogy ne ülhessen be.
   Ma már nem dolgozom, de van bérletem. Nem szakadtam el a színházamtól.

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 28. rész 2014.01.08.



Így emlékszik a néző...

ÉLETEM ELSŐ SZÍNHÁZI ÉLMÉNYE - GIMNÁZIUM 3. OSZTÁLY

Sorozatunk 26-27. részében az 1987. október 16-i "Évadnyitó bemutató előadás"-ról, Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájáról esett szó. Ez inspirálta az alább olvasható emlékezést... Köszönöm szépen és egyúttal előre jelzem, hogy más nézői visszaemlékezések is várhatók még a későbbiekben!

   Soha nem hittem,hogy egyszer eljön az az idő, hogy azt mondjam „az én időmben!” De most mégis így kell indítsak, ugyanis a mi időnkben nagyon más volt a kollégista élet, mint manapság. Akkor 1987-et írtunk. Egy valamire való kóteros minden lehetőséget megragadott arra, hogy az épület falain kívül tartózkodjon. Délután 4-kor ugyanis lejárt a kimenő és az élet persze csak ezután indult. Kapva kaptunk hát az alkalmon, amikor megtudtuk, hogy színházbérlet vásárlására adódott lehetőség. Ami a mi olvasatunkban annyit jelentett: este 7 után kinn!!!
  Kicsi, de annál lelkesebb csapatunk indult hát első este Színházba! Sokan - köztük én is - először jártunk ilyen "flancos" helyen. A tiszteletet megadtuk: fehér blúz, fekete szoknya, a hozzá illő alkalmi cipő. Így kopogtunk el a József Attila Leánykollégiumból a közeli színházig. A közelség fél siker volt a magas sarkú viselése szempontjából. Aztán bementünk és szerintem mindenkit magával ragadott a díszlet és a nézők parfümje illatának sajátos elegye.
   Egy lócsiszár virágvasárnapja. A történetre sajnos már csak hézagosan emlékszem, de Csendes László játéka nagyon meghatározó és magával ragadó volt. Mikor kijöttünk, megállapítottuk, hogy ez egy jó hely és már nem csak a lógás lehetőségét láttuk benne. Aztán további darabok következtek nagyon helyes színészekkel, mint például Megyeri Zoltán, Czvetko Sándor… Ennek hamarosan híre ment és már szinte az egész kolesz színházba járt. Hatalmas ovációk a darabok végén, mikor a fönt említett színészek meghajoltak. Állva tapsoltunk! Bízom benne, hogy ezekre a percekre ők is szívesen emlékeznek vissza. Mint ahogy én is szívesen és jó érzéssel tettem…

Veres Gabriella gyógypedagógiai asszisztens
 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 27. rész 2013.12.10.

 1987. október 16. "Évadnyitó bemutató előadás". Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Dráma három felvonásban.


 

 

XXI. évfolyam 1. szám 1988. január

Földes Anna

A veszteség is fegyver

A tizedik Lócsiszár - Sütő András drámája Egerben - 2.
 

