ÉLET-JÁTÉK ÉRZÉKI GYÖNYÖRŰSÉGGEL, MEGÉLÉNKÜLT TÁRSADALMI MOZGÁSOK KÖZEPETTE - SZOBASZÍNHÁZ - AZ 1989/90-ES ÉVAD TÁRSULATA (RÉSZLETEK AZ ÉVADOT BEHARANGOZÓ KIADVÁNYBÓL)

 

Kedves Közönségünk!

   Harmadik évadját kezdi az újrainduló önálló Gárdonyi Géza Színház. A tervek szerint már teljes létszámmal, műszaki bázissal és költségvetési vértezetben kellene megjelennie – ha a színházalapítás bonyolult folyamatát nem kötötte volna gúzsba a krízis ugyanúgy, mint egész gazdasági-társadalmi életünket. Igazi öröm, hogy ebből az erőfeszítésből közönségünk ne érzékelhetett sokat, mert az előadásaink művészi arculatán nem hagyott nyomot.
   Lám, a színház, ha akarná sem tudná magát függetleníteni a társadalmi kérdésektől, nemzetünk sorsától, hazánk helyzetétől. Nem is akarjuk, természetesen. A legelső pillanatól kezdve kortárs színház kívántunk lenni, olyan szellemi műhely, amely igyekszik felismerni a társadlami mozgások fő irányait, azokhoz a maga módján kapcsolódik és megfogalmazza véleményét. A közélet porondjára akartunk lépni.  Igazi találkozások jöttek létre a megformált színpadi alkotások és a társadalmi-politikai mozgások között. Örömünk telt abban, hogy színházunk szinkronban kereste a maga igazságait a megélénkült és megújuló társadalmi mozgás erőteljes igazságkeresésével.
   Azt is el kell mondanunk, hogy mégsem kívántunk a politikai élet szócsöve lenni, ennél több és más a feladatunk. Erkölcsi értékeket, embereszményeket, példázatos sorsokat kell felmutatnunk. Értékvesztések korát éljük, értékrendek zavarát: történelmi, politikai, szellemi, morális szempontból egyaránt. Kell, hogy legyen erő a színházban arra, hogy a maga humánus, erkölcsi értékrendjét megfogalmazza és ennek  követésére mozgósítsa közönségét. Mindezt, természetesen, a színházi előadások érzéki gyönyörűségével, a játék örömével, a csábítás trükkjeivel, hiszen a színház (bár halálosan komolyan vett!) mégis csak játék. Élet-játék a nagy világszínpadon.
Eljövendő évadunkban is arra kérjük Önöket, játsszunk együtt színházat: építsük magunkat, védjük fogyatkozó örömeinket.

                                                                        Gali László  

     
                        ÚJ!         Új!         ÚJ!         ÚJ!         ÚJ!                           
SZOBASZÍNHÁZ, AVAGY SZÍNHÁZ AZ EMELETEN

   Nem teljesen új ez a vállakozás. A színházunk iránt érdeklődők már korábban is találkozhattak ennek csíráival. Ilyen volt Csendes László Van Gogh-ja, Szíki Károly Sütő- és Kányádi-estje, Epres Attila és Kocsis György Torpedó bácsi meséi című kávéházi műsora, Balogh András Petőfije. A színészek makacs elhatározása, kitartó munkája hozta életre ezeket a kölönlegességeket. Sokszor éjszaka, pihenőidejüket föláldozva próbáltak, és a siker őket igazolta.
   Örömmel tapasztaltuk, hogy Önök, Kedves Közönségünk, milyen figyelmes érdeklődéssel fogadták a művészek kísérleteit. Ezért elhatároztuk – mivel a színészek, fiatal rendezők, írók játékkedve kiapadhatatlan – rendszeressé tesszük ezeket az esteket. A Szobaszínház elnevezés mögött e törekvésünk rejlik.
   Az idei évadban a művészeinknek és a színház vezetőinek terve a Szobaszínházban:

Jordan Radicskov: LAZARICA  színmű négy évszakban
Nikosz Kazantzakisz – Gábor László: JELENTÉS GRECÓNAK monodráma
Tóth Gábor Ákos: ÖRDÖGLAKAT dráma
Kaló Flórián-Aldobolyi Nagy György: EGYEDÜL monomusical
Carl Wittlinger: ISMERI A TEJUTAT? színmű
Marton gábor: A BROADWAY HARANGJA monomusical  

 

AZ 1989/90-ES ÉVAD TÁRSULATA       

Művészeti vezetés

Gali László igazgató-főrendező
Menkó Terézia gazdasági vezető
Ivádyné Both Éva művészeti titkár
Aldobolyi Nagy György zenei vezető
Lőkös Ildikó dramaturg
Pilinyi Márta díszlet- jelmeztervező
Piros Sándor díszlet- jelmeztervező
Harák Judit jelmezfelelős-tervező
Szabó Ágnes rendező

Színművészek

Agárdy Ilona
Balogh András
Bárdos Margit
Blaskó Balázs
Bókai Mária
Czvetkó Sándor
Csendes László
Csonka Anikó
Csuja Imre
Dimanopulu Afrodité
Epres Attila
Faragó András
Fésűs Tamás
Kelemen Csaba
Kéner Gabriella
Kocsis György
Kőszáli Ibolya
Losonczy Ariel
Megyeri Zoltán
M. Horváth József
Németh László
Pasqualetti Ilona
Pálfi Zoltán
Réti Árpád
Ribár Éva
Román Judit
Saárossy Kinga
Simon Mari
Solymosi Tibor
Szatmári György
Mikula Sándor
Szíki Károly
Tunyogi Péter
Várhelyi Dénes
Váli Zita

Gyakorlatos színészek, csoportos szereplők

Balogh Ágnes
Bicskei Kiss László
Fehér István
Horváth Ferenc
Ittes József
Nemesházi Beatrix
Szabó János
Török Katalin
Tulipán Gábor
Urbán andrea

Rendezőasszisztensek, ügyelők, súgók

Lászlóné Császi Erzsébet asszisztens
Vassné Lázár Rita asszisztens
Kaposi Tamás asszisztens
Szabó Edit asszisztens
Rábl Róbert ügyelő
Ludányi Andrea ügyelő
Hevér Zsuzsa súgó
Burai Andrea súgó

Harlekin Bábszínház

Demeter Zsuzsa művészeti vezető
Albu Erzsébet bábszínész
Béres Deák Katalin bábszínész
Galántai Csaba bábszínész
Golen Mária bábszínész
Havassy György bábszínész
Kiss Árpád bábszínész
Stuth Zsuzsa bábszínész
Lénárt András bábkészítő művész
Lovasy László bábkészítő művész
Lovasy Lászlóné bábkészítő művész
Szilágyi Ágnes bábrendező 
 

Iskolások a színházban - színház az iskolában, egy személyes hangvételű fejezet
 

1990-2006

  Magyar szakos pedagógusként igyekeztem a színház világával megismertetni, szeretetére rávezetni tanítványaimat. Saját osztályomban szakirányú szakkör is indult, ennek keretében például Kiss Sándor ügyvezető igazgató kalauzolta végig őket az épületen. Megnézhették a színpad mögött világot, az esti előadás díszleteinek felállítását, ismerkedtek a színpadi gépek, berendezések működésével, jártak a forgószínpad alatt és a zenekari árokban is – és mesélt nekik a színház történetéről. Ezután átmentünk a Harlekin Bábszínházba (ami akkor a Gárdonyi Géza Színház egyik tagozata volt), ahol Demeter Zsuzsa művészeti vezető és Lovassy László bábtervező művész mutatta meg a legújabb bemutatóra készülő bábok terveit, kipróbálhatták a bábok mozgatását és bekukkanthattak egy próbára is. Volt olyan év is, amikor az osztályterem dekorációjának vezérmotívuma a színház volt, tárlóban képekkel, a falon plakátokkal. Az általam alapított és szerkesztett, erősen kulturális töltetű iskolai lapban természetesen gyakran szerepelt ez a téma, a havonta megjelenő számokban, de színházi különszámokban is. A Heves Megyei Napban így írt erről 1995-ben Kelemen Csaba színművész, Közönséget nevelni címmel: "Mezőkövesden olyan példáját találtuk az iskola és a színház kapcsolatának, ami az országban is páratlan. A mezőkövesdi Szent Imre Általános Iskolában Juhász Ferenc tanár úr segédletével a gyerekek nemcsak rendszeres színházlátogatók lettek, hanem Szivárvány címmel havonta megjelentetnek egy ... lapot, s ez nagyon kedves, jó visszajelzés nekünk színészeknek, színházi dolgozóknak." (Ezzel a lappal a sorozat egy későbbi fejezete még foglalkozik.) Több évtized után, ma is előfordul régen látott tanítványaimmal találkozva, hogy néhány mondat után arra térnek rá, rendszeres színház látogatók, ők, akiket én vittem el életükben először. Nagy többségüknek volt valóban teljesen új, ismeretlen ez az élmény. Az első alkalom előtt kis szituációs játékokban tanultuk meg a színházi viselkedés illemtanát is, megbeszéltük, hogyan illik oda öltözködni.