   Nem tagadom, az egri előadás első harmadában kételyeim jóval erősebbek voltak, mint elragadtatásom. Csendes László keményfából faragott, szinte szoborszerűen férfias lócsiszárjából meghökkentően hiányzott „a virágvasárnap-illat": nemcsak határozott volt, de kezdettől jóval indulatosabb, mint ahogy Sütő András szövege és a már látott előadások színpadi hagyománya alapján vártam. Ez a Kolhaas Mihály nem intette, óvta Nagelschmidtet, amikor arról beszélt, hogy a fölkelést szítóknak nem volt igazuk, ő dühösen vádolta Münzert, aki szerint a világot minden második napon föl lehet forgatni. Haragját egyre feljebb korbácsolja Nagelschmidt merészen hangoztatott igazsága. Nem tűri, nem tűrheti el, hogy a szemébe vágják: a kiegyezők, a szabadlábon levők, a rabok - a rossz lelkiismeret rabjai. Hogy megvádolják: a vámossal vitatkozva a maga „ötvengarasos nyugalmát" félti. Nagelschmidttel szemben is - a maga emberméltóságát hangsúlyozza: „Törvényes jogom, hogy meg ne sérts a becsületemben! Istentől nyert jogom, hogy megóvjam veled szemben is a családom nyugalmát." Kettőjük vitájából már-már arra következtethetünk, hogy Kolhaas karddal válaszol, és önérzetében megbántva kikergeti Nagelschmidtet a házból. De csak a szenvedély fűti, valójában kezdettől férfi módra, indulatait féken tartó öntudatos polgárhoz illően viselkedik.
   Lisbethtel való szerelmes találkozásában is kevesebb a líra, a poézis, több az asszonyát birtokló férfi kielégülést váró szenvedélye. A kaposvári és a kolozsvári szerelmi jelenetben az Énekek éneke soraival tolmácsolt érzelmek mélyén, a szárnyaló szavak és meghitt érzelmek mögött felsejlett az érzékek hatalma. Csendes László és Bárdos Margit színpadi kapcsolatában az utóbbi a meghatározó.
   A magas hőfokról indított jellemrajz láttán attól tartottam: Gali László eltorlaszolta Kolhaas Mihály előtt a fejlődés, az átalakulás útját, s ily módon lehetetlenné teszi a dráma ívének felrajzolását. A cselekmény előrehaladtával azonban világossá vált: Csendes László Kolhaas Mihálya a maga fizikai és érzelmi reakcióiban más úton jár ugyan, de éppolyan céltudatosan halad szerepének elkerülhetetlen csúcsa felé, mint a legjobb elődök. Az őt ért sérelmek hatására végbemenő átalakulása, a megbántottság partikularitásából az igazság egyetemessége felé törekvő felismerése úgy megy végbe, hogy haragja nem hangosabb, hanem mélyebb, drámaibb lesz. Gesztusai visszafogottabbak, de éppen a belső fegyelmező erő látható jelenléte, erővel tartott fékje érzékelteti a feszültség fokozódását, Kolhaas eltökéltségének energiáit. Csendes László - ezt önéletrajzából tudom - huszonöt évi városról városra, színházról színházra való vándorlás után jutott el Egerbe. Es estéről estére végigjárja a maga kálváriáját a föloldozás reményében - ez a munkája. Kolhaas Mihály szerepénél kevés alkalmasabb van a kálváriajárásra, és a színész valóban ön-emésztő dühvel, fájdalommal járja végig, vállán a családjáért vállalt felelősség terhével a tragédiába vezető utat. „Nézd, igazán sír!" -mondta a hátam mögött egy diáklány. Összerezzentem. Én nem a könnyeit figyeltem Csendes Lászlónak, hanem a kezét. Hogy szorult ökölbe a tehetetlenség pillanatában. Hogyan rándult meg alig észrevehetően a nyakán az ér. Magatartásának változásában, Csendes László nagy erővel féken tartott gesztusaiban pontosan nyomon követhető a Kolhaas bensejében végbemenő változás. A Lisbethet ért lándzsaütés hallatára nem sír, nem őrjöng, nem átkozódik. A bosszút is a jogai tudatában lévő polgár fegyelmezett eltökéltségével forralja. De azért amikor ingó és ingatlan vagyonát hirtelen eladásra kínálja, Csendes László fénytelen tekintetében felgyullad valami eszelős fény. Korábbi józanságát, kereskedőmúltját és etikáját meghazudtoló „tárgyalása" már a törvényen kívül kerülő, birtokával, életével mit sem törődő, lázadó Kolhaast sejteti.

   A játék intenzitása, a feszültség olyan erős, hogy a második felvonást záró színpadi puskalövés - amikor Kolhaas, már felesége halálhírének vétele után a házába törő poroszlóra lő - többé nem fokozhatja, hanem hirtelen oldja. Amikor én láttam az előadást, a dermesztő nézőtéri csendbe belehasító durranásra valahonnan hátulról disszonáns nevetés felelt. Ez azonban nem a kamaszidétlenség megnyilvánulásaként, hanem az elviselhetetlent elviselhetővé transzponáló megkönnyebbülés jeleként hangzott a nézőtéren. Hogy Kolhaas Mihály végre azt tette, amit a széksorokban ülők legelszántabbjai elvártak tőle.
   Csendes László alakításának csúcspontja a bírósági jelenet. Ahol megint csak kerüli az expozícióban alkalmazott szélesebb gesztusokat. Mintha egész lénye bilincsben, béklyóban, gúzsban lenne. De ebben a természetellenes dermedtségben a férfikönny és az ökölbe szorult kéz hangosabb minden kulisszahasogató kiáltásnál. Csendes fizikuma úgy szolgálta a megjelenítendő lelkiállapotot, hogy a nézőtéren is érződött: Kolhaas Mihály és a szerepét játszó színész egy és ugyanazon személy. Nem a tronkai várúr (hajdani) packázásáról van csak szó a színpadon, hanem mindannyiunk száz - jelenbeli - sérelméről. Es a belső dráma, a választás dilemmája, amely elől sem Kolhaas, sem Sütő András nem térhet ki, folyamatosan jelen van a mi életünkben is.

 

 

Csendes László, Szíki Károly, Bókai Mária

   Abban, hogy a dráma minden kimódolt rendezői, tervezői fogás nélkül ennyire mainak, modernnek hatott, oroszlánrésze volt az előadás rendhagyó alkatú, kitűnő Nagelschmidtjének. Sziki Károlytól távol áll a romantikus hősideál, távol az is, hogy Nagelschmidtből szabályszerű, nagybetűs forradalmárt rajzoljon. Ő az arkangyal oldalán a kételyek, a tiltakozás képviselője, a minden jogtalanságot tagadó, merészen protestáló lázadó, a minden időkben felnövekvő másként gondolkodó. Akinek léte, a kompromisszumokat tagadó eltökéltsége többnyire elfogadhatatlan kihívásnak tűnik a józan reálpolitikusok számára. Sziki Károly nem is törekszik arra, hogy saját alkatát meghazudtolva robusztus parasztforradalmárrá váljék. Játékában, kitöréseiben inkább a lengyel filmszínészek modern intellektuális szuggesztióját érezzük. Ez a tudatosan anakronisztikus szerepfölfogás nyilván nem veszélytelen. De Sziki Károly elég visszafogottan játszik ahhoz, hogy a történelmi színre épített modellhelyzetben se kövessen el stílustörést.
   A rendezőtől tudom: a darabválasztás pillanatában erre a két színészre képzelte, építette az előadást. Sütő drámája azonban a többi között azért is jó darab, mert nem  két főszerepe van. És a többit Gali Lászlónak csak kisebb-nagyobb kompromisszumok árán sikerült kiosztania.

 


 

Bárdos Margit, Csendes László

Az előadás Lisbethje, Bárdos Margit bájos, szeretetre méltó, derék feleség, de hiányzik belőle az a belső sugárzás, amely hitelt ad a hozzá intézett bibliai hevületű, pátoszú vallomásnak. Lisbeth  szerepét voltaképpen úgy kell, úgy érdemes eljátszani, hogy a nagy erejű szerelmi kettős jelenete után vállalását, helytállását és halálát követően, a színész fizikai, színpadi távollétében is sugárzóan jelen legyen a drámában. Erre a csodára azonban Bárdos Margit egyelőre még nem képes.

 