1991



1995

A görkorcsolyapálya



1997



"Kedves Csaba és Zoltán bácsi!
Mi a 6.b osztály színházi szakkörének tagjai vagyunk. Legutóbb a Kutyakomédia című előadást néztük meg. Nagyon tetszett a színészi alakítás és a parádés, olykor mókás előadásmód. A két kutya barátsága, ahogyan egymásra voltak utalva, nagyon megható volt. Csaba és Zoltán bácsit mi már láttuk más darabokban is, mindig nagyon tetszettek. Hallottuk, hogy pénteken este az iskolánkban is fel tetszenek majd lépni, de azt mi sajnos nem fogjuk látni. Szeretnénk, ha egyszer majd az osztályunkhoz is el tetszenének jönni. Addig is szeretettel küldjük ezt a rajzot az előadásról (aminek egyébként a zenéje is megragadó volt)." 

  Találkozót, előadás utáni beszélgetést is többször szerveztem a gyerekeknek. 1998-ban a Rómeó és Júlia előadás után Balogh Csilla, Bessenyei Zsófia, Kalmár Zsuzsa, Kascsák Dóra, Kelemen Csaba, Nagy András, Podlovics Lajos, Réti Árpád, Tóth Levente, Tunyogi Péter, Tűzkő Sándor nagyon kedvesen, türelmesen válaszolgattak, komolyan véve a gyerekek könnyedebb és komolyabb kérdéseit egyaránt. S hogy ők mit mondtak mindezek után?
- Nagyon jó dolognak tartom, hogy a színészek igazi énjét is megismerhettük.
- Feri bácsi elintézte nekünk, hogy feltehessük a bennünk felmerült kérdéseket. Kedvesek voltak, néhány dolgon még együtt is nevettek velünk, sőt, ők is kérdeztek bennünket, közvetlenül, nem úgy vettek minket, mint gyerekek, hanem mint embert. Ez nagyon jólesett.
 

Színház az iskolában

Az osztályomhoz eljött osztályfőnöki óra keretében Bácsatyai Gergely és Jakó Beáta, elbeszélgettek, játszottak velük. Felnőtteknek is volt program – talkshow. Baráth Zoltánnal és Hüse Csabával beszélgettem, videobejátszással és élő dalbetétekkel színesítve.

  

   Sok éven át nagy kedvvel csinált munkám volt a tavaszi iskolai gálaest, a Művelődési Ház színpadán. Magam találtam ki, írtam, tanítottam be és rendeztem az egy-másfél órás programot. Később a karácsony előtti jótékonysági Luca bál egy-egy témára (varázslat, a cirkusz világa, karácsonyi revü...) felépített műsorát is, az iskola tornatermében. Mindkét fajta műsorban együtt szerepeltek gyerek, pedagógusok és külső emberek is – az előadásokat a Városi Televízió is közvetítette. Többek között éppen a színházlátogatásoknak is volt köszönhető, hogy könnyű volt rávenni a gyerekeket a szereplésre.  2000-ben az Észak-Magyarország című lap Szentimrések színháza címmel így tudósított a gálaestről: "...valódi színházat varázsoltak ... eredeti, mozgalmas, rendkívül ötletes műsort adtak, melyet a közönség vastapssal jutalmazott."

A rendszerváltás és a színházak létbizonytalansága

BIZAKODOM   Beszélgetés Gali Lászlóval    

    1990. 11. szám

 Színházaink fele vidéken található. Ha arról beszélünk, hogy a színházak működése ellehetetlenül, akkor ez a folyamat vidéken sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint a fővárosban.

   A vidéki színházi létformát hosszú évek óta éli Gali László, aki hét évig volt igazgató-főrendező Debrecenben, aztán négy évvel ezelőtt megpályázta és elnyerte az egri színház vezetői posztját.

- Hogyan ítéli meg a vidéki színházak jelenlegi helyzetét?

- Szűkítsük le a kört! Beszéljünk az egri színházról! De úgy gondolom, amit a magam színházáról el tudok mondani, az máshol sem ismeretlen probléma.

- Akkor konkrétabban fogalmazok: milyen a közhangulat a színházán belül és kívül?

- Erre nem lehet egy szóval válaszolni. Ha arra utal, ami az elmúlt szezon végén történt - névtelenül terjesztett petíciók jelentek meg az utcán a színház állítólagos vagy tényleges belső problémáival kapcsolatban -, az elmúlt. Az évadok mindig bizakodással kezdődnek, folyik a munka, mindenkit foglalkoztatunk, egyszerre három darabot próbálunk. Ha viszont arra gondol, hogy létbiztonságban érzik-e magukat a színháziak, akkor korántsem tudok optimistán nyilatkozni.

- Mi a legfőbb oka a létbizonytalanság-érzetnek? A sokat emlegetett dotációs rendszer, az ebből adódó anyagi gondok vagy a rendszerváltás, az új önkormányzatok egyelőre kiszámíthatatlan viszonya a kultúrához?

- Ez is, az is, amaz is. Ezek egymástól elválaszthatatlan dolgok. A színházak lényegében négy csatornán jutottak eddig pénzhez: az úgynevezett fejkvóta, a produkciós támogatás, a tanácsok plusztámogatása és a jegybevételek útján. Egy színház működését tehát alapvetően a fenntartó város vagy megye és a színház kapcsolatának jellege határozza meg.

- Milyen ez a kapcsolata Gárdonyi Géza Színház esetében?

- E pillanatban jobb, mint korrekt. De ez bizonyos fejlődés eredménye. Amikor Egerbe kerültem, új színházat kellett megalapozni. A város és Heves megye közönsége igényelte a színházat, de senkinek nem volt tapasztalata abban, miként lehet és kell egy ilyen speciális kulturális intézmény működését megszervezni és irányítani. Egy tisztviselő érzékletesen úgy határozta meg ezt az új helyzetet, hogy a színház megjelenése a városban olyan hatású volt, mintha egy éhes tigris szabadult volna el körülöttük. A hivatalokban, a tanácsoknál többnyire jóindulattal fogadtak, de sokszor teljesen őrültnek néztek, amikor a színház működtetéséhez nélkülözhetetlen igényekkel rukkoltam elő. Hosszú idők ellett ahhoz, hogy elfogadják az illetékesek: a színház más, bonyolultabb intézmény, mint a többi kulturális vagy oktatási létesítmény. Az évek során minden partnerünk beletanult a színházirányítás és fenntartás sokrétű munkájába, és sok-sok harc s mindenekelőtt kölcsönös kompromisszumkötések után ma a kapcsolatunk mindőjükkel harmonikus. A színház minden jogosnak ítélt igényét maximálisan igyekeztek teljesíteni - mandátumuk utolsó percéig. Vezető partnereink tudták, hogy a közönség ragaszkodik a színházhoz, s érezték: ez a színház Egeré, a megyéé.

- Pontosítsunk: a városé vagy a megyéé?

- A színház - beszélgetésünk idejében - a Heves Megyei Tanács felügyelete alá tartozik, tehát megyei színház. Egy olyan viszonylag kis város, mint Eger, nem tudna fenntartani egy önálló társulattal rendelkező színházat. Ehhez bizonyos számú lakos kell, hiszen a lakosságnak csak kisebb hányada alkot színházi közönséget. Debrecenben körülbelül kétszázezer ember él, míg egész Heves megyében háromszázötvenezer. Ez, azt hiszem, egyértelmű adatpár; csak így mérhető össze a közönségbázis.