M. Horváth József, Csendes László

   Emlékszem, évtizedekkel ezelőtt visszatérő gond volt, hogy színészeink nem alkalmasak hiteles munkás- és parasztflgurák ábrázolására; hogy színpadon, filmen a traktoron is csupa értelmiségi ül. Most mintha a helyzet visszájára fordult volna: egyre gyakrabban válik zavaróvá az értelmiségi figurák intellektuális degradálása. Különösen vidéki színházainkban érezni ezt, ahol sok szerep megjelenítőjénél még az életkor kínálta tapasztalat is hiányzik. Ez a probléma a Gali László rendezte előadásban is kiütközött. M. Horváth József  (Müller Ferenc) kupecintelligenciával, némi ravaszsággal ruházza fel a jogtudort, de ezzel meg is fosztja őt szerepének valódi súlyától. A színész iróniája, nyílt cinizmusa ad némi színt a figurának, de tartalmat nem. És mivel Lisbeth hajdani kérőjét ezúttal kezdettől kisszerű hivatalnoknak ismerjük meg, a Kolhaasszal folytatott vitában érveinek nincs súlya, a karrierhez vezető útjának nincs tétje, konfliktusa és ára sem.
   Hasonló hiányérzetet keltett a Luther-jelenet megoldása is. Ahogyan a Madách Színházban Avar István súlyos alakítása - a kiegyezés felmagasztalásával – megingatta, majd maga felé billentette a drámai igazság mérlegét, a fiatal, kezdő Szatmári György jelentéktelen, súlytalan Luther Mártonja még a történelmi hitelességet is kikezdi. Az ő Luther Mártonja, korábban, a wormsi birodalmi gyűlés előtt sem lehetett igazán lánglelkű vezér, bátorságával nem forgathatta fel a világot. Nem járhatta végig azt az eszmei utat, amelynek végén a tanait meg nem tagadó doktor azt mondta: Itt állok, másként nem tehetek. Valószínű, hogy mindaz, amit ilyen nyomatékkal szóvá teszek, nem az ígéretes tehetségű színész felelőssége, még kevésbé hibája, és nem is a szerep súlyát félreismerő rendező mulasztása. Hanem - szereposztási kompromisszum. Ez azonban nem változtat azon, hogy az előadás egyensúlya tagadhatatlanul megbillent általa.
   A Sütő-dráma díszletét és jelmezeit tervező Piros Sándor gondos, pontos munkája stílusosan keretezi a színpadi játékot, megfelelő mozgásteret biztosít a színészeknek, de ennél többet a legjobb akarattal sem mondhatunk róla. A tervező egyetlen eredeti ötlete, a színpadra helyezett jelképhordozó emblémák - talán címerek? - felaggatása legalábbis vitatható. A realista képben ugyanis nemcsak valószínűtlen, disszonáns is, hogy Kolhaasék otthonában a lócsiszár cégéreként színes lóportré díszelegjen az ajtó felett. Úgyszintén felesleges, már-már groteszk a tárgyalóteremben elhelyezett bekötött szemű Igazság. Szerencsére a dráma és az előadás enélkül is pontosan érzékeltetné a hatalom szolgálatában alkalmazott törvény etikátlanságát, a jogrend és az igazság jóvátehetetlen sérelmét.
   Sütő András drámájának tizedik bemutatója a mű változatlanul tovább élő üzenetét, igazságát, színpadi erejét és a fiatal egri társulat tehetségét, a vállalkozást hitelesítő érettségét bizonyítja.

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 26. rész 2013.11.30.

 1987. október 16. "Évadnyitó bemutató előadás". Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Dráma három felvonásban.

 

 

      

XXI. évfolyam 1. szám 1988. január

Földes Anna

A veszteség is fegyver

A tizedik Lócsiszár - Sütő András drámája Egerben - 1.

  Délutáni diákelőadáson találkozni egy, a XVI. században játszódó, másfél évtizeddel ezelőtt írott, jó néhány színpadon már játszott, tévében is sugárzott drámával – a színházi álmoskönyv szerint nem sok jót ígér. Különösen akkor, ha hozzátesszük, hogy a találkozásra egy színházi hagyományokkal alig rendelkező, direktorbuktató városban, tapasztalatokban szegény, nemrégiben összetoborzott társulat előadásában kerül sor.
   De ha a felsorolt körülmények ellenére a fiatalokkal zsúfolásig megtelt néző-téren az előadás tizedik percétől elül a zsongás, vágni lehet a csöndet, érzékelni a művel most ismerkedők fojtott izgalmát, ha a taps nem gyors és udvarias, hanem lázas és kitartó - akkor a kritikának is nyugtáznia kell: valami történt Egerben Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című művének bemutatásakor.  
   A bitófa előtt megdicsőült vesztes, Kolhaas Mihály útjának legújabb állomása megérdemli, hogy felmérjük 1973 óta megtett színházi útját………..(az írásnak itt következő része a blog sorozata szempontjából kevésbé releváns, a dráma korábbi magyarországi bemutatóit veszi sorra)…………..
   Gali László, az újjászervezett egri Gárdonyi Géza Színház Debrecenből jött igazgatója, Sütő András drámájával, az Egy lócsiszár virágvasárnapjával mutatkozott be a városban, és - az elmúlt esztendő előkészítő, szervező munkája után - színházi életünkben.
   Célkitűzéseit a műsorfüzetben (a többi között) így fogalmazza meg: „induló színházunk szeretné a közönség színházi igényeit kielégíteni, és ugyanakkor feladatának tartja, hogy újabb és újabb igényeket ébresszen. Használni akarunk, nem tündökölni. Komolyan vesszük feladatunkat, hogy tükröt tartsunk a világ, a társadalom és az egyén elé. Kortárs színház kívánunk lenni, azaz: nem kitérni a kor problémái elől, mondván, úgyis olyan sok bajunk van, felejtsük a bút, »kapcsolódjunk ki«, hanem válaszolni szándékozunk ezekre a kérdésekre, vitába szállni velük, tisztázni, hogy hol a helyünk, mi a feladatunk, kik vagyunk, mit akarunk".
   Ezekre a kérdésekre az első választ Gali László rendezőként Sütő András drámájának bemutatásával kívánta megadni.
   Választása önmagában is helyes volt. Jelezte, hogy a Gárdonyi Géza Színház magasra emeli a mércét. És nemcsak irodalmi értelemben, a dráma önértékét tekintve, hanem azzal is, hogy a kis létszámú, fiatal és együttesként tagadhatatlanul tapasztalatlan színészgárda vállára rögtön ólomsúlyokat helyezett, és úgy késztette őket - egyenként és együtt is - szárnyalásra.
   Nos, a nehéz terhelési próba - mint azt tanulmányom bevezetőjében már előrebocsátottam - sikerült. Sikerült, mert az egri előadás, ha nem is reveláció a dráma színpadi történetében, minden tekintetben - értelmezésben, színészi játékban, a közönségre gyakorolt hatásában - méltó a programhoz, a műhöz és a vállalkozáshoz.  Legszívesebben korrektnek mondanám, ha nem járattuk volna le ezt a szót. Gali rendezése ugyanis nem oly módon korrekt, hogy zavartalanul, többé-kevésbé hibátlanul lebonyolítja a három felvonás színpadi megjelenítését, hanem abban, hogy gondosan-pontosan végigelemezte a szöveget, és következetesen ügyelt arra, hogy a dráma magántörténete érzelmi síkon is hatásos, követhető legyen; ugyanakkor nem halványította el a mű vitadráma jellegét. Jellemző az előadásra, hogy Kolhaas Mihály érveinél ezúttal mintha hangosabbak, messzehangzóbbak lennének az előadásban a kérdések, amelyeket Kolhaas Nagelschmidthez, Lutherhez, önmagához és az elfogadott, majd megtagadott világrendhez intéz. Milyen igazság az, amely saját hordozóit  akasztófára juttatja? Ki tehet róla, hogy csak az Isten igazsága hatalmas, ám az ember porszemenként kapta a maga egyetlen életét? „Ki rendelte vajon, hogy a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is, amelyet nem keresnünk kellene, hajszolni, mint gyermek a szivárványt, hanem ott kellene lennie mindenütt, ahol meghirdették?" Kolhaas Mihály kérdése a meghirdetett és be nem váltott igazság híveinek és áldozatainak jajkiáltását is tartalmazza, s a kiáltásban az ítéletet, a vádat.
 
Az írás folytatása a következő részben!


 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 25. rész 2013.11.04.

Népújság, 1986. július 12.

AZ ÖNÁLLÓ SZÍNHÁZ ÚTJA EGERBEN  

A Gali László direktorral készült beszélgetés  II.  része  

   - Mégis, hány előadásra számíthat a közönség egy esztendőben, miután megvalósulnak terveik?

   -  Az önálló színház kétévnyi működésének tapasztalatai, valamint a hasonló nagyságú városok statisztikái alapján megállapítható az, hogy az eddigi évi 120 előadás nem elég. A megyeszékhely lakossága is többet vár ennél, s el kellene jutnia a produkcióknak a nagyobb településekre, Gyöngyösre, Hatvanba és Hevesre. Becslésünk szerint egy évben csaknem 300 előadást lehetne tartani. Ehhez 11 bemutató kellene, ebből 5 nagyszínpadra kerülne, kettő stúdiószínpadra, kettőt az Agria Játékok alkalmával, kettőt pedig a Harlekin Bábszínházban tartanánk. Azzal számolunk, hogy évente 70 ezer néző lesz kíváncsi produkcióinkra. De mindez a tapasztalatok nyomán derül ki. Egy dolgot viszont biztosan leszögezhetünk. A befogadó színház drágább, mint a saját társulat: körülbelül egy harmadával többe kerül.


A társulatépítés

   - Most még az út elején állunk. Mit kell megvalósítani ahhoz, hogy az előbb vázolt elképzelések ne csak papíron legyenek?