  - Úgy tudom, a közigazgatás tervezett reformja során több megyéből álló régiókat kívánnak szervezni. Ez hogyan érintené az egri színház jövőjét?

- Az elképzelések szerint Nógrád, Heves és Borsod megyéből állna a mi régiónk, amelyhez jelenleg egy nagy és egy kicsi színház tartozik. Félő, hogy aránytalanul részesülnénk a színházakra szánt összegből, hiszen általában a nagyobbnak több pénz jár, mint a kisebbnek. Holott a feladatok e pillanatban is majdnem azonosak. Nekünk tulajdonképpen hasznosabbnak tűnnék, ha, mondjuk, Szolnokkal kerülnénk egy régióba, s nem Miskolccal, azaz egy csaknem azonos nagyságrendű színházzal.

- Nem értem egészen az elosztási aránytalanság miatti aggályokat. A differencíálásnak számos más szempontja lehet, nem csak a méretek.

- Természetesen. De kérdés, hogyan értékelik majd például azt a tényt, hogy a miskolci színház zömmel a székhelyén játszik, a mienk viszont igen sokat tájol. Mi most is e három megye egész területén játszunk. Állandó fellépési helyünk, második otthonunk például Salgótarján. Másfelől: a megye városai már ma is önállóan döntenek arról, melyik színház előadásaira tartanak igényt s melyikére nem, sőt hogy egyáltalán szükségük van-e színházi produkcióra vagy sem. Ez a jelenség az önkormányzatok hivatalba lépése után csak kritikusabbá válhat. Arról nem is beszélve, hogy például a megye két városából, Hatvanból és Gyöngyösről nagyon sokan Pestre járnak színházba, hiszen annyi idő alatt, míg Egerbe autóznának, a fővárosban vannak. De ez persze független a régiókba szerveződéstől.

- Említette az önkormányzatokat. Mit vár a választások után?

- Új vezetők jönnek, nekik is, nekünk is egymáshoz kell csiszolódnunk, és újabb hosszú időre lesz szükség ahhoz, hogy ugyanolyan harmonikus kapcsolat alakuljon ki köztük és köztünk, mint amilyen a mostani helyzetet jellemzi. Biztos vagyok abban, hogy ez előbb-utóbb sikerülni fog. De akárkik kerüljenek is vezető pozícióba, a lényeg az, hogy ne diktálni akarjanak, hanem konzultálni; ne a színház feje felett, a színháziak véleményének meghallgatása nélkül döntsenek a színház sorsáról; ne akarjanak közvetlen vagy közvetett módon beleszólni a műsorpolitikába vagy a színház egyéb művészeti és belső ügyeibe, mert ezt következményeivel együtt már ismerjük, ne úgy merüljön fel a kérdés, hogy mire van inkább szükség: járdára vagy színházra...

- Higgyünk abban, hogy járdát is építenek, s a színházat sem zárják be.

- Színházak tucatját nem lehet bezárni! S színészek tucatjait nem lehet szélnek ereszteni! Ez képtelenség, ez nem lehet célja semmilyen józanul gondolkodó politikusnak!

- Ha minden színházat nem is lehet megszüntetni, néhányat igen. S nem titok, hogy amikor ez a verzió szóba jön, elsősorban az olyan kis színházakra gondolnak, amelyeknek jegybevétele a dotációhoz képest az elenyészőnél is kevesebb, illetve amelyeknek a fenntartására a helyi önkormányzatok, tehát a városiak nem képesek, és nem is lesznek képesek.

- Ebben a megállapításban burkoltan Egerre is céloz, de sem a magam, sem a többi színház nevében nem tudom elfogadni ezt az érvelést. Megint csak elsősorban a magam háza tájáról szólok. Ezt a színházat a közönség akarata hozta létre. Ezt nem figyelembe venni lehetetlen. A színház nem direkt hasznot hozó üzem. A színház - akárcsak a kultúra egésze - hosszú távon kamatozó befektetés. Nem lehet pillanatnyi érdekek és ellenérdekek, hasznossági számítgatások alapján kisöpörni egy város, egy megye kulturális életéből akár a színházat, akár más művészeti intézményt. Az egri színház például az óvodás korúaktól a felnőttekig minden korosztályra kiterjedő koncepcióval dolgozik. A bábelőadások, a gyerekelőadások, az ifjúsági produkciók és a felnőtteknek kínált előadások egymásra épülnek. Amikor Egerbe érkeztem, nagyon gyakran találkoztam olyan huszonévesekkel, akik még életükben nem voltak színházban. Ezt már most is egyre kevesebben mondhatják el, legalábbis a mi vonzáskörünkben. Eger iskolaváros, elképzelhetetlen, hogy a felnövő ifjúság ne kapjon színházi élményt. De ez nemcsak Eger esetében szempont, hanem az egész országban. Miközben a politikusok meghirdetik az Európához való felzárkózás parancsát, egyesek a még meglévő s távolról sem kielégítő színházi hálózat szűkítéséről vagy szétzilálásáról gondolkodjanak - ez elképesztő.

- De az vitathatatlan, hogy az adott struktúra megmerevedett, hogy racionálisabb gazdálkodásra lenne szükség, hogy rugalmasabb formációk kellenének. Nyilván ismeri azokat a szakmai és nem szakmai körökben egyaránt megfogalmazott véleményeket, amelyek a vidéki színházi struktúra átalakítására vonatkoznak...

- Hogy játsszunk en suite, s előadásainkkal járjunk városról városra... Erre gondol?

- Erre is, meg arra, hogy például három színház helyett csak kettő működne, de azok erős társulattal, s míg az egyik próbál, a másik a fennmaradó két színházban en suite jelleggel játszik. Aztán vetésforgószerűen helyet és funkciót cserélnek.

- Ez is képtelenség! Látszólag ugyan minden érv emellett szól, úgy tűnik, mintha racionálisabb és gazdaságosabb lenne. De! Hol lakik a játszó társulat, amikor a szomszéd városban van? Szállodában? A mai szállodaárak mellett?

- Az ottani színészházban.

- S beköltöznek éppen máshol dolgozó kollégáik szobájába, belefekszenek azok ágyába? S mit csinálnak a családjukkal, amely igen gyakran szintén a színészházban él? S míg az egyik színházban próbálnak, addig ott nincs előadás? Vagy ha van, hol lakik a játszó társulat? S most csak a gyakorlati, szervezési gondok elenyésző töredékét soroltam fel. Ismétlem: minden ilyen elképzelés komolytalan, nélkülözi az élő színház gyakorlati, tapasztalati ismeretét.

- Mi hát a megoldás?

- Semmiképpen nem az, hogy szétziláljuk a társulatokat. A művészi munka alapja a társulatokra épülő színház. S hogy ez a színház éljen és fennmaradjon, az egész társadalom, a nemzet érdeke. Ezt kellene felismerniük a politikusoknak, az önkormányzati vezetőknek. Mert ha nem ezt teszik, akkor a színház is oda jut, ahová rövid idő alatt a magyar film került.

- Ezzel egyetértve: milyenek a konkrét kilátásai az egri és a többi vidéki színháznak?

- Nagyon nehéz hónapok, talán évek elé nézünk. De én bizakodom.

* Hozzászólás: Jó volt olvasni Igazgatóm szavait !!!!!De jó volt akkor ott szinésznek lenni !!!!!!!!!!!!! Simon Mari

Régi szép televíziós idők...


    A Magyar Televízió rendszeresen és gyakran közvetített élőben is és felvételről is színházi előadásokat. Már a televíziózás korai éveiben ott voltak az egri Gárdonyi Géza Színházban is.