  - Jelenleg – 1986 végi adat szerint – összlétszámunk 46. Ez a megnövekedett feladatok ellátására nem elegendő, új munkatársak kellenek. Úgy a vezetésben mint a többi területen: a műszakiaktól kezdve a színészekig. Úgy tervezzük, hogy 1988. augusztus 1-jére 198-an leszünk, a Harlekin Bábszínháznak pedig 29 tagja lesz.
   Egy szakaszban ilyen nagyságú társulatépítés nem képzelhető el. Célszerű és szükségszerű 1987-ben  úgynevezett előévadot hirdetni. Fel kell készülni a teljes körű működésre: az irányítók begyakorolnák teendőiket, s megtalálnák az új munkatársakat is. Tucatnyi színész  szerződtetésével, három-négy önálló bemutatóval, csökkentett terhelés mellett talán zavarmentesen kialakítható a működési rend. Mindenképpen szükség van a társulat magjára, mert egy esztendő alatt nem lehetne kialakítani a „csapatot”. A színházhoz vezető utat türelemmel kell megjárnunk, de a szükséges lépések nem tűrnek halasztást.  

A háttér

  - Nyilvánvalóan nemcsak a társulatot kell életre hívni, de nélkülönözhetetlen  a megfelelő háttér biztosítása. Milyen fejlesztések szükségesek?

   -  Nem tűr halasztást a színészház építése, mert számítani kell arra, hogy a művészek nagyobb része, továbbá néhány speciális képzettségű műszaki dolgozó nem egri lakos lesz. Számukra szolgálati lakás szükséges.
   Épp ilyen fontos a színészklub létesítése, amely nem fényűzés, hanem egyszerűen közétkeztetési és pihenőhely. A színpadi díszletek, jelmezek és egyéb felszerelések gyártásához műhelyek kellenek. A kedvező megoldás az volna, ha ezek egy helyen lennének a díszletraktárral és a garázzsal. Még egyéb felújítási, fejlesztési feladataink is vannak, hogy nyugodt lélekkel mondhassuk: készen állunk az indulásra.


   - Arra kérem összegzésül, hogy dátum szerint mondja el a „színházi menetrendet”, vagyis azt, hogy elképzeléseik szerint miként alakul ki az önálló társulat.


   - Három ütemben gondoltuk el: az elsőben, ez év január 1-jétől hozzáláttunk az előtársulat szervezéséhez, a színészház helyének kijelöléséhez és a műhelyház tervezéséhez. A másodikban, 1988-ban – reméljük – az épületek már állnak, a szükséges felújítások megtörténnek, s már teljes társulattal számolhatunk. A végleges működési mód 1989-ben alakulna ki, s már beállnánk a rendes kerékvágásba, ez már a korrekciók és a végső számítások éve…
                                                               Gábor László  

 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 24. rész 2013.10.15.



Népújság, 1986. július 12.


AZ ÖNÁLLÓ SZÍNHÁZ ÚTJA EGERBEN  I.

   Fontos kulturális eseményt jelentett a Gárdonyi Géza Színház önállóságának visszaállítása 1984-ben Eger város és megyénk életében. Az évszázados hagyományok, társadalmi szükségletek és az ilyen téren megmutatkozó hiányok indokolták az elhatározást. Megfogalmazódott az a követelmény: Heves megyének újra saját társulattal rendelkező, független színháza legyen..   Az első állomás az volt, hogy befogadó-bemutató jelleggel működött az intézmény, s jó eredményeket mutatott fel az értékteremtésben s –közvetítésben. Azonban mindenképpen szükséges a továbblépés, hogy igazi színházi kultúra alakulhasson ki.
    Hogy milyen módon történik ez, arról érdeklődtünk Gali László igazgatótól, aki pályázat útján került az intézmény élére, s most azon dolgozik, hogy célkitűzéseit megvalósítsa.

Népszínházi jelleg

   - Már első – programadó - nyilatkozatában leszögezte: népszínházi törekvéseket kíván megvalósítani. Mit is takar ez a kifejezés?

   - A Gárdonyi Géza Színház az egyetlen heves megyében, így arculatának helyzetéből következően is népszínházinak kell lennie, vagyis eleget kell tennie valamennyi közönségréteg igényének. Abban az értelemben is megfogalmazhatjuk ezt az alaptételt, hogy korszerű, realista eszményt követünk. Modernnek tekintve minden olyan ízlésáramlatot, amely a kort képviselő színvonalon áll: tudomásul veszi a társadalmi szükségleteket és igényeket, de teret nyit a kísérletezésnek is. Elsősorban a valós drámai helyzet s a létező vagy lehetséges életérzés a megítélés alapja. A lényeg a humanista elkötelezettség: szolgálja a művészeti ág az ember szellemi épülését, jelleme gazdagodását, lelki felfrissülését, de utasítsa el mindazt, ami idegen az egészséges, ép természettől. A létező – azaz a valóban színházba járó – közönség számára szeretnénk játszani Egerben, Heves megyében, mondandót megfogalmazva, de nem mondva le arról a vágyról, hogy a szakma országosan ismert alkotóműhelyévé váljunk. Egyúttal fokozott figyelmet szükséges fordítanunk a felnövekvő nemzedékekre: hosszú időn át csak részlegesen volt jelen Egerben ez a művészeti ág, hiányzott a ráhangolás, a nevelés
   Összességében modernek igyekszünk lenni, érzékenyen reagálva korunk fő kérdéseire: „kortárs szín ház” kialakítására törekszünk.

Csaknem háromszáz előadás

   - Ezek rokonszenves, reménykeltő elképzelések. De milyen is lesz a megvalósuló társulat?

   - Sem a város lélekszáma, sem az épület nagysága,  sem más tényező nem teszi lehetővé, hogy mindent játszhassunk. A társulat létrejöttét követően sem várható, hogy az együttes operettek, nagy létszámú musicalek, balettek, esetleg rock operák bemutatására vállalkozzon. Ezért a teljes műfaji választék biztosítása érdekében szükség lesz a befogadás részleges fenntartására. Döntően azért a teremtés kerül a középpontba, az értékközvetítéssel szemben.    
   Első évadban csak a „magot” vetjük el, nemek, életkorok, szerepkörök tekintetében  egy-egy művész jelzi majd az irányt és a színvonalat. A teljes társulat fő mércéje az együttes játékigényeit szem előtt tartó, a „csapatjátékra” felesküdni képes szándék. Mélyen hiszem, hogy az igazi, egyéni művészi siker is csak így születhet meg. Egyetlen mondatban összefoglalva: használni, nem tündökölni akaró színészeket kívánok egyesíteni a feladatra Egerben. Akik számára legfontosabb a mecénás: a város és a megye közönségének az elégedettsége.    
   Fiatal koromban módomban volt az ifjú, sőt pályakezdő Soós Imrét, Latinovits Zoltánt, Haumann Pétert, Sinkó Lászlót, Kézdy Györgyöt, Béres Ilonát és másokat látni. Nem az ő hibájuk volt kizárólag, hogy nem mindig ismertem föl bennük a jövendőt. Szeretném, ha a ami közönségünk minden egyes ide szerződő művészben igyekezne meglátni minél hamarabb és szeretetteljes figyelemmel a tehetséget, hogy képességeik kivirágozzanak és otthonra leljenek. Ahogy Tamási Áron az Ábel Amerikában című regényében mondja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."

A beszélgetés folytatása a 25. részben következik!


 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 23. rész 2013.06.10.

   Örömmel és izgalommal kezdtem el közölni a sorozatot sok hónapig tartó előkészítés, interjúk, beszélgetések, könyvtári és levéltári kutatómunka után, 2012. szeptemberében. Nagy römömre annyi anyagot sikerült összegyűjteni, hogy nemcsak folyamatosan jelenhettek meg az egész évadban, hanem jócskán van még sorára váró beszélgetés, a sorozat számára írt visszaemlékezés, érdekes fénykép… sőt egészen új anyagok is előkészületben.
   Az első évad ér tehát most véget – ősszel jön a második!


 

Színház Egerben 1884-től máig – Színháztörténeti sorozat 22. rész 2013.05.22.

Az 1986/87-es évadtól Szikora János megvált a Gárdonyi Géza Színháztól. Döntésének okairól a Színház című folyóiratban nyilatkozott, az 1986. szeptemberi számban. A hosszabb terjedelmű beszélgetés vonatkozó gondolatait a 20. részben idéztem. Arról, hogy Egerben hogyan gondolkodtak a helyzet megoldásáról, a Népújság (annál az írásnál valamivel korábban, júliusban megjelent) cikke következik.

 

A színház nevelőereje nékülönözhetetlen - 2.

Interjú Kiss Sándorral, az MSZMP Heves Megyei Bizottságának titkárával

Népújság 1986. július 12. (Folytatás)

 

   Úgy gondolom, hogy a kiírt pályázat alapján sikerül majd megtalálni azt a művészeti vezetőt és színházigazgatót, akik képesek továbbmenni, továbbvezetni a színházat a megkezdett úton. Ebben látom a jövő biztosítékát.    