  
1963                                     1965

     
   1988-ban a Magyar Színházi Intézetben szakmai tanácskozást rendeztek A video és a színházművészet címmel, melyről a Színház című folyóirat 1988/10. száma közölt beszámolót. Részletek Gali László egri direktor gondolataiból,  az előadások rögzítésének szakmai hasznáról, színház és televízió viszonyáról, egri televíziós felvételekről:
   

   ... a televíziós felvétel vagy egy videorögzítés, mondjuk a Színházi Intézet számára elsősorban erkölcsi elismertetést jelent. Olyan fokú elismertetést, amely művészi törekvéseket, színházi irányítási és alkotói szándékokat tud segíteni, s hozzá tud járulni ahhoz, hogy a műhelyek kialakuljanak és stabilak maradjanak. ... .
   A színház számára a dokumentum értéke a belső értékrend szempontjából igen nagy, még egy évadon belül is. A Művészeti Tanács számára például meg lehet könnyíteni és objektívabbá lehet tenni az évadértékeléseket, ha módjában áll visszatekinteni, az előadásokat viszszapörgetni. Néha meglepetéssel szolgál egy ilyen visszanézés: kellemessel vagy kellemetlennel. ... A belső műhelymunka szempontjából a videofelvétel ma már nélkülözhetetlen eszköze a próbafolyamatnak. Nélkülözhetetlen eszköze abból a szempontból - mert körülbelül eddig jutottunk el -, hogy hogyan látja a rendező, illetve a néző a próbafolyamatot. Ezért rendkívül fontos az, hogy a színész számára az is kiderüljön: hogyan működnek a színpadon a partnerek, hogyan működik az egész színházi gépezet. Ezt a folyamatot az előkészület bizonyos fázisaiban bemutatni nagyon fontos lenne az előadás minden alkotója számára, de sajnos nincs rá példa.
  Tapasztalatból mondom, hogy nagyon sokat segítenek - ha vannak - a helyi tévéstúdió számára készült előzetesek a próbafolyamatokról. Ezek kifejezetten szervezési és propagandacélokat szolgálnak, tehát hasznosak. A szájpropaganda ugyanis - amit mi olyan fontosnak tartunk - legtöbbször nem objektív, és általában nem is a készülő produkció lényegét érinti. Nagyon sokat segít tehát, ha már a próbafolyamatokból objektív benyomásokat szerezhet a néző, vagy a már elkészült előadást is láthatja a helyi televízióban. (A Miskolci Városi Televízió munkatársai - akik a tavalyi Agria Játékokon bemutatott Tamási művet, az Énekes madár című alkotást sugározták Miskolcon nagyon jó fogadtatásról számoltak be nekem. Miskolcon ennek már hagyománya van, hogy a színház előadásait a városi tv sugározza.) ...
  A Filmmúzeumban például ismerős élmény, hogy valamire úgy emlékeztünk, mint remekműre, és szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy az illető filmet akkor remeknek tartottuk, de mára már valami egészen mást jelent. Vagy éppen az értékeket fedeztük fel újra. Gondolom, hogy a múlt emlékeivel való szembesülés színházi területen épp ily fontos lehet, és ezért a hozzáférhetőséget meg kell oldani a Filmmúzeum mintájára, egy Színházi Videomozi létesítésével. Ki lehetne próbálni, mondjuk úgy, hogy egyes mozikban a meglévő felvételekből vetítenénk a színházi előadásokat. Annak idején elterjedt, hogy nem lehet Az ügynök halálát látni, mert letörölték; mennyire megörültünk, mikor kiderült, hogy megvan. Kiváló, nagy színészeink főszereplésével sok olyan előadás van birtokunkban, amelyet – úgy gondolom - nemcsak a szakma nézne meg, és ezekből egy repertoárt lehetne összeállítani, olyasformán, ahogy a tévében van rendező  sorozat. Az ilyen vetítések kereskedelmi forgalmából talán egy kis pénzhez juthatna a Színházi Intézet. Aki ezekre beül, az eleve tudná, hogy színházi előadást lát majd, és biztos vagyok benne, hogy lenne érdeklődés, hiszen nem a felvételek minősége érdekelné, hanem Tőkés Anna, Ladányi, Pécsi Sándor, Uray, Páger vagy Ruttkai Éva játéka.
   Fontos, hogy a felvételek körülményei javuljanak. ... De vannak kiemelkedően jó példák is, így legutóbbi felvételünk, a Figaro házassága esetében (* az előadásról a sorozat 32. részében, itt): ezt az előadást a stáb többször megnézte, felkészült, s a felvétel nem egynapos volt; a világítás teljes átkomponálására került sor, mert olyan speciális effektusok voltak az előadásban, amelyeket a film vagy  a tévé nyelvére kellett adaptálni, s ehhez természetesen egy felvételi nappal többre volt szükség.

   Wisinger István vezette be a közvetítést.

 



 

Úgy gondolom, legalább három felvételi nap kellene ahhoz, hogy egy kamerapróbás, világítási napot is meg lehessen szervezni. A rádióban, amelyiknél sokkal kevesebb a technikai nehézség vagy a hibaforrás, eleve kétszer veszik fel az előadásokat. Azt hiszem, nekünk is el kellene jutni odáig, hogy az egyszerű felvételek esetében is - nem az élő adásokra gondolok természetesen – legalább kétszer kellene felvenni az előadásokat, időt hagyva az utómunkálatok, montírozás stb. számára. A legjobb változat valóban az, amikor koprodukcióra kerül sor, s a beérett színházi előadást, a helyszínen stúdióvá átalakítva a színpadot, s mondjuk egyhetes felvételi programban, valamilyen plusz belső igénnyel veszik fel. Ez egyaránt többletmunkát jelent a színház számára s a tévé számára is; a célnak megfelelően át kell alakítani a díszletet, mintegy több nézetre megszervezni a színpadi látványt, valósággal „stúdiósítani" a színpadot, ami több költséggel és több idővel jár, de nyilvánvaló, hogy összehangolt együttműködése a legjobb módja annak, hogy egy színházi előadás a maga teljességében tudjon megjelenni. Gyakorlatból tudom persze, hogy erre van a legkevesebb kapacitás, de mindenkinek, aki ezen a területen dolgozik, azon kellene gondolkoznia, miképpen fejlődhetne a színházi videózás ebben az irányban. (Talán nemcsak a televízióval koprodukcióban!)
   Alapvető kérdés, hogy ilyenkor ki legyen a közvetítés és a felvétel vezetője. Úgy gondolom, kevés színházi rendező rendelkezik olyan televíziós rendezői gyakorlattal, hogy az említett stúdiókörülmények között egyedül meg tudja ezt oldani. ... Másfelől arra kell törekednünk, és ezt végeredményben mégis nagyon fontosnak tartom, hogy a néző számára minél jobban megközelítsük az előadás nézőtéri aspektusát. Így maradjon meg az előadás teljessége, melyet a néző számára létrehozott felvételben igenis meg kell kísérelnünk helyreállítani az összes lehetséges technikai hátrányával együtt. Ma már azért nem ott tartunk, ahol ezelőtt tizenöt-húsz évvel, amikor sok olyan durva baki előfordult, hogy nem találtuk meg kamerával az akcióban lévő színészt, és közben egy biztonsági rutinkameraállással beadtuk a nagytotált. Ezen régen túl vagyunk. Sokkal több belső igényesség, sokkal több szeretet és eredmény kíséri ezt a munkát. ...
   A videózás az intézményekben, az iskolákban és hovatovább a magánháztartásban egyaránt gyakorivá válik. Sokat beszélünk a házi videózás erkölcsi és ízlésromboló veszélyeiről. A kínálatot, a választékot ezen a téren is bővíteni kellene: értéket, felbecsülhetetlen értéket adni az emberek kezébe, egy-egy régebbi vagy újabb színházi előadás kazettájával.

Simon Mari

   1989-től voltam egri színész, 1993-ig. Gali László először a Vígszínházból csábított el Debrecenbe, a Hamlet Ophéliájának szerepére, 1986-ban. Egy év után onnan átmentem Nyíregyházára,  majd miután egri direktor lett, újra visszataláltam hozzá. Imádtam Egert. Már korábbról is volt kapcsolatom vele, még főiskolásként játszottam a Várban két darabban is, Carl Zuckmayer: Köpenicki kapitány és Euripidész: Iphigeneia. Az utóbbiban Ruttkai Évával, aki a Nő, a Csoda volt maga (a főiskola után partnere lehettem a Vígben is). A várost kis ékszerdoboznak láttam, szép emlékem a Bazilika, a Dobos cukrászda, a park - biciklis próbálkozásaim helyszíne. Egyedül a pályaudvart nem kedveltem. Jól éreztem magam az egri társulatban, a kollégák között. Epres Attila, Fekete Györgyi barátnőm, Horváth Feri, Losonczi Ariel, a drága M. Horváth Jozsó, Venczel Valentin, Menkó Terike, az ügyelő Rábl Robi, Ludányi Andi, a színészház gondnoka, Jenci (* Báder Jenő), nagyon közeli kapcsolatom volt Lőkös Ildi dramaturggal... Szerettem a színészbüfét, ahol nagyokat beszélgettünk - s a büfés Katikát.

 Egri szerepeimet is imádtam:

Nyikolaj Erdman: A mandátum - Varvara Szergejevna
Bernardo Bibbiena: Calandria - Santilla, Lidió ikerhúga
Molière: úrhatnám polgár - Luci, Jourdainék lánya
Eörsi István: Sírkő és kakaó – Piti Lajosné

Hervé: Nebáncsvirág – Corinna
„Simon Mari bővérű, közönséges nőt formál meg, aki érzelmeiben is csak azért szélsőséges, mert voltaképpen nem is éli át mélyen a dolgokat. Alkoholmámorban és szexuális túlfűtöttségben lebeg a világ fölött, s semmi sem zökkenti ki önhittségéből. Igaz is, miért legyen kishitű ebben a világban egy olyan hölgy, aki egy rúgással lebillenti a férfiak fejéről a kalapot?”
Heves Megyei Hírlap 1991. december

Bakody Józseffel

Carlo Collodi: Pinokkió – Tündér 
Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború – Heléna
„A legendás háború kiváltó oka, Heléna, Simon Mari megformálásában nem csupán könnyed teremtés, sokkal inkább látja a jövőt, mint a közmondásos jósnő, Kasszandra. Nem tudatosan, hanem érzékeivel éli meg az életet. Színeket lát, melyekből világossá válik számára: mi a valóság és az álom.” Heves Megyei Hírlap 1992. október

Vaszary János: Ki a harmadik? - Mari
Frank Baum-Schwajda György: Óz, a nagy varázsló – A gonosz boszorkány

  A Sírkő és kakaó egyik előadása éppen a nagy taxis sztrájk alatt ment Egerben, s napközben én még Budapesten szinkronizáltam. Óriási szervezéssel – mobil akkor még nem volt - tudtam megoldani a helyzetet. Kilométereket gyalogoltam, majd Éry-Kovács András rendezővel, az ő gépkocsijával száguldottunk néhol szántóföldeken át, az utolsó pillanatban estem be az öltöztető és az ügyelő segítségével a színpadra. Legalább negyedóráig remegtem, pokoli volt.
  Máskor meg egy próbára sietve megbotlottam egy kátyúban. Bokaszakadás, gipsz, hosszú kényszerszünet után az előadást cinkcsizmában táncoltam végig. A takarásban ott állt Kiss Sanyi és Menkó Terike, virágcsokorral a kezükben. Boldog voltam, nehéz éjszakám volt utána a fájdalomtól, de megérte!
   Családias, meghitt volt a hangulat az akkori társulatban.
  Édesapám betegsége miatt haza kellett jönnöm Budapestre. Azután rengeteget szinkronizáltam, játszottam sokat Székesfehérvártól kezdve az óbudai nyári játékokig, de örökre emlékezetesek az egri évek, életem fontos része és a fiatalság. Üdv Egernek! KÖSZÖNÖM, EGER !

110 éves az egri színház. 10/7.

Vasárnapi Ujság - Az első színi szezon műsora - Képeslap az átadás évéből

Az átadásról a Budapesten megjelenő Vasárnapi Ujság is tudósított (1904. augusztus 28-i szám - * az eredeti helyesírással)

Augusztus 20-ikán avatták föl Egerben az új színházat, mely a Hunyadi téren épült, a régi aréna helyén. A fölemeléséhez hozzájárult a város, Heves megye és az állam. A színház Légmán Imre és Bárány Géza mérnökök tervei szerint épült,elfér benne 600 néző, s villamos világítással van ellátva. Az ünnepi előadást Balla Kálmán miskolczi színigazgató jó erőkből álló társulata Gárdonyi Géza prológjával nyitotta meg. A prológban Dobó István, Eger hős védője a főalak,mellette a kovácsmester, egy honvéd s négy szinész szerepel. A prológ után Dobsa Lajos "István király" czimű öt felvonásos drámáját adták elő. A megnyitó előadáson gróf Festetich Andor országos szinészeti felügyelő is jelen volt.



Képeslap 1904-ből

Az első színi szezonban a következő előadásokat láthatták az egri nézők:

Dumas: A három testőr
Gárdonyi Géza: A bor
Herczeg Ferenc: Balatoni rege
Huszka Jenő: Bob herceg
Jókai Mór: Aranyember
Kacsóh Pongrác: János vitéz
Katona József: Bánk bán
Moliere: A fösvény
Shakespeare: A makrancos hölgy
Shakespeare: Rómeó es Júlia.             

110 éves az egri színház. 10/6.
 

És odabent? Mi várt arra, aki belépett a 110 évvel ezelőtt átadott épületbe? Az Egri Ujság - 1904. augusztus 24-i szám - részletesen leírta (* az eredeti helyesírással):

   

A városi szinház átadása

   Régen-régen, még a 60-as években történt, hogy valakinek eszébe jutott az a csak most testet öltött eszme, hogy Egernek szüksége volna egy állandó szinházra. Azóta ez a gondolat sokszor felébredt és ugyanannyiszor elszunnyadt, mig végre az utolsó esztendőkben akadtak önzetlenül müködő férfiak, kik elhatározták, hogy az állandó szinház eszméjét többé elaludni nem hagyják.
   A husz éven keresztül állott arénára ma már semmi jel sem mutat, legfeljebb gondolatunkba tudjuk visszaidézni azokat a kellemes estéket, melyeket ott eltöltöttünk. Az aréna helyét ma egy diszes csarnok foglalja el, amelyet jól esik szemlélni mindannak, ki a kultura eme fontos tényezőjét tényleg annak ismeri és jól esik szemlélni azoknak is, akik elmondhatják, hogy annak létrehozásában nekik is volt részük. A szinház átvétele csütörtök délután történt, s ezzel a szinház, melynek tervezői Légmán Imre és Bárány Géza mérnökök voltak, a város tulajdonába ment át.
   Tekintettel arra, hogy a terv elkészitésénél a szinházépitésre álló meglehetősen csekély 100-110000 korona mindig kisértett, s igy valami monumentális palotára gondolni sem lehetett, elismerőleg kell kiemelnünk, hogy állandó szinházunk mégis modern, tetszetős hajléka lett a magyar szinészetnek, ami az említett két mérnöknek érdeme.
   A szinház átvételére a szinügyi bizottság egy szükebbkörű bizottságot küldött ki, melynek tagjai Jankovics Dezső polgármester elnöklete alatt Bárány Géza, Bayer Henrik, dr. Pátz Ferenc és dr. Setét Sándor voltak. Ezenkivül az át adásnál jelen volt Balla Kálmán szinigazgató is. A bizottság általában mindent rendben talált s csupán kisebb igazitásokat rendelt el, melyek a most folyó szini saison után fognak végbemenni.
   A szinház 920 méternyi területet foglal el, mely parkkal van körülkeritve. Ha a szinházba belépünk, az u. n. hideg foyerbe jutunk, mely jó szolgálatot tesz nyáron a léghuzam ellen,  télen pedig mintegy átmeneti helyiséget képez a szabadból a fűtött előcsarnokba, ahova a pénztár és a ruhatárak helyeztettek el. Az előcsarnokból léphetünk be a földszinti ülő és állóhelyekre, továbbá a földszinten fekvő páholyokra. A földszinti ülőhelyek száma 160; földszinti páholy pedig van 16. Az előcsarnokból egy lépcső vezet az emeleti páholyokba, számuk 21 és a buffetbe. A karzatra és erkélyre az utcáról vezet fel külön lépcső.
   A szinházba lépőre kellemes hatással van a bordó alapszin; a páholyok bordó tapétával vannak befedve, a földszinti ülések pedig csinos kivitelű karosszékek. A szinház menyezetét csinos freskók diszitik, melyek az ihletet adó muzsát, a dráma allegoriáját, a költészetet és táncot ábrázolják. A szinház összes helyiségébe villamvilágitás és légfűtés van bevezetve és a közlekedés egyik helyiségből a másikba – tekintve a jó ajtókat és a széles folyosókat – teljesen kielégitő.
   A szinházba körülbelül 650-en férnek el; páholy van benne 37, földszinti ülőhely 160, erkély ülőhely 119, vagyis összesen van 427 ülőhely; hozzászámitva ehhez a karzati ülő és álló, továbbá a földszinti állóhelyeket mintegy 650-en férnek a szinházba, kik a szinház minden helyéről jól láthatják a szinpadot.
   A tüzbiztonság szempontjából teljesen megnyugtathat bennünket az, hogy számos kijáró vezet ki a szinházból, melyek egyenesen a szabadba visznek és igy a közönség – bármily nagyszámu legyen is – össze nem torlódhatik, hanem esetleges pánik esetén hamarosan kijuthat a szabadba.
   A szinpad és a zenekar elhelyezését semmiféle kifogás nem érheti. Az akusztika jó, ami pedig szinháznál elengedhetetlen feltételt képez. A zenekar kissé mély s igy a földszinten ülők a zenészeket nem láthatják, ez azonban nem esik a hallás rovására, mert még inkább jó, hogy a katonazenében előforduló erős hangszerek arra a fokra redukáltatnak – a mélység által – amely hallási szempontból a legmegfelelőbb.
   A mellékhelyiségek ugy vannak rendezve, hogy azok a legkényesebb izlést is kielégithetik. Az igazgató irodája mellett balra sorakoznak a könyvtár, kellékes szobája és négy női öltöző; jobbra pedig a társalgó, zeneterem és három férfi öltöző van. Az épület hátsó részében lakik a szinházi felügyelő, azon kivül itt vannak elhelyezve a különböző kellékek, ruhatár, stb.
   A szinház összes helyiségeinél szükséges ipari munkákat egri iparosok végezték, miáltal a szinház épitésével a helybeli ipar támogatása is eléretett. A diszleteket Burghardt és Kéry budapesti festők festették.
   Egyszóval Eger város egy szép és minden tekintetben modern szinházhoz jutott. A közönség érdeklődését a szinház után már ismerjük és szeretjük remélni, hogy az uj, diszes csarnokot még fokozottabb mértékben fogja megjelenésével kitüntetni. Ezzel egyébként tartozik a közönség magának s tartozik a városnak, amely nem tekintve az anyagi áldozatot, létrehozta az állandó szinházat, melynek virágzását mindnyájan ohajtjuk. (B-s.)   
 