Fogadni vagy teremteni

   - Többen úgy vélekednek, hogy nincs szükség önálló társulatra, hiszen ha „lefölözzük” a színházi évadot, az ország legjobb előadásait láthatjuk itt. Mi indokolja a további lépéseket?
   - Ha vendégtársulatok hoznak előadásokat, azokat csak egyszer vagy kétszer játszhatjuk. Így az érdeklődők közül sokan kívül rekedhetnek a nézőtérről. Természetes módon igény van arra, hogy egy-egy darabot többen láthassanak. A saját együttes többször is bemutatja produkcióit. Ám a későbbiekben is kötődnénk a hagyományokhoz, s más színházak fellépéseivel színesítenénk a kínálatot. Így részesei lehetnénk a színházi vérkeringésnek, meg olyasmit is hozhatnánk, ami itt nem születhetne meg, például operákat.    
   Lényeges szempont az is, hogy a megye más településeire is el kell jutnia a művészeti ágnak, s ezt a feladatot is csak egy itt működő önálló társulat tudja megoldani. Különben is: egy alkotóműhely szervesen illeszkedne be Eger és a megye életébe.
   Sokkal többet nyerhetünk ezzel a szervezeti formával, mint az első pillanatban gondolnánk. Anyagilag sem ró lényegesen nagyobb terheket ránk, mint a befogadás, mert nem olcsó egy-egy kész darab szállítása. 

Az alkotóműhely

  - Olyan véleménnyel is lehet találkozni, hogy felesleges gazdasági nehézségeink közepette ennyi fáradságot, pénzt „ölni” a színházba, hiszen akadnak fontosabb dolgok is. Miért lényeges ma a színház?
   -  Amikor elhatároztuk, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház a jövőben önálló intézményként dolgozik, tudtuk: mindez nagy áldozatot, energiát, erős akarattal végzett munkát követel. De vállalta a város és a megye. Ha valaki gazdasági gondjainkat emlegetve feleslegesnek tartja ezt a közös munkálkodást, akkor téved. A színházművésze mindig fontos szerepkört töltött be, óriási nevelőerőt jelent. Máshol és Egerben is. Az igazi színház – márpedig mi ilyet akarunk – tisztes küldetésre vállalkozik. Nemcsak szórakoztat, hanem humánusabb. Emberré is nevel, az egymás iránti megértés szellemét propagálja. Művészi eszközökkel szól fontos társadalmi és politikai kérdésekről. Nemcsak feltár, hanem elkötelezetten állást is foglal. Töprengésre s hosszabb távon cselekvésre is késztet. Az effajta alkotóműhely kialakítását szorgalmazzuk, amely színpadra állítja a jelennek is sokat mondó hazai és külföldi klasszikusokat, s az egyértelműen értékes kortárs műveket.
   Azt is reméljük azért is dolgozunk, hogy a színház a művészet minden eszközével hasson, tömörítse majd a művészet más területén tevékenykedőket is. Azaz: kisugárzó erejű szellemi centrummá váljon, amely jótékony hatását, igényességre sarkalló voltát mindenütt érzékelteti. Őrizve a hagyományokat, nem húzódozva az újtól, továbbfejlesztve valamennyi arra méltó elképzelést.
   Meggyőződésem, hogy ez olyan cél, amely valamennyiünket lelkesíthet, arra ösztönözve, hogy a pillanatnyi gondokat fölszámolva – ilyenek mindig voltak és lesznek is – lépjünk előbbre.
   - Gyakran jár színházba? Milyen előadásokat néz szívesen, mint néző, mikor elégedett?
   - Az előző kérdésre adott válaszban erről már részben szóltam. Azt az előadást szeretem, amely egyensúlyt teremt, kapcsolatot a gondolatok és a nézők között. Amelyben a rendező közvetíti és felismerteti az író üzenetét is. Úgy, hogy érezzem: nekem, rólam is szól a példázat. Segít megérteni a világ dolgait, a másik embert, nagyobb megbecsülést vált ki egymás iránt. Híve vagyok a kísérletezésnek is, ha az nem öncélú, ha tekintettel van közönségére.
   Mint néző ilyen színházban érzem magam otthon, s munkámból adódóan ilyen alkotóműhely megteremtését segítem.
                      
                                                             Gábor László


 

 

 

Kommentek & évek
Friss hozzászólások
 
A blog közösségi csatornái


  
 

 

 
Lezárt szavazások