110 éves az egri színház. 10/5.
 

Az éppen ma 110 évvel ezelőtti nap, 1904. augusztus 20. történéseit a legközelebb 4 nap múlva, 24-én megjelenő Egri Ujság tudósítása (* az eredeti helyesírással) és Gárdonyi Géza erre az alkalomra írt Előjátéka segítségével idézzük fel.

   A Színház megnyitása
 

Eger város közönsége diszes uj hajlékot emelt a magyar szinészetnek a Hunyady-téren, egy körvonalaiban már is szépnek mutatkozó park közepén.
   A magyar szinművészet e legujabb temploma augusztus 20-án, Szent István király ünnepén avattatott fel ünnepi hangulattal, de minden külső fény és csillogás mellőzésével. Szivében ünnepelt a közönség s az ilyen ünnep a legméltóbb a Múzsák ünnepéhez, kik a szivekhez szólnak, szivekben élnek s nyomukban bőségesen áradozik a kedély éltető forrása.
   Este ½ 8 órakór kigyúlt a szinház összes villany lámpája s a közönség sűrű tömegekben vonult az igazán szép és modern berendezésű nézőtérre, melynek minden legkisebb helyét a szorongásig betöltötte.
   A zenekarban felcsendült a Rákócy örökszép szinfoniája s a közönség ünnepies hangulata hazafias mámorban ringatózott. Egyszerre csak felrebben a szinpad függönye s az igazán szép diszletek elénk varázsolják az egri vár „Sötét kapuját” az ismert, kegyeletes Dobó-emlékkel. A hatás leirhatatlan. Jobbról felvonulnak a szinészek a szinpadra. Balla Kálmán társulatának egész személyzete együtt van s kezdetét veszi a prológ, melyet a nagy nevű író, Gárdonyi Géza írt erre az ünnepi alkalomra hazafias lelkülete, irói ihlete egész melegével. Egy-két szó bevezetőnek s a szintársulat a zenekar kisérete mellett a Hymnuszt énekli. A közönség óriási sokadalma feláll az ülőhelyekről s igy hallgatja a szivek mélyeig járó nemzeti imát. Ezután folytatódik az előjáték. Dobó felkel rideg kőágyáról s elmondja azokat a lelkes szavakat, melyeket Gárdonyi nagy lelke sugalt s melyeket lapunk tárcájában olvashatnak olvasóink. A gyönyörü jelenetet a Szózat éneklése zárta be, melyet szintén a szintársulat összes személyzete adott elő a zenekar kiséretében.
   Ez ünnepi előjátékot 10 percnyi szünet követte, mely idő alatt a szinpadon felállitották a diszleteket az ünnepi előadáshoz, a közönség pedig szemlét tartott az uj szinház belső berendezése felett.
   Az ünnepi darab Dobsa Lajos: István, első magyar király cimű 5 felvonásos szomorujátéka volt. Régi darab, de alkalomszerünek gondolta a szinügyi bizottság, mely ezt a megnyitó előadást rendezte s előkeresték e történelmi drámát a feledékenység homályából.

GÁRDONYI GÉZA:

ELŐJÁTÉK

AZ EGRI SZÍNHÁZ MEGNYITÁSÁRA
1904 AUGUSZTUS 20-ÁN.

SZEMÉLYEK:

DOBÓ
EGY KOVÁCS
EGY MÁSIK IPAROS
EGY HONVÉD
SZINÉSZEK

(A szín a Sötétkaput ábrázolja. Éj van, holdfénytől kissé világos. A szín közepén a rácsozat mögött Dobó síremléke éppugy mint a várban, de a homályban alig látszik.)
Oldalt a padon honvéd ül és alszik.
(Lent valahol igen távol cigánybanda játszik, eleinte csak egyes hangok verődnek a szinházba igen halkan.)

KOVÁCS: E! Nézd mán ezt a honvédet: elaludt.
MÁSIK IPAROS: Ezt bizony elnyomta az álom. De költsük fel, mert vasba teszik, ha reggel megy haza. (Megérinti.) Hé, vitéz ur!
HONVÉD (fölretten) : Ki az?
KOVÁCS (a honvédhez) : E! Te vagy itt Marci?
HONVÉD: Én vónék. Tyű, de elaludtam! (Az ébredő inas mozdulatai.) Hát téged mi szél hordoz itten ilyen későn?
KOVÁCS: Idelent mulattunk a komámmal a vendéglőbe, oszt színészek is vótak ottan a szomszéd asztalnál. Oszt azt beszélték, hogy aszongya az egyik: Szép hódvilágos este van fiúk, gyerünk fel a várba.
MÁSIK IPAROS: Már jönnek is.
KOVÁCS (a honvédhez) : Tudod, az ilyen színésznép vagy szaval, vagy danol, de mindig csinál valami szépet, oszt itt ingyen is hallhatjuk.
HONVÉD (teljesen föleszmélve. Megnézi a zsebóráját) : Tyű a rézből vert Ponciusát!
SZINÉSZEK (a lejtőn erszkednek le balról) .
KOVÁCS: Nem erre kellett volna urak.
ELSŐ SZÍNÉSZ: Most már mindegy.
MÁSODIK SZINÉSZ: Kár, hogy jobban nem láthatjuk. Nem lehet bemenni? (A kapu kilincsét nyomogatja.) HONVÉD: Be lehet. Éppen én vagyok ennek a kapunak a Szent Pétere itten. Mer ez olyan bagazin-féle is, tetszik tudni. (Kinyitja és széttárja a kaput. A kovácshoz) : Te, koma, csak hagyjátok benn a kulcsot. Majd reggel megtalálom. (El balra sietve.)
A Holdfény rásüt a Dobó-emlékre. A színészek leveszik a kalapjokat és az emlékre mélázva, csendben állnak egy szinpadi percig.
ELSŐ SZINÉSZ (elmerengve) :
Az elmult századok lehellette
érinti arcomat, úgy érezem.
Köszöntlek téged, porladó oroszlán!
MÁSODIK SZINÉSZ:
Koszorút kellett volna hoznunk.
HARMADIK SZINÉSZ:
Ha ő nem állott volna kemény lábbal,
ezeken a megbarnult köveken,
ma nem beszélnénk itten magyarul.
NEGYEDIK SZINÉSZ:
Fiúk, ha már nem hoztunk néki koszorút,
tiszteljük meg emlékét egy dallal.
Hisz voltaképp a dal is koszorú.
Eléneklik a Himnuszt (ismétlés nélkül) . A dal befejező részét, (Megbünhödte) halkan, hogy a toronyóra távoli kongása hallható legyen.
DOBÓ (fölül) :
Egy percnyi csend. A toronyóra halk kongásai még hangzanak. A távoli cigánybanda alig hallhatóan ismétli a himnusz második felét.
DOBÓ (maga elé) :
Óh mily szép ébredés! De micsoda
bűbájos dal költ fel ez éjszakán?
(A színészekhez) :
Mi dal ez, mondjátok, hogy
erejétől a porrá vált szív is életre kél?!
ELSő SZINÉSZ (szent rémülettől dermedt arccal) :
A magyar Himnusz, kapitány uram.
DOBÓ:
Magyar Himnusz? Hát él még a magyar?
Kezét a homlokán lassú mozdulattal átsimítja, mint mikor még nem tiszta az ember feje az álomtól. Lábát leeresztve ül a kövön, kezében lándzsa.
Hát hogyne élne - mit is kérdezek!
Ezer év óta feni a kardot és a tőrt
a magyar ellen Kelet és Nyugot.
De a magyart sohse találják szíven:
mert az Isten keze takarja azt! (Leáll.)
Miféle szerzet vagytok ti, barátim?
A banda mihelyt elvégezte a Himnuszt, a Szózatban folytatja, de csak halk zümmögéssel mindvégig, migcsak a kárpit le nem gördül.
ELSŐ SZINÉSZ:
Színészek vagyunk, kapitány uram.
DOBÓ:
Színész? Mi az? Az én időmben
nem ismertünk ilyen foglalkozást.
ELSŐ SZINÉSZ:
Azon időben, kapitány uram,
komédiás volt a színész neve.
DOBÓ:
Így már tudom.
ELSŐ SZINÉSZ:
A színészet kijött
a klastromiskolák fala közül,
S külön házakban és templomszerű
szép palotákban játssza, tükrözi
a tarka élet változásait.
A könyvekben aluvó gondolat
kiszáll és testet ölt a színpadon.
Amit a költő álmodott csupán,
élő, beszélő valósággá válik.
DOBÓ:
Értem. És szívem szinte fölhevül.
A művészet a békesség virága:
romok kövén felzöldülő borostyán.
S most a fennuralkodó planéta
hazám egén a Béke csillaga.
Nem tapossák a mezőt harci mének,
s nem veri fel az éjszakáknak csendjét
az ellenséges kürtök szózata.
Kiállok olykor holdvilágos éjjel
a várfokra, és elmerengve nézem,
miként épül és terjed lent a város.
Hajdan a vár volt nagy, és a város kicsiny.
A köveket alulról ide hordták:
s magasodott a vár, fogyott a város.
Aztán hogy elmultak a viharok,
a kövek innen visszatértek ismét,
s fogyott a vár, emelkedett a város.
Így szép, így jó. Te kovács vagy, ugy-e?
KOVÁCS:
Az vagyok uram.
DOBÓ:
Én mellettem is
voltak kovácsok, derék hős fiuk,
kiknek üllőjén kardok vasa csengett.
Verj te kapát most a kardok vasából
s ekét a páncélból az egri földnek.
S amíg körül az Isten-áldás zöldül
a hegyeken s az almagyari rónán
ti szinészek, a nyugvó egri népnek
emeljétek fel gondolatait.
Emeljétek fel érzésben őket
a művészetnek hattyuszárnyain
egy magasztosabb lelki tartományba,
ahol a földi pornak nyoma sincs.
Játszátok el a nagy küzdelmeket,
amik minékünk igaziak voltak!
játszatok harcot, hogy lássák a békét!
játszatok gyászt, hogy tudják mi az élet!
s játszatok örömet, hogy gondjaikra
égi sugár derítsen szép szivárványt.
Elmult időknek szellemképe, én
nyugodni térek. S tovább álmodom,
hogy a vérből, mely e falakra omla,
rózsák fakadnak az újult századokra,
s én porladozva márványágyamon,
Eger virágzásáról álmodom!
(Kárpit. )       



Képeslap

* Ezt a részt a gardonyiszinhaz.hu-n, a theater.hu-n és a zsambekinyariszinhaz.hu-n (amelyek a sorozatot teljes egészében átveszik) kívül a mindenamieger.blogspot.hu is közölte.
 

110 éves az egri színház. 10/4.
 

Az 1904. augusztus 20-i megnyitó előtt 3 nappal, a 17-i számban az Egri Ujság a hamarosan fellendülő színházi életnek a városra és lakóira nézve kedvező erkölcsi és anyagi hatásáról is értekezett.

A városi színház (* az eredeti helyesírással)

   Ha valaki ezelőtt csak néhány évvel is arról beszélt, hogy Egerben kőszinházat fognak építeni, azt egyszerűen álmodozónak nevezték. Amiként ugyancsak utopistának mondották volna azt a bátor férfiut, aki ugyancsak néhány évvel ezelőtt megjósolta volna, hogy Egernek utcái, már t. i. a kocsiutak elsőrangu aszfalt burkolattal lesznek ellátva. Ma pedig már a kőszinház áll és az angol aszfalt burkolat is munkában van.
   Ebből pedig, amint sok másból is, az a tanuság, hogy elavult, ócska gondolkodás mód az, amely mindig megelőző példákat keres és azt tartja, hogy ami még nem volt, az nem is lehet tehát
   Ami különösen a szinházat illeti, ez egy olyan régi vágyódása volt Eger városának, hogy azt kell mondanunk, hogy valóban csodálatos, hogy csak ily hosszu idő után öltött teste az az ige, amelyet a ma már fehér hajú emberek már akkor hirdettek, amikor még holló fekete hajfürteikben volt alkalmuk duskálni.
   Ha megondoljuk, hogy az egri állandó szinház gondolatának felébredése a mult század 60-as éveinek végére esik, tehát mintegy 40 esztendős az egri állandó szinház épitési szükségének a gondolata, mondom,ha ezt meggondoljuk, ugy igazán csodálkozni kell azon, hoyg a szinházépités oly sokáig késett. És ha e felett rezignálunk, nem lehet elmellőznünk azt a kérdést, hogy vajjon azzal, hogy a szinház csak ily hosszu idő után épült fel nálunk, vajjon azzal szenvedett-e a város anyagi vagy erkölcsi károsodást? Mert ennek a kérdésnek az eldöntése állapitja meg azt, vajjon a jövőben a kőszinház azzal az erkölcsi és anyagi sikerrel jár-e, amiként ezt hirdették és hirdettük különösen mi, akik az első sorban harcoltunk azok csapatában, akik a szinház épitését akarták kivivni. S ha a dolgokat nem csupán felületesen, hanem igazán alapjukból vizsgáljuk, ugy arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy igenis debuisset pridem (*) – az állandó szinházat már régen fel kellett volna épiteni, mert a negyvenesztendős késedelem igenis erkölcsi és anyagi visszamaradást okozott. Ha ugyanis mi már évtizedekkel ezelőtt felépitettük volna a kőszinházat, akkor ma már ott tartanánk, hogy rendes téli szinházi szezonra neveltünk volna publikumot s ma már rendes téli szinházi szezont élvezhetne egy erre előkészitett generáció. Mert számos példa mutatja – és nálunk is meg fogja mutatni – hogy a szinház maga teremt és maga nevel magának közönséget s ha ezen közönséghóditást a kőszinház már régen megkezdte volna – ma már mindenesetre messzebb tartanánk.
   Hogy pedig mit jelent az állandó téli szinházi szezon egy város társadalmi életére, de sőt gazdasági életére is, arra nem nehéz reámutatni. Tekintsük csak azon vidéki városokat, ahol a szinművészetnek már hosszabb idő óta állandó hajléka van s azt fogjuk tapasztalni, hogy ezekben a városokban télen is eleven, pezsgő társadalmi élet van. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a szinház esti életet teremt, az esti élet pedig a gazdasági élet fellendítője. Látjuk, hogy a nagyvárosok esti élete az ipari és gazdasági forgalom mily óriási mennyiségét abszorbeálja (**), látjuk, hogy az esti élet a ruházati és élelmicikkek egész garmadáját hozza forgalomba s tapasztaljuk, hogy a szinházak által teremtett esti élet az ipari, kereskedelmi és gazdasági cikkek fogyasztása számára a forgalomra amugy is rövid téli napokat jól jövedelmezően meghosszabitja s amellett ezen forgalom részére új területeket hődit. Ott, ahol szinház s ez által teremtett esti élet van, ott a nap lementével nem buvik mindenki odujába, hanem siet a napi fáraszó munkát a szinház nyujtotta kellemes szórakozásban kipihenni, a közönségnek ilyen rendes összejövetele azután az iparim cikkek egész légióját hozza mozgásba.
   Szóval, a szinház nem csak a lélek művelésére szolgáló erkölcsi hatással van, hanem városfejlesztő és számokban mérlegelhető anyagi eredményekkel is jár. S ezért az a negyvenesztendős késedelem bizony ugy erkölcs,i mint anyagi károsodást okozott a városnak.
   De most már áll a szinház. Áll, ha szerény keretekben is. Felépült anélkül, hogy e város polgárainak jelentékenyebb megterhelését igényelte volna. Felépült és Szent István napján már belé is költöznek Thália papjai, hogy felszenteljék a Muzsák ez uj templomát. S mi azzal a szeretettel nyitjuk meg számukra ezen uj kulturpalota csarnokait, amily szeretettel ápoltuk, gondoztuk és propagáltuk az eszmét, amely most testet öltött ezen ékes épületben.

*   korábban kellett volna

** szívja fel, nyeli el

* Hozzászólás a Facebook-ról:



 

 Augusztusban lesz 110 éves az egri színház. A Színháztörténeti sorozaton belül 10 részes - hamarosan kezdődő - "sorozat a sorozatban" köszönti az évfordulót. Az egyes részek terveim szerint a következő időpontokban követik egymást:
július 4.
július 18.
augusztus 1.
augusztus 17.
augusztus 20.
augusztus 24.
augusztus 28.
szeptember 1.
szeptember 8.
szeptember 13.

 

EMLÉKSZIK RÁ VALAKI? EMLÉKSZIK RÁJUK VALAKI?

Lőkös Ildikó dramaturg, a Színházi Dramaturgok Céhe társelnökének írása a színháztörténeti sorozat számára - 2.

 

Agárdi Ilona az egri színház alapítótagja volt, Gali László jó szimattal Debrecenből csábította ide.

a kép forrása:              a kép forrása:
terasz.hu                     hirosnaptar.hu

Tapasztalatával, bölcsességével fontos színészszemélyisége volt a társulatnak. Emlékszem, csodálatosan megrendítő Rebeccájára a Salemi boszorkányok-ban és frenetikusan komikus Karnyónéjára. De remek humora volt az Arzén és levendula gyilkos öregasszonyainak egyikeként is.  „Agárdy Gábor nevelt lánya volt – olvasom egy blog-bejegyzésben –, a színmûvészeti fõiskolát 1963-ban végezte el. Pályájának nagy részét vidéki színházakban töltötte, Egerben, Debrecenben, Veszprémben, Kecskeméten, Szolnokon, Békéscsabán, sok-sok főszerepet hagyva maga mögött. Filmekben is játszott, a Pesti háztetõk komoly, nagy szerepét számos epizódfigura követte. Emlékszik rá valaki?” – kérdezi a bejegyzése végén a blogíró... 

A Tehetségek és tisztelők című előadásban

   Hamarosan megismerkedtem férjével is, Pethes Györggyel (1934 – 1999), aki gyakran meglátogatta őt Egerben. „Színházi családba született – írta róla nekrológjában MGP – szülei is színészek voltak. Családjában minden fölmenő színész volt, a magyar színészettörténet dicső nevei. A színművészeti főiskoláról a legreménytelibb rendezőként kikerülten kezdte meg pályáját Debrecenben. Az elsők között rendezett Brechtet (Koldusopera). Elsőként ő adott főszerepet Anouilh: Romeo és Jeanette című darabjában egy debreceni pályakezdőnek, Latinovits Zoltánnak. Szendrő József igazgató a pesti Ódry Színpadon tartotta a bemutatót. Heves szakmai siker. Gyors adminisztratív beavatkozás. Betiltás. Nem dicső, nyílt színi botrány. Csak művelődéspolitikai elsumákolás. Perzekutori elkobzása színpadi szépségeknek. Máig emlékszem egy leleményére: a két szerelmes a szín két oldalán ült kerti székben, s anélkül, hogy közelítettek volna egymáshoz, kitárt karokkal összeforrtak a távolból, érzékibben, mintha egymáshoz tapadva ölelkeztek volna. Vagyis: Pethessel kezdődött egy új színházi nemzedék újat akarása. Leszámolás a szocialista naturalizmussal. Közelítés a szárnyaló képzelet színházához. Évtizedek múltán – akkor éppen Veszprémben – megrendezte ugyanattól a francia szerzőtől az Eurüdiké című darabot. Már nem újító volt. Nem újat akaró színházi borzas. Biztos szaktudású üzemvezetője lett a színháznak. Megbízható szakember. Rendezett Vaszary-bohózatot, Katona József Bánkját, rendezte Hofi estjeit a Madách Kamarában. Sosem adta magát színvonal alatt. Kidolgozottak, végiggondoltak voltak rendezései.”
  Pethes Gyuri kicsit kedvesebben, de hasonló kérlelhetetlenséggel mondta ki mindig, amit gondolt. Valóságos élő színháztörténet volt, de kíváncsi is volt a fiatalokra. Dolgozhattam is vele, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-t rendezte Egerben, majd máshová is elhívott. Felnőttként kezelt engem, a pályakezdőt, komolyan érdekelte, miről mit gondolok. Akkor észre sem vettem, milyen sokat köszönhetek neki. Amikor például darabokat kerestünk a következő rendezéséhez, máig tanulságosak azok a szempontok, melyek szerint válogatunk a világirodalomból. Gyakran fölhívtak később is, fölváltva, mindketten, mikor már Budapesten dolgoztam, s rendszeresen megbeszéltük a világ folyását. De még azt sem felejtem el, milyen jókat konyakoztam náluk. Konyak és cigi.
     De nemcsak én voltam az egyetlen fiatal, akire figyeltek. Még azokra is gondoltak, akiket nem is ismertek. Korai halálukban sokan megsirattuk őket, tudtuk, hiányozni fog szeretetük – ám amikor kiderült a végrendeletük ama passzusa, hogy a lakásuk árát mire szánják, annak a lakásét, ahol együtt konyakoztunk és cigiztünk, mégis megleptek bennünket, túlélőket.
   Dudi és Gyuri a végrendeletükben megemlítették, hogy mennyire szerettek utazni, és hogy fiatalon is milyen sokat jelentettek nekik ezek az élmények – ezért úgy döntöttek, hogy haláluk után adják el a Damjanich utcai lakásukat, és „az értékesített lakásingatlan vételárából hozzanak létre alapítványt azért, hogy a szűkös anyagi körülmények között élő fiatal színészházaspárok” külföldön nyaralhassanak. Ez lett a Pethes-Agárdi-díj, az alapítvány elnöke Gali László, és a névsor az írás elején azoké, akik már elnyertek egy-egy ilyen utazást. Az erről készült beszámolók a színházi társaság honlapján olvashatóak – ez az egyetlen kötelező fizetség a díjért.   
   Tudjuk, hogy a színház a pillanat művészete, akiket nem látunk a színpadon, hamar elfeledjük őket. Tényleg, ki emlékszik már Agárdi Ilonára vagy Pethes Györgyre? Akiket egyébként a szívük vitt el…

* Lőkös Ildikó a blog számára született írása a gardonyiszinhaz.hu-n, a theater.hu-n és a  zsambekinyariszinhaz.hu-n (amelyek a sorozatot teljes egészében átveszik) kívül megjelent a polusonline.com-on is